efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:

Nem akarom és nem is tudnám mással kezdeni a búcsúzkodást, mint azzal, hogy köszönöm. Köszönöm, ha velem tartottál az elejétől a végéig. Köszönöm, ha néha elkóboroltál, de mindig visszatértél. Köszönöm, ha valamikor az elmúlt tíz év alatt rátaláltál, és úgy döntöttél, kivárod a végét. Köszönöm azt is, ha végül nem maradtál, de az út egy szakaszán magadnál hordtad, és fogtad a kezem. Legfőképpen pedig azt köszönöm, hogy itt és most olvasod ezeket a sorokat.

Tíz év nem kevés idő… álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig tart majd eljutni ide. Amikor pontosan egy évtizeddel ezelőtt feltöltöttem az első fejezetet, már három társa várta az első vonalas kisfüzetben, hogy követhesse – éppen azért, hogy ne kelljen olyan sokat várni a folytatásra, mint a többi történetemnél. Jeremy erre csak annyit mondana: Hát, ez nem jött össze. Volt egy időszak, amikor bántott ez a borzasztó lassúság, amikor egyenesen dühös voltam magamra, amiért nem tudom tartani magam a tökéletes ütemtervhez, amiért a lustaságom miatt egymás után veszítem el a lelkes olvasókat. Aztán néhány évvel ezelőtt Medhez hasonlóan én is rájöttem, hogy bizony minden okkal történik. Egyszer, régen már meséltem arról, mennyire az életem része ez a történet, hogy nem telik el nap, de talán óra sem anélkül, hogy ne gondolkodnék rajta. Nincsenek véletlenek: lehet, hogy sokáig tartott megérlelnem őket, de annak köszönhetően, hogy ennyire a zsebemben hordtam a TATK-ot, minden fejezet pontosan akkor született meg igazán, amikor szükségem volt rá. Remélem, ez azt is jelenti, amit érzek: hogy így formálták meg azt a történetet, amit mindig is szerettem volna elmesélni. Hogy a tény, hogy bizonyos értelemben ezzel, ebben a történetben nőttem föl, adott valamit a ritkán felbukkanó fejezeteknek, amit semmilyen gondos tervezgetés és szünet nélküli körmölés nem tudott volna pótolni.

Íróként ebben a pillanatban bukom meg előttetek, mert képtelen vagyok szavakba önteni, mennyire hálás vagyok a végtelen türelemért és szeretetért, amit a tíz év alatt kaptam tőletek. Csak ismételni tudom magam: köszönöm.

Mielőtt még elsírnám magam (amit valamilyen csoda folytán egyébként a teljes epilógus és a megnevezhetetlen érzéssel társuló VÉGE legépelése alatt is megúsztam, de amihez most közelebb vagyok, mint Jemy a négykézláb mászás világrekordjához), és hagynám, hogy elolvassátok a Tedd, amit tenned kell valaha volt utolsó fejezetét (na, most már sírok), szeretnék bejelenteni egy-két dolgot.

Az első és legfontosabb: most, hogy itt a vége, nagy munkába fogok. Technikai információ, hogy a fejezetek jelenleg 78 különálló dokumentumként csücsülnek a TATK nevű mappámban, nekem viszont eltökélt szándékom, hogy némi szerkesztgetés, átolvasás, javítgatás után egy nagy, lehetőleg könyvformátumú valamivé gyúrom össze őket, amiből aztán lehet pdf-et, epubot meg mindenféle gyönyörűséget csinálni.

Másodszor:nem tudok leállni. Úgyhogy néhány napon belül fel fogom tölteni a történet (most már) alternatív befejezését, ami lassan öt éve ott lapul a sokadik kisfüzetben, és ami olyannyira alternatív lesz, hogy minimum egy oldalnyi magyarázatot kell majd mellékelnem hozzá. (Szóval elég látványos lesz, mennyire más is lett volna minden, ha feleennyi idő alatt a végére érek.)

Harmadszor valami, amit nem lehet elégszer mondani: Köszönöm Nektek. Nagyon. Annyira, hogy ezt mégis csak megpróbálnám szavakkal is kifejezni; olyan szavakkal, amiket Ti szeretnétek hallani. Úgyhogy idén karácsonykor, a jubileumi évünk lezárásaként, hálám jeléül mindnyájatoknak szeretnék írni egy novellát. A tempómat már mind ismeritek, tehát javaslom, mielőbb ötöljétek ki, mi az a történet a tatk-univerzumból, amit szeretnétek még elolvasni. Lehet ez egy mellékszál, amiről jó lenne többet hallani; egy részlet a másik valóságból; egy alternatív csavar; egy olyan pár, akiknek nagyon szurkoltatok, de én máshogy döntöttem… tulajdonképpen bármi, ami eszetekbe jut, és köze van ehhez a világhoz. Bevallom, alig várom ezt a feladatot, mert rettentően kíváncsi vagyok, miket fogtok majd kitalálni! :D (A kívánságokat bárhogy eljuttathatjátok hozzám, de a legegyszerűbb talán itt, vélemény formájában lenne a dolog, mert akkor szépen egy helyen lennének.) Remélem, tetszik az ötlet; izgatottan várom a kéréseket!

Ráadásként pedig: az egyénre szabott karácsonyi ajándékokon kívül lesz még valami a fa alatt, amin mindenki neve szerepelni fog; egy novella, ami néhány évvel az epilógus után – természetesen -, karácsonykor játszódik. A címe A zenedoboz, és egy része már a gépemen szuszog, szóval lehet, hogy tényleg elkészülök vele karácsonyig! :D

És hát… befejeztem. A világtörténelem leghosszabb szerzői megjegyzését, és a tatkot is. A Hagrid-méretű köszönömön kívül már csak annyit mondhatok: Jó olvasást! : )

Coldplay: Swallowed In The Sea
Coldplay: Fix You
Coldplay: 'Til KIngdom Come
Kodaline: High Hopes
Regina Spektor: The Call
Switchfoot: This Is Home
Switchfoot: I Won't Let You Go


Epilógus

„Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták,halkan énekelt.”
- Tóth Árpád: [Szeretnék átölelni…]

- Field. – Rémszem Mordon nem a magasságáról volt híres, úgyhogy az, hogy a földön ülve vártam az irodája előtt, jelentősen megkönnyítette számára, hogy rezignált pillantással nézzen le rám. – Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást?
- Váratlan? Ezek szerint nem a minisztériumi baglyok sztrájkja miatt nem kaptam meg az idézésemet. – A lehető legcsúnyább pillantásommal méregettem az aurort, amíg feltápászkodtam a helyemről és leporoltam a taláromat, de kár volt előre elvesztegetnem ezt a fegyvert, mert már a következő mondatától legszívesebben felrobbantam volna.
- Fogalmam sincs, miféle idézésről beszélsz, kölyök. – Háromig elszámoltam, ahogy annak idején az édesanyám tanította, és csak azután szólaltam meg.
- Alastor – kezdtem nyájas mosollyal, ám a hangom csöpögött a gúnytól. – Mi lenne, ha őszinték lennénk egymással? – Erre csak morrant egyet, majd határozott mozdulatokkal betaszigált az irodájába. - Három percembe került kideríteni, mikor lesz Regulus tárgyalása – tettem hozzá két lépés közt, hogy éreztessem, kivel is van dolga. Persze egy milliméternyit sem változott az arckifejezése, még akkor sem, amikor a szokásos székemre bökött.
- Nekem meg két percembe kerülne, hogy átrakassam egy másik időpontra.
- Egy tárgyalást, amin a teljes Wizengamot részt vesz? - Megtört a jég; most már nyilvánvaló volt, mennyire bosszantja, hogy ilyen jól tájékozott vagyok. Mogorván az asztalra könyökölt, és rám szegezte a félelmetes varázsszemét, a nem kevésbé félelmetes egészségessel együtt.
- Nyögd ki, hogy mit akarsz, kölyök.
- Részt venni a tárgyaláson. – Szemet hunytam afelett, hogy már másodjára kölyközte le Meredith Maeve Fieldet, a nemzet megfáradt hősét, aki ebben a pillanatban is ezer évesnek érezte magát, hiszen úgy tűnt, végre célegyenesbe fordult a beszélgetés. – Tanúskodni Regulus Black mellett.
- Field – nyögött fel szinte nyűgösen -, azt hittem, ezt már megbeszéltük…
- Ne jöjjön nekem azzal, hogy elfogult vagyok! – fortyantam fel türelmemet vesztve.
- Márpedig ez a helyzet, ha tetszik, ha nem – csapott az asztalra nem kevésbé dühösen. - Ha most valaki arra kérne, hogy definiáljam az elfogultságot, hát csak rád böknék, aztán bagóznék tovább.
- Én vagyok az egyetlen, aki… - Fel nem foghattam, mit nem lehet ezen érteni, de a siker érdekében jobb híján taktikát váltottam, és majdhogynem kislányos esetlenséggel folytattam a mondókámat. - Én vagyok az egyedüli, aki hitelesen el tudja mondani, hogyan állt át Regulus a mi oldalunkra, hogyan segített a horcruxok elpusztításában, és hogy…
- Meredith, ez mind ott van a vallomásodban. Te is nagyon jól tudod. – Mordon, minden kihallgatók legkiválóbbika úgy simult a hangulataimhoz, mintha erre született volna. Nem is emlékeztem, szólított-e valaha is a keresztnevemen, így hát nemcsak, hogy meglepődtem, de még meg is szeppentem, ami természetesen nem szerepelt a terveim között, amikor idejöttem. A szavak botladozva gördültek le a nyelvem hegyéről.
- De ez a Wizengamot! Élő szóban kell hallaniuk, hogy elhiggyék.
- Egy fenét! – legyintett hátradőlve. - Csak összezavarnád őket. A fiút akarják hallani, nem a nagy hőst, aki egész eddig bujkált a nagyvilág elől. Te sem akarhatod, hogy rólad szóljon ez az egész. Amikor feladta magát, Black azt mondta, tisztára akarja mosni a nevét. Ez egyszemélyes feladat. – Sok igazság volt abban, amit mondott, ez azonban nem jelentette azt, hogy az én elképzelésem teljesen téves. Regulus bevallotta, hogy halálfaló volt. A legkisebb szalmaszál is segítség lehetett neki.
- Ezt én értem, de… - Mordon úgy szakított félbe, mintha a fejembe látott volna.
- Gondolkozz már egy kicsit, kölyök! Nem zártuk az Azkabanba. Tulajdonképpen oda ment, ahová akart, annyit kértünk csak tőle, hogy költözzön vissza a szülőházába, és hagyja, hogy néha ránézzünk a körmére. És kit küldtünk olyankor? A saját bátyját.
- Ami a kapcsolatukat tekintve talán a legnagyobb büntetés volt – csúszott ki a számon annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, hogy viselte ezt a helyzetet a két testvér. Az elmúlt időszakban Sirius sem volt túl gyakori vendég nálunk.
- Hé! – bökött rám mérgesen a mutatóujjával. - Az ifjabb Black egy teljes hónapja a varázsbűnüldözés történetének leglazább házi őrizetét élvezi, úgyhogy erről többé egy szót sem akarok hallani! - Házi őrizet, ami az ide-odajárkálás ellenére Regulus közelébe sem engedett engem. Már a nyelvem hegyén volt a minden eddiginél személyesebb visszavágás, de visszanyeltem, mert pontosan tudtam, mi lenne erre Mordon válasza (Javíts ki, ha tévedek, de nem úgy rémlik, mintha nagyon próbálkoztál volna…), és azt is, milyen lavinát indítana ez el a lelkemről (Nem. Nem, mert… bonyolult. Mindenki úgy megkönnyebbült Keara halálától, mindenki kikapcsolódásra vágyott, engem viszont folyton üldöztek az újságírók, semmi kedvem nem volt kimozdulni a házból. De nem is volt ez akkora baj, mert a nagynéném végre rendezte a házasságát, és két hétre elutazott Seb bácsival, szóval addig amúgy is David meg én vigyáztunk Jemyre. Aztán Lily és James bízta rám Harryt…). Ez még saját magamnak is gyerekesen hangzott, úgyhogy inkább visszatértem a támadáshoz.
- Nem akartam megemlíteni, milyen sokáig tartott, mire egyáltalán kitűzték a tárgyalás időpontját, de ha már így felhozta…
- Field. – Ahelyett, hogy ordibálni kezdett volna velem, ijesztően lehalkította a hangját; egy kicsit előre is kellett hajolnom, hogy minden szavát tisztán értsem. - Lehet, hogy te végezted el a munka nehezét, és ezért mindnyájan tisztelünk is, de azt azért be kell látnod, hogy két őrült feketemágus után eltakarítani sem könnyű. Azt mondod, hogy a maradék csürhe hajkurászása helyett azzal az egy rosszfiúval kellett volna foglalkoznunk, aki önként a kezünkre adta magát!? Erre már inkább nem is válaszoltam, ez azonban nem hatotta meg Mordont, aki szemlátomást egyszer és mindenkorra pontot akart tenni a beszélgetés végére. Döcögve megkerülte az asztalt, és az egyik iratszekrényből kihalászott egy méretes aktát, amit fél méteres magasságból az orrom elé ejtett. Alig volt időm elolvasni a fejlécet – Regulus Arcturus Black -, máris felcsapta a papírköteget valahol a közepe táján, és addig lapozgatott benne, amíg meg nem találta azt az oldalt, aminek a tetején az én nevem szerepelt.
- Ezt nézd, kölyök. – Ezúttal nem csak a megszólítás, de a hozzá tartozó mozdulat is atyáskodóra sikeredett; az auror kihasználta, hogy a fejem búbja könnyedén elfér óriási tenyerében, és gondolkodás nélkül a kérdéses rész felé fordította vele a tekintetemet. – Ez a vallomásod. Látod a papír alját? Az ott Albus Dumbledore aláírása, Frank Longbottomé és az enyém mellett. – Várt egy kicsit, remélve, hogy már előre levonom a tanulságot, aztán nagy hévvel folytatta. - Végighallgattuk az őrült történetedet horcurxokról meg időutazókról, és mindhárman hittünk neked. A Black-gyerekről is benne van minden, amire a tárgyaláson szüksége lehet, és mivel az egész tanács olvasta a rá vonatkozó részt, semmi szükség rá, hogy egy rakás érzelmi kirohanás közepette újra megoszd velük a véleményedet. Úgysem a tiédre kíváncsiak, hanem Dumbledore-éra. Dumbledore-éra, aki – ismétlem -, minden szavadat elhiszi. Esküszöm, ha azt állítanád, hogy sajtból van a nyavalyás Hold, még azt is elhinné neked! – A tenyere, ami egészen eddig pihent pedagógiai célzattal a hajam tetején, most sután megpaskolta az ezt megelőzően kimondottan jól fésült frizurámat, majd visszahanyatlott az oldala mellé. - És nehogy elszállj magadtól, te Nemzet Hőse – morogta bujkáló mosollyal, miközben szélesre tárta az ajtaját -, de ezen az emeleten mind így vagyunk ezzel. Eleget tettél a másik kölyökért. Menj haza, és foglalkozz végre a saját életeddel.
~o~
Olyan voltam, mint egy dacos tinédzser; abból is a legrosszabb fajta. Dísztalárban, frissen mosott hajjal üldögéltem az alagsori tárgyalók előtti folyosón már vagy félórája, pedig maga a tárgyalás csak egy újabb félóra múlva vette kezdetét – arról nem is beszélve, hogy az Aurorparancsnokság helyettes vezetője mondhatni megtiltotta, hogy itt legyek. Azt mondogattam magamnak, hogy pontosan ezért jöttem el; mert még ez a nevetséges lázadás, ez a csakazértis is szimpatikusabb volt annál a verziónál, amiben Regulus miatt lóbáltam itt a lábam. Mordonnak ugyanis egyvalamiben biztosan igaza volt: nem tartoztam Regulusnak semmivel, a vallomásomban már minden lehetséges módon mellette tanúskodtam. Azt is beláttam, hogy a Wizengamot, meg az utóbbi napok felhajtása ellenére valószínűleg tényleg nem fogják elítélni, valamiért azonban mégsem akartam, hogy egyedül ülje végig ezt a tárgyalást. Talán csak unom az otthonlébecolást…
Talán szépíteni szeretném, hogy az elmúlt hetekben még csak levelet sem írtam neki…
Talán szégyellem magam, amiért egészen eddig a sértett királylányt játszottam…
Egy kicsit minden gondolatot eltúloztam, hátha kapok rájuk valami anyáskodó választ Caitlin hangján, ami valamelyest helyre teszi a szánalmas lelkivilágomat. Az elveszett ikertestvérem azonban már egy teljes hónapja elhallgatott. Talán ezért sem találtam a helyem. Talán ezért voltam képtelen felnőtt módjára, értelmesen döntéseket hozni. Talán ezért ücsörögtem háromnegyed órája egy üres folyosón, mint egy idióta, akinek nincs jobb dolga. (Habár most, hogy pillanatnyilag egyetlen sötét varázsló vagy boszorkány elpusztítása sem szerepelt a listámon, végül is…) (Erről Jeremy hozzávetőleg öt gyomorba vágóan igaz szóval, Shirley pedig egy teljes monológgal fejtette volna ki rosszalló véleményét, sajnos azonban egyikük sem volt jelen, hogy jól fenéken billentsen.) (Azért, mert az a bizonyos lista egy időben túlzsúfolt volt. Azért, mert…) A folyosó vége felől végre valahára léptek zaja hallatszott. Lehunytam a szemem, és a görcsbe rándult gyomromra szorított kézzel füleltem, hátha kitalálom, hány ember közelít felém. Igazából persze mindegy volt. Úgyis csak egy számított.
Laza házi őrizet ide vagy oda, a jeles alkalomra való tekintettel most már azért megadták a módját: elölről-hátulról két-két marcona, számomra teljesen ismeretlen auror fogta közre Regulus Blacket, akinek a csuklóján ezüstszínű, mágikus bilincs tekergett, és akit a jelek szerint egy teljes hétig nem engedtek fésülködni, talán, hogy nyúzottabbnak tűnjön. A sort maga Alastor Mordon zárta (akinek az üstöke szintén fésűért kiáltott), és mivel Regulus lehajtott fejjel, a négy auror pedig mereven előre szegezett tekintettel lépdelt előre, ő volt az első, aki észrevett engem.

A nagy esemény lelkiségét és mindenféle példamutatást sutba vágva Rémszem akkorát káromkodott, hogy szerintem még a kislábujjam is beleremegett. Idegesen indult meg felém, az aurorjai közül azonban kinyúlt egy pár megbilincselt kéz, amely még azelőtt megállította, hogy annyit mondhatott volna, ’te szerencsétlen’.
- Beszélhetek vele inkább én? – kérdezte Regulus csendesen. Mordon egy ideig gyanakodva jártatta köztünk a tekintetét, aztán beleegyezésül morrant egyet; intett az auroroknak, hogy adjanak nekünk egy kis teret, ő maga pedig lecövekelt mellém, hogy szemmel tartsa Regulust (adott esetben pedig – erre mérget vettem volna – megszorongassa kicsit azt az engedetlen nyakamat). Regulus csupán egy szemöldökráncolással reagált erre a felállásra, és attól kezdve csak rám figyelt.
- Mit keresel itt? – Nem is magával a kérdéssel volt baj, és még csak nem is a megszólítás hiányával. Egyszerűen csak olyan nagyon fölém magasodott, hogy még a szokásosnál is kisebbnek éreztem magam, és nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne ugorjak fel, mint egy idegbeteg.
- A tárgyalásra jöttem. – A hangom leginkább egércincogásra hasonlított, ami az előbb leírt méretarányokat tekintve ennél nagyobb klisé nem is lehetett volna.
- Nem kellett volna. – A szavai furcsán, keményen pattogtak felém, és a szemem sarkából láttam, hogy Mordon keze a vállam felé rándult. Kihúztam magam, felszegtem az állam, és a saját hangomon azt feleltem:
- Az lehet. Mégis itt vagyok. – Nagyon szívesen, gondoltam még hozzá önkéntelenül, mert bár azt hiszem, számítottam némi távolságtartásra, kezdtem mégis bepöccenni ettől a jelenettől.
- Nem hálálkodásnak szántam – vágta rá nem kevésbé dühösen, mintha csak hallotta volna a gondolatot. – Komolyan mondom. Menj innen, Meredith. Már így is nagyobb részed volt ebben az egészben, mint kellett volna. – És ezt sem hálálkodásnak szánta, mert szinte vádlón nézett rám, és minden további nélkül hátat fordított nekem. Már nyitottam a számat, hogy utána szóljak, nem is azért, hogy mentsem a helyzetet, inkább csak, hogy enyém legyen az utolsó szó, ám akkor Mordon tényleg megragadta a vállam.
- Addig húzd el a csíkot, amíg meg van egy kis büszkeséged, kölyök. Ne csinálj magadból még nagyobb bolondot. – Azzal ő is faképnél hagyott. Amíg nem lökte a reflektorfény alá, nem is próbáltam nevet adni az érzésnek, ami a gyomromban tekergőzött, de most már nagyon is tudtam, hogy hívják. Megalázottság. Onnantól kezdve pedig egyre csak az járt a fejemben, hogy ennél rosszabb már nem is lehetne. Aztán felemeltem a fejem, és megpillantottam Albus Dumbledore-t.
- Hallgatózott – mondtam neki üdvözlés gyanánt, hátha ez letörli az arcáról a színpadias sajnálkozást.
- Én a helyedben a Varázsbűnüldözési Főosztályra mennék – felelte halvány mosollyal, majd mielőtt súlyos, szilvakék köpenyében az immár mögötte sorakozó boszorkányokkal és varázslókkal együtt csatlakozott volna a többiekhez, még hozzátette: - Oda jutnak el először a hírek. Mivel még mindig a második kamaszkoromat éltem, eszem ágában sem volt azon nyomban azt tenni, amit Dumbledore javasolt (noha természetesen nagyon is igaza volt, és kifejezetten vágytam olyan emberek közé, akik legalább minimálisan kedvelnek engem). Egy ideig tehát egy tapodtad sem mozdultam a helyemről. Ennek viszont az lett a következménye, hogy az idegeskedéstől se nem láttam, se nem hallottam, és csak viszonylag későn tudatosult bennem, hogy már percek óta ül mellettem valaki, akinek ráadásul bosszantóan sok kérdése van. A legszörnyűbb felismerés azonban messze az volt, amikor rájöttem, hogy én ezekre a kérdésekre – Isten tudja, mit, de – válaszoltam is. Persze akkor még nem döbbentem rá, hogy ki is csatlakozott hozzám tébolyult magányomban. Az egyetlen dolog, amit valahogy kisajtoltam a vegetáló agyamból, az újságíró szó volt, és ez szerencsére bőven elég is volt ahhoz, hogy villámgyorsan felpattanjak, és kereket oldjak onnan. Az idő a Főosztályon sem telt gyorsabban, de legalább csupa kedves ember vett körül, akik nem kihasználni akarták a feszült, szinte magatehetetlen idegállapotomat, hanem inkább feledtetni az okát. Az édesapám régi kollégái felváltva hoztak nekem hol egy-egy csokibékát a büféből, hol pedig vicces történeteket abból az időből, amikor kislányként rendszeresen az asztaluk alatt mászkáltam. Leginkább persze az ajtót figyeltem. Eleinte még találgattam, vajon ki fog elsőként megérkezni a hírekkel, de ahogy teltek a percek, egyre kevésbé érdekelt ez is, és valahol félúton félredobtam az itt dolgozók mentális listáját. Nem is lett volna semmi hasznom abból, ha lelkiismeretesen végigfutok rajta – ugyanis álmomban sem jutott volna eszembe, hogy éppen Egbert Carter lesz az első bennfentes, aki megérkezik az osztályra.
- Mr. Carter. – Úgy pattantam fel a sarokba állított székemről, mint egy lustálkodó katona a felettese láttán, és zavaromban bámulni kezdtem a szilvakék köpenye arany bojtját, csak hogy ne kelljen végig a szemébe néznem, amíg odasétál hozzám. Hosszú, ruganyos léptekkel közeledett felém, melyeket sem az idő, sem a halál nem tört meg; ugyanazok a lépések voltak, amelyek mellett annyiszor loholtam a Roxfort folyosóin. Akkor Jeremy Carterhez tartoztak, most az édesapjához.
- Meredith. – Halovány mosollyal torpant meg előttem, és úgy pásztázta jégkék tekintetével az arcomat, mintha kutatna valaki után. Mindenki így nézett rám a főosztályon, ahányszor csak betettem ide a lábam, ez a pillantás azonban nem az apámat kereste bennem, hanem Jeremy emlékét. Elszorult a szívem, mert nekem csak a fejemet kellett végre felemelnem, hogy ugyanezt megtaláljam: Jeremy az édesapja szakasztott mása volt. Egy hang sem jött ki a torkomon, de nem is volt rá szükség. Mr. Carter megvonta kicsit a vállát, aztán egy bolhabokányival szélesebb, de még mindig szomorkás mosollyal végignézett az óriási, íróasztalokkal zsúfolt helyiségen, és beszélni kezdett. - Hogy megváltozott itt minden. Emlékszem a kislányra, aki abban a székben üldögélt, és az apukáját várta, miközben két ajtóval odébb egy kisfiú csinálta hajszálpontosan ugyanezt. – Rezzenéstelenül meredt az irodaajtóra, ami mögött egykor Jeremy lóbálta a lábát. Talán arra gondolt, amire én is: hogy Jeremy most is itt sürgölődne gyakornokként, ha nem állítja pihenőpályára az apjának tett ígéretét, hogy segítsen nekem. - Emlékszem arra is, amikor végül egymásra találtak, és barátok lettek – fűzte hozzá szinte a keserű gondolataimra felelve. Aztán olyat tett, amire nem számítottam: igazán elmosolyodott. – Örülök, hogy így történt. Jó barátok voltatok. A legjobbak. Talán úgy tűnt, nem követem ezt a történetet, de… Jeremynek szüksége volt egy olyan barátra, mint te, és… - Elcsuklott a hangja, és bár most már végképp nem mertem rápillantani, a szemem sarkából láttam, hogy szaporán pislog a plafon felé. – David elmondta, miért nem jössz el hozzánk soha. Elmondta, hogy magadat okolod a történtekért. Jemy minden hétvégén meglátogatta az apai nagyszüleit, de mindig csak David vitte el, részben azért, amit most Mr. Carter is szavakba öntött. Az igazság nagyobbik része azonban nem a saját önvádam volt – ahhoz már hozzászoktam. Valójában azért nem léptem át a Carter ház küszöbét, mert attól féltem, hogy Jeremy szülei és a bátyja a szíve mélyén egyetért velem. Hogy Mr. Carter százszor is elátkozza a percet, amikor az eladó írországi nyaralóról mesélt az édesapámnak, és Mrs. Carter zokogó görcsöt kap a gondolatra, hogy ha nem fogadott volna olyan meleg szívvel minket, az új nyári szomszédokat, talán még mindig élne a kisfia. Hogy Roderick, a báty, aki annyit küszködött agresszív természetével, és aki éveken át bűntudatosan kapta el rólam a tekintetét, ha összefutottunk a Hollóhát-toronyban, talán azt kívánja, bár véresre vert, és örökre elijesztett volna azon a napon, amikor először és utoljára kezet emelt rám. Olyan sok alkalommal megmenthették volna tőlem Jeremyt… és én rettegtem tőle, hogy a halála óta mindet számon is tartják. - Aurelia mindig David lelkére köti, hogy egyszer hozzon el téged vacsorára – folytatta Mr. Carter kissé kimérten, mintha nehezen uralkodna a saját hangján -, de gyanítom, hogy a meghívás sosem jut el hozzád igazán. David rendes gyerek, de ha rólad van szó, nemigen használja az eszét. – Volt valami a hangsúlyában, amire minden félelmem ellenére felkaptam a fejem. – Talán nem akarja bökdösni az alvó sárkányt az üzeneteinkkel. Nem akar emlékeztetni a dolgokra, amiktől félsz. – A bűntudat elemi erővel kaparta a torkomat, és legszívesebben visszatértem volna a cipőm bámulásához, Mr. Carter azonban nem engedte el a tekintetemet. - Én viszont most szeretném jól fenékbe rúgni azt a sárkányt. Olyan nagyon, hogy eszébe se jusson visszajönni. Mert nem a te hibád, Meredith. – Lassan, tagoltan ejtette a szavakat, hogy biztosan megértsem őket. Talán hallotta az iszonyatos zajt, amivel az évek óta hordozott kövek legördültek a szívemről, és a maga módján túl akarta kiabálni őket. – Nem okolhatod magad, amiért annyira jó barát voltál, hogy Jeremy… hogy Jeremy az életét adta érted. – Forró könnycseppek peregtek végig az arcomon, olyan szaporán, hogy alig győztem letörölni őket. Mr. Carter szemében is remegett néhány, de nem engedte elszabadulni őket, ezért én is igyekeztem megzabolázni az érzéseimet. A megkönnyebbülést, a hálát, a kitörölhetetlen szomorúságot… Aztán Jeremy édesapja megrázta magát, és hitetlenül meglobogtatta a kezében tartott pergament. - Regulus Black, hm? –kérdezte barátságos érdeklődéssel, mintha nem egészen értené, miért is vagyok itt, de nem hibáztatna ezért sem. – Jeremy egyszer mesélt róla. Fogalmam sincs, mit… pedig ha Jeremy megszólalt, arra igazán oda kellett figyelni, nemde? – Mindketten tudtuk a választ, így hát csak bólintottam, és ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne kapjak a papírlap után, amelyen most, hogy észrevettem, már nem is tudtam mást látni Regulus nevén kívül. Ismét összeszorult a szívem, ezúttal azonban a jól ismert aggodalomtól. - Most már persze mindegy is, mit mondott róla. De volt benne valami, ami szinte elismerés volt, és ez megmaradt. Tudom, nem sok, ezzel nem is tudlak vigasztalni… - A gyomrom helyére egy pillanat alatt ezer jégkocka zuhant, és hirtelen úgy éreztem, soha többé nem kapok levegőt. A mindent elsöprő pánik az arcomra is kiülhetett, mert Mr. Carter sietve hozzátette: - Nem, mintha bármi miatt vigasztalnom kellene téged. Egyszerű, egyértelmű tárgyalás volt. Maga Dumbledore kezeskedett a fiúért. Úgyhogy van itt még egy dolog, amit ma hallanod kell tőlem: a Wizengamot minden vád alól felmentette Regulus Blacket.
*
- David! David, itthon vagy? – Lassan lecsavartam a nyakamról a sálat, majd a kabátomra dobtam, és sietve bekukkantottam a konyhába. Egy lélek sem volt benne, ahogy a nappaliban, a fürdőben és az összes többi földszinti helyiségben sem. Aztán odafönt nagyot puffant valami, épp, mikor visszaértem az előszobába. – David? – kiáltottam föl a lépcsőkorlátnak támaszkodva. Eléggé éhes voltam, de a kíváncsiság és a leheletnyi paranoia felülírta a gyomromat rágó érzést, szóval a cipőmet lerúgva megindultam az emelet felé. Minél több fokot tudtam magam mögött, annál több tompa zaj jutott el a fülemig, úgyhogy mire David szobája elé értem, már meg voltam győződve arról, hogy betörő van a házban.
- David? – Még utoljára megpróbálkoztam a nevével, hogy eleget tegyek a maréknyi józan eszem unszolásának, de csak annyit értem el vele, hogy valami igazán nagyot csattant az ajtó túloldalán. Támadásra készen emeltem fel a pálcámat – teljesen feleslegesen.
- Med? – szólt vissza David. A Józan Eszem elégedetten dorombolt, és visszatuszkolta a zsebembe a varázspálcát, csak hogy a következő, minden eddiginél nagyobb csattanásnál újra érte rántsa a kezem. – Aú! Francba… Egy perc és megyek! – És fél másodperccel később, felháborítóan kócosan, pororoszlánokkal a ruháján már nyitotta is az ajtót. Mire azonban akár kettőt pisloghattam volna a szoba belsejébe képzelt katasztrófa felé, az orromnak nyomta a mellkasát, és berántotta maga mögött a kilincset. Meglepve hátráltam egy lépést, miközben hitetlenül nyomogattam az orrom hegyét. A felsőtestével való találkozás határozottan fájt. Hah.
- Helló. – Az ajtófélfának támaszkodva megeresztett felém egy ártatlan mosolyt. Felvont szemöldökkel böktem az ajtó felé.
- Minden oké?
- Aha, persze – vágta rá, majd egy határozott mozdulattal megfordított, átvetette a karját a vállamon, és eszelős hadarás közepette elindult velem a lépcső felé. - Nem vagy éhes? Mert én éhen halok. Menjünk, együnk valamit!
- David. – Vetettem még egy bizonytalan pillantást a hátam mögé, aztán zavartan felpislogtam rá. – Biztos, hogy…
- Igen! Biztos, hogy éhes vagyok! – szakított félbe szinte mesterélt lelkesedéssel. Minél inkább belelovallta magát a figyelemelterelésbe, annál magabiztosabb lett a vigyora. Bosszantóan aranyos volt. – Ide nézz, fogd meg a hasam, úgy korog, mintha…
- Kösz, inkább nem. – Feltartott kézzel kioldalaztam mellőle, és annak biztos tudatában indultam el lefelé a lépcsőn, hogy David titkol előlem valamit. - És a hasonlataidtól is kímélj meg – vetettem oda a vállam fölött, amikor az ő dobogó léptei is felhangzottak a nyikorgó fokokon. A szavaknak váratlan éle volt, amire magam sem számítottam, úgyhogy gyorsan hozzátettem: - Gyere, összeütök neked valamit. David hálásan morrant egyet a hátam mögött, a konyhába érve pedig gondolkodás nélkül ledobta magát a legközelebbi székbe, mintha legalábbis egy teljes maratont lefutott volna az elmúlt két órában. Kedvem lett volna megkérdezni tőle, mi a csudát csinált egész délelőtt, amitől így kifáradt, de mialatt edények és ehető dolgok után kutattam a konyhaszekrényben, két ásítás között feltette az egyetlen kérdést, ami gyakorlatilag mindent kiűzött a fejemből:
- Milyen volt a tárgyalás?
- Mordon… vagyis Regulus nem engedte meg, hogy bemenjek. – Úgy megremegett a kezem, hogy kis híján elejtettem a frissen meglelt serpenyőt, ez azonban okot adott rá, hogy a teljes testemmel a tűzhely felé forduljak, így nem kellett Davidre néznem, amíg válaszoltam.
- Hm – hangzott a felelet. Egy ideig csönd volt, aztán lassan, és olyan hangsúllyal, mintha a fogát húznák, David kibővítette az egyébként is igen beszédes reakcióját. - Nem hiszem el, hogy védem a srácot, de… - A szokásosnál is nagyobb levegőt vett; talán azért, hogy felkészítse magát a saját mondanivalójára, talán, csak mert megvárta, amíg újra felé fordulok. Utóbbiért nem is kellett sokat böjtölnie, hiszen döbbenten pördültem meg a sarkamon már az első félmondat után. – Szóval…az van, hogy ezen szerintem nem kellett volna meglepődnöd. Biztos nem akarta, hogy végighallgasd, mekkora mocsokságokat művelt halálfaló korában.
- Egyszer már végighallgattam – mutattam rá kissé hűvösen. - Nem is volt az olyan régen. - Szórakozottan intettem a pálcámmal, mire a hátam mögött pattogni kezdett a tűz a megnevezhetetlen valami alatt, aminek még az összekészítésére sem emlékeztem.
- Nem? – David látványosan felvonta a szemöldökét, mintha a kijelentésemmel legalábbis ezer évet tituláltam volna kis időnek. - Mindegy. Az a helyzet, Med, hogy túlreagálod. A helyében én sem akartam volna, hogy bent legyél. Főleg, hogy előtte hetekig felé sem néztél – tette hozzá némi gondolkodás után. Összehúzott szemöldökkel néztem rá, és alig észrevehetően elpirult, ám konokul fenntartotta a szemkontaktust mindaddig, amíg egy fáradt sóhajjal le nem roskadtam a vele szemközti székbe, és a tenyerembe temettem az arcom.
- Mert feldolgozás alatt volt az ügy – motyogtam az ujjaim közül, mint egy nyávogó kisgyerek. Mindeddig majdhogynem semleges talajon mozgott a beszélgetés, most azonban visszatért közénk a mögöttünk álló időszak zavarodottsága. Mindaz, amiről eddig nem igazán beszéltünk. Mindaz, aminek talán ideje volt végre lesütött tekinteteknél és tétova mosolyoknál többet szentelni. - És mert… - Felemeltem a fejem, hogy kimondjam a szavakat, de David már az elején közbevágott:
- Tudom-tudom. – Még legyintett is, laza és nemtörődöm mozdulattal, amiben valami davidszerű csoda folytán tényleg valódi megértés bujkált, ezzel pedig engedélyt adott rá, hogy ennyivel letudjam a magyarázkodást. De hát nem csak azért kerültem Regulust, mert nem tudtam mit kezdeni a visszatérésével.
- És azért is – folytattam hát emelt hangon, miután kihúztam magam -, mert esélyt akartam adni… - Félúton elfogyott a bátorságom, és dadogni kezdtem. – Szóval tudni akartam… tudni szerettem volna, hogy mi… hogy micsoda is… ez. – Esetlen mozdulatot tettem kettőnk között, ami a maga módján tökéletes lezárása volt az évszázad legrövidebb és legborzalmasabb monológjának.

David csak nézett rám, óráknak, éveknek, végtelennek tűnő ideig, amitől kicsinek és szerencsétlennek éreztem magam, és be akartam bújni az asztal alá. Aztán a létező összes ránc összefutott az arcán.
- Med, azt sem engedted, hogy megcsókoljalak! – mordult fel nevetve, ami meglepő volt, de végső soron egyáltalán nem kellemetlen. Minden feszültség szappanbuborékként pukkant ki a hangtól, és olyan megmagyarázhatatlan könnyedség költözött a testembe és a lelkembe, amit Isten tudja, mikor tapasztaltam utoljára.
- A kezemet viszont megfoghattad – válaszoltam komolykodva, miközben bosszantóan nyilvánvaló harcot vívtam a rakoncátlanná vált arcizmaimmal.
- Egy fenét! – kiáltott fel most már kacagva. - Jemy kezét foghattam, miközben te fogtad a másikat!
- Naaa…
- Oké, ez tényleg túlzás volt! – Megadóan felemelte az emlegetett kezét, majd váratlanul átnyúlt az asztalon, és a két tenyere közé zárta az ujjaimat. - Med, kit akarunk mi itt átverni?
- Én… - Egy pillanatra köddé vált a megkönnyebbülés, és újból szégyellős kamaszlánynak éreztem magam. A számat harapdálva bámultam Davidre, és rettegve vártam, mikor olvad le az arcáról a mosoly. Az ajkai azonban kitartóan felfelé görbültek, és bár a szeme most már komolyan csillogott, a tüdeje pedig megint indokolatlanul nagy levegőket nyeldesett, a gesztusaiban nyoma sem volt sértettségnek vagy elárultságnak.
- Pontosítok – folytatta a kezemet szorongatva -: mondanom kell valamit. Valamit, ami körül-belül annyit tesz, hogy én most kiszállok.
- Tessék? – Most már én is kapaszkodtam, mert nem értettem semmit sem. Zavartan felnevetett.
- Ismét pontosítok: nem kiszállok, mert az azt jelentené, hogy helyetted döntök. Inkább az van, hogy elmegyek, és ha akarsz, utánam jöhetsz. Ez – cukkolódva utánozta az előbbi béna mutogatásomat -, ez az ajtó nyitva van addig, amíg be nem csukod. Pont, mint eddig.
- De… - hangot akartam adni az értetlenkedésemnek, David azonban már belelovallta magát a faramuci búcsúzkodásba, és egy hadsereg sem tudta volna megállítani abban, hogy tovább beszéljen.
- De, ha jobban belegondolsz, ki a franc kényszerít rá, hogy kettőnk közül válassz? Ez a limitáltság csak Sirius hülyesége. Előtted az élet! Még akár a gyerekkori álmodat is megvalósíthatod: megkeresheted Jeremy bátyját, és hozzámehetsz feleségül! Az aztán családegyesítés lenne a javából. – Átkutattam az arca minden négyzetmilliméterét. Színházat és hazugságot kerestem; dolgokat, amik arra utalnak, hogy David csak megjátssza ezt az egészet. Az elengedést, a beletörődést, a nagylelkűséget. Azt, hogy mindez nem fáj neki. Azt, hogy optimistán tekint a jövőbe, bárhol is legyünk benne mi ketten.

Nyomát sem találtam másnak az őszinteségen kívül. - Roderick tulajdonképpen félig-meddig már meg is kérte egyszer a kezem… - válaszoltam bizonytalan évődéssel.
- Na, látod! – kapott rajta boldogan.
-… pont, mint az öcséd. – Most már én is belejöttem a játékba, mert igazából nem is volt játék. Valóság volt. Én, én, igazán én. Én és David. Én és az utolsó legjobb barátom. - Ha jól emlékszem, még egy napon is történt a dolog…
- Na, most te lőttél túl a célon, Meredith Field. – Színpadias mozdulattal a szívéhez kapott. Közben elengedte a kezem, de már ennek sem volt magasztos vagy szimbolikus jelentősége.
- Nem emlékszel, igaz? – kérdeztem önelégült vigyorral. Nagyokat rántott a vállán.
- Minek, ha te viszont részletekbe menően?
- Téged kerestelek – fogtam bele gyerekes lelkesedéssel. Még előre is hajoltam, mint egy nyugdíjas néni, aki valami szaftos pletykát mesél a barátnőjének. - Roderick épp indult vissza a Durmstrangba - vele az ajtóban futottam össze -, aztán beleszaladtam Benjybe, akivel úgy ordítottál, mint a fába szorult féreg, csak mert nem mosott ki néhány zoknit…
- Mikor volt ez? Miért kerestél? – A kérdés megakasztotta a szóáradatot, és azt hiszem, még hátra is hőköltem tőle egy kicsit. Megszeppenve folytattam, és azt kívántam, bár ne vettem volna fel ezt az ártatlannal látszó kesztyűt.
- Ki akartam békülni veled… mert azon a nyáron történt, amikor…
- Amikor újra összejöttél Blackkel – fejezte be elkomolyodva. Töprengő fintorral ropogtatni kezdte az ujjait, aztán gyorsan maga elé gyűrte őket, és halványan rám mosolygott. - Rójuk ám a köröket, mi?
- Hát… - Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. - Igen, végül is… - Ennél többre akkor sem futotta volna, ha valaki pálcát szegez a szívemnek. Öklömnyire zsugorodott gyomorral vártam, mi sül ki ebből már megint.
- Akkor? – David úgy csapott az asztalra, mintha csak a vacsoramenüről tárgyalnánk, és ettől megint felengedtem egy kicsit. Ráadásul eszembe jutott, hogy valamilyen ételszerűséget készítek a háttérben, így jogosan pattantam fel a székemről, és senki sem róhatta fel nekem, hogy újból elfordultam Davidtől.
- Akkor mi? – kérdeztem a tűzhelytől.
- Befejezzük? – David nem volt se dühös, se türelmetlen. Csak tudni akarta végre, hogy is állunk. A baj csak az volt, hogy egy cipőben jártunk. - Mit?
- Azt – magyarázta végtelen nyugalommal a hátamnak -, hogy úgy teszünk, mintha még nem döntötted volna el, ki…
- Mit értettél az alatt, hogy elmész? – Fénysebességgel szakítottam félbe, ezzel egyidejűleg pedig az asztalra lebegtettem a valamit, ami leginkább egy rántottára hasonlított. Egy fazékban még némi leves is kavargott, egészen bizalomgerjesztő külsővel, és hihetetlen módon egy kisebb tálnyi rántott szalonna is gőzölgött a szomszédos serpenyőben. Ezen a ponton Davidnél már elszakadhatott egy aprócska cérna, mert megforgatta a szemét, fél percig vádlón meredt rám, aztán konokul kitért a kérdés elől. Ha te így, akkor én is így.
- Inkább meséld el, mi tartott ennyi ideig, ha nem a tárgyaláson voltál.
- Megvártam a végét – vallottam be a konyhapultot támasztva, restelkedve.
- Micsoda? – tátotta el a száját. - Képes voltál három órát üldögélni a várócsarnokban?
- A tárgyalótermek előtt – javítottam ki fél szívvel, majd minden mindegy alapon visszasétáltam hozzá, és újból helyet foglaltam vele szemben. - De ott se három órát, csak… mindegy, nem is ez a lényeg. Amikor Rita Vitrol elkezdett zaklatni, gyorsan felmenekültem a Varázsbűnüldözési Főosztályra. Oda jutottak fel leggyorsabban a…
- Várj, várj – kezdett eszeveszett kapálózásba, hogy visszatérjünk a lényegre -, ezt most vegyük gyorsan végig. Egy: Rita Vitrol? Ugye nem nyilatkoztál neki?
- Nem olyan sokat, mint szerette volna? – morogtam az ujjaimat számolgatva. Vad csettintgetésbe fogott az arcom előtt, úgyhogy kénytelen voltam felemelni a fejem, és elviselni a hitetlen pillantásait. - Ne nézz így rám – fakadtam ki rögtön -, nem voltam beszámítható állapotban! Az is csak utólag esett le, hogy ő volt az…
- Hogy került egyáltalán oda? – Leheletnyit visszafogta magát, úgyhogy letettem arról, hogy egy jól irányzott bokán rúgással fejezzem ki a véleményemet a kioktató stílusáról.
- Fogalmam sincs, hogy jutott be észrevétlenül, ráadásul pont arra az emeletre. Amíg véget nem érnek a halálfaló meg az árnyéktárgyalások, a kijelölt újságírókon kívül mindenki ki van tiltva a minisztérium területéről.
- És Vitrol tuti nem kijelölt újságíró.
- Hát igen – bólintottam.
- Viszont… - Felcsillant a szeme. - Nem azt mesélted, hogy bejegyzetlen animágus? – Önkéntelenül is elhúztam a számat. Nem rajongtam az olyan információkért, amiket egy alternatív valóságból szereztem.
- A másik világban tényleg az, de…
- De mi? – vágott a szavamba értetlenül. - El tudsz képzelni más módszert, amivel kijátszhatta a minisztériumi rendet?
- Jól van – hagytam rá fejcsóválva -, majd megemlítem Mr. Carternek, ha legközelebb átvisszük hozzájuk Jemyt.
- Átvisszük? – Eddig is izgatottan meredt rám, most azonban egészen új szintre emelte a Meglepett, Érdeklődő Arcot. - Ezt fejtsd ki, kérlek.
- Összefutottam vele a Főosztályon. Beszélgettünk. Igazad volt, tényleg nem haragszik rám. Felajánlotta, hogy elkísérhetnélek téged, amikor látogatóba viszed az unokáját. Nem nagy ügy – fejeztem be sután, noha hirtelenjében minden vágyam az volt, hogy körbeugráljam a konyhát.
- Igazad van – vigyorodott el a sajátomat tükröző boldogsággal -, ez semmi ahhoz képest, hogy nyilatkoztál Vitrolnak, és még csak azt sem tudod, mit. – Szemtelenül összedörzsölte a tenyerét; még a nyelvét is kidugta, mint egy hároméves. - Alig várom a holnapi Prófétát.
- Nagyon együttérző vagy – komorodtam el.
- Edd meg, amit főztél – válaszolta széttárt karokkal. Aztán az ötletemet ellopva bokán rugdosott az asztal alatt. - Szó szerint is. Mindjárt kihűl az egész! – Engedelmesen kaptam mindenféle szilárd táplálék után, a levest azonban nagy ívben elkerültem. Isten tudja, mit tettem bele a nagy kapkodásban. David ezt egy köhögésnek álcázott, felettébb nőies kuncogással nyugtázta, majd folytatta: - És amíg rágsz, kettő: mik voltak a hírek?
- Felmentették – feleltem félig teli szájjal, mintha ez sem volna nagydolog. Mintha a szívem nem kezdett volna őrült táncba a megkönnyebbüléstől már pusztán amiatt, hogy kimondtam ezt a szót.
- Akkor gondolom rohantál, hogy gratulálj neki. – Kerülte a tekintetemet, de feleslegesen: a kérdéstől kettőnk közül inkább én jöttem zavarba, és elsősorban nem azért, mert David tette fel.
- Nem. – Pár másodpercig még köhécseltem a félrenyelt szalonnadarabkától, de Davidnek szemlátomást ennyi is elég volt. A rend kedvéért azért hozzátettem: - Elbúcsúztam Mr. Cartertől, aztán egyenesen hazajöttem.
- Na, igen, ez végül is jobban beleillik a képbe.
- A képbe? – Fogalmam sem volt, miért, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy kimondottan dühös vagyok Davidre. Ez az ő figyelmét sem kerülte el, mert bármit is akart még hozzáfűzni a reakciójához, ezen a ponton jobbnak látta, ha visszavonulót fúj.
- Mindegy, nem érdekes – legyintett, majd fészkelődni kezdett. - Az a lényeg, hogy nem beszéltél vele a tárgyalás után.
- Az a lényeg? – Olyan voltam, mint egy sértetten rikácsoló papagáj, és szerény becsléseim szerint megközelítőleg tizenhárom másodpercre lehettem attól, hogy teljesen kiakadjak.
- Med, te most össze akarsz veszni velem? – David abbahagyta a feszengő mocorgást, és felvont szemöldökkel az enyémbe fúrta a tekintetét. Elgondolkodtam a kérdésen.
- Nem – feleltem őszintén -, inkább szeretném végre megtudni, mit értettél az alatt, hogy elmész. – Regulus miatt voltam olyan mérges, de nem akartam Regulusról beszélgetni. Nem Daviddel. Nem most, amikor minden olyan véglegesnek és múlandóan tűnt ebben a konyhában.
- Állást ajánlottak. Romániában. – A szeme sem rebbent; ebből rögtön tudtam, hogy gyakorolt. Márpedig, ha gyakorolt…
- Mikor történt ez?
- Két hete elküldtem az önéletrajzomat egy sárkányrezervátumba – úgy tett, mintha észre sem vette volna az ijedt nyikkanást, amit önkéntelenül produkáltam -, amiről a volt főnököm mesélt, és… te is tudod, hogy nem sokat dolgoztam nála, ennek ellenére fantasztikus ajánlólevelet írt rólam, és Ebshont professzor is besegített egy kicsit, szóval szinte azonnal válaszoltak is, ami nem kis dolog, úgyhogy eléggé örülök a dolognak.
- Sárkányrezervátum. Romániában. – ismételtem leforrázva. A fejemben közben millió dolog dübörgött: Ez nem a te történeted, David. Nem most.
- Világéletemben a különleges állatok érdekeltek a legjobban – felelte higgadtan.
- Igen, tudom – mondtam gyorsan -, de azon a farmon maximum hippogriffekkel kellett foglalkoznod, ami teljesen rendben is van… mármint… - Kétségbeesetten kaptam a szavak után, mert nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha… De ennek a gondolatnak sem volt vége. Mintha mi? - Feltételeztem, hogy vissza fogsz menni dolgozni, de azt hittem, vissza-vissza. Oda, ahol előtte is voltál.
- A hippogriffek nagyon klasszak, de a sárkányok azért izgalmasabbak…
- És neked még nem volt elég életveszély az életedben. – Ezt szerettem volna elkerülni. Hogy a hangom telis tele legyen váddal azok után, hogy David mennyire… mennyire nem okolt engem semmiért.
- Med. – Csak ennyit mondott, hogy leállítson, mégis égbe kiáltóan nyilvánvaló volt, hogy megbántottam.
- Jó, tudom, gyerekesen viselkedem – futottam neki ezúttal bocsánatkérő hangsúllyal -, de… Románia? Nincsenek közelebb sárkányok?
- Most ez a lehetőség jött szembe először – felelte kitérően. - Jó, messze van – ismerte el az arckifejezésemet látva -, de ez valahol jó is, mert egy kicsit szükségem van rá, hogy magam mögött hagyjam ezt az országot. Legalább egy kis időre. – Lesütötte a tekintetét, vett néhány nagy levegőt, aztán újra a szemembe nézett, és akkor már meg se kellett szólalnia, hogy tudjam, miről is van szó. Összeszorult a szívem. - Tiszta lappal szeretném kezdeni az életemet, és arra jutottam, hogy ez a tökéletes megoldás. Akkor is, ha velem jössz – tette hozzá kesernyés mosollyal -, akkor pedig pláne, ha nem. Erre már végképp nem tudtam mit mondani. David, az akaratos, önző kamaszfiú a szemem előtt nőtt fel, és vált a legönzetlenebb emberré, akit valaha is ismertem; ha más nem, hát az elmúlt egy hónap felnyitotta erre a szemem. Most rajtam volt a sor, hogy kidobjam az ablakon az önzőségemet.
- Mikor indulsz? – A szorongás jól hallhatóan fojtogatta a hangomat, ezzel nem tudtam még mit kezdeni, de nagyon igyekeztem valódi érdeklődéssel fordulni David felé.
- Szombaton. – Fürkészve nézett rám, mintha várna valamire.
- Akkor azért jöttek olyan fura hangok a szobádból, mert csomagolsz – vontam le a következtetést finom mosollyal.
- Igen. – Egy pillanatra elvigyorodott. - Mivelhogy elég ügyetlen vagyok az ilyesmiben…
- Akarod, hogy segítsek? – Szinte meg sem vártam, hogy befejezze a mondatot, és ha valami, hát ez a kapkodás meglepetésként ért mindkettőnket. Egyik pillanatról a másikra újból pattanásig feszült köztünk a levegő, olyannyira, hogy sokáig egyikünk sem bírt megszólalni. Aztán David alig észrevehetően összeráncolta a homlokát, és az asztal alá rejtette ökölbe szorult kezét.
- Akarsz segíteni? – kérdezte tompán.
- Igen – válaszoltam döbbenetesen rövid idő után. - Igen, akarok. Valahol a szívem mélyén arra számítottam, hogy a következő kérdés az lesz majd, szeretnék-e én is becsomagolni. Annak ellenére is ezt vártam, hogy pontosan tudtam, milyen egyértelmű volt minden szó, ami az utóbbi pillanatokban elhagyta a számat. Mégis: ha én magam is megdöbbentem tőlük, nem lehet, hogy…? David azonban látszólag már minden kérdésére választ kapott. Szomorú mosolyra húzta a száját, és nagyon halkan csak annyit mondott:
- Ez már valami.
~o~
A rólam írt cikk szamárfülesen hevert a konyhaasztalon, és jókora nyálfoltok árulkodtak arról, hogy Jemy is átrágta magát rajta – ki is fejezte róla a családom és a barátaim véleményét. Én magam David tanácsára inkább bele sem olvastam, de az arckifejezéséből azért többé-kevésbé rájöttem, hogy milyen jellegű történet kerekedhetett néhány öntudatlan mondatból és a puszta tényből, hogy Regulus Black tárgyalóterme előtt múlattam az időmet. A közvélemény az egész megszabadítottam-a-varázsvilágot-egy-borzasztó-feketemágustól dolog miatt egyértelműen mellettem állt, úgyhogy attól nem féltem, hogy Rita Vitrol lejárató hadjáratba kezdett ellenem. Se oka, se mentsége nem lett volna rá, és mivel a tömegek nem erre éheztek, nem is állt érdekében. Abban azonban majdnem teljesen biztos voltam, hogy az interjúban aránytalanul nagy hangsúlyt fektetett a „halálfaló menyasszonya” szálra. - Nocsak, milyen szél fújta be a Nemzet Hősét ezen a verőfényes délutánon a konyhámba? – Tara néni Jemyvel a kezében lépett be az apró helyiségbe, aminek egyetlen ablakát pokoli erővel ostromolta az eső és a szél.
- Beengedtem magam. – Nagy nehezen elszakítottam a tekintetemet a reggeli Próféta megviselt példányáról, majd rámosolyogtam a keresztfiamra, aki persze rám se bagózott, úgy lekötötte a nagymamája copfjában ásítozó nagy, színes hajgumi ráncigálása. – Ne haragudj, hogy csak így rátok rontottam.
- Akkor jössz ide, amikor csak akarsz – felelete szigorúan. – És ezt soha többé nem mondom el, úgyhogy a jövőben, légy szíves, ne provokálj.
- Szeretnéd, hogy átvegyem tőled Jemyt? – A hűvös fogadtatás egyetlen magyarázatául az szolgálhatott, hogy Jemy ma különösen izgága volt, és kikészítette Tara nénit, ezért készségesen nyújtottam érte a kezem, hogy a keresztanyám egy kicsit fellélegezhessen.
- Az ifjabb Jeremynek most az lenne a legjobb, ha szabadon garázdálkodhatna a szobája szőnyegén – Jemy ebben a pillanatban feltűnően nagyot rántott a haján, úgyhogy Tara néni három hosszú másodpercre lehunyta a szemét, úgy beszélt tovább -, szóval megköszönném, ha átfáradnál velem az említett helyiségbe.
- Ööö… rendben. Shirley régi szobájában immár ott trónolt minden babaholmi, amit a nagyszüleim házában felhalmoztunk Jemynek; még a plafonra ragasztott világító csillagok is átkerültek Seb bácsi kitűnő transzportvarázslatának köszönhetően. Minden olyan volt, amilyennek a legjobb barátnőm megálmodta, és volt valami keserédes abban, hogy mindez Shirley gyerekszobájában találta meg végső otthonát. Tara néni egy eget rengető sóhajjal letette a földre Jemyt, aztán kikapta a hajából a hajgumit, és a puha szőnyeg közepére hajította. Két sóhajjal később leült a szőnyeg ajtó felőli sarkára, és megpaskolta maga mellett a terepet. Jemynek körül-belül két másodpercébe került eljutni a hajdíszig; mire én is lehuppantam a fal mellé, már szaporán rágcsálta a zsákmányát.
- Na, most már mesélhetsz, törpe – fordult hozzám Tara néni immár a rá jellemző kedvességgel. - Minek köszönhetjük a látogatást?
- Egyedül éreztem magam? – A mondat végi hangsúly akaratom ellenére felfelé szaladt, de talán csak azért, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva úgy vinnyogtam, mint egy idióta.
- Ne érts félre, nem kötözködni akarok – kezdte bujkáló mosollyal -, de nem azért nem ebédeltél ma velem, mert a meghívásomra azt reagáltad, hogy – idézem - „meg kell tanulnod egyedül lenni”?
- De mint tudjuk, nagyon gyorsan tanulok, szóval dél körül elugrottam a Mungóba Flame-hez, és kifosztottam vele a kórházi büfét. Neki még csak fizetnie sem kellett, mert a büfés csaj teljesen bele van zúgva – fűztem hozzá kissé mogorván. Tara néni a hangulatomat felmérve nagyon bölcsen úgy döntött, nem kommentálja a kudarcba fulladt önállósodási kísérletemet, sőt, minden ellenérzését félretéve inkább a bátyám hogyléte után érdeklődött.
- A gyógyítója szerint egy-két hét múlva hazaengedik lábadozni – válaszoltam őszinte örömmel, és egy kicsit máris jobban éreztem magam. – Nekem mondjuk meggyőződésem, hogy már most sincs értelme bent tartani, de Flame nagyon élvezi a folyamatos figyelmet… gondolom, eltereli a saját figyelmét arról, hogy még mindig nem tud lábra állni… szóval ő se nagyon akar eljönni onnan, és szerintem a gyógyítója is szereti, hogy szem előtt van. A lányt Lyannának hívják, feltűnően csinos, és nem mellesleg feltűnően sokat foglalkozik a bátyámmal, akinek ez természetesen nincs is ellenére. Úgyhogy remélhetőleg lesz valami extra pozitív kimenetele ennek a csodálatos gyógyulásnak. – Nagyon szurkoltam Flame-nek; szerinte már túlságosan is, szóval egy ideje csak minden második nap rágtam a fülét, hogy hívja el randevúra Lyannát. Olyankor mindig a lábujja hegyéig elvörösödött, és gyógyítói etikáról meg ilyenekről motyogott a plafonnak. Azt hiszem, nagyon furcsa volt neki, hogy valaki odaférkőzött az istenített Andromeda mellé a szívében, és ezért viselkedett olyan félszegen. De azért nem aggódtam érte. Olyasmit láttam kettejük között, aminek nemhogy egy kórházi elbocsátás, de még a bátyám nehéz természete sem szabhatott gátat.
- Normális az, hogy ilyen sokáig tart a felépülése? – Rendeznem kellett a szentimentális mosolytól eltorzult arcvonásaimat, mert ehhez a témához - bár tulajdonképpen ez sem adott okot valódi aggodalomra -, már komolyabb arckifejezés dukált.
- Nem, nem igazán… de hát az egész helyzet abnormális. Aodhfin egy saját gyártású varázslattal kötötte hozzá Flame-hez az életét, ezért nem nagyon ismerjük a hosszú távú következményeket, de… Lyanna szerint a varázslat tökéletes volt, és inkább lelki okai lehetnek annak, hogy a szervezete nehezen fogadja el a „feltámadását”. Ami igazából nem is csoda. Fogalmunk sincs, mi mindent művelt Keara rémuralma alatt, csak, hogy biztonságban tartson engem, hiszen sosem volt hajlandó beszélni róla, most pedig pláne hallgat mindenről, ami történt. De ha képes volt meghalni értem…
- Hm. – Tara néni még mindig nem bocsátott meg Flame-nek a viselt dolgaiért, még úgy sem, hogy nekem hála most már teljesen mögéjük látott. Nem siettettem a folyamatot, de azért igyekeztem észrevétlenül segíteni, amikor csak tudtam. Ebben a pillanatban ennyi tellett tőlem. Tara néni egy volt azon kevesek közül, akiknek töviről hegyére elmeséltem az elmúlt öt év történetét. Részben azért osztottam meg vele minden részletet, mert a keresztanyám volt, és előbb-utóbb úgyis kiszedte volna belőlem, a valódi ok azonban nem a hozzám fűződő kapcsolatában gyökerezett. Tara néni az édesapám húga és az édesanyám legjobb barátnője volt; attól, hogy beszámoltam neki a viszontagságaimról, egy kicsit úgy éreztem, mintha a szüleimnek öntöttem volna ki a szívem, és akárhányszor elismerően nézett rám, gyökeret vert bennem az érzés, hogy a szüleim is büszkék lennének, ha megérték volna ezt a napot. - Szóval – törtem meg csöndet, amely az elmúlt néhány percben valahogyan megtelt a veszteségeinkkel -, arra gondoltam, hogy visszaköltözöm a Hölgyhöz, és ha Flame-et végre elengedik, őt is odaviszem. Így Noble nagyi is örülni fog, Flame-et is körül tudja ugrálni valaki egész nap, és…
-… és te sem leszel egyedül – fejezte be somolyogva.
- Hm. – Most rajtam volt a bő szavú felelet sora. Jemy időközben ráunt a hajgumira, és mialatt új áldozat után kutatott, kegyeskedett felfedezni, hogy én is a szobában vagyok. Végtelenített gagyogás közepette odamászott hozzám, bevackolta magát az ölembe, majd teljes nyugalommal majszolni kezdte a nagylábujját.
- David írt már?
- Küldött egy patrónust tegnap este, hogy épségben odaért a rezervátumba, de azóta nincs róla hír. – Elszorult a torkom, úgyhogy még véletlenül sem néztem Tara néni felé, inkább Jemy fülét piszkáltam, amitől időről időre felkuncogott. - Gondolom, pakol, meg ismerkedik az új környezettel… nem is számítottam rá, hogy percenként jelentést tesz nekem, vagy ilyesmi. Jó ez így.
- Amikor útjára bocsátottuk, nem voltál túl jó hangulatban, szóval nem volt lehetőségem megkérdezni. – Tara néni megelégelte Jemy akrobatamutatványát, és szelíd szigorral egy erre a célra gyártott műanyag csörgőt tuszkolt a lábujja helyére. A kisfiú csodálkozva próbálta elemezni a történteket, aztán kacagott egy igazi babakacajt, és lelkesen rágni kezdte a csörgőt. – Haragszol rá, amiért elment?
- Egy kicsit – ismertem be, miközben eltökélten dolgoztam azon, hogy Jemy ritkás babahajából punk frizurát csináljak. – De nem magam miatt – siettem leszögezni. - Inkább azért, mert Jemy még olyan kicsi…
- Jeremy nem a ti gyereketek. – Tara néni rémisztő gyorsasággal szakított félbe, hogy tisztába tegye a dolgokat. Összehúzott szemöldökkel figyelte minden rezdülésemet, így hát magától értetődő módon dadogni kezdtem, és minden értelmes gondolat elszállt a fejemből.
- Tudom, persze, de…
- Attól félsz, hogy elfelejti a keresztapját? Jaj, Meredith…– Úgy nézett rám, mint egy őrültre, és választ sem várva folytatta -: David nyilván sűrűn meg fog minket látogatni. De még ha nem is… Kettőtök közül ő csinálja jól. Nem alapozhatod Jemyre az életedet! – Ez volt a kedvenc életbölcsessége, ezért minden héten legalább egyszer megosztotta velem. Óriási erőfeszítésembe került, hogy ne forgassam meg bosszankodva a szemem. - És mielőtt megkérdeznéd – emelte fel a hangját, mintha csak ráérzett volna, mit fojtottam el -: igen, ezzel arra célzok, hogy nem kéne itt töltened minden szabad délutánodat. Főleg, hogy gyakorlatilag minden délutánod szabad – vitte be a kegyelemdöfést.
- Ez nem igaz! – fakadtam ki a tervezettnél hangosabban. Jemy kicsit összerándult, és félősen hozzám bújt. - Vagyis jó, igen, de ez meg fog változni, ha Flame hazajön, és különben is… a másik keresztfiammal is sok időt vagyok!
- Persze, délelőttönként – felelte Tara néni gúnyosan.
- Igazságtalan vagy – szólaltam meg, miután legyűrtem magamban a megbántottságot.
- Meredith, ideje lenne kibújnod a bábodból. – Kedvesebb stílusra váltott, noha ez nem sokat javított magán a mondanivalóján. Most már egészen az álmosan tekergő Jemy köré gyűrtem magam, és abban a reményben szipákoltam be a babaillatot, hogy a közös felnőttünk hamarosan felhagy a neveléssel. - Keress valami munkát. Csináld azokat a dolgokat, amiket mindig is szerettél volna. Kövesd az álmaidat! – Tartott egy rövid, de annál élesebb szünetet, majd szó szerint rám ripakodott. - Hány közhelyet vágjak a fejedhez, hogy normálisan reagálj?
- Az emberek bámulnak – emeltem fel a fejem kelletlenül. - Sutyorognak. Azt hiszik… azt hiszik, mindent tudnak rólam, csak mert ismerik az egyetlen „nagy tettemet”, közben pedig semmit sem értenek és… - Mielőtt túlságosan belelovalltam volna magam a szenvedésbe, Tara néni egy anyai mozdulattal visszarántott a földre.
- Nem is fogják érteni soha. Tanulj meg ezzel együtt élni, mert ha így haladsz…
- Mást is csinálok a gyerekpesztráláson kívül! – Százból egyszer sikerült nekem közbeszólni, és ezt már győzelemként kellett megélnem. - De tényleg – tettem hozzá elkeseredetten, miközben letöröltem néhány nyavalyás könnycseppet az arcomról. Egy másodperccel később azon kaptam magam, hogy most már nemcsak én szorongatok egy gyereket, hanem Tara néni is; mi lettünk az ölelés matroska babái.
- Találkoztál a tárgyalás óta Regulusszal? – kérdezte lágyan.
- Nem.
- De…? – Tara néni még most is anya volt a javából, még ha nem is az enyém; minden ki nem mondott szóra úgy csapott le, mint egy vadászkutya. A szavak pedig megijedtek tőle, és engedelmesen a lába elé gurultak.
- Ma voltam Godric’s Hallow-ban, és összefutottam Siriusszal. Szokás szerint azonnal felpattant, amint betettem a lábam a szobába, de megemlítette… - behunytam a szemem, hogy gátat szabjak a fényben leselkedő képeknek -, megemlítette, hogy a minisztérium holnap reggel kezdi el kiüríteni a barlangot. – Tara néni megszorította a vállam, mintha ez valami borzalmas meglepetés lenne, amire nem voltam felkészülve, pedig a minisztérium azóta tervezte az ott lévő szerencsétlenek exhumálását, amióta tudomást szereztek tőlem a létezésükről. - Amikor legutóbb beszéltem erről Mordonnal, még arról volt szó, hogy én vezetem oda őket, de a tárgyaláson elvileg szóba került a dolog, és Regulus ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen az idegenvezető, szóval… - Megcsóváltam a fejem, csak úgy magamnak, majd halványan elmosolyodtam. - Sirius persze alapvetően nem tartja jó ötletnek, hogy bármelyikünk is betegye oda a lábát, pláne nem egyedül, ezért is vette a fáradtságot, hogy szóba álljon velem.
- Ez rendes volt tőle.
- Persze, hogy az volt. Nincs baj Siriusszal… majd ezen is túlteszi magát. Lily mesélte, hogy velük sem hajlandó Regulusról beszélni, és szerinte azért olyan távolság tartó velem szemben, mert én vagyok az egyetlen ember, akivel nem tudna nem beszélni róla. Még néhány hónap, és minden a régi lesz. – Már jó ideje ez volt a mantrám, és kezdett kopni az ereje, de Tara nénit ez nem érdekelte, mert nem ez volt a lényeg. A lényeg az volt, hogy…
- Holnap elmész a barlangba.
- Nem tetszik a dolog, igaz? – Elhúzódtam tőle, hogy ezzel is jelezzem, milyen nagyon képes vagyok az önálló, felnőtt döntésekre. Magamban is tudatosítani akartam, hogy véget ért a pillanatnyi, lopott gyerekség. Meredith Maeve Field voltam. A tizenkilenc éves lány, aki megölte a rettegett Kearát és vele mindazt, ami a kishúgából megmaradt. Felnőtt voltam.
- Hogy a csudába tetszene? – mordult fel Tara néni, majd, hogy leplezze a csalódottságát, nehézkesen feltápászkodott mellőlem.
- Nem lesz könnyű, az igaz. – Kérés nélkül felé nyújtottam Jemyt, és én is talpra küzdöttem magam. Türelmesen megvárta, amíg leporolom a nagy semmit a farmeremről, és érdeklődve várta, mivel próbálom meg szépíteni az ötletet. Elkerekedett a szeme a döbbenettől, amikor egyetlen hangot sem pazaroltam mentegetőzésre. –Nem lesz könnyű – ismételtem meg az arcába meredve. - De szembe kell néznem… szembe kell néznem…
- Mindennel – fejezte be helyettem csendesen.
- Igen. Mindennel.
~o~
- Regulus, nem muszáj itt lenned. – Egy ijesztően kimért köszönésen kívül mindeddig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Néhány arasszal mögötte ácsorogtam, a falhoz simulva; olyan közel egyensúlyozott a szikla széléhez, hogy nem mertem mellé lépni, és egyébként is féltem az arcától. Az enyémre dermedt rettegést véstek az emlékek, ezt jól láttam az egyre apadó víz tükrében. Miért hittem, hogy ha szembenézek ezzel a hellyel, majd minden jobb lesz? Hogy elmúlnak a rémálmok, hogy éjszakánként felriadva nem tapogatom majd a fejem Caitlin hangja, az ágytakarót pedig Regulus keze után kutatva? Talán, mert azt gondoltam, ha élve látom itt Regulust, végre el is hiszem, hogy tényleg egyetlen szavamba kerülne, és ott lenne az ágy másik oldalán? Gyűlöltem ezt a helyet. Hányinger kerülgetett, pedig a holttestek még nem is bukkantak elő a víz alól. Mindenki iszonyodva, lassan dolgozott körülöttünk, senki sem figyelt ránk: az utolsó két emberre, aki meghalt ezen a helyen.
- De igen, muszáj – felelte Regulus, és az oldala mellett ökölbe szorult a keze.
- Csak arra kértek, hogy vezesd ide őket, nem várják el, hogy végignézd… - A torkomra forrt minden vigasztaló szó, mert megpillantottam az első fejet, ami előbújt a tükréből; remegve fordultam el, és nyöszörögve a sziklafalba nyomtam az arcom, hogy valami kézzel fogható fájdalmat is érezzek végre, hogy valami elnyomja a lelkembe szaggató tengernyi borzalmat. A következő pillanatban már Regulus tenyere simult a kőfal helyére; olyan gyengéd erővel fonta körül minden vonásomat, hogy azt kívántam, bár sohasem fájna többé, bár lenne más mód a felejtésre.
- Te vagy az, akinek nem szabadna itt lennie – mondta halkan, majd kisimított egy tincset a szememből, és elengedett, hogy visszatérjen a kijelölt önkínzó helyére. – Soha nem is szabadott volna betenned ide a lábad. – Olyan erőtlenül fűzte hozzá a dorgálást, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül hagyhattam szó nélkül a dolgot.
- Nem akartam, hogy egyedül gyere – suttogtam hát én is úgy, hogy csak akkor hallja meg, ha igazán akarja, de nem nézett rám, nem nézett sehová, ezért kicsit hangosabban folytattam: - Ott szemben, ahol Sirius áll, ott lennék én, ha Sipor nem rántott volna vissza. Nagyon mélyen a víz fölé hajoltam, hátha megtalállak, és azt hittem... Azt hittem, az a sötét hajú férfi, akit most a koporsóba emelnek, te vagy, és érte nyúltam, bele a tóba, és sírtam örömömben, mikor megfogta a kezem, de… - Elcsuklott a hangom, amitől csak még dühösebb lettem, és bár minden vágyam az volt, hogy visszaküldjem a helyére ezt a semmiből jött beszédet, már nem volt megállás. – Meg akart ölni. És amikor rájöttem, hogy nem te vagy, már akartam is, hogy megtegye.
- Ha nincs Finn, talán tényleg én lettem volna. Akkor biztosan halott lennél. Azok lennénk mind a ketten. – Még mindig nem fordult felém, és az, hogy a hátával beszélgettem, hogy a válla fölött vetett oda nekem ilyesmiket azok után, amik előbuktak belőlem, iszonyatosan feldühített.
- Ha nincs Aodhfin, semmi sem lenne ilyen!
- Milyen? – csattant fel ő is, és végre rám villant a szeme. – Halott lennék, Med, hát nem érted? Bármelyik másik valóságban ott lennék a tó fenekén! Persze, minden mást elszúrt, és talán mindenki más veszte az ő lelkén szárad, de engem megmentett. Neked mentett meg. – Olyan sok elkeseredettséget sugárzott minden porcikája, mégis mosoly kúszott a szája sarkába. Egy régi mosoly, amit nekem mentett meg. – És ezt megint csak nem azért mondom, mert elvárásaim vannak veled szemben. Csak szerettem volna tisztázni, hogy semmi sem fekete-fehér. Se te, se én, Aodhfin pedig a legkevésbé.
- Teljesen mindegy. – Fázósan fontam magam köré a karomat, a tekintetemmel pedig borzadva követtem a Misztériumügyi Főosztály dolgozóit, akik egy nagy ládába pakolták a tó közepén trónoló kőtálat a benne fodrozódó zöld löttyel együtt. Minden figyelmemet erre a két dologra összpontosítottam, mert ha nem tettem volna, a hajamat téptem volna a vállamra nehezedő mázsás súlyoktól, és soha többé nem tudtam volna másra nézni Reguluson kívül. A válaszomnak semmi értelme nem volt, mégis ott volt benne minden, ahogy az itt létemnek sem volt semmi értelme, mégis ebben az egy döntésben rejtőzködött minden jövőbeli testvére, ami hahotázva ugrándozott az életemnek csúfolt zűrzavarban. Behunytam a szemem, majd egyetlen szó nélkül faképnél hagytam Regulust, hátha valahol máshol el tudom hallgattatni a fülemben doboló kételyeket, kérdéseket és emlékeket.
*
Alig húztam be magam után a szekrényajtót, máris éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Az első, ami eszembe jutott a régi, dohos szekrényben ücsörögve természetesen egy óriási pók volt, az ezer hálóról lecsüngő undok, éhes, támadni készülő szörnyetegek egyike, egyenesen nekem rendelve egy elveszett Harry Potter emlékeiből. Szaggatottan lélegeztem a gondolattól, de nem sírtam, mert igazából nem féltem. Nem ettől féltem. Azért jöttem ide, hogy megkeressem a mumusomat, de ha millió pók ugrik nekem egyszerre, akkor sem találtam volna meg. Nem tudtam pontosan, mitől is rettegek ennyi év után épp most a legjobban, de abban biztos lehettem, hogy nem holmi állattól. Lépteket hallottam; egyik ajtó nyílt a másik után, és egyszer csak a pince gyér, szűrt fénye vett körül megint. - Beférek melléd? Zavartan fészkelődtem, kinyújtottam, behúztam, majd ismét kinyújtottam a lábam, mintha a helyet mérném fel, végül pedig magamhoz öleltem a térdemet, és bólintottam. Regulus halványan elmosolyodott, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hasonló pózba gyűrte magát velem szemben, aztán segített visszahúzni ránk az ajtót. Egy ideig csak ücsörögtünk a sötétben, a hátunkat a szekrény oldalának vetve, vakon, miközben összeért a cipőnk orra. Soha életemben nem éreztem még ennyire, hogy Regulus jelen idő, mert itt van, most van és velem van. És akkor rájöttem, hogy megtaláltam a mumusomat. - Egy kicsit lelakták ezt a házat – szólalt meg nagy sokára. Nem suttogott, nem feszengett, úgy beszélt, mintha csak egy kávézóban lennénk egy koszos lyuk helyett. Mégis mit gondolhat most rólam? Biztosan azt hiszi, hogy megőrültem. Épeszű ember nem mászkál szekrényekbe, legfeljebb, ha Narniát keresi, de ez még csak nem is egy ruhásszekrény. Amikor ezen a ponton kis híján felkuncogtam, már biztosra vettem, hogy valami megint nincs rendben velem. Pedig ahhoz, hogy elűzzem a mumust, józan vidámságra volt szükségem, nem a magam mögött hagyott, hajat tépő őrületre. Kétségbeesetten ömlöttek belőlem a szavak.
- Sok embernek nyújtott menedéket, nagyon sokáig. Néha egész családokat menekítettünk ide szétzúzott otthonokból, máskor csak néhány elárvult kamasz lézengett itt, hátha megtalálja a helyét… Utáltam itt lenni. Főhadiszállás? Ugyan. Temető. Csontig rágott álmok, folytonos hősködés… Sokszor azt hittem, megfulladok. De jöttem rendületlenül, hétről hétre, mert én voltam a fedő sztori. Hogy miért van élet a Black család nyaralójában, miért van mágia és zokogás a falak mögött.
- Akkor a tiéd az a zárt szoba az emeleten. Az én szobám.
- Bementél?
- Először ott kerestelek. Az égvilágon semmit sem változott. Mintha…
- Mintha összegubózva aludtam volna az ágyadon, hogy minél kisebb helyet foglaljak? Mintha egyedül a párnához értem volna hozzá, hogy beleordítsak, vagy befogjam vele a fülem? A döbbent csönd ráült a mellkasomra, és csak nyomta, nyomta kifelé a levegőt a tüdőmből, úgyhogy a hangom rekedt lett és elfúlt.
- Sajnálom. Nem akartam… Nem volt az olyan szörnyű. Csak az elején. Aztán már megszokásból. Ha hozzányúltam valamihez, pontosan az eredeti helyére igazítottam vissza, és magam takarítottam, az ágyneműt is én mostam ki… Emlékszel, hogy szerettem azt a szobát? Olyan nagy volt, olyan fenséges… Aztán elvesztél benne. Nem találtalak. Úgyhogy eleinte gyűlöltem ott aludni, de hogy valaki mást engedjek oda, az elképzelhetetlen volt. Inkább hozzászoktam, hogy eggyel több hely van a világon, ahol velem lehetnél legalább egy kicsit, és mégsem vagy ott. Úgy éreztem, cserbenhagytál, és ez undok gondolat volt, én pedig szégyelltem magam, ezért is… mindegy, ezért nem szerettem annyira itt lenni. De azért nem volt vészes. Nem volt rosszabb, mint máshol.
- A Grimmauld téri szobám is zárva volt.
- Az Sirius műve. Persze, miattam csinálta, de azt hiszem, kicsit érted is. – Elmosolyodtam. – Látod, ott szerettem lenni. Ott minden könnyebb volt. Mondtam Siriusnak, hogy néha ő is menjen be, mert ha utánad nyúl, még elkaphat, de az első alkalom kivételével mindig csak rám csukta az ajtót, és nem mozdult a küszöbről, nehogy megint elkiránduljak zombiföldre. Sokáig tartott neki, mire rájött, hogy ott, abban a szobában van erre a legkisebb esély, de már az első nap leesett neki, hogy szerettél, hogy szerettelek. Aztán elkezdte zárni az ajtót. Hogy ne szökj ki. Hogy meglegyen az illúzió, hogy csak egy Alohomora választja el az öccsétől. – Lenyeltem egy sós könnycseppet. – Sosem voltunk még olyan egyformák Siriusszal. Hirtelen ő is az lett, aki én: valaki, aki elengedte a testvére kezét.
- Akkor ezért hagyta, hogy ott töltsem a házi őrizetet. Ezért vállalta, hogy a börtönőröm lesz. – Regulus hangja csak egy árnyalattal volt keserűbb, mint egyébként, és tudtam, belefáradt abba, hogy a bátyja felé nyújtsa a kezét. Hogy már nem olyan fontos, mint régen. Hogy vannak ennél fontosabb dolgok is. Görcsbe rándult a gyomrom a rettegéstől. Micsoda? Például én? - Kezdetnek ez sem rossz.
- Hát, a folytatást kicsit elszúrta azzal, hogy általában egy szót sem szólt hozzám, csak bámult meg követett, amíg el nem küldtem a fenébe. Ne nézz így rám – nevetett fel örömtelenül, és a gyomrom még jobban összeszűkült, hiszen a sötétben nem láthatta az arcomat. – Nem bántani akartam. Nincs bennem bosszúvágy vagy harag, egyszerűen csak nincs hozzá türelmem, amíg…
- Amíg mi?
- Tudod te azt. Bólintottam, csak úgy magamnak, aztán minden mindegy alapon lehunytam a szemem.
- Követtél engem – suttogtam elgyötörten.
- Azért, mert igazad volt. Semmi keresnivalóm nem volt abban a barlangban. Akadt viszont egy hely, ahol muszáj volt ott lennem.
- Egy szekrény?
- Ha benne kuporogsz, akkor igen. Nem mondom, jobban örültem volna a szobámnak, de most már értem, miért nem vagy ott.
- Emlékszel erre a helyre? – Meg sem vártam a válaszát, csak hadartam tovább, amíg volt még egy szikrányi bátorságom, hogy beszéljek hozzá. – Egy mumus lakott ebben a szekrényben, amiről egyszer azt mondtad, én vagyok. Rettentően megbántottál, de aztán elmagyaráztad, hogy nem úgy értetted, hogy igazából nem tőlem félsz, hanem attól, hogy elveszítesz, és amikor most idejöttem, azt gondoltam, hogy az én félelmem is csak itt kaphat nevet. Mert nem igazán tudtam, mitől félek, Regulus.
- És most már tudod? – kérdezte szomorúan, és Isten tudja hogyan, de a szűk hely ellenére megfogta a kezem.
- Tőled – feleltem elcsukló hangon, majd szorosan lehunytam a szemem, és hangosabban is megismételtem: - Tőled félek. Attól, hogy ennyi idő után újra itt vagy. Attól, hogy ez olyan helytelen, mert…
- Hagyd abba. – Egy pillanat alatt elengedte a kezem, kivágta az ajtót, és kipattanva már fölém is magasodott. A lábfejem a szekrény szemközti oldalának csapódott, hiszen mindeddig ő tartott meg, és most hagyta, hogy kifusson alólam a lábam; hirtelen már nem volt ott velem. Annyira ismerős és rettenetes érzés volt, hogy hosszú másodpercekig képtelen voltam levegőt venni. Leforrázva meredtem a sajgó lábujjaimra, majd Regulus feldúlt arcába, amíg meg nem enyhültek a vonásai. – Értem én, nem kell… nem kell magyarázkodnod. Neked nem. Annak idején én ködösen fogalmaztam, de te sosem… Értem, jó? Kérlek, ne fejtsd ki egy barokk körmondatban, miért nem kérsz már belőlem, hogy miért nincs számomra helyed, vagy, hogy miért osztod meg Daviddel az életedet. Talán nem mondtam el elégszer, vagy nem voltam elég egyértelmű, de nekem mindegy, Med, komolyan. Csak boldog legyél. Ne magyarázkodj. Értem. Váratlan vendégként öntötte el az agyamat a düh; nem is emlékeztem rá, mikor voltam utoljára ennyire mérges valakire, hogy mikor fordult elő velem utoljára, hogy ilyen gyorsan ott termettem valaki előtt az elgémberedett tagjaimmal, az elroncsolt életemmel.
- Nem, nem érted! Daviddel lenni? Az lenne a gyakorlatias, a logikus, a kényelmes döntés. A könnyű út. Hiszen, ha Tara nénivel történik valami, nekünk kell felnevelnünk Jemyt, nem igaz? Ne hidd, hogy nem zongoráztam végig már vagy ezerszer az összes érvet David mellett… de amikor vele beszéltem erről, amikor úgy igazán, komolyan, felnőtt módjára beszélgettünk a jövőről, David a lelkemre kötötte, hogy ha vele akarok lenni, azt csakis magamért tegyem. Ne érte, ne hálából, ne megszokásból, ne Jemyért, ne azért, mert ha te nem jelentél volna meg, az lenne az egyértelmű, hogy együtt élünk túl, ahogy eddig is. David őszintén szeret engem, amióta csak az eszemet tudom, és nem fogok hazudni, én is szeretem őt. Fogalmam sincs, hogyan és mennyire, de ahhoz eléggé, hogy le tudnám vele élni az életemet. Biztonságban érzem magam mellette.
- Tőlem pedig félsz – morogta keserűen, és konokul elbámult a fejem fölött, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
- Igen, mert… - kétségbeesetten kaptam a szavak után, és esetlenül hátrapillantottam, vissza a tárva nyitva álló szekrényre, amiből kiszökött már minden mumus. Hogy-hogy nem jössz rá még így sem? – Mert olyan rossz az egész, hát nem érted? Az, hogy itt vagy, és én ettől olyan boldog vagyok, hogy néha elfelejtem, mi mindent veszítettem! Attól félek, hogy ettől borzalmas ember vagyok. Attól félek, hogy megint eltűnsz, hogy megint egyedül hagysz ezzel a tengernyi érzéssel… félek, mert pontosan tudom, hogyan és mennyire szeretlek téged. Tudom, hogy amíg én ez az árnyék lettem, és minden megváltozott körülöttem, ez az egy dolog mert mégis ugyanolyan maradni, és ez… téged ez nem rémiszt halálra? Hogy minden logikának ellentmondva pont te maradtál benne ennyire ebben a lüktető kis húscafatban? Regulus most már le sem vette rólam a szemét; úgy tűnt, órákon át mered rám a világ legtisztább, legőszintébb pillantásával még azután is, hogy abbahagyta a hitetlen fejcsóválást. Aztán, amikor már elviselhetetlen volt a feszültség, nemes egyszerűséggel magához húzott, és belenevetett a hajamba.
- Nem bírtad ki, hogy ne hozd rám a frászt, igaz?
- És a barokk körmondatra is feltétlenül szükség volt – tettem hozzá motyogva, miközben lassacskán eltűntem az ölelésben. – Nem hasonlítasz a többi mumusra, nem lehet téged egyetlen szóval elintézni. Igazából még most sem vagyok benne biztos, hogy tényleg sikerült… De ha még sokáig így maradunk, pont így, pont most, akkor talán az utolsó darab makacs félelemgombóc is köddé válik. – Fogalmam sincs, hová tűnt az elmúlt percek, órák, napok, évek Meredith Fieldje, de ez a lány, aki pont itt, pont most voltam, úgy mosolygott bele Regulus vállába, mint egy kamasz, és nem mellékesen úgy sírt közben, hogy teljesen eláztatta a pulcsiját. Ismerős volt valahonnan.
- Nem fogod meggondolni magad? – Éppen csak annyira tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen; a régi Regulus Arcturus Black a régi csillogással a tekintetében.
- Nem – feleltem határozottan, és biztosan tudtam, hogy nem hazudok. – Nagyon sokáig azt hittem, Davidnek jár, hogy a végén övé legyen a lány. Hogy tartozom neki azzal, hogy ha nem is szeretem majd soha úgy, mint téged, szeressem annyira, amennyire csak tudom. De aztán rájöttem, hogy egyetlen dologgal tartozom neki az életemért: azzal, hogy visszaadom a sajátját, és elengedem. Adnom kell neki egy esélyt, hogy találjon valakit, aki egészben szereti.
- Magabiztosnak tűnsz – válaszolta elgondolkozva.
- Én az is vagyok. Te viszont… tudom, hogy mindketten sokat változtunk, de azt hiszem, ez a legfurcsább benned; hogy már nem vagy olyan önbizalommal teli, mint régen.
- Úgy érted, beképzelt, nem? – nevetett föl halkan, majd azon nyomban el is komolyodott; a homlokára mély redőket rajzolt a valóság. ‒ Nem hibáztathatsz: évekig tartó bujdosás kontra életben tartó barátság? Halott vőlegény a gyerekkori barát ellen? A helyemben te sem rám fogadtál volna. Én még most sem tenném. Nem is hiszem el. Nem hiszlek el.
- Jó, akkor elmondok még valamit, hogy megértsd. – Hirtelen nagyon nehezemre esett a szemébe nézni, mert a szavak, amik szökni készültek tőlem, a maguk módján borzalmasak voltak, mégis… bennük volt az életem. Azt akartam, hogy eljussanak Regulus szívéig, úgyhogy felemeltem a fejem. – Amikor elrabolták a húgomat, kicsit megbotlottam, de mentem tovább. A szüleim, a nagymamám és a barátaim halálánál elestem, de azzal a lendülettel fel is keltem. Egyetlen dolog döngölt a földbe: amikor azt hittem, te haltál meg.
- Én voltam a jéghegy csúcsa… - A bólintás csak félig sikerült, Regulus álla csüggedten heverten a mellkasán, a kezei pedig a vállamról a zsebébe csusszantak.
- Nem – vágtam rá, és közelebb húzódtam, hogy újból elkapjam, és ezúttal ne is eresszem el a pillantását. – Te voltál minden, ami nem hagyta, hogy elsüllyedjek. És még most is te vagy az egyetlen ember, aki úgy rángat ki a sötétből, hogy beül mellém egy szekrénybe… szóval azt hiszem, most már a nyakadon maradok.
- Nem hiszem, hogy ez problémát jelentene – felelte egy örökkévalósággal később, az arcán egy reménykedő, halovány mosollyal. - De…
- Mégis van de?
- Csak azt szeretném tudni, mit jelent ez pontosan. Mi a következő lépés? Hová megy ez a mi híres lépcsőnk?
- Fogalmam sincs – mondtam őszintén, majd szégyellős vigyorral megvontam a vállam. - Gondolom, udvarolsz nekem, én meg hagyom.
- Igen? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem? Úgy értem… - A fejemet csóválva mellkason böktem. - Már elfelejtettem, milyen fárasztó tudsz lenni… Látod, pont erre próbáltam a magam béna módján kilyukadni. Olyan ez, mint amikor Rabastan miatt egy teljes hónapig nem beszéltünk ötödévben. Emlékszel? Utána hetekig mást sem csináltunk, csak meséltünk arról, amiről a másik lemaradt. Éjszakába nyúlóan mondtuk a magunkét, és már réges-rég takaródót fújtak, mire kifogyott belőlünk a szusz, úgyhogy mindig ott ragadtunk az alagsori szobában…
- Azt hiszem, tudom, hová halad ez a történet – mormolta a kezem után nyúlva, én pedig boldogan fejeztem be helyette a mozdulatot, mert az élethez, ami előttem állt, csakis ebből a kézfogásból meríthettem erőt.
- Igen, én is azt hiszem.
~o~
1 évvel később Minden a helyén volt; minden idementett múltdarabunk és az összes bútor, amit a közeli mugli kisváros áruházában vásároltunk a költözés előtt. Amikor elhelyeztem az utolsó bögrét is a frissen felszerelt konyhaszekrényünkben, erőt vett rajtam az érzés, hogy most már én magam is jó helyen vagyok. Nem is csak egy jó helyen, hanem otthon. Egyetlen akadálya volt annak, hogy ez az érzés igazán gyökeret eresszen a szívemben: a dobozhegy, ami az ebédlőasztal közepén trónolt, és az uralma alá hajtotta az egész világomat. Egy ideig meresztgettem rá a szemem, és az arcom belsejét rágcsálva mérlegeltem, biztosan készen vagyok-e egy ilyen horderejű változásra azok után, hogy vettem egy házat a férjemmel, de aztán gonosz félmosolyra húztam a számat, rászegeztem a pálcámat az önelégülten nyújtózkodó halomra, és mielőtt a világmindenség légüres terébe küldtem volna minden egyes kartondarabkáját, odasuttogtam nekik:
- Soha többé dobozok! – csak hogy érezzék, mennyire megutáltam az egész fajtájukat az elmúlt hetek felfordulása alatt. Elégedetten zsebre vágtam a pálcámat, majd fütyörészve elindultam, hogy előkerítsem Regulust, aki már csaknem félórája átcsoszogott a könyvtárszobába, hogy ellenőrizze a polcok teherbírását – bármit is jelentsen ez pontosan -, és nem igazán méltóztatott visszatérni, hogy netalántán csináljon valami hasznosat is: nevezetesen segítsen nekem kiüríteni az imént elvarázsolt izéket, amiket az egyszerűség kedvéért már nem is neveztem nevén. Ami - utólag már bölcsen belátom -, nem volt más, csak egy óriási, gyerekes fityisz az izékkel megajándékozott univerzumnak, amit az persze nem is hagyhatott megtorlás nélkül. Amint ugyanis kifordultam a konyhából, egyenesen belefutottam valamibe, aminek ebben a csodálatos házban már egyáltalán nem lett volna szabad léteznie: egy izébe.
- Azt mondtad, idehordtad az összeset az ebédlőbe! – A hangom egy oktávval a megszokott magassága fölött hasított az izét tartó Regulus felé, ő mégis csak egy pillanatra vonta föl a szemöldökét, és egyetlen arcizma sem árulkodott arról, hogy őrültnek néz, amiért egy ilyen semmiség miatt a torkának ugrottam. Ennek tiszteletére erőt vettem magamon, és néhány mélyebb levegővétel után teljesen civilizáltan, bár nem kevésbé dühösen megkérdeztem: - Hol rejtegetted eddig ezt a borzalmat?
- Az ágy alatt – vágta rá mindenféle köntörfalazás nélkül. Ettől meg kellett volna ijednem, de annyira kimerült és bosszús voltam, hogy az árulkodó jelek fölött nagy piros lámpák is villoghattak volna „VESZÉLY!” felirattal, azt sem vettem volna észre. – De nem előled! – tette hozzá sietve. Megjegyzem nagyon bölcsen, az én fejem fölött ugyanis biztosan foszforeszkált néhány „ROBBANÁSVESZÉLY!” tábla. Aztán egy bocsánatkérő pillantás kíséretében fél kézzel arrébb tolt, és bevonult a konyhába, hogy a frissen letisztított és nem utolsó sorban dobozmentesített asztalra tegye a… a dobozt. Háttal állt nekem, amikor hozzáfűzte az utolsó gondolatot a mondanivalójához: ‒ Magam elől. – És erre végre valahára életre keltek a radarjaim.
- O-ké – feleltem nagyon lassan, majd az ajtófélfának támaszkodtam, és az alsó ajkamat harapdálva megkérdeztem. – Valami baj van, Arcturus?
Sóhajtva kihúzott egy széket, és sután intett felé, mielőtt zsebre vágta a kezét. Jaj, ne.
- Ülj le, szeretnék megbeszélni veled valamit.
- Tudod, ez nem az a mondat, amit friss házasként szívesen hall az ember. – Szándékosan nem mozdultam egy tapodtat sem - vagy legalábbis ezt mondogattam magamnak, és a gyökereit nyújtogató rettegésnek.
- Tudom, de… leülnél, kérlek? Megkönnyítenéd a dolgom.
- De akkor te is leülsz, ugye? Ez nem az a jelenet, ahol közlöd, hogy meggondoltad magad, aztán kisétálsz az életemből?
- Minek nézel te engem, bogaram? – hördült fel megbántottan. Ettől egy pillanatra megtört a jég a szorongásból kovácsolt páncélja körül, úgyhogy egy kicsit megkönnyebbülten vontam vállat, de nem indultam el felé, amíg egy morranással helyet nem foglalt a kihúzott szék mellett. Amint leültem mellé, megfogta a kezem.
- Megijesztesz – motyogtam az arcát fürkészve, csak hogy megmagyarázzam, miért kapaszkodok belé emberfeletti erővel.
- Akkor elég rosszul csinálom, mert tulajdonképpen jó hírem van, csak…
- Csak mégsem?
- Bonyolult – felelte, majd elkapta rólam a pillantását. Aztán, csak hogy fokozza a konyhát megülő őrjítő bizonytalanságot, órákig meg sem szólalt, csak harapdálta a száját, ami egyrészt az én szokásom volt, másrészt egy arasznyival sem vitte előrébb az ügyet, bármi is volt az.
- Akkor talán kezdd a dobozzal – javasoltam hát kicsit türelmetlenül. Hogy tompítsam a szavaim élét, megpróbáltam behajolni a látóterébe, de miután kis híján leszédültem a székről, csak még tovább szakadt a cérnám. - Az tehet mindenről, nem? Az a hülye doboz.
- Mi ez az egész veled meg a dobozokkal? – Természetesen nem a borzalmas jó hírről kezdett el beszélni, de legalább rám nézett és hozzám szólt. Olyannyira értékeltem mindkét gesztust, hogy elővarázsoltam magamból a jó feleséget, és ahelyett, hogy leharaptam volna a fejét, csak annyit mondtam:
- Regulus.
- Jól van. Bocsánat. Ne haragudj. Csak…
- Nyögd már ki!
- A dobozban azok a cuccok vannak, amiket a parókiáról hoztam el úgy egy éve. A tárgyalásom után, mikor végleg visszaköltöztem a Grimmauld térre.
- A tárgyalásod után…? – Az emléktől keserű lett a szám, noha milliónyi boldog testvére száguldott elém, hogy kitúrja a fejemből.
- Igen – biccentett Regulus, majd a hüvelykujjával bocsánatkérőn végigsimított a kézfejemen. - Tudtam, hogy van még ott néhány holmim, és… tudnod kell, hogy Aodhfin fel volt készülve arra, hogy egy nap meghal – jobban mondva engem készített fel rá. Szóval volt néhány teendőm. Azt, hogy legyen utánpótlása a templomban, már azelőtt elintéztem, hogy feladtam magam, de ráadásként még módosítanom kellett egy-két egyházi kulcsfigura emlékezetét… ilyesmik. Nem tartott sokáig és nem is volt nagy ügy, akkor is megtaláltam volna a módját, ha esetleg nem mentenek föl a tárgyaláson, de szerettem volna túl lenni rajta… legfőképpen pedig szerettem volna bedobozolni az ottani életemet. Nem akartam, hogy ott legyél, mert szégyelltem, és akkor még amúgy is úgy gondoltam, hogy minél hamarabb szokom vissza a Meredith-mentes világba, annál kevésbé lesz fájdalmas. A cseresznyefás jelenet után már elkönyveltem magamban, hogy ennek tényleg vége. Aztán egy teljes hónapig nem láttalak, és mindennek a tetejébe jött az a rémes találkozás a tárgyalásom előtt… még csak remélni sem mertem, hogy egy nap itt kötünk ki.
- De itt vagyunk – bukott ki belőlem kétségbeesetten. – És eltüntettem a dobozokat. Az összeset. Már egyébként is üresek voltak, de eltüntettem őket.
- Tudom – vágta rá, és a szemében ott volt minden, ami bizonyította, hogy megért engem, hogy jobban megért, mint bárki más, az ígéretek mellé mégis odafért egy szikrányi fájdalom, amitől összeszorult a mellkasom. - Én nem is…
- Mi az, amit nem sikerült eltüntetnem, Regulus? – Ezen a ponton már biztos voltam abban, hogy Regulus Arcturus Black egy idióta doboz miatt visszasüllyedt, vagy legalábbis belemártotta a lábujját abba az irtózatos sötétségbe, ami miatt legutóbb egy barlangi tóban kötött ki. Nélkülem.
- Med, nézz rám. – Regulus remegő kézzel nyúlt az állam alá, de az ujjai melegen simultak az arcomra, a tekintete pedig szomorú mosollyal csillogott rám. Aztán a zsebébe nyúlt, és a tenyerembe helyezett egy apró, csillogó tárgyat. – Ezt találtam a dobozban. Már abban a pillanatban tudtam, mit tartok a kezemben, hogy köré kulcsolódtak az ujjaim, ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy a torkomban dobogó szívvel közelebb emeljem a szememhez a mágikus világ egyik csodáját. Égette a bőröm és égette a lelkemet is, noha biztos lehettem benne, hogy nem pont ez a darab tette tönkre az életemet. Mégis, szinte páni félelemmel löktem az asztalra, és hagytam, hogy egészen a közepéig guruljon.
- Egy időnyerő – közöltem az elátkozott homokórát bámulva, hátha a szavaktól könnyebb lesz a létezése súlya. Nem mintha az ide-oda hintázó tárgyat érdekelte volna.
- Egy kisebb fadobozban találtam, amiben a folyónál gyűjtött kavicsokat tartottam – felelte enyhén elpirulva, mintha az lenne most a legkínosabb, hogy kavicsokat gyűjtött, mint egy ötéves kisgyerek.
- Szuper. Még egy doboz.
- Med…
- Miért adod ide? – fordultam felé. Könnyes volt a szemem, de nem gondoltam… nem hittem, hogy Regulus éppen ettől rándult össze. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy kiabáltam vele.
- Mert biztos vagyok benne, hogy Aodhfin miattad csempészte a cuccaim közé. – Ez volt az egyetlen oka, hogy ráeszméltem a hangom erejére: az, hogy Regulus szavai mögött semmiféle erő nem volt. Szinte egyek voltak a kilélegzett levegővel. Suttogásnak sem neveztem volna őket. Ha igazán nevet kellett volna adnom nekik, talán a könyörgést választottam volna, de ennek semmi értelme nem volt, és még fázni is kezdtem tőle.
- Miért? – kérdeztem immár a normális hangomon, mert a testemet eluraló didergés csak ennyit engedett.
- Mert ezer százalék, hogy a halála után került a dobozba. Ami pedig csak egyet jelenthet.
- Hogy még a síron túl is rugdosni akar? – mordultam fel undorodva. Regulus úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna; olyan türelmesen magyarázott nekem, mint egy gyermeknek. És akkor fejbekólintott a semmiből jött gondolat, hogy egy napon milyen jó apa lesz majd belőle. Egy olyan napon, ami ellen most megszállottként szónokolt.
- Med, szerintem Aodhfin megbűvölte az időnyerőt, hogy a halála esetén automatikusan hozzám kerüljön.
- Ha olyan biztos vagy benne, hogy nekem szánta, mivel magyarázod, hogy nem hozzám bűvölte el?
- Azért, mert tudta, hogy ha meghal, megkereslek, hiszen már semmi sem lesz, ami távol tartson tőled. – A szomorúság megült a ráncokban, amelyek egy perce még egészen biztosan nem szelték át a homlokát. Ki akartam söpörni onnan. Azonnal. Mindenestül. De tehetetlen voltam, ezért egyre mélyebbre ásta magát. - És azért is, mert azt is pontosan tudta, hogy a lelkiismeretem… hogy… - Regulus hangja elcsuklott, és csak fél szívvel nyúlt a szavak után. - Azt akarta, hogy rábeszéljelek.
- Mire? – sipítottam egy sarokba szorított kisegér hangján. – Mire kellene rábeszélned?
- Med, figyelj rám.
- Nem akarok! – Az izmaim lenyűgöző módon azonnal a dühöm szolgálatába álltak, így a következő pillanatban már Regulus fölé tornyosultam, és a keze helyett a székem háttámláját szorongattam. - Még most hagyd abba, mielőtt olyat mondasz, amit nem tudsz semmissé tenni. Aodhfin egyszer már tönkretette az életünket. Mindkettőnkét, bármit is mondasz, hogy meggyőzz az ellenkezőjéről. Kérlek… könyörgök, ne hagyd, hogy még egyszer megtegye.
- De hát éppen az ellenkezőjéről van szó, hát nem érted? – Minden rendben lett volna, ha hagyja, hogy fölülről nézzek le rá és az időutazó utolsó gyászba csomagolt ajándékára, de Regulusnak természetesen fel kellett állnia. Az egyik kezét féltő szeretettel a vállamra helyezte, a másikkal pedig a könnyeimet törölgette, úja meg újra meg újra.
- Visszahozhatod őket. – Még mindig úgy beszélt hozzám, mint egy rettegő, értetlen kisgyerekhez, de most, hogy ismét ilyen közel volt hozzám, már képtelen volt titkolni, hogy az első jelző sokkal inkább rá igaz. Minden porcikájából süvített az önfeláldozás fájdalma, én pedig kis híján összerogytam a terhe alatt. - Mindnyájukat. Aodhfin gyenge volt, és bár azt hitte, okkal cselekszik, valójában nem volt nemes szándék a tettei mögött. Benned egy csöppnyi önzés sincs, bogaram. Mindenkit megmenthetnél. Shirleyt, Jeremyt… Caitlint, a szüleidet… sőt, Potteréket és engem is. Mindenkit, akit a Sötét Nagyúr tönkretett, Med, hát nem érted? Csak vissza kellene utaznod a megfelelő időbe, ahol még minden rendben volt, ahol még csak gondolatban flörtölt a világuralommal. Megölheted őt. Gyerekként, abban a barlangban, mielőtt bárkit is bánthatna.
- Regulus, most kezdődött el az életünk. – Lehunytam a szemem, részben, mert a gyerekgyilkosság sebtében elém vázolt képétől felfordult a gyomrom, részben pedig azért, mert ennek ellenére minden elfojtott vágyakozásom benne bujkált az elhangzott mondatokban.
- Tudom, és… Med… Med, figyelj. Hé, figyelj rám. – A két tenyere közé zárta az arcom, és addig csókolt, amíg ki nem nyitottam a szemem. - Nagyon kérlek, egy percig se hidd, hogy ezt akarom. Boldog vagyok. Itt és most. De tudom, mennyire hiányzik a családod, hogy mennyire szenvedsz a barátaid elvesztésétől, és én lennék a világ legönzőbb alakja, ha nem ajánlanám föl ezt a lehetőséget. Nem titkolhattam el előled.
- Én ezt megértem. – Bukdácsolva araszoltam el előle, amíg közénk nem hullott a keze. - De neked meg azt kell megértened, hogy ha visszamegyek az időben, attól nem az én életem fog megváltozni, hanem azé a meg nem született Meredith Fieldé, akinek a világát átformálom.
- Honnan tudod, hogy nem válsz vele eggyé, mint Aodhfin Flame-mel az első utazásakor?
- Sehonnan! – kiáltottam szinte tébolyultan. - Hát nem látod, hogy ez a legnagyobb baj? Fogalmunk sincs, hogy működik ez az izé!
- Ha Aodhfin itt hagyta neked, akkor megbízhatóan!
- Mert az előző két mesterműve ezt mutatja, igaz? – Felhorkantam, majd még két lépést hátráltam tőle.– Különben is, rátennéd erre az életedet? Az életünket?
- Én csak azt mondom…
- Ahhoz képest, hogy nem erre vágysz, nem igazán kapsz az ellenérveim után!
- Én csak…
- Nem. Elég ebből. – Hiányzott az érintése az arcomról, hát beletemetkeztem a saját kezeimbe, de a mozdulat természetesen fikarcnyit sem ért, úgyhogy kénytelen voltam kibújni az ügyetlenül összeeszkábált falaim mögül, és újból Regulusra emelni a pillantásomat. Úgy igazán. Eszembe jutott minden aprócska lépés, amit a mumusos szekrényből kimászva egymás felé tettünk – nemcsak azon a napon, hanem azóta is. Lepörgött előttem minden teázás, minden beszélgetés, minden séta, minden esetlen csók és minden bátortalan, sóvárgó érintés, amivel újjáépítettük a darabokra tört hidat, ami egykor összekötött minket. Most, amikor Regulusra néztem, nemcsak a régi, romos építményt láttam, hanem azt is, amit az elmúlt egy évben emeltünk, és bár a végtelenségig cirógattam volna az összetört csoda emlékét, őrültség lett volna letagadni, mennyivel szebb, mennyivel biztonságosabb és mennyivel valódibb ez az új kapocs a réginél – sőt, valójában bárminél, amit rövid és viszontagságos életem során megtapasztaltam.

Ez a vallomás egy megfáradt roncs habogásaként csengett volna, ha életet adok neki, és a gyengeségem miatt talán megtörtént volna a lehetetlen: talán komolyan eljátszottam volna az időnyerés gondolatával. Ezért inkább nagy levegőt vettem, és némi habozás után a földre ereszkedtem, anélkül, hogy egy pillanatra is eleresztettem volna Regulus tekintetét. Nem kellett sokat várnom rá: mire kettőt pislogtam, már mellém is kucorodott, majd az asztal lábának dőlt, az ölébe húzott, és addig szuszogott megnyugtatóan a fülembe, amíg el nem meséltem neki, mi minden cikázott a fejemben minden éjjel, amikor még nem volt mellettem, hogy elűzze a rémálmaimat. Elsuttogtam neki az egyetlen, a legsötétebb titkot, amit mindeddig megőriztem előle: a gondolatot, amely úgy kezdődött, „Mi lett volna, ha…” és bár nem tudatosan kaptam utána, mégis ott termett a fejemben minden éjjel, amikor arra riadtam, hogy csurom vizesen markolom a testemre csavarodott takarót, miközben fuldoklóként kapok levegő után. A gondolat minden egyes alkalommal így fejeződött be: Mi lett volna, ha hagyom, hogy Harry Potter ölje meg helyettem Voldemortot? Elmeséltem Regulusnak, mennyire undorodtam magamtól, hogy milyen nehéz volt kiűzni a fejemből a vágyakozás árnyékos képeit, és hogy milyen lehetetlennek tűnt, hogy valaha képes leszek újra álomra hajtani a fejem. Elmondtam neki, hogy a rémálmok már Shirley halála után elkezdődtek, és elmondtam azt is, hogy csak néhány hete szűntek meg végleg, amikor összeházasodtunk, és először aludtam el úgy, hogy ott feküdt mellettem. Kapkodva mutattam rá, hogy a szíve ritmusára táncolt először az agyamba a felismerés, hogy milyen furcsán megfordult minden. Hiszen ott, ahonnan Aodhfin elindult, végül az összes Tekergő meghalt, Harry Potter pedig – csakúgy, mint Teddy Lupin - árván nőtt fel, és rengeteg barátját elveszítette a Voldemort elleni küzdelemben. Az én világomban az én barátaim haltak meg, és Jemyvel ketten maradtunk árván, de a Tekergők éltek, Harrynek pedig hihetetlenül boldog gyerekkora volt, és még egy új barátot is kapott a sorstól Jemy személyében.
Minél több dobbanást számoltam meg, annál élesebben megfogalmazódott bennem, hogy bár sokszor irigyeltem Harrytől a gondtalan életet, amiért feláldoztam a sajátomat, ami történt, megtörtént, és ma sem cselekednék máshogyan. Hogyan tudnék együtt élni azzal a tudattal, hogy nem vettem le a terhet egy tizenéves fiú válláról, és hagytam meghalni a szüleit is? Keara pedig egyébként is az én gondom volt. Az én létezésem pumpálta belé a gonoszságot, ezért nekem kellett a magam módján megállítanom és megölnöm őt. Az önzésem az égvilágon senkit sem mentett volna meg az enyéim közül. Ez volt az igazság. Az időutazás ötletétől felfordult a gyomrom, mert egy újfajta kísértés volt: az ellenségem, a megrontóm, és valami, ami valamilyen ádáz, körmönfont módon mégis a családomhoz tartozott. Eltartott egy kis ideig, mire rájöttem, hogy itt az ideje tenni ez ellen. Ez volt az én nagy lehetőségem, hogy mindörökre eltüntessem ezt az árnyékot a családom feje fölül. - Tudod, a természetnek megvan az a bosszantó szokása, hogy egyensúlyt teremt a dolgok között. – Felemeltem a fejem, hogy Regulus szemébe nézhessek. Sem őt, sem magamat nem kellett győzködnöm az igazamról, de jólesett kimondani, és elképzelhetetlenül valóságos érzés volt a boldogság, hogy közben Regulus tekintetébe kapaszkodhattam. - Ha visszamennék, talán egyikünk története sem válna valóra, se Harryé, se az enyém, de biztosan lenne valaki, akit megtör helyettünk ez élet. Ha nem Voldemorttal vagy Kearával, akkor valaki mással. Azt mondtad, erősebb vagyok Aodhfinnél, és azt hiszem, igazad van, mert nekem eszem ágában sincs a múltba menekülni, hogy megváltoztassam. Regulus szótlanul bólintott, majd felnyalábolt a földről, a konyhaasztalra ültetett, és ismét a kezembe nyomta az időnyerőt. Ezúttal nem remegett a keze, és attól a pillanattól fogva, hogy kettétörtem Aodhfin utolsó ajándékát, már az enyém sem. - Mondtam már, hogy szeretlek? – kérdezte Regulus, miközben felült mellém. Velem ellentétben neki leért a lába, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy idióta vigyorral lóbálni kezdje mindkettőt.
- Nem elégszer – feleltem, majd a vállára hajtottam a fejem.
- Az biztos. De van egy jó hírem – karolta át a derekam. – Úgy fest, hogy egy egész életem van változtatni ezen!
- Nahát, tényleg? És mondd csak, mikor szeretnél hozzálátni? Nem kellett elfordítanom a fejem, hogy tisztán lássam a vásott mosolyát, és nem kellett megérintenem az arcomat, hogy tudjam, ott viselem rajta a tükörképét. A vadonatúj konyhaasztalomon ücsörögtem, a kezemben egy törött időnyerővel, a fülemben pedig a világ leggyönyörűbb szavával, és egészen biztos voltam benne, hogy még soha semmi nem volt ennyire a helyén az életemben. Hazaértem.
VÉGE
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.