efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Kiderl, hogy ki is az a Graham, lesz egy j hossz emlkez?s rsz, amib?l megint csak kiderl majd pr dolog s felcsendl egy dal, nevezetesen Vanessa Carlton - White Houses c. szma, amit meg lehet hallgatni az odapasszol rsznl, de a fejezet alaphangulathoz nem illik.
J olvasst!


Ki az a Graham Sullivan?


/Rendszerint, ha feltesszük az ominózus kérdést, hogy Az ki a fene?, a szokásos választ várjuk. Ennek meg ennek a rokona, barátja/barátnője, tudod, láttuk múltkor a suliban… Mert erről rögtön beugrik az illető néhány ismertetőjegye és már nem is akarunk többet megtudni róla.
A gond akkor kezdődik, mikor kénytelen vagy olyasvalakiről feltenni ezt a kérdést, akit jól ismersz. Akiről azt hitted, a barátod. Mert akkor már nem arra vagy kíváncsi, kihez tartozik, hiszen mindeddig abban a hitben éltél, hogy egy icipicit hozzád. Sokkal inkább érdekel, hogy hová sodorta a Sors, miért van az a hely olyan távol tőled és legfőképpen… Miért pont most vette fel, vagy vette le az álarcot?
És ott a búcsú. Hogyan búcsúzhatnál el végleg valakitől, akiről az sem tudod, valójában kicsoda?/
A következő reggel David karjaiban mosolygott le rám. Ébredés után csak azért se nyitottam ki rögtön a szemem. Elmosolyodtam és még közelebb bújtam hozzá. Talán ez az utolsó alkalom…
Egy félreismerhetetlen nesz azonban kényszerített, hogy újból megszemléljem a külvilágot.
Fogtam feleslegessé vált kispárnám és a kuncogó Jeremy képébe vágtam. A mozgásra viszont David is ébredezni kezdett. Gyorsan felültem, hogy enyhítsem a helyzet zavarát, de egyik karját makacsul a derekamra fonta. Szerettem volna hinni, hogy a tudatalattija művelteti ezt vele, de elméletileg régen kiábrándultam az efféle kínos reményekből.
Száméra komikusan merengő arcomat látva Jeremy felnevetett. David riadtan ült fel. Reflexből közelebb húzott magához, de egy pillanat múlva úgy engedett el, mintha a bőröm tüzes vas volna. Jeremy már szabályosan fetrengett a röhögéstől. Íme, a félelmetesen komor Jeremy Carter… - Te meg min nevetsz így? – kérdezte David, kérdését egy jól irányzott párnával megtoldva. Szemei még le-le ragadtak az éppen elszállt álomtól. Haja kócosan meredt az égnek – nehezen álltam meg, hogy beletúrjak. Sóvárogtam még sok-sok ilyen együtt ébredős reggelért (Jeremy Carter nélkül), de nem voltam telhetetlen. A bizonytalan jövő árnyaitól kísértve jó mélyen elraktároztam ezt a pár percet, hogy ha az Élet úgy hozza, mindig emlékezhessek rá. - Kár volt felébrednetek, srácok – nyögte, nehezen visszafojtva még mindig kitörni készülő nevetését. Jeremy. – Olyan éédesek voltatok így együtt! Összebújva, békességben…
- Fogd be! – dörrentem rá elvörösödve és segélykérő pillantással fordultam Shirleyhez. De ő is csak nézett minket mosolyogva, a könyökére támaszkodva.
- Áh, elegem van belőletek! – szakítottam félbe fújtatva Jeremy „Hiányzott a plüssmacid, David?” felkiáltását. – David csak kiküszöbölte a kis éjszakai problémámat.
Elvigyorodtak, mire a kezembe temettem az arcom.
- Olyan hülyék tudtok lenni! Arra gondoltam, hogy ebben a testhelyzetben tuti nem trappoltam végig a hátán.
- Aha persze… - dünnyögte Jeremy.
- Jogos – hagyta rám Shirley, de az idegesítő vigyor ott maradt az arcán. David csak enyhén elpirult. Szemforgatva hátravágtam magam és fejemre húztam a takarót. David felkelt mellőlem és Jeremyvel kezdett pusmogni. Helyére bezuhant Shirley.
- Pasik – mondta elkínzottan, mire felpattantam.
- Hol?
A fiúk sértődött pillantásokat lövelltek felém. És még ajándék párnákat is kaptam.
***
Barátnőm döbbenten nézte a velünk szemben ülő fiúkat.
- Úgy esztek, mintha az életetek múlna rajta… A nagyteremben ültünk. A legtöbb diáknak korán volt még, de így is szép számmal reggeliztünk ebben az időpontban. - Mond, Shirl, hallottál már az éhhalálról? – kérdezte Jeremy.
- Akartam is javasolni neked.
- Khm… - „Véletlenül” meglöktem Shirley kezét, Jeremyre pedig egy kis töklevet löttyintettem. Az évődés abbamaradt. – Jó kis beszélgetős este volt, nem gondoljátok?
- De – helyeselt Jeremy, látszólag ügyet sem vetve a narancssárga foltra a pólóján. – Meg kéne ismételnünk.
- Én benne vagyok – mosolygott rám David, mire torkomon akadt a pirítós.
- Perverz… - hörögtem heves köhögés közepette.
- Nem, csak… - A mondat félbeszakadt. David finoman sípcsonton rúgott az asztal alatt. A rám törő reményektől még kicsit kába voltam, de az évek során szerzett tudás segítségével beazonosítottam a jelzést. Kérdőn néztem rá. A bal lábamba rúgott. Tovább ettem, de közben őt figyeltem. Amikor lehajtotta a fejét, bal kezemmel hátra csaptam a levegőbe. Vagyis oda, ahol normális esetben a levegő lett volna, de most Sirius hasa parkolt.
- Gyilkos – nyögött fel, majd lehuppant mellém. A tányérokkal nem törődve az asztalra dőlt. Kezét a gyomrára szorította és halálhörgést hallatott.
- Majd szólj, ha hullát is látsz, különben nem hiszek neked – közöltem a lehető legközönyösebben.
- Minden rendben? – lépett mellém James. Mintha ez lett volna a Jel; Sirius, Remus, Peter, David és Jeremy egyszerre függesztették rám aggódó tekintetüket. Előbbiek immáron körém ülve.
- Hé srácok, ennyire szép azért nem vagyok! – vigyorodtam el. James erre kényszerített, hogy felé forduljak. A szemembe nézett, úgy ismételte a kérdést némán. – Minden a legnagyobb rendben. Végre beszélgettünk egy jót a fiúkkal meg Shirleyvel. Csak… Tudod, el kell végre búcsúznunk. Feszült csend, néma beletörődés, hangtalan megértés. Barátok. - Na… Mesélj Sirius, mit mondott McGalagony, mikor legutóbb eléálltál összetört szíveddel? – kérdeztem vidáman, előre élvezve a kiváló, Tekergő-féle McGalagony-imitálást. Nem csalódtam. Miközben a fiúk nevetőgörccsel küszködve előadták a „találkát”, fénysebességgel lapátoltam magamba az ételt. Hiszen nekem még dolgom van… De még mennyi! A hang váratlanul, idegesítően csapott le rám. Ingerülten legyintettem a kezemmel – sikeresen fejbe vágva Petert.
- Jaj, te jó ég… bocsi Pete, esküszöm, hogy nem akartam, én csak…
- Hoztad a szokásos formádat – vigyorgott rám szemtelenül, mire kapott még egyet. Köztudottan szereti a repetát. - Hm, akkor én most megyek is – álltam fel. – Sirius, ti menjetek vissza az asztalotokhoz, mert Evans már így is kísérletezik a gúnyos mosoly- gyilkos pillantás kombinációval, ami ugyebár az én tulajdonom. Shirley, srácok, mi majd a teremben találkozunk.
- Várj, Med! – kiáltott utánam barátnőm.
- Igen?
- Mi dolgod van? – Már készült is utánam, de leintettem.
- Maradj! Még beszélnem kell Mcgalagonnyal átváltoztatástan előtt. Legyetek…
- Rosszak leszünk! – zengte a Tekergő kórus. Sebes léptekkel, mosolyogva indultam McGalagony után, aki pár perccel ezelőtt távozott a nagyteremből.
- Professzor, várjon kérem! – kiáltottam, mielőtt belépett a szobájába.
- Igen, Field? – Hangja olyannyira jeges lett, mikor meglátott, hogy beleremegtem. Mióta megkértem a tanári kart, hogy fogják vissza szeretetkitöréseiket, a tanárnő átesett a ló másik oldalára. Végre kiderült, milyen is az, ha igazán, tartósan haragszik egy diákra.
Engem lepett meg a legjobban, mennyire közömbös számomra, hogy egy tanár kedvel-e vagy sem. De voltak ehhez hasonló pillanatok, amikor meginogtam.
- Én… Egy varázsige érdekelne. Nem kell tartósnak lennie, de egy bizonyos ideig tartson ki, mert…
- Kinyögi végre, mit akar? – emelte meg bosszúsan a hangját.
- Miből és hogyan tudok zongorát készíteni? Szavaimat hideg csend követte. McGalagony felhúzta egyik szemöldökét.
- Grahamért… - suttogtam.
Olyan hirtelen lepték el szemét a könnyek, hogy elfordulni sem volt ideje. Zavartan, hüppögve osztotta meg velem a varázsigét.
Egyetlen pillantást vetettem még rá, majd sarkon fordultam.
***
Lépteket hallottam. Könnyű lépteket, melyeknek tulajdonosai nem tudták, hová tartanak. Ha hirtelen fáj, talán egyszerűbb minden.
- Hihetetlen, hogy McGalagony lerövidítette Lestrange büntetőmunkáját. Amikor csak úgy odalépett hozzá, azt hittem megint cirkuszolni fog…
- Nyugi Dave, mind azt hittük. Bevallom én még örültem is volna neki…
- Legszebb öröm a káröröm.
- Uh, David te komolyan hangoztatsz egy mardekáros mondást? Ha Med megtudja, kitekeri a nyakad.
- Mert te persze egy ártatlan bárányka vagy Shirley Brooks… - Basszus – nyögte Jeremy, aki elsőként lépett a birtokba vett iskolaelsői szobába. – Mi a fenét forgatsz a fejedben, Med?
- Miért most? Én ezt nem… - Shirley láthatóan a sírás szélén állt.
- A helyetekre. Ne hisztizzetek. Tegyük könnyebbé. – David csendes, határozott hangjára megtaláltam azt a biztonságot, amire még szükségem volt, hogy valóban el tudjak búcsúzni. Együtt. Örökre.
- Muszáj most? – kérdezte halkan Jeremy, miközben felfészkelte magát az ablakpárkányra. Egy szomorú mosoly és mindenki értett mindent. Szükségünk van a búcsúra. Hogy ebből a másik kirakóból is a legjobbat tudjuk kirakni. Emlékeznünk kell. Már megint. Ebben a lassan széteső világban talán csak emlékezni lehet. Ahogy végigpillantottam rajtuk, akaratlanul is elmosolyodtam. Ugyanúgy helyezkedtünk el, mint aznap, mikor elveszett az első kis képkocka. Csak egyvalami hiányzott…
Nagy levegőt vettem, ujjaimat a zongora billentyűire csúsztattam s elkezdtem játszani. Ugyanazt. - Nagyapátok üzeni, hogy énekeljünk valamit, különben kirugdossa az aranyló seggünket a nappalijából – vigyorgott ránk a belépő Graham, majd lehuppant mögém a szőnyegre.
- És hol van őnagysága? – kérdezte Shirley a kandalló előtt hasalva, tökéletesen játszva a bosszús nagyvilági hölgyet.
- A kertben dolgozik – vont vállat Graham. Rám kacsintott és beleharapott az almába. – Elkapott, mikor ezt a kis aranyost lenyúltam a fáról…
- Jellemző – dörmögtem mialatt összekócoltam gesztenyebarna haját. – Akkor gondolom szellőztetnünk kéne, hogy hallja is a dalocskánkat.
- Azt mondta, ki ne merjük nyitni az ablakot – vigyorgott körbe a fiú. Előkapott egy másik almát a zsebéből és az ablakban ülő Jeremy felé hajította. – Hé, vámpírkám, tudom, hogy nem vér, de pirosnak piros…
- Áh, örök hála kedves barátom – fintorgott Jeremy. Az alma már a markában volt.
- Semmiség, Darren… De Joseph bácsi elég türelmetlennek tűnt. Mire várunk még?
- Davidre – vetettem pajkos pillantást a kanapén alvó alak felé.
- Semmi gond, majd a Jó reggelt lesz az első számunk.
- Jól van na, nem nektek kellett fél Angliát átutaznotok, hogy ide gyertek – hördült fel az említett. Haja kócosan állt fel, de szeme élénken csillogott.
- Tényleg szörnyű találmány a Hop-por… - gúnyolódott Shirley.
David kinyújtotta rá a nyelvét, én pedig megfordultam a zongoraszéken és a billentyűk közé csaptam.
„Crashed on the floor when I moved in
This little bunk alone with some strange new friends
Stay up too late, and I'm too thin
We promise each other it's til the end
Now we're spinning empty bottles
It's the five of us…” Csak énekeltünk, mintha nem lenne más ebben az elcseszett világban, mint mi öten, az a kis szoba a zongorával és az ablak előtt kapáló nagyapa, aki elragadtatottan hallgatja a mi dalunkat. Túl szép, hogy igaz legyen. „So I go, and I will not be back here again
I'm gone as the day is fading on white houses
I lie, put my injuries all in the dust
In my heart is the five of us
In white houses
And you, maybe you'll remember me
What I gave is yours to keep…” Tekintetemet mereven a zongorára szegeztem. Nem mertem felnézni. Valami nagyon nem stimmelt. Nagyon nem… Az utolsó sorokat mindig én énekeltem. Ez valahogy így alakult ki.
Nem a dühtől remegett a kezem. Istenem, bár csak ennyi lett volna! Lehettem volna egyszerűen mérges, mert lenyúlták a kedvenc részem a kedvenc dalomból. De ami megülte a szobát, az sokkal rosszabb volt az elfojtott dühnél.
Bátortalan szopránom helyett Graham megnyugtató baritonja töltötte meg a helyiséget, s még a zongoraszó elhalta után is ott remegtek lelkünkben a dal utolsó sorai. Valami nagyon nem volt rendben. - Mi a fene volt ez? – fordultam Graham felé. A szememet kis híján ellepték azok az átkozott könnyek.
Hirtelen emelte fel a fejét, de akkor sem rám, hanem valahová a távolba meredt.
- Meg fogok halni – suttogta. A szobába néhány perccel ezelőtt még beszűrődött nagyapa vidám dúdolása, és a madárcsiripelés, de most természetellenes csend és félhomály telepedett a tárgyakra.
Shirley kezére hajtotta a fejét. David karja a magasba lendült, majd lehanyatlott. Én idegőrlő lassúsággal visszafordultam a kottához és halkan becsuktam. Jeremy tovább olvasta a térdén heverő újságot.
Egyvalamit tudtam csak. Mindannyiunk keze remeg. Mint még soha életünkben. - Mikor? – kérdezte végül Jeremy. Lapozott egyet.
- Ezt az évet még kihúzom. De jövőre nem megyek vissza a Roxfortba. A gyomrom folyamatosan liftezett. Nem néztem se jobbra, se balra, csak kirohantam a kertbe és belehánytam a frissen ásott virágágyásba. Odabent újra megcsörrent a papír. Sokára, rémisztően sokára hangzott fel Shirley zokogása és a fiúk artikulálatlan üvöltése.
- ILYEN NINCS! Ó, dehogynem. Nagyon is van.
~o~
Ugyanabban a nappaliban ültünk. Már csak négyen voltunk. A Nagyi teát főzött nekünk és sütit nyomott a kezünkbe. Aztán hozzám lépett, megemelte az állam, majd nagyon halkan ezt mondta:
- Anyád idejön. Lefogadom, hogy azt a hárpiát is magával hozza. Mintha csak erre várt volna, a kandalló tüze zölden megvillant, s kilépett belőle anyu és a másik nagymamám. A Vérmániás Hölgy felhúzott orral nézett végig a szikrázó szemű nagyin. Régen állítólag barátnők voltak. De amint Nagyi hozzáment mugli származású nagyapámhoz, Mrs. Noble kilökte szívéből Miriam Glant. - A fülembe jutott, hogy ön, Meredith Maeve Field botrányos, az én unokámhoz nem méltó módon távozott a Roxfortból jó hírű családból származó barátaival együtt a vizsgák kellős közepén – lépett elém, de felpattantam és anyuhoz ugrottam.
- Anyu, Graham eltűnt… Nem jött be vizsgázni, a holmijainak nyoma veszett… Nem volt jobb ötletünk, kérlek ne haragudj…
- Csss, kicsim, semmi baj. Majd én lerendezem ezt a kis ügyet, de előbb… Nézd, tudom, hogy Graham nincs a Roxfortban. Ezt a levelet az imént kaptam az édesanyjától.
- De hát azt mondta csak nyáron… Megígérte, hogy végigjárja ezt az évet, hogy még énekelünk, rendesen elbúcsúzunk… - nyöszörögtem.
- Tudom, Meredith. Tudom… - ölelt át anya.
- De ÉN nem – toppantott Noble nagymama. – Ki a fene az a Graham?
- Graham Sullivan. Meredith-ék barátja – válaszolt hűvösen a Nagyi.
- Sullivan? – vonta fel a szemöldökét Noble. – Nem rémlik a név. Gondolom a fiú egy…
- Igen, ha tudni akarja, mugli származású volt, de mit számít az? – ordítottam a képébe, majd megragadtam a többiek karját és visszaráncigáltam őket az iskolába. A kandallóból kilépve, nem törődve Dumbledore fürkésző pillantásával, egyenesen a parkba rohantam. Fejemben visszhangzott a kérdés: Ki az a Graham Sullivan? Egy fiú, akiről azt hittem… hittük, hogy a barátunk. Megígértük mind az öten, még aznap, mikor magunk közé fogadtuk. Megígértük, hogy őszinték leszünk, bármi történjék, erre a szemünkbe hazudott…
Dühösen tépkedtem a füvet. Valami nincs rendben, e mögött valami más áll. Ilyen nem létezik, Graham nem változhatott meg ennyire… Volt régen egy kisfiú. A szülei muglik voltak, ő maga semmit sem tudott a varázsvilágról. Felszállt a Roxfort Expressre és a mi kis csapatunk egyszer, s mindenkorra magába szippantotta. Roxforti pályafutása alatt egyszer sem volt egyedül, és cserébe csak a barátságát, az őszinteségét kértük.
Megtagadta. Egy kósza pillanatban minden idegszálam azért esengett, hogy Graham Sullivant elérje a Végzet, sietve kopogtasson hozzá a Halál Angyala. És akkor rádöbbentem, hogy elkéstem. Az egyik legjobb barátom halott.
És még csak nem is miattam. - A rohadt életbe! – Kiáltásom átszakította a park kéjsóvár csendjét. Milliónyi láthatatlan tekintet fordult felém a kastélyból, s fülemben máris ott zengett a Vérmániás Hölgy szemrehányása; Meredith Maeve Filed, te aranyvérűhöz nem méltó módon megzavartam vizsgázni vágyó társaid nyugalmát! Felnevettem. Keserűen, dühösen, fájdalmasan… Sokszínűbben mint valaha.
De ez csak a kezdet volt. Hihetetlen mennyiségű ismeretlen energia tombolt bennem.
Iszonyúan dühös voltam. Ordítottam, káromkodtam, őrjöngtem… Vissza akartam kapni Grahamet, csak egy kicsit, míg felpofozom és a képébe vágom haragom pőre csokrát. És akkor beugrott, hogy nem tud visszajönni, és erről biztosan nem ő tehet. Valaki más. Itt, az iskolában…

***
- Maga tudott róla, ugye? – Becsaptam magam mögött az igazgatói iroda ajtaját, majd az ablakhoz sétáltam, s körmömet a párkányba vájtam.
- Szép jó napot, Miss Field. – Éreztem a hangján, hogy megint olyan barátságosan, idegesítően hunyorog.
- Maga ne oktasson engem jó modorra, mikor hagyta, hogy egy szó nélkül elmenjen! Kötelessége lett volna megakadályozni…!
- Ebben téved.
- Rendben. De ez nem változtat a tényen, hogy Graham meghalt, és nekem… nekünk esélyünk sem volt elbúcsúzni. És ezért maga a felelős, ne is tagadja.
- Ő döntött így.
- És maga szerint ez engem vigasztal!? – A körmöm fájdalmasan megcsikordult, hosszú, mély csíkot hagyva a tükörfényes falapon.
- Egy szóval sem állítottam, hogy így gondolom. Tisztában vagyok vele, hogy téged a jelen helyzetben semmi sem vigasztal, Meredith.
- nem szeretem, ha habókos vén szőrmókok csak úgy csuklóból letegeznek, miután előtte vagy negyed óráig próbáltak lenyugtatni – fordultam meg. Elakadt a lélegzetem.
Dumledore közvetlenül mögöttem állt, és nevetett.
- Nézd, Miss Field. Graham Sullivan egyedül döntött úgy, hogy búcsú nélkül hagy itt titeket. Még tegnap éjjel, amikor megkezdődött az utolsó stádium. Nem akarta, hogy lássák. Neki könnyebb volt így elmenni, még ha nektek ezerszer nehezebbé is tette a dolog megemésztését. – Megragadta a vállam, és kényszerített, hogy émelyítően kék szemeibe nézzek. – Te nem rám haragszol, hanem rá.
- De egyedül maga van kéznél… Ő… Esélyem sincs behúzni neki egyet! Ez annyira… De akármit is mond, maga is hibás, maga…
- Á, kíváncsian várom, miket vágsz még a fejemhez. Rég beszélgettem már ilyen kellemesen valakivel…
- Azt lesheti, hogy én dobom fel! Az kéne még csak…
- Megkapó az őszinteséged, de én így is vidám vagyok.
- Áh… - Nagyon lassan, hogy felkészüljek a dühkitörésre, az ajtóhoz sétáltam. Már a kilincsen volt a kezem. Meg akartam neki mondani a magamét, összetörni ezt a fenenagy nyugalmát, de csak ennyit mondtam:
- Szép jó napot, Mr. Dumbledore.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.