efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Kill me or kiss me... but don’t cut me off... Szerző: Draconus_Diablo
[Vélemények - 38] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
---


VI. fejezet
Dühös volt. Iszonyatosan dühös. Nem, ezt ennyivel nem lehetett volna jellemezni, mivel valójában majd’ szétrobbant a méregtől, és habár ezt az arcán mindössze két lángoló piros folt jelezte, a sötétszürke szemeiben kavargó indulatok mindent elárultak feldúlt lelkiállapotáról. Hihetetlennek tűnt, hogy van valaki, aki még nála is tisztességtelenebb eszközökhöz képes folyamodni… Először elhitette vele, hogy beindul rá – az autóban még egy egészen élethű vörösödést is produkált – aztán minden bizonnyal baromi jól szórakozva figyelte, ahogyan ő megalázó módon megpróbálja „elcsábítani”, akár valami utolsó mocskos szajha. Kész. Vége. Teljesen nevetségessé tette magát, és Potter bizonyára kibaszottul élvezte a helyzetet. Igen. Ő is elkövetett egy hibát – azon kívül, hogy egyáltalán bedőlt neki – mikor nem számolt azzal, mennyi időt tölthet el a fürdőszobában, ezért mire végzett, besötétedett, így nem láthatta az első reakcióit. Ez a későbbiekből ítélve talán jobb is volt. Már azt is fölöttébb felháborítónak találta, hogy azt az ostoba, agyzsibbasztó mugli vackot bámulta – helyette. Mégis, mi a francnak raknak tévét egy ilyen szobába?! Egy ilyen szoba egészen másra való… Az sem töltötte el kitörő örömmel, hogy neki kellett ajtót nyitnia a szobapincérnek, aki végül is egészen kedves volt, legalább ötvenszer kért bocsánatot különböző módokon a tulajdonos nevében… ám ez a dolgokon mitsem változtatott. Végső próbálkozásként kénytelen volt bevetni azt az epres trükköt, ami eddig mindig bejött, bár igazából nem sokszor volt rá szüksége élete folyamán… És erre mit kapott válaszul?! Elkerekedett szemeket mindenféle vörösödés nélkül… majd egy olyan rémülettel vegyes undorodó arckifejezést, aminél elképzelni sem igen lehetett volna borzasztóbb véleménynyilvánítást. Már csak az lett volna a jobb, ha egyenesen a képébe röhög. Ami ennél is rosszabb, minden totálisan visszafelé sült el, mert ő lett olyan ideges, hogy legszívesebben felgyújtaná ezt az egész kócerájt Potterestül, mindenestül, és ha mindez még nem lenne elég… Ott vannak azok a bizonyos képsorok, melyek az eperszem kényeztetése közben önkéntelenül is betolultak az agyába. Nem akart erre gondolni. Nem. Fog. Erre. Gondolni. Nem fog olyasvalakiről fantáziálni, akit a pokol legmélyebb bugyraiba kívánna. Nem… inkább egészen máshova… A rohadt életbe! Jelen pillanatban saját magát is gyűlölte, hogy egyáltalán megfordult ilyesmi a fejében. Bravó! Éljenzés és hatalmas tapsvihar. Potter gratulálhat magának, mert még ezt is sikerült elérnie. Ráadásul azt a nyomorult cigarettát is fent hagyta, amiért most nem mehet vissza, mivel az beláthatatlan – pontosabban nagyon is belátható – következményekkel járna mindkettejük számára. Először is darabokra robbantaná a tévét. Aztán leátkozná Potter fejét… vagy a farkát… nem, inkább mindkettőt. Gyönyörűen mutatna a Reggeli Próféta címlapján elvetemült gyilkosként… még nagyjából a szöveget is maga elé tudta idézni:
„Draco Malfoy hirtelen felindulásból, vagy előre megfontolt szándékkal – ez a részlet egyelőre nem tisztázott – különös kegyetlenséggel… Tettében súlyosbító körülményként lép fel – amennyiben ezt lehet még súlyosbítani – a hivatali visszaélés gyanúja, mivel mindezt egy, a bizonyítékok közül eltulajdonított pálcával követte el…” – amit nem is tulajdonított el, mindössze visszaszerezte azt, ami őt jogosan megilleti. Emellett igaz, hogy pillanatnyilag levezetné a feszültséget, aztán valószínűleg beleőrülne a bűntudatba – igen, olyat is tud érezni – sőt már most sajnálta, hogy egyáltalán megfordult ilyesmi a fejében. A fenébe Potterrel, meg ezzel az egésszel! Muszáj valamit tennie ahelyett, hogy csak fel-alá járkál a folyosón. Az biztos, hogy képtelen akár egy perccel is többet eltölteni abban a szobában, vele, egyáltalán visszamenni és látni az önelégült ábrázatát. Olyan nincs, hogy nem létezik annyi pénz, amiért ne kaphatna Potter egy másik szobát – mondjuk a világ túlsó felén. Végső esetben az Imperius átkot is bevethetné… Nem… azt talán mégsem kellene. Ezek a rosszabbnál is rosszabb gondolatok. Egy újabb Reggeli Próféta cikk szövege lebegett be a szemei elé:
„Draco Malfoy nem hagyott fel a fekete mágia használatával, mivel auror létére főbenjáró átkot alkalmazott néhány muglin. Tettében súlyosbító körülményként lép fel…” Mindenképpen találnia kell valami lehetőleg elfogadható megoldást, és úgy vélte, talán lehiggadt már annyira, hogy képes legyen logikusan gondolkozni. Első lépésként esetleg lemehetne a recepcióra, és megpróbálhatna némi meggyőzéses technikát alkalmazni, hiszen a pénz a mugliknál is igencsak nagy rábeszélőképességgel bír. Ezzel az elhatározással odasétált a lifthez, megnyomta a hívógombot, mire a felvonó néhány pillanaton belül megérkezett, így ő hamarosan már az előtérben ácsorgott… ami meglepő módon szinte teljesen sötét volt, mindössze az emeletről szűrődött le egy kis fény, ezen kívül a pult mögött egy árva lélek sem tartózkodott. Minden olyan kihaltnak tűnt, mintha az emberek egyszerűen felszívódtak volna, holott csak fél tíz körül járhatott az idő. Miért nincs itt senki? Odalépett a pulthoz, enyhén ráütött a csengőre, melynek hangja még így is fülsértőnek hatott a síri csöndben. Önkéntelenül összerezzent. Mi van, ha tényleg nincs itt senki, és valami miatt valóban eltűntek az emberek? Kérdésére pár perc múlva választ kapott, mikor a pult mögötti ajtó tejüvege mögött halovány fény gyúlt, majd csoszogó léptekkel megjelent egy idős férfi – ugyanaz, aki a délután folyamán fogadta őket – és felkattintotta az előtér egyik lámpáját. - Segítek valamiben, fiatalember? – kérdezte minden érdeklődés nélkül, kissé álomittas hangon.
- Igen. Akadt némi… probléma a szobával…
- Probléma? – gondolkozott el az öregúr, aztán mintha felismerés csillant volna a szemeiben. – Igen, igen… önök azok, akiknél az a sajnálatos félreértés történt…
- Ez nem sajnálatos félreértés – vágott közbe indulatosan – hanem egy iszonyatos nagy katasztrófa! Nem lehetne esetleg valami megoldást találni? - Nem… – csóválta meg a fejét egy sóhaj kíséretében. – Mint már délután is mondtam, az összes szobánk foglalt, kivétel nélkül. Meg kell értenie, hogy nem küldhetünk el egyetlen vendéget sem, mert azzal a kastély jó hírét tennénk kockára.
- Mondjon egy összeget, és holnapra már a számláján lesz. Soha többé nem kell itt dolgoznia…
- Azt hiszem, még mindig nem értjük egymást, fiatalember – mondta némi szemrehányással a hangjában. – Számunkra az a legfontosabb, hogy a nálunk megszálló párok kikapcsolódhassanak, jól érezzék magukat, kellemes élményekkel térjenek haza, és másoknak is ajánlják a kastélyszállót. - Párok? – lepődött meg, túltéve magát az enyhén kioktató hangnem miatt érzett felháborodásán. – De mi nem vagyunk egy pár!
- Ezt valahogy sejtettem. Mégis…
- És én egyáltalán nem érzem jól magam, sőt… Ez nem számít semmit?
- Nagyon is számít, és valóban borzasztóan sajnáljuk, azonban amikor lefoglalták a lakosztályt… - Nem mi foglaltuk le a lakosztályt!
- Tisztában vagyok vele, mint ahogy azzal is, nem a kastély személyzetének a hibája, ami történt. Higgye el, én lennék a legboldogabb, ha elkerülhettük volna ezt az egészet… Mindösszesen három napról van szó, utána megüresedik néhány lakosztályunk. Addig is – felkapott egy prospektust, majd a kezébe nyomta – van egy-két olyan programunk, amelyek bizonyára felkeltik az érdeklődését, és mindezek természetesen a kastélyszálló tulajdonosának ajándékaként ingyenesen vehetők igénybe. Bármelyik. Jó szórakozást, és további nyugodalmas jóéjszakát! – Ezzel, még mielőtt ő bármit is reagálhatott volna, lekapcsolta a lámpát, aztán eltűnt az ajtó mögött. Elhűlve meredt maga elé, miközben a prospektust gyűrögette. Az egy dolog, hogy egy portás, még ha jóval idősebb is nála – akkor is mugli, és akkor is a személyzethez tartozik – így beszélt vele, ráadásul egyszerűen faképnél hagyta, de… volt itt még valami. A végén mintha már kissé ideges lett volna… és némi félelem is bujkált a hangjában. Mi a fene folyik itt? Ha valóban tömve van az egész kastély, akkor hol a nyavalyában vannak az emberek? Nem mintha különösebben vágyott volna arra, hogy muglik nyüzsögjenek körülötte, azonban ezt akkor is fölöttébb furcsának tartotta…
Újra megpöccintette a csengőt, mire néhány pillanat múlva ismét előcsoszogott a portás, enyhén bosszús és zaklatott arckifejezéssel. Draco meg sem várta, hogy valamit is mondjon, rögtön feltette az előbb megfogalmazódott kérdéseket. Az öregúr szemei nyugtalanul cikáztak ide-oda, mielőtt hangját suttogóra fogva válaszolt volna:
- Tudja… különös dolgok történnek a környéken az utóbbi időben. Nagyon különös dolgok… – Már szinte alig lehetett érteni a beszédét. – Ezért mostanában azt szoktuk javasolni a vendégeinknek, hogy sötétedés után ne hagyják el a kastélyt, mi több lehetőleg a lakosztályt sem… Emiatt már egy-két foglalást le is mondtak… így tudunk önöknek a jövő héttől külön szobát biztosítani… Amennyiben egyáltalán még maradni akarnak majd… Azt javaslom, fiatalember – mondta barátságosan –, térjen vissza ön is a lakosztályba minél hamarabb. Ki tudja, mi folyik itt valójában… – A szemei egy pillanatra megvillantak, lehet, hogy mindössze a félelemtől, majd ismételten nyugodalmas jóéjszakát kívánt, végül búcsúzóul intve egyet besietett az ajtón. Különös dolgok? Ne hagyják el a kastélyt meg a lakosztályt? Egy vérfarkas miatt… hiszen nincs is telihold… Ez az! Nincs telihold. Ha felkutatná egyedül a vérfarkas búvóhelyét – ami ki tudja, hol lehet – esetleg el is kapná egyedül a lényt, akkor már hajnalban indulhatnának haza, és ezzel együtt nemcsak ettől a kellemetlen szituációtól, hanem magától Pottertől is megszabadulna. Talán valamiféle előléptetést is kapna, és valószínűleg sohasem raknák össze őket még egyszer egy „csapatba”. Ez már némileg jobban mutatna a Reggeli Prófétában:
„Draco Malfoy élete kockáztatásával…” Nem. Az „élete kockáztatásával” rész törlendő, elvégre egy átalakulatlan vérfarkas nem kifejezetten veszélyes. Bár végül is senkinek nem kell arról tudnia, hogy mennyire volt kockázatos maga az akció, tehát akár maradhat is. „Draco Malfoy élete kockáztatásával elkapott egy különösen veszedelmes vérfarkast, újra visszahozva ezzel a békét egy kastélyszálló vendégei, illetve a környéken élő emberek életébe – miközben aurortársa, a híres-neves Harry Potter átavanzsált antihőssé, és a televíziót (szerk.: idegesítő mugli készülék) bámulta egy lakosztály szívecskés párnáinak rejtekében…” Igen, ez egészen jól hangzik, és így feltehetően a pálca eltűnése sem fog senkinek se feltűnni, sőt idővel még vissza is kaphatja azt, ami tulajdonképpen az övé. Tekintete egy pillanatra a képekre siklott, melyek most a félhomályban alig voltak kivehetőek, mégis… olyan érzése támadt, mint amikor először látta őket. Negyed óra elteltével már a kastélyt övező erdő szélén lopakodott előreszegezett pálcával valamiféle nyom után kutatva, ám mivel semmi ilyesmit nem talált, egy szimpatikusnak tűnő helyen belépett a fák közé. Ahogy haladt egyre beljebb és beljebb, az erdő fokozatosan sűrűsödött, sötétedett körülötte, és még mindig semmi jel nem utalt arra, hogy rajta kívül bárki vagy bármi is bóklászna a környéken. Csend volt. Teljesen tökéletes csend, amit még az ő léptei sem törtek meg. Pontosan ez volt a gyanús… a hangok hiánya. Ha véletlenül rá is lépett egy ágra, az nem adott reccsenő hangot, az avar susogása sem hallatszott, sőt egyáltalán semmi olyan nesz, ami egy éji erdő esetén megszokott lett volna. Semmi… Hirtelen megtorpant és körülnézett. Egészen bent járt a sűrűben, mindössze a Hold gyér fénye szűrődött át a lombokon. Megpillantott egy kifejezetten száraznak látszó ágat, próbaképpen erőteljesen rátaposott… aztán kezdett megrémülni. Az ág ugyanis hang nélkül tört ketté. A sötétség lassacskán fonta körül és hálózta be, akárha az égből ereszkedett volna alá. Először észre sem vette, hogy egyre kevésbé lát, mivel figyelmét egyelőre a hangok hiánya felett érzett félelemmel vegyes döbbenete kötötte le. Sohasem volt még ilyen hátborzongatóan némaságba burkolózott helyen. Érezte, hogy jeges hideg önti el minden tagját, és félelme még inkább fokozódott, mikor észlelte maga körül a szinte tapinthatóvá vált sötétséget. Az orráig sem látott el… mintha az összes fény kiveszett volna a világból… mintha valaki lopva elcsente volna, hogy magával vigye örök időkre. Elsuttogott egy Lumost… majd még egyet és még egyet… hatástalanul. Valami surrant. Vagy csak a képzelete játszott vele? Nem. Határozottan mocorgott valami a lombok között – ezt meglepő módon hallotta – és bár nem látta, valahogyan érezte, hogy ott van… Köröz. Vár. Lapul. Köröz és lapul. Megint köröz. Megint lapul, aztán… Egy borzalmas, mély morgás hallatszott, amely mintha magából a földből jött volna, majd egy lendülő test hangja, ahogy szinte hasítja a levegőt… Csak ösztönösen tudott félreugrani a lecsapó karmos mancsok elől, melyek még így is elérték, egy helyen felhasították az ing ujját és mély sebeket ejtettek bal felkarján. Pokoli fájdalom nyilallt az egész testébe, amit azonnal felülírt egy másik, még erősebb fájdalom, mikor a lény következő támadása letaglózta, és ő beverte a fejét valamibe pillanatokra elveszítve eszméletét. Kinyitotta a szemét és még mindig nem látott semmit. Hogy a fejére mért ütés miatt bekövetkezett – remélhetőleg – átmeneti vakságtól, vagy az előbbi sötétségtől… egyelőre nem tudta volna megmondani. Nem félt… Egyszerűen elfelejtett félni. Valamiféle határtalan nyugalom szállta meg, a tarkóját hasogató kín tompa sajgássá szelídült… a felszabadultság érzete öntötte el a lelkét. Vajon itt van még az a lény?
Igen, itt van… érzi, és valahogyan látja… Kiemelkedik a sötétségből az annál is sötétebb alakjával… Most közelebb jön, körülszimatolja, aztán felemeli a mancsát… Milyen lesz meghalni? Fáj? Vagy nem? Mikor fog már lecsapni? Nem csapott le… ehelyett óráknak tűnő pillanatok elteltével előre nyújtotta a mancsát, és szinte gyengéd óvatossággal a fejére helyezte egészen betakarva az arcát. Lassan alig kapott levegőt, de már ez sem érdekelte. Nyugodt volt. Halálosan nyugodt. Szikrázóan fényes pontokként aprócska csillagok jelentek meg a szemei előtt, egyre több és több… végül vakító fehérség támadt, melynek ködén átszűrődve hallott valami dallamos, elmosódott zenét, egy különös melódiát, melybe emberinek tűnő hangok vegyültek, miközben a fény lágyan körülölelte. Aztán ismét sötét lett… teljesen sötét…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.