efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Mardekár öröksége Szerző: Miss Jones
[Vélemények - 7] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Mia Jones fel-alá strázsált a hatalmas nappaliban. Testvérét várta türelmetlenül, aki kisvártatva meg is érkezett. Nem kellett a lánynak sokáig várnia. Gareth feszülten a húgára nézett.

- Megszerezted? – kérdezte szinte suttogva. A lány némán bólintott. – Nehéz volt ellopni? – szólalt meg ismét Gareth.

- Nem. Azonban rajtakaptak.

- Sikerült elmenekülnöd? Mi történt?

- Tom Denem az eladó fiú nyitott rám. Elkapott, megkötözött és hátravitt a bolt raktárába. Majd kifaggatott. Beadott egy adag veritaszérumot, amire én mindent elkotyogtam neki. Nagyon sajnálom Gareth – rogyott zokogva bátyja karjaiba Mia.

- De mégis, hogy sikerült megszerezned, és miért nem adott fel téged?

- Nem tudom. Miután mindent elmondtam neki, eltűnt egy időre. Azt hiszem ki ment a boltból, majd visszajött és odaadta.

- Ezek szerint nem is a boltban, hanem nála volt… Mindig is furcsa volt nekem ez a Denem – tűnődött el testvérét ölelve Gareth. Egy magasak voltak. Gareth-nek ugyan nem volt olyan szép arca, min húgának, de alapvetően jóvágású srác volt. Vékony csontos karakteres arca, és enyhén görbe orra volt az idősebb Jonesnak. Haja húga fényes, egyenes fekete hajától eltérően koszos szőke, és hullámos volt. Azonban mindkettőjüket őszinte zöld írisszel áldott meg a természet.

- Az a lényeg, hogy biztonságban hazaértél, és meg van azaz átkozott Diadém…

- Nem a Diadém az átkozott, hanem mi! És Denem már mindent tud a családunkról!

- Szó nélkül odaadta? – kérdezte Gareth.

- Egy feltétellel, ha feloldottuk az átkot, visszaadjuk neki.

- Ha csak ezt akarja övé lehet! – sóhajtott a fiatal varázsló. - Nekem ugyan nem kell! Annyi keserűséget okozott már. Több száz éve… És mind Hollóháti Heléna miatt. Többé, már senki sem fog harmincöt évesen meghalni a családunkban…

***


- Lestrange, a lehető legrosszabbkor! – csattant fel Denem Lumpsluck zongorájából kikászálódva, és dühödt, kormos képpel hívatlan látogatójára meredt. - Dolgozom, és még ma szeretném megjavítani ezt az átokverte hangszert! – majd feltűrte lecsúszó ingujját, és visszahajolt a zongora belsejébe.

- Nem zavaralak sokáig, csak az esküvőmre szeretnélek meghívni. A legmakulátlanabb aranyvérű családból származó boszorkány veszem el feleségül – mondta fojtott, de annál határozottabb hangon Augustus Lestrange. Tom nem felelt.

- Úgy gondoltam, Mardekár Malazár egyetlen leszármazottját személyesen hívom meg, és megtisztelnél engem és menyasszonyomat, ha eljönnél jövő hét szombaton, a birtokunkon rendezendő szertartásra – Denem ismét kikászálódott a zongorából, aztán kifürkészhetetlen arccal Lestrange-ra nézett.

- Ott leszek, de most húzz el innen villám gyorsan! – Csattant fel idegesen Tom.

- Ha megkérhetlek, ne beszélj így velem! A kisujjamat sem kellene mozdítanom és lőttek a munkahelyednek– mosolygott nyájasan Lestrange.

- Fenyegetsz? – egyenesedett fel Tom dühösen. - Lehet, hogy több galleon lapul a széfedbe, de mit sem érsz vele, amikor az én varázstudásom százszorosa a tiedének. Nem egyszer tapasztalhattad már… Vagy a bőrödön is akarod érezni? Nem hinném, hogy az ara örülne egy felszabdalt képű vőlegénynek – Lestrange rémülten nézett Tom villogó szemeibe. Évek óta ismerte már, ilyennek azonban még soha sem látta. Végül úgy döntött hangnemet vált.

- Tehetek Ă©rted valamit?

- Igen! Szólj Nottnak, Rosiernek, Mulcibernek, Dolhovnak és Malfoynak, hogy ma este a Foltozott Üstben találkozunk.

- Ahogy óhajtod – mondta a varázsló, majd dehopponált. Tom pedig egy gyors tisztítóbűbájjal megszabadult a mocsoktól, ami a bőréhez ragadt, majd úgy döntött haza megy pihenni.

A régiségbolt hátsó udvarában dolgozott a lángot okádó hangszer rejtélyének megfejtésén, és habár sikerült elérni, hogy Lumpsluck zongorája ne gyújtson fel minden óvatlan zenekedvelőt, az továbbra is ellen állt, és csilingelő hang helyett kormos füstöt okádott. Tomnak volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a hangszer nemes egyszerűséggel besokallt gazdája játékától, mivel a Horatius Lumpsluck – finoman szólva -, nem tartozott a közkedvelt zongoraművészek közé. Így hát hagyta egy kicsit pihentetni a dolgot, és haza ment.

Elköszönt Mr. Burke-től – aki épp egy értéktelen teás kanalt próbált rásózni egy gyanútlan idős boszorkányra -, majd kisétált az üzletből. Zsebre dugott kézzel, fütyörészve átkelt a szokatlanul napsütötte Zsebpiszok közön, ügyet sem vetve az ügyes-bajos fél illegális dolgaikat intéző varázslókról és boszorkákról. A bérház ajtaja, ahol Denem lakott, most nyitva volt. Mikor Tom belépett a kapun látta, hogy a házmester éppen feleségével veszekszik, de úgy, hogy az egész épület kongott az értelmetlen civakodástól. Tom elsétált a dühöngő házaspár mellet, remélve, hogy az öreg róka nem veszi észre. De sajnos nem így történt. - Tom! Nem kaptam még meg az e havi lakbérét! – reccsent az idős, görnyedt varázsló. Az ifjú Denem egy nagyot sóhajtott, és így szólt:

- Mindjárt hozom Mr. McCabe.

- Várjon, magával megyek! Nem mintha valaha is elfelejtette volna, de tudja, biztos, ami biztos – döcögött sántán Tomhoz az öreg házmester, aztán együtt elindultak az ifjú varázsló lakása felé.

Denem a második emeleten lakott. Neki semmiség volt a lépcsőket megmászni, de a vén sánta varázslónak, annál nehezebben ment, és mire felértek lihegve támaszkodott a korlátnak. Tom nem tanúsított együttérzést, és nem várt a házmesterre, csupán lakása ajtaját hagyta nyitva, jelezve, hogy ha az öreg kifújta magát jöhet a lakbérért.

- Ez nem lesz elég! – horkant fel Mr. McCabe, mikor megszámolta a pénzt.

- Tizennyolc galleon hajszálpontosan. Ha nem tud számolni, az nem az én bajom – vágott vissza hűvös cinizmussal Denem.

- Igen, azonban e hónaptól húsz galleon a lakbér. Már három hete, hogy kiraktam a hirdetőtáblára – Tom csinos arca állatiasan megfeszült, pálcát ragadt, és vörösen égő szemekkel elindult a vén McCabe felé, aki rémülten kezdet hátrálni. A házmesteren – maga sem tudta miért -, hirtelen halálfélelem fogta el. Annyira retteget az ifjú varázslótól, hogy már azon volt, hogy elengedi a hiányzó összeget, és elfut – már amennyire sánta lábával képes erre. Aztán Denem megállt, pálcáját leeresztette, majd mélyen a zsebébe nyúlt. Előhúzta az erszényét, kivett még két galleont, és durván az öreg kezébe nyomta.

- Tűnjön a szemem elöl! – sziszegte egészen halkan a fiatal varázsló, mire a házmester riadtan kicsoszogott. Tom egy pálcasuhintással becsapta az öreg után az ajtót, majd bement szobájába, hogy lepihenjen.

***


Amint leszállt az este Denem lement a Foltozott Üstbe, ahol már egy kisebb csoport várta. Rendel magának egy italt, majd csatlakozott a társasághoz.

- Ahogy kívántad, értesítettem a többieket… - kezdte Agustus Lestrange, de Tom leintette.

- Elég elszántak vagytok? – kérdezte gonosz és eszelős fénnyel a szemében Denem, mire az asztalnál ülők bólintottak.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vĂ©lemĂ©ny Ă­rásához.