efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Kill me or kiss me... but don’t cut me off... Szerző: Draconus_Diablo
[Vélemények - 38] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
---


III. fejezet
Harry mereven figyelte az utat, és legalább olyan dühös volt saját magára, mint Malfoyra. Nem. Saját magára még jobban dühös volt, amivel sikerült magát is meglepnie. Nem értette, miért kellett ezt mondania, ráadásul így… pontosabban nagyon is értette, és ez volt az, ami igazán zavarta. Bántani akarta. Visszaadni valamit abból, amit tőle folyamatosan kap, kihasználva azt, hogy a másik egy pillanatra levetette a külvilág felé mutatott szenvtelen ridegség álarcát, sebezhetővé téve magát, és akármennyire is próbálja most leplezni ezzel a laza testtartással – ülés hátradöntve, lábak a műszerfalon, ujjak összekulcsolva a tarkón – egyszerűen látszik rajta, milyen feszült is valójában. Telitalálat. Valahogy így lehetett volna jellemezni azt az előbbi mondatot, ő mégsem érezte elégedettnek magát. Hiszen nem szokott embereket szándékosan bántani – különösen nem mostanában… Ez kész röhej. Lassan kezd olyan lenni, mint Malfoy, aki kiismerve az ellenfél gyenge pontjait ott és akkor csap le, amikor az a legvédtelenebb… azonban sohasem lesz olyan, mint ő, mert neki – amilyen hülye – lelkifurdalása van emiatt. Őrület! Lelkiismeret-furdalása van valaki miatt, aki ezt meg sem érdemli, mi több azt sem tudja, mit jelent az a szó, hogy lelkiismeret. Aki folyamatosan piszkálja, arra játszik, hogy minél jobban felidegesítse, kikészítse, idegroncsot csináljon belőle, és saját bevallása szerint ezt kimondottan élvezi, ő meg ennek ellenére belemegy ebbe a játékba… De ha egyszer minden idegesítő vele kapcsolatban! A cinizmusa. Ahogy mindenben azonnal és kizárólag a rosszat keresi, és amikor megtalálja – mert megtalálja, mégpedig villámgyorsan – rögtön mindenki tudtára adja, gúnytól csöpögő mondatok formájában. Az egoizmusa. Az a mértékű önzőség, amit már külön fogalomként dracoizmusnak is lehetne nevezni.

A legjobbról még nem is szólva, miszerint igaz, hogy Draco Malfoy egy arrogáns szemétláda, de emellett egy roppant szexi és kívánatos szemétláda – már amennyiben a szemétláda szót lehet ilyen vonatkozásban használni – és ami ennél is rosszabb, néhány perccel ezelőtt sikeresen ki is mutatta, hogy ő ezt mennyire így találja. Igen. Személyiségileg kétségkívül taszító, ám szexuálisan mindenképpen vonzó, ezt a nyilvánvaló tényt felesleges lenne tagadnia, mivel már megpróbálta – nem ment. És az előbb, ahogy olyan izgatóan nyögdécselt… Ha ilyen, amikor megjátssza, akkor milyen lehet, ha… Na jó, ebbe talán mégsem kellene belegondolni, mert a végén tényleg balesetet fog okozni, és az nem kifejezetten lenne szerencsés. Koncentrálj, Harry, koncentrálj! Lehetőleg az útra és ne Malfoyra… Nagyszerű. Megy ez, csak akarni kell.
Hirtelen eszébe jutott egy mondat: Még mindig jobb, mintha közömbös lennék a számodra… Vajon mihez kezdene Malfoy, ha ő nem reagálna a megnyilvánulásaira… pontosabban nem úgy, ahogy eddig? Ideges lenne? Belehalna az unalomba? Változtatna a viselkedésén? Nem. Ez utóbbi reménytelen… azonban egy kísérletet talán megér. Igaz, iszonyatosan nehéz lesz higgadtnak maradni, és türtőztetnie magát, ha viszont nem próbálja meg, akkor pár napon belül valóban zárt osztályra fog kerülni, ami kicsit sem volna kínos. Meg amúgy is elég szar lenne pont Malfoy miatt megőrülni… és ezzel örömet okozni neki… Eközben a táj képe fokozatosan változott, az eddig különálló fák vagy ritkás facsoportok lassan összefüggő, egyre sűrűsödő erdővé álltak össze. A terep is emelkedett, és a kanyargós szerpentin egyes részeiről rálátás nyílt a völgyben elterülő békés kis falucskára, valamint egy kristálytiszta tó szikrázóan kék vizére. A tóparton emberek sétálgattak, néhány horgász és csónakázó alakját is ki lehetett venni – minden tökéletesen idillinek látszott. Pontosan ez volt a baj, hogy csak látszott, mivel az idilli hangulatot némileg elrontotta, hogy mindezt Draco Malfoy társaságában kell majd élveznie, és gyanította, nem sok része lesz élvezetben. Semmilyenben.
- Hamarosan megérkezünk – törte meg a csendet, ami valójában nem igazán volt csendnek nevezhető egyrészt a motor rémséges zaja, másrészt az alváznak csapódó apró, fehér kavicsok miatt, melyek azóta támadtak lankadatlanul, mióta befordultak a céljukhoz vezető, kanyargós bekötőútra. - Remek – érkezett a szokásosan unott, flegmatikus válasz.
- Szerintem egész jó.
- Egész jó? – kérdezett vissza gunyorosan, amiből már sejteni lehetett, hogy nem fogja további kommentár nélkül hagyni a dolgokat. – Nem csoda, hogy így találod, mivel neked akármilyen nyomortanya megfelelne, akárcsak Weasley haverodnak… Nyugalom, Harry, nyugalom. Ne húzd fel magad, hiszen pont ezt akarja.
- Legalább megnézhetnéd – mondta, és maga is elcsodálkozott, milyen higgadtan cseng a hangja. Draco kinyitotta a szemét. Mi az, hogy Potter nem szól vissza, és nem kezd el azonnal üvöltözni?
Aztán az e felett érzett meglepettsége tova is tűnt, amint megpillantotta a kastélyt, ami – a róla látott képekkel ellentétben – kifejezetten gyönyörű volt, és a körülötte lévő erdő miatt egészen roxfortos hatást keltett. Mindössze a parkolóban álló autók száma volt némileg lehangoló, melyek egyike sem volt olyan lerobbant tragacs, mint amivel ők jöttek, mi több a legtöbbjüket furcsa módon szalagok vagy virágok díszítették.
Ezek a muglik teljesen hülyék. Minek cicomáznak fel ennyire egy kocsit? - Nos? – hallatszott az egyszerű kérdés.
- Mi nos?
- Mit gondolsz?
- Azonkívül, hogy egy seggfej vagy… - Nem rólam, hanem a kastélyról. Bár egészen hízelgő, hogy minden gondolatodat én töltöm ki, még ha ilyen formába is.
Hé, ez nem ér! Mégis mi a fene történt Potterrel?
- Álmodozz csak, Potter – vonta meg a vállát, próbálva nem kimutatni, mennyire megdöbbenti a másik viselkedése. – Egyébként a kastély nem rossz… de azért egy kicsit közelebb is megállhattál volna.
- Ha nem tűnt volna fel, ez az egyetlen hely a parkolóban! Ez már mintha egy kicsit ingerültebben hangzott volna… Szóval abban bízik, hogyha sikerül visszafognia magát, akkor ő majd nem fog idegesítő megjegyzéseket tenni? Mert ha igen, akkor iszonyatosat téved, amely tévedésére minél hamarabb rá kell ébreszteni, különben az összes szórakozási lehetőség odavész. És természetesen azt a dolgot sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Potter – amint az az előbb igencsak észrevehető volt – vonzónak találja, amire nem árt némileg rájátszani.

- Akár ki is szállhatnánk. Vagy te itt szeretnéd tölteni az éjszakát? – mélyítette el kicsit a hangját.
- Elég kényelmetlen lenne.
- Talán… lenne valami módja… hogy kényelmesebbé tegyük.
- Nem hiszem. Mi?! Semmi elvörösödés, semmi zavartság… semmi remegő hang. Most meg kiszáll. Hihetetlen! Egyszerűen kiszáll, minden reakció nélkül. Ez kezd átlépni a bosszantó kategóriába, viszont nem éri meg Potter miatt bosszankodni, még kevésbé kimutatni, milyen bosszantónak találja, és különben is – őt és önmagát ismerve – úgyis sikerül előbb-utóbb valamivel kizökkentenie ebből a hirtelen jött nyugalmából. Egy kicsit még elszöszmötölt, felvette a napszemüvegét, majd mikor megállapította, hogy az nem illik ehhez a nem kifejezetten malfoyos ruházathoz, azonnal le is tette. Végül kivette a pálcákat a kesztyűtartóból, amiket a másik sikeresen itt felejtett – tehát mégsem volt annyira nyugodt, mint amilyennek mutatta magát, másként sosem hagyta volna nála a saját pálcáját is. Kiszállt, az autó hátuljához sétált, és némi meglepetésként érte, amit látott. Potter már kiszedte a bőröndjeit, ennek ellenére mélyen előrehajolva matatott valamit a csomagtartóban. A fenekén megfeszülő nadrág látványa nem volt rossz. Határozottan nem volt rossz. Kár hogy ez a látvány Potterhez tartozott, és nem valaki máshoz. Néhány pillanatig még figyelte, aztán vontatott hangon megszólalt:
- Te most tulajdonképpen mit keresel?
- Öhm… nem tudom – jött a fojtott hangú, kissé zavart felelet. Draco azonnal rájött, mi a helyzet. Átölelte hátulról a másik derekát, majd óvatosan elhúzta az autótól ügyelve arra, hogy az be ne verje a fejét valamibe. - Mit csinálsz, Malfoy? – tért magához hirtelen, mire ő elengedte, és szembefordította magával.
- Hozzányúltál a csomagjaimhoz? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Én… – A zöld szempárban némi értetlenség tükröződött. - Csak azt kérdeztem, hozzányúltál-e a csomagjaimhoz.
- Nem emlékszem…
- Nagyszerű. Legalább működik. - Micsoda? – értetlenkedett tovább, aztán felismerés suhant át az arcán. – Te megátkoztad a bőröndjeidet? – háborodott fel.
- Védőbűbáj. Szükséges óvintézkedés, és láthatóan hatásos. Nem fogom hagyni, hogy mindenféle ostoba muglik kotorásszanak a cuccaim közt. - Javíthatatlan vagy, Malfoy – sóhajtott lemondóan.
- Igen, mert rajtam nincs is mit javítani. Tökéletes vagyok – eresztett meg egy önelégült vigyorral egybekötött kihívó pillantást. – Egyébként, tessék – nyújtotta Potter felé az egyik pálcát. – Máskor lehetnél egy kicsit elővigyázatosabb, minthogy rám bízod a pálcádat. Elégedetten vette észre, hogy a másik zavartan elfordul, és úgy tesz, mintha különösen érdekfeszítőnek találná a saját csomagjait. Ez nemcsak arról biztosította, hogy Pottert ki lehet zökkenteni a közömbös viselkedéséből, hanem arra is lehetőséget nyújtott, hogy egy pálcaintéssel kiugrassza a bőröndjeit a csomagtartóból, majd egy újabb intéssel könnyítsen egy kicsit azok súlyán. Megtehette, mivel senki nem volt a közelben, és különben sem akart megszakadni a cipekedésben, a csomagjaihoz viszont senki nem érhetett hozzá rajta kívül. Ő már odaért az épület bejáratához, mikor a másik még csak félúton járt. Hiába, akinek nincs annyi esze, hogy elvégezzen egy ilyen egyszerű bűbájt…
A falon egy márványtábla hirdette: Földi Éden Kastélyszálló. Elvigyorodott, miközben arra gondolt, a tulajdonosok hamarosan lecserélhetik a táblát földi pokolra, legalábbis Potter számára.
- Te kéred el a kulcsokat – vetette oda neki, mikor végre odaért. – Én nem állok szóba muglikkal, ha nem muszáj. Ezzel belépett az ajtón figyelmen kívül hagyva a másik morgolódását. A kastély belülről is ugyanolyan lenyűgözően festett, mint kívülről, a tágas előtér egyik oldalán egy ébenfából készült elefántcsont-berakásos recepciós pult állt, előtte mélybordó szőnyeg futott végig egészen a felfelé vezető márványlépcsőkig, míg a másik oldalon kényelmesnek tűnő hatalmas fotelok és mívesen faragott dohányzóasztalok helyezkedtek el. Draco lerakta a bőröndöket, majd helyet foglalva rágyújtott egy cigarettára, a következő pillanatban azonban fel is állt, amint meglátta a falra függesztett festményeket. Mind egytől egyig igazi mestermű volt, és a kastélyt illetve annak környezetét ábrázolta különböző nézőpontból, különböző napszakokban. Soha nem gondolta volna, hogy a muglik képesek ilyen élettel és színekkel teli alkotásokat létrehozni. Ahogy ránézett egy-egy képre, mintha maga is jelen lett volna rajta szinte átlépve a festmény világába, miközben egy különös érzés lett úrrá benne… hogy valójában tényleg ott van, abban a világban… is. Ebben a pillanatban úgy látta, megcsillant valami az egyik képen, furcsán, akár két kis fénypont, azonban nem sokat törődhetett vele, mert ezzel egyidőben meghallotta a másik kétségbeesett hangját:
- Ez valami félreértés lesz! Potter hangja kétségbeesett? Ez új. Odapillantott. Potter hangja kétségbeesett, emellett kétségbeesetten tekintget felé? Ez még újabb. Elnyomta a félig szívott cigarettát, majd odasétált a recepciós pulthoz, és fölényes pillantást vetett a pult mögött álló idős muglira, aki fokozódó zavarral nézett vissza rá.
- Valami probléma van? – kérdezte olyan hangsúllyal, mint aki biztos abban, ha van is bármi gond, azt ő meg fogja tudni oldani. - Khm… – A férfi megköszörülte a torkát. Aztán még egyszer. Majd még egyszer. Kezdett idegesítő lenni…
- Nyögje már ki végre, mi a baj! – förmedt rá kissé ingerülten.
- A barátjának már elmagyaráztam…
- Ő nem a barátom. – Villámgyorsan rátalált a szokásosan hűvös hangnemre. – A legjobb lenne, ha nem is ismerném, de ez sajnos lehetetlen… Szóval, mi a gond? - Khm… Nos két héttel ezelőtt érkezett egy szobafoglalás Mr. Potter és… Mrs. Potter részére… - Értem – bólogatott megértően, aztán lassan eljutottak az agyáig a szavak. – Micsoda?! – A hangszínét most egy sikítószellem is megirigyelhette volna. - Én mondtam, hogy ez valami félreértés lesz – szólalt meg Potter. - Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy ez valóban egy csúnya félreértés – csóválta a fejét az idős férfi kínos mosollyal az arcán – azonban egyelőre nem tehetünk semmit, mivel az az egyetlen kiadó szobánk… Draco hitetlenkedve nézett maga elé, és most már egészen biztos volt benne, hogy akárki is találta ki illetve intézte el ezt az egészet, az iszonyatosan fájdalmas kínhalálra számíthat…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.