efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Kill me or kiss me... but don’t cut me off... Szerző: Draconus_Diablo
[Vélemények - 38] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
---


XII. fejezet




Amíg várakozott, azon töprengett, hogy mit akarhatott Draco elérni ezzel a színlelt amnéziával – a szokásos "idegesítsük halálra Harry Pottert" elnevezésű játszadozáson kívül. A mardekáros jellemre való megjegyzése alapján talán arra számított, hogy ő kihasználja a helyzetet, és bead valami mesét a nem létező viszonyukról? Pontosabban létezik a viszonyuk, mindössze nem olyan jellegű… még…

Hogyha nem esett volna kétségbe amiatt, hogy valamit elrontott a gyógyítás során, akkor sem fordult volna meg a fejében efféle ötlet. Mi értelme lett volna hazudni neki? Semmi. Hiszen előbb-utóbb úgyis visszakapta volna az emlékeit – már amennyiben tényleg elvesztette volna; és Harry egyébként is utált tisztességtelen eszközökhöz folyamodni. A bizalmát akarta elnyerni, nem pedig messzebbre üldözni magától.

Talán indulás előtt meg kellett volna interjúvolnia Charlie Weasleyt, hogy hogyan kell szakszerűen sárkányt szelídíteni; bár akkor még nem is sejtette, hogy valaha is ez lesz a célja. Az is biztos, hogy a férfi minimum furcsán nézett volna rá, ha eléállt volna ezzel a kérdéssel minden előzmény nélkül.

Vajon a barátai mit szólnának ehhez a kicsit sem átlagos szituációhoz, amibe egy – alighanem szándékos – véletlen folytán Dracóval együtt belecsöppentek? Ron sápítozna, hüledezne, szitkozódna, és ezernyi rémképet vizionálna az ő Draco Malfoy által a közeljövőben elszenvedendő keserves kínhaláláról, Hermione meg mindenféle bölcselkedő megjegyzéseket tenne a kibékülés és a megbocsátás fontosságáról, meg a régi sérelmeken való túllépésről.

Hogyha ez a békülési kísérlet várakozáson felül alakulna, és Harry Potter összejönne Draco Malfoyjal, amikor is minden szempontból nagyon-nagyon közel kerülnének egymáshoz, és ez aztán kiderülne, nos… Hermione valószínűleg nem akadna ki annyira a hírtől, Ronald Weasley azonban – őt ismerve – menten szívszélhűdést kapna. Szélesen elvigyorodott, amint vizualizálta lelki szemei előtt barátai reakcióit, mely vigyort megpróbált mosollyá mérsékelni, mihelyst meghallotta a fürdőszobaajtó kilincsének halk kattanását.

Az, hogy ez nem igazán sikerült, azonnal leolvasható volt Draco szoborszerűvé dermedt vonásairól. A szemein alig észrevehetően, de látszott, hogy nemrég sírt, ő pedig rögtön levonta a következtetést, hogy valóban aggódik valaki – bizonyára az édesanyja – miatt. Máskülönben nem borult volna ki ennyire. Mi történhetett Narcissa Malfoyjal?

- Látom, jól érzed magad, Potter – szólalt meg vontatott hangon, mire Harry jókedvének utolsó szikrái is kihunytak. – Nem feltételeztem volna rólad, hogy valóban élvezetedet leled más emberek bántásában…
Mielőtt bármit reagált volna, elszámolt magában húszig – a tíz kevés lett volna –, nehogy olyasvalamit találjon a fejéhez vágni, amit pár másodperc múltán megbánna.
- Nézd, Draco – vett egy mély levegőt –, nem szeretnék dedós módon belemenni ebbe a "ki bántott meg kit" meg "ki bánt folyamatosan kit" dologba, úgyhogy… – tartott egy rövid hatásszünetet. – Sajnálom – próbálta meg ebbe az egyetlen szóba belesűríteni az elmúlt évek minden elmulasztott bocsánatkérését.

- Rendben. Én is… sajnálom. – Draco azt hitte, nehéz lesz kimondani, így magában meglepődött azon, mennyire nem volt az; talán azért, mert tényleg komolyan gondolta. Mindemellett valami megkönnyebbülésfélét is érzett, és csak ekkor vette észre, hogy mindvégig görcsösen ökölbe szorította ujjait; amint a feszültség tovaillant a lelkéből, a testtartása is lazábbá vált. Nem túlontúl lazává, hanem amolyan malfoyosan lazává.

- Tudod, mit? Ha már az előbb memóriazavarosat játszottál, akkor akár… el is felejthetnénk az egészet – javasolta, zöld szemeiben vidám csillogással. – Írjuk a hosszú eszméletlenséget követő hirtelen ébredés okozta sokk számlájára.
- Ezek szerint… nem fogsz velem üvöltözni, meg mindenféle aljas szemétládának elhordani?

- Nem.
- És miért nem? Ne érts félre, nem hiányzik, de… miért vagy velem ilyen? – Képtelen volt megfogalmazni, mi és hogyan, de tudta, hogy valami valahogyan más lett, és nemcsak átmenetileg lett más; hiába vélte úgy nemrég, hogy hamar vissza lehet állítani az eredeti állapotot. Potter megváltozott; és ő azon gondolkozott, hogy ennek most örülni kellene, idegeskedni miatta, vagy egyenesen félni tőle. Lehet mindhármat egyszerre?

- Miért, milyen vagyok veled, Draco?
- Nem olyan, mint szoktál, és… miért szólítasz… Dracónak? – Ez volt a másik, ami nagyon zavarta: ahogy a másik kiejtette azt, hogy "Draco".
- Ez a neved, nem? Vagy időközben megváltoztattad? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha teljesen triviális volna, hogy nem a vezetéknevét használja; mintha világéletében Dracónak hívta volna, és nem Malfoynak.
- Nem… nem változtattam meg… – felelte arra törekedve, hogy ne látszódjon rajta a döbbenet.

Pont olyan szívesen menekült volna el messzire – vagy vissza a fürdőszobába –, mint amilyen szívesen itt maradt volna, és nem értette ezt az ambivalenciát. Nem szerette az ambivalenciát. Ingoványos talajra tévedt, ismeretlen terepre, ráadásul nem önszántából; nem ő módosított az íratlan és kimondatlan szabályokon, hanem a másik, neki pedig sejtelme sem volt arról, mik lettek ezek az új szabályok. Vagy hogy vannak-e még egyáltalán szabályok…

Hosszasan fürkészte a vonásait valamiféle hátsó szándékra, taktikázásra utaló jel után kutatva, azonban semmi ilyesmit nem látott. A tekintete őszintének tűnt, azt sugallva számára, hogy megbízhat benne. De Potter miért akarta volna, hogy megbízzon benne? És ő miért akarhatott volna megbízni benne? Miért akarhatott volna megbízni bárkiben?

Végül is… ez igazából abszolúte lényegtelen. Eddig is remekül boldogult egyedül – azt leszámítva, hogy nemrég sikerült egy majdnem öngyilkos akciót végrehajtania –, és ezután sem lesz ez másként. Egyébként sem szorult volna segítségre, amennyiben a másik viselkedése nem késztette volna arra, hogy egy feltételezett vérfarkas elfogására induljon, és közben súlyosan megsebesüljön. Egyértelmű, hogy az ő hibája volt az egész, ezért nem is meglepő, hogy most a bűntudata miatt megpróbálja visszafogni személyiségének idegbajos részét.

Az, hogy maga is legalább annyira hibás – ha nem jobban – egy röpke pillanatra felmerült ugyan Dracóban, ám villámgyorsan el is hessegette ezt az ostoba hipotézist. Elvégre Potter reagált nem a várt módon az ő "csábítási kísérletére" – bár azt nem tudta, mit várt volna pontosan; mindenesetre nem azt, ami történt.

Ezzel kapcsolatban is érthetetlen minden. A kocsiban még úgy tett, mintha vonzónak találná, később úgy, mintha már a puszta látványától felfordulna a gyomra, most meg… ember legyen a talpán, aki képes ebből kihámozni, hogy tulajdonképpen mi az igazság.

Nem mintha érdekelné – bármi legyen is az. Hogyha Draco Malfoy összejönne Harry Potterrel, az volna az évszázad – ha nem az évezred – legrosszabb vicce. Az esélyét sem szabad megadni, mivel neki erre nincs szüksége. Valóban sürgősen le kell tehát zárni ezt az ügyet, aztán pedig írásban kérvényezni az aurorparancsnokságon, hogy soha de soha a büdös életben ne rakják őket össze még egyszer egy közös küldetésre. Igaz, ez hamarabb is eszébe juthatott volna, azonban nem hitte volna, hogy valakiben felmerül ez az elmebeteg ötlet.

- Jól van, Potter. – Helyet foglalt vele szemben, és hozzá hasonlóan kényelembe helyezte magát kezeit a karfákon, lábait pedig az asztalon nyugtatva. – Vagy innentől kezdve kötelező nekem is Harrynek hívnom téged?
- Csak ha szeretnéd. – A szája szegletében szórakozott kis mosoly bujkált, és Draco biztosra vette volna, hogy a másik elfogyasztott egy adag Szeretet-szirupot, vagy egy fiola Észbontó kompótot, esetleg lenyelt néhány kortyot a Béke Elixírjéből, ha nem ő maga készítette volna el a bájitalokat, és nem tudta volna minden kétséget kizáróan, hogy ezen főzetek egyikéből sincs a ládikóban.

- Nem szeretném, Potter. Arra a kérdésre viszont nagyon szeretném tudni a választ, hogy mégis mit piszmogtál két napig azzal, hogy meggyógyíts egy-két karcolást – csipkelődött, a szokásosnál kevésbé gunyoros hangnemet megütve.
- Én meg arra a kérdésre szeretném tudni a választ, hogy mégis mit kerestél pálca nélkül egy sűrű, sötét erdőben teljesen egyedül, de… szerintem az én mesém rövidebb. Egy illúzióbűbáj miatt az első nap nem láttam a sérüléseidet, így csak másnap tudtam ténylegesen foglalkozni velük. Addig mindössze bájitalokat alkalmaztam.

- Egy illúzióbűbáj? – Draco felhúzta a szemöldökét. – Megpróbáltad megtörni?
- Persze, hogy megpróbáltam, de nem sikerült – felelte magától értetődően.
- Ez azt jelenti, hogy vagy egy nagyon erős mágussal állunk szemben, vagy… és ez a valószínűbb, nem illúzióbűbáj volt, hanem valami… más – vonta le a következtetést.
- És ezt miből gondolod?

- Szerinted hány olyan varázsló vagy boszorkány létezik a világon, aki képes lehet egy olyan illúzióbűbájt létrehozni, amit te ne tudnál megtörni? – tette fel a költői kérdést.
- Hmm… Ez eddig valahogy eszembe sem jutott.
- Nos, igen – bólogatott megértően. – Hiába a hatalmas varázserő, ha a használója agya ilyen piciny – mutatta, alig egy centinyire tartva egymástól hüvelyk- és mutatóujját, aztán várta a felháborodott reakciót, ám ismét csalódnia kellett.
- Hé, ez nem volt szép! – csóválta meg a fejét színlelt sértettséggel, majd elvigyorodott. – Pont az beszél piciny agyról, aki fegyvertelenül vág neki az ismeretlennek egy feltételezett vérfarkas nyomába eredve…

Draco kezdett rájönni, hogy nem is olyan borzalmas ez a megváltozott helyzet, és Potter egész jól vissza tud vágni, amikor éppen nem borul el az elméje. Igazából tudat alatt attól félt talán a leginkább, hogy a bosszantása nélkül baromira unatkozni fog, most viszont egészen más miatt kerítette hatalmába a félelem: amiatt, hogy a végén még megkedveli; és ezt nem szerette volna. Nagyon nem szerette volna.

Vajon azután is maga lesz a megtestesült nyugalom, miután bevallja neki, hogy visszatulajdonított egy pálcát a Minisztérium bizonyítékraktárából?

- Nem voltam fegyvertelen – fonta össze mellkasa előtt karjait hevenyészett védelem gyanánt. – Hoztam magammal egy tartalékpálcát, és…
- Tartalékpálcát? Sejthettem volna…
Hihetetlen! Potter még mindig nem mérges.

- Egészen konkrétan egy szilfapálcát…
- …sárkányszívizomhúr maggal? Az a pálca bizonyíték – mondta enyhén dorgáló hangsúllyal, ám csöppet sem ingerülten.
- Az a pálca ezer éve a Malfoy család tulajdona – indokolta meg cselekedetét határozottan.
- Az a pálca bizonyíték – ismételte meg az előző kijelentését. – Hivatali visszaélés miatt eljárást indíthatnak ellened, ha észreveszik, hogy eltűnt – közölte tényszerűen, bár némileg aggodalmasan.

- Nem hinném, hogy bárkinek is feltűnne az eltűnése. Az elmúlt években nem nagyon törték magukat, hogy kiderítsék az igazságot, így elég csekély a valószínűsége annak, hogy valakinek pont most jutna eszébe újranyitni az aktát. Az emberek többsége még mindig azon a véleményen van, hogy az apám egy köpönyegforgató mocskos halálfaló volt, aki a minisztériumi fiaskót követően pusztán gyávaságból állt Dumbledore mellé, és a végén megkapta a jól megérdemelt jutalmát. – Hiába próbálta közönnyel leplezni, kihallotta saját hangjából a keserűséget.
- Én nem tartozom a többséghez. Az apád fontos információkkal szolgált Voldemort kis csecsebecséivel kapcsolatban, és ha ő nincs, talán még mindig tartana a háború. Figyelj, Draco – csillantak fel a szemei –, most már akár mi is kikérhetjük a nyomozati anyagot, hiszen végzett aurorok vagyunk. Ha lezártuk ezt az ügyet, segíthetek neked…

- Felesleges – vágott közbe lemondó sóhajjal. – Már láttam a nyomozati anyagot. Édeskevés. Ráadásul az első számú gyanúsított már meghalt az Azkabanban anélkül, hogy beismerte volna tettét, az egyetlen szemtanún meg végleges emléktörést hajtottak végre. Nincs semmi nyom, amin elindulhatnánk.
- De…
- Nem akarok erről beszélni, Potter! – szögezte le a szándékoltnál kissé ellenségesebben. – Nem, és kész. Inkább térjünk vissza ahhoz az esethez, aminek a megoldására ideküldtek minket. Rendben?
- Ha ezt szeretnéd…

Még magának is nehezen akarta elismerni – hangosan meg aztán végképp ki nem mondta volna –, azonban meglepően jóleső érzésekkel töltötték el a másik szavai. Az már kevésbé, hogy ilyen könnyen beletörődött az ő nemleges, elutasító válaszába, és meg sem próbálta győzködni. Nem mintha sikerrel járt volna, de akkor is…

Abban az értelemben, hogy az apja valóban gyávaságból váltott oldalt, a pusmogóknak nem volt igazuk. Abban az értelemben, hogy az apja félt, igazuk volt. Nem elsősorban a saját életét féltette – persze hazugság lett volna azt állítani, hogy nem volt benne a pakliban –, hanem a családját. Azon a bizonyos sorsfordító napon, amikor meghozta döntését, azt a kijelentést tette, hogy inkább annak a "félvér fattyúnak" a pártjára áll, aki egy baklövést követően nem fenyegetőzik azzal, hogy egy újabb hiba esetén a szeme láttára kínozza halálra a feleségét és a fiát.

A lépésével a meglévők mellé – vagyis részben helyett – további ellenségeket szerzett, igencsak megnőtt tehát azoknak a száma, akiknek indítékuk volt rá, hogy később eltegyék láb alól. A módszer halálfalóra, azon belül is leginkább egy bizonyos személyre vallott, akit más bűneiért az Azkabanba zártak ugyan, azt viszont sosem sikerült minden kétséget kizáróan igazolni, hogy Lucius Malfoyt is ő gyilkolta meg.

Mindemellett nem hagyhatta figyelmen kívül a szemtanút, akinek a memóriáját az elkövető törölte, csakhogy… Ki tudja, nem maga a szemtanú volt-e a konkrét elkövető? Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy kényszerítették a szörnyűséges tett végrehajtására, majd amikor a kihallgatás során az aurorok megpróbálták helyreállítani a memóriáját – ami végül nem sikerült –, valami jóvátehetetlen kárt okoztak az elméjében, így nem véletlen, hogy az illető az évek alatt lassacskán… megőrült.

Draco csak utólag rakta össze magában a dolgokat, miután végigolvasta a soványka aktát, és tudta, hogy egyedül kell a végére járnia a történteknek – bár eleinte még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán a végére akar-e járni. Az örökös kétkedés azonban idővel ugyanúgy felőrölte volna, mint az, ha beigazolódna borzalmas gyanúja. Amennyiben tényleg az anyja ölte meg az apját, arról rajta kívül soha senkinek nem szabad tudomást szereznie…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.