efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Holnapok tegnapjai Szerző: Draconus_Diablo
[Vélemények - 1] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
amelyben mindenki kedvenc Dracója továbbra is elég nagy bajban van


II/a. fejezet
amelyben mindenki kedvenc Dracója továbbra is elég nagy bajban van



Draco Malfoy egy hatalmas puffanásra ébredt, és rövidesen rá kellett jönnie, hogy alighanem ő maga volt ez a bizonyos puffanás, mikor szemeit kinyitva nem az ezüstös selyemágyneműt pillantotta meg maga körül, hanem szobája padlójának mélyzöld szőnyegét. El nem tudta képzelni, mit kereshet az ágy mellett, de ha már így alakult a helyzet, nem elvetendő ötletként megfordult a fejében, hogy akár fel is kelhetne a földről.

Jelen pillanatban még az eddigieknél is jobban örült annak, hogy egy prefektusi különszobát mondhat magáénak, mert meglehetősen dicstelennek tartotta volna, ha bárki is látja, amint fölöttébb malfoytalan módon a szőnyegen heverészik, az erre a célra lényegesen megfelelőbb fekvőalkalmatosság helyett.

Ránézett az órájára, és megállapította, hogy a kívánatosnál kicsivel hamarabb vetette ki az ágy – szó szerint.

Megpróbált feltápászkodni – nem, egy Malfoy nem tápászkodik, tehát megpróbált elegánsnak mondható mozdulatokkal felkelni –, és ekkor érte az első, nem éppen kellemes meglepetés, ugyanis amint megmoccant, olyan iszonyatos fájdalom hasított a bal lábába, hogy alig bírta megállni, fel ne kiáltson. Miután úgy-ahogy összeszedte magát a váratlan sokkból, hátrapillantott a válla felett, és rezignáltan konstatálta magában, hogy óriási hiba volt otthagyni azt a vaskos könyvet, amelyre az ágyból kizuhanva rendkívül sikeres módon ráesett.

Behunyta a szemeit, erőt gyűjtve a további kínok elviseléséhez, ám ebbéli törekvéseit kifejezetten megakadályozták az agyába hirtelen berobbanó, rémálomszerű képsorok.

Rémálom. Igen. Az volt. Annak kellett lennie. Elvégre, ha nem az lett volna, akkor miért feküdne itt, a saját szobájában, a saját ágya mellett, a saját szőnyegén?

Lényegesen logikusabbnak tűnt azt feltételezni, hogy mindezt csupán álmodta, mint bármi egyebet, és így legalább valamilyen szinten azt is meg tudta magyarázni, milyen megfontolásból ugrott ki a pihe-puha párnák közül egyenesen a kemény padlóra, valamint egyszerűen összekapcsolhatta az álmában a térdét ért ütést a való világban bekövetkezettel.

Óvatosan állt fel, magához vette az éjjeliszekrényről a pálcáját, majd egy fájdalomcsillapító bűbájt követően bebotorkált a fürdőszobába, miközben azon gondolkozott, hogyan okozhatott egy könyv akkora sérülést, hogy patakokban ömöljön sebből a vér, teljesen átáztatva pizsamájának szárát. Levette a nadrágot, lemosta a vért, és egy pillanatra felötlött benne, hogy talán nem ártana felkeresni a gyengélkedőt, hiszen a javasasszony valószínűleg nála hatékonyabban el tudná látni ezt a legalább öt centi hosszú, elég mély vágást, melyet körös-körül zúzódások öveztek, ám végül mégis inkább az öngyógyítás mellett döntött.

Egyáltalán nem volt kedve magyarázatokat kieszelni a sérülés keletkezésére, az igazat pedig – miszerint leesett az ágyról, és megtámadta egy lexikon – szintén nem akarta bevallani. Ráadásul keresztapjának illetve saját magának köszönhetően bővelkedett a különféle bájitalokban, melyek között nemcsak a – valójában titokban megszerzett – Százfűlé-főzet volt megtalálható, hanem egyéb más, jelen pillanatban lényegesen hasznosabb főzet is.

Begyűjtötte a kezeléshez szükséges felszerelést – némi kötszert, egy vörös színű folyadékot tartalmazó fiolát, valamint egy tégelynyi citromsárga kenőcsöt – aztán nekilátott a műveletnek. Először a bájitalból öntött a térdére, amely fertőtlenítette, és egyben összébb is húzta a vágást. Alapjáraton eléggé csípett volna, azonban a bűbáj miatt ebből szinte semmit nem érzett. Ezután vastagon bekente a sebet a kenőccsel, végezetül a kötszerrel alaposan betekerte, és roppant mód büszkének érezte magát, amiért ilyen tökéletesen megoldotta az egészet.

Végül is, hogyan máshogy oldhatta volna meg, elvégre ő volt Draco Malfoy.

Ha már a fürdőszobában tartózkodott, elvégezte a szokásos reggeli teendőket, majd felöltözött, és ez idő alatt próbálta elűzni az álmából bevillanó borzalmas képeket. Idegesítette és meg is rémítette az egész, különösen az, amikor arról kezdett el morfondírozni, hogy meg kellene keresnie Pottert, és megkérdezni tőle, neki is ennyire valósághű rémálmai szoktak-e lenni, illetve amennyiben igen, abban az esetben hogyan szokta elviselni őket.

Megborzongott. Akkor sem kérne tanácsot Pottertől, ha rajta kívül ő lenne az utolsó élő ember a világon… legyen akármilyen helyes is. Újra megborzongott, majd megrázta a fejét. Ezeket most valóban ő gondolja, vagy időközben valaki más is beleköltözött az elméjébe? Bár tulajdonképpen… Nem. Nincs tulajdonképpen.

Az, hogy – ugyan titokban, de – hátat fordított a Nagyúrnak, mely tettéről mindössze a barátai és Dumbledore tudtak, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy jópofiznia kellene a griffendélesekkel, vagy – Merlin ne adj – vonzónak találná Pottert. Különben is, még amennyiben netalántán ez is lenne a helyzet, annak akkor sem lenne se értelme, se igazi rációja. Úgyhogy akár el is felejthetné ezt a nevetségesen szánalmas baromságot, még mielőtt komolyan elkezdene vele foglalkozni.

Ismét megnézte, hány óra, és rájött, hogy a sérülés kezelése miatt körülbelül annyi időt vett igénybe az elkészülés, mintha a tervezett időpontban kelt volna fel, így lassan fel kellene mennie a klubhelyiségbe, ha nem akar elkésni a „randijáról”.

Elindult kifelé, és már-már a kilincsen volt a keze, ám még az ajtó kinyitása előtt egy hirtelen és meglehetősen képtelen ötlettől vezérelve elhúzta ujjait, majd az íróasztalához sietett. Tüzetesen szemügyre vette a falon lógó naptárat – melyen tekergőző ezüstkígyók jelezték az elmúlt napokat – és megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta magában, hogy ma ma van. Nem tegnap, nem holnap, hanem ma, amely tényen semmiféle hagymázas vízió nem változtathat.

Az ezzel ellentétes feltételezés abszurditása önironikus mosolyt csalt ajkaira. Lehetséges, hogy a jó oldalra való átállás maga után vonja az agysejtek rohamos pusztulását? Erre élő bizonyítéknak ott van rögtön Weasley… bár ő alighanem eredendően sem rendelkezett valami hatalmas szürkeállománnyal…

Mindenesetre a naptár szerint még mindig február 15-ét írtak, mely szombat lévén a csodálatosan nagyszerű, habos-babos, rózsaszín szívecskés valentinos roxmortsi kirándulás napját jelentette, ebből kifolyólag nem igazán ez volt a legmegfelelőbb időpont arra, hogy bárki agysejthiányos állapotán merengjen. Nem az ünnep szellemisége miatt – az valahogy egyáltalán nem hatotta meg – sokkal inkább azért, mert sejtette, hogy barátai tűkön ülve várnak rá.

Valóban. Mire átért a szinte kihalt klubhelyiségbe, Pansy és Blaise már a bejárathoz közel eső egyik kanapén ücsörögtek, és a lány ideges kéztördeléséből Draco azonnal tudta, hogy szándékai ellenére mégiscsak sikerült legalább egy fél percet késnie.

- Jó reggelt! – köszöntötte őket. – Csak nem hiányoltátok elbűvölő személyemet?
- Jaj, Draco – sóhajtotta Pansy, miután álbarátnőhöz illően üdvözölte álbarátját –, már kezdtük azt hinni, hogy elraboltak…
- …vagy egyszerűen csak belefulladtál a kádba – vette át a szót Blaise. – Mondtam neked, amore mio – fordult a lány felé, aki halványan elpirult –, hogy még ha el is rabolnák, záros határidőn belül úgyis visszahoznák, legkésőbb akkor, mikor rájönnének, hogy csajokat megszégyenítő időmennyiséget képes eltölteni a fürdőszobában.

- Ezt akár be is fejezheted, még mielőtt komolyan elkezdenéd! – húzta össze a szemöldökét Draco némileg morcosan. – Azt hiszem, már így is elég sok áldozatot hozok értetek, úgyhogy…
- Nyugi, nyugi, tudod, hogy ilyenkor csak ugratlak – próbálta engesztelni az olasz fiú, ám ő nem enyhült meg, sőt még jobban összehúzta a szemöldökét.
- Nem arra céloztam, hanem arra – mutatott barátja ujjaira, melyek időközben merő véletlenségből Pansy combjára tévedtek.

- Mintha bárki is ideláthatna – dohogta Blaise, és egy utolsó simítást követően elhúzta a kezét.
- Nem szeretnék erről újabb vitát nyitni, mivel már millió meg egyszer megbeszéltük. Mindössze kevesebb, mint két hetet kellene kibírnotok, viszont ha idő előtt lebuktatjátok magatokat, akkor cseszhetjük az egészet.
- De…
- Igazad van, Draco – mondta Pansy, miközben felállt. – Induljunk inkább, mert nemcsak a reggeliről fogunk lemaradni, hanem magáról a kirándulásról is.

Draco bólintott.
- Hölgyem – nyújtotta a lány felé jobbját, majd szélesen elvigyorodott. – Uram – nyújtotta ki másik kezét is, mely mozdulatára egy határozottan mérgesnek mondható szemforgatást kapott válaszul.
Aztán Blaise egy bájmosollyal az arcán odalépett hozzá, és végigsimított az alkarján.
- Bocs, cicám, de már foglalt a szívem – suttogta, és mellé olyan szempilla-rebegtetést produkált, amit bármely lány megirigyelhetett volna.

Draco ereiben egy pillanatra megfagyott a vér, hogy aztán őrült tempóban kezdjen újra száguldásba. Ezt nem kifejezetten barátja előbbi megmozdulása váltotta ki benne – bár talán az is közrejátszott – hanem az, hogy hirtelen az az érzése támadt, mintha ez már egyszer ugyanitt, ugyanígy megtörtént volna vele.

- Draco! Draco! Jól vagy? – rángatta meg Pansy a karját.
- Igen… azt hiszem… talán… – mosolyodott el halványan. – Csak olyan furcsa… – nézett elmerengve Blaise után, aki mögött hangtalanul rendeződött vissza a klubhelyiség kijáratát képviselő kőfal.
- Nem rád haragszik – értette félre a lány. – Inkább erre az egész helyzetre… és rám – sóhajtotta kissé szomorúan.
- Rád sem – rázta meg a fejét Draco, nyomatékosítva kijelentését, és mintegy elhessegetve magától az előbbi kellemetlen sejtelmeket. – Csupán forrófejű olasz – vigyorodott el.
- És forróvérű – tette hozzá Pansy pajkos csillogással a szemeiben.

A klubhelyiségből kilépve már hírét-hamvát sem látták a forrófejű – és forróvérű – fiúnak, így némileg sietősebbre vették a tempót, hátha még utolérik. Ez enyhén szólva nem tett jót Draco térdének, ami először csak tompán, majd egyre élesebben sajogni kezdett. Mire a bejárati csarnokba értek, már átkozta magát, amiért egy jóval hatékonyabb bájital helyett mindössze egy bűbájt alkalmazott, és reménykedett benne, hogy sikerül összeesés nélkül eljutnia a mardekárosok asztaláig.

A Nagyterem a szokásos módon nézett ki, szerencsére egyik diáknak, sőt egyetlen tanárnak sem jutott eszébe az az elmebeteg ötlet, hogy rózsaszín giccsparádéba öltöztesse a helyiséget – nem úgy, mint másodévben. Draco megdöbbenve észlelte, hogy ezen gondolat egy csöppet sem tölti el megnyugvással, mégpedig azért nem, mert ez mintha már valamikor, pontosan ugyanennek kapcsán megfordult volna a fejében…

A biztonság kedvéért a griffendélesek, jobban mondva Potter felé pillantott, aki – Valentin-nap ide, Valentin-nap oda – nem tűnt valami vidámnak, de határozottan élt. Már amennyiben a világfájdalmas arckifejezéssel történő semmibe révedést egyértelmű életfunkciónak lehet nevezni.

A fiú egy pillanatra felnézett, egyenesen rá, majd az arca – ha lehet ezt fokozni – még mélabúsabb lett, és ő nemcsak azt nem értette, miért, hanem azt sem, hogy őt miért is foglalkoztatja mindez. Elvégre mi köze van neki ahhoz, hogy Potter úgy néz ki, mint akivel közölték, hogy a holnapi nap érdeklődés hiányában elmarad… meg az összes többi is?

És mi van, ha tényleg? Mi van, ha…? Nem. Ez már valóban betegesen ijesztő őrültségnek hangzik… nem mintha a mai reggel ne lenne alapból meglehetősen… különös.

Gondolataiból Pansy hangja rángatta vissza a való világba:
- Biztos, hogy jól érzed magad, Draco?
Draco ugyan nem igazán érezte jól magát sem fizikailag, sem lelkileg, ennek ellenére bólintott.
- Nem úgy tűnik. – A lány egyáltalán nem látszott meggyőzöttnek.
- Minden rendben. Komolyan.
- Próbálom elhinni…

Dracónak fogalma sem volt, mit mondhatna erre, így inkább elindult a Mardekár asztala felé, és elhatározta magában, hogy a továbbiakban a körülményektől függetlenül igyekszik normálisan viselkedni. Persze már az is eléggé nehezére esett, hogy sántikálás nélkül eljusson az ülőhelyéig, és bízott abban, hogy önuralmának köszönhetően nem tükröződik az arcán a belül tomboló fájdalom.

- Elég sokáig tartott ideérni – dünnyögte durcásan Blaise, miután helyet foglaltak mellette.
Draco megvonta a vállát, miközben megállapította magában, hogy barátja néha ritka egy önző seggfej tud lenni. Ez se javított sokat sem a hangulatán, sem az étvágyán, sőt azt vette észre, hogy körülbelül már öt perce ugyanazt a pirítóst próbálja megvajazni mindenféle lelkesedés – és legfőképpen vaj – nélkül. Mindez azonban fel sem tűnt volna neki, amennyiben a balján ülő Pansy nem kísérli meg néhány erőteljes ujjbökdöséssel eltörni a bordáit.

- Valami gond van, édesem? – fordult a lány felé erőltetett mosollyal az arcán.
- Igen. Veled… édesem.
- Mondtam már, hogy minden rendben! Légy szíves, ne nyaggass már! – közölte a szántnál kicsit ingerültebben, mire Pansy arcán sértődöttség suhant át.
- Ahogy gondolod! Egyáltalán nem kötelező beavatnod a barátnődet abba, hogy mi a fene bajod van… de legalább azt elárulhatnád, mivel vidíthatnálak fel.
- Semmivel – mormogta Draco.

- Még azzal sem?
- Az ígéretek most valahogy nem tudnak lázba hozni…
- És ha nem ígéret? – kacsintott a lány, majd lassan becsúsztatta kezét a talárja alá.
Draco döbbenten pislogott néhányat. Ez biztosan nem szerepelt az álmában, mert ha szerepelt volna, akkor minden bizonnyal tisztán emlékezett volna rá. Ezek szerint valóban csak egy ostoba rémálom volt az egész…

- Ez most komoly? – kérdezte még mindig kissé hitetlenkedve.
- Igen, az – bólogatott Pansy, diadalittas önhittséggel mosolyogva, miközben előhúzta a pergament –, hacsak nem gondolod azt, hogy meghamisítottam.
- Sok értelme nem lenne, igaz? – Ezzel kikapta a lány kezéből a papírt, és néhányszor átolvasta. – Nagyszerű! Eredetinek tűnik – vigyorodott el. – Gratulálok!

- Mihez kell gratulálni? – érdeklődött kíváncsian Blaise.
- Mi van, feladtad végre a morcos maci szerepet? – duruzsolta, mire a fiú fintorogva fújtatott egyet.
- Nagyon szellemes vagy, Draco… De inkább elárulhatnátok, hogy mihez is kellene gratulálni!

- Nos, ahhoz… – Draco hatásszünetet tartott –, hogy jövő héttől kezdve ismét Pansy lesz a prefektustársam.
- Remek. – Blaise nem látszott valami lelkesnek. – És ezt miért nem mondtad el nekem? – sziszegte felháborodottan a lánynak, kinek arcáról leolvadt a mosoly, átadva helyét a csalódottságnak.

- Talán azért, mert ő sem régóta tudja – mondta Draco szemrehányóan. Lassan kezdett elege lenni abból, hogy barátja minden apróságot halálos sértésnek vesz, akárha bal lábbal kelt volna fel. – Simán kinézem Dumbledore-ból, hogy valentin-napi meglepetésnek szánta…
- Mi?
- Komolyan mondom, néha még Crak és Monstro is értelmesebbek nálad… igaz csak együttvéve. Nézd meg a dátumot! – nyomta Blaise kezébe a pergament. – És felhagyhatnál végre ezt a kiállhatatlan viselkedéssel!

A fiú megszemlélte az írást, különös figyelmet szentelve a keltezésnek, majd felsóhajtott.
- Jó, jó, jó – hadarta bocsánatkérően. – Elismerem, hogy egy igazi faccia di merda tudok lenni.
- Bocsánatkérés elfogadva – biccentett Draco. – Főleg mivel határozottan egyetértek.
- Én nem értek egyet Dracóval – közölte Pansy hidegen –, mert szerintem inkább egy alaptalanul féltékeny marha vagy – tátogta Blaise-nek. – És megbocsátok – suttogta mosolyogva –, amennyiben visszaadod a papíromat.
Draco a mennyezet felé fordította tekintetét, miközben megcsóválta a fejét.

A kis közjáték után – Merlinnek hála – kezdett úgy tűnni, hogy a továbbiakban a reggeli a megfelelő mederben fog lezajlani. Blaise megbékélni látszott, valamint ő sem volt már annyira ideges és szétszórt, mivel végre történt egy olyan esemény a mai nap folyamán, amelyet egyáltalán nem érzett ismerősnek. Ez alapján úgy vélte, az eddigiek mindössze véletlen egybeesésnek tekinthetők, nem pedig aggodalomra okot adó dolgoknak ép elméjének elvesztését illetően.

Egészen addig tartott ez a már-már idillinek mondható állapot, míg a hugrabugosok asztalánál ki nem borult a bili… jobban mondva az egyik tökleves kancsó. Először csak magát a meglehetősen hangos vitatkozást lehetett hallani, mire többen – köztük Draco is – odakapták a fejüket, aztán a veszekedő páros lánytagja felpattant a helyéről, és ezzel a mozdulattal feldöntötte a korsót, melynek tartalma végigömlött az asztal lapján.

Draco döbbenten figyelte az egyszer már látott jelenetet, majd Potter felé pillantott, aki – kizökkenve eddigi apátiájából – szintén elég értetlenül bámulta a vörös arccal üvöltöző leányzót. Azt, hogy konkrétan mi a konfliktus kiváltó oka, a hangerő ellenére nem lehetett pontosan érteni, ám ez őt nem is különösebben érdekelte. A megtörténés puszta ténye elegendő volt ahhoz, hogy újra zaklatott lelkiállapotba kerüljön, mely csak fokozódott, amint felrémlett előtte egy-két álom-emlékkép.

Ez már sok volt… túl sok. Minden maradék józanságát sutba dobva ugrott fel az asztaltól, majd rohant ki a Nagyteremből, csöppet sem törődve azzal, hogy ez nem igazán méltóságteljes viselkedés. Úgy száguldott át a bejárati csarnokon, le a pincerendszerbe vezető lépcsőn, aztán végig a labirintuson egészen a szobájáig, ahogy a vérében száguldott az adrenalin, ami egy időre elvette tőle a fájdalom érzékelésének képességét.

Csak ő volt, a lépcsők, a kőfalak, a járatok, és az az őrült tempó, melyet felfokozott idegállapota diktált, akárha üldözték volna, és valójában üldözték is az iszonyú látomások a halott Harry, vagy az izzó szemű aurorparancsnok képében.

Zihálva torpant meg az ajtaja előtt, és akadozó lélegzetvétellel suttogta el a jelszót, aminek következtében az occamy portré alig-alig akarta átengedni, ám végül kattant a zár, mire ő a néhány pillanatnyi kényszerű pihenőt követően újabb lendületet véve berontott a szobába, bevágta maga mögött az ajtót, majd levetette magát az ágyára, befúrva fejét a párnák közé.

Ez, valamint az előbbi rohanás hamarosan oxigénhiányos állapotot eredményezett, ideális körülményeket teremtve a csendes fulladásos halálhoz, és csak az rángatta ki kezdődő bódulatából, hogy adrenalinszintjének csökkenésével párhuzamosan egyre inkább visszatért térdébe a kínzó fájdalom.

Rövid gondolkodás után arra a következtetésre jutott, hogy talán mégsem szerencsés ötlet belefojtania magát a saját párnáiba, nem mintha máséba olyannyira az lenne – eltekintve bizonyos körülményektől, és akkor sem a szó szoros értelmében.

Az elhalálozás kifejezetten negatív és nem kívánatos voltának megállapítását követően egy lendülettel a hátára fordult, így immáron nemcsak levegőt kapott, hanem majdnem szívrohamot is, mikor észrevette, hogy vagy a rohanás, vagy az ágyra vetődés, esetleg ezen két dolog kombinációjának következtében a térdén lévő seb ismételten felszakadt, emiatt a takarója ázik a vérben. Ez valójában mindösszesen néhány aprócska vérpettyet jelentett, ám elegendő indoknak számított ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegye a gyengélkedő meglátogatását.
Végül is Madame Pomfrey úgysem szokott nagyon sokat kérdezősködni.

Pár pillanatig elmorfondírozott azon, vajon az előbb a Nagyteremben nem reagálta-e túl a helyzetet, aztán meggyőzte magát arról, hogy remélhetőleg senki nem vette észre szélsebes távozását, mivel úgyis mindenki figyelme a hugrabugosok veszekedésére irányult. A veszekedésre, ami felett már képtelen volt szemet hunyni, és ami véglegesen tudatosította benne, hogy itt ma valami tényleg nincs rendben. Egyáltalán nincs rendben…

Odasántikált a bájitalos szekrénykéhez, elővett egy fiola Fájdalomcsillapító Főzetet, majd felhajtotta az üvegcse tartalmát, és rövidesen érezte is az itóka jótékony hatását. Már-már visszazárta a szekrényt, mikor tekintete megakadt a Százfűlé-főzeten. Egyelőre elképzelése sem volt, hogyan és milyen körülmények között vehetné hasznát, azonban úgy vélte, még mindig jobb, ha nála van, és nem lesz rá szükség, mintha nem lenne nála, és mégis szüksége volna rá.

A zsebébe süllyesztette az üveget, majd az asztala feletti polcról leemelt két törhetetlen kristálypoharat, miközben még egyszer ellenőrizte a naptáron, hogy ma valóban ma van.

A szobájából kilépve a gyengélkedő felé vette az irányt, és a cseppet sem rövid út alatt csak az járt a fejében, hogy tulajdonképpen mi a fene történik vele, valamint mit is kellene tennie ebben a helyzetben. Abban ugyanis biztos volt, hogy valami furcsa dolog folyik itt – a saját vérén kívül, ami csiklandozva csordogált végig lábszárán – mint ahogy abban is, hogy tennie kell valamit.

Az első opciót – miszerint megőrült – egyáltalán nem tartotta szimpatikusnak, bár kétségkívül tartogatott némi előnyt. Mivel úgyis nemsokára a gyengélkedőn lesz, egy füst alatt beutaltathatná magát a Mungóba, ahol leszedált állapotban nem igazán lenne képes különféle víziókkal foglalkozni. Egyrészt azonban nem érezte magát őrültnek – persze ezt az őrültek sosem érzik – másrészt a legkevésbé sem vágyott rá, hogy a zárt osztályra kerüljön, a valódi bolondok közé.

Amennyiben viszont nem őrült meg, akkor csakis egy olyan rémálmot láthatott, amely sajnálatos módon Potter halálával, és még sajnálatosabb módon az ő majdnem azkabani fogságával végződött – mely mondatban a sajnálatos jelző nem a majdnem szóra vonatkozott. Ha minden úgy történne, ahogyan ebben az álomban, akkor a nap végére vagy fogoly lenne vagy halott. Ennél az eshetőségnél még mindig csábítóbbnak érezte a zárt osztály gondolatát, de közel sem annyira, hogy ne kezdje el egyéb megoldásokon törni a fejét.

A leglényegesebb kiindulópontnak Pansy újbóli prefektusi kinevezését tartotta, mivel az nem szerepelt a látomásában… mint ahogy a térdét ért sérülés sem. Ebből kifolyólag az álom, vagy legalábbis bizonyos részei megváltoztathatóak, így talán maga az álom kimenetele, azaz Potter halála és az ő gyanúsítottá – pontosabban vádlottá – válása is.

Innentől kezdve már csak az okozott némi problémát, hogy mégis hogy a búbánatos francba módosítson az eseményeken, különösen úgy, hogy egyes részletek homályba, jobban mondva teljes sötétségbe vesztek. Többek között az sem volt világos, hogyan és mikor került egyáltalán Potter holtteste mellé… a többiről már nem is beszélve.

Kósza ötletként felmerült benne, hogy a gyengélkedőről egyenesen visszamasírozik a szobájába, és ott is marad egészen a nap végéig. Normális esetben – azaz amennyiben nem találkozott volna álmában az aurorparancsnokkal – talán ezt is választotta volna. Mérget mert volna azonban venni rá – mégpedig valami gyorsan ölőt –, hogy Gawain Robards akkor is találna összefüggést közte és az eset között, ha erre egyébként az égvilágon semmilyen nyilvánvaló jel nem mutatna.

Ráadásul… egyszerűen… nem akarta, hogy a látomás valóra válása esetén Harry… meghaljon. Képtelen lett volna elviselni a tudatot, hogy akár meg is akadályozhatta volna, és amikor felidézte a képeket…

Természetesen nem állhatott oda Potter elé, és mesélhetett el neki mindent. Biztosra vette, hogy a fiú nem hinne neki, őrültségnek, áprilisi tréfának tartaná az egészet – holott még csak február van. Talán még ki is nevetné az idióta barátaival együtt, aztán nem telne bele fél óra, és az összes kastélylakó az ő halálosan röhejes vízióin élcelődne. Egyáltalán nem hiányzott az, hogy ostoba poénok céltáblája legyen.

Legnagyobb sajnálatára a számára legrokonszenvesebb lehetőséget is kénytelen volt elvetni. Végtére is, nem átkozhat meg valakit főbenjáró átokkal – még életmentés céljából sem – az Azkaban kockáztatása nélkül, ezen kívül még emlékezett rá, hogy Potter képes ellenállni az Imperius-átoknak. Pedig mennyire érdekes volna rákényszeríteni az akaratát, és…

Megrázta a fejét. Valahogyan akkor is muszáj elintéznie, hogy Potter ne tartózkodjon a halála időpontjában a Roxforton kívül. Meglehetősen morbid volt ebbe így belegondolni, de reménykedett benne, hogy ez a megközelítés majd elvezeti a tökéletes megoldáshoz.

Egyelőre azonban meg kellett szakítania az egyszemélyes ötletbörzét, mivel megérkezett a gyengélkedő elé. Egy pillanatra ismét elöntötte a kétely, hogy esetleg mégsem volt annyira jó elképzelés idejönni, aztán még mielőtt meggondolhatta volna magát, lenyomta a kilincset. Az ajtó hangtalanul nyílt ki egy teljesen üres termet tárva fel, melynek nyitott ablakai előtt fehér függönyök lengedeztek, csekély akadályt képezve a kintről beáramló hűvös levegő előtt. Draco úgy érezte magát, mintha egy jégkamrába lépett volna be. A helyiségben nyoma sem volt megszokott melegségnek, melyet a falak máskor – hószínük dacára – szinte árasztottak magukból.

- Madame Pomfrey! – szólalt meg kissé reszketve, miközben összébb húzta talárját, és nem akart belegondolni abba, hogy hamarosan le kell vennie.
- Azonnal – hallatszott a mormogás a gyengélkedő terméhez szervesen kapcsolódó bájitalraktár ajtaja mögül. A hang némileg mélyebbnek és lényegesen morcosabbnak tűnt, mint a javasasszonyé, ám Draco ennek egy darabig nem tulajdonított nagy jelentőséget.

Hamarosan rá kellett viszont ébrednie, hogy Madame Pomfrey szótárában az azonnal szó alighanem órákat jelent – legalábbis a mai napon.
- Ma… Madame Pomfrey! – ismételte meg a felszólítást. Most már szabályszerűen rázta a hideg, és egyáltalán nem vágyott arra, hogy halálra fagyjon a gyengélkedőn.
- Mondtam már, hogy azonnal jövök! – érkezett a felelet, mely minimum olyan zord volt, mint maga a klíma idebent, majd kivágódott az ajtó… ő pedig rendesen meglepődött.

- Nincs jobb dolga, mint…! – förmedt rá a remélhetőleg ideiglenes gyógyító, aztán jóval szelídebb hangon folytatta: – Á, te vagy az, Draco?
- Igen… még egy darabig – válaszolta, miközben igyekezett úrrá lenni vacogásán több-kevesebb sikerrel. – Miért csináltál kriptát a gyengélkedőből? Egyáltalán… mit csinálsz itt?
- Kriptát. – A férfi megvonta a vállát, majd egy pálcaintéssel becsukta az ablakokat – egy kivételével.
- Így sokkal jobb – biccentett hálásan Draco, és már valóban nem is fázott annyira.

- Örülök – közölte az egykori bájitalprofesszor az öröm legcsekélyebb jele nélkül. Alighanem sokkal nagyobb volt a bosszúsága annál, minthogy most valaminek ténylegesen képes legyen örülni. – Szóval, miért jöttél ide?
- Ja, persze! – Draco gondolatban megszidta magát, amiért döbbenetében megfeledkezett látogatása tulajdonképpeni céljáról. – Reggel leestem az ágyról, és összetűzésbe keveredtem egy lexikonnal, úgyhogy most van egy vágás a térdemen – úgy vélte, keresztapjának teljesen felesleges lenne hazudni a balesetről. A férfi, ha mulatságosnak találta is a történteket, semmi jelét nem mutatta ennek. – Megpróbáltam ellátni, de szerintem jobb, ha megnézed.
- Rendben – bólintott Piton. – Vedd le a nadrágod, és ülj le oda – intett a legközelebbi ágy felé. – Rögtön jövök – mondta, aztán eltűnt a bájitalraktár ajtaja mögött.

Most csakugyan nem kellett rá sokat várni, néhány pillanat múlva – miután eltüntette a seb környékéről a töménytelen mennyiségű kenőcsöt, illetve az alvadófélben lévő vért – már Draco előtt guggolt, és összehúzott szemöldökkel vizsgálgatta a sérülést, néha óvatosan megnyomkodva a körülötte lévő lilásvöröses duzzanatot.
- Nem fáj? – kérdezte végül, valószínűleg azért, mert mozdulataira semmiféle reakciót nem kapott.
- Nem. Fájdalomcsillapító Főzetet ittam.
- Érdekes – nézett fel a férfi. – Pedig Poppy nem szadista.

- Tényleg, ő…?
- Programja van – húzta el a száját. – Mindenkinek programja van – tette hozzá bosszúsan, megelőzendő a további kérdéseket.
Draco majdnem felnevetett, de aztán keresztapja sötét tekintetét látva inkább visszafogta magát.
- Szóval – fürkészték arcát gyanakodva a fekete szemek – azt állítod, hogy ezt egy könyv okozta?
- Igen – bólogatott meggyőző szándékkal, azonban a kérdés hangsúlya hallatán ő maga is egyre bizonytalanabbá vált az igazságot illetően.
- Harcias egy példány lehetett – állapította meg szarkasztikusan. – Mutasd a tenyered!

- A tenyerem? – kérdezett vissza értetlenül. – A tenyeremnek semmi…
- Mutasd!
A határozott felszólítással teljességgel felesleges lett volna ellenkezni, különösen abban az esetben, ha valaki nem rendelkezett öngyilkos hajlamokkal, és a legkevésbé sem akart fájdalmas kínhalált elszenvedni egy már alapjában véve is morcos, az engedetlenséget nem igazán toleráló Perselus Pitontól.

- Ezek horzsolások – azonosította a férfi a halovány bőrön is alig észrevehető karcolásokat, melyek láttán Draco kissé meglepődött. Eddig fel sem tűnt neki, hogy a keze is megsérült.
- Nos, elárulod, mi történt valójában?
- Már mondtam. Leestem…
- Ugyan, Draco, ez az ágyról leesős mese egyszerűen nevetséges! – legyintett ingerülten Piton. – Az az ágy akkora, hogy lehetetlen róla leesni. Kit akarsz védeni?

Olyan váratlanul érte a kérdés, hogy meg sem tudott szólalni, nemhogy tiltakozni. Mégis, honnan sejtheti, hogy valakit… Aztán hirtelen rájött, hogy keresztapja egyáltalán nem olyan kontextusban értette a védeni szót, mint ahogyan ő, hiszen semmit sem tudhat az álmáról.

Egy pillanatra ugyan megfordult a fejében, hogy megvádolja valamivel Pottert, és az emiatt kiszabott egész napos büntetőmunka bizonyára garantálná a fiú biztonságát, ám szinte azonnal aljas húzásnak minősítette az ötletet. Egyrészt nem szerette volna tovább rontani Piton már így is eléggé elcseszett napját, másrészt valami különös oknál fogva nem akarta, hogy Harry még ennél is jobban gyűlölje őt.

- Senkit – felelte végül. – Szerinted nem árulnám be azonnal azt az illetőt, aki ártani merészelne nekem?
- Nem tudom – ingatta a fejét a férfi. – Nemrég még biztos lettem volna ebben, de az utóbbi időben… megváltoztál. Ez a Pansy-Blaise dolog…
- Ők a barátaim! Miért baj az, ha megpróbálok végre normálisan viselkedni, és nem keresztbe tenni az embereknek?! – fakadt ki keserűen.
- A barátaid segítése szép és jó, csak ne fordulj át a seprű túloldalára. Az önfeláldozásba… bele is lehet halni.

Draco megborzongott. Nemcsak attól, amit keresztapja mondott, hanem inkább attól, ahogyan mondta. Aggodalmasan és szomorúan… olyan emberként, aki igazán törődik vele, és szereti.
- Na, azért ezt még túléled – mosolyodott el Piton, és annyira furcsa volt látni ezt a mosolyt ezen a szigorú arcon, mint bármi más a mai nap folyamán.
- Köszönöm, Perselus – mondta hálásan, miután a férfi néhány pálcamozdulattal begyógyította a vágást. – Én…

Már-már hajlott arra, hogy megosztja keresztapjával látomása részleteit, és tőle kér tanácsot, ám ebben a pillanatban egy hatalmas bagoly röppent be a terembe, utat találva az egyetlen nyitva maradt ablak függönyeinek rései között, karmaiban hordozva… a megoldást.
- Egy levél! – kiáltott fel hangosan, miközben sietősen magára rángatta nadrágját. – Miért is nem jutott ez hamarabb az eszembe?! – Ezzel kirobogott a gyengélkedőről, faképnél hagyva a megrökönyödött Perselust.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.