efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Mardekr rksge Szerző: Miss Jones
[Vélemények - 7] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


- Ki lehet az ilyenkor? – horkant fel álmából Hepzibah Smith. – Hóki nyisd az ajtót és mond meg annak az átkozottnak, hogy éjféltájt már nem illik zavarni egy ilyen öregasszonyt, mint én! Kérd meg, hogy jöjjön vissza holnap napközben! – Parancsolta élesen az öreg boszorkány, majd felült széles selyemágyában, és nyugtalanul kinézett az eső verte sötét ablakon. Kisvártatva a töpörödött házimanó visszatért.

- Denem úrfi van itt, asszonyom. Azt mondja, sürgősen beszélni szeretne önnel. Életbevágó!

- Óh! Mit akarhat ilyenkor Tom? – tűnődött el kissé mosolyogva az asszonyság. – Hát akkor enged be! – vágta rá habozás nélkül Miss Smith, és terebélyes testére terítette, lila virágmintás selyem pongyoláját. Intett pálcájával, mire az egész házat halvány fény töltötte meg. Sebtében felhelyezte vörösesszőke, ódivatú parókáját, némi rúzst és púdert kent pufók arcára, majd belebújt prémes papucsába, és kilibbent a nappalijába, ahol már türelmetlenül várta, csurom vizesen Denem.

- Jó estét Miss Smith! Bocsánatát kérem, hogy ilyen későn zavarom. Azonban higgye el nem ok nélkül – mondta a csinos arcú Tom, majd a megszokott módon csókot lehelt az asszonyság kövér kezére.

- Valóban nem számítottam jöttedre… Ha viszont zavarnál, nem engedtelek volna be. Szóval, Isten hozott! És kérlek, foglalj helyet! – mondta lányos mosollyal az arcán az öreg boszorkány, majd maga is letette hatalmas felekét az egyik karosszékbe. Tom gépiesen engedelmeskedett.

- Nem szeretnék alkalmatlankodni, tehát gyors leszek.

- Ugyan, buta fiú! – sóhajtott Hepzibah - túl van tárgyalva. Viszont te teljesen át vagy ázva. Egy forró teát?

- Köszönöm, de csak ha ön is velem tart, Miss – mondta egy halvány, de annál sármosabb mosoly kíséretében Denem.

- Nem bánom Tom. Hóki készíts egy jó erős Lady Greyt! – parancsolta kedélyesen az öreg hölgy. – Nos, kedveském miért is jött?

- Bajban vagyok Miss – nézett holtsápadtan, nagy fekete szemeivel Denem a kövér asszonyságra. – Mr. Burke-nak mindenáron kell a kobold páncél és megfenyegetett engem, ha nem sikerül megszereznem, kirúg az állásomból – itt, a hatás kedvéjért Denem közelebb hajolt a boszorkányhoz, és szorosan megfogta a kezeit -, Miss, nekem szükségem van arra az állásra…

- Óh Istenem! – suttogta a boszorkány, és hirtelen a szájához kapta hurkás kacsóit. - Megfenyegette, a miatt az ósdi páncél miatt?! - az ifjú varázsló bólintott. – Hát, ha ilyen szorult helyzetben van, akkor vigye el az átkozott főnökének azt a rémséget. Amúgy sem szeretem a kobold holmikat – legyintett az öreg hölgy, miközben a tea aromájának kellemes illata belepte a házat, majd Hóki, az összeaszott házimanó ezüsttálcán, bevitte a forró italt, és letette egy kis kerek asztalra. Tom töltött magának, s mikor Hepzibah nem figyelt oda Denem egy pálcasuhintással a cukrot kicserélte valamilyen ahhoz hasonló ismeretlen anyagra, majd nyugodtam hátradőlt és nagyot kortyolt a forró italból.

- Ha szabad megjegyeznem, mennyei a teája asszonyom.

- Köszönöm kedveském! – mosolygott Miss Smith, aztán töltött magának is, és négy hatalmas púpos kanállal szedett a cukornak hitt porból, majd egy kevés tejszínnel megbolondította teáját.

- Asszonyom, önnek hatalmas szíve van. Megmentett engem. Mivel tartozom?

- Semmiség drágám! – legyintett a boszorka, majd mohón beleszürcsölt a teájába.

Csönd.

A hölgy pupillái kitágultak, arca olyan lila lett, mint selyem pongyolája, majd hirtelen eldobta csészéjét, melynek tartalma az értékes perzsaszőnyegre loccsant, húsos kezeit a torkához kapta, és fuldokolva, lefordult székéről, akár egy jóllakott fóka, egy szikla csúcsáról. Tom Denem eközben nyugodtan kortyolgatta teáját, és rezzenéstelen arccal szemlélte, ahogyan a boszorkány az életéjért küszködik. Közben, rémülten, kiabálva berontott Hóki is, akit Denem egy laza pálcamozdulattal a legközelebbi szögre felakasztotta, és a nyelvét a szájpadlásához tapasztva elnémított.

A terebélyes asszonyság nem szenvedett sokáig. Holtan nyúlt el a padlón, mire Denem felállt, és a manó felé fordult. Levarázsolta a szögről, némító bűbájt feloldotta, aztán így szólt:

- Te pedig most ide adod nekem, Hugrabug kelyhét és Mardekár medálját. Imperio! – sziszegte halkan, mire a manó mintha puskából lőtték volna ki, elszaladt, és kisvártatva vissza is tért a kért holmikkal. Tom elragadta a dobozba bújtatott ereklyéket, majd óvatosan egy zsákba dugta azokat. A manót durván nyakon ragadta, aszat homlokához helyezte pálcáját, majd egy ravasz varázslattal módosította az emlékezetét, hogy azt higgye, ő volt az, aki cukor helyett véletlenül mérget kever asszonya teájába. Végül Denem a szerencsétlen, alélt Hókit a padlóra hajította, vállára vette a zsákot és hanyag eleganciával kisétált az öreg boszorkány házából.

Kinn továbbra is zuhogott az eső. Tom Denem magára húzta köpenyét, aztán gyors léptekkel elindult. A főútnál - jó messze az öreghölgy házától -, megállt, elővette pálcáját, és az út felé intett vele. Azonnal meg is jelent egy három emeletes busz.

- Londonba, az Abszol útra legyen szíves – szólt udvariasan a mogorva szakállas kalauznak, aki már adta is gépiesen a jegyet. Denem fizetett, majd helyet foglalt a busz legtávolabbi sarkába eső ágyon. Nem feküdt le, csak a busz falához dőlt, behunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. „A medál engem illet. A kehely pedig… Mire tudná azt egy ilyen elhájasodott vénkisasszony használni?” Gondolt magában.

- Az Abszol út! – reccsent elképesztő hangerővel a kalauz. Tom felriadt, kissé elbóbiskolt. Nagyot ásított, majd leszállt a buszról.

Átvágott a Foltozott Üstön, majd egyenesen lakása felé vette az irányt. Az út teljesen kihalt volt. Csupán csak egy egeret kergető fekete macska rohant el a sikátorok felé. Tom befordult a Zsebpiszok közbe. Ahol dolgozott, Borgin & Burkes régiség bolttal szemben lévő kopott bérházban lakott. Éppen lenyomni készült a ház hatalmas öntöttvas kilincsét, mikor zajt hallott a boltból kiszűrődni. Megfordult, majd halk léptekkel elindult az üzlet felé. Hirtelen elcsendesedett minden, Denem azonban határozottan látott valami fehéret ellibbenni a boltba. Valaki van oda bent. Talán egy tolvaj?

Némán benyitott, és körbenézett. Nem látott semmi különöset az üzletben, azonban határozottan érezte egy személy jelenlétét, ami különös módón járta át minden egyes porcikáját. Soha sem érzett még azelőtt ilyet, de határozottan kellemes volt számára, és azt kívánta bár, soha sem múlna el. Majd újra látta a fehér valamit elsuhanni a raktár felé, tehát követte. A bolt hátsó részében még sötétebb volt, nem volt értelme látására hagyatkozni, tehát elindult a különleges érzés irányába. A valami, vagy inkább valaki újra elakart menekülni, de Tom észnél volt és elkapta a karját.

- Lumos! – kiáltotta, mire fény töltötte be a helységet. A varázsló egy hófehér köpenybe bújt, törékeny, vékony nő kezét fogta, aki kámzsáját mélyen az arcába húzta, de még így is előbukott hosszú sima fekete haja. A lány köpenyét egy gyönyörű, elképesztően ritka, és annál értékesebb brossal tűzte össze. Tomnak ez azonnal feltűnt. Óvatosan a lányhoz lépett, majd lerántotta róla kámzsáját. Aztán, ami a szeme elé tárult, az a leggyönyörűbb és legfenségesebb teremtés volt, amit valaha látott. Gejzírként törtek elő a fiatal varázslóból a még soha nem tapasztalt érzelmek. A lány kedvesen ránézett, majd magasztosan lágy csilingelő hangon csak ennyit szólt:

- Mia Jones vagyok.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.