efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Holnapok tegnapjai Szerző: Draconus_Diablo
[Vélemények - 1] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
---


Műfaj: slash
Korhatár: 16
Párosítás: Draco + …valaki
Jog: JK Rowling
Megjegyzés: Gawain Robards egy auror volt Rufus Scrimgeour parancsnoksága alatt. Cornelius Caramel bukását követően Scrimgeour lett a mágiaügyi miniszter, és ezzel egyidőben Robardsot is előléptették aurorparancsnokká. Tehát Dracóék hatodévében - amikor a történet játszódik - Gawain Robards volt az aurorparancsnok.
Holnapok tegnapjai
I. fejezet
Iszonyú ítéletidő tombolt odakint, amihez foghatót talán az alapítás óta nem láttak az ezerszemű kastély esőkönnyes ablakai. Áthatolhatatlannak tűnő vízfüggöny ömlött alá a fekete fellegekből, akárha a szüntelenül cikázó villámok éles pengékként hasogatva ejtettek volna be nem gyógyuló sebeket azokon, és a velőtrázó mennydörgésekbe, melyekbe az orkánerejű szélrohamok alatt szenvedő Rengeteg fáinak panaszos jajgatása vegyült, szinte beleremegtek a falak is. Az égiek dühödten tajtékzó őrülettel gyászolták a varázsvilág egykori reménységét: a Kiválasztottat. Draco Malfoy lehajtott fejjel ült az igazgatói iroda egyik karosszékében, és egész testtartása hatalmas belső feszültségről árulkodott. Átázott talárjából az eső már nagyrészt kimosta a véres-saras foltokat, ám tenyerének máskor alig észrevehető vonalait rozsdabarna tintaként alvadt vér rajzolta újra, és tette szembetűnővé sápadt, fehér bőrén. Ahogy egyre révedő tekintettel bámulta kezeit, minden fokozatosan mosódott el körülötte, végül már csak magukat a vonalakat látta, melyek lüktető erekké változva át, tekergő indákként fojtogatva fonták körbe, és bíborvirágok szirmai borítottak mindent, bárhová is nézett. Vér. Vér! Mindenütt vér…
Harry Potter vére áztatta az egész világot, és benne őt magát, Draco Malfoyt is. A talárját. A nem messze tőlük egy véres tócsában heverő pálcáját. A kezeit, melyekkel önkívületi állapotban alighanem megpróbálta összezárni a másik mellkasán nyílt hosszú, mély vágást. Sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán, hiába adta ki a parancsot az agya újra meg újra, hogy igen most üvölteni kellene, ordítani, ahogy csak bír… Vagy legalább elrohanni… elrohanni és segítséget hívni, bár már úgy sincs segítség, mert halott… Halott! És minden csupa vér. Bármi is történt, ő nem akarta. Nem ő akarta. Nem ő tette. Ez lehetetlen. Lehetetlen! Mégis megtörtént… és már nem lehet meg nem történtté tenni. Neki pedig fogalma sincs arról, hogyan került oda, ahol végül nem sokkal az eszmélése után rájuk találtak, sőt arról sem, mit keresett egyáltalán Roxmorts határában. Egy valamiben viszont biztos volt: Harry Pottert valaki meggyilkolta, és ő úgy érezte, sohasem lesz képes lemosni magáról a vérét, mely lángoló jelként vöröslött a bőrén, sohasem lesz képes elfelejteni azt a bénító, sikamlósan émelyítő iszonyatot, ami akkor kerítette hatalmába, mikor megpillantotta a szétszabdalt testét, és sohasem lesz képes kitörölni az agyából azt, ahogyan a fiú a hitetlenkedés halotti maszkjával az arcán mered egyenesen rá, lelkébe fúrva üveges tekintetének vádló szilánkjait. Hallott valami távoli, elmosódott mormogást, a kezdődő vihar tompa morajlását, melybe furcsa módon emberi hangok vegyültek, aztán ahogy ezek a hangok szavakká álltak össze, hirtelen ráébredt, hogy valaki a nevén szólongatja. Lassan emelte fel a fejét, és mikor pillantása találkozott Dumbledore kristálykék szemeivel, végre ki bírta szakítani tudatát a megelevenedő borzalmas emlékek béklyójából. - Draco… Mi történt ez után, Draco? – kérdezte az igazgató szelíden.
- Nem tudom. Nem emlékszem… – suttogta alig hallhatóan, majd ismét a kezeit kezdte fixírozni, mintha azokból kiolvashatná a választ. – Csak a vérre… – elcsuklott a hangja – a rengeteg vérre…
- Nézz rám, Draco! Rám nézz, és ne befelé. – Dumbledore finoman utasító szavaiból ellenállhatatlanul elementáris energia áradt. – Minden rendben lesz. Néhány másodpercig el is hitte. Elhitte, el akarta hinni, hogy egyszer majd tényleg lehet még minden rendben. Érezte, hogy egy picit megnyugszik, megkönnyebbül, amiért egy ember, legalább egyetlen ember bízik benne, aztán elöntötte a kétségbeesett tehetetlenség dühe, felizzott lelkében a gyűlölet az idős mágus iránt, hogy az egy ilyen nyilvánvalóan közhelyes hazugsággal próbálja becsapni, a remény csalókán csillogó illúzióját villantva fel pár röpke pillanatra. Hamis remény… hamis remény, mely csak addig jobb a teljes reménytelenségnél, míg meg nem éljük, míg rá nem ébredünk hamisságának voltára, utána viszont sokkal gyötrőbben kínoz annál, mintha soha nem is reménykedtünk volna, és Draco szinte fulladozott e felismerés fájdalmának nyomasztó súlya alatt. - Semmi nem lesz rendben! – kiáltotta, Dumbledore-ra zúdítva a felgyülemlett feszültségéből fakadó összes haragját, miközben felpattant a székről olyan erősen ökölbe szorítva kezeit, hogy körmei belevájtak tenyerének bőrébe. – Semmi nem lesz rendben soha többé, ezt maga nagyon is jól tudja, sőt azt is tudja, hogy én tudom! Annyira ostobának tart, hogy azt gondolja, átverhet ezzel a „minden rendben lesz” baromsággal?! - Egyáltalán nem tartalak ostobának, és nem akarlak átverni… csupán segíteni szeretnék.
- Segíteni szeretne? Segíteni?! Akkor gyerünk, támassza fel! Támassza fel, és szedje ki ezeket a borzalmas képeket a fejemből, aztán talán majd mondhatja azt, hogy minden rendben van!
- Megértem, hogy zaklatott vagy és kétségbeesett. Tudom, mit érzel most… - Nem. Nem! – Draco hangja egy oktávot ugorva már-már hisztérikusan csengett. – Halványlila fogalma sem lehet arról, mit érzek most, mert még nekem magamnak sincs! Nem emlékszek semmire, ami azután történt, hogy elindultam a Roxfort felé. Még az is lehet, hogy én tettem, csak az agyam próbálja elfeledtetni velem… holott józan ésszel tudom, hogy nem lettem volna képes bántani. Fel tudja ezt fogni?! Szétszakadok ebbe a kettősségbe, és hamarosan már cseszhetem a józan eszemet, mert bele fogok őrülni a tudatba, hogy akár én is tehettem, és mikor bevillan az arca én… én… Draco tenyerébe temetve arcát visszaroskadt a székre, testét rázta a hangtalan zokogás. Aztán egy könnyed érintést érzett a vállán, mire ösztönösen összerezzent, de ezen kívül semmi jelét nem mutatta annak, hogy észrevette volna. Ki akarta zárni a külvilágot, elmerülni, elmenekülni valahová, ám Dumbledore hangja ismételten olyan erővel hatott rá, mint pár perccel ezelőtt, és ő hirtelen azon kapta magát, hogy forró könnyeinek homályos fátyolán át nézi az előtte guggoló varázsló nyugodt, öreg arcát, fogva tartják a lélekig látó, hihetetlenül égszín szemek. A feléje áradó bizalom úgy folyta körül és ringatta el, akár egy kristálytiszta tó kellemesen hűs vize. - Tudom, hogy nem te ölted meg Harryt. És azt is tudom, hogy jóval több közös van bennetek, mint gondolnád…
Draco értetlenül pislogott néhányat.
- Mit tennél most, ha bármit megtehetnél? – kérdezte Dumbledore érdeklődve.
- Tessék? – kérdezett vissza döbbenten. – Nem értem… - Csak a kérdésre válaszolj, Draco! Mit tennél most, ha bármit megtehetnél?
- Nem tudom… – gondolkodott el összevonva szemöldökét, habár magának az eshetőségnek a feltételezését is nonszensznek tartotta. – Valahogyan… megakadályoznám… meg nem történtté tenném… Fogalmam sincs…
- Rendben – bólogatott elégedetten Dumbledore, majd felállt, és visszasétált az asztal mögé. – Ne felejtsd el… Draco elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy az igazgató szórakozottnak tűnő arckifejezéssel keresgél valamit a talárja alatt, és el sem merte hinni, hogy egy ekkora lehetőséget fog kapni. Ha egy időnyerővel – ami ugyan nem egészen meríti ki a „bármit megtehet” fogalmát – visszamehetne a múltba, akkor kideríthetné az igazságot, tisztázhatná magát a vád alól önmaga előtt is, és talán őt is megmenthetné… Egy picit csalódott, mikor Dumbledore mindössze a pálcáját húzta elő, ám ekkor még mindig reménykedett abban, hogy egy valamiféle általa nem ismert varázslatról van szó, mert a mágus határozottan felé intett… azonban nem történt semmi. Legalábbis semmi olyasmi, ami egy ilyesfajta varázslatra utalt volna. - Jöjjön be, Mr. Robards! – mondta az igazgató. – Csak Mr. Robards! – tette hozzá, nyomatékképpen felemelve szabad kezét, mintegy megtiltva, hogy az aurorparancsnokon kívül bárki más is belépjen az irodába. Draco úgy érezte magát, mint akit hirtelen leöntöttek egy vödörnyi jéggel. A Dumbledore szavaiból épült, ingatag lábakon álló optimizmusa kártyavárként omlott össze, mikor meghallotta az ajtó csukódásának hangját, mintha magának a zárnak a kattanása keltett volna a lelkében földrengéshez hasonló rezgéseket. Az aurorparancsnok csizmáinak kimért koppanásai háborgóan örvénylő, éjfekete tengerré változtatták a bizalom tavának lágyan ringó vizét, és a felszín alatt, láthatatlan mélységekben mégis jól érzékelhetően kavargó árnyak kezdtek körözni. Szörnyek, melyek az ő vérére szomjaznak… Közöttük pedig a legkönyörtelenebb Gawain Robards, aki ebben a pillanatban megállt szinte mellette fenyegetően tornyosulva fölé, mélybarna szemeiben a felé irányuló emésztő düh és a leplezetlen undor keverékének vádló lángjai égtek. A férfi óráknak tűnő másodpercekig bámult így rá, és ha szemmel ölni lehetne, ő ez alatt a néhány pillanat alatt ezerszeresen halt volna meg… ami talán jobb is lett volna… A varázsló ugyanis elfordította róla a tekintetét, biccentett Dumbledore felé, aztán odasétált az igazgatóhoz, és olyan halkan kezdett el beszélni, hogy Draco akármennyire próbált is fülelni, nem sok mindent sikerült elcsípnie az aurorparancsnok szavaiból. Az Azkaban nevet azonban legnagyobb sajnálatára kristálytisztán értette, és a mágusbörtön említésének hatására hideg veríték ütközött ki a tarkóján majd folyt végig a hátán, akárha az a bizonyos képzeletbeli vödör jég most realizálódott volna némileg olvadtabb formában. - Rendben – hallotta Dumbledore beleegyezését, ami teljesen megdöbbentette. – Azonnal átszállíthatják Mr. Malfoyt az Azkabanba, amint megérkezik a parancs a Mágiaügyi Minisztertől. Addig is… Rendben? Rendben?! Átszállíthatják? Az Azkabanba?! Nem. Nem! Inkább a halál… Úgy érezte, egy fél napot nem bírna ki a dementorok között ép elmével, hiszen már az elmúlt órákban is néha az őrület határán táncolt, mióta… mióta látta… és ott bent is folyton csak ezt látná… a szemeit… a vért… Hogyan? Hogyan teheti ezt vele Dumbledore? Miért? Miért hitegette azzal, hogy segít neki, ha most ilyen könnyűszerrel, minden tiltakozás nélkül odalöki az auroroknak… a dementoroknak? Átfutott az agyán, hogy Albus Dumbledore, a sokak által – és az utóbbi időben általa is – olyannyira nagyra becsült fehér mágus talán jóval sötétebb lelkű, mint maga a Nagyúr. Róla legalább mindig lehetett tudni, hogy mire számíthat tőle az ember: semmi jóra. Dumbledore viszont a kedves öregapó álarca mögött kegyetlenkedve, szadista módon élvezi az ő szenvedését, sőt mindenki szenvedését, hiszen továbbra is valamiféle derűsnek mondható mosoly ül az arcán, emiatt néha olybá tűnik, mintha az idős mágus valójában nem igazán fogta volna fel a történtek súlyosságát… mintha csupán a citrompor-készletét lopták volna el… bár az is elképzelhető, hogy az jobban megrendítette volna. De nem gondolhat ilyet Dumbledore-ról! És ugyan miért is ne gondolhatna? Ha akarja, akár a pokol legmélyebb bugyraiba is elküldheti gondolatban minden következmény nélkül, legalábbis biztosan nem kap érte súlyosabb büntetést, mint egy olyan tettért, amit alighanem el sem követett. Vagy mégis elkövetett? Mindenesetre hamarosan kapni fog egy szépnek cseppet sem mondható, ám mindenképpen kicsiny cellát, ha elég szerencsétlen, akkor közvetlenül az apja mellett, hogy együtt merenghessenek az elcseszett életükről. Remélhetőleg a kilátás a tengerre néz majd… Fásultan pillantott a két varázslóra, akik alighanem arra vártak, hogy végre nekik szentelje becses figyelmét, az irodában ugyanis immáron egy pisszenés sem hallatszott, mindössze a kint tomboló vihar tompa morajlása törte meg a csendet. - Mélységesen megtisztelő, Mr. Malfoy – szólalt meg az aurorparancsnok maró gúnnyal a hangjában –, hogy végre méltóztatik ránk figyelni. Éppen az ön ellen szóló bizonyítékokat szerettem volna ecsetelni, már amennyiben az, hogy Harry Potter holtteste mellett találtunk magára, nem lenne elegendő… de mivel Dumbledore professzor ragaszkodik hozzá, így… - Igen – vágott közbe az igazgató –, ragaszkodom hozzá. Már csak azért is, mert biztos vagyok abban, nem Draco a bűnös, hiszen…
- A bizonyítékok nem ezt mutatják! – csattant fel Robards.
- Emlékeztetném, Mr. Robards, hogy meglehetősen udvariatlan dolog egy önnél idősebb varázsló szavába vágni – csóválta a fejét Dumbledore. – Mindazonáltal Draco Malfoy a Főnix Rendjének tagja, emiatt még ha akarta volna, sem tehette volna meg azt, amivel vádolják. De tudom, hogy nem is akarta. - A Minisztérium továbbra sem ismeri el hivatalosan a Főnix Rendjeként emlegetett formációt, azonban egy esetleges tárgyaláson minden további nélkül…
- Tudom – mondta tárgyilagosan Dumbledore. – Az előző szavaimat nem is önnek szántam, hanem Dracónak. Most pedig ismertesse, kérem, a bizonyítékokat! Még mielőtt kifutnánk az időből… – Az igazgató az órára pillantott, melynek mutatói vészesen közeledtek fél tíz felé. Dracót néhány pillanatra ismét a megkönnyebbültség hullámai árasztották el, amiért legalább önmaga előtt tisztázódott ártatlanságának mivolta, ám hamarosan rá kellett jönnie, hogy ez vajmi keveset ér az aurorok és a Minisztérium szándékai ellen. Ők minél hamarabb meg akarták találni a bűnöst, mi több már meg is tették, mely meggyőződését az aurorparancsnok szavai megerősítették, nyomatékosan bizonyítva ezzel sorsának kilátástalan reménytelenségét. - Nos – kezdett hozzá Gawain Robards –, Argus Frics, a Roxfort gondnoka hat óra után nem sokkal, a birtok kapujának bezárását követően felhívta az iskola megfigyelésével megbízott aurorok figyelmét arra, hogy Harry Potter és Draco Malfoy még nem tértek vissza Roxmortsból, majd rögtön ezután önöket is értesítette. Így történt? Dumbledore bólintott. - A különítményünk negyed hétkor hoppanált a faluba, és hamarosan rábukkantunk a két fiúra… akik közül az egyik sajnálatos módon már nem élt. Még sajnálatosabb módon nem az halt meg, akinek kellett volna – nézett Dracóra a férfi olyan metsző pillantással, amitől neki gombostűfejnyire húzódott össze a gyomra, és a hányinger kezdte kerülgetni. – Mr. Malfoy számomra egyáltalán nem meglepően nem emlékezett semmire, és mivel ön kitartott a négyszemközti kihallgatás mellett, mi pedig parancs híján nem tehettünk semmit, így nem ismerhettük meg ennek a… ennek a Halálfaló-ivadéknak a verzióját. De ez már nem is lényeges… A parancsnok rövid hatásszünet közbeiktatása után folytatta:
- A pálcavizsgálat kétséget kizáróan igazolta, hogy a halálos, sötét átkot Draco Malfoy pálcájával követték el, valamint egy emléktörés varázslatot is végrehajtottak vele. Tehát teljesen nyilvánvaló, hogy ön, Mr. Malfoy, miután előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel meggyilkolta Harry Pottert, emléktörést végzett önmagán, ezért nem emlékszik semmire! - Én… nem… – hebegte Draco, ám a férfi egy ingerült intéssel beléfojtotta a további szavakat.
- Emlékeztetném, Mr. Malfoy, hogy meglehetősen udvariatlan dolog egy önnél idősebb varázsló szavába vágni – csóválta a fejét fintorogva Robards. – Mindazonáltal tökéletesen felesleges azt állítania, hogy nem ön volt, mivel a nyomok alapján senki nem járt arrafele magán és Mr. Potteren kívül! Szerencsére még az eső előtt sikerült rögzíteni a nyomokat, így amennyiben abban reménykedett, hogy egy esetleges vihar majd elmossa a helyszínt, óriásit tévedett. Csak azt árulja el, hogyan csalta oda! Ó, persze – sóhajtott fel színpadiasan –, hiszen nem emlékszik! - Maguknak kellene tudniuk – mormogta az orra alatt Draco.
- Tessék?
- Azt mondtam, maguknak kellene tudniuk – emelte fel a fejét egyenesen a mélybarna szemekbe nézve –, hogy hogyan csaltam oda… ha tényleg én voltam. Az auroroknak kellett volna vigyázniuk többek között Potterre is.
- Meg is tették volna, ha az az ostoba kölyök nem cselezi ki a védelmüket! - Potter mindig is jó volt a védelem kicselezésében – mondta félhangosan, miközben halványan elmosolyodott.
Aztán éles tőrként hasított szívébe a fájdalom, mikor ráébredt, hogy múlt időben mondta ki a mondatot, és most kezdte el ténylegesen felfogni: Harry Potter valóban nincs többé. Fogalma sem volt, miért érzi ennyire égetően, miért ennyire kínzó ennek a hiánynak a tudatosulása, és hogy miért érzi egyáltalán hiánynak… mindenesetre így érezte. De úgy vélte, ezzel ráér később is foglalkozni, már amennyiben lesz majd rá lehetősége. - Tessék? – húzta fel a szemöldökét Robards. – Hogy érti ezt pontosan?
- Úgy értem… Süket talán?! – Draco felállt, kihúzta magát, és így majdnem olyan magas volt, mint maga a parancsnok. – Úgy értem, hogy ne merészeljen így beszélni róla! – mondta szinte szótagolva. Minden kétségbeesés elillant a lelkéből, a helyét pedig átvette az a Malfoyokra jellemző büszkeség és magabiztosság, amely azt üvöltötte benne, hogy ne hagyja magát megtörni vagy megalázni még a legnehezebb körülmények között sem. És emellett ott bujkált az is, hogy nem hagyhatja Harry emlékét meggyalázni egy pöffeszkedő auror által. – Harry nem volt ostoba… annyira… – ezt muszáj volt hozzátennie, még ha csak gondolatban is – amit mi sem bizonyít jobban annál, hogy sikerült kijátszania a kiválóan képzett aurorokat. – Ebbe az utolsó félmondatba belecsempészett némi ironikus felhangot is, és elégedetten figyelte, ahogy a férfi arcszíne lassan de biztosan vörösre vált. – Ha az emberei tudnák a dolgukat, akkor nem lennénk most itt, Harry még mindig élne, és… - Elég legyen! – ordította a parancsnok eltorzult arccal. – Ne merd becsmérelni tisztességes varázslók munkáját, te kis… – Közelebb lépett fenyegető testtartást fölvéve, szemei lángoltak a gyűlölettől, és Draco biztosra vette, a következő pillanatban egy akkora sallert fog kapni, hogy a fal adja a másikat. Felszegte a fejét elhatározva magában, hogy nem hunyászkodik meg. Az apja jóvoltából volt ideje hozzászokni a pofonokhoz. - Én is azt mondom, elég legyen, Mr. Robards! – szólalt meg szelíden mégis határozottan Dumbledore. – Hajlandó lesz még a közeljövőben folytatni a mondandóját, vagy hagyja magát provokálni egy kamasz fiú által, és szégyenletes módon a szemem láttára üti meg az egyik diákomat?
Ez hatott. A férfi néhány ingerült fújtatás kíséretében végül leengedte a kezét, majd egy megvető pillantást követően ellépett tőle. - Mint már említettem, igyekeznünk kellene, mert hamarosan kifutunk az időből – tette még hozzá az igazgató.
Draco az órára nézett, amely pontosan kilenc óra negyvenhárom percet mutatott. Mégis, milyen időről beszélhet Dumbledore?
- Mégis, milyen időről beszél, professzor? – kérdezte értetlenül az aurorparancsnok.
- Ó, semmiség… igazán semmiség – ingatta a fejét az idős mágus. – Nézze el, kérem, egy öreg varázsló hóbortjait – mondta, miközben alig észrevehetően Dracóra kacsintott. Gawain Robards megcsóválta a fejét, és Draco látta rajta, hogy legalább annyira nem érti Dumbledore-t, mint ő maga. Ám nem volt lehetősége ezen gondolkozni, mivel a férfi egy mélyebb lélegzetvétel után hozzákezdett a további bizonyítékok bemutatásához:
- Kihallgattunk mindenkit, aki valamilyen szempontból közelebb állt az áldozathoz illetve a gyanúsítotthoz, így többek között Harry Potter barátait, valamint Draco Malfoy… évfolyamtársait is. Nem hiszem, hogy egy Malfoy esetében beszélhetnénk valódi barátokról… – szúrt még oda, amiből Draco azonnal arra következtetett, hogy az aurorparancsnok nemcsak a feltételezett tette, hanem valami személyesebb ok miatt is gyűlölheti őt. - Kérem, mellőzze a személyeskedést, és szorítkozzon a tényekre! – intette rendre Dumbledore.
- Igen, igen… – Robards zavartan megköszörülte a torkát. – Először a gyanúsított barátnőjének, Pansy Parkinsonnak a vallomását említeném meg, aki állítása szerint a délután folyamán rosszul lett. Ön viszont, Mr. Malfoy, valamilyen különös oknál fogva nem kísérte vissza a lányt a kastélyba. Megtudhatnám, miért?
- Mert Pansy nem a… – Draco már majdnem rávágta, hogy azért, mert Pansy valójában nem is a barátnője, aztán még idejében módosított. – Nem akarta. Tudja jól, hogy nem igazán viselem el a nyűglődését, ezért úgy döntött, inkább megkímél ettől – hazudta szemrebbenés nélkül. - Igazán lovagias fiatalember – húzta el a száját a parancsnok. – Nos, mégis akadt, aki elkísérje Ms. Parkinsont a gyengélkedőre, majd… Mondja, Mr. Malfoy, tudott arról, hogy a barátnője alighanem megcsalja – vigyorgott gunyorosan –, mégpedig az ön állítólagos legjobb barátjával?
- Ezt ők mondták? – pislogott elképedve a szavak hallatán.
- Nem egészen… de néhányan látni vélték őket. Draco megfogadta magában, hogy amennyiben valamilyen csoda folytán sikerül megúsznia ezt az egészet, akkor a legelső dolga lesz kiherélni Zambinit, és Pansy számára is ki fog találni valamilyen kínzási módot… Hogy a fenébe lehetnek ennyire idióták?! - Nincs hozzáfűznivalója, Malfoy? – kérdezte a férfi, mire ő megrázta a fejét. – Akkor majd mondom én. Azért nem tartott Ms. Parkinsonnal, mert ekkor már nagyon is jól tudta, hogy meg fogja gyilkolni Harry Pottert! Még azt is el tudom képzelni, hogy belekevert valamit a lány italába, hogy így rázza le magáról, aztán…
- Ez nem igaz! Nem csináltam semmit, csak…
- Nem igaz?! – húzta fel a szemöldökét a varázsló olyan magasra, hogy az még Perselus Pitonnak is a becsületére vált volna. – Az sem igaz, hogy tegnap este, Bájitaltan után megfenyegette Mr. Pottert? - Én… De én azt nem… nem gondoltam komolyan. Ez őrültség! – Draco érezte, ahogy lassacskán összecsapnak felette a hullámok. Gawain Robards annyira elvakult volt a bűnösségét illetően, hogy még azt is bebizonyította volna róla, hogy nem szőke, hanem undorító weasley-vörös, ha ezzel hatékonyabban alátámaszthatja a vádakat.
- Őrültség? Igen… valóban az volt Ms. Granger és Mr. Weasley füle hallatára azt ordítani Harry Potternek, hogy az első adandó alkalommal ki fogja nyírni.
- Nem ezt mondtam!
- Hanem mit?
- Azt, hogy… Draco megpróbálta visszaidézni magában a tegnap délután történteket. Mióta Piton professzor helyét Horatius Lumpsluck vette át a bájitaltanári poszton – míg keresztapja végre megkapta a hőn áhított Sötét Varázslatok Kivédését – azóta folyamatosan párokban dolgoztak, és hogy ne legyen annyira unalmas a dolog, ezek a párok ciklikusan cserélődtek. Előző nap mindkettejük legnagyobb szerencsétlenségére összekerültek Potterrel és… Nos, Harryt sohasem lehetett a bájitalzseni kategóriába sorolni – ellentétben vele – ám meglepően sokat fejlődött most, hogy már nem Piton tartotta az órákat. Ha viszont egymással kellett dolgozniuk, az maga volt a totális katasztrófa. Potter annyit ügyetlenkedett, mint Longbottom az elmúlt öt év során együttvéve sem, ő pedig mindezt személyes sértésként élte meg. Most hirtelen azt kívánta, bárcsak minden elkövetkező Bájitaltanon együtt kellene működniük – még akkor is, ha Harry a létező összes főzetet tönkretenné – és legszívesebben visszaszívta volna, amit az óra után mondott neki… - Azt mondtam neki, hogy… hogy amennyiben a következő alkalommal is elront valamit… akár egy aprócska dolgot is… saját kezűleg fojtom bele az üstbe… – Mire a mondat végére ért, érezte, hogy egy hatalmas gombóc nőtt a torkában, ami mászik egyre feljebb, és furcsa módon nem is annyira a légzését nehezíti, sokkal inkább a látását homályosítja el. Nem akart sírni. Most nem. Majd ha egyedül lesz… talán…
Nyelt néhányat, miközben beharapta az alsó ajkát, és a meg nem született könnyei szépen lassan visszacsordogáltak, hogy ne láttathassák gyengeségét. Különösen olyasvalaki előtt nem, mint Gawain Robards… - Ez hasonlít ahhoz – szólalt meg a parancsnok –, amit Mr. Potter barátai mondtak. És szerintük, pontosabban Ronald Weasley szerint ön ezt halálosan komolyan gondolta.
Draco lemondóan sóhajtott egyet, de inkább nem reagált. Még véletlenül arról az idióta Weasleyről – akivel köztudottan rühellik egymást – is olyat találna mondani, amit senki nem tenne ki az ablakba. - A hallgatás beleegyezés – jelentette ki önelégülten a férfi. – Ráadásul önök később is összeszólalkoztak, amikor…
- Nem szólalkoztunk össze – közölte Draco nyomatékosan kihangsúlyozva minden egyes szót. – Mindössze levontam tőle pár pontot, amiért szokásához híven az éjszaka kellőstelen közepén kint kóválygott a folyosókon.
- Hány órakor történt mindez?
- Tíz óra harmincnégy perckor – adta meg helyette a választ Dumbledore.
- Köszönöm, professzor – biccentett az igazgató felé Robards. – Sűrűn megesett, hogy összefutottak Mr. Potterrel éjszakánként? Draconak gőze nem volt, hogy jön mindez ide, éppen ezért nem is érezte szükségét annak, hogy ne feleljen.
- Igen. Meglehetősen sűrűn.
- Van esetleg bármi sejtelme arról, miért?
- Halványlila segédfogadalmam sincs, miért ragaszkodhatott Potter ennyire a szinte minden este esedékes pontlevonáshoz… tőlem… – Valóban csak most gondolkozott el először azon, hogy milyen megfontolásból mászkált Harry éjszakánként a folyosókon, különösen az ő útvonalukon, holott már betéve tudhatta, merre járőröznek.
Mindössze fél pillanatig merenghetett ezen, mivel a parancsnok következő megdöbbentő mondandója megszakította a még valójában el sem kezdett elmélkedését. - A barátai egybehangzó állítása szerint Mr. Potter gyanakodott önre. A történtek fényében nem is alaptalanul.
- Tessék?
- Süket talán, Malfoy?! Harry Potter azért követte önt éjszakánként, hogy hátha lebuktathatja!
Ez képtelenség! Ha Harry követte is őt, akkor tőle szokatlan módon elég ügyetlenül csinálta. - De… hiszen hozzá sem szóltam, ha nem volt muszáj. A barátait is békén hagytam, és egyszerűen nem értem… nem értem, miért gyanakodhatott…
- Nem érti? Nem érti? Talán pont azt tartotta gyanúsnak, hogy ennyire jól viselkedik… Nemde? Ha jól tudom az elmúlt években minden alkalmat megragadott, hogy belekössön Mr. Potterbe vagy szemtől-szembe, vagy inkább az ismerősein keresztül. Jellemző is egy Malfoyra, hogy bárkit hátba támad, amennyiben az érdekei úgy kívánják, esetleg puszta kedvtelésből forgatja meg a tőrt egy másik ember szívében, mert élvezi látni a fájdalmat, sőt alighanem ez jelent egyedüli élvezetet a számára! - Mr. Robards… miért gyűlöli ennyire az apámat? – kérdezte halkan, és maga is meglepődött, hogy egyáltalán feltette a kérdést. A férfi nem kevésbé. Aztán sötét szemei összeszűkültek, és Draco látta rajta, hogy mindjárt robbanni fog. Nem is tévedett.
- Az apád a legnyomorultabb, legaljasabb féreg a földön, egy még embernek sem mondható, kibaszott, mocskos, rohadék, és remélem, iszonyatosan hosszú élete lesz, hogy minél tovább szenvedhessen kínkeservesen az Azkaban falai között! Minden nap ezért imádkozom, és mától kezdve érted is fogok, mert te sem érdemelsz jobb sorsot nála! Már ilyen fiatalon is romlottabb vagy, mint ő ennyi idősen… egy kívülről szép, de belülről rothadó alma – bökött Draco mellkasára. – Fekete a lelked, akár a csillagtalan éjszaka – suttogta hidegen.
- Én nem vagyok az apám – jelentette ki egyenesen a varázsló feneketlen gyűlölettől izzó szemeibe nézve, és kezdte átérezni, hogyan is érezhette magát Harry, amikor Piton az apja miatt viselkedett vele úgy, ahogy.
- Nem – sziszegte a férfi. – Te talán még nála is rosszabb vagy… Ebben a pillanatban váratlanul sistergés hallatszott a kandalló felől, a békésen pattogó tűz eddig vörösen lobogó lángjai smaragdzöldre változtak, majd a lángnyelvek közül egy feltekert, minisztériumi pecséttel ellátott pergamen repült ki egyenesen az igazgató asztalára.
- Merlinnek hála! – sóhajtotta Dumbledore az aurorparancsnok felé nyújtva az iratot. – Itt a határozat. Azt hittem, már sosem ér ide… de még éppen időben vagyunk. Van kereken huszonnyolc perced, Draco.
Draco, mint az este folyamán már oly sokszor ismét az órára pillantott, de továbbra sem értette, mi jelentősége van vagy lesz annak a bizonyos tíz óra harmincnégy perces időpontnak. - Elárulná, mi ez az egész, Dumbledore? – kérdezte Robards némileg lehiggadva most, hogy végre a kezében tarthatta a parancsot.
- Nem. És ez után az előbbi műsora után egyáltalán ne számítson rá, hogy valaha is megtudja… Elkísérem önöket a bejáratig, nehogy véletlenül kárt tegyenek Dracóban.
A parancsnokon tisztán látszott, hogy egy cseppet sincs ínyére ez az egész, és a legszívesebben tiltakozna, ám végül intett egyet a pálcájával, mire Draco csuklói köré vékony, sötét szálú kötél hurkolódott, melynek vége a férfi kezében pihent. Aztán elindultak. Draco érthető módon nem akart menni, de kénytelen volt követni a két idősebb mágust, különösen azért, mert ha esetleg lassított vagy megtorpant, a kötelek felizzottak a kezén. Fájt. Nemcsak ez, hanem úgy minden. Az, ami Harryvel történt, az, ami vele történni fog, és az, amit Gawain Robards mondott az apjáról. Habár nagyon jól tudta, hogy kicsoda az apja, hiszen néha a saját bőrén is megtapasztalhatta a kegyetlenségét, ennek ellenére borzalmas volt mindezt egy másik varázsló szájából hallani ennyire tömören és velősen. És az is fájt, ahogyan ez a bizonyos varázsló az apjához hasonlította.
Régebben szerette volna… most viszont már nem. Soha többé. Mégis ugyanazt a sorsot szánták nekik az égiek… Mire levonultak a bejárati csarnokig, egy tucatnyi auror csatlakozott hozzájuk, a Roxfort azonban teljesen kihaltnak tűnt, mintha rajtuk kívül egy teremtett lélek sem tartózkodott volna az iskolában. Az, hogy ez mégsem így van, akkor derült ki, mikor a tölgyfaajtóhoz érve kiabálást hallottak. Egy lány rohant le lélekszakadva a márványlépcsőn az igazgató nevét kiáltozva, és miután odaért hozzájuk, rémülten közölte, hogy Dumbledore-nak azonnal a gyengélkedőre kell mennie. Draco fölöttébb ismerősnek vélte a lányt, és szinte azon nyomban beugrott, hol is látta a mai nap folyamán, és miért is jegyezte meg. A reggelinél… a hugrabugosok asztalánál vitatkozott egy fiúval, és heves gesztikulálások közepette felborított egy kancsó töklevet. Mindez azért volt ennyire emlékezetes, mert ezen ház tagjai nem kifejezetten tartoztak az üvöltözve veszekedős emberkék közé, ám ők meglehetősen hangosan ordítoztak… Az idős mágus még küldött felé egy biztató pillantást, majd a lány után sietett, és Draco hirtelen borzasztóan magányosnak érezte magát. Ezerszer is bocsánatot kért gondolatban Dumbledore-tól, amiért ott az irodában olyan iszonyatos dolgokat feltételezett róla, ami a fizikai helyzetén ugyan cseppet sem javított, a lelkieken viszont mindenképp. Úgy vélte, nem teheti meg, hogy ne bízzon a varázslóban, ha az ennyire megbízik benne, és remélte, nem fog csalatkozni emiatt. Időközben az aurorok egy láthatatlan pajzsot vontak köréjük, mely rögtön láthatóvá vált, amint kiléptek a szabadba. Az erőtéren gyöngyházfonalként peregtek végig az esőcseppek, és időről időre aranylóan csillantak, valahányszor egy-egy villám megvilágította őket. Szép volt. Nem, nem egyszerűen szép, hanem gyönyörű, és Draco gyönyörködött is benne, szürke szemei szomjazták a látványt… talán ez az utolsó szépséges dolog, amit még az életben látnak… A pajzsnak köszönhetően semmit sem érzékeltek a felázott, csúszós talaj vendégmarasztaló sarából, így viszonylag hamar odaérték a vadkanos kapuhoz, amely döngve csapódott be mögöttük, miután áthaladtak rajta.
Mikor egy kicsit már eltávolodtak, Draco visszafordult a Roxfort felé. Nem érdekelte a csuklóin felizzó kötél perzselése, látni akarta még egyszer a kastélyt… és a következő pillanatban rémülettől eltátott szájjal bámulta, ahogy az épületből egy hatalmas tűzgolyó tör az ég felé, melyet az eső mintha méginkább táplálna… Minden iszonyatosan gyorsan történt. A pajzsba mindenfelől átkok csapódtak, néhány át is hatolt rajta leterítve az aurorok felét, köztük Gawain Robardsot, aki szétvetett végtagokkal terült el mellette a sárban. Hogy meghalt, az rögtön nyilvánvalóvá vált, mert a kötelek azonnal semmivé foszlottak, és amint mindez tudatosult benne, ösztönösen hasra vetette magát még éppen időben, ugyanis alig egy centire süvített el fölötte egy zöld fénycsóva eltalálva egy kevésbé szerencsés aurort. Halálfalók! Halálfalók! Ez az egyetlen egy szó dörömbölt az agyában, valamint az a sürgetés, hogy villámgyorsan pálcát kell szereznie, majd el kell tűnnie, mert amennyiben elkapják, és a Nagyúr elé viszik, aki kiszedi belőle, hogy átállt, nos… abba inkább jobb nem belegondolni. Odaaraszolt az aurorparancsnok holttestéhez, mely művelet elég lassan ment, ő legalábbis borzasztóan lassúnak érezte, különösen, mert minden egyes aprócska mozdulatára fájdalmasan sajdult a bal térde. Alighanem vetődés közben verhette be valamibe. Végre, ha kicsit nehezen is, de megszerezte a pálcát, és még mindig élt. Remélte, hogy több mint fél év alatt elég jól megtanult hoppanálni, illetve azt is, hogy már kijutottak a hoppanásgátló térből. Hiába koncentrált azonban, nem történt semmi, és ahogy egyre közelebbről hallotta az ellenség hangját, mindinkább nehezebben ment az összpontosítás. Kétségbeesetten küzdött az életéért, az erőfeszítéstől kicsorduló könnyei elkeveredtek arcán az esős sárral, majd legnagyobb meglepetésére érezte, hogy mégiscsak sikerült… ám nem egészen úgy, ahogy gondolta. Egy különös, kristálytisztán smaragdzöld, szédítő örvény ölelte körül, melyből kihallani vélte Dumbledore hangját, ami arra figyelmeztette, hogy ne felejtse el az ígéretét… aztán az örvény erőteljesen eltaszította magától, mire ő keményen nekicsapódott a földnek, és azon nyomban elveszítette az eszméletét…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.