efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Előszr is, van kt elmaradsom, amit ma, ezen a klnleges napon, Harry Potter szletsnapjn szeretnk ptolni, mert biztos vagyok benne, hogy nem vletlenl jtt ki gy a lps: Utlag is nagyon-nagyon-nagyon boldog szletsnapot, Lexii! s nvnapja alkalmbl Isten ltesse nagyon sokig a tatk-vonat msik kitart utast, Lellt is! :) Szuperek vagytok, lnyok :)
Msodszor pedig: kzeleg a vge... :) Tulajdonkppen ez az utols fejezet, ezutn mr csak az epilgus van htra (amiről meggrhetem, hogy igazn hossz lesz), ez pedig furcsa s izgalmas, s az igazat megvallva ennyi v utn kicsit ijesztő is. Ksznm, hogy mg mindig itt vagytok, s ksznm, hogy nem adttok fel ezt a maraton. Ha ezutn pislogtok egyet (vagy ppen sokat, ha annyit srtok majd, mint n rs kzben), mr ltni fogjtok az alagt vgt. Nemsokra jra jelentkezem!
Sarah McLachlan: Do What You Have To Do


Tedd, amit tenned kell
Hagytam elmenni. Mi mást tehettem volna? Esélyt sem adott rá, hogy megállítsam. Ezúttal sem. A harag olyannyira a részesemmé vált az elmúlt néhány órában – vagy inkább az elmúlt néhány évben -, hogy szinte már észre sem vettem, milyen istentelen remegéssel táncoltatja minden egyes izmomat. Az a pár lépés, amely elválasztott a cseresznyefától, akár több ezer kilométer is lehetett volna; amint megfelelőnek ítéltem a távolságot, kinyújtott karral támaszkodtam neki, hogy legalább egy kis részét levegye rólam annak a szörnyű tehernek, amellyé az ingatag lábaimra roskadó testem vált. Az volt a tervem, hogy leülök a fa tövébe, és megpihenek egy kicsit, de egy enyhén gyűrött pergamen már jóval előttem a földre hullott. Kedves Meredith! – kacsintottak felém a szálkás betűk, amik utoljára talán valamilyen ködös haditervet vázoltak fel elém. Annyira meglepődtem rajtuk, hogy pólyás kisgyerekként tottyantam a fa gyökerei közé, és csak többszöri próbálkozásra sikerült kisimítanom a papírt, amely az időutazó utolsó üzenetét hordozta. Kedves Meredith!
Sajnálom. Ez az első, amit tudnod kell. Főleg, mert most először joggal remélek tőled megbocsátást.(Nehéz haragudni egy halottra, nem igaz?)
Teljesen mindegy, hogy milyen szándék vezetett el idáig. A dolgok, amiket tettem… rossznak nem is nevezném őket. A bűn a legjobb kifejezés erre, azt hiszem.
Nem is hiszem, tudom. Hiszen pap vagyok.
Bármilyen döntést hoztam, azzal valamilyen úton-módon elloptam valamit az életedből, ezt is jól tudom. Az, hogy ezt a levelet olvasod, azt jelenti, hogy kettőt valahogy mégis sikerült visszaadnom Neked.
Hogy miért csak most? Nos, nyilvánvaló, hogy a bátyádat addig nem tudtam megmenteni, amíg nem volt mitől. Biztos vagyok benne, hogy az életünket valamilyen titokzatos úton egyébként is összekötötték azok a törvények, amiket szétcincáltam az időutazásommal, hiszen ő én és én vagyok ő, de erről – szerencsére – nincsenek tankönyvek, így hát, amikor eldöntöttem, hogy nem engedem meghalni a bátyádat, törnöm kellett egy kicsit a fejem. Az sosem volt kétséges, hogy az életemet adom az ő életéért. Egyébként is az övé volt, nem?
A bűbáj bonyolult és fájdalmas és az enyém. Nem is vesztegetnék rá több szót. Akkor mormoltam el, amikor utoljára láttalak Téged szemtől szembe: amikor végeztünk Voldemort horcruxaival. Én még nem éreztem úgy, hogy vége a feladatomnak, Te azonban igen, és ezt tiszteletben kellett tartanom. Elfogadtam, hogy nincs többé szerepem az életedben, de azt is tisztán láttam, amit Te még nem: hogy a Sötét Nagyúr halálával a bátyád nagyobb veszélyben van, mint valaha. Megszőttem neki a védőhálót és vártam. Sokáig, nagyon sokáig vártam. Olyan sokáig, hogy közben megkedveltem a vőlegényedet.
Ezen a ponton az agyam - aminek a nagy százaléka már amúgy is csak Regulus nevét kántálta kétségbeesett, tehetetlen gyötrődéssel - hirtelen minden idegszálammal Aodhfin esetlen sajnálkozására kezdett figyelni. Mert nem a bátyám csodálatos feltámadása miatt kuszálódott össze minden, ami már évek óta árva és mocskos volt az életemnek nevezett színdarab lapjai között. Nem azért, mert az időutazó, a pap, az imposztor végre valahára úgy törlesztett egy adósságot, hogy annak valódi súlya, valódi jelentősége, valódi értéke volt. Ha egy tizedmásodpercre elcsitítottam magamban az idegesen zsibongó Regulus-kórust, és őszintén végiggondoltam a dolgot, be kellett ismernem, hogy ezt az eseményt talán nem vártam, de elvártam. Logikus volt. Valami, ami járt. Aodhfin élete Flame életéért. Valami, ami nem is igazán volt fordulat, csak megtörtént, mert meg kellett történnie. Regulus miatt ücsörögtem a fa alatt. Ő volt a meglepetés, meg a masni, meg az, ahogy kiugrott a masni mögül. Dühös voltam, talán sokkal dühösebb is, mint eddig, de szinte észre sem vettem, mert a szemem falni kezdte a sorokat, az agyam pedig követte. Regulus Black… A fiú, aki összetörte a kishúgom szívét, bármelyik világban is jártam.
Ő a másik, akit megmentettem Neked. Nem azért, mert olyan nagyra tartottam – egyszerűen csak úgy gondoltam, örülsz majd neki, ha egyszer véget ér a Keara nevű rémálom. Hogy miért tartogattam végső ajándéknak? Mert azt hittem, hogy a halála lesz a szikra. Emlékszel? Harry Potternek a szülei halála volt a láng, amely táplálta a tüzet – a tüzet, amely a győzelemig vezette őt. Nem állítom, hogy a Te életedben nem volt már amúgy is elég halál, elég tűz. De meggyőződésem volt, hogy ez az egy lesz az, amire igazán szükséged van.
Lehet, hogy tévedtem. Isten látja lelkem, nem először fordulna elő. Ezúttal azonban talán nem teljesen nyúltam mellé; talán tényleg Regulus kell ahhoz, hogy véget vess a zűrzavarnak, amit előidéztem.
De ha így van, akkor…
Dühös voltam, sokkal dühösebb, mint eddig, és most már éreztem is. Az egész egy figyelemelterelés volt. Regulus, aki elterelte a figyelmemet Kearáról. Aodhfin, aki Regulusról beszélt, de mást sem csinált, csak elvonta róla a figyelmemet. Figyelem, figyelem, figyelem. Aodhfin, Regulus, Keara. A dolgok, amik eddig magukon gondolkoztak, most a sarkamra léptek. Történt valami. Eljött a cselekvés ideje.
/… akkor nem a halála lesz a szikra, hanem az élete./ *
Az első penna, ami az utamba került, az előszobai tükör előtti komódon hevert, néhány olyan pergamendarab között, amelyek közül egy sem volt jobb formában, mint Aodhfin levele, amit továbbra is módszeresen gyűrögettem a bal kezemben. Üzenni akartam. De mit akarok üzenni? Hiszen mindennek üzenete van. A szavaknak, a kézírásnak, még a kicseszett pergamennek is. Caitlin felcsattanó hangjára felkaptam a fejem, és egy pillanatra mintha ő maga nézett volna vissza rám a tükörből. Caitlin, a kislány. Caitlin, a kishúgom. Nem Keara, a szörnyeteg, aki olyan borzasztóan hasonlított rám. És persze valóban: amint pislogtam egyet, csak a látomásszerű valóság maradt. A hajam, ami kiszőkült, annyit játszottam Jemyvel a szabadban, a szemem, Caitlin szeme, Jemy szeme, ami alá sötét karikákat festett az elmúlt órák, napok, évek hullámvasútja. A kinyúlt ujjú pulóverem. Mindennek üzenete van. Mit akarsz üzenni a szörnyetegnek, Medy? Elrántottam a tekintetem a fakó alakról, aki én magam voltam, és némi idegőrlő csuklórángatás után az órámra néztem. Mennyi idő még, amíg Regulus betoppan a minisztériumba? Meddig tart, mire Keara fülébe jut, hogy életben van? Szorított az idő. Tikk-takk, Medy. Tikk-takk. De mindennek üzenete volt. A pergamennek is. Határozott, magabiztos léptekkel masíroztam be a konyhába, amitől a hátam mögött a tükörképem eltátotta a száját, mert még mindig remegtem, még mindig értetlenkedtem, még mindig döbbentem. De egyetlen egy dolog már a napnál is világosabb volt, és semmi másra nem volt szükségem, hogy a mozdulataim minden gyengeségemmel együtt igazi célt nyerjenek. Vessünk véget ennek a cirkusznak, Caity. Csak te és én. Két óra múlva. A tengerparton. Hátha másodjára sikerül.
Medy
Gondosan összehajtogattam a levélpapírt, amelyet még maga Shirley helyezett anyai gondoskodással a leglehetetlenebb elhelyezkedésű konyhafiókba. Szalag is volt mellette, égővörös, illatos, hát átkötöttem vele. Mindennek üzenete volt. Ezek a dolgok azt üzenték, hogy komolyan gondolom minden egyes szavam. Füttyentettem Úllának, és bár David is a nyomában loholt, az én tollas kis barátom már messze járt, mire emberi párja egyáltalán elkezdte összerakni a képet arról, ami az orra előtt játszódott le. Hagytam, hadd sakkozza ki magában, és inkább a bagoly után meredtem. Ügyesen. Okosan. Úgy, mint legutóbb. Gyere haza egy darabban.
- Med, jól vagy? – kezdett bele David, miután szépen lassan mellém somfordált. Talán látta rajtam a választ, talán utólag már maga is ostobának érezte a kérdést, mindenesetre szinte levegőt sem vett, mielőtt szinte suttogva hozzátette: – Meg sem merem kérdezni, kinek szól az a levél.
- Regulus úgy döntött, hogy feladja magát az auroroknak – feleltem köntörfalazás nélkül, és még büszke is voltam a tárgyilagosságomra, amíg ömleni nem kezdtek belőlem a szavak. - Nem tudom eldönteni, hogy végig erre készült az elmúlt két évben, mert csak így tudja elcsitítani azt a túlbuzgó lelkiismeretét, vagy csak ő sem találja a helyét ebben az új felállásban, és az utolsó ismerős dologhoz menekül…
- Az utolsó ismerős dolog te lennél, nem? – szakított félbe az előző vitánk hamvaival a hangjában. - Vagy nem ezért jött ide?
- Nem én voltam vele a barlangban, hanem a bűntudat – válaszoltam kitérően. Biztos voltam benne, hogy Regulus maga sem tudja, miért látogatott meg engem igazából, ezt azonban eszem ágában sem volt David orrára kötni. Túl beszédes lett volna. Világgá kiáltotta volna, mennyire tanácstalan vagyok én is. Sőt, talán még azt is elmotyogta volna, hogy attól félek, ez a tanácstalanság lökte Regulust az igazságszolgáltatás felé. – A lényegen persze ez sem változtat – folytattam, mielőtt túl sokat magyarázhatott volna bele a csendbe. – Ha Keara megtudja, hogy életben van, hanyatt dobja magát az örömtől, hogy új játékot kapott ellenem, és sosem lesz vége ennek az egésznek.
- Szóval Úlla most Keara felé repül? – Volt valami újfajta visszafogottság Davidben, amit nem igazán tudtam elhelyezni magamban, de még neki is szokatlan lehetett, mert tisztán kihallottam a kérdés mögül a dolgokat, amiket nem mondott ki: Normális vagy, Med? Normális vagy!?
- Most kellett lépnem, David. Mielőtt az a szörnyeteg rájön, hogy Regulus él. A minisztérium tömve van a besúgóival, és ha a keze közé kaparintja Regulust… - A gondolattól is a hideg futkosott a hátamon, és nem érdekelt, hogy David arca fájdalmas fintorba torzult a magyarázkodásomtól, mert ezeket mindkettőnknek hallania kellett. - Még egyszer nem tudom elveszíteni, nem így, bármi is lesz ezután. – Fogalmam sem volt, mikor ragadtam meg a karját, de onnantól kezdve szinte könyörögve bizonygattam neki, hogy helyesen cselekedtem. - Keara most nem is fog gyanakodni. Nincs oka kételkedni abban, hogy Flame volt az utolsó csepp a pohárban.
- Med, szerintem… - Próbált úgy elhátrálni az érintésem elől, hogy a lehető legkevésbé bántson meg vele, ami aranyos volt tőle, de a legkevésbé sem érdekelt.
- Te is tudod, hogy most már éppen itt az ideje, hogy véget vessünk ennek az egésznek – Mániákusan hadonásztam a frissen felszabadult kezemmel, egy ponton talán még a hajamba is túrtam, mint valami meg nem értett, elfelejtett tudós. - Már így is túl sokáig halogattam… nem… nem veszíthetek el még több embert úgy, hogy itt ücsörgök, és azt várom, hátha Dumbledore, a nyavalyás Rendje, vagy bárki, aki nem én vagyok, megteszi helyettem. – Most már ő szorította az én vállamat, és ettől valamilyen csoda folytán józan elhatározás költözött az imbolygó mondatokba. - Ez az én harcom, David. Mindig is az volt. Sosem szabadott volna hagynom, hogy elhitessék velem az ellenkezőjét.
- Jól van – felelte habozás nélkül. - Nem mondom, hogy ne menj, még akkor sem, ha őrültségnek tartom, hogy csak így mindenféle tervezés nélkül beleugrasz a dologba. Értem. – Halványan elnevette magát a döbbenetem láttán, egy pillanattal később azonban már ugyanolyan komolyan csillogott a szeme, mint eddig. – Belátom, hogy az előző álláspontomhoz képest ez egy kicsit szélsőséges váltás, de… figyeltelek titeket, és vegyük úgy, hogy megvilágosodtam, oké? Szóval csak két dolgot kérek: az egyik, hogy engedd, hogy veled jöhessek.
- Kizárt. – Még be sem fejezte a mondatot, már hevesen ráztam a fejem. - Ha megöl, neked kell folytatnod, te vagy az egyetlen, aki nem adja fel sosem, akitől majdnem annyit lopott el, mint tőlem…
- Engedd már, hogy végig mondjam! – ripakodott rám majdhogynem atyai szeretettel. - Ez a második kérésem, csak hogy leegyszerűsítsük a dolgot. Az elsőre amúgy sem vártam más választ. – Ismét ellépett tőlem, ezúttal azonban úgy tűnt, komoly belső harcok árán. Ő is a hajába túrt, de ebben nem volt semmi őrületbe hajló; az egész jelenet végtelenül szomorú, és kimondhatatlanul davides volt. - Nézd, Med, én pont annyi idős vagyok, mint te, és száz százalék, hogy semmivel sem tudok többet az életről, mégis azt gondolom, hogy… - Amennyire a konyhapult engedte, még távolabb hátrált tőlem, és elfordította a fejét, mintha valamilyen szörnyű titkot készülne megosztani velem. –Azt gondolom, hogy nem szabadna tovább kapaszkodnod abba a srácba, akibe tizenévesen beleszerettél. Ha Regulus sosem tűnt volna el, ha sosem hittük volna, hogy meghalt, akkor is azt mondanám, hogy hiba lett volna tizenhét évesen összeházasodnotok. Gyerekek voltatok, semmit sem tudtatok a házasságról, talán a szerelemről se… Én csak… én csak nem hiszem, hogy az embernek csak egy igazi jár az életben, és azt sem hiszem…
- Ha tényleg ezt gondolod, te miért nem tudod elengedni azt a lányt, akibe tizenhárom éves korodban szerettél bele? – A kiabálással, a kamaszos sértettséggel, az általános David-jelenséggel álmomban is elboldogultam volna. Ezzel a megalázkodó, már-már könyörgő érveléssel nem tudtam mit kezdeni. Csak a saját, kegyetlen észérveim maradtak. A saját szörnyetegem. David azonban a legnagyobb meglepetésemre nem tört össze az otromba mancsai alatt. Ha lehet, inkább erőre kapott tőle, mintha várta volna, hogy megjelenjen, mintha ez lett volna az egyetlen biztos pont a beszélgetésben.
- Egy percig sem állítom, hogy nincs igazad, de ez akkor is más. Te egyszer már lemondtál Regulusról, és azt hiszem, csak azért nyúlsz utána most megint, mert félsz máshogy dönteni, de Med – fordult felém immár mindenféle hezitálás nélkül -, mi lenne, ha ahelyett, hogy kockáztatod az életed valakiért, akit évekig halottnak hittél, inkább meg sem próbálnád őt kiásni?
- Ha azon aggódsz, hogy nem jövök vissza… - Nehezen fogtam bele. Nem voltam biztos a dolgomban, és nem hittem, hogy valaha is az leszek, de ebben az egyenletben nem csak ketten szerepeltünk, és ez a nyelvem hegyére csalta az ígéretet. - Visszajövök. Ha túlélem, ha sikerül véget vetnem ennek a rémálomnak, ide fogok visszatérni, hozzád és ehhez az élethez, mert ha Tarával és Sebbel történik valami, már csak mi maradunk Jemynek, és nem akarom, hogy még ennél is árvább legyen. Shirley ránk bízta őt, ennél soha semmi sem lesz fontosabb, érted? Én csak… - Semmi sem lehetett volna árulkodóbb ennél a gyenge, kínlódó habogásnál, és a világon semmi sem lehetett volna bántóbb az üzenetnél, amit hordozott, David mégis elmosolyodott.
- Gyere ide – morogta a nemlétező bajsza alatt.
- Tessék?
- Gyere már. Nem tudom kinyögni, amit akarok, ha közben meresztgeted rám a nagy kék szemeidet. – A mosoly önkéntelenül kúszott a szám szélére, a lábaimnak pedig mégannyi szabad akarata sem volt, de a karjaimat a kialakult helyzet teljes tudatában fontam David köré. - Csak azt akarom, hogy boldog legyél, Med. Meg persze azt is, hogy életben maradj, de gondolom, ez eléggé összefügg, szóval… - Nem tudom, mikor kezdtem el sírni, azt viszont sosem felejtem el, hogyan landolt David első könnycseppje a nyakamban. – Ne azért gyere ide haza, mert együtt felelünk valakiért. Miattam gyere. És ha az nem megy, ha tényleg nincs igazam veletek kapcsolatban, akkor… akkor csak tedd, amit tenned kell, oké? Engem csak az érdekel, hogy végre valahára nyugtod legyen valahol, meg békéd, örömöd és boldogságot. Azon úgysem változtathat már soha senki, hogy te vagy a legjobb barátom. És azon sem, hogy szeretlek.
*
Tikk-takk, Medy. Tikk-takk. Végül nem mosogattam el, úgyhogy David egy tortavágó késsel próbált szendvicset csinálni magának, miután meggyőztem, hogy nekem egy falat sem menne le a torkomon. Sok mindent halogattam, többek között a Jemytől való búcsúzást is, ezért hosszú, értékes perceket vesztegettem arra, hogy a szenvedését nézzem. Végül némi tétovázás után rövid üzenetet firkantottam egy levelezőlapra, zsebre vágtam, és bevonultam a gyerekszobába. Azt hiszem, eltértem az ilyenkor szokásos forgatókönyvtől, mert nem írtam búcsúleveleket, és nem hajoltam könnyes szemmel Jemy kiságya felé, hogy értelmetlen életbölcsességeket osszak meg vele arra az esetre, ha nélkülem kell felnőnie. Először arra gondoltam, fel sem ébresztem, olyan békésen aludt, de aztán nem bírtam magammal, és bármilyen morcosan nyöszörgött is rám, a szuszt is kiszorítottam belőle. David, akit Jeremy a horcruxvadászat ideje alatt csak stresszevőnek hívott, mindeközben egy siralmas kinézetű szendvicset majszolt, és az ajtófélfát támasztotta, ha lehet, még tragikusabb arckifejezéssel, amíg a szabad kezébe nem nyomtam Jemyt.

Magamra kanyarítottam az úti köpenyemet, mire megcsörrent a zsebembe tuszkolt, silány kis cetli, amit Tarának címeztem. Sajnálom, hogy megint kiszöktem. Többé nem fordul elő. –Meredith A tükörképemet bámultam, míg vissza nem bámult rám, aztán ledobtam a köpenyt, ami túlságosan elegáns külsőt kölcsönzött a szétcincált bensőmnek, és a konyhába rohantam, hogy a pultra ejtsem a lapot. Davidnek hála csak a tortaszelő kés mellett maradt egy talpalatnyi tiszta hely; hogy a lelkiismeretem is tiszta legyen, egy szivaccsal simára töröltem a felszínét, hadd egyen David még több borzasztó szendvicset a távozásom után. Aztán arra gondoltam, mennyi minden borzasztó már így is, és elrejtettem a kést. David és Jemy a küszöbig kísért; Jemy az ujjait nyújtogatta felém, David pedig a szívét, én azonban egyikért sem nyúltam vissza, csak homlokon csókoltam a kisfiút és egy pillanatra David vállgödrébe nyomtam az arcom. Egyikünk sem szólalt meg. Mire elértem a védővarázslatok határát, milliónyi dolog jutott eszembe, amit el kellett volna mondanom nekik, de ha akartam volna se tudtam volna meghátrálni. Előre, mindig csak előre. Amikor megfordultam, hogy visszanézzek rájuk, hirtelen nagyon aprónak tűntek, mintha csak álmodnám őket. Porszemek a gépezetben. A falatnyi boldogság, ami véletlenül megmaradt neked. Intettem egyet, bátortalanul és félszegen, aztán választ sem várva megpördültem a sarkam körül, és a hoppanálás fekete csövébe vetettem magam.

Amikor Aodhfinnel a Végső Leszámolásról beszéltem, valahogy mindig egy nagy, sötét helyet képzeltem magam elé, valami olyasmit, mint amilyen a függönyös terem volt Harry Potter emlékeiben. Magam elé idéztem a villódzó fényeket; az egész olyan drámai és végleges volt, és a szívem mélyén talán abban is reménykedtem, hogy megúszom ennyivel. Hogy csak egy vászondarab mögé kell löknöm Kearát, és már vége is lesz a többéves rémálomnak.

Jó néhány másodpercig kellett szaporán pislognom, mire a szemem hozzászokott a vakító napsütéshez, amely hol a homokról, hol a tenger vizéről villant a szemembe. Korán érkeztem, ez azonban semmire sem volt garancia, úgyhogy – bár eleinte nem sokat ért -, az első pillanattól kezdve kivont pálcával billegtem ide-oda, és amint kitisztult a kép, fedezék után kezdtem kutatni. Ismertem a terepet, de csak, mint valami költői helyet, a szenvedés és a mélázás tökéletes helyszínét. Sosem gondoltam rá csatatérként. Csupán azért hívtam ide Kearát, mert tudtam, hogy csakúgy, mint nekem, az általa is emlegetett iróniának sem fog tudni ellenállni. Rövid szemlélődés után rá kellett jönnöm, hogy saját magamon és egy idegenül árválkodó kétméteres sziklatömbön kívül senkire és semmire sem számíthatok. Lőttem egy-két taroló átkot a sziklára, csak hogy lássam, mennyire számolhatok vele; egy-két nagyobb darab suhogva vált le a tetejéről, de egyébként jól bírta a strapát. Tehát mögé tudsz ugrani, ha arról van szó, és ha megkéred Kearát, hogy álljon alá, még akár egy darab kővel is agyonütheted. A Fejemben Lakó Caitlin szorongva ficánkolt az agyam sarkában, arra azonban nem volt rest, hogy kommentálja a nyilvánvaló tényt, hogy alapvetően vesztésre állok. Köszi, nagy segítség vagy. Nem sok értelmét láttam a toporgásnak, úgyhogy Caitlin ciccegésével mit sem törődve a sziklának vetettem a hátam, és helyet foglaltam a tövében, hogy a lehető legkényelmesebb helyzetben analizáljam tovább a lehetetlen helyzetet, amibe sodortam magam. Tulajdonképpen nem sok taktikám volt. Egyetlen dolog motoszkált a fejemben a Hangon kívül: Mindennek üzenete van. Ezért nem öltöztem át. Ezért nem fésülködtem meg. Azt akartam, hogy Keara a sebzett oroszlánt, a gyászoló, frissen feltámadt szörnyeteget lássa bennem, azt, akinek nincs már vesztenivalója. Azt, akit alá lehet becsülni. A másik előre kiszámított lépésem az volt, hogy megadtam a neki járó tisztet. Caitynek szólítottam, és Medyként voltam jelen. Azt akartam, hogy minden eddiginél nagyobb győztesnek érezze magát. Úgy akartam megölni, hogy az fájjon. Talán sejtette, hogy ez hazugság, de arról fogalma sem lehetett, hogy igazából nem az: nem tudta, hogy a zsebemben ott lapul egy fénykép a négyéves Caitlinről, és nem tudta azt sem, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy a fövenyre tette a lábát, milliónyi gyerekkori emléket zsongatok a fejemben támadásra készen. Ez volt minden. Minden, ami voltam, minden, amit elvett tőlem, minden, amit még feláldozhattam az ellene vívott harcban. - Tudod, Medy, ahhoz képest, hogy milyen kicsi vagy, szörnyen hangosan gondolkozol. – Keara vidám mosollyal hajolt ki a szikla mögül; már csak az hiányzott, hogy integetni kezdjen, mintha csak két jó barátnő lennénk, aki fagyizni indul. Az lehet, de te sem hallhatsz meg mindent – sziszegtem a fal mögül, amit Regulus tanított meg az elmém köré építeni. Keara már percek óta mögöttem bujkált, amivel a riasztóbűbájomnak hála tökéletesen tisztában is voltam, és ismét csak kedvem szerint nyitogattam előtte a gondolataimat. Mindegy volt, hogy gyanút fog-e, így hát késlekedés nélkül lőttem ki rá az első átkomat, az első emlékemmel együtt. - Mindig ilyen sokat fog sírni? - kérdeztem a vörösödő gömbre meredve. Csak ma hozták haza az ispotályból, az újdonsült testvérem azonban máris feszegetni kezdte a házunk csendre vonatkozó előírásait. A bátyámmal fél kilenc után már egyáltalán nem hangoskodhattunk, csak és kizárólag a Párnacsata Péntekeken, a kis izé viszont nem zavartatta magát, annak ellenére is teli torokból bömbölt, hogy lassan elmúlt háromnegyed kilenc is. Tulajdonképpen már a szabályszegés harmadik percében is a küszöbön toporogtam, de egészen eddig nem mertem úgy igazán bekukucskálni a szüleim szobájába. Apa nyúzott arccal ringatta Caitlint, aztán átadta Anyának, hátha attól javul a helyzet; ezt egy párszor még eljátszották, mire valaki válaszra méltatta a kérdésemet.
- Csak amikor tele a gatyája – szólalt meg mögöttem Flame, amitől kis híján nekem is tele lett az a bizonyos. Anya rosszallóan megcsóválta a fejét, majd intett a fejével, hogy ha már ott tobzódunk, kerüljünk beljebb.
- De viselkedj ám! – A felszólítást egyértelműen a bátyámnak címezte, a biztonság kedvéért azonban én is összébb húztam magam, mielőtt leültem anya mellé az ágyra.
- Jól van, na! – forgatta meg a szemét a világ legkamaszabb kamasza, majd testvériesen arrébb lökdösött a lábával. - Amúgy akkor is bőgni fog, ha éhes, ha fáradt, ha szomorú - tette hozzá a hajamat húzgálva. - És a’sszem akkor is, ha boldog… te legalábbis sosem hagytad abba.
- Kösz szépen, nagyon kedves vagy! – Hirtelenjében természetesen csak ennyi tellett tőlem, noha gondolatban már rég visszaszúrtam azért, mert a négyévesen szerzett tapasztalataira alapozva hirdette a szakértői véleményét.
- Még egy gorombaság, és irány az ágy! – szólalt meg Apa két ásítás között. - Amúgy is ott lenne már a helyetek, nem? Ti nagy szamarak…
- Hé, én még nem vagyok nagy szamár! – horkantam fel minden nőiességet nélkülözve. - Flame-et is csak akkor kezdted így hívni, mikor két méteres kezei meg lábai lettek!
- Héka-béka!
- Mit mondott édesapátok? – Anyától egy pillantás is elég volt, hogy visszasoroljunk az engedelmes gyerekekhez. Az újonc persze még ezt sem tudta, mert ugyanúgy bőgött tovább.
- Megfoghatom? – Araszoltam közelebb egy váratlan ötlettől vezérelve.
- Végül is, lehet róla szó – mosolyodott el Anya úgy igazán; most először azóta, hogy itthon is bemutatta nekünk a kopasz ufót. – De emlékezz, mit mondtam: most még nem olyan erős, mint te meg Flame. Olyan, mint egy kis porcelánbaba. Nagyon kell vigyáznod rá.
- Vigyázni fogok – bólintottam a tőlem telhető legnagyobb komolysággal. Azt hiszem, még soha semmit nem gondoltam ennyire komolyan. - Megígérem.
- Nagyon fontos, hogy mindig jól tartsd a fejét, mert szegénynek még nagyon gyöngye a kis nyaka… így ni, látod, milyen szépen beleillik a karodba? – Áhítatosan követtem Anya minden utasítását, és amikor végre egyedül csak én tartottam Caitlint, megtörtént a csoda: a nagy, vaksi szemek egyenesen az arcomba meredtek, a sírás pedig egyik pillanatról a másikra abbamaradt. Még csak a földre köpött cumiját sem követelte, megelégedett azzal, hogy Flame a szájába dugta a kisujját.
- Nahát – hangzott fel néhány döbbent másodperc után a szülői kórus. Apa boldogon csapta a hóna alá Anyát, és a könnye is patakzott a megkönnyebbült nevetéstől.
- Erlina, azt hiszem, megtaláltuk a titkos fegyverünket. Meredith, ezen túl egy percre sem mozdulhatsz el a húgod mellől, megértetted? – Még a mutatóujját is tréfásan rázta felém, amit rettentően viccesnek találtam, de nem mertem nevetni, nehogy baja essen a kishúgomnak.
- Azt gondolod, hogy nagyon okos vagy, mi? – lihegte Keara szikrázó szemekkel, miután szinte egy teljes percre lebénította az emlék. Akár meg is ölhettem volna, ha nem került volna olyan sok energiámba, hogy a fejében tartsam a képeket, és magam is felépüljek a hatásukból. Ráadásul egészen messzire hátrált tőlem, majdhogynem lőtávon kívülre, ami meg is nehezített volna egy meglepetés támadást. Ezzel vigasztaltam magam, és azzal, hogy ez még nem volt elég, hogy ennél több kínt érdemel. - Komolyan azt hitted, ezzel a trükkel árthatsz nekem? – A kérdés minden egyes szavát egy-egy átokkal kísérte, de egyik sem villant zöld fénnyel. Keara csak játszott velem, mint macska az egérrel.
- Igen – vágtam rá, miközben lassan egy teljes kört leírtam körülötte. - Mondhatni ez a gondolat volt a legjobb barátom, miután te az összes többit megölted.
- Ez nem igaz – torpant meg. – Meghagytam Davidet. Életben hagytam az egyetlent, akire igazán szükséged volt.
- Kinek képzeled te magad? – sikítottam megtörve a közömbös hangsúly rettenetes súlya alatt, és egyetlen percre én voltam az, aki támadt.
- Shirleynek meg kellett halnia, mert szerettem – folytatta most már összeszorított foggal, de nem kevesebb meggyőződéssel. - Jeremynek meg kellett halnia, hogy Shirley szenvedjen, mielőtt megölöm, és Te szenvedj attól, hogy mindkettőt megöltem. De Davidnek élnie kellett, hogy ne halj meg teljesen.
- Hogy ne halljak meg teljesen? Mégis miért, hm? Hogy meggondolhasd magad? Hogy visszajöhess valakihez? – Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy óriási hiba ezt kimondanom, hogy ha csak egy pillanatra is azt hiszi, reménykedem Caitlin visszatérésében, attól azon nyomban erőre kap a dac, amivel a gyűlöletét táplálja.
- Dehogyis – tért vissza az ördögi vigyor, amint legördült a nyelvemről az utolsó hang. – Azért, hogy így ölhesselek meg. Az átok, ami felém repült, határozottan zöld színű volt, de mintha csak a fél szíve lett volna benne, mert gond nélkül ugrottam előle a sziklatömb mögé. Kísérte azonban valami más is, amire a fejemre záporozó szikladarabok miatt esélyem sem volt felkészülni. Caitlin a fűben ült, az almafa alatt, és gyilkos tekintettel bámulta a hintát, ami előző nap szakadt le a tizenhét éves, önző, meggondolatlan Flame alatt, aki velem együtt jött haza az utolsó tavaszi szünetére. Nem az én emlékemben jártunk, úgyhogy sokáig nem is történt semmi más, csak a gyomrom süllyedt egyre lejjebb és lejjebb a ténytől, hogy ez a pillantás pont olyan, mint amivel Keara nézett rám az imént. Aztán megjelentem a színen, a kezemben két szelet almás pitével, az arcomon pedig egy kissé öntelt mosollyal. Emlékszem, Apa szabadságot vett ki a szünet idejére, évek óta most először, és egy egész órát töltött azzal, hogy új szavakat tanítson nekem.
- Szia kölyök! – köszöntöttem Caityt, majd lehuppantam mellé, és gyengéden vállon öklöztem. – Mi a harci helyzet? Jöttem kommunikálni!
Talán egy teljes percbe is beletelt, mire a vörös szín elérte a homlokát, de addigra már minden ízében remegett, és egy hároméves minden felháborodásával rontott nekem, pukkadozva a méregtől: - Te vagy a kommunika!
- Hóó, oké, ugye tudod, hogy ez azt jelenti, hogy beszélgetni szeretnék veled? – Nagyon gyorsan felmértem, hogy itt bizony nem játszhatom meg az agyam, és ideje normális testvérként viselkednem. Caitlin is díjazta a váltást, mert egy kimért biccentés után vigyorogva nyúlt a neki hozott pitéért, volt azonban még valaki a kertben, aki magasról tojt arra, hogyan kell viselkednie egy testvérnek.
- Már honnan tudná? Ekkora korodban te sem tudtál semmi értelemeset. Beszélgetni meg aztán pláne nem. – Flame karba tett kézzel támasztotta a házfalat, onnan osztotta ránk mérhetetlen felnőtt bölcsességét. Ennyi év távlatából már nyilvánvaló volt, hogy ő is csak beszélgetni szeretne; főleg velem, de talán még Caitlinnel is, mert hiányzunk neki, ezt azonban a lehető legrosszabbul közvetítette, ahogy azokban az időkben mindig is, ezért mindketten ellenségesen reagáltunk rá.
- Fogd be, Flame! – kiáltottam reá.
- Igen, fogd be Flame! – ismételte utánam Caitlin engedelmesen. De Flame természetesen csak velem foglalkozott, velem kötekedett. Az emlék fölgyorsult, a szavak elmosódtak: a vita eldurvult, én felpattantam, aztán még lökdösődni is kezdtünk, és amikor anya szólt, hogy sírás lesz a vége, azt mondtuk, csak játsszunk, de nem játszottunk, mert utáltam és féltem tőle, és fájt, nagyon fájt, nemcsak belül, hanem kívül is, mert elestem, és lehorzsoltam a térdem, és Caitlin vigasztalni akart, de ellöktem magamtól, szó szerint a fenekére tottyant, de csak nézett, és nem értette. Segíteni akart, de nem tudott, mert nem értette. Semmit sem értett.
Az emlék azzal zárult, hogy Flame győzedelmesen elvonult, de a valóságban a holttestét láttam magam előtt, vérbe fagyva, megalázottan, kiterítve Keara lábai előtt, és hiába pislogtam, hiába kuporodtam a szikla mögé, hogy meneküljek előle, nem akart eltűnni.
- Megölted a bátyánkat, te rohadék! – ordítottam a vakvilágba, hátha ez megtöri Keara koncentrációját.
- Saját magát ölte meg a hűtlenségével! – Megkönnyebbülten konstatáltam, hogy a hangja az enyémhez hasonlóan elgyötört, és ennek megfelelően még mindig a túloldalról oson felém; valószínűleg a gazdájához hasonlóan. Szorosan öleltem magamhoz a térdemet, talán még annál is szorosabban, mint ahogy a pálcámat markoltam, mert rettegtem, hogy egy hirtelen mozdulat, és szétesek. Minden remegő sejtemben éreztem, mekkora ajándék, hogy van időm észhez térni a támadásból, és van erőm átgondolni, mennyire valószínűtlen is, hogy bármelyikünk újra egy ehhez hasonló mentális fegyverhez nyúl. Lefutottuk a tiszteletköröket. Kipipálhattuk az erőfitogtatást. Ideje volt véget vetni a játéknak. Lehunytam a szemem, úgy hallgattam a felém közeledő lépéseket. Háromig számoltam, mielőtt válaszoltam neki.
- Elég sokat elárul a kapcsolatotokról, hogy egy átokkal akartad biztosítani a hűségét.
- Azt hiszed, ezzel most megbántottál? – kacagott fel megkeseredett gonoszsággal. A hideg futkározott tőle a hátamon. – Jaj, Medy, Medy… Mindig is tudtam, hogy valójában a te oldaladon van. A halál persze ettől függetlenül is járt neki: már harmadszor állt közénk.
- Közénk? – Hitetlenkedve kaptam fel a fejem. - Mi a fenéről beszélsz már megint?
- Amikor megöltem a szüleinket – kezdte rögtön a legfájdalmasabbal. Megmarkoltam a zoknim szárát, összeszorítottam a fogamat, és szépen lassan feltápászkodtam a földről. – Aztán tegnap. Mit kell ezen magyarázni?
- Ez csak kettő volt. – Jobbról közelített a hangja, úgyhogy bal felé kezdtem araszolni, de – mivel már minden apróságban cselvetést sejtettem -, továbbra is úgy hegyeztem a fülem, mint egy vadászkutya.
- A harmadik maga a létezése, te kis tetű. – Minden olyan gyorsan történt: az egyik másodpercben még a következő lépésemet, a mesterien időzített előbukkanásomat számolgattam, a következőben pedig már ott állt velem szemben Keara.
- Elég extrém az elsőszülöttet hibáztatni, amiért megszületett – mutattam rá, és még magasabbra emeltem a pálcámat, noha az övé valamilyen megmagyarázhatatlan okból a talaj felé mutatott.
- Te meg az a félnótás… - A tekintetéből áradó gyűlölettel világokat lehetett volna lángba borítani, én azonban falat építettem magam köré a tükörképével. Megölted a szüleimet. Jeremyt. Shirleyt. Megöltél mindent és mindenkit. – Mindig úgy áhítoztatok rá, hogy a másik szeressen és elfogadjon titeket. Én sosem álmodoztam ilyen lehetetlen és lényegtelen dolgokról. Se Kearaként, se a nyamvadt, semmirekellő kishúgodként. – Egy illanó pillanatra győzedelmesen görbült felfelé a szája, mert hiába küzdöttem ellene, ettől az egy mondattól úgy rándultam össze, mintha korbáccsal hasította volna végig a hátamat. – Flame engem sosem érdekelt úgy igazán – folytatta rideg mosollyal, és ekkor döbbentem rá, hogy eddig is csak róla beszélt. – Mégis ő jutott nekem, az utánad való nyáladzásával együtt. És nemcsak a végén. Az elején is. Te bezzeg nem voltál ott. Sem a felemelkedésemnél, se utána. Azt hiszed… - Akármikor megátkozhattam volna. Talán meg is kellett volna próbálnom; a szavai azonban éppúgy megdermesztették az izmaimat, mint a sóbálvány átkai, amiket olyan jól ismertem. – Azt hiszed, azért gyűlöllek, mert elengedted a kezem? – Felnevetett, aztán végre valahára a szívemre szegezte a pálcáját. – Azért hálás vagyok. Ezt még te is fölérted ésszel.
- Akkor? – A nyelvem hegyén volt a folytatás: hogy most vagy soha, hogy ez az utolsó alkalom, hogy az orrom alá dörgölje, mi mindent rontottam el, de hát tudta ő nagyon jól, hogy így vagy úgy, de hamarosan nem lesz lehetősége az arcomba vágni a kőszívét. Ezért nem lőtt felém eddig egyetlen átkot sem.
- Nem jöttél utánam – vágta rá majdhogynem remegve az indulattól. - Nem lettél halálfaló, ahogy azt a Mesterrel akartuk. Semmit sem adtál föl értem. Semmit. Ezért elvettem tőled mindazt, amiről önként kellett volna lemondanod.
Szóval ezért – dübörgött a fejemben újra és újra, újra és újra. Kearának én voltam a láng, ami táplálta a tüzet. Én voltam Lily és James. Én voltam Regulus.
- Akkor most mi lesz? – szólaltam meg hosszú másodpercekkel később. Kezdtem elveszni. Már nem tudtam, azért jöttem-e ide, hogy megöljem, vagy azért, hogy megtudjam az igazságot. Hirtelen nem tudtam azt sem, akarok-e tovább élni a teherrel, ami csak most kapott igazi nevet, bár évek óta a lelkemen hordoztam.
- Most szépen megöllek. – Még be sem csuka a száját, már áradni kezdtek felém az átkok. Hősiesen álltam a sarat, ide-oda ugrálva, egymás után hárítottam őket. A gondolatok úgy gyöngyözték a koponyámat, mint a szemembe hulló izzadságcseppek a homlokomat. Te tehetsz róla. Mielőtt azonban nyakig elmerülhettem volna az önvádban, ami mindig is a sarokban ólálkodott, két pálcaintés között szöget ütött a fejemben egy másik gondolat.
- És mihez kezdesz, ha megölsz? – Váratlanul érte a kérdésem; ezt mi sem bizonyította jobban, mint az arcára kiülő, szinte gyermeki csodálkozás, ami tulajdonképpen a választ is tálcán nyújtotta. Én magam voltam a cél is. Az egyetlen valódi küldetés. A többi, a sok kegyetlenkedés, a gyilkosságok, az ország rettegésben tartása: mindez csak szórakozás volt. Valami, amivel elütötte az időt eddig a pillanatig. A pillanatig, amelyben a váratlan, kéretlen és irányíthatatlan bizonytalanságából döntést kovácsolt, és kilőtte rám az első átkot, amit képtelen voltam kivédeni. A földön hevertem, láthatatlan kötelek fogságában, az arcomra pedig záporoztak a szikladarabok, amiket Keara olyan elegáns pálcamozdulatokkal tördelt le a hajdani megmentőmről. Nagyon sok volt belőlük, de mintha csak egy kis részük talált volna meg engem, ami furcsa volt, és sokkal kevésbé fájdalmas, mint hittem. Aztán Keara elindult felém, én pedig a léptei ritmusára kezdtem el gurulni, végig az ösvényen, amit a nagyobb részből épített. Néha megálltunk pihenni: ha éppen a hasamra fordított, vértől tocsogó szikladarabokat láttam, ha a hátamra, a tengert, ami felé tartottunk. Iszonyatosan sokáig tartott, mire végleg megtorpantunk. A víz az arcomat nyaldosta, és ettől mintha újra mozgatni tudtam volna a tagjaimat. Keara fölöttem állt, de nem mozdult. Hagyta, hogy óriási kínok árán talpra küszködjem magam. Egy szót sem szólt, még csak nem is nevetett. Csak nézett rám a nagymamám szemeivel, az én szemeimmel, Jemy szemeivel, és úgy itta magába az elgyötört, haldokló alakot, akivé tett, mintha sosem látott volna még gyönyörűbbet. Fogalmam sem volt, hogyan veszítettem el a cipőmet, de végtelenül hálás voltam, amiért a jéghideg tenger cuppogósra áztatta, és a bokámra tapasztottam a zoknimat. Nem akartam gyengének tűnni, hát ökölbe szorítottam az üresen rángatózó kezem, és az oldalamhoz szegeztem, úgy álltam Keara éhes tekintetét.
- Mire vársz még? – szakadt fel belőlem a szinte állatias kiáltás, mire elmosolyodott.
- Ó, Medy… te meg én mindig is olyan különböző dolgokra vágytunk. Te azt kívánod, hogy minél gyorsabban vége legyen… én viszont alig várom, hogy órákig kínozhassalak.
- Nem volt még elég? – kérdeztem csendesen. Nem a frissen szerzett sebeim jártak a fejemben, és még csak nem is azok, amelyekkel tegnap ajándékozott meg ugyanezen a tengerparton. Négy év. Már négy éve így élsz, ebben a borzasztó sötétségben. Fogalmam sem volt, melyikünkhöz is beszélek, és ettől valahogy még rosszabb lett minden, pedig azt gondoltam, az már nem is lehetséges.
- Sosem lesz az, mert sosem lesz vége. Ennek – mutatott végig magán kifürkészhetetlen arckifejezéssel – sosem lesz vége. Egészen közel jött hozzám: olyan közel, mint még soha. Még mindig voltak szeplők az orra körül; akár meg is számolhattam volna őket. Egy szinte kedves mozdulattal a fülem mögé tűrt egy vértől ragacsos hajtincset, majd a vállamra tette a kezét, és a mellkasomra szegezte a pálcáját.
- Viszlát, Medy. - Volt valami a tekintetében; valami, amitől biztonságban érezzem magam annyira, hogy engedelmeskedjek az áruló lábaimnak, és hagyjam őket összecsuklani a súlyom alatt. Lehunytam a szememet is, mégis, szinte magam előtt láttam, ahogy Keara utánam kap, hogy megtartson. Miközben a szabad öklömmel kilöktem a kezéből a pálcáját, David szendvicsére gondoltam. A születésnapi tortára, amit anya készített nekem, mielőtt meghalt. A zoknimra. Aztán az egyetlen dologra, amihez mindhárom dolognak köze volt: a tortavágó késre, amit azon nyomban előkaptam, amint egy rúgással a földre taszítottam Kearát. Próbált elgurulni előlem, próbált karmolni, rúgkapálni és talán még harapni is, de egy tizedmásodperc alatt félbeszakítottam minden próbálkozását, és attól kezdve képtelen volt másra figyelni a tenyeremben csillogó fegyveren kívül, amelyen időről időre megcsillant a tükörképünk. A kés előrébb csúszott a kezemben, egyenesen a szíve felé. Döbbenten szuszogva meredt rám, és az elkerekedett szemeiben a saját meghökkent arcom pislogott vissza rám. Még mindig nem hittem el, hogy a pálcám egy szikla tövében hever, míg az övé alig egy karnyújtásnyira van kifeszített ujjaitól, mégis én vagyok nyerő pozícióban, méghozzá azzal a hétköznapi, vérlázítóan mugli tárggyal, amellyel megölte az édesanyámat. Igaz, hogy a teljes testsúlyommal ránehezedtem, az egyik kezét lefogtam, a másikon teli talppal tapostam, és minden szempontból mozgásképtelenné tettem, de egyiknek sem volt köze a mágiához. Éppúgy, ahogy akkor és ott az életének sem. Az csak és kizárólag azon múlt, mikor döföm a mellkasába a kés hegyét: semmi máson, csak az én döntésemen és mozdulatomon. Egyetlen kisagyi szinapszistól függött az egész. És ahogy ez a vérlázítóan hollóhátas gondolat megfogalmazódott a fejemben, hirtelen ott termett mellettem minden szerettem, akit Keara miatt elvesztettem, és közös erővel tenyereltek rá a kés markolatára, amíg a gyilkosukból nem maradt más, csak egy nyeszlett kis halálsikoly. A saját szívdobbanásaimmal mértem az időt, amióta az övé nem beszélt többé. Egy, kettő, három, száz, ezer, millió… Nem mertem elengedni az elernyedt testet mindaddig, amíg az izmaim őrült remegéssel tiltakozni nem kezdtek a kővé dermedtség ellen, akkor pedig zsákként zuhantam mellé a földre, onnan meredtem rá hitetlenül, levegő és élet után kapkodva. Aztán rákmászásban odébb araszoltam, és tisztes távolságban álló helyzetbe küzdöttem magam, azt mondogatva a lábaimnak, hogy vége van, ideje rendesen viselkedniük, vége van, vége van, vége van. A szavaknak nem volt valóság ízük, pedig a képek és a gondolatok folyton az ordították nekik, hogy megtörtént, hogy Keara meghalt, hogy vége van, vége van, vége van. Nem Caitlin hangján, hanem a sajátjukon. Shirleyén, Jeremyén és a szüleimén. Az enyémen. Mindenkién, kivéve azt az egyet, akit évek óta képtelen voltam elhallgattatni a fejemben. Mintha őt is megöltem volna. És ettől értelmet nyert a zsibbadtságom. Valahol mélyen azt vártam, hogy a halála pillanatában Keara majd visszaváltozik a kis Caitlin Giniver Fielddé, és felveszi azt a külsőt és kort, amit a természet neki szánt. De semmi ilyesmi nem történt. Szerencsére? Talán. Igen. Nem tudom. Igen, hát persze. Te mit gondolsz? Így volt értelme. Eddig is csak úgy voltam képes ép ésszel elviselni ezt az egészet, hogy halottként gondoltam a húgomra; már abban a pillanatban megszűnt létezni, amikor megölte a szüleimet, hiszen azon az éjszakán az egész családomat gyászoltam. Most sem érezhettem mást. Nem. Mert az, aki a lábamnál hevert, nem volt a testvérem, még csak arra sem lett volna méltó, hogy megcsókolja Caitlin lábnyomát. Csupán ellopta, kisajátította és eltorzította a kishúgom testét, gonosz gépezetté nőtt benne, majd éppúgy végzett vele, mint oly’ sok emberrel a varázsvilágban. És ezért megöltem őt. Őt. Kearát. A Szörnyeteget. A pálcámhoz botorkáltam, majd útjára bocsátottam egy patrónust. Persze, ebbe is bele lehetett volna őrülni: a kezemet csúfító vérfoltokba, az arcomon égő sebekbe, a szívemen tátongó repedésekbe és mindezek forrásába, a földön fekvő nő holttestébe. Abba, amit tettem, ahogy és amiért tettem. Mindenbe. Hiszen kioltottam egy életet, miközben mindig is abban hittem, hogy mindannyian egyenlők vagyunk, és a létünk ugyanakkora kincs, mint bárki másé, irdatlan bűn tehát, ha egy másik ember elvágja annak fonalát, és… De most… A gondolat fonala is elszakadt, én pedig nem kaptam utána, csak zsebre vágtam mindkét véres kezem. Néztem Kearát, és vártam valamiféle érzésre: lelkiismeret-furdalásra, szomorúságra, kínra, diadalra vagy megkönnyebbülésre, de ennél üresebb már nem is lehettem volna. Kimerült voltam, éhes és álmos, mintha a fizikai szükségleteim kitúrták volna túlméretezett helyükről az érzelmeket. Egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb léptem a testhez, és a lábammal arrébb toltam a Keara arcára tapadó izzadt hajtincseket. Félig nyitva volt az egyik szeme, hát leguggoltam, hogy visszanézzek rá az ugyanolyan szemeimmel, hátha történik végre valami a fejemben, a mozdulattól azonban megszédültem, és jobb híján kénytelen voltam a mellkasában nyugvó kés után nyúlni, hogy csináljak valamit, amíg az aurorok ideérnek a hívásomra. Csak egy vacak, csurom vér kis konyhakés volt egy gonoszságában is gyönyörű, halott szőke nő mellett, én pedig csak egy buta tizenkilenc éves lány voltam, aki túl sokat veszített és túl keveset nyert, mégis hazavárta valaki.
Elmosolyodtam, mert ebben a percben a három dolgot az égvilágon semmi sem kötötte össze: nem volt egyetlen parányi kapocs sem a kezeim, a kés és a földön fekvő Keara között. Az, aki vagyok, az, aki voltam, és az, aki lehettem volna – hirtelen nyoma veszett a hídnak, ami ezeket a részleteket egymáshoz illesztette. A múlt, a jelen és a jövő minden törvényszerűségnek ellentmondva elengedte egymás kezét. Tenyerek mondtak egymásnak örökre búcsút, és ez életemben először egyáltalán nem fájt. Megérintettem Keara ujjait, hogy valaki tőle is elköszönjön, az egyetlen módon, amit ismert, aztán belehátráltam a körém hoppanáló aurorok izgatott morajlásába, és falat emeltem a szabadságom köré, hogy kizárjam a kiabálásukat.

Az, ami történt, már nem volt bosszú vagy tragédia. Csak tettem, amit tennem kellett.
/Hosszú éveken át duruzsolt a fejemben az elveszett kishúgom hangja. Az együttérző lelkiismeretem szólalt meg így, vagy tényleg maradt velem vigaszként egy darab a világból, amelyet elloptak tőlem, ahogy maga a tolvaj mondta? Végső soron nem hiszem, hogy számít. Olyasvalaki hangja volt ez, akit sosem kaptam vissza. Caitliné. Egy illúzióé. Ezért is döntöttem úgy, hogy megírom ezt a történetet. Az én történetemet – a valóságot. Neked, Kearának. A valóságnak. Annak, aki a kishúgomból maradt. Annak, akit a helyére löktek a tolvaj kezei.
Az egyetlen embernek, akinek a vére az én kezemen szárad.
Úgy beszéltem hozzád, mint a halotthoz, akivé tettelek, mégis azt tettettem, hogy egy cellában ülsz, és én a rácsokon keresztül mesélem el neked, mi minden lehetett volna másként, ha ajtót nyitsz a napfény előtt. Belenyugodtam mindabba, ami velem történt, mégis kétségbeesett vágyakozással nyúltam a múlt felé, hátha néhány megkésett szó megváltoztatja – hátha megváltoztat téged, a szörnyeteget. De talán ezért is írtam le őket; hogy a segítségükkel végre tényleg elengedjem a kezedet.
Fogalmam sincs, elolvassa-e majd valaki ezeket a sorokat. Sosem lesz belőle könyv, és sosem hagyom majd, hogy a rajongásig hálálkodó, folyton fülelő varázsvilág megkaparintsa benne mindazt, ami igazán vagyok, de lehet, hogy egy napon megmutatom majd a kislányomnak, és ha elég idősek lesznek, az öccseinek is megengedem majd, hogy belepillantsanak. Ám ma este, ha bemegyek a gyerekszobájukba, nem ezt a történetet fogom elmesélni nekik elalvás előtt. Nem, a kezemben egy igazi tündérmese lesz, aminek megsárgult lapjait már csak megszokásból forgatom az ujjaim között, hiszen fejből tudom minden szavát. Ma este a kedvencünket fogom felolvasni: J. M. Barrie halhatatlan remekművét, a Pán Pétert. És ez így is van jól.
Isten veled, Keara. Isten veled./
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.