efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Kill me or kiss me... but don’t cut me off... Szerző: Draconus_Diablo
[Vélemények - 38] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
---


X. fejezet




Másnap Harry a reggelire rendelt lekváros pirítóst majszolgatta, narancslevet kortyolgatva hozzá, és néha-néha az ágy felé pillantott, ahol a másik továbbra is totális öntudatlanságban hevert – holott már tegnap este magához kellett volna térnie. Felsóhajtott, majd megdörgölte a tarkóját. Mégsem lett volna szabad túladagolni a nyugtatófőzetet…

Persze így is épp elég zavarba ejtő volt az a fürdőszobai jelenet, és még inkább az lett volna, ha Draco közben véletlenül fölébred, majd belefojtja őt a vízbe, mielőtt végiggondolja, mit keresnek együtt a hatalmas méretű kádban tetőtől-talpig meztelenül. Pontosabban Harry nem volt meztelen, ez azonban mit sem javított volna a helyzetén, ismerve aurortársa természetét.

Mielőtt még túlzottan belemerült volna a képsorok visszaidézésébe – ugyanis immár a saját szemével is meggyőződhetett arról, hogy a másiknak tényleg minden testrésze tökéletes –, egészen más irányba terelte a gondolatait. Továbbra is kereste a válaszokat azokra a kérdésekre, hogy hogyan sebesülhetett meg Draco, és hogy ki vagy mi sebesíthette meg ilyen súlyosan.

Egy valamiben biztos volt: a sérüléseket nem vérfarkas okozta. Egyrészt nincsen telihold, másrészt meg egy vérfarkas-támadás után nem így nézett volna ki, hanem valószínűleg még ennél is rosszabbul. A bal felkarján lévő mély karmolás – amely mostanra már majdhogynem begyógyult – inkább utalt valami macskaféle ragadozóra, mint farkasra.

Hirtelen felpattant, majd kirohant az erkélyre. Eszébe jutott a parkban látott macskaszerű sziklaformáció, és meg akart bizonyosodni róla, hogy az továbbra is ott áll-e. Ott állt. Rendíthetetlenül, mozdulatlanul, semmiféle életjelenséget nem mutatva. Megcsóválta a fejét. Az természetes, hogy a varázsvilágban a dolgok bűbájok hatására életre kelhetnek, a mugliknál azonban nem nagyon akad példa élettelen tárgyak megelevenedésére. Ennek ellenére ott motoszkált benne az a sejtelem, hogy közelebbről is meg kellene vizsgálni azt a szoborszerűséget, nincs-e rajta némi… vér.

Tegnap nem igazán volt lehetősége elmélkedni ezeken a rejtélyeken, mivel a fürdetés végeztével ő maga is megfürdött, rendbe szedte magát, hogy kevésbé hasonlítson egy vízihullára, aztán a szobaszervizzel hozatott föl magának ennivalót, végül lefeküdt pihenni. Olyan kimerült volt, hogy amint párnát ért a feje, azonnal elnyomta az álom, és talán fel sem kelt volna reggelig, ha a koraesti órákban az ajtó felől érkező dörömbölés föl nem zavarja.

Személyesen a megérkezésükkor is szolgálatban lévő idős recepciós kereste fel őket – vagyis őt – azzal a hírrel, hogy holnapután – a mai naphoz képest holnap – valóban megürül néhány szoba, és az iránt érdeklődött, hogy igényt tartanak-e még a külön elszállásolásra. Bizalmaskodó mosollyal hozzátette, hogy sejti a nemleges választ, már csak abból kiindulva, hogy eddig ki sem mozdultak a lakosztályból. Harry nem szerette volna az orrára kötni, hogy társa már közel két napja fekszik magatehetetlenül az ágyban, ehelyett elpirult a feltételezés gondolatára, megerősítve ezzel az öregúr gyanúját.

Egy pillanatra megfordult ugyan a fejében, hogy visszautasítja a felkínált lehetőséget, aztán rájött, hogy nem lenne túl jó ötlet elvágni az egyetlen menekülési útvonalat. Igaz, hogy egy griffendéles – aki ráadásul maga Harry Potter – nem szokott megfutamodni, Draco Malfoy viszont az eddig tapasztaltak alapján kizárólag addig kedvelhető, amíg meg nem szólal. Most egészen jól kijöttek így, hogy eszméletlen, de ki tudja, mi lesz a helyzet, amikor magához tér.

Rövid hezitálást követően lefoglalta tehát a külön lakosztályt – elvégre nem okozna különösebb anyagi megrázkódtatást, amennyiben mégsem lenne rá szükség –, majd megköszönte a férfi kedvességét. A portás erre megjegyezte, hogy ő mennyivel barátságosabb, mint a szőke, aztán átnyújtott egy prospektust, hozzátéve, hogy két nappal ezelőtt már a barátjának is adott egyet. Konkrétan az élettárs szót használta, de Harry ezt inkább elengedte a füle mellett.

Csak miután bezárta az ajtót, merült fel benne, hogy lányos zavarában meg sem kérdezte a recepcióstól, hogy az pontosan mikor és milyen körülmények között találkozott Dracóval. Nem hitte, hogy a joviális ábrázatú férfinak bármi köze is lenne az ügyhöz, esetleges szemtanúként azonban segíthetett volna. Mivel azonban ezt a kérdést maga az érintett is meg tudja majd válaszolni, így nem tartotta szükségesnek, hogy a portás után menjen. Jobban belegondolva egyébként is furcsa lett volna erről faggatózni…

Az öregúr távozása után átlapozta a kiadványt, melynek halványbarack alapon rózsaszín, piros és bordó szívecskékkel tarkított előlapjára cikornyás, arany betűkkel nyomtatták a "Földi Éden Kastélyszálló" nevet. A belső oldalakat is ez a színvilág jellemezte, rajtuk szépia tónusú képekkel a kastélyról valamint annak környékéről, a képek közti teret pedig hosszabb-rövidebb szövegblokkok töltötték ki.

Az épület történetének ismertetésére nem pazaroltak sok karaktert, mindössze annyi derült ki a néhány sorból, hogy a hely évtizedekig elhagyatottan állt, míg a mostani, romantikus lelkű, ismeretlen nevű tulajdonos meg nem vásárolta alig több mint egy évvel ezelőtt, majd pénzt és energiát nem sajnálva renováltatta, hogy ismét régi pompájában tündököljön. Az a cél vezérelte, hogy az ide érkező párok minden gondjukat-bajukat elfeledve kellemesen érezhessék magukat, és kizárólag egymásnak, az egymás iránt érzett szerelmüknek élhessenek itt tartózkodásuk alatt. Nem csoda, hogy miután a kastélyszálló híre elterjedt, villámgyorsan népszerűvé vált.

Az igényes, korhű belső kialakítás mellett a külső helyszínek is elvarázsolták az ide látogatókat: a gyönyörű parkra maga Harry is rálátott az ablakból, és már idefele jövet észrevette a kristálytiszta vizű csónakázótavat. Emellett a prospektus szerint volt még a közelben néhány kilátó, egy-két barlang és egy vízesés is, ő pedig elhatározta magában, hogy ez utóbbit – akár egyedül, akár Dracóval, de – mindenképpen meg fogja nézni.

A kikapcsolódást szolgáló programok nagy része szintén izgalmasnak tűnt. A "Cupido nyila" fedőnevet viselő íjászat kipróbálása éppoly érdekesen hangzott, mint a faluban található skanzen meglátogatása lovas kocsival, illetve a szerelmesek szénabála-labirintusa. Minden de minden a szerelemről szólt, sütött a sorok közül a szentimentalizmus, és ő úgy érezte, keresve sem találhattak volna az első közös akciójukra ennél rosszabb helyet… vagy jobbat. Egyszerűen képtelen volt eldönteni… mint ahogy arra sem tudott rájönni, kinek fordulhatott meg a fejében az az abszurd ötlet, hogy pont őket küldjék el ide. Nem ismert olyan embert, aki mindkettejüket ennyire utálta volna…

A következő lapon néhány sort áthúztak fekete filctollal – alighanem nem volt idejük még új prospektust nyomtatni. Harry egy bűbáj segítségével eltávolította a tintát, és azonnal nyilvánvalóvá vált számára, hogy valami miatt az éjszakai rendezvényeket szanálták. Ebből arra következtetett, hogy az, ami Dracót megtámadta, éjjelente garázdálkodik, mi több erről az itt dolgozók is tudhatnak – az az illető legalábbis mindenképp, aki megpróbálta eltüntetni a programfüzet ezen részét.

A legutolsó oldalon egy kalandjátékra invitálták a szerelmeseket, melynek főnyereményeként a győztes pár eltölthetett egy délelőttöt a kastélyszálló titokzatos tulajdonosának társaságában. Harry gyanította, hogy beszélniük kellene a rejtélyes férfival – vagy nővel –, aki az olvasottak alapján nem szívesen mutatkozott a nyilvánosság előtt. Mindössze az volt a kérdés, hogyan fogja rávenni a másikat arra, hogy részt vegyenek egy mugli vetélkedőn.

Úgy vélte, az talán elegendő érv lesz Draco számára, hogy ezáltal minél hamarabb lezárhatják az ügyet és megszabadulhatnak egymástól – mely gondolatra megmagyarázhatatlan szomorúság szorította össze szívét. Biztosra vette, hogy aurortársa csakis azért merészkedett ki éjszaka, egyedül, pálca nélkül a sűrű, sötét erdőbe egy feltételezett vérfarkas nyomába eredve, mert ki nem állhatja őt. Máskülönben miért vetemedett volna ekkora meggondolatlanságra?

Igaz, neki is legalább akkora felelőssége volt abban, hogy idáig fajult a helyzet, mint a másiknak. Nem kellett volna folyamatosan minden egyes megjegyzésére ugrani, ahogyan az sem bizonyult jó húzásnak, hogy utána megpróbálta semmibe venni. Elvégre egy Malfoyt az bosszant a leginkább, ha nem figyelnek rá; ha nem vált ki semmilyen reakciót az emberből. Egy arany középút lett volna a legjobb, ennek a kettőnek az ötvözésével – csak arról nem volt fogalma, hogy ezt mégis hogyan csinálja. Mindig is elég végletesen gondolkozott és viselkedett – főleg vele kapcsolatban.

Még azért is Dracót hibáztatta, amiért tönkrement a tökéletes kapcsolata Ginnyvel – ami természetesen korántsem volt annyira tökéletes. Kedvelte a lányt, jól kijöttek egymással, de inkább barátként és Ron kishúgaként tekintett rá mindig, és sosem érezte a közelében azt a lángoló, mindent elemésztő szenvedélyt, amit másvalaki közelében viszont igen. Mikor már ezt a bizonyos másvalakit képzelte maga mellé az ágyba, és fantáziáiban a vörös tincsek helyett ezüstszőkével játszadoztak ujjai, azt javasolta Ginnynek: legyen vége; aki ezt zokszó nélkül tudomásul vette. Alighanem ő is érezte, hogy nem stimmel köztük valami, és a lány azóta már meg is találta a boldogságot régi-új barátja, Dean Thomas oldalán.

Harry ezután még az eddigieknél is jobban gyűlölte Draco Malfoy. Gyűlölte, mert nem szerethette, és nem is értette, hogy miért akarná egyáltalán szeretni. Mit lehetne rajta szeretni? Ki lehetne annyira őrült, hogy szeretni akarja? Hiszen arrogáns. Cinikus. Gőgös. Azt hiszi magáról, hogy bármit megtehet. Ráadásul olyan távolságtartó mindenkivel, úgy taszítja el magától az embereket, akárha folyamatos távtaszító bűbájokat szórna a szélrózsa minden irányába. Senkit nem hajlandó közel engedni magához – bár az emberek úgy általában nem is vágytak arra, hogy közel kerüljenek hozzá; hacsak nem ment el az eszük…

Sziklaszilárd elhatározással igyekezett róla nem tudomást venni – csakhogy egy Malfoyjal kapcsolatban ez már eredendően hamvában holt ötletnek számított. Aztán megpróbálta kiverni a fejéből – ellenben mindössze ezen szándék első feléig jutott el sikeresen; azt viszont számtalanszor megismételte. Keresgélte a racionális magyarázatokat – de nem találta őket. Vannak olyan dolgok, amelyekre egyszerűen nem létezik racionális magyarázat…

Ha már a férfiakhoz (is) vonzódik, akkor miért pont hozzá? Hiszen amint híre ment a szingliségének, rengeteg ajánlatot kapott mindkét nem képviselőitől – és konzekvensen visszautasította őket. Mi nem volt meg bennük, ami benne igen? Vagy mi olyan volt bennük, ami benne nem? Kedvesség, báj, jóindulat… nos ezek nem képezték Draco alaptermészetének a részét; és ezzel a megállapítással párhuzamosan véste fel saját tulajdonságainak listájára a mazochizmust.

És most, amikor majdnem elveszítette, ébredt rá arra, hogy voltaképpen tök felesleges mindenféle racionális magyarázat. Draco Malfoy a legnagyobb rejtély a világon, nagyobb rejtély, mint ez az egész ügy, aminek a megoldására iderendelték őket, Harry Potter pedig a legalkalmasabb személy arra, hogy megfejtse ezt a rejtélyt. Elvégre Harry Potter mindig is szerette a kihívásokat… és talán sosem volt normális.

Tegnap este ezekkel a gondolatokkal hajtotta álomra a fejét, és sem ereje, sem kedve nem volt ahhoz, hogy a másik talányon töprengjen. Most pedig, ahogy itt állt az erkélyen, a tárcából kivett utolsó szál cigarettát morzsolgatva, miközben elnézett a messzeségbe, elméleteket gyártott arra vonatkozólag, hogy Draco hogyan fog viselkedni. Arra mérget mert volna venni, hogy pokoli dühös lesz, amiért ő megsemmisítette az összes bűzrudacskát – bár bizonyára van még a bőröndjében néhány dobozzal.

Az elméletgyártás végén aztán arra a döntésre jutott, hogy bárhogyan alakuljanak is a dolgok, nem fogja feladni egykönnyen. Nem hagyja felhúzni magát és nem fog kiakadni, ellenben oda fog rá figyelni és törődni vele – még akkor is, ha a másik ezt nem szeretné, és a legkevésbé sem fogja hagyni.

A halál torkából már megmentette, és önmagától, a saját önsorsrontásától is meg kell mentenie – ezt sugallta a griffendéles megmentési kényszer, és valami más… valami, ami megnevezhetetlen. Úgy érezte, egyszer az életben muszáj megértenie a viselkedését – vagy legalább kísérletet tenni rá –, és megpróbálni belesni a szenvtelen ridegség álarca mögé, a közönyösség maszkja mögé, amely olyannyira Draco Malfoy részévé vált, hogy talán le sem tudja már venni.

De. Le tudja venni. A kocsiban. Amikor megcsikizte. Egy pillanatra sikerült, és neki ezt az állapotot kell valahogyan újra elérnie. Talán egy újabb csikizéssel… talán valami mással. A jeget fel lehet olvasztani tűzzel; a tüzet el lehet oltani jéggel. A kérdés csak az, melyikből van több…

Miután minden lehetőséget végigzongorázott magában, és minden eshetőségre felkészült, visszament a szobába, magához vette a pálcáját, majd leült az ágy szélére Draco mellé. Egy darabig csak nézte, már-már azt is mondhatta volna, hogy gyönyörködött benne, mert tényleg szép volt így, álomba merülve – akár a mugli mesék megelevenedett szőke hercege.

Szentimentális marha!

Miután rendre utasította magát gondolatban, óvatosan ébresztgetni kezdte a másikat, és nagyon bízott abban, hogy annyira mégsem adagolta túl azt a nyugtatófőzetet. Szerencsére nem. A hosszú, sűrű szempillák egy kis idő múltán meg-megrebbentek, és Draco végre kinyitotta a szemét.

- Hol vagyok? És te… ki vagy? – kérdezte kissé rekedtes hangon, tétován, halkan; a szürke szempár némi riadalmat és értetlenséget tükrözött.

Harry érezte, ahogy a fagyos félelemmel kevert kétségbeesés végigkúszik a gerince mentén, majd az arcáig érve eltorzítja vonásait. Mindenre felkészült, csak erre nem. Fel sem merült benne, hogy Draco akkora ütést kaphatott a tarkójára, ami miatt nem emlékszik. De amikor visszaért a szobába, akkor még tudta, hogy ő kicsoda, és hogy hol van. Akkor viszont… csakis az ápolgatás közben történhetett valami.

Vajon mit ronthatott el? Véletlenül kimondott esetleg egy Exmemoriamot? Vagy a nagy izgalomban félreolvasta az egyik üvegcse feliratát és felejtés bájitalt itatott vele? Esetleg ő maga verte be valamibe Draco fejét? Mondjuk a kád peremébe, az ajtófélfába vagy… akárhova?

Mihez kezdjen most ezzel az eddigieknél is abszurdabb szituációval? Mit mondjon neki? Hogyan adagolja be, hogy kik ők, és mit keresnek kettecskén egy nászutas lakosztályban? Egyáltalán… rázúdíthatja egyszerre ezt a rengeteg információt? Megannyi kérdés – semmi válasz…

Rendben. Felesleges pánikba esni, mert az jottányit sem javít a dolgokon. Ha ez a helyzet, akkor először azt kell kideríteni, hogy mi miatt vesztette el a memóriáját a másik, aztán pedig megpróbálni megoldani a problémát…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.