efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Kill me or kiss me... but don’t cut me off... Szerző: Draconus_Diablo
[Vélemények - 38] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
---


VIII. fejezet
Elgémberedett végtagokkal kászálódott fel a padlóról, majd mikor az ajtót kinyitva megpillantotta Malfoyt szemmel láthatóan épen és sértetlenül, hirtelen megkönnyebbülés futott át rajta, hogy ezek szerint felesleges volt az aggodalma. Erre a gondolatra aztán kezdett ideges lenni. Tehát tényleg csak szórakozott, és valóban mindössze azért tűnt el, hogy őt bosszantsa. Ő meg ostoba módon bedőlt neki, ráadásul az egész éjszakát a padlón kuporogva töltötte, ahelyett hogy egy ennek a célnak lényegesen megfelelőbb helyen – mondjuk az ágyban – aludt volna, emiatt most úgy fáj minden tagja, mintha legalábbis egy úthenger ment volna rajta keresztül, emellett olyan fáradt, hogy állva képes lenne újra elaludni. Még az sem töltötte el elégtétellel, hogy a másik sem látszott valami kipihentnek, inkább kissé elgyötört volt a tekintete. Ezért most az a legkevesebb, hogy kitekeri a nyakát, aztán leüvölti a fejét. Vagy inkább fordítva… Nem, talán mégsem lenne szerencsés kora hajnalban ordítozni.
- Mi a…? Hogy a…? – Egyelőre nem igazán találta azokat a szavakat, melyek kimondása után képes lett volna viszonylag normális hangerővel kifejteni a véleményét. - Jó reggelt!
Ez a csevegő stílusban odavetett köszönés volt az utolsó csepp a pohárban, és ha eddig volt is olyan kósza szándéka, hogy a többi vendégre való tekintettel megpróbálja türtőztetni magát, a pimaszul kedélyes hangnem kicsapta önuralmának maradék biztosítékait. - Ez már túlmegy minden határon! – üvöltötte feldúltan. – Neked teljesen elment az a csöppnyi kis eszed is?! Nincs benned egy szemernyi jóérzés sem? Mégis, mi a búbánatos, kibaszott francot akartál ezzel elérni?! Egyáltalán hogyan fordulhatott meg a fejedben ilyesmi, hogy minden szó nélkül lelépsz? Ha azt akartad… – Muszáj volt némi szünetet tartania, egyrészt mert mindezt egy levegővétellel harsogta el, másrészt mert annyira még nem borult el az agya, hogy be is vallja neki, mennyire aggódott miatta. Inkább valami olyasmit kellene mondania, hogy ezért most meg fogja fojtani, aztán valóban meg is tenni. - Nem sűrűn mondok ilyet, de örülök, hogy látlak, Potter. – A másik kihasználva ezt a pillanatnyi szusszanást közbevágott cseppet sem változtatva előbbi hanghordozásán, emellé még el is vigyorodott, bár ez a vigyor mintha kissé fájdalmasra sikerült volna.
Örül, hogy látja?! Na ezt nem sokáig fogja így gondolni! - Esetleg nem mehetnék beljebb, mielőtt még elvérezve összeesek itt az ajtóban?
Elvérezni?! Mégis mi a nyavalyától vérezne el, mikor tökéletes testi egészségnek örvend, mindössze vállon felül van valami igencsak súlyos problémája… Nem sok ideje volt ezen elmélkedni, mert a másik a következő pillanatban megtántorodott, majd előrezuhant, mire ő ösztönösen elkapta.
- Hé, Malfoy, ez kurvára nem vicces, úgyhogy légyszives, ne játszadozz ilyenekkel! Ígérem, nem tekerem ki a nyakad, sőt hajlandó vagyok az egészet elfelejteni, csak hagyd ezt abba! Jó?!… Hirtelen feltűnt neki valami, ami teljesen megdöbbentette beléfojtva a további szavakat. A karjaiban pihegő testnek ugyanis nem volt… súlya. Mintha ott sem lett volna, de mégis ott volt, hiszen érezte, mint ahogy az egyre gyengülő lélegzetvételét is nyakának bőrén, azonban egyáltalán nem nehezedett rá, és ha nem tudta volna, hogy ott van, észre sem vette volna. Mikor megemelte, majd a vállára vette, akárha egyetlen tollpihét kapott volna fel… vagy még annyit sem. A párna sem nyomódott be a feje alatt, mintha tényleg ott sem lett volna… Ez az igencsak rémisztő helyzet kitörölte szeméből az álom utolsó morzsáit is. Merlin szentséges szakállára! Mi a jó büdös franc folyik itt? Hogy vér nem, az biztos, valahol mégis vérzik – legalábbis a szavai alapján – pontosabban elvérzik, és valóban egyre gyengül a pulzusa, holott semmilyen sérülés nincsen rajta. Ez lehetetlen! Nem! Nem. Semmi sem lehetetlen, és most a legkevésbé sem szabadna bepánikolni, ehelyett inkább a tanultakat kellene alkalmazni. Mindössze az a bökkenő, hogy sajnos nem igazán készítették fel őket arra, mi a teendő abban az esetben, ha valaki egy láthatatlan sérülés következtében lebeg élet és halál között… A fenébe is! Nem halhat meg itt szinte a karjaiban – sőt egyáltalán nem halhat meg, mert ő ezt nem fogja engedni – egyszerűen képtelenség, hogy ne tudjon rajta segíteni! Egyrészt Malfoy nem fog tőle ilyen könnyedén megszabadulni… másrészt egész hátralévő életében gyötörné a bűntudat, amiért nem indult éjszaka a keresésére, mi több most is pocsékul érzi magát amiatt, mert nem tette, és mindazok miatt, amiket mondott neki vagy feltételezett róla. Összeszorult a szíve arra a gondolatra, hogy akár el is veszítheti, és hirtelen ráébredt, hogy semmiképpen nem akarja elveszíteni, még akkor sem, ha legtöbbször az őrületbe tudja kergetni, mert valamilyen oknál fogva mégis szüksége van rá. Nélküle nem lenne teljes az élete… nemhogy nem lenne teljes, hanem valószínűleg egészen üres lenne… Nem! Nem fogja elveszíteni! Gondolkozz, Harry, gondolkozz! Talán olyan helyen sérült meg, ami nem látszik? De abban az esetben is lenne vér… valahol. Esetleg belső vérzése van? Bár az embereknek általában nincsen tudomásuk a saját belső vérzésükről, ettől még ez a lehetőség sem zárható ki, igaz, akkor nem így mondta volna… Mindenesetre, muszáj valamiféle nyomnak, zúzódásnak lennie a testén, amennyiben ez a helyzet.
Ezt követően érte az újabb megrökönyödés… ugyanis nem tudta levenni a másikról az inget. Mintha csak átsiklott volna a keze a szöveten, és mégsem, mert meg bírta fogni, azonban hiába tudta, hogy éppen kigombolt egy gombot, vagy szándékosan beleszakított az anyagba, a látvány változatlan maradt. Ezer ördög és pakol! Mi ez az egész? Illúzióvarázslat? De miért? És hogyan? Lassan… itt lenne az ideje varázsló-aggyal gondolkozni. Először pálca, aztán bájitalok.
- Rögtön jövök, Draco! – mondta inkább csak magának, észre sem véve, hogyan szólította, miközben biztatóan megszorította a másik kissé hideg kezét, majd felpattant az ágyról, és odasprintelt a szekrényhez. Hogy ez eddig nem jutott az eszébe! Biztosan a váratlan sokktól… Elvégre varázslók, vagy mi a szösz, még ha mugliként is kellene viselkedniük. Egy-két perc elteltével már pálcával a kezében állt a kilebegtetett poggyászok felett – mivel azok egyikében voltak a bájitalok, melyek nagy részét maga Malfoy készítette el – aztán leszedte róluk a védőbűbájt, legalábbis reménykedett benne, sikeresen leszedte, ám gyaníthatta volna, hogy közel sem úszta meg ennyivel. - Ne merészelj hozzám érni, Potter! – süvítette éles hangon az egyik bőrönd, mikor megpróbálta azt kinyitni.
Ennek hallatán távolugrási rekordokat döntögetve szökkent hátra, majdnem hanyatt esve, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy darabokra átkozza a kissé harcias csomagokat. Ezért tuti ki fogja nyírni, az egyszer biztos… először viszont talán meg kellene mentenie az életét. - Silentio! – mormogta néhány mélyebb lélegzetvételt követően a bőröndökre mutatva.

Ezután viszonylag könnyen, és legfőképpen egyéb kellemetlen vagy ijesztő meglepetés nélkül találta meg az aprócska bájitalos ládikát, amit egy varázslattal eredeti méretére növelt. Szerencsére minden üvegcse fel volt címkézve, hatás szerint kategorizálva, emellett – a gyengébbek kedvéért – mindegyikhez tartozott egy-egy rövid leírás, hogy milyen esetekben szabad, illetve nem szabad felhasználni őket, így neki még nagyon gondolkoznia sem kellett. A kiválasztott bájitalokkal – fájdalom-, vérzés-, lázcsillapító, enyhe nyugtató, erősítő, vérelfogyásgátló – visszasietett az ágyhoz, majd a javasolt sorrendben megpróbálta megitatni a másikat, ügyelve arra, hogy az lehetőleg ne fulladjon meg. Ez nem volt egy egyszerű művelet, de erre legalább felkészítették őket… Innentől kezdve pillanatnyilag mindössze egy dolgot tehetett: reménykedhetett. Reménykedhetett abban, hogy a főzetek hatásosak lesznek, mert amennyiben nem… nos abba inkább jobb nem belegondolni. Akkor már csak a Minisztérium illetve a Szent Mungó értesítése maradt volna mint lehetőség, azonban tartott attól, hogy ők sem tudnának sok mindent tenni egy ismeretlen eredetű és ismeretlen helyen lévő sérülés ellen, ha a bájitalok hatástalannak bizonyulnának. Merlinnek hála néhány perc múlva a másik pulzusa kezdett erőteljesebbé és egyenletesebbé válni, külsőre viszont semmilyen változás nem látszott, bár kívülről eddig sem utalt semmi jel arra, hogy bármi baja is lenne. Ezek szerint akármivel is van dolguk, a mágia hatásos ellene vagy rá… ennek ellenére jó lett volna tudni, mi is történt valójában. Mindenesetre megnyugtató volt az a tudat, hogy úgy tűnt, egyelőre sikerült megmentenie Malfoy életét. Most már foglalkozhatott a többi zavaró tényezővel, többek között azzal, miért olyan könnyű a másik, akár egy tollpihe, illetve miért nem lehet róla levenni a ruhákat. A feltételezett illúzióvarázslat feloldása – egyáltalán a felderítése – azonban nem járt sikerrel, holott órákat töltött el a próbálkozással, kimerítve az összes általa ismert lehetőséget. Ezt követően az ágyra halmozta az összes magukkal hozott könyvet, majd nekiállt valamiféle megoldást, magyarázatot, hasonló esetet keresni, bár valójában arról sem volt fogalma, mihez hasonló esetet kellene tulajdonképpen találnia. Emellett meglehetősen nehéz volt úgy lapozni, hogy egyik kezével folyamatosan Malfoy kezét fogta, szorosan összekulcsolva ujjaikat – mert azonnal tudni akart róla, ha valami változás állna be az állapotában. Legalábbis ezzel indokolta magának, miért is fogja rendíthetetlenül a kezét… Biztos volt abban, ha a másik felébredne, lenne néhány nem éppen pozitív megjegyzése erre a tettére, az aggodalmára, de még ezt sem bánta volna… csak ébredne már föl, és mondana valamit. Akármit. Könnyebben elviselné a cinizmusát, a folyamatos gúnyolódását, mint azt, hogy csak fekszik így, öntudatlanul, közvetve az ő hibájából is, ráadásul még azt sem lehet tudni, mi történt vele… Csak néha állt föl, hogy kimenjen az erkélyre kiszellőztetni a fejét, ám pár perc elteltével rohant is vissza. Nem akarta egyedül hagyni… Ha esetleg magához térne egy fél pillanatra is, és ő pont akkor nem lenne mellette… Még enni is csupán néhány falatot volt képes, mert minden olyan másodpercet elvesztegetettnek érzett, amit nem a megoldás illetve a válaszok keresgélésével töltött – és a nap végére egyre csüggedtebb, reményvesztettebb lett, amiért nem talált semmit. Hogy ennyire tehetetlen. Hogy hagyta idáig fajulni ezt az egészet… Megakadályozhatta volna… ha jobban figyelt volna, és ha nem bocsátkozott volna ostoba feltételezésekbe… Azt tervezte, átvirrasztja az éjszakát, sőt addig nem is fog aludni, míg rá nem bukkan valamire… valami olyan információra, ami segíthet. Ha nem, akkor az általános szabályzat – és a józan ítélőképesség – szerint a holnapi nap folyamán értesítenie kell a Minisztériumot, azonban remélte, erre nem fog sor kerülni. Emellett még mindig volt egy olyan dolog, amit nem próbált ki… bár azt igazából nem szívesen, és csak a legeslegvégső esetben tette volna meg, ám úgy vélte, mindenképpen megteszi majd, amennyiben muszáj. Hiába akart ébren maradni. Hiába nem szeretett volna aludni, amint odakint besötétedett, mintha ólomsúlyok nehezedtek volna a szemhéjára, és húzták volna egyre lefelé. Egészen sokáig küzdött az álmosság ellen, de lassan a betűk is összefolytak előtte, így arra gondolt, csupán néhány pillanatig pihenteti a szemeit… Mikor felriadt, már újra világos volt. A nap sugarai gonosz módon megtalálták a réseket a függönyök között, és pont az arcára vetültek, kíméletlenül kirángatva őt az álomtalan alvás stádiumából. Eltartott pár percig, míg teljesen magához tért, majd rögtön az volt az első gondolata: vajon mi lehet Dracóval. Még mindig fogta a kezét, ami kellemesen meleg volt – ezek szerint olyan nagy baj nem lehet, legalábbis nem nagyobb, mint amilyen eddig volt. Odafordította a fejét, aztán hirtelen azt kívánta… bárcsak inkább ne tette volna…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.