efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Kill me or kiss me... but don’t cut me off... Szerző: Draconus_Diablo
[Vélemények - 38] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
---


V. fejezet




Harry az erkély párkányára könyökölve gyönyörködött a kilátásban, amely valóban lélegzetelállító, mindemellett megnyugtató látványt nyújtott.

A kastély hatalmas parkja a szeme előtt nyújtózott el egészen a mögötte kezdődő erdőig, és ha lábujjhegyre állva kissé kihajolt, apró, szikrázó pontként megpillanthatta az útközben látott tó tükrének egy piciny darabját. A parkot fehér kavicsokkal felszórt szélesebb és keskenyebb sétányok hálózták be keresztül-kasul, mellettük körülbelül embermagasságú sövény húzódott. A gondozott gyepet üde színfoltokként különböző virágszigetek tarkították, itt-ott magányos, ősöregnek tűnő fák magasodtak, középen pedig egy szökőkút sugarai törtek az ég felé, hogy lágyan pergő gyöngyökké bomolva hulljanak vissza a márványmedencébe, és a cseppeken szóródó napfény szivárványt varázsolt a kút köré.

Órákig képes lett volna itt állni, egyszerűen csak nézelődni, és még akkor is fedezett volna fel újabbnál újabb látnivalókat, mint például az egyik közeli hegyen lévő kilátótornyot, vagy egy különösen érdekes, nagymacskára emlékeztető sziklaformációt, amely úgy nézett ki, akárha emberkéz alkotta volna, sőt egy pillanatra megmozdulni látszott.

Megdörgölte a szemét, majd percekig figyelte a furcsa szoborszerűséget, azonban a jelenség nem ismétlődött meg újra, így elkönyvelte magában, hogy mindössze a képzelete játszott vele. Elvégre a sziklák általában nem mozognak, főleg nem a mugli világban…

Pillantása a párkányon heverő cigarettatárcára esett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kérte el, és valójában még most sem tudta volna megmondani, miért, de… néha nem is szükséges racionális magyarázatot keresni egy olyan tettre, amire nincs. Végighúzta mutatóujját a tárca oldalán, felpattintotta a fedelét, aztán kiemelt egy cigarettát. Eszében sem volt rágyújtani, ehelyett először morzsolgatni kezdte, majd milliméterről milliméterre haladva lefejtette róla a papírt dohányszemcsékkel hintve tele az erkélyt szegélyező futómuskátlik földjét.

Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy vajon ez jót tesz-e ezeknek a szerencsétlen virágoknak.

Talán igaza van Malfoynak… tényleg nem normális dolog ilyeneken morfondírozni, különösen nem ebben a helyzetben, mint ahogy módszeresen felboncolni egy cigarettát sem az. Vagy mégis? Nem mintha ez annyira lényeges lenne…

Most az a lényeges, hogy úgy vette észre, lassan kezdi zavarba ejteni Malfoyt ezzel a megváltozott viselkedésével, ami nem is volt annyira nehéz, mint amennyire elsőre annak látszott, sőt egyre könnyebben ment, bár volt egy-két alkalom, amikor majdnem megingott.

A szoba látványa kétségkívül sokkoló volt, még akkor is, ha tulajdonképpen szerette ezeket a színeket… és túltéve magát első döbbenetén azt sem tudta, mit kellene mondania, abban azonban biztos volt, hogy valami szokatlanul nem oda illőt… valami váratlant. Ami sikerült is.

A pálca „elkérésekor” viszont igencsak nagy volt a kísértés, hogy azt tegye, amire Malfoy számít, különösen a riadt tekintetét látva, ám ezt fél pillanat alatt felülírta az, amit eredetileg eltervezett. Utána pedig minden szinte már jött magától… Természetesen tisztában volt azzal, hogy ez a meccs egyáltalán nincs lefutva, és a másik biztosan készül valamire, amivel megtorolhatja vélt vagy valós sérelmeit. Nem is ő lenne, ha ezt annyiban hagyná, minden bizonnyal nagyon idegesíti, hogy egyelőre nem képes őt semmivel sem kizökkenteni a nyugalmából.

Úgy érezte, Malfoy tehet vagy mondhat akármit, nem fogja tudni feldühíteni. Mostantól kezdve ő diktálja a szabályokat, amely szabályok valószínűleg nem tetszenek majd ő-önzőségének, ám idővel muszáj lesz ráébrednie, hogy Harry Potter is tud játszani, ha akar. És most akart. Egyrészt Malfoynak meg kell tanulnia, hogy nem mehet minden úgy, ahogy ő szeretné, még ha eddig ehhez is szokott hozzá, másrészt… addig nem lesznek képesek együtt dolgozni ezen az ügyön, amíg nem normalizálják valamennyire a viszonyukat. Ez kényszerű, de mindenképpen szükséges, aminek érdekében neki kell lépéseket tennie – kezdve azzal, hogy nem ugrik minden egyes megjegyzésre.

Időközben a lenyugvó nap sugarai vérvörösre festették a szökőkút vizét, és ez a látvány már egyáltalán nem volt megnyugtató, sokkal inkább felzaklató… mintha valóban vérpermet tört volna fel. Csak onnan lehetett tudni, igazából nem az, hogy a peremen néha átcsapó víz tényleg víz volt. Egy pillanatra rossz előérzet kerítette hatalmába, és tekintete automatikusan a furcsa sziklára siklott, mely továbbra is rendíthetetlenül, mozdulatlanul állt előbbi helyén.

Megcsóválta a fejét. Kezd paranoiás lenni a fények játéka, illetve egy olyan jelenség miatt, amit feltehetően mindössze a fáradtságának betudhatóan észlelt, és amint ezt végiggondolta, azonnal érezte, mennyire kimerült, akárha valaki ólomsúlyokat kötözött volna a végtagjaira. Talán itt lenne az ideje kikapcsolódni, nem gondolni semmire, csak pihenni esetleg később megfürdeni és aludni.

Igen. Ezzel az alvással lesznek még problémák… vagyis tulajdonképpen nem. Malfoy bizonyára az ágyat választja, ő meg majd alszik a szekrény előtti egészen kényelmesnek tűnő kanapén. Emiatt nem fognak összeveszni, mivel nem is érdemes, különben meg ezt a három napot igazán kibírja, aztán a portás ígérete szerint kapnak egy-egy külön szobát, ami mindkettejüknek sokkal jobb lesz.

Visszament a lakosztályba, amely teljesen üres volt. Ezek szerint Malfoy vagy lelépett, vagy fürdik, bár inkább az utóbbi, mivel egyrészt annyit nyűglődött a muglik miatt, hogy nem menne önszántából közéjük, másrészt olyan sokat panaszkodott a por miatt is, hogy meglepő lenne, ha az első útja nem a fürdőszobába vezetett volna.

Ő viszont most valóban ki fogja kapcsolni az agyát, ahogyan az előbb már eltervezte, és amint megpillantotta a dohányzóasztalon heverő távirányítót, rögtön tudta, mi erre a legalkalmasabb módszer. Először is beszerzett magának egy párnát az ágyról – mely a változatosság kedvéért szintén piros és szív alakú volt – aztán magához ragadta a távirányítót, majd félig bekúszott az asztal alá. Némi fészkelődést követően minden adott volt a kényelmes tévénézéshez, bár mivel a készülék kissé magasan volt, gyanította, hogy idővel meg fog merevedni a nyaka a folyamatos felfelé bámulástól, azonban valami miatt jobban szeretett így tévézni, mint egy fotelban ücsörögve.

Hamarosan már a csatornákat váltogatta egy valamilyen szinten érdekfeszítő műsort keresgélve, és a roncsderbi közvetítés, amire véletlenül bukkant rá, kifejezetten annak tűnt, valamint elég hangos volt ahhoz, hogy ne aludjon el rajta. Néhány percet követően rájött, hogy ez a műsor nem igazán alkalmas a kikapcsolódásra, ugyanis túlságosan izgalmas, ezért inkább átkapcsolt egy természetfilmeket sugárzó adóra.

Eközben odakint besötétedett, így a lakosztályra is teljes sötétség borult, mindössze a TV villogó képernyője biztosított némi fényforrást.

Akármennyire is nem akarta, muszáj volt eltöprengenie azon, mit csinálhat Malfoy. Egyáltalán hogyan képes valaki ennyi időt eltölteni a fürdőszobában? Tényleg olyan, mint egy csaj… nem, jóval rosszabb. Csak nem fulladt bele a kádba? Nem. Nincsen ekkora szerencse a világon… bár belegondolva valójában sajnálná, sőt magát ezt az egészet, hogy megfordult ilyesmi a fejében… Ez már kezd aggasztó lenni. Mégis mi a frászt törődik ő azzal, mi van Malfoyjal? Meg úgy egyébként is… Minek gondol ilyenekre?

Vajon mire készülhet? Csak nem meztelenül akar kijönni? Elképzelhető… Nem, ilyet elképzelni sem kellene… annak nem lenne jó vége. És valószínűleg ezt még ő sem merné megtenni…

Amint mindez átfutott az agyán, kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és kilépett rajta maga a két lábon – de még milyen formásan izmos lábakon – járó kísértés önnön tökéletes valójában, aki ugyan nem volt meztelen… csak majdnem. A helyiségből kiszűrődő fény megvilágította arányosan kisportolt alakját, szinte kontúrt vonva köré még jobban kihangsúlyozta azt, halovány bőrén akárcsak apró gyémántok vízcseppek csillogtak, és mindösszesen egy fekete, testhez tapadó boxeralsó választotta el ezt a gyönyörű testet a teljes mezítlenségtől, amely mintha ott se lett volna inkább kiemelte, amit ki kellett emelnie.

Igaza volt amikor azt mondta magáról, hogy tökéletes – külsőre mindenképpen. Hogy nézhet ki valaki ennyire jól?

Érezte, hogy nemcsak a nyaka fog megmerevedni ebben a pozícióban, hanem egyéb testrésze is, sőt már most olyan merevedése volt pusztán magától a látványtól, amivel szinte lyukat váj a padlóba, és sajnálta, hogy a párnát a könyöke alá tette, nem pedig valahová lejjebb, mert kezdett az egész iszonyatosan fájdalmas lenni, emellett örült annak, hogy majdnem sötét van a szobában, így a másik valószínűleg nem látja, milyen tágra nyílt szemekkel, és csaknem csorgó nyállal bámulja.

Hogy lehet valaki ennyire kívánatos, és egyben ennyire kegyetlen?!

A rohadt életbe! Valami másra kell gondolni… egészen másra. Akár a Patrónus Bűbáj esetében, csak most nem a legjobb emlékre, hanem valami igazán visszataszítóra…

Pókok! Nem. A pók nem jó, neki semmi baja a pókokkal, Ron iszonyodik tőlük és nem ő.
Kígyók! Nem. A kígyókkal sincs semmi baja… és különben is, azokról most egészen másra asszociálna…

Bassza meg! Igen, azt kellene tennie, mégpedig keményen és alaposan, hogy megtanulja, ilyet nem illik csinálni, mi több nem szabad ilyen átkozottul szexinek sem lenni… de mégsem kellene… A fenébe! Nem, inkább fenékbe… Ez őrjítően kibírhatatlan!

Umbridge! Mi? Igen… ez elég jó, pontosabban elég rossz. Dolores Jane Umbridge, a békaképű boszorkány… mondjuk rózsaszín fodros bikiniben, megspékelve egy felé irányuló kihívóan csábító pillantással. Gusztustalan.

Már ettől a gondolattól is eléggé felkavarodott a gyomra, így végre képes volt elszakítani a tekintetét a kétségkívül fokozottan izgató látványtól, és újra a tévére fókuszálni. Legalábbis úgy tenni, mint aki a tévére fókuszál.

Látni ugyan nem látta, valahogyan mégis érzékelte, ahogy a másik egy párduc kecsességének mozgásával elindul a villanykapcsoló felé, mire néhány pillanat múlva a lakosztályt vakító fényesség árasztotta el. Aztán fogta a bőröndjeit, és ugyanebben az öltözetben – jobban mondva vetkőzetben – amiben volt, hozzáfogott bepakolni a ruháit a szekrénybe.

Nem mert odanézni… azaz nem akart odanézni, mégis kénytelen volt, és mindössze a néha beúszó fodros-bikinis Umbridge-kép lohasztotta le némileg a vágyát, ami újra meg újra feltámadt, amint arra a vérforralóan kívánatos testre pillantott. Az érzékek gyötrelmes kínzása…

Szinte megváltásként hatott az ajtón felhangzó kopogás, mire ő gyorsan elfordította a fejét, úgy téve, mint aki teljesen elmerült a képernyő bámulásában, holott azt sem tudta volna megmondani, miről szól egyáltalán a műsor, és csak a szeme sarkából észlelte, ahogy Malfoy egy fintor kíséretében kissé ingerülten megcsóválja a fejét, majd kilép a képből.

Selyemsusogás hallatszott, aztán léptek, halk beszélgetés, végül ajtócsukódás.
- Hoztak nekünk kaját, Potter – szólalt meg a szokásos stílusában. – A kastély tulajdonosának ajándéka a kellemetlenségekért. Amiért te is felállhattál volna, ha nem bámulnád ilyen mereven azt a szart!
- Már állok basszameg… és kőkeményen merev vagyok – mormogta érthetetlenül maga elé.
- Mondtál valamit?
- Csak annyit, hogy nem vagyok éhes – hadarta gyorsan.

Hallott valami fújtatásra emlékeztető hangot, majd egy kis halk nyiszorgást – Malfoy helyet foglalt a bőrfotelok egyikében – aztán apró koppanásokat – feltette a lábát az asztalra – ezt követően pedig alig észrevehető zörejeket. Látta maga előtt, ahogy a másik elegáns mozdulatokkal leemeli a fedőket, de nem akart odanézni, mivel izgalma már némileg mérséklődött, és nem szerette volna megint érezni azt a fájdalmasan feszítő érzést… azaz nagyon is szerette volna, azonban nem így…

- Biztos nem vagy éhes… Harry? – kérdezte lágy hangon.
Ez gonosz volt. Nagyon gonosz… ugyanis ő a neve, illetve a hangnem hallatán ösztönösen odakapta a fejét, és valószínűleg a másik is erre számított… mert pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy érzéki nyelvjátékkal lenyalogasson egy szerencsés eperszemről egy jó adag tejszínhabot, majd az egészet eltüntesse a szájában úgy, hogy némi hab még ott csillogjon az ajkain…

Érezte, ahogy a szemei csészealj méretűre kerekednek, és csak azért nem vörösödött el a szemérmetlenül kihívó mozdulatok láttán, mivel egyszerűen nem volt annyi vére, hogy még az arcába is jusson belőle.

Umbridge! Nem… tíz Umbridge. Nem! Umbridge és Argus Frics szodómikus kapcsolata Mrs. Norrisszal és egy házimanóval – elnézést a házimanóktól… Ez a groteszk gondolat elegendő volt ahhoz, hogy képes legyen visszafordulni a tévé felé, és ugyan ezt követően folyamatosan az a képsor pergett szorosan lehunyt szemei előtt, ahogyan a másik azt az eperszemet kényezteti, a világ minden kincséért sem nézett volna oda, hogy újra lássa élőben is az egészet.

Azt már képtelen lett volna elviselni, képtelen lett volna uralkodni magán, és így is attól tartott, hogyha esetleg megmozdul vagy Malfoy csinál még valamit, akkor azonnal elélvez… bár lassan már az sem érdekelte volna, csak történjen meg minél hamarabb…

- Elmegyek! – Ez mintha kissé idegesen hangzott volna.
- Én is mindjárt… – dünnyögte tenyerébe temetett arccal.
- Mondtál valamit? – Ez már szinte hisztérikus volt.
- Menj csak nyugodtan. – Maga is meglepődött, hogy egyáltalán képes egy összefüggő mondatot elmondani, még ha ilyen rövidet is.

Matatás. Susogás. Újabb matatás. Ágyúdörgésnek is beillő ajtócsapódás…

Amint ezt meghallotta, olyan lendülettel fordult a hátára, hogy beverte a térdét az asztal aljába, de ez már nem igazán számított. Már az sem számított volna, ha Malfoy visszajön…

Egy rántással tépte le magáról a nadrágot az alsóval együtt, és szinte hozzá sem kellett érnie magához, hogy a csúcsra érjen, örökkévalóságnak tűnő ideig elveszve a lehunyt szemhéjai mögött megelevenedő, szikrázó csillagporos ködben…

Mikor úgy-ahogy magához tért, még mindig egyedül volt… és néhány perc elteltével gondolkodásra tudta serkenteni agysejtjeit, melyek az elmúlt körülbelül fél órában igencsak nagy megerőltetésnek voltak kitéve.

Vajon mit akarhatott ezzel elérni Malfoy? Biztosan nem azt, amit sikerült: azaz közvetve egy olyan orbitális orgazmust okozni neki, amilyet már régóta nem élt át, sőt így visszaemlékezve… talán soha.

Feltehetően azt hitte, hogy ő majd ráveti magát, amiért kinevetheti és gúnyolhatja, vagy akár fel is jelentheti szexuális zaklatásért… de hiszen valójában ő maga volt a szexuális zaklatás az egész megjelenésével, és mindazzal, amit csinált.

Az eperrel való ügyködése… Elég volt visszaidéznie azokat a képsorokat, érezte, hogy már megint kőkemény odalent. Talán… itt lenne az ideje neki is közelebbről feltérképeznie azt a bizonyos fürdőszobát…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.