efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Kill me or kiss me... but don’t cut me off... Szerző: Draconus_Diablo
[Vélemények - 38] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
---


IX. fejezet



Odafordította a fejét, aztán hirtelen azt kívánta… bárcsak inkább ne tette volna…

Döbbenten ült föl az ágyban, és próbálta megemészteni, egyáltalán felfogni a látványt.
- Draco? – kérdezte hitetlenkedve inkább csak magától, mivel a másiktól nem igazán számíthatott válaszra ebben az állapotában.

Valóban. Ha nem látta volna tegnap egy mára már semmissé vált illúzióbűbáj következtében látszólag teljesen épségben, és emiatt nem tudta volna, első pillantásra valószínűleg el sem hitte volna, hogy Draco Malfoy kezét szorongatja. A kezét, melyet félálomban kellemesen melegnek ítélt, most viszont érezte, hogy az valójában tűzforró, és miután térdelőhelyzetbe emelkedve végigsimított a másik homlokán, megállapíthatta, hogy annak egész teste ég a láztól.

Ez nem is volt annyira meglepő tekintve a sérüléseit, a horzsolásokat, a zúzódásokat, szinte nem volt olyan négyzetcentiméter a bőrén, melyen ne lett volna kisebb-nagyobb karcolás vagy véraláfutás. A ruha – amit csak hatalmas jóindulattal lehetett ruhának nevezni – foszlányokban lógott róla, és ha mindez nem lett volna elég sokkoló, különös módon felismerhetőek voltak a valaha halvány-, most inkább sötétszürkének mondható ingen azok a szakadások, amiket ő okozott, mikor előző nap megpróbálta azt levenni.

A haja piszkosszürkén, verítéktől csapzottan tapadt fejbőrére, és furcsa díszekként falevelek, ágak gabalyodtak a máskor makulátlanul ápolt ezüstszőke tincsek közé. Az arcát borító porrétegbe feltehetően könnycseppek nyomaiként világosabb csíkok húzódtak – szegénynek nagy erőfeszítésébe kerülhetett visszajutnia a szobába… és ő ezt nem vette észre, még halovány gyanúként sem merült fel benne egészen addig, míg össze nem esett…

Miért? Hogyan? Ez nem történhet meg még egyszer… soha többé!

Egy picit előrehajolt, hogy megmozdítsa, további sebek után kutatva, nem mintha ezek nem lettek volna elegendőek. Némileg ugyan tétovázott, mivel nem tudta, meg merje-e egyáltalán mozdítani, vagy talán csak nagyobb kárt csinálna vele… Ekkor látta meg azokat a mély karmolásokat a bal karján, melyek eddig takarásban voltak, és amelyek a tulajdonképpeni vérveszteséget okozták.

Merlinre! Ha megpróbálta volna… ha megpróbálta volna a belső megérzései ellenére levenni az inget… akár meg is ölhette volna.
Ez… Erre a gondolatra akaratlanul is kicsordult egy könnycsepp a szeméből, aztán megrázta a fejét.

Nem! Nem fogja itt idő előtt elsiratni, különben is Draco volna a legelső, aki egy szentimentális marhának nevezné – és valamilyen szinten még igaza is lenne – mivel ahelyett, hogy tenne valamit, csak kesereg és sajnálkozik. Ezzel pedig a legkevésbé sem segít rajta. Most már legalább látja a sérüléseit, melyek nem nyújtanak éppen szívderítő látványt, de annyiból pozitívan változott a helyzet, hogy mostantól nem kell sötétben tapogatóznia és azon morfondíroznia, mégis mi lehet a baja.
A bájitalok alighanem továbbra is hatásosak, utána viszont… Nem, egyelőre elegendő a bájitalokkal foglalkoznia, a kicsit kínosabbnak tűnő teendőkön ráér később is gondolkozni.

Kihúzta a kezét a tűzforró tenyérből, azaz csak kihúzta volna, azonban ekkor a másik alig észrevehetően megmozdult, majd egy elhaló nyöszörgést hallatott.
- Nyugi, Draco – simított végig az arcán –, itt vagyok.
- Ne… menj… el… – jött a suttogó felelet, ami akár neki is szólhatott volna, ő mégis valahogyan sejtette: most nem hozzá beszél.
Egészen máshol jár. Nem lehet a tudatánál…
- Rögtön visszajövök – mondta megnyugtató hangon. – Nem hagylak egyedül. – Újra megpróbálta elhúzni a kezét, ám az ujjak erősödő szorítása miatt nem tudta megtenni, és igazából nem is akarta. – Nem hagylak egyedül – ismételte meg az előbbi mondatot, majd némi nyújtózkodást követően megkaparintotta pálcáját, és egy Invito segítségével az ágyra bűvölte a bájitalos ládikát.

Ugyanazokat a főzeteket alkalmazta, mint előző nap – szerencsére volt belőlük elég. A nyugtatóból biztonság kedvéért dupla adagot adott be, mivel jól tudta, mit kell majd tennie a későbbiekben… és már magába a gondolatba is belevörösödött. Amennyiben Draco esetleg, véletlenül, netalántán – egy parányi esély van rá – fölébredne közben, valószínűleg előbb gyilkolná meg, és csak aztán kezdene el gondolkozni. Úgyhogy jobb is lesz, ha egyelőre szépen nyugton marad.

Miután megitatta a másikkal a bájitalokat – ami ismételten nem volt egy egyszerű művelet – már-már kezdte úgy érezni, elég erőt gyűjtött a rá váró feladathoz, amikor kopogást hallott.
Lekászálódott az ágyról, kinyújtóztatta végtagjait, majd elindult az ajtó felé, miközben azon tűnődött, vajon ki lehet ez a kora reggeli látogató. Már a kilincsen volt a keze, azonban hirtelen eszébe jutott egy fontos dolog, így visszasietett az ágyhoz, és egy Kiábrándító-bűbájt szórt Dracóra. Gyanította ugyanis, hogy akárki is áll az ajtó előtt, alighanem sikítófrászt kapna első döbbenetében, ha meglátná a párnák közt fekvő sebesültet.

Eközben a kopogás megismétlődött kissé erőteljesebben és türelmetlenebbül.
- Egy pillanat! – kiáltotta válaszul. – Mindjárt megyek!

Kinyitotta az ajtót. Egy fiatal nő ácsorgott az előtérben, tipikusan szobalány uniformisban, arca és hatalmasra nyílt őzikeszemei kétségbeeséssel vegyes riadalmat tükröztek. Egy fél pillanattal később ez a riadalom mintha növekedett volna, így Harryben felmerült a kérdés, hogy valóban ennyire borzasztóan néz-e ki, valamint kósza ötletként az, hogy talán saját magára is Kiábrándító-bűbájt kellett volna szórnia. Ami valószínűleg elég érdekesen vette volna ki magát…

- Jó reggelt! – köszöntötte a lányt. – Segíthetek valamiben?
- Jó… jó reggelt! Mr. Potter?
- Igen – bólintott. – Valami baj van?
- Nos… nem tapasztalt mostanában… szokatlan dolgot?

Gyorsan végiggondolta a kérdésre adandó választ. Az aurortársa eltűnt egy teljes éjszakára, aztán megjelent látszólag sértetlenül illetve érezhetően súlytalanul azt mondván, hogy hamarosan elvérzik… ezt követően a mai napra furcsa módon láthatóvá váltak a sebei, és alighanem nem pihekönnyű többé…

- Nem, semmi szokatlan – mondta végül.
- Úgy értem… mindketten jól vannak? Mert ugye ketten laknak a lakosztályban… Egyikőjük sem sérült meg?
- Nem – hazudta némi lelkifurdalással, ami csak erősebb lett, amikor észrevette a szobalány arcán az újabb kétségbeesés jeleit. – Miért?

- Mert… – Úgy tűnt, a fiatal nő hamarosan könnyekben tör ki, aztán sóhajtott néhányat, majd iszonyatos sebességgel kezdte szavakba önteni gondolatait: – Hozzákezdenék dolgozni, ahogy minden reggel szoktam, és mikor belépek a liftbe, majdnem szívrohamot kapok… ugyanis egy hatalmas alvadtvér-folt néz velem farkasszemet. Nyugtatgatom magam, hogy biztosan van rá magyarázat, és remélhetőleg senkit nem gyilkoltak meg az éjszaka folyamán… erre kiszállok ezen az emeleten, és látom, hogy az alig észrevehető rozsdabarna pöttyök ide vezetnek. Mondom, alig voltak észrevehetőek, de egy jó szobalány szeme ugye…! Úgyhogy bekopogtam, de most már kezdek teljesen kétségbe esni, hogy fogalmam nincs, honnan került elő hirtelen ennyi vér. Nem mintha azt szeretném…

A továbbiakat igyekezett figyelmen kívül hagyni, mivel az egyre gyorsuló hadarást amúgy is alig lehetett érteni, amire még rátett egy lapáttal a walesi akcentus. Annyit azért sikerült leszűrnie, hogy nemcsak Draco sérülései, hanem valahogyan a vérnyomok is láthatóvá váltak. Ez viszont probléma… valamint óriási rejtély is egyben.

- Látta ezt önön kívül valaki? – szakította félbe a szóáradatot.
- Nem. Senki – rázta meg a fejét néhány mélyebb lélegzetvételt követően. – Még a liftet is kitámasztottam, nehogy bárki is hozzám hasonlóan megrémüljön. Gondoltam ugyan, hogy szólok Simonnak, de…
Az már nem derült ki, miért döntött úgy a lány, hogy nem szól Simonnak, mint ahogy az sem, ki az a Simon egyáltalán, mivel Harry nemes egyszerűséggel elkábította. Elkapta a lehanyatló testet, óvatosan az előtér padlójára fektette, aztán elindult kideríteni a foltok mibenlétét illetve eltüntetni azokat.

A lift padlóján a szobalány állításának megfelelően valóban egy – ha hatalmasnak nem is mondható, de mindenképpen nagy – vérfolt terpeszkedett. Nem kellett ahhoz kiváló nyomszakértőnek lennie, hogy megállapíthassa, a vér minden bizonnyal Dracótól származik. A kérdés mindössze az, miért pont most került elő. Nem, ez valójában csak a kérdéshegyek csúcsa, mert lényegében minden megmagyarázhatatlan és érthetetlen ezzel az egésszel kapcsolatban…

Egyelőre semmilyen ötlete nem volt, így a töprengés helyett inkább gyorsan körülnézett, majd miután megbizonyosodott arról, senki nem láthatja, eltüntette a nyomokat, végül visszament a lakosztály előterébe az elkábított lányhoz. Letérdelt mellé, eszméletre térítette, mire szegény értetlenül pislogva tekintett fel rá, és látszott rajta, mekkora erőfeszítésébe kerül összeszednie emlékfoszlányait, különösen azért, mert Harry igyekezett ebben megakadályozni.

Igaz, nem volt olyan jó a legilimencia terén, mint egy Malfoy, annyit azonban sikerült elérnie, hogy ha teljesen nem is, de valamennyire eloszlatta a szobalány gyanúját, aki rövidesen elnézést kért a kora reggeli zavarásért, aztán távozott. Harry egy hatalmas sóhajjal csukta be mögötte az ajtót, és hirtelen iszonyatos fáradtság tört rá. Nekidőlt az előtér falának, néhány pillanatra lehunyta a szemeit, aztán mikor kinyitotta őket, meglátta magát a tükörben, és elborzadt.

Alighanem még egy háromnapos vízihulla is épületesebb, lélekemelőbb valamint élettelibb látványt nyújtott volna, mint ő most… és így már teljesen érthetővé vált a nemrég a lány arcáról leolvasott növekvő rémület. Valószínűleg nem sűrűn fordul elő ebben a kastélyszállóban, hogy egy vendég ennyire nyúzottan néz ki.

Talán nem ártana végre normálisan kipihennie magát, esetleg ennie valamit, meg persze a fésűvel – amivel eddig sem volt barátinak mondható a viszonya – újra megismerkednie, illetve kevesebbet aggódnia Dracóért. De lehetetlen nem aggódni érte, ha egyszer ilyen állapotba került a saját ostobasága és meggondolatlansága miatt. Hogyan indulhatott el egyedül, mindenféle fegyver nélkül egy teljesen ismeretlen terepre?!

Érezte, hogy kezd rá dühös lenni, sőt nemcsak kezd, hanem már az is. Ha nem lenne ilyen önfejű, „én bármit megtehetek, mert Draco Malfoy vagyok, különben is mindenki más le van ejtve” gondolkodású, és nem az kötné le minden egyes percét, hogy azon agyaljon, hogyan tudná őt minél jobban kiborítani, akkor nem itt tartanának. Ráadásul most még arra is rákényszerült, hogy elkábítson egy ártatlan mugli lányt, majd legilimenciát alkalmazzon rajta… és mégis miért?! Mert őmalfoysága úgy gondolta, hogy neki mindenképpen hősködnie kell – vagy a fene tudja, mire gondolhatott valójában, mindenesetre sikerült őt ismételten nagyszerű helyzetbe hoznia…

Aztán ráébredt, hogy a másik még nála is lényegesen rosszabb helyzetben van… és a legkevésbé sem akarhatott megsebesülni… valamint, hogy az események alakulásában ő maga is legalább ugyanolyan hibás. Ez a gondolat azonnal eloszlatta haragját. Azzal nem segít rajta, ha dühöng, ami megtörtént, azon már úgysem tud változtatni, ehelyett inkább azzal kellene törődnie, hogy a lehető legkörültekintőbben ellássa a sérüléseit.

Visszament a lakosztályba, feloldotta róla a bűbájt, és továbbra is ugyanolyan szívszorítónak érezte, hogy így kell látnia, mint néhány perccel korábban. Soha többé nem fogja hagyni, hogy ilyen őrültséget csináljon. Vigyázni fog rá… mert ugyan Draco Malfoy sok gondot tud okozni, ha akar, ha nem, de neki akkor is… valamilyen furcsa okból szüksége van rá. Talán mert tényleg nem normális…

Megrázta a fejét. Lesz még ideje ezen merengeni, valószínűleg több is, mint szeretné… sőt az sem biztos, hogy van értelme vagy egyáltalán bármi jelentősége merengeni ezen, mivel Draco utálja őt. Azonban eddig ő is azt hitte, hogy utálja a másikat, most meg… Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak és zavarosnak lennie? Elképzelhető, hogy már régóta nem is utálja, és pont emiatt idegesítette a viselkedése…? És még egy csomó olyan kérdés, melyekre jó lenne megtalálni a válaszokat… de nem most.
Először gondoskodnia kell róla, ha már látja a sebeket, aztán eltöprenghet mindazon, ami töprengésre ad okot. Rengeteg mindenen…

Egy pálcaintéssel megszabadította a másikat a ruháitól, majd zavartan elfordította a fejét. Hiába próbálta, nem tudott rá úgy nézni, mintha csak egy beteg lenne. Még így, ilyen összetörten is túl sok volt benne a… Draco.
Úgy érezte, az elkövetkezendő percek igencsak érdekesek lesznek… és fölöttébb kínosak…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.