efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Kill me or kiss me... but don’t cut me off... Szerző: Draconus_Diablo
[Vélemények - 38] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
---


XI. fejezet
Amikor föleszmélt, hirtelen még a saját nevét sem tudta volna megmondani, nemhogy azt, hogy hol van. Olyan kábának érezte magát, mintha valaki nyugtatófőzetet itatott volna vele – több adagot is. A feje tompán sajgott, és e tompa sajgás feszítő fájdalomba csapott át, amint szemét kinyitva megpillantotta maga körül azt a minden vöröset. Semmi kétség: egy gonosz griffendéles elrabolta és elkábította; csakhogy a gonosz griffendéles már önmagában paradoxon, hiszen a mardekárosok gonoszak – ők viszont mindahányan velejükig romlottak. Ezzel a gondolatsorral párhuzamosan tértek vissza emlékei; minden egyes emléke – olyan emlékek is, amelyeket legszívesebben örökre elfeledett volna… Szédelegve ült föl az ágyban, aztán végigtapogatta és végigmustrálta magát, fokozott figyelmet szentelve a bal felkarján lévő, szinte láthatatlan sérülésnek, és kénytelen volt megállapítani, hogy Potter egész jó munkát végzett – különösen annak ismeretében, hogy nem kifejezetten jeleskedik a gyógyításban. Tényleg, vajon merre lehet? Nem mintha annyira hiányolná, de a másik mégiscsak megmentette az életét. Elegendő lesz, ha halkan elrebeg neki egy köszönömöt? A Fiú Aki Túlélte és később a Fiú Aki Legyőzte bizonyára egészen máshoz van hozzászokva: a folyamatos hálálkodáshoz, a körülrajongáshoz, a dicsfényben fürdőzéshez, a hősként való ünnepléshez – ilyen, és ehhez hasonló dolgokhoz. Felül akart kerekedni rajta, ehelyett a lekötelezettjévé vált. Hányszor fogja ezt felemlegetni? Hányszor fogja az orra alá dörgölni? A fenébe Potterrel, ezzel az elcseszett helyzettel, meg azzal is, akinek mindezt köszönhetik! Ki utálhatja mindkettejüket annyira, hogy összezárta őket egy nászutas lakosztályba? Az ablak felé tekintett, és a vastag, vörös függönyön keresztül, alig kivehetően meglátta a másik sziluettjét. Mit csinálhat? Már megint a tájat csodálja? Mi lehet olyan érdekes egy tök átlagos kastély minden bizonnyal tök átlagos parkjában? A Malfoy-kúria környéke látatlanban is ezerszer szemet gyönyörködtetőbb – igaz, mostanság nem nagyon akad, aki gyönyörködhetne benne… Mihelyst észlelte, hogy a körvonal megmozdul, visszahanyatlott a párnára alvást mímelve. Kíváncsi volt arra, mit fog tenni Potter, miután bejön, így sűrű szempillái fátyolán át figyelemmel kísérte minden mozdulatát. Volt valami izgalmas abban, hogy megleste, amint gondterhelt homlokráncolással végigsétál a szobán, magához veszi a pálcáját, majd letelepszik mellé az ágyra. Érezte, ahogy a puha matrac besüpped alatta. Először csak zavarta, hogy nézi, és még inkább az, ahogyan nézi. Aztán kezdte frusztrálni, idegesíteni és egyben dühíteni. Miért bámulja így ez az ütődött? Őt is megtámadta valami – mondjuk egy agyrágó bogár –, és felzabálta azt a néhány kóbor agysejtjét is? Az ilyesféle pillantások: mind-mind csak hazugság – vagy amennyiben eleinte nem is, előbb-utóbb úgyis azzá válnak. Ezt pedig minél hamarabb Potter tudomására kell hozni, mielőtt még túlságosan beleringatná magát valami idióta ábrándba, feltételezésbe, tévképzetbe. Hiszen ő, mármint Draco Malfoy, kizárólag olyankor kedvelhető, amikor – jobb esetben – alszik, vagy – rosszabb esetben – nincs eszméleténél. Nem is tudta, honnan jött az ötlet, de kétségkívül ez volt az egyik leggonoszabb és legszemetebb dolog, ami valaha megfordult a fejében. Ha ezen nem akad ki, akkor semmin – és így visszaáll az eredeti status quo. Szükségtelen, hogy bárki is ilyen ellágyult tekintettel fürkéssze, az meg még szükségtelenebb, hogy pont ő – ezen mit sem változtat, hogy tényleg szépek azok a zöld szemei, és egészen normálisnak tűnik most, hogy kivételesen nem üvöltözik vele. Ami nem sokáig lesz így… Mikor észlelte, hogy a másik, felé nyújtva kezét ébresztgetni kezdi, sűrű pislogások közepette felpillantott, és igyekezett minden színészi képességét latba vetve riadtnak és értetlennek látszani, mielőtt kinyögte volna azt a bizonyos két mondatot:
- Hol vagyok? És te… ki vagy? – kérdezte kissé rekedtes hangon, alig hallhatóan és szándékolt tétovasággal, bár átfutott az agyán, hogy talán mégsem annyira szerencsés elképzelés egy pálcával felfegyverzett Harry Potterrel ujjat húzni, hiszen anélkül is elég veszélyes tud lenni. De csak nem fogja megátkozni. Egy becsületes griffendéles sosem tenne ilyet… Az, hogy a kis színjáték működik, azonnal leolvasható volt az egyre kétségbeesettebbé váló vonásokról. Draco egy röpke pillanatra megsajnálta, amiért ezt csinálja vele – aztán gyorsan meggyőzte magát arról, hogy Potter, pontosabban a hülye viselkedése és bámulása kényszerítette erre a lépésre; voltaképpen tehát kizárólag saját magának köszönheti ezt az egészet. - A neved… Draco Malfoy – közölte némi hezitálást követően. – Én Harry Potter vagyok, és mi… egy furcsa ügyön dolgoztunk, amikor… súlyosan megsebesültél, és közben valami miatt… elveszítetted az emlékeidet. Megpróbáljuk kideríteni az okát, és utána…
- Te meg én… együtt vagyunk? – Draco határozottan szórakoztatónak találta a szituációt, és miután csodálkozást imitálva felmérte környezetét, úgy vélte, ez a kérdés igencsak helyénvaló. Emellett érdekelte, hogy Potter kihasználja-e a helyzetet, és ha kihasználta volna… Nem használta ki, csupán összeszorított szájjal megrázta a fejét, és arca alig észrevehetően rózsásra színeződött. Kénytelen-kelletlen ismét konstatálta, hogy a másik valóban aranyos, amikor elpirul. - Nyugi, Potter, csak vicceltem – vigyorodott el szélesen. – Szerinted el tudnálak valaha felejteni? – Ezt meg most miért kellett? Vitathatatlanul elég nagy ütést kaphatott a fejére; más magyarázat erre a hibbant, kérdésszerű megjegyzésre nem lehet.
- Micsoda?! – A zavartság pírját a harag vöröse váltotta fel. - Ugyan már, ne kapd fel a vizet! – mondta bosszantóan csevegő hangnemben, miközben felült, ezáltal a testük a kívánatosnál kicsit közelebb került egymáshoz. – Kíváncsi voltam, szorult-e beléd a kelleténél több mardekáros jellem… – duruzsolta alig néhány centire a másik fülétől.
- Mardekáros jellem? – értetlenkedett, majd elhúzódott; bizonyára ráébredhetett, hogy mit is akar jelenteni tulajdonképpen ez a célzás. – Talán… Az viszont tutifix, hogy beléd tényleg nem szorult egy szemernyi jóérzés sem – sóhajtotta csalódottan, aztán hirtelen fölpattant, és idegtépő fel-alá járkálásba kezdett az ágy mellett. Draco egészen beleszédült, így egy kis idő múltán már meg sem próbálta követni tekintetével a másikat. Potter ingerült és megbántott – ő pedig pontosan ezt szerette volna elérni. Akkor mégis miért érzi magát emiatt ennyire pocsékul? Teljes testével felé fordult, lábait lelógatva az ágyról, készen arra, hogy félrevetődjön egy esetleges átok vagy rontás elől, végül vett egy mély levegőt, hogy kinyögjön valami bocsánatkérés-félét. Potter azonban pontosan ugyanezt a pillanatot választotta, hogy megtorpanva zsebre vágja pálcáját, összefonja mellkasa előtt karjait, megmagyarázhatatlanul különös tekintettel rámeredjen, és a tőle megszokottól homlokegyenest eltérő, félelmetes higgadtsággal belekezdjen a prédikációba: - Van fogalmad róla, hogy min mentem keresztül az elmúlt két napban? – Két nap? Eddig azt hitte, hogy csak pár óra telt el, amióta fölvonszolta magát a lakosztályba. Potter valóban béna egy gyógyító… – Mindjárt gondoltam, hogy nincs. Tudod, olyan normálatlan vadbarom állat vagyok, legalábbis szerinted, és most már szerintem is, hogy bizony aggódom más emberek miatt. Még akkor is, ha történetesen miattad kell aggódnom, de hidd el, igyekszem a közeljövőben felhagyni vele. Mondjuk nem is értem, minek beszélek itt neked. Úgysem ismered az aggodalom szó jelentését… Hogy merészeli?! Potternek a leghaloványabb sejtelme sincs arról, miről magyaráz… ennek ellenére sikerült a legfájóbb pontot megtalálnia. Senkinek sem kívánta mindazt a nyomasztó szorongást és szenvedést, amit az elmúlt években – különösen az elmúlt egy évben – át kellett élnie, és testközelből végignéznie, hogy az, aki a világon a legfontosabb a számára, lassacskán felemészti önmagát. Égni kezdett a szeme a felidézett érzésektől, de nem akarta megadni a másiknak azt az örömet, hogy sírni lássa, így inkább nyelt egy nagyot, majd magára öltötte a gúny páncélját, mely már annyiszor tett jó szolgálatot és védelmezte meg. - Komolyan, mégis mire számítottál? Hogy majd térdre borulok előtted, és ódákat zengek hozzád, ó Szent Potter?! – kérdezte maró szarkazmussal.
- Egy köszönöm is elég lett volna – felelte halkan. – Bármit is gondolsz rólam, sosem szerettem a rivaldafényt és az eltúlzott hálálkodást, bár… azért te ismét alulmúltad önmagad – tette hozzá csüggedten. – Miért csinálod ezt, Draco? Miért taszítod el magadtól az embereket? - Tévedsz, Potter. Nem taszítom el az embereket, mivel közel sem engedem őket magamhoz… – A beismerés fájó volt ugyan, azonban igaz, és nem is értette, miért mondja ezt el pont neki.
- Ezzel csak azt éred el, hogy a végén… nem marad senkid.
- Megint csak tévedsz, Potter. Nekem már most sincs senkim…
- És valóban azt szeretnéd, hogy ez… örökre így legyen?
Draco vékony vonallá préselte ajkait, miközben felállt az ágyról, majd eleinte imbolygó, ám egyre magabiztosabbá váló léptekkel elindult a fürdőszoba irányába, végül egy lendületes, határozott mozdulattal bevágta maga mögött az ajtót. Bamm! Harry önkéntelenül is összerezzent az ágyúdörrenésnek is beillő hang hallatán. Megsemmisülten meredt maga elé. És még róla szokták azt híresztelni, hogy kiszámíthatatlan… Sok mindenre felkészült, de erre nem – és ha nem az lett volna, aki, akkor keserűen állapította volna meg magában, hogy Draco Malfoyból egyszerűen lehetetlen felkészülni. Csakhogy az ő szótárában a lehetetlen szó, mint olyan még véletlenül sem szerepelt – ahogyan a szinonimái sem. Nem úgy nem szerepelt, hogy a magyarázat részben nem írtak róla semmit, hanem úgy, hogy az "L"-betűs szavak hosszú lajstromában senki nem akadhatott volna rá – már amennyiben bárki is kereste volna. Vajon mit érthetett az alatt Draco, hogy nincsen már senkije? Azzal tisztában volt, hogy mi történt Lucius Malfoyjal – mindenki tisztában volt vele; habár senki nem tudta, hogyan is történt pontosan. Ez idáig azonban abban a hitben élt, hogy Narcissa Malfoy tökéletes testi egészségnek örvend, csupán nem szívesen mozdul ki a Malfoy-kúria falai közül, és még kevésbé szívesen találkozik a fián kívül mással. Jobban belegondolva… már körülbelül egy éve nem hallott róla semmit; az viszont nem maradhatott volna titokban, ha meghalt volna. Hogyan lehetne erre tapintatosan rákérdezni? Egyáltalán… szabad ilyesmire tapintatosan rákérdezni? Ami pedig még fontosabb: Draco hajlandó lenne egy ilyen kérdésre őszintén válaszolni? Esetleg meg kellene várni, amíg megnyílik annyira, hogy ő maga hozza szóba a témát? Amilyen ellenségesen viselkedik mindenkivel – legfőképpen vele –, abból kiindulva ez utóbbi nyilvánvalóan elképzelhetetlen. Az elképzelhetetlen azonban tekinthető a lehetetlen szinonimájának, így Harry csak még elszántabbá vált azzal az elhatározásával kapcsolatban, hogy kiderítse, milyen rejtélyek húzódhatnak Draco Malfoy viselkedésének hátterében. És amikor Harry Potter egyszer elhatároz valamit, akkor senki – még maga az érintett – sem akadályozhatja meg abban, hogy ha szükséges, akár tűzön-vízen keresztül is, de véghez vigye a szándékát. Leült a szekrénysor előtti fotelok egyikébe, feltette lábait a dohányzóasztalra, várakozó álláspontra helyezkedve. Elvégre Draco csak nem maradhat a fürdőszobában az idők végezetéig…
*
Néhány percig a jéghideg, mélybordó csempének támasztotta homlokát, majd megfordult, és lassan lecsúszott a fal tövébe. Felhúzott térdeire hajtva fejét kucorodott össze, olyannyira kicsire, amennyire csak tudott; egész testét rázta a néma zokogás, miközben fülében ott visszhangzottak a másik szavai: És valóban azt szeretnéd, hogy ez… örökre így legyen? Képtelen volt válaszolni erre a kérdésre, nem tudott rá se igent se nemet mondani, mindössze egy dologban volt biztos: azt soha többé nem szeretné átélni, ha pont akkor hagynák cserben, amikor neki a legnagyobb szüksége volna a támogatásra – azzal indokolva a cserbenhagyást, hogy ő már nem elég szórakoztató társaság. Nem elég szórakoztató… Végül is… minden bizonnyal senki nem kifejezetten lenne szórakoztató, miután tehetetlenül végigasszisztálja, ahogyan az édesanyját hónapról-hónapra, hétről-hétre, napról-napra egyre inkább hatalmába keríti a visszafordíthatatlannak tűnő katatónia… Először észre sem vette az apró jeleket: az egyre különösebbé, szétszórtabbá és szeszélyesebbé váló viselkedést; pontosabban észrevette, de nem tulajdonított neki akkora jelentősséget, mint amekkorát kellett volna, és a gyász számlájára írta az egészet. Remélte, hogy idővel visszatér minden a – körülményekhez képest – normális kerékvágásba, ez azonban nem történt meg. Hihetetlenül lassú fokozatossággal ment végbe a változás, ő pedig sajnos csak későn kapott észbe, és ezután már csak hibáztathatta magát, amiért nem figyelt oda kellőképpen. Rajta kívül mindössze három ember tudott arról, hogy hol és milyen állapotban van most Narcissa Malfoy – bár nem mert volna rá megesküdni, hogy ténylegesen mindhárman tudnak róla. Kétségtelen, hogy az édesanyja ápolásával megbízott, diszkréciót garantáló mediboszorkány birtokában volt ezen ismeretnek, mint ahogyan az a személy is, akivel a problémák súlyosbodásával párhuzamosan ment tönkre a kapcsolata. Miután az illető az ominózus: "már nem vagy elég szórakoztató társaság" kijelentését követően egyszerűen dehoppanált, Draco totálisan magába zuhanva botorkált el a Foltozott Üstig, hogy alkoholba fojtsa bánatát. Nagyritkán fordult elő, hogy idegeinek megnyugtatása végett elkortyolgatott egy pohár mézbort, de sosem vitte túlzásba az ivászatot, így a jóval töményebb Lángnyelv Whiskey villámgyorsan a fejébe szállt. Hogy azon az estén valóban találkozott-e Hermione Grangerrel, akinek kiöntötte a szívét – bizonyára mindenféle sületlenséget zagyválva össze –, vagy csupán az elméje játszott vele, azt nem tudta volna megmondani; igaz, ötlete sem volt, miért pont őt képzelte volna az ideális lelkisegély-szolgálatos szerepkörébe. Mindenesetre a fiatal nő sosem adta semmi jelét annak, hogy ők ketten valaha is bármiféle komolyabb beszélgetésjellegű dolgot folytattak volna egymással, Draco meg nem tartotta ildomosnak rákérdezni. A végén még kiderült volna, hogy az édesanyjához hasonlóan ő is kezd becsavarodni. Potter viszont csakugyan zakkant, és a zárt osztályra való – ezen ténynek számtalanszor adta már tanúbizonyságát, hiába próbál most kibújni a bőréből. Egy bolond sajnos már van az életében – nincs szüksége még egyre. Hazugságokra meg végképp nincs szüksége. Még akkor sem, ha nem tudta elképzelni Potterről, hogy szánt szándékkal átverje és elárulja – csakhogy arról sem feltételezett volna ilyet, aki megtette. Miután sikerült nagyjából megnyugodnia, feltápászkodott – nem, egy Malfoy nem tápászkodik, úgyhogy kecses mozdulatokkal felkelt a földről, majd a mosdókagylóhoz lépett, és lemosta arcáról a keserű könnyeket. Belenézett a tükörbe. Ha nála lenne a pálcája, akkor tökéletesen eltüntethetné a sírás nyomait – a hideg víz segítségével viszont mindössze elhalványítani tudta. Remélte, hogy Potter nem fog kérdezősködni – talán fel sem fog neki tűnni –, mindemellett megfogadta magában, hogy kísérletet tesz rá, hogy egy kicsit, csak egy egészen kicsit kedvesebb legyen vele, megtartva a három lépés távolságot. Hogyha minél hamarabb meg akarják oldani ezt az ügyet – márpedig ő minél hamarabb meg akarata, hogy megszabaduljon ettől a kényszerű összezártságtól –, úgy muszáj együttműködniük. Lelkiekben felkészítette magát arra, hogy végighallgasson még egy adag fejmosást, aztán kinyitotta az ajtót. Elvégre csak nem maradhatott a fürdőszobában az idők végezetéig…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.