efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Kill me or kiss me... but don’t cut me off... Szerző: Draconus_Diablo
[Vélemények - 38] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
---


IV. fejezet




Miután hosszas győzködés, kérlelés, illetve egy – Draco általi – megvesztegetési kísérletet követően sem jutottak egyről a kettőre, kénytelen-kelletlen beletörődtek a helyzetbe.

Ebben az is közrejátszott, hogy a portás elmondása szerint sajnos nem volt más szállási lehetőség a környéken, az autóban viszont egyikük sem akart aludni, habár ő igen erőteljesen szorgalmazta, hogy Potter válassza inkább azt a megoldást. Másrészt mindösszesen három napot kellett ilyen mértékű közelségben eltölteniük – ami még mindig elegendő időnek tűnt arra, hogy totálisan kicsinálják egymást.

A viszonylagos nyugalmuk egészen addig tartott, amíg a londiner föl nem kísérte őket leendő szenvedéseik színhelyére. Valójában már annak gyanúsnak kellett volna lennie, mikor a középkorú férfi kissé furcsálló arckifejezéssel megkérdezte, hogy biztosan ezt a szobát akarták-e kivenni, azonban ekkor túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy egymás szavába vágva ecseteljék, mennyire is nem akarták ezt a közösködést, mi több az lett volna a legjobb, ha a kastély két külön szárnyában szállásolják el őket.

Igazából még az előtérbe belépve sem volt semmi probléma – amennyiben a helyzetet már önmagában nem lehetett egy igencsak súlyos problémának nevezni. Az előszoba falát világos színű lambéria borította a padlótól a mennyezetig, nem hiányzott sem a fogas, sem a tükör, ezzel a résszel tehát minden teljesen rendben volt.

A valódi döbbenet abban a pillanatban csapott le, amint kísérőjük szélesre tárta előttük a belső térbe vezető kétszárnyú ajtót.

Érezte, ahogy az összes vér kifut az arcából, és a másikra pillantva… Nos, őt is eléggé sokkolhatta a látvány, csak ő a színskála egy teljesen más tartományát célozta meg, és céklavörös arca meglepően jól harmonizált a hatalmas lakosztály színösszeállításával. Ismét megállapította magában, hogy Potter tényleg kifejezetten aranyos, amikor elpirul, ám ezen a gondolaton gyorsan túl is lépve figyelmét újra a szoba felé fordította.

A rózsafából készült tizennyolcadik századi Európát idéző bútorok tökéletesen megfeleltek arisztokratikus ízlésének, eltekintve attól az aprócska ténytől, hogy az összes kiegészítő – köztük a függönyök és a szőnyeg is – griffendélvörös színekben pompázott, amit némileg ellensúlyozott a falak törtfehér színe. Ezt még mindig el lehetett volna viselni, hogyha a lakosztály közepén egy betonfal húzódott volna, szögesdróttal a tetején.

Ehelyett azonban egy magasabb térrészen, akár egy emelvényen egy baldachinos ágy foglalt helyet, melyet szintén bíborvörös ágytakaró borított, és a hatás fokozásaként – amennyiben lehetett ezt egyáltalán tovább fokozni – alakja egy óriási szívre emlékeztetett. Ez még a sokkolónál is sokkolóbb volt.

Néhányszor megcsípte a karját, hogy nem álmodik-e, mert ha igen, akkor ez egy iszonyatosan borzasztó rémálom lett volna… Ám rá kellett jönnie, hogy amit lát, az a valóság… és kezdte úgy érezni, az idegrendszere lassan fölmondja a szolgálatot. Nekidőlt az ajtófélfának, majd egy halk nyüszítés kíséretében lecsúszott a padlóra, rezignált tekintettel bámulva maga elé.

Ez képtelenség. Egyszerűen képtelenség… Nem lehet igaz…

Akár egy fátyolon keresztül, homályosan észlelte, ahogy a londiner hatalmas fejcsóválások közepette eltolja mellette a poggyászszállító állványt, valami olyasmit mormogva a bajsza alatt, hogy: „Ezek a mai fiatalok azt sem tudják jó dolgukban, mit csináljanak…” aztán elkezdi lepakolni a csomagokat. Mire rászólt volna, hogy az ő bőröndjeit lehetőleg hagyja békén, addigra elkésett – amiben az is közrejátszott, hogy egyelőre nem jött ki hang a torkán – így a férfi néhány másodperc elteltével zombi-üzemmódba kapcsolva kislattyogott az ajtón, kettesben hagyva őket a lakosztályban.

Felemelve a fejét a másikra nézett, aki a körülményekhez és önmagához képest is egészen értelmesnek tűnt – már az arca sem volt annyira vörös – ám a szavaiból kiderült, hogy mindez csak látszat, és valójában még az eddigieknél is idiótább.
- Legalább addig leszedhetted volna a bűbájt, amíg felhozzák a csomagokat – mondta némi szemrehányással a hangjában.

Nem igazán ilyen reakcióra számított Pottertől, de ez legalább kijózanítólag hatott, mindemellett meggyőzte őt arról, hogy kettejük közül még mindig ő az épelméjűbb.
- Ennyi?! – kérdezett vissza gunyorosan, miközben fölegyenesedett. – Ennyit tudsz mondani? Itt vagyunk ebben a kibaszott lakosztályban mi ketten, és te csak ennyit tudsz mondani, hogy leszedhettem volna azt a bűbájt? Te nem vagy normális!
- Ezt eddig is tudtad… Még valami?

Draco pillanatokig hitetlenkedve meredt maga elé, majd nyugalmat erőltetve magára megvonta a vállát. Nem, Potter nem fogja felidegesíteni, még ha erre játszik is, mivel egyáltalán nem érdemes miatta idegeskedni…

Odalépett az árván maradt állványhoz, lepakolta róla a csomagjait, aztán kigurította a folyosóra abban bízva, hamarosan érte jön valaki, végül akármennyire is nem tartotta jó ötletnek, becsukta az ajtót. Hogy ez mennyire nem volt jó ötlet a következő pillanatban kiderült, ugyanis amint megfordult szinte beleütközött a másikba, aki zöld szemeiben különös fénnyel, ragadozókra jellemző arckifejezéssel nézett rá… és tett előre egy lépést.

Riadtan hátrált volna, azonban az ajtó kifejezetten akadályozó tényezőnek bizonyult…

Merlinre, mire készül ez az őrült?! Nem, azt nem teheti… de mégis… mert felemeli a kezeit, a feje két oldalára helyezi minden menekülési lehetőséget elvágva… aztán közelebb hajol… egyre közelebb és…

- Kérem a pálcádat, Malfoy!

Micsoda?! Először a frászt hozza rá, most meg…

- Te nem vagy normális, Potter! – lökte el magától.
- Ezt mintha az előbb már tisztáztuk volna – közölte nyugodt hangon, miután visszanyerte az egyensúlyát. – És lassan kezd unalmas lenni, hogy folyamatosan ezt ismételgeted… Kérem a pálcádat! – nyújtotta előre a kezét.

- Fél perce sem vagyunk itt, és te máris csak a pálcámra tudsz gondolni?
- Jaj, Malfoy, ez a pálcás poén már egyáltalán nem vicces! – csóválta meg a fejét. – Szóval kérem a pálcát!

Draco ellenkezés nélkül adta oda a pálcáját, mivel egyrészt totálisan megdöbbentette a másik viselkedése, másrészt a bőröndjében ott lapult egy tartalékpálca, amiről rajta kívül feltehetően senkinek nem volt tudomása.

Kezdett nyugtalan lenni. Nem, valójában már eddig sem volt túlságosan nyugodt, annak ellenére, hogy néhány alkalom kivételével ezt sikeresen leplezte, azonban borzasztóan zavarta, mi több némi félelemmel töltötte el, hogy úgy tűnt, lassan semmivel sem lesz képes hatni Potterre. A közömbösség, valamint a már-már malfoyosnak nevezhető higgadtság… nos ezek nem kifejezetten pozitívak, hacsak nem egy Malfoyról van szó, és ha ráadásul mindez valamiféle potteres zakkantsággal társul…

Miközben azt figyelte, ahogy a másik berakja a pálcákat a szekrény egyik ajtaja mögött rejtőző széfbe, azon gondolkozott, mit tehetne a szerepek visszaállításának érdekében. Elvégre egy Malfoyt nem lehet semmibe venni – különösen nem Draco Malfoyt – és még kevésbé lehet vele így viselkedni, amit jobb lesz minél hamarabb tudatosítani.

Aztán eszébe jutott valami. Végül is… miért ne? Ha felidegesíteni jelen pillanatban nem tudja, akkor kénytelen más módon felhúzni, és amennyiben Potter esetleg úgy reagál, ahogy azért mégsem kellene, arra már ő is föl lesz készülve nem úgy, mint az előbb, amikor néhány pillanatig azt hitte, valóban le fogja támadni…

- Adj egy cigit! – hallatszott a kérésnek nem nevezhető utasítás.
- Mi?! – lepődött meg az előzőeknél is jobban. – Nem adok!
- Miért is?

- Egyrészt mintha kifelejtetted volna a „kérlek” szócskát, másrészt… – hirtelen elhallgatott. Azt csak nem fogja bevallani, hogy roppantul egészségkárosítónak találja a dohányzást, pont ő. Egyáltalán mit érdekli őt Potter egészsége? Na ne… ez a lakosztály, meg ez az egész helyzet kezd rá rossz hatással lenni…

- A te mondataidban sem szokott sűrűn szerepelni, de… Kérek szépen egy cigit, Malfoy! Így jobb?
- Határozottan – bólintott. – Nesze! – hajította oda a cigarettatárcát, amit Potter sikeresen el is kapott – nem hiába volt éveken keresztül fogó.

- Kösz! Bár a „bazdmeg” szócskát mintha kifelejtetted volna – vigyorgott szélesen.
- Nesze, bazdmeg! – vigyorodott el ő is. – Így jobb?
- Határozottan – bólintott még mindig vigyorogva, majd kilépett a szobához tartozó erkélyre.

Draco megcsóválta a fejét. Ez a szituáció egyre furcsább. Tulajdonképpen… ez volt az első olyan beszélgetésük – amennyiben ezt beszélgetésnek lehetett nevezni – amikor egyikőjüknek sem állt szándékában felbosszantani a másikat. Legalábbis neki nem, és gyanította, hogy Potternek sem, mivel akkor megtette volna.

Ez viszont nem fogja megakadályozni abban, hogy véghezvigye, amit eltervezett. Ehhez ennyi iszonyatosan baromira kevés, mi több a kevesebbnél is kevesebb… valójában semmi.

- Nem jössz ki? Szép a kilátás! – érkezett kintről az alig hallható invitálás.
- Nem! – kiáltott vissza, miközben már a fürdéshez szükséges dolgokat szedegette elő az egyik bőröndből.

Neki egészen más elképzelései voltak, mint a kilátásban gyönyörködni. És hamarosan Potter is másban fog gyönyörködni, sőt csorogni fog a nyála, amennyiben valaha visszatér arról a nyamvadt erkélyről…

Vetett egy pillantást a vörös baldachinos ágyra, és egy másodpercre ugyan megfordult a fejében, hogy talán mégsem kellene kísérteni a sorsot… aztán határozott léptekkel átvágva a lakosztályon benyitott a fürdőbe.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.