efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Repedés


/A falon. A jégen. A szívedben. A bilincs láncán. Egy embereket elválasztó falon.
Repedés, ami fáj, amitõl rossz kedved lesz, amibe beleõrülsz. Repedés, ami szabadságot, reményt, hitet, barátokat, örömet hoz.
Annyiféle repedés van és mi bele sem gondolunk. Mitõl repedt meg? Csak úgy hirtelen, egy váratlan, erõteljes ütés hatására, vagy már régóta adogatták egymásnak az üzenetet a finom kis hajszálrepedések, hogy összeolvasva majd legyenek valaki. Együtt valami nagy és meghatározó.
Valami hátborzongató és sorsszerû. Valami kegyetlen. Mint amikor állsz, nem messze egy szakadéktól és egyszer csak arra eszmélsz, hogy alattad fut egy egyre növekvõ rés, ami a szakadékba ránt. Majd. Egyszer. Ha észreveszed, akkor sem tehetsz ellene semmit.
Ha pedig nem veszed észre…; Attól sem lesz jobb./


A több száz éves fém szelíden megcsikordult, mikor lenyomtam a fiú-háló ajtajának kilincsét. A masszív, tömör faajtó azonban tökéletes csendben tárult ki, s a puha, sötétkék szõnyeg is jótékonyan tompította lépteim zaját.

A szobában a roxforti hajnalok álmos félhomálya uralkodott, de nekem nem kellett megerõltetnem a szemem, hogy megtaláljam késõ õszi hóbortom mit sem sejtõ áldozatát.
Az öt ágy ugyanolyan elrendezésben állt, mint a mi szobánkban, ám sokkal viharvertebb állapotban, mint nõnemû társaik. A sarok felé elhelyezkedõ ágyakat nem láttam, de nem zavart, hiszen az én két jómadaram a könyvespolcok felõl húzta a lóbõrt. A távolabbihoz osontam, és elõre mosolyogva vontam félre a nehéz bársonyfüggönyt.

Jeremy kartó nyelve, mozdulatlanul feküdt, csak feje volt zilált – haja a leglehetetlenebb mintákat alkotva terítette be arcát.
Kuncogva visszaengedtem függönyét. Megfordultam, széthúztam szomszédja bársonyát, s David mellé gördültem.
- ’reggelt – szuszogtam a fülébe.
- Afrancba Med, már reménykedtem, hogy elfelejtetted vagy elaludtál, vagy tudomisén, talán megjött a józan eszed – suttogta elkínzottan, majd hátat fordított nekem.
Hangtalanul lemásztam az ágyáról és annak másik oldalára osonva a fiú elé térdeltem.
- Ugyan, David, te is szereted ezeket a sétákat.
- De nem hajnali ötkor – ásította egy sanda, órájára vetett pillantást után.
- Egy hónapban egyszer túléled.
- Egyelõre. De mi lesz ötven év múlva?
- A világ másik felére költözöm, és még csak levelet sem írok majd. – A sarkamra ültem és durcás tekintettel vizsgáltam az éjjeliszekrényén sorakozó képeket.

Egy családi kép; a szüleivel, a nõvérével és az öccsével integet rajta – nyáron készülhetett, mikor kiutaztak a nõvéréhez, Georgiana-hoz Norvégiába.
Ez mellett a két éve, Skóciában készült fotó. Mind az öten szerepelünk rajta – ez volt az utolsó együtt töltött vakáció, amit Nagyiéknál mulattunk végig.
Végül pedig egy kép kettõnkrõl. Egészen fiatalok vagyunk rajta, talán három vagy négy évesek, és kacagva kergetõzünk Davidék cambourn-i házának kertjében. Fogalmam sincs, honnan szerezte.

- Nem hiszem, hogy meglennél nélkülem.
Vigyorogva elfordultam. – Öltözz fel jó melegen. Lent várlak.

***


November táján a reggelek minden szempontból a télnek akarnak imponálni. Bár csupán a hónap közepén jártunk, magamban már rég ennek a napnak ígértem a Tél hírnöke címet.

Finom mosollyal résnyire nyitottam a tölgyfa ajtót, s hagytam, hogy a csípõs õszi-téli szellõ elfújja az emlékeket egy önfeledt pillanatra. Aztán piros kezemmel nagyot löktem a kapun, s a zsebembe nyúltam, a kesztyûmet keresve. Mivel korai, esztelen buzgóságomban fent felejtettem a szobámban, ökölbe szorítva a zsebemben hagytam a kezem.

A park elvesztette minden tetszetõs õszi vonását. Kopársága ellenére vigyorogva tártam szét a karom. Lábujjhegyre emelkedtem, s csukott szemmel szívtam tele tüdõmet az életszagú levegõvel.
David csaknem a földre lökött a nyíló ajtóval, de én eszelõs, régóta várt boldog mosollyal forogtam, száguldoztam a haldokló füvön. Szentségtörõ módon úgy éreztem, a halálukból facsarom ki ezt az öntudatlanujjongást.
Megragadtam David kezét. Azt vártam, majd megteszi, amire magamtól nem vagyok képes – leállít. Ehelyett még félelmetesebb tempóban futkároztunk fel-alá. Az õrülteké a világ. Végül mégiscsak õ elégelte meg elõbb.
- Hé…; hé…; Mere…; Meredith…;
Megtorpant. Még mindig fogtam a kezét, így karjainkat köré tekerve rácsavarodtam. Felnevettem – mindketten a földön kötöttünk ki, holott rég kiszabadítottuk már végtagjainkat.

- Á, kösz David, így legalább puhára estem – kuncogtam.
Mindenért felelõs bal kezem a hasán hevert. Arcomat a feje mellett a kemény földre nyomtam.
- Mondtam én, hogy nem lennél meg nélkülem.
- Tényleg, én meg elfelejtettem megkérdezni, honnan veszed. – Megemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Hát most is engem hívtál „sétálni”, nem Shirleyt vagy Jeremyt…;
- Persze, mert Shirley kiátkozott volna a szobából, ahogy évekkel ezelõtt, Jeremyt meg ágyúval sem lehetne felébreszteni ilyenkor. Te vagy csak ilyen fitt…; Egyébként pedig nincs szükségem társaságra, mindenképpen kijönnék, akár egyedül is, mert…;
- Tudom, tudom, mert minden tizenötödikén hajnalban ki kell menned a levegõre, akárhol vagy, csak kint legyél, hogy érezd a Kezdetet – darálta beletörõdõ vigyorral.
- Ez csak a sablonszöveg. Igazából azért, mert minden õrültnek van valami érthetetlen szokása.
- De érdekelne, hogy miért pont tizenötödikén? – kérdezte fejcsóválva miközben felsegített.
- Ne viccelj már, minden akkor van! – horkantam fel.
- Ja, a szülinapod…;
- Az nem elég?

Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor undorító placcsanás hallatszott a közeli bokor mögül. Elindultam felé, de David megragadta a vállam.
- Ne menj oda, lehet, hogy…;
- Hogy mi? David, valaki az elõbb hányta le a bokrot. És az a valaki rosszul van, tehát segítenünk kéne. – Kirántottam keze közül kellemesen bizsergõ vállam, és a bokor mögé sétáltam. Követett.
- Neee hagy…; hagyjátok abba…; tök... édes…; édesek voltatok…; - vihogta a titokzatos alak, és ismét hányt.
- James? Mi történt? – A földön kuporgott, térdeit átkulcsolva, egyik kezében egy Lángnyelv Whiskys üveggel.
Komolyan megrémültem a látványtól, bár láttam már berúgva az összes Tekergõt. Tavaly, egy-egy közeli hozzátartozójuk halála után. De tudtommal akkor történt meg elõször, mindig mértékkel ittak. És nem hajnalban…;
- James? Ó, hát már…; nem…; Po-po…; popóóó…; Potter? Mégis szeeretsz? – Hol énekelt, hol vihorászott, de a mondat végén elkomorult, majd rám emelte tekintetét. – Te nem Lily vagy.
- Nem, nem Lily vagyok. Gyere, James, bekísérlek a kastélyba és elmeséled, mit mûvelt az a…; Lily. Rendben?
- Niincs rend…; ben. Te Fifi vagy, õ meg az a…; a Tonton…; Tonton gyerek. Nem akartam…; sajnálom…; menjetek nyugodtan…;
- Fogd be, James! David, segíts bevinni!
- Annyira súlyos a helyzet? – lépett közelebb.
- Elsõs korom óta nem szólított Fifinek. Valami gáz van.
Visszafordultam Jameshez, elõvettem a pálcámat, és az arcára irányítottam a jéghideg vízsugarat.
- Hé…; hééé Med…; ne már…; na…; állíts magadon Meredith Field, mert ezért sokkal jössz! Elég…; Jól vagyok, kösz.
- Remek – tettem el a pálcát. – Akkor most felmegyünk és megkeressük Siriust.
- Muszáj? Aludni akarok. – Be akarta vetni híres bociszemeit, de a meleg, barna szempár helyett két reménytelen, fakó tányér nézett rám.
- Muszáj. – Belékaroltam és a másik oldalára rendeltem Davidet.

Szótlanul lépdeltünk a kastély felé. James tekintete folyamatosan tisztult, egyre sûrûbben vetett aggódó pillantásokat felém. Csakúgy, mint én felé. Mikor egyszer-egyszer találkozott a két vizslató szempár, halványan elmosolyodtunk.

Magabiztosan fordultam a Griffendél klubhelyiségéhez vezetõ folyosóra, amit David szemöldök ráncolva fogadott – épp úgy, mint az oroszlánbarlang bejáratának közeledését.
Nem kedvelte igazán a piros-arany gyülekezet tagjait. Bizonyos mértékben meg is értettem ennek fõ okát – a griffendélesek valóban kivételezettek voltak. Évszázadokon keresztül a bátorság volt a legfõbb erény és õk pontosan ezt képviselték. Ott volt ráadásként a viszályuk a Mardekárral. Valahol mélyen mindenki a kígyófészekben kereste a probléma okát; azonban a mára egybefonódó szólak két részre bonthatók. Egy-egy elvékonyodó fonál mindkét háznak.

A folyosó közepén behúztam Jamest egy nagydarab boszorkányt megformáló szobor mögé. David meglepetten követett minket.
- Meg bírsz állni a lábadon? – Aggódva vizsgáltam falfehér arcát.
- Persze. James Potterrel beszélsz, kislány, errõl ne feledkezz meg. – Sármos mosolyt vetett rám, de fájdalmasan megrándult a szája. Ekkor vettem észre, hogy a szegletében egy apró seb húzódik.
- Nagyszerû, majd észben tartom. Várj itt egy picit, beszélnem kell Daviddel. Maximum öt perc.

Intettem a másik fiúnak és távolabb húzódtunk.
- Köszönöm a segítséget, de most már egyedül is boldogulok…;
- Lekoptatsz? – Megéreztem a dühöt a hangjában.
- Ha akarod., nevezd így, de nem…; Mindegy. Tényleg nagyon hálás vagyok, de innentõl csak a Tekergõkre tartozik az ügy. Nehogy nekem megsértõdj! – próbáltam viccelõdni, de a válasz csak egy keserû fintor volt.
- Te nem vagy „Tekergõ”. – Az utolsó szót a tõle telhetõ legnagyobb gúnnyal ejtette ki. Fájt.
- Ez tény. Viszont egy szóval se mondtam, hogy miután leadtam ezt a jómadarat, velük maradok.
- Úgyis ott tartanak.
- Valószínûleg igen.
- Nem szeretem. Hogy velük barátkozol…;
- Úristen David, mintha a nagyanyámat hallanám! Jameséknek soha egy rossz szavuk sincs rád, te meg állandóan szapulod õket, pedig alig párszor beszéltél velük ez alatt a négy év alatt! – fakadtam ki.
- Rossz hatással vannak rád. Most is…; Nézz már rá Potterre, megint leitta magát a…;
- Nincs megint. De ez…; A fenébe is, kérlek menj most vissza a mi tornyunkba! Nem akarok összeveszni veled. Hagyd, hogy magam döntsek arról, hogy mit, mikor, hol és kivel teszek.
- Elõbb-utóbb mind meg akarnak majd kapni téged, Med! – Már szinte kiabált.
Leesett az állam. Ezt az a David mondta, akivel együtt nõttem fel?
- Õk a barátaim…; Ennyi erõvel te meg Jeremy is…; Légy szíves menj el. Kérd meg Shirleyt, hogy vigye le a cuccaimat a terembe, ha esetleg elkésnék.
- Na ugye.
- David, kérlek! – Dühödten elcsukló hangomban cseppnyi könyörgés csendült.
- Meglátod, hogy igazam lesz. Rossz hatással vannak rád.
- Ezt már mondtad. De elõbb járok Jamesszel, minthogy elismerjem. A sétát köszönöm, a többit meg majd megbeszéljük. Késõbb.
- Ccc…;

Sarkon fordult és végre elindult a Hollóhát-toronyba. Mielõtt visszaléptem Jameshez, még láttam, hogy öklét dühösen a falba vágja.

A gyomrom remegett, és a kezemet is meg kellett fognom, hogy ott maradt barátom ne kezdje meg szokásos, eltúlzott aggódását. De a külsõ jelek alatt, a bõrömben, a szívemben, a lelkemben megannyi új kérdés kelt életre, s lelkesen küldték agyamba a fájdalmas információkat. Máskor is veszekedtünk már, de ilyesmin, ilyen hangnemben és ennyire…;
- Csak féltékeny. – James az államnál fogva felemelte a fejem, mikor visszamentem hozzá.
- Nincs rá oka.
- Tudom. És hidd el, õ is tudja, csak…;
- csak mi? Három éves korom óta a legjobb barátom, úgy ismer, mint a tenyerét, tudhatná, hogy…; Most meg jön ezzel a baromsággal, hogy ti majd mind rám mozdultok. Hogy jutott egyáltalán az eszébe?
- Nyugi…; Minden rendezõdni fog, hidd el.
- Te is tudod nagyon jól, hogy e nélkül is van elég bajom. David is tekintettel lehetne erre!
- Jaj, Meredith…; Nem is értelek, örülnöd kéne ennek a kirohanásnak – sóhajtott fel, majd megpróbált a padlóra ereszkedni.
- Ne ülj le! Minek örüljek ezen? – kérdeztem döbbenten.
- Félti a pozícióját, mert nincs elég önbizalma; fél, hogy én, Sirius, vagy akár Remus megkaparintunk, észrevesszük a soha vissza nem térõ alkalmat és többi nem is engedünk el. Ami, lássuk be, a külsõ szemlélõ szerint nagyon is lehetséges, mivelhogy nem nézünk ki olyan rosszul…;
- Elég az öntömjénezésbõl, most inkább a problémáddal foglalkozzunk. Amúgy szimplán arra féltékeny, hogy rajta kívül is vannak igazi barátaim.
- E mögött több is van…; Mert ugye Regulusra nem is mérges, pedig mardekáros. Jó-jó-jó – emelte fel védekezõn a kezét arcomat látva. – Igazad volt, mennünk kéne, rosszul vagyok.
- Itt van a köpeny?
- Igen.
Benyúlt a talárja belsõ zsebébe és kirángatta az ezüstösen fénylõ anyagot. Körülnéztem a folyosón, és mikor megláttam a portrélyuk felõl közeledõ pár fõs csapatot, kikaptam a kezébõl és magunkra rántottam.

- Lily, valami gond van? Érintette meg a vörös hajú lány vállát a számomra ismeretlen, hetedéves lány. A mellettük haladó Shannon Morgan is megtorpant.

Evans körül-belül két méterre tõlünk állt meg, szemét rejtekhelyünkre szegezve.
Éreztem, hogy James megrázkódik; ahogy óvatosan felpillantottam rá, szinte visszahõköltem az arcán tükrözõdõ érzelemgombóctól. Harag, reménytelenség, önutálat, fájdalom és…; egy pici elégtétel?

- Semmi. Azt hiszem, káprázik a szemem. – Evans enyhe orrhangon beszélt, mintha meg volna fázva.
- Nem csodálom, majd’ egy órán át sí…;
- Menjünk, éhes vagyok – szakította félbe élesen a másik lányt Evans, és határozott léptekkel elindult elõre.

- Hogy egy bölcs barátomtól idézzek: nyugi. Minden rendezõdni fog – szorítottam meg James elfehéredõ mancsát. – gyere, még van idõnk, hogy megbeszéljük ezt az egészet. Ahogy látom, van mit. Mi a jelszó?

Kelletlenül elmotyogta a Kövér Dáma legújabb mestermûvét. Ezúttal azonban õ indult meg elsõként a bejárat felé.

***


- Sirius? – Finoman bekopogtam a hírhedt négyes hírhedt szobáját rejtõ ajtón. Gyanítom mégsem a kopogásra lett rögtön figyelmes önjelölt bátyám, sokkal inkább bátortalan hangomra, bármilyen furcsán hangzik is ez.

Bizonytalan léptek zaja hallatszott ki a szobából, majd az ajtó résnyire kinyílt és a nyílásban megjelent Sirius kócos, álmos feje.
- Te vagy az, Meredith? – Magabiztosan kérdezte, elõre tudva, kitõl érkezik majd a válasz, de mikor az mégsem hangzott el, megrázta a fejé és a hajnali idõpontot szidva hátrébb húzódott, hogy becsukja az ajtót.

Közvetlenül a kérdés után akartam válaszolni, de James szó szerint keresztbe tett nekem. Elõzõleg már a lépcsõn is alig bírtam felvonszolni le-lecsukódó szemei miatt. A sorsdöntõ pillanatban, ott, Sirius elõtt pedig teljes súlyával rám nehezedett. Hirtelen levegõt sem kaptam – a beszéd naiv reménynek bizonyult.

Gyorsan megtámasztottam Jamest és picit oldalba is böktem, hogy felébredjen.
- Igen, én, meg az ingatag haverod – nyöszörögtem. – Roger?
- Már lement a nagyterembe – fordult vissza meglepetten. – Csak Remus, Peter és én vagyunk itt. James…;
- Õt a hónom alatt keresd. De elõbb nyisd ki azt az átkozott falapot, mert nem férünk be.

Félreugrott és kitárta az ajtót. Ha kíváncsi is volt, rendkívül jól leplezte. Olyan siriusosan.

Az ágyáig vonszoltam ideiglenes oldalbordámat. Ott egy kíméletlen mozdulattal elengedtem és hagytam, hogy arccal a rendezetlen ágynemû-kupacba zuhanjon.
- Szeretlek, Meredith Field…; - Sértõdött pillantást vetett rám, majd bosszús képpel kibogozta a takaróját és alá bújt.
- Én is foglak, ha fogyózol egy kicsit – dörzsöltem meg sajgó karom.
- Ezek után ne is álmodj róla.
- Rendben, azzal is megelégszem, ha nem rúgsz be többet. Akkor nem kell ennyit fáradnod se neked, se nekem…; A viszont látásra. – Felkaptam a földrõl a láthatatlanná tévõ köpenyt, és kifelé indultam vele.
- Várj, Med, nem úgy gondoltam, sajnálom! – kiáltotta James.
- Berúgva? Igaza van Ágasnak, nem mész sehova, hugi.
Fáradt fejcsóválással nemet intettem, de Sirius egyszerûen felkapott és az ágyára ültetett.

Remus és Peter, az események eddig néma szemlélõi most bekapcsolódtak a beszélgetésbe.
Sirius mellém telepedett, Peter James lábára (amit elégtétellel nyugtáztam), Remus pedig Sirius ágyának oszlopához támaszkodott.

- Le fogjuk késni az órákat. Én így is többet hiányzok a kelleténél, McGalagonnyal pedig különben sem vagyunk jóban, ki lenne akadva rendesen, ha csak egy perccel is késõbb mennék be, Daviddel is összevesztem úgy, mint még soha, nincs most kedvem „okos vagyok, tökéletes és sérthetetlen” James Potter szuperproblémájával foglalkozni, bármennyire világos is, hogy mennyire súlyos és bármennyire érdekel, de ehhez egy nyugodt, egész Meredith Field kell, nem pedig egy szétesdett liba, aki öt perce egyetlen mondatban beszél – hadartam.
- Nyugalom, Med. Csak szép lassan. Vegyél egy mély levegõt és kezd a legelejérõl – csitított Remus. Homlokára barázdákat vésett a kíváncsiság és az aggódás idegtépõ kettõse.
- Nem ismerem a történet elejét. Azt Jamestõl kérdezzétek.

A fiú erre kibújt takarója alól; üveges tekintettel meredt valahová a messzeségbe.
- Nem akarok beszélni róla. Elõletek még sohasem akartam semmit ennyire elhallgatni és most sem teszem, mert megérdemlitek, hogy õszinte leegyek. Mert egytõl egyig a barátaim vagytok. Meg úgysem hagynátok békén…; Burkoltan jönnétek a „ha beszélsz róla, könnyebb lesz” dumával, ami a legkiábrándítóbb pszichofranctudjamitikus léleknyomorító rizsa a világon. Ez tuti nem lesz könnyebb. Elkövettem életem legnagyobb hibáját, aztán pedig rá kellett döbbennem, hogy a roxfortos éveimet betöltötték az ennél alig kisebb hibák. Elszúrtam a legszebb emberi idõszakomat. Ezért piáltam, de ígérem többet nem fogok. Semmi értelme. Megpróbálom tiszta fejjel újrakezdeni.

Sokáig, nagyon sokáig csend volt. James gondolatai mégis körbezümmögték a szobát. Sirius mert elõször megszólalni.
- Ágas, mi történt? – Csodálom a testvéri kapcsolatot, ami köztük feszül. Igen, feszül, pattog, vibrál…; Ettõl hihetetlenül teljes az életük. Ettõl olyan elképesztõen optimisták.

A kérdés valahol mélyen inkább így szólt: Hová lettél James Potter?

- Rajtatok kívül senki nem tudta, hogy minden nap, hajnali négykor kiosonok a kviddicspályára repülni egy negyed órát. Hát Chealse Nett kinyomozta.
- Az a rámenõs ribanc a hatodévrõl? – húzta el a száját Sirius.
- Szimplán szeretethiányos. Valahol õt is meg lehet érteni, rengeteg oka lehet, hogy ilyen – jegyeztem meg csendesen.
- Persze – bólintott Remus. – De arra is sok esély van, hogy egyszerûen élvezi, hogy ilyen lehet, Feltûnési viszketegség.
- Rohadtul nem érdekel, hogy mi oka van a suli fõkurvájának lenni – folytatta rekedten James. – Amikor visszaértem a klubhelyiségbe, ma reggel, repülés után, Chelase szó szerint letepert. Be volt lõve. Én meg felhúztam magam a pályán talált összetépett rózsán, amirõl azt gondoltam, megegyezik a tegnap Lilynek küldöttel. Szóval…; Megdöntöttem a kis ribancot.

A három másik fiú döbbenten kapkodta pillantását egymás és kettõnk között. James dacosan az enyémbe mélyesztette tekintetét. Felálltam és hozzá léptem.
- Ásd el magad jó mélyre, James.
- Med, talán nem kéne…; - érintette meg a kezem Peter.
- Pont, hogy most kell, Peter! Ez nem te vagy Potter, te is tudod. James Potter…; James Potter, az a James Potter, akit én ismerek, ezt soha az életben nem ejtette volna ki a száján. Mindig, MINDIG panaszkodsz, hogy Evans félreismer. Éppen most alacsonyodtál le annak a bunkó, érzéketlen nõcsábásznak a szintjére, akinek Lily Evans hisz. Ezek után mit vársz tõle? Mit vársz magadtól?
- TÕLE MÁR NEM VÁROK SEMMIT! – ordította. – Elszúrtam! De ha neked úgyis jobban tetszik, akkor ELBASZTAM!
- Ez az Potter, ez az út vezet oda, hogy Piton-klón legyél! A kicseszett nagy pesszimizmus és a mocskos száj már meg is van…;
- Menj a fenébe…; - morogta lecsillapodva.
- Csak utánad. – Nagy levegõt vettem ás visszaültem a helyemre. Sirius és Remus szinte elismerõen nézett rám. – Mi történt ezután? Mert gondolom nem a betervezetlen szex miatt akadtál ki ennyire.
- Lily rajtakapott minket.
- A klubhelyiségben csináltátok?! James, neked elment az…;
- Mondtam már, hogy letepert. Bocs, hogy pasiból vagyok…;
- Ccc…;
- És ezután? – lépett közbe Remus.
- Tudod vicces a dolog, Holdsáp…; Más körülmények között örültem volna annak, hogy Lily lejött hajnalok hajnalán a klubhelyiségbe. Õ is kiderítette, hogy mikor talál teljesen egyedül, zavaró tényezõk nélkül. Bármelyik nap tökéletes lett volna, de õ persze pont ma…; A rohadt életbe, álmaim nõje azért jött le, hogy beszéljen velem kettõnkrõl…; Erre ott talál, hála Merlinnek már felöltözve egy félpucér kurvával, egy félreérthetetlen helyzetben. Chelase-nek behúzott egyet, és úgy ahogy volt, kiparancsolta a szobából. Halál nyugodtan. Aztán hozzám fordult. Elõször csak nézett, olyan tekintettel, hogy majd’ beleõrültem a fájdalomba, aztán szép csendesen elmondott mindennek. Nem mondom, megérdemeltem, de a végére nagyon belelendült és olyasmiket vágott a fejemhez, amik a többinél is rosszabbul estek. Ráadásul csupa igazságtalanságot volt. Végig suttogva veszekedtünk, de az ordibálásnál ezerszer szörnyûbb volt. Végül hozzám lépett, adott egy puszit az arcomra, ha még mindig egy szerelmes idióta lennék, azt mondanám, beszívta az illatomat és azt mondta, dögöljek meg.
- Aztán bõgve elrohant…; - suttogtam.
- És a jelek szerint órákon keresztül nem is csinált mást – fejezte be James színtelenül.
- Ezt ti honnan tudjátok? – kérdezte döbbenten Sirius. Meg sem próbálta palástolni az esettel kapcsolatos érzéseit.
- Idefelé találkoztunk vele, meg pár barátnõjével. Elég egyértelmû volt – feleltem.
- Értem.

Átsétáltam Jameshez, leültem mellé, és összekócoltam ernyedten lógó tincseit.
Kerülte a tekintetemet. Az utolsó, amire vágyott, a velem való kommunikálás volt, és mivel ez mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált, könnyûszerrel blokkolta a beszélgetést.
Aztán hirtelen nagy levegõt vett.
- Sajnálom, hogy bunkó voltam, Field.
- Nem, nem sajnálod. Látom, hogy jól esett, mert levezetted rajtam a feszültség egy részét. Hidd el, nekem is örömet jelentett, hogy beolvashattam neked. Ez így természetes.

Meghökkenve nézett el valahol a vállam felett.
- De…;
- Fogd be, Potter.

Hihetetlen, hogy két barátságtalan megszólítás képes visszaállítani a bizalmas légkört. Lehet, hogy máshol ez csak fokozza a nézetkülönbséget, de akármelyik barátommal léptük meg ezt a lépést, minden visszabillent a helyes kerékvágásba.

Rámosolyogtam Jamesre, majd végignéztem a többieken. Sirius azóta megkerülte James ágyát és fél lábbal az ablakpárkányon ült. Remus elgondolkodva feküdt az ágyára, elfedve a takarón hagyott két mélyedést, mely jelezte, hogy néhány perce még én és bátyám is ott ücsörögtünk. Peter az egyik íróasztalhoz vonult, és matatni kezdett; láthatóan ki akarta vonni magát az egészbõl.

- Tudod, Ágas – szólalt meg váratlanul Sirius -, talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, ez volt a jel, hogy hagynod kéne a fenébe ezt a csajt.
James nem válaszolt. Kezével a lepedõn araszolva megkereste az enyémet, és támogatást várva összekulcsolta ujjainkat.
Egyetértettem Siriusszal, de ahogy Jamesre néztem, meginogtam. Itt van ez a srác, mit srác, kész férfi, aki évek óta futkos Lily Evans után. És szinte biztos, hogy eleinte csak hobbiszinten érdekelte az egész ügy, de mostanra beleszeretett a lányba. Nehéz lehet elfogadnia, hogy minden elveszett. Látszott rajta a fájdalom. Kiült a szemére, a testtartására…; még a hajára is.
Milyen ember akarja, hogy a barátjának fájjon?

A két oldal ádáz csatát vívott bennem. Még nem döntöttem; reálisabb énem megakadályozta, hogy Jamesre pillantsak. Inkább nem szólaltam meg. Vártam a megfelelõ pillanatot.

Sirius is látta James vergõdését, ezért folytatta úgy, ahogy.
- Hé pajtás, igazán nem érdemli meg, hogy ennyire letörj miatta! Hiszen gondolj bele.. Évekig szívatott, kereste az alkalmat, hogy keresztbe tegyen a Tekergõknek, szimatolt utánunk, Pipogyival barátkozott, turkált a mi egyetlen Meredith-ünk fejében…; Arról nem is beszélve, hogy nem tudta a nevét, pedig rengeteget volt velünk már az elõzõ években is! – Poénosan akarta befejezni és sikerrel is járt volna, ha Remus nem szól közbe.
- Ez mind jól hangzik így felsorolva, de nem ezekbõl áll össze Lily Evans! Rengeteg jó tulajdonsága van, csupán a balszerencsének köszönhetõ, hogy te, Sirius, tanúja voltál az összes baklövésének. Beszéltél már vele valaha?
Sirius elfintorodott.
- Igen, beszéltem…; Jó, elkaptuk pár normális pillanatát, de az igazán nem volt sok!
- Na ez az. Pár normális pillanatát. Honnan veszed, hogy nem volt több? Mert képzeld, volt.
- És te, Holdsáp, honnan veszed, hogy csak annyi rossz dolgot tett, amennyit felsoroltam? – vágott vissza Sirius.
- Tudom és kész.
- Na peeersze…;
- Remusnak igaza van, Sirius – mondta csendesen, de annál határozottabban Peter. – Segít a háziban. – Sirius gúnyosan horkantott. – És emlékszel, mikor megtetszett az egyik barátnõje, még ötödikben, akkor is összehozott nekem egy randit.
- Azzal a lánnyal nem jutottál semeddig se, Féregfark.
- Arról már nem Evans tehet, hanem én – fordult el vörösen Peter.

Sirius segélykérõen nézett körbe, de mind leszegtük a tekintetünket.
- Prefektus…;! – nyögött fel kétségbeesetten.
- Én is az vagyok – jegyezte meg vigyorogva Remus. Egyértelmû volt, hogy õ nyert.
- Látszik is rajtad…; - dörmögte Sirius. – Viszont – élénkült meg újra-, attól, hogy Evans egy angyalka, a helyzet nem változik.
- Tudom – bólintott Remsu. – Csak tisztázni akartam, hogy Jamesnek nem azért nincs esélye, mert Lily egy elvetemült fúria („Pedig így van…;” morogta Sirius.), hanem mert barátocskánk kimagyarázhatatlan helyzetbe keveredett.
- Ez nem igaz – szólaltam meg.
- Tessék!?
- Mármint az nem igaz, hogy Jamesnek nincs esélye.
- Meredith, Ágasnak így is nehéz lesz megemészteni, ne adj újabb okot a reménykedésre…; - ült fel elszántan Remus.
- De ha létezik ez az ok? – James megszorította a kezem. – Remus, ha egyszer van esély rá, hogy Lily és James…; Ha mindez lehetséges, akkor miért hagynánk, hogy James rengeteg ideje kárba vesszen, vagy ahogy õ mondta, elszúrja élete legszebb idõszakát? Együtt képesek vagyunk rá! Az életben egyetlen igazi szerelem van, miért kockáztatnánk, hogy a barátunk elveszítse azt az egyet? Meg kell próbálnunk…; Jamesért. – Éreztem, hogy az arcom kipirult és magamon éreztem a fiúk álmélkodó pillantását is. Visszaszorítottam James kezét, a másikat pedig a takarója fölé tettem.

Elsõként Remus kelt fel az ágyról, s rakta az enyémre tenyerét.
- Jamesért.
Egy másodperc múlva már Sirius mancsa is ott volt.
- Jamesért.
Peter habozott, de minden bizonnyal veszélytelennek érezte a dolgot, és talán James állapota õt is megrendítette.
- Jamesért.
- Ha én is odaraknám a kezem, az nagyon egoista húzás lenne? – kérdezte megjátszott félelemmel James.
- Tõled? Ugyan már…;
Az ötödik tenyér is landolt, mire rájuk mosolyogtam és fellendítettem az enyémet.
- Háromra. Egy-kettõ-három…;
- Jamesért! – Nem is kétséges, ki volt a leghangosabb…;

Sirius szomorú kiskutyaszemekkel bámulta a kéz-kupac helyét.
- Csip-csip csókázhattunk volna…;
- Sirius…; - nyögtünk fel egy emberként.
- Na, megyünk órákra? – indult meg Peter.
- Nem hiszem, hogy ezzel a hangzatos ígérettel sokra megyünk – vontam fel a szemöldököm.
- Kellene egy terv – bólintott Remus.
- Nem fogunk elkésni? – toporzékolt türelmetlenül Féregfark.
- Van még idõnk, nyugi. – Sirius visszaült az ablakpárkányra, majd rám nézett. – Tudom, hogy van valami ötleted, kis boszorkány, szóval ki vele!

Tûnõdve felálltam és lassan Sirius mellé sétáltam a terjedelmes ablakhoz. Igen, gyönyörû kirohanás volt, de nem érek el vele sokat, ha semmivel nem tudom alátámasztani az érveimet. Nem csak nekik kell bizonyítanom, hanem magamnak is…;

Szemközt a Hollóhát-torony egy bizonyos szobájában mintha élénk mozgást véltam volna felfedezni, de valószínûleg csak képzelõdtem.
- Nincs igazad, Sirius…; - kezdtem, alaposan megrágva minden kimondott szót. - Semmiféle ötletem nincs…; Vagyis…;- megélénkültem és izgatottan fordultam újból feléjük. – Tervem nincs. De tudom, honnan induljunk el és mi öten biztosan kitalálunk valami jót.
James kissé türelmetlenül bólintott.
- Hallgatunk.
- Szóval James, azt mondtad, Lily azért ment le ma reggel a klubhelyiségbe, hogy veled találkozzon; négyszemközt, zavaró tényezõk nélkül beszélgethessetek.
- Magyarul érdekled a csajt – vonta le a következtetést Sirius.
- Érdekeltem, egészen addig, amíg…;
- Várj, várj, várj! Azt is említetted, hogy kettõtökrõl akart beszélni – folytattam. Teljesen felpörögtem, végre tudtam valamit kezdeni a Caitlin rajzának megtalálása óta bennem tomboló energiával. – Ezt õ mondta?
- Igen.
- Vagyis nem csak érdekli õt James – pillantottam bátyámra. – Komolyan akar tõle valamit. Szere…;
- Ez nem bizonyítja, hogy szeret! – csattant fel James.
- De igen, csak, mint már mondtad, pasiból vagy, és nem veszed észre. De jól van. Azt mesélted, iszonyú fájdalmasan nézett rád, higgadtságot erõltetett magára, úgy veszekedett veled, beszívta az illatodat…;
- Ezeket beleképzelhettem a helyzetbe, Med, csak egy idióta ösztönlény vagyok…;
- Azt mondtad, áradt belõle, hogy fáj neki – néztem rá.
- Simán félreérthettem.
- Te felismered az ilyesmit. Bíznod kellene magadban.
- Nem megy. Már túl sokat bíztam, túl sokszor reméltem, egyszerûen…; fáj. Nem megy. – A párnájába fúrta a fejét. Kedvem lett volna megsimogatni, magamhoz ölelni, mint egy rémült kisfiút, de csak rontottam volna az állapotán. Életben kellett tartanom a hitét.
- Megpuszilt. Történt már ilyen? – folytattam higgadtan.
- Párszor, gyengébb pillanataiban – emelte fel a fejét, nosztalgikus mosollyal fájdalomtól eltorzult gyermekarcán.
- Chealse-t felpofozta és elküldte.
- Igen. – A mosoly eltorzult, szemében mélységes önvád csillant.
- James, Lily majd’ beleõrült abba, hogy ilyen helyzetben talált azzal a ribanccal. Azért viselkedett úgy, ahogy – mondtam gyengéden.
- Honnan veszed?
- Én is ezt tettem volna. – Szinte suttogtam a szavakat, hogy leplezzem zavaromat. Valamiben hasonlítok Evansre?
Hitetlen vigyorral néztek rám. Mind a négyen.
- Pont te?
- Jól van, le lehet rólam szállni…; - morogtam rosszkedvûen, és inkább tovább szõttem tervünk alapjait. Legfõképpen Jamesért. Másodsorban, hogy eltereljem a figyelmet vöröslõ arcomról. – Evans féltékeny volt, illetve még most is az, és az is lesz, ha rajtunk múlik.
- Nem értem, mire akarsz kilyukadni – szólalt meg Remus.
- Jó hírem van, James – kacsintottam rá barátomra. – Lily Evans nem tart már szexmániás baromnak téged.

Eltátotta a száját.
- Ezt a következtetést mégis honnan vontad le?
- Nem hiszi el, hogy tényleg lefeküdtél Chealse-vel.
- Már hogyne hinné? Félreérthetetlen helyzet volt!
- Jaj, ne legyél már ilyen! Ha komolyan elhitte volna, szerinted vesztegette volna az idõt pofonokra, osztásra és puszikra? Abban a pillanatban visszament volna a szobájába, kisírta volna a két szép méregzöld szemét és nyalogatta volna a sebeit.
- De hát így is sírt!
- De nem azért, mert „megcsaltad”. Szimplán ráébredt, hogy nem maradsz életed végéig agglegény, nem fogod évekig õt siratni. Ha egyelõre nem is fekszel le senkivel, ott a lehetõség. Ez mind világossá vált számára, rájött, hogy mindent elszúrt, és ez kiborította.
- És amikor halkan leordította Ágas fejét? – tette fel a kérdést Sirius.
- Saját magára volt dühös. James épp kéznél volt.
- Én ezt akkor sem értem – jelentette ki Peter. A többiek helyeslõen bólogattak.
- Én sosem tudtam kiigazodni a lányokon és most már le is mondtam róla, hogy sikerül. – Sirius gondterhelten sóhajtott, majd rám kacsintott. – Viszont Meredith lány, következésképp érti a többi lány gondolkodását. Részemrõl hiszek neki.
- Nekünk sincs ellene kifogásunk – nézett a másik kettõre Remus. Peter azonnal rábólintotta, de James még egy ideig engem fürkészett.
- Oké. De mi a terv?
- Ebédszünetben odamész hozzá – válaszoltam. – Elmondod neki, hogy lefeküdtél Chealse Nettel…;
- Miért? – kérdezte Peter.
- Tényleg, miért? – csatlakozott Sirius is.
- Hogy-hogy miért? – értetlenkedtem.
- Az elõbb fejtetted ki, hogy Lily nem hiszi, hogy megtörtént – felelte Sirius. – Akkor mért tálalna ki?
- Kezdjék hazugsággal? – mutattam rá.
- Igaza van – intette le õket James. – Folytasd. – Tekintete megélénkült, és most elõször remény csillant benne. Egy pici, apró szikra…;
- Ekkor ott akar majd hagyni, de állítsd meg – magyaráztam egyenesen neki. – Mondd el, hogy végleg feladod a vele kapcsolatos dolgokat. Már ami a szerelmet illeti. Viszont tudod, hogy értékes ember, és ha lehet, igényt tartasz a barátságára. Bociszemek elõ, rábeszélõ, nem túl rámenõs szöveg bekapcs…; Neked ez menni fog. – Elvigyorodott.
- Nem ártana elnézést kérnie a ma történtekért – jegyezte meg Remus.
- Igen, ez is fontos.
- És utána mi lesz? – sürgetett James.
- El fogja fogadni, mert a közeledben akar maradni.
- Biztos?
- Biztos.
- És akkor…; szép lassan egymásba gabalyodunk majd? – ült fel izgatottan csillogó szemekkel. Öröm volt nézni.
- Igen, és ez itt a bökkenõ. – Szemöldöke az egekbe szaladt. – Félre ne érts, nem az, hogy összejöttök, hiszen az a cél – láthatóan megnyugodott -, hanem, hogy lassan…; Ezzel a barátkozós módszerrel évekig is eltarthat.
- Oh – bukott ki belõle a csalódott sóhaj.
- Tehát felgyorsítjuk a dolgot.
- Hogyan? – kérdezte Sirius.
- Féltékennyé tesszük Evanst.
- Azt akarod mondani, hogy kihasználunk egy vadidegen lányt? – Sirius hangja élesen hasította át a beálló csendet. Rámosolyogtam.
Sirius Blackrõl elterjedt a nézet, miszerint egy gátlástalan szoknyavadász, aki csak kihasználja a lányokat. Ha õk most látnák…;

Már nyitottam a szám, de Remus határozott válasza megelõzött. – Nem. Egy ismerõs kell. Valaki, aki baráti, netán testvéri érzelmeket táplál James iránt, és vállalja, hogy a szükséges ideig eljátssza a barátnõjét.
- Rám ne nézzetek, én semmi pénzért nem smárolnék Ágassal! – fordult el Sirius.
- Ugyan, Tapmancs, senki se gondolt rád – szólt rá szokatlan erélyességgel James.

Rosszat sejtve fordítottam felé a fejem.
- Nos. Járnál velem, Meredith Field?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.