efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Holnapok tegnapjai Szerző: Draconus_Diablo
[Vélemények - 1] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
---


II/b. fejezet



Pár másodpercnyi rohanást követően aztán lassított a tempón, elvégre nem akart rögtön visszakerülni oda, ahonnan eljött, ráadásul egyáltalán nem lett volna illendő Malfoyként, valamint prefektusként fel-alá futkosnia a folyosókon. Nem mintha nemrég nem ezt tette volna, de az merőben más esetnek számított.

Alig tett meg néhány lépést, mikor kiáltás harsant a háta mögött:
- Ott van!
Draco összerezzent, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott, amint felismerte Blaise hangját. Megfordult, és csodálkozva nézett barátaira, akik némileg mérges arckifejezéssel közeledtek felé.
- Hogy találtatok meg? – kérdezte meglepetten. Nem számított rá, hogy a másik kettő egyáltalán felbukkan a gyengélkedő közelében, így gyanakvással vegyes balsejtelemmel várta, hogy közelebb érjenek.

- Megérzés – dohogta Blaise, ő pedig érezte, hogy kifut az arcából az összes vér.
- Jól vagy, Draco? – érkezett a lány felől a közérzetére vonatkozó kérdés a mai nap folyamán immár ki tudja hányadszor.
- Csak mostanában… – nyelt egyet – nem szeretem a… megérzéseket.
- Mi meg nem szeretjük, ha a barátunk a frászt hozza ránk! – A sötét szemöldökök között mélyülő ránc és a pengevékonyra összeszorított ajkak jelezték, hogy alighanem kitörés készülődik. Draco tudta, hogy barátja egy, az Etna közelében található faluban született, és néha az az érzése támadt, hogy a szicíliai fiú valahogyan magába olvasztotta a vulkán egyes tulajdonságait.

- Na jó – sóhajtott fel Pansy, miközben nyugtató szándékkal szorosan Blaise csuklójára kulcsolta ujjait. – Igazából… szóval jártunk a szobádban, és mivel nem voltál ott… Aztán észrevettük a vérfoltokat a takaródon, és arra gondoltunk… – csuklott el a hangja.
- Halálra izgultuk magunkat! – tette hozzá füstölögve a fiú. – Amilyen tempóban elrohantál, azt hittük, valami komoly bajod történt.
- Megcsúsztam a lépcsőn, és megsérült a térdem – szabadkozott Draco. Sajnálta, hogy riadalmat okozott barátainak, ugyanakkor jól is esett neki, hogy azok aggódtak érte.

- Nagyon fáj? – kérdezte sajnálkozva a lány.
- Egy aprócska karcolás volt, semmi több – legyintett.
- Aprócska karcolás? Te néha még egy aprócska karcolásból is hatalmas ügyet tudsz csinálni – fintorgott Blaise, bár már nem tűnt annyira morcosnak. – Például harmadévben, amikor az a hippogriff megtámadott…
- Akkor ki akartam rúgatni Hagridot – vonta meg a vállát. – De egy lépcsőt csak nem távolíttathatok el az iskolából – vigyorodott el szélesen, mire végre a másik kettő arcán is feltűnt némi halovány mosolyféleség.

- Szent a béke? Indulhatunk? – nézett felváltva Pansy rá, valamint a másik fiúra.
- Felőlem rendben – felelte Blaise közönyösen.
- Nekem még vissza kell mennem a szobámba egy melegebb talárért – mondta, miután felidézte magában a néhány perccel ezelőtt tapasztalt zord klímát. – Borzasztóan hideg van odakint.
- Odakint is jártál? – érdeklődött a fiú.
- Nem, csak Perselus Északi-sarokká változtatta a gyengélkedőt.
- Piton lett az új javasasszony? – kuncogott fel Pansy. – Igazán sajnálom azokat, akik majd telizabálják magukat a Mézesfalásban, aztán meg felkeresik őt gyomorrontással – jelentette ki a sajnálat legcsekélyebb jele nélkül, sőt inkább mintha egy kis kárörvendés csendült volna ki a hangjából. – Egyébként elhoztuk a talárodat – lóbálta meg a vállán lógó parányi táskát.

- Köszönöm – mosolygott a lányra, és felé nyújtotta a karját. – Akkor tényleg indulhatunk. Azaz… mégsem – húzta vissza kezét, amint eszébe jutott az az indok, ami miatt oly viharos gyorsasággal otthagyta keresztapját… illetve az, ami miatt mondhatni megközelítőleg elmebajosként viselkedett egész nap. – Levelet kell írnom.
- Szerelmes levelet? – csillantak fel Pansy szemei.

Draco nem válaszolt, ehelyett igyekezett valami titokzatoskodó mosolyfélét erőltetni arcvonásaira. Ez elég nehezen ment, mivel már alapjában véve is nonszensznek tartotta, hogy valaha is egy ilyen reménytelenül romantikus húzásra vetemedjen, a címzett ismeretében pedig az egész elképzelés még abszurdabbnak tűnt.
- Hiszen ez nagyszerű! – ujjongott a lány.

- Nem, nem az – mondott ellent Blaise, bár hangja inkább hangzott vidáman semmint tiltakozóan. – Egyet jelentene a tökéletes lebukással.
- Igaz – motyogta csüggedten Pansy. – Meg kell várnod, amíg…
- Nem kell. Egy névtelenül elküldött levél esetén senkit sem fenyeget a lebukás veszélye – somolygott sejtelmesen.

- Titkos hódoló? Ez mennyire romantikus! – sóhajtotta elragadtatottan a lány, és ő szinte látni vélte a körülöttük repkedő rózsaszín pillangókat. Továbbra is mulattatta a helyzet, bár azért okozott némi bosszúságot, hogy Pansy ilyen könnyen elhiszi róla ezt az egészet. – És ki a szerencsés áldozat? – vette kezdetét a faggatózás, aminek szerette volna minél hamarabb elejét venni. Egy pillanatra ugyan átfutott az agyán, hogy vajon a "szerencsés" és az "áldozat" szavakat szokás-e ilyen kontextusban használni, aztán úgy döntött, jelen esetben ez a legkevésbé lényeges dolog, amivel törődnie kellene.

- Nem árulhatom el – felelte. – Egyelőre – tette hozzá, amint rájött, hogy egy konkrét nemleges válasz csak még jobban felcsigázná Pansy kíváncsiságát, és vége-hossza nem lenne a kérdezősködésnek. – A lényeg az, hogy a levelet nem írhatom Malfoy-címeres papírra, nem küldhetem el a saját baglyommal, és – nézett jelentőségteljesen Blaise-re, aki eddig igencsak csekély érdeklődést mutatott a hirtelenjében felvázolt "szerelmi élete" iránt, habár valahogy furcsán jókedvűnek tűnt – mindenképpen látnom kell, ahogy a címzett megkapja, és elolvassa a levelet.

- Szóval… én másszak fel a bagolyházba, és én kötözzem rá egy iskolai bagoly lábára a te leveledet?
- Pontosan – bólogatott elégedetten, gondolatban megdicsérve barátja gyors észjárását, jóllehet kissé nyugtalanította a fiú arckifejezése, mely azt sugallta, hogy ez sokba fog még neki kerülni.
- Csak kérned kell.
- Remek – mondta megkönnyebbülten. Ezek szerint rosszul látta az előbb, és Blaise mégsem vár tőle semmiféle ellenszolgáltatást. – Akkor már csak…

- Azt mondtam, kérned kell – vágott közbe Blaise, gonoszkodó vigyorral az arcán.
- Tessék? – kérdezett vissza némileg értetlenül, aztán hirtelen megvilágosodott. – Ja, csak ennyi? Rendben… Kérlek.
- Szépen. – Barátja vigyora még szélesebb lett, ami határozottan kezdte őt bosszantani.
- Szépen kérlek. Megfelel?

- Hááát… – ingatta a fejét a fiú – nem hangzott elég őszintének.
Pansy egy halk nyikkanást hallatott mellette, valahogy úgy, mintha éppen a kirobbanni készülő nevetését próbálná visszafojtani, ő pedig gondolatban válogatott szitkokkal vegyített átkokat vágott Blaise fejéhez, amiért az önmagát és barátnőjét szórakoztatja egy ilyen szó szerint életbevágóan fontos dolog kapcsán. Persze ők – vele ellentétben – nem voltak tisztában az ügy életbevágóan fontos voltával, így megtehették, hogy nem veszik komolyan az egészet.

Neki viszont mindenképpen szüksége volt a másik kettő segítségére, mivel nem állt szándékában hátralévő életét az Azkabanban tölteni Harry Potter gyilkosaként.
- Kérlek szépen, Blaise – mondta, és a nemleges válasz feltételezett következményeinek felidézését követően meglepően könnyű volt valóban őszintén kiejtenie ezeket a szavakat. – Ez tényleg nagyon fontos, úgyhogy kö…
- Felesleges folytatnod! – vágott közbe az olasz fiú olyan arckifejezéssel, mintha továbbra sem hinne neki… aztán elvigyorodott. – Ha látnád most magad…! Úgy nézel ki, akár egy elárvult kiscica. Mi scusi, mi scusi! – folytatta, mikor rájött, hogy ezzel a mondatával alighanem kissé túllőtt a célon. – Elismerem, hogy a kiscicák nem tudnak majdnem ölni a tekintetükkel. Szóval gratulálok, compadre, éppen most nyertél egy postást.

- Remek – biccentett fagyosan Draco. – Akkor konkrétan már csak a levél hiányzik.
- Nos – húzott elő feneketlennek tűnő táskájából Pansy egy köteg rózsaszín förmedvényt, melynek minden lapján félpucér angyalkák lövöldözték rendületlenül nyilaikat egy pulzáló, vörös szívecskébe –, véletlenül van nálam pár, a célnak éppen megfelelő levélpapír. Nem az enyém – szabadkozott azonnal –, Daphnétól vettem kölcsön. Stílszerűen ezen akartam közölni vele, hogy nem sokáig lesz már prefektus.

Draco megkönnyebbülten felsóhajtott. Egyrészt örült annak, hogy nem barátnője vásárolta önszántából ezeket a giccses ocsmányságokat, melyek valóban inkább aktuális prefektustársa, Daphne Greengrass ízlését tükrözték. Másrészt Pansy sikeresen, még csírájában elfojtotta Blaise újabb féltékenységi rohamát, ami jelen helyzetben a legkevésbé sem hiányzott. Nem mintha máskor sem lett volna nélkülözhető…

- És mit szándékozol írni erre a szép papírra? – kérdezte Pansy csillogó szemekkel, továbbra sem szállva le a rózsaszín felhők közül, miközben felé nyújtott egy lapot.
- Szééép?! – húzta fel a szemöldökét Draco. Így közelebbről megnézve a pergament határozottan az az érzése támadt, hogy Dolores Umbridge titokban levélpapír-készítőnek állt, ezzel is növelve gaztetteinek hosszú lajstromát.
- Ha sokáig nézed, akkor az lesz – vágta rá a lány. – Szóval?
- Nem akarom sokáig nézni – fintorgott válaszul –, így mindössze annyit, hogy találkozzunk fél háromkor a Csillagvizsgáló Toronyban. Vagy valami ilyesmit…

- Hát… – most Pansyn volt a fintorgás sora – ezt az antiromantikus randimeghívást még a legkiéhezettebb lányok is figyelmen kívül hagynák, főleg mivel maga a levél névtelen. Amennyiben hajlandó vagy megosztani velem néhány részletet a választottadról, akkor megírom én.
- Az jó lenne! – kapott azonnal az alkalmon, majd a kezében szorongatott papírra firkantott pár alapvető jellemzőt. Ugyan fogalma sem volt arról, hogy ebből a csekély mennyiségű információból kiindulva hogyan lesz képes Pansy akár egy épkézláb mondatot is összehozni, ám ezt innentől kezdve a lány problémájának tekintette. Az már sokkal inkább foglalkoztatta, hogy a "jó alak" is felkerült a Pottert jellemző rövidke listára.

- Nem egy kisregény – törte meg a csendet Pansy –, de talán menni fog. Most elvonulok alkotni – vette az irányt a női mosdó felé. – Ne nézzetek így! Nem tudtátok, hogy a legjobb ötletek mindig a WC-n jönnek? Ja… és lehetőleg ne öljétek meg egymást! – tette még hozzá, majd eltűnt az ajtó mögött.

Draco ügyet sem vetve Blaise-re az ablakpárkányra támaszkodott, és inkább az üvegen túli világot figyelte. Neheztelt barátjára az egész napos kiállhatatlan viselkedése, de legfőképpen a kiscicás megjegyzése miatt. Úgy vélte, nem árt, ha egy kicsit hagyja főni saját levében a másikat, és csak pár perc múltán mutat majd némi enyhülést.

A kora tavaszinak mondható időjárás követendő példaként szolgált e tekintetben. A szikrázóan kék égboltot egyetlen kósza felhő sem csúfított el, és mindössze a nap járásából lehetett következtetni arra, hogy még a télben járnak. Mindenesetre semmi jel nem utalt kitörni készülő, ádázul tomboló viharra… csakhogy az álom-délelőtt sem telt éppen borús hangulatban.

Vajon milyen események sorozata vezethetett ahhoz, hogy a nap olyan gyászosan végződött, és mit kerestek Potterrel Roxmorts határában? Ő követte a másikat, vagy a másik őt? Hogyan juthattak át mindketten az aurorokon, és ki gyilkolta meg Harryt?

Hiába erőltette az agyát, nem talált válaszokat a kérdésekre. Mintha valóban emléktörés áldozatává vált volna. Arra kristálytisztán emlékezett, hogy reggeli után megosztotta barátaival a tervet, majd elindultak Roxmortsba, és a Mézesfalásban megvette azt a bonbont, amitől Pansy később "rosszul lett". Aztán a Három Seprűbe mentek, hogy minél több tanúja legyen annak a jelenetnek, ami majdani szakításukat volt hivatott előkészíteni.

Blaise lovagiasan felajánlotta, hogy visszakíséri helyette a lányt a kastélyba, neki pedig nem maradt más feladata, mint minél több embernek elpanaszolni, hogy mennyire elege van már barátnője állandó nyavalygásából. A folyamat megkönnyítése érdekében rendelt magának egy kancsó mézbort, majd hallgatóságának első tagjai között elhintette, hogy mindenkit meghív egy italra, aki hajlandó végighallgatni. Ennek következtében néhány órán belül rengetegen értesültek szomorú sorsáról, sőt volt, aki még repetázott is.

Az még rémlett, hogy felbukkantak a Greengrass testvérek, akiket rövid úton elküldött a francba, utána viszont se kép, se hang, egészen addig, míg fel nem eszmélt Potter holtteste mellett. Hogy mi történhetett közben, azt sűrű, sötét homály fedte… azonban valójában nem is volt lényeges. A levéllel majd megakadályozza, hogy a fiú Roxmortsban maradjon, és ha nem lesz a tetthelyen, akkor ugyebár meg sem ölhetik. Bízott benne, hogy a végrehajtás is legalább olyan egyszerű lesz, mint maga az elgondolás…

Ebben a pillanatban egy érintést érzett a vállán, ami úgy megrémisztette, hogy kis híján megátkozta barátját.
- A frászt hozod rám! – dohogta, pálcáját a másik mellkasának szegezve.
- Te meg rám – pislogott riadtan Blaise. – Pedig csak bocsánatot szerettem volna kérni.
- Rendben – bólintott Draco, miközben elrakta a pálcát. – Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy rád haragudjak.

- Ez valahogy feltűnt… Nagyon elmerengtél az előbb, még a nevedre sem reagáltál.
- Valóban? – lepődött meg.
- Valóban. Elárulod, hogy mik ezek a gondok? Pansy is említette, hogy elég furcsa vagy ma, és lassacskán én is osztom ezen véleményét.

- Nem – rázta meg a fejét.
- Talán nem bízol meg bennünk?
- Nem erről van szó, csak… úgysem tudnátok segíteni.
- Mi van, ha mégis? Te már annyi áldozatot hoztál értünk, az a minimum, hogy legalább meghallgatunk, hátha közösen kitalálunk valami megoldást.

- Ezt most komolyan mondod? – kérdezte kétkedve Draco. – Az eddigi viselkedésed nem igazán azt tükrözte, hogy felfognád, mekkora áldozat is nekem ez valójában.
- Igazad van – sóhajtott fel csüggedten Blaise. – Tudom, hogy egy idióta voltam, de úgy lefoglalt a saját szar helyzetemen való rágódás, és az ebből fakadó frusztráltságom levezetése, hogy bele sem gondoltam abba, te miattunk nem élheted az életed… Annyira bánt ez az egész. És legfőképpen az, hogy rajtad töltöttem ki a mérgemet, mindenért téged hibáztattalak, holott elsősorban magamat kellett volna… Hiszen az én meggondolatlan kijelentésem miatt történt minden, és…

- Nem a te hibád, hanem Nathaniel Parkinsoné, de még inkább a Sötét Nagyúré. Vo… – Draco nyelt egyet – Voldemort az oka mindennek, miatta nem élheti senki sem az életét.
- Még mindig meglepnek ezek a kijelentéseid – mosolyodott el Blaise –, és az, hogy egyáltalán kimondod a nevet. Öröm látni ezt a változást. Féltem attól, hogy mi… sosem leszünk barátok.

- Én nem – hajtott a le a fejét. – Nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne barátokra, míg… míg az apám börtönbe nem került. Tudom, hogy ezerszer elmondtam már ezt, de az egész olyan volt, mintha a cellaajtó záródásával egy egészen új világ tárult volna fel előttem. Akárha addig fogolyként léteztem volna, és apám rabságával kezdődött volna az én szabadságom.
- Ami nem teljes. Ha azt tennéd, amit javasoltam, Dumbledore biztos segítene, és utána mindenki számára nyilvánvalóvá válna…

- Édesanyám biztonságát talán tudná garantálni, viszont az apámét nem. A Nagyúr pedig azon a Malfoyon torolná meg az árulást, akit elérhet… arról nem is beszélve, milyen vérengzést rendezne haragjában az ártatlanok között.
- Az apádért nem kár, legalábbis az elmesélt rémtörténeteid alapján, az ártatlan áldozatok meg a háború velejárói – mondta a fiú olyan arckifejezéssel, mintha azt várná, hogy zseniális érvei hatására ő azonnal telekürtöli a Roxfortot azzal, hogy már régóta nem áll Voldemort oldalán, így végre mindenki értesülni fog a nagy fordulatról.

Az elgondolás mindössze két ponton hibádzott. Egyrészt a kastély kihalt volta miatt az égegyadta világon senki nem hallotta volna a hírt néhány festményen kívül, a portrék szavára viszont általában nem ad az ember, mivel unalmukban bármit képesek kitalálni, csak hogy önmagukat – valamint egymást – szórakoztassák. Másrészt – és ez volt a fontosabb – a legkevésbé sem állt szándékában felfedni nézeteit addig, míg azzal bárkit is akaratlanul veszélybe sodorhat.

- Nem, Blaise – rázta meg a fejét. – Lucius Malfoy akármilyen rossz ember, mégiscsak az apám. Nem tehetem kockára az életét, mint ahogy azokét sem, akik esetlegesen meghalnának. Lehet, hogy azok az emberek nélkülem is pusztulásra vannak ítélve, de nem lennék képes azzal a tudattal élni, hogy pont miattam…
- Ne érts félre, Draco, de azt hiszem… – mondta tétován, keresgélve a szavakat – most nyerted el véglegesen a bizalmamat… A nagyapád büszke lenne rád.

- Akkor, ha valóban megbízol bennem, fogadj el tőlem egy baráti tanácsot. Bízz meg Pansyben is! Ne légy rá féltékeny, és ne akadj ki minden apróság miatt!
- Az a legnagyobb baj, hogy ő nem bízik bennem – sóhajtotta keserűen. – Mindent én tudok meg legutoljára. Mindent…

- Mert tart a reakcióidtól. Azért mondja el nekem először a fontosabbnak vélt dolgokat, mert tudja, hogy én nem fogom leordítani a fejét, sem pedig megsértődni és faképnél hagyni. Csak emlékezz vissza, mit műveltél a karácsonyi bálon, hogy a mai napról már ne is beszéljek.
- Igazad van… Viszont fogalmam sincs, mit tehetnék. Hogyan tehetném jóvá.

- Nekem van! – jutott eszébe Dracónak egy zseniális ötlet. – Véletlenül hozzám került néhány adag Százfűlé-főzet. Amennyiben használnánk, úgy beszélhetnél Pansyvel, mint én, én meg…
- …elmehetnél a randidra. Csakhogy ez… nem fair. Nem akarom átverni Pansyt. A végén még megharagudna rám, aztán sosem tudnám kiengesztelni.
- Nyugi, Blaise, nem fog megharagudni. Erre esküdni mernék! – közölte Draco felvillanyozódva. Ha barátja alakjában követni tudná Pottert, akkor arról is gondoskodhatna, hogy ne történjen vele semmi baj.
- Nem is tudom… – húzódozott az olasz fiú.

- Az előbb azt mondtad, megbízol bennem. Vagy ez nem így van?
- De… de…
- Minden rendben lesz, a szavamat adom.
- Nagyon fontos lehet neked az a lány.
- Az életemet jelenti! – Draco ennél nagyobb igazságot nem is mondhatott volna.
- Ám legyen. Kezet rá!

Draco határozottan megragadta a felé nyújtott jobbot, miközben arra gondolt, hogy ezzel egyszerre két problémát is meg fog oldani. Egyrészt megmenti Potter életét – már amennyiben az valóban veszélyben forog –, másrészt helyrehozza barátai kapcsolatát azzal, hogy olyan körülményeket teremt, mely arra készteti őket, hogy őszinték legyenek egymással.

- Na ezt már szeretem! – csendült fel Pansy hangja mögöttük.
- Már készen is vagy? – néztek mindketten meglepetten a lányra.
- Megtettem, ami tőlem tellett – húzta el a száját válaszul. – Ne számítsatok remekműre – lobogtatta meg a papírt. – Verses formában kiviteleztem, már amennyiben nem bánjátok – nézett rájuk olyan tekintettel, hogy Draco akkor sem vallotta volna be, hogy bánja, ha valóban bánta volna. Igazság szerint azonban semmi kifogása nem volt a vers ellen, tekintve, hogy bármi megfelelőbb volt annál, mint amit ő tudott volna produkálni.
- Remek. Ezt én is így gondoltam – bólogatott elégedetten a lány. – Nos, akkor… – remegett meg a hangja – felolvasnám a verset.

Szikrázó smaragd szemeid
csodás csillagok életem egén,
Mikor látlak, bennem is
felragyog a fény
- a remény,
Hogy egyszer majd simíthatom
sötét selymes hajadat,
S vérvörösre csókolhatom
mézédes ajkadat.
Ha ismerni vágyod
azt, kinek szíve
hatalmas hévvel,
régóta érted lángol,
És vagy olyan bátor,
Amilyen én nem vagyok…
Csillagokat nézni
napközben nehézkes,
De csillogó két szemed
nekem épp elég lesz.
Így könyörögve kérlek,
fél háromkor pontban,
Ragyogj fel nekem
a Csillag-toronyban!
Remélem eljössz, sőt
mindenképpen légy ott,
Különben mindkettőnknek
unalmas lesz a légyott.


A hirtelen beállt csöndben csak a lány szapora lélegzetvételét lehetett hallani.
- Ez egyszerűen nagyszerű! – lelkesedett Draco.
- Még egyszerűbb lett volna, ha egyszerűen elárulod, ki a kiszemelt. Bár ezt még most is egyszerűen megteheted.
- Esküszöm, holnap mindent elmesélek – tette szívére kezét, és egyre biztosabb volt abban, hogy ennek a versnek a segítségével számára is lesz holnap. Meg persze Potter számára is.

- Úgy legyen! És te nem is mondasz semmit? – fordult a lány Blaise-hez.
- Nem tudom, hogy most féltékeny legyek, amiért egy ismeretlennek ilyen szép verset tudsz írni, vagy büszke legyek, amiért ilyen tehetséges barátnőm van, de… inkább az utóbbira szavazok – mosolyodott el, miközben gyengéden magához húzta Pansyt.

- Addig én lemásolom a verset – ragadta magához Draco a pergament, majd magához véve néhány üres levélpapírt, arrébb költözött három ablakpárkánnyal.
Írásképének megváltoztatása közel sem ment egykönnyen, ám a végére annyira belejött a másolásba, hogy néhány sorral még ki is egészítette a ritmikus randimeghívást. Potter legyen a talpán, aki ennek ellent tud állni…

Blaise minden ellenvetés nélkül indult el a bagolyház felé, ők pedig megfeszített tempóban igyekeztek Roxmortsba, azon belül is a Három Seprűbe. Csak azt követően lassítottak le, hogy kiléptek a vadkanos kapun, és Draco ekkor vélte úgy, hogy ideje lenne Pansyt is beavatni terveinek egyes részleteibe.
- Nem kell annyira rohannod, hiszen már mindjárt ott vagyunk – ragadta meg a lány kezét. – Mondanom kell neked valamit.

- Merlinre, Draco – pislogott rá döbbenten Pansy –, ugye… ugye nem most akarsz nekem szerelmet vallani?
- Tessék? – kérdezett vissza, mintha nem jól hallotta volna.
- Nem tudom… valahogy úgy néztél rám – pirult el halványan. – Csak mert… tudod ez még tőled is elég perverz dolognak számítana, főleg ezzel az egész körítéssel.

Draco ekkor eszmélt rá, hogy a lánynak is zöld szeme, sötét haja, ráadásul jó alakja van… bár nem annyira, mint Potternek. Na ez meg most hogy jött ide?
- Nem, Pansy, nem erről van szó – rázta meg a fejét, azon igyekezve, hogy arcán a legkevésbé se tükröződjön előbbi gondolata. – Mindösszesen azt akartam kérdezni, hogy miért nem bízol meg Blaise-ben annyira, mint bennem. Miért nem neki meséled el először a fontos dolgokat? Ennyire tartasz a reakcióitól?

- Részben. Másrészt viszont… nem is tudom, hogy mondjam el anélkül, hogy meg ne bántanálak… – vörösödött el a lány. – Amikor veled vagyok… nem gondolok olyan dolgokra, amik elterelhetnék a figyelmemet.
- Mégis milyen dolgokra?
- A fenébe is, Draco, lerajzoljam vagy elmutogassam?!
- Ó! – világosodott meg hirtelen.
- Bizony, hogy ó. És még "ó"-bb lesz, ha nem nyögöd ki gyorsan, mit is akarsz tulajdonképpen!

- Nos… van egy lehetőség arra, hogy úgy beszélgess vele, mintha velem beszélgetnél. Véletlenül hozzám került néhány adag Százfűlé-főzet, és…
Draco részletesen elmesélte elképzeléseit.
- Szóval ezek szerint Blaise nem is fogja sejteni, hogy én tudom, hogy ő nem te vagy? Hú… ez elég bonyolultan hangzik.

- Bonyolultan hangzik, de nem az. Neki úgy kell viselkednie, mint nekem, neked pedig úgy, mintha valóban én lennék ő.
- Te meg közben Blaise alakjában elmehetsz a randidra.
- Pontosan.
- Remek. Akkor már csak egy kérdésem maradt. Hogyan köszönhetném meg neked mindazt, amit értünk teszel? – függesztette rá a lány könnybe lábadt tekintetét.
- Csak… ne szúrjátok el.

- Jaj, Draco – ölelte át hirtelen Pansy –, bárcsak mások is tudnák, milyen rendes vagy valójában – szipogta.
- Bárcsak tényleg az lennék – mormogta alig hallhatóan, miközben arra gondolt, hogy kényszerítő körülmények nélkül alighanem sosem ajánlotta volna fel ezt a lehetőséget. Nem azért, mert nem akarta volna, hanem azért, mert eszébe sem jutott volna, és most is csak saját céljai vezérelték ehhez a megoldáshoz.

Pansy néhány másodperc múlva abbahagyta a zokogást, és arcán átszellemült mosollyal – bár némileg elkenődött sminkkel közölte, hogy most már akár be is mehetnének a Három Seprűbe.
A helyiség szokás szerint tömve volt roxfortos diákokkal, és Draco kételkedett abban, hogy találnak egyáltalán helyet, ám a gondviselés a segítségére sietett. Ebben a pillanatban ugyanis egy kisebb társaság állt fel az egyik asztaltól, ráadásul pont attól, ahonnan kiváló rálátás nyílt a "Potter és baráti köre" nevezetű formációra.

Draco átevickélt a tömegen, és csak egy fél másodperccel ért oda hamarabb, mint a Greengrass testvérek.
- Bocs, lányok, mi voltunk itt előbb – vigyorgott rájuk, miközben helyet foglalt, és képtelen volt elrejteni kárörömét, bár őszintén szólva nem is akarta.
- Nem ülhetnénk le mi is hozzátok? – kérdezte félszegen a fiatalabb. – Elég nagy ez az asztal.

- Draco ágya is elég nagy – vágta rá azonnal Pansy. – Szeretnétek esetleg tartani a gyertyát?
- Hogy te milyen közönséges vagy! – húzta fel az orrát Daphne. – Csodálom, hogy Draco még nem rúgott ki. Menjünk innen! – ragadta karon a húgát.
- Utálom ezt a csajt! – jelentette ki fennhangon Pansy. – Sőt, mindkettőt! – tette hozzá még hangosabban.
- Szerintem ezt mindenki tudja.
- Most már biztosan – vigyorodott el a lány, majd letelepedett Dracóval szemben.

- Gyorsan leszerelted őket.
- Ez csak természetes. És a kis liba még komolyan azt hitte, hogy ideülhet hozzánk. Hozzánk! – puffogta. – Hihetetlen, hogy milyen ostobák.
- Azok – hagyta rá Draco, miközben már azon járt az agya, hogyan távolíthatná el ideiglenesen Pansyt a közeléből. Nem szerette volna ugyanis, ha a másik megtudja, kinek is címezték pontosan azt a bizonyos levelet.

- Kimegyek a mosdóba – pattant fel hirtelen a lány. – Egyesek olyan furcsán néznek rám, biztos elkenődött a sminkem.
Draco bólintott, meglepődve azon, hogy ez is ilyen egyszerűen megoldódik, mintegy magától. Ha még a bagoly is megérkezne, míg barátnője távol van…

Szinte még meg sem fogalmazódott fejében ez a gondolat, mikor nyílt az ajtó, és a belépő hollóhátas diákok kíséretében egy iskolai gyöngybagoly is belibbent a helyiségbe. Tett néhány kört, magára vonva ezzel mindenki figyelmét, majd elegánsan Potterék asztalára pottyantotta a feltekert pergament.

A levelet a két minden lében kanál barátja közül Granger kaparintotta magához, ám néhány pillanat múlva át is nyújtotta azt a valódi címzettnek. Harry Potter arcán talán még akkor sem lehetett ilyen mértékű zavart látni, mint mikor másodévben Ginny Weasley megörvendeztette egy ilyesféle irománnyal.

Draco figyelte, ahogy a fiú elolvassa a verset, próbálta elemezni a reakcióit – hiába. Potter hamar túltette magát kezdeti zavarán, és olyan egykedvűen bámulta a levelet, akárha az egy unalmas mágiatörténet esszét tartalmazna.
Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy az ilyennek talán megváltás lenne a halál, és annyira felbosszantotta a másik közönye, hogy át sem gondolta, mit mond a fél Roxfort füle hallatára.

- Mi van, Potter! Már meg sem lepődsz azon, ha valakitől szerelmes levelet kapsz?! – Olyan könnyű volt megtalálni azt a vontatott, gunyoros hangszínt, melyet az elmúlt években a fiúval szemben használt, mintha az eddigi hónapokban nem ennek az elfeledésén fáradozott volna. – Bár ez talán a Nagy Kiválasztottnál mindennapos. Várjunk csak! Mintha lenne hozzá zenés üdvözlet is… Ha jól emlékszem, valahogy így hangzott:

Mint friss főtt varangy, a szeme oly zöld
Haja meg akár a fekete föld.
Szívem már rég csak őérte ég.
A hősért, ki Nagyurat ölt!


Adta elő nyekeregve a nótát.

A hirtelen beállt, síri csöndet csak Crack és Monstro öblös, röfögésszerű röhögése törte meg, valamint a társaságukban ücsörgő Nott bágyadt tapsa, ám rajtuk kívül szinte senki sem díjazta pozitívan a rögtönzött előadást. A legtöbben úgy bámultak rá, akárha legalábbis embert ölt volna, Potter pedig valóban úgy festett, mint akinek tőrt mártottak a szívébe, majd néhányszor meg is forgatták azt.

- Hogy te mekkora egy rohadék vagy, Malfoy! – pattant fel az asztaltól Weasley, és alighanem csak a köztük lévő távolság miatt nem vetette rá magát.
- Tudom – vonta meg a vállát válaszul. – Egyéb hozzáfűznivaló?
- Te… te… – tátogta a vörös hajú fiú, pipacspirossá vált arccal.
- Ez a beszélgetés meglehetősen untat… így inkább távozom – indult el sietősen az ajtó felé, miközben intett a mosdóból éppen akkor kilépő Pansynek, hogy kövesse.

Szinte futva tették meg a Roxmorts határáig lévő mintegy ötszáz métert, és Draco szíve szerint a világ végéig rohant volna, amennyiben a lány hangja megállásra nem készteti:
- Merlin szakállára, Draco Malfoy! Most azonnal elárulod, hová a francba sietünk ennyire, és legfőképpen miért, különben esküszöm, egy tapodtat sem mozdulok innen.

Draco megtorpant, majd hátrafordult. Pansy a falu határát jelző gránittömbön ücsörgött, zöld szemei villámokat szórtak.
- Iszonyatosan nagy bajban vagyok, Pansy. Óriási bajban – sóhajtotta csüggedten, és letelepedett a lány mellé. – Egyszerűen ötletem sincs, mit csináljak.
- Nem tetszett a vers? Írhatok jobbat is – karolta át együtt érzően a vállát.

- Nem erről van szó. Történt valami tegnap… azaz ma… azaz… A fenébe is, azt sem tudom, megtörtént-e egyáltalán! – fakadt ki elkeseredetten. – Már abban sem vagyok biztos, hogy ez most valóság, vagy csak újraálmodom, amit álmodtam, és most éppen egy azkabani cellában raboskodom remény után kutatva.
- Úgy nézek ki, mint egy dementor? – kérdezte tettetett sértettséggel a lány.
- Nem, de ettől még…
- Nincs ettől még. Most szépen elmesélsz nekem mindent, és majd együtt megtaláljuk a megoldást.

- És ha nem létezik megoldás? Ha ostobának fogsz tartani…?
- Olyan nincs, hogy ne létezzen megoldás. Emlékszel? Ezt pont te mondtad nekem. És akkor tartanálak igazán ostobának, amennyiben nem mondanál semmit. Hiszen ezért vagyunk barátok. Vagy nem? Én minden aprócska gondommal hozzád fordulok először. Az a minimum, hogy te is megbízz bennem ennyire.
- Ez nem csak egy aprócska gond – próbált hárítani Draco. – Éppen emiatt nem akarlak belekeverni – állt fel a szikláról, majd elindult Blaise felé, kinek alakja ekkor bukkant elő a fák közül.
- Még nem végeztünk! – kiáltott utána a lány éles hangon. – Nem hagyhatsz itt csak így!
- Nem tehetek mást – suttogta mintegy magának, és nem fordult vissza, Pansy pedig nem ment utána.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.