efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Áldott Húsvétot kívánok mindenkinek!
Sleeping At Last: Emphasis
James Bay: Scars
Kodaline: Talk


Te meg én


„Second to the right, and straight on till morning.”



/Húsvétkor történt. Hiába kaptunk hellyel-közzel katolikus neveltetést a nagyszüleink révén, kicsik voltunk még ahhoz, hogy igazán felfogjuk a legcsodálatosabb ünnepünk lényegét: hogy még meg sem születtünk, de valaki már úgy szeretett minket, hogy az életét adta értünk.
Nem ez volt a legnagyobb ajándék, amit el tudtunk képzelni. A legnagyobb ajándék egy nyuszi volt; egy igazi húsvéti nyuszi, amit répával lehet etetni, aminek puha szőre és óriási füle van. Apa természetesen nem tudott ellenállni ennek a kérésnek, de bármilyen édes is volt a kis jószág, rajtunk kívül mindenki ráunt már egy hét után. Flame egyenesen a falra mászott a véget nem érő rágcsálástól és a szőnyegeket beterítő szőrcsomóktól, úgyhogy amikor eltűnt a kedvencünk, számomra egyáltalán nem volt kérdéses, ki áll a háttérben. De Te még kicsi voltál és naiv, és óriási rejtélyként fogtad fel a dolgot. Épp csak elkezdtél nagyjából értelmes mondatokban beszélni, de egy felnőttet is megszégyenítő tekintéllyel álltál elém, és nagy komolyan azt mondtad: „Nem baj, Medy. Majd mi megtaláljuk Nyúl urat. Te meg én, mi majd megtaláljuk.”
Mert egy csapat voltunk. Egyszer, régen, te meg én./


A fejünk felett pislákolni kezdett a lámpa, amit Regulus, ez az idegen férfi velem szemben olyan félelmetes megszokással kattintott fel talán órákkal ezelőtt. Kihűlt a radiátor is; minden olyan mugli, olyan hétköznapi volt körülöttünk, mintha nem is mi ücsörögtünk volna ebben a szobában, mégis… Regulus beszélt hozzám alig néhány másodperce, és ő hallgatott most olyan zavart, tehetetlen szomorúsággal. Fáztam. Reszkettem. Regulus az ágy legeslegszélén egyensúlyozva hajolt felém, de nem mert megérinteni.
- Med – szólalt meg végül egy öregember halott hangján. Először néztem igazán a szemébe, mert ez a helyén volt, ez az a valóság volt, amit ismertem: a halott vőlegény. – Mondj valamit, kérlek.

Vőlegény. Barát. Halott. Önző. Önzetlen. Él, de ez nem élet. Nem az enyém. Nem a miénk. Meghalt. Meghaltam én is. Flame is. Mind meghaltunk. Miért vagyunk most mégis itt? Miért vagy mégis itt?

- Mennem kell. – Az én hangom is elhalt, de mielőtt rátalálhatott volna ebben a halálban a rég elvesztett kedvesre, már messze jártam. Zuhogott az eső, dübörögve sajgott a lábam, de futottam, és az árnyék nem ért utol, pedig utána sírtam megint, még mindig.

*


- Uramisten, Med, azonnal gyere be onnan! – Vörös tincsek terítették be az arcomat, de csak éreztem, nem láttam, mert egyébként is a lemenő Nap fényében szikrázott minden.
Csukva volt a szemem, és éjszaka volt.
- Med, segítened kell egy kicsit, egyedül nem tudlak bevinni.

Egy pillanatra meglepően élesen tárult elém a kép, mintha csak kívülről néztem volna: ázott varjúként támasztottam a veranda korlátját, és Lily hiába rángatott egyre beljebb és beljebb, mindinkább visszaaraszoltam az eső felé. Aztán nyöszörögni kezdett egy kisgyerek, én pedig hirtelen a kanapén találtam magam, két kísértetiesen zöld szempár kereszttüzében.
- Elképesztően magas lázad van. Most azonnal le kell vennünk rólad ezeket a vizes holmikat, és…

Harry Potter nem pislogott, csak ide-oda táncoltatta a pillantását az arcom és a sebeim között. Némán sírt, és tudtam, hogy azért nem kiabál, mert nem akarja rólam elvonni az anyja figyelmét. Valahogy tudta, hogy szükségem van rá, és azt is, hogy mennyire. Talán jobban, mint Lily.

Jobban, mint én.

- A fiúk odakint vannak, téged keresnek. David nagyon kiborult, mikor ideértünk, és sehol sem voltál, aztán amikor elmondta, milyen zavartan viselkedtél, és hogy talán lázas is vagy, nem csak ripityára törtél, már én is megijedtem, mert úgy elkóborolni… Hihetetlen, hogy ezekkel a sérülésekkel egyáltalán lábra tudtál állni…
- Nem jutott eszetekbe a templom? – ragadtam meg a kezét kétségbeesetten. Védtem valakit. Talán magamat, talán mást. Nem tudtam. Nem volt értelme. Semminek sem volt értelme.
- Tessék? Miért…

Harry kihasználta, hogy Lily rémült döbbenettel mered rám két gyógyító mozdulat között, és valahogy hozzám küzdötte magát, hogy az orromhoz nyomja az orrát. Azt hiszem, elájultam, de nem olyan érzés volt. Ismered az a helyet álom és ébrenlét között? Ahol még emlékszel rá, mit álmodtál? Én ott foglak mindig szeretni.*

~o~


Felhúzott lábakkal ültem a konyhaasztalnál, egyik kezemmel a térdemet, a másikkal pedig egy bögre teát ölelve. Nem sokkal ezelőtt arra ébredtem, hogy Harry nekirepült a kanapénak a vadonatúj játékseprűjével, és a kelleténél jobban sajgó oldalamon landolt, de ez volt most a legkisebb gondom. Úgy vártam a szemközt gubbasztó David reakcióját, mint valami megváltást, pedig a történet lényegét még nem is hallotta. A szám szélét harapdáltam, és az ujjaimmal önkéntelenül is egy régi gyerekdal ritmusát doboltam még akkor is, amikor végre valahára megszólalt.
- Szóval… - kezdte lassan -, egy hajszálnyira voltál attól, hogy meghalj, de te azért átvergődted magad a paphoz, akivel Voldemort bukása óta nem voltál hajlandó szóba állni.

Esetlenül bólintottam, majd a biztonság kedvéért hozzátettem: - Flame-re volt szükségem, de csak ő maradt meg belőle.
- Igen, ezt már mondtad.
- Nem tudom ennél jobban megmagyarázni. – Mentegetőztem? Igen. Volt miért? Talán. Nem tudtam. Semmit sem tudtam.
- Tehát elvánszorogtál a templomig – folytatta David teljesen figyelmen kívül hagyva az esetlen közbeszólásomat -, és a pap…
- Halott volt. – Kicsit türelmetlenül fejeztem be helyette a mondatot, mert nem ez volt a kedvenc részem. Ebben a történetben nem is volt olyanom. Ráadásul nem találtam a helyem ebben az új, nyakatekert helyzetben, és ettől össze-vissza hintáztak az érzelmeim. – Meghalt. Ő is meghalt. – Ezt ismételgettem magamban is, mintha ez lenne az egyetlen biztos pont, mintha a halál még mindig valami megmásíthatatlan dolog lenne az életemben.

David pillantása kissé ellágyult a hangomba kúszó szomorúságtól.
- Öhm… sajnálom? - Talán értem is nyúlt volna, de már saját magamba kapaszkodtam; az ujjaim görcsösen feszültek a farmeremre és a csorba fülű bögrére, amit egyszer régen Jeremytől kaptam.

Felnevettem, mire végigpergett az arcomon néhány hívatlan könnycsepp.
- Én is. – A könnyekkel együtt a mosolyt is letöröltem, hiszen most következett a legnehezebb rész, amit nagyon okosan kellett David elé tárnom. – Tudod, most kellett rájönnöm, hogy nem is azért utáltam annyira, amit az életemmel művelt… azt kénytelen voltam megbocsátani neki, hiszen változtatni úgysem tudtam rajta. Azért gyűlöltem olyan nagyon, mert… hasonlított rám. Mert azt láttam benne, aki én is könnyedén lehettem volna: valakit, aki a szerelméért képes volt felrúgni a világ rendjét. Talán én is megtettem volna, ha valaki a kezembe nyomja az eszközt. Én is megtettem volna… Regulusért. – Már maga a név is olyan nehezen gördült le a nyelvem hegyéről, hogy hirtelen világossá vált: itt és most nincs okos mesélés, nincs könnyű, elfogadható út. Bárhogy is mondod el Davidnek a nagy hírt, a végeredmény ugyanaz lesz.

Regulus nevére látványosan elsápadt, úgyhogy természetellenes érdeklődéssel fordultam az asztallap felé, és kínosan ügyeltem rá, hogy a következő percekben ne is kelljen máshová néznem; a biztonság kedvéért a földre ejtettem a lábam, a bögrémet pedig remegő kézzel letettem magam elé. A beálló csöndben a koppanás ágyúdörrenésként hatott, és hirtelen nagyon is tudatában voltam annak, hogy immár több szempár szegeződik rám.
- Ha már szóba került Regulus… - Megköszörültem a torkom. Most vagy soha. Gyerünk, Medy. – Az a helyzet… a kicsit feldolgozhatatlan, derült égből villámcsapás-jellegű helyzet, hogy Regulus… életben van.
- Tessék? – James hangja élesen hasította át a helyiséget; a kezében tartott Harry azonnal pityeregni kezdett. A keresztfiam édesapja egy ideje nagy valószínűséggel már nem szerepelt David feketelistáján, ezzel a felkiáltással mégis sikerült egy igazán gyilkos pillantás kereszttüzébe varázsolnia magát. – Bocs, haver – kapott észbe szó szerint menet közben; a lába egy pillanatra félig a levegőben is maradt, mielőtt átlépte a küszöböt. – A kiakadás joga teljes mértékben a tiéd. Visszaszívtam. Ha akarod, vissza is tolatok, hogy újrajátszhassuk.
- Most már mindegy – dörmögte David, majd némi vállvonogatás után hozzám hasonlóan bámulni kezdte az asztalt. James bűntudatosan biccentett, aztán végtelen nyugalommal helyet foglalt a mellette álló széken, mintegy támogatva őt az elhangzottak megemésztésében. Enyhén eltátottam a számat a döbbenettől; ha valakinek valóban joga volt kiakadni a hírtől, az én voltam, de ez mintha eszükbe sem jutott volna. Egyelőre azonban bölcsebbnek tűnt hallgatni erről, szóval inkább becsuktam a számat.

Mélységes csend telepedett a konyhára. Időnként elszabadult egy-egy vízcsepp a csapból – nem is időnként, hanem egészen pontosan tizennyolc másodpercenként -, James pedig – ölében az egyik pillanatról a másikra elszenderülő Harryvel - felváltva mocorgott és sóhajtozott, amitől valamiért minden egyes alkalommal ugyanolyan erővel reccsent meg alatta a padló. Azt kívántam, bár abbahagyná, aztán azt kívántam, bár megtörné a kínkeserves hallgatást úgy igazán, végleg, mindegy, hogyan, mindegy, milyen eredménnyel, mert minden, de minden jobb ennél a borzasztó csöndnél, ennél a kétélű kardnál, ami csak lebeg a fejünk fölött, és úgy himbálózik, mintha már ezzel is lecsapott volna ránk.

- Na, jó, csibéim. – Minden kívánságod így teljesüljön, Medy. Olyan lendülettel fújtam ki a levegőt, hogy abba még az asztal is beleremegett, David azonban meg sem moccant. Pedig James, ez a drága, drága ember tényleg megtett mindent, ami tőle telt. Azt hiszem, még oldalba is bökte, de nem láttam tisztán, mert könnyes lett a szemem a hálától. – Bizonyos szempontból egészen biztosan kellemes ez a fene nagy szótlanság, mert hát ugye igaz barátok közt a hallgatás is beszél, vagy valami hasonló baromságos bölcsesség, de nem is olyan rég, amikor még mindketten birtokában voltatok a beszéd képességének, elhangzott egy mondat, ami szerény véleményem szerint az alábbi kérdés után kiált: hogy a francba lehetséges ez, hm?

Egy ideális világban David ezt a pillanatot választotta volna arra, hogy végre felnézzen rám, hiszen Aodhfin titkát már hónapok óta csak mi ketten hordoztuk. Persze, amióta a pap semmilyen szerepet sem játszott az életünkben, a titok mázsás súlya pehelykönnyűvé szelídült – ő talán nem is gondolt rá, én magam pedig az agyam legmélyére tuszkoltam minden kósza emlékképet -, most azonban ismét túl nehézzé vált ahhoz, hogy egyedül cipeljem. Jólesett volna, ha David egy szinte telepatikus sugallat hatására felvonja a szemöldökét, mintegy elismerve, amit egyébként is tudtam: hogy ez az én ügyem, mindig is az volt, és még akkor is nekem kell döntenem, ha nem egyedül vagyok benne.

Végső soron azonban mégis csak egyedül voltam. Annak idején én tettem ígéretet Aodhfinnek, hogy nem mesélek róla a Tekergőknek, és kihagyom őket – és ezáltal Dumbledore-t - a horcruxvadászatból. Én fogadtam meg, hogy az időutazó meséjét csak és kizárólag három ember hallhatja rajtam kívül, amíg véget nem ér a háború.

Aodhfin meghalt, de a háború még nem ért véget.
Hogyan mesélhetnéd el Regulus történetét Aodhfin nélkül? Sehogy. Hiba volt belekezdened, hiba volt elárulnod, hiba volt…

Ezzel nem segítesz.

Tudod, mi nem segít még? Ez, amit csinálsz. Hogy mások reakciójából próbálsz páncélt varázsolni magad köré.


- Hiába bámulod David kopaszodó fejbúbját, Med. – Az említett fej erre bosszantó módon végre felemelkedett, de csak azért, hogy a tulajdonosa újabb gyilkos pillantást vessen Jamesre. Jamesre, aki talán még sosem nézett rám ilyen vegyes érzelmekkel a tekintetében. Jamesre, aki a végletek embere volt: ha boldog volt, attól mindenki más is az lett körülötte, a rosszkedve pedig egész országokat tudott volna mély depresszióba taszítani, ha évente kettőnél többször jelentkezett volna. Néha a pán péteri tündérekre emlékeztetett: egyszerre csak egy érzés fért el abban az óriási szívében, mert azt az egyet a lehető legteljesebben élte meg. Most azonban ezernyi csata volt az arcára írva: kíváncsiság, aggodalom, hitetlenség, harag… jobban mondva neheztelés. Akkora sóhajjal fújt el egy kósza hajszálat Harry arcáról, hogy kis híján felébresztette a kisfiút. A homlokán megjelent egy sosem látott ránc, a kezeit pedig szinte imádkozva kulcsolta össze maga előtt. - Vannak helyzetek, amikor joggal nézel engem hülyének – valószínűleg több is, mint kéne –, de ez most nem olyan. Tudom, hogy van valami susmus ekörül is, elsősorban azért, mert meg sem tudom mondani, mikor voltál velünk utoljára teljesen őszinte. – A neheztelés igazából bánat volt, amitől a bennem kavargó viharban egy időre győzedelmeskedett a lelkiismeret-furdalás. Az ajkamba haraptam, és szorosan lehunytam a szemem. - Nem kérdeztük, mi az a hihetetlenül fontos dolog, ami miatt Te és a barátaid nem folytatok bele a Rend ügyeibe. Akkor sem faggatóztam, amikor Mordon tőlem és Siriustól próbálta megtudni, mi közöd van Voldemort halálához, és mégis hogyan beszélhettél neki horcruxokról. – Ha nem kacag fel olyan keserűen, talán soha többé nem nyitottam volna ki a szemem. Ellubickoltam volna a néma sajnálkozásban a világ végéig, csak hogy ne kelljen arra gondolnom, ami elindította ezt a beszélgetést. Az életre. A halálra. Regulusra. - Az a kihallgatás nem azért tartott három órán át, mert fogalmam sem volt, mit jelent ez a szó, Med, de békén hagytalak, ahogy Sirius és még maga Dumbledore is. Nem kérdeztem. Most viszont kérdezek, újra és újra, amíg nem felelsz: mi a fene folyik itt?

Eltartott egy darabig, amíg befejeztem a fejcsóválást, a szemdörzsölést és a tehetetlen szusszantgatást, és még azután is csak borzasztó nehézségek árán küszködtem fel a szavakat. Úgy buktak elő a papírszáraz torkomból, mint a lomha, érdes kavicsok a hegyoldalon.

- Erre ugyanaz a válasz, mint amit anno Mordon kapott: a teljes történetre várnod kell, amíg vége lesz ennek az egésznek. Amíg vége nem lesz Kearának – pontosítottam inkább a saját kedvemért, mint James miatt. - El tudod ezt fogadni?
- Ha egyébként kielégítő magyarázatot adsz rá, miért gondolod, hogy kicsi Black életben van, akkor igen – dőlt hátra félig feltartott kézzel.
- Nem fogok lábjegyzeteket írni neked – figyelmeztettem a rend kedvéért. Rémesen kimerültnek éreztem magam, a titkok pedig titkok voltak. A súlyuktól mélyre süppedt a lábam a sárban. - Úgy mesélem majd, mintha csak David lenne itt. – Mert most még az is többnek tűnik annál, mint amit el tudok viselni. - Van ezzel problémád?
- Okosabb vagyok, mint amilyennek látszom, szóval valószínűleg többet fogok kihámozni ebből a te kis történetedből, mint szeretnéd. – A semmiből jött a vásott mosoly, mintha csak megneszelte volna a gondolataimat. Hálás voltam érte, úgyhogy megforgattam a szemem, és odavarázsoltam egy halovány ikertestvért a szám sarkába. Ahhoz képest, ami utána következett, ez az egy dolog gyerekjáték volt, még így is, még most is.
- Hát persze. David? - A név bizonytalanul pattogott a viselője felé, főként azért, mert kilencvenfokos fordulatot kellett vennie ahhoz, hogy eljusson hozzá. A konyhabútor persze biztosan kiválóan hallotta, és lehet, hogy a pillantásomat sem nehezményezte. Ez nem derült ki, mert a sütisszekrény ajtaja éppúgy nem viszonozta a pillantásomat, mint David.
- Az engedélyemet kéred? - A zsibbadtságból düh lett, én pedig egészen összementem.
- Nem – hebegtem szerencsétlenül, és újra felé fordultam -, én csak…
- Akkor essünk túl rajta.
- Ahogy akarod. – Segélykérőn néztem Jamesre, ám tőle is csak egy vállvonogatásra futotta. Van egyáltalán valami, ami segítene neked ebben a helyzetben, Medy? Nincs. Hát persze, hogy nincs. Úgyhogy szedd össze magad. - Szóval… röviden annyi történt, hogy Aodhfin megmentette Regulust. A hogyan egyértelmű: pontosan tudta, mikor és hová menjen. A miért viszont igazából még most sem világos számomra. Mármint azt mondta Regulusnak, hogy miattam tette, vezeklésül vagy ajándékként, vagy tudom is én, de… az egész pont olyan ködös, mint Aodhfin legtöbb motivációja. Eleinte egyébként sem kedvelték egymást Regulusszal, szóval nem biztos, hogy ő a legpártatlanabb megítélője a dolognak, de mivel Aodhfin meghalt, esélyünk sincs meghallgatni a másik fél verzióját.
- Szóval beszélgettél vele. – Már ezt a mondatot is látványos szenvedéssel préselte ki magából, a folytatás azonban mintha minden energiáját felemésztette volna: - Regulusszal. – A név közöttünk lebegett, falként vagy kötelékként, ha akartam sem tudtam volna eldönteni, és harsogva kiáltozta: Mert él, mert él, mert megint a feje tetejére állította a világot.
- Ő nyitott ajtót. – Bólintottam, aztán továbbvitt a lendület, előre, csak előre, és oldalra billent a fejem, és pislogtam, és néztem, és könyörögtem, és akkor Davidnek muszáj volt rám néznie, mert ott hasaltam előtte. David, mi lesz most? - Nem mondom, hogy nem némultam meg pár percre a sokktól, de azt azért nem felejtettem el megkérdezni tőle, hol töltötte az elmúlt két évet a barlangi tó, meg tudom is én, a halál helyett.
- Erre ő elmesélte. – Remegett a keze. Nem láttam, mert semmi pénzért sem eresztettem volna el a tekintetét, de a kisujja hozzáért a kézfejemhez, és ütemesen dobolt rajta.
- Nagyvonalakban – válaszoltam fuldokolva. Egyetlen szívdobbanásra voltam attól, hogy megfogjam a kezét, az egyetlen biztos pontot ebben a zűrzavarban. - Tulajdonképpen végig a parókián volt, de Aodhfin nem engedte, hogy…
- Három kilométerre lakott tőlünk egészen idáig – szakított félbe olyan hangon, amellyel termálvizű tavakat lehetett volna befagyasztani. Egy pillanatra lenézett az ujjainkra, aztán vissza rám. Alig észrevehetően megrázta a fejét, mintegy figyelmeztetésként, de akkor már dőlt is hátra, és vitte magával a kezeit is. Voltam olyan kétségbeesett, hogy még így is utánanyúljak, mert nem terveztem, hát nem érted? És mi lesz most? Mi lesz most velem? Segíts kibogozni, kérlek…

James mentett meg a megalázkodástól. James, akiről teljesen megfeledkeztem. James, aki híres volt a jól időzített torokköszörüléséről.

- Igen. – Oldalra csaptam a tekintetem, magam alá gyűrtem a kezemet, majd kihúztam magam, és én is a széktámlának támasztottam a hátamat.
- Akkor nem csodálom, ha csak nagyvonalakban beszélt az életéről – állapította meg gúnyosan David. Megvetően szűkült össze a tekintete. - Valamiért kötve hiszem, hogy hozzánk hasonló kalandokat élt volna át egy templomkertben bujkálva.
- Azért ez így igazságtalan – vágtam rá a kelleténél nagyobb hévvel, mire gúnyosan felvonta a szemöldökét. Na, mesélj, királylány.
- Mégis miért lenne az?
- Mert nem ott bujkált. – Nehéz volt közömbösen válaszolni a kérdésre, mert nem egészen értettem, miért védem Regulust. Én is haragszom rá, nem? Összeszorult a gyomrom ettől a kérdőjeltől, és fogalmam sem volt, melyik válaszlehetőségtől rettegek jobban. Mindkettő után százával gyűrűztek a további kérdések. Miért? Miért nem? Kellene? Szabadna? - Vagyis nem végig. Ő… ő találta meg a kelyhet. – Ő fejezte be azt a küldetést, amiért Jeremy az életét adta.
- Áh.
- És ha Aodhfinnel történt volna valami… - folytattam szinte kényszeresen, hadarva -, ő volt a biztosíték. Megtanult táltostüzet idézni, hogy ha kell, el tudja pusztítani a horcruxokat.
- Milyen nagylelkű. – Most már David egész lénye csöpögött a gúnytól; mintha még a homlokán gyöngyöző izzadtságcsepp is azért csillogott volna a délelőtti verőfényben, hogy próbára tegye a türelmemet. Sziszegve szívtam be a levegőt, és már érlelődött bennem a dühkitörés - talán régebb óta is, mint ahogy azt érzékeltem. Annyira mérges voltam Davidre, amiért belekényszerített ebbe a vitába jóról és rosszról… Még magam sem tudtam, melyik oldalon állok, de ő egyetlen megjegyzésével odataszított a pódiumra, hogy legyek Regulus védőügyvédje, mert mi más is lehetnék, nem igaz? Lehettem volna más. Annyi minden más lehettem volna. Ő azonban eldöntötte helyettem, és én még arra sem voltam képes, hogy megállapítsam, helyes döntés volt-e. Mindenesetre kiabálni akartam vele, hogy addig se kelljen ezen gondolkoznom. Magamon. A helyemen. Az érzéseimen.
- Hadd összegezzem a dolgokat, mielőtt egymásnak estek. – James apró köröket írt le a tenyerével Harry hátán, mintha ezzel minket is le tudna nyugtatni. - Regulus él. Egy köpésnyire volt tőled, Med, de nem vette fel veled a kapcsolatot, mert ez az Aodhfin vagy ki nem engedte neki, mert fontosabb volt, hogy magas szintű bűbájokra okítsa, és hogy részt vegyen a horcruxvadászatban, ami, ha jól sejtem, alapvetően a ti feladatotok volt, de egy ponton gondolom elakadtatok, és akkor segített be a háttérből Biztosíték Black. Amiről persze nem tudtatok. De most már tudtok. Ahogy arról is, hogy él. Hogy Regulus él.
- Attól, hogy folyton ismételgeted, még nem lesz belőle örömhír – horkant fel David.
- Szerintem Mednek más erről a véleménye – felelte James felvont szemöldökkel, kissé rendreutasítóan.
- Nem akarok most ezzel törődni – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Davidben rekedt a várhatóan csípős visszavágás. – Tegnap meghalt a bátyám. Ezzel kell, és ezzel is akarok foglalkozni. – Ez most a legfontosabb. Ez, mert a veszteség biztos, a gyász ismerős, a halállal megtanultam boldogulni. - El kell mennem a testéért. – Valahol a háttérben ezen kattogott az agyam, amióta csak hazamenekültem a partról. Valahol nagyon, nagyon mélyen végig azon gondolkoztam, hogy hamarosan vissza kell majd mennem. - Egyedül is megteszem – szögeztem le, csak hogy végre magamban is tudatosítsam, nincs szükségem senki támogatására -, de azért örülnék, ha valaki elkísérne.

Eddig sem tartottam a kezemben a gyeplőt – ó, távolról sem. De legalább megvolt az illúziója annak, hogy bár semmiféle irányítással nem bírok az életem fölött, egy dologban azért biztos lehetek: nem érhet már többé igazi meglepetés. Soha, soha, soha.

Tévedtem. Ebben is tévedtem.

- Med… - James éppen Harry haját szaglászta; a koromfekete fürtök mellett majdhogynem villanásszerű volt, ahogy hófehérre sápadt. Nyugtalan pillantást váltott Daviddel, és minden ezután következő mozdulatával azt hangsúlyozta, hogy egy gyerek van a kezében. Ami természetesen azt jelentette, hogy dühös leszek rá. Nagyon dühös. - Mikor David tegnap… szóval amikor téged kerestünk, David nagyjából elmondta, mi történt, én pedig küldtem egy patrónust Siriusnak… mivelhogy ő tudta, hová kell menni…
- James – fakadtam ki szinte sikítva, mert el sem tudtam képzelni, mi következhet ezután, de féltem, féltem, féltem -, nyögd már ki, az Isten szerelmére!
- Remusszal elmentek érte – felelte meghunyászkodva. - Med, a bátyád… él. – A Föld megállt, aztán teljesen váratlanul ismét kifordult önmagából. - Vagy valami olyasmi. Csak hát elég mély kómában van, Remus azt mondta, még sosem látott ilyet, és ötlete sincs, hogy milyen átok…
- Valami olyasmi? Valami olyasmi!? – A szavak maguktól szaladtak ki a számon. Lehetetlen, hogy én irányítottam volna őket. Lehetetlen, mert abban a pillanatban mintha nem is léteztem volna. - Ne szórakozz velem, James. Az lehetetlen.
- Nem, nem az… - Esetlenül vonogatta a vállát, és időről időre Davidre pillantgatott. - Vagyis egy kicsit talán mégis.
- James, szedd össze magad. Med mindjárt elájul, ha nem kezdesz el értelmesen beszélni.– Davidnek eddig tartott értelmezni a kétségbeesett vészjelzéseket, James viszont a világért sem tette volna szóvá a fáziskésést, inkább hálás bólogatásba kezdett, még mielőtt a másik befejezte volna a mondandóját.
- Oké, akkor kezdem az elejéről, jó? – Választ sem várva folytatta, lendületet merítve a biztatásból. - Szóval… amikor a srácok érte mentek, halott volt. Százszázalékosan. Nem akarták idehozni, úgyhogy végül hozzánk mentek, és mire Godrick’s Hollowba értek, Flame elkezdett lélegezni. Azonnal szóltak Lilynek, de akkor még javában ápolt téged, és mindenki úgy gondolta, nagyobb szükséged is van rá, mint a gyökér bátyádnak – már bocs -, szóval… Nem igazán tudták, mit kezdjenek vele. Úgy értem – és ezt ne vedd sértésnek -, nem szabadott volna élnie. Keara szó szerint kivéreztette. Amikor megtalálták, egy csepp sem folyt az ereiben. A sebei még mindig megvannak, de kezd visszatérni a színe, és mondom, lélegzik meg minden.
- Lily azért nincs most itt, mert vele van? – Már az is furcsa volt, hogy reggel nem Lily szöszmötölésére ébredtem, hiszen egyáltalán nem vallott rá, hogy csak úgy magára hagyjon egy beteget, ettől azonban még az is értelmet nyert, hogy vele ellentétben miért maradt velem Harry és James. Ez mind érthető volt. Világos. Természetes. A hiány, a jelenlét. Minden, csak az ok nem.
- Igen – válaszolta James.
- Helyes – mondtam, miközben a többi szó, a többi gondolat után kutattam a fejemben, amely mintha teljesen kiüresedett volna.
- Igen? - Még mindig egy kicsit félve kémlelte az arcomat, de az, hogy nem ugrottam a torkának, amiért nem ezzel a hírrel kezdte a reggelt, láthatóan megnyugtatta. Nem is kicsit; talán túlságosan is. - Mert én kicsit aggódtam, hogy fogsz reagálni, hogy csak úgy itt hagyott téged az éjszaka közepén, hogy egy lehetséges zombit ápoljon…
- A bátyámról beszélsz. – Valami megrezzent bennem, valami, ami arra noszogatott, hogy fogadjam el ezt is. Hogy ez a valóság, éppúgy, mint a másik. Hogy van, aki nem hal meg. Hogy nem kell mindenkit elveszítenem. - Még mindig.
- Tudom – vágta rá James egy bocsánatkérő pillantással. - De a fenébe is, félek, Med. Mi a franc történt azzal a gyerekkel, hogy szó szerint nekifogott feltámadni? – Ez volt a nap kérdése; ráadásul már nem először. Ha tudtam volna a választ az első alkalommal, talán most sem okozott volna gondot, hogy elhiggyem a hallottakat. De a remény drága mulatság volt: mindenemet magával hurcolta, amikor elveszítettem, és már nem mertem teljes szívvel utána nyúlni. Nem lehetett. Túl veszélyes volt.
- Lily mit gondol? – Valamit mondanom kellett. Előre, mindig csak előre. Kibogozni ezt is.
- Ötlete sincs. Egyelőre mesterséges kómába rakta… vagy valami ilyesmi. Mert úgy tűnt, megviseli a testét, hogy újra él, és egyébként is biztonságosabb így. Igazából valószínűleg a Mungóban lenne a helye, de azt sehogy sem tudjuk veszélytelenül megoldani. Mert ugye nyilván nem akarjuk, hogy Keara rájöjjön a bakira. Ugye?
- Ugye. Te jó ég. – Az egész valahogy ebben a percben vált igazán valóságossá; akkor, amikor végre tehettem valamit. - Mindenképpen be kellene vinnünk a Mungóba vagy…?
- Mondom, kómában van. Lilynél jobb gyógyítót úgysem találsz mellé. És érdeklődőbbet sem, ha szabad megjegyeznem. Olyan most, mint egy gyerek a karácsonyfa alatt… Engem viszont aggaszt a dolog. Mármint, ha kezeskedsz érte, addig marad nálunk, amíg szükséges, de… - Eltartott egy darabig, mire rájöttem, mire célozgat, de akkor aztán tényleg elszakadt a cérna.
- James, a bátyám azért halt meg, hogy megvédjen engem, mi kell még, hogy…
- Téged – szakított félbe töretlen nyugalommal. - Hogy megmentsen téged. De ettől még ugyanúgy halálfaló vagy árnyék vagy az ég tudja még micsoda, és ha felébred az otthonomban, a feleségem és a fiam mellett…
- Harry itt van – mutattam rá hűvösen.
- De az anyja mellett a helye. – Ezzel ha akartam volna se tudtam volna vitatkozni, úgyhogy kénytelen voltam elengedni az ébredező haragomat.
- Oké – sóhajtottam megadásra emelt kézzel. - Ha ekkora gondot jelent, ha ennyire félted a családodat, hozzuk át ide, majd kitalálok valamit.
- Lily nem engedné. Veszélyes lehet az utaztatás, és…
- Akkor meg mit nyavalyogsz? – fakadt ki David meghökkentő hévvel. Úgy tűnt, egyéb hozzáfűznivalója is lenne még a drámához, ám az is nyilvánvaló volt, hogy ehhez valószínűleg nem a legmegfelelőbb szókincset használná, szóval jobbnak láttam átvenni tőle a szót.
- Ez engem is érdekelne – csaptam le a levegővételnyi szünetre. - Sirius és Remus ott maradt Lilyvel, nem?
- De – ismerte el James némileg vonakodva.
- Akkor ennél nagyobb biztonságban nem igazán lehetne egy kómában fekvő sráctól, aki pár órája még halott volt. – A mai napon David Thornton volt a szarkasztikus megjegyzések koronázatlan királya, ehhez kétség sem fért. Egészen szerencsésnek mondhattam magam, amiért ezúttal az én malmomra hajtotta vele a vizet.
- Asszem ideje hazamennem – felelte James pár másodpercnyi hallgatás után.
- Na, ezzel már egyet tudok érteni – vágta rá David mogorván, éppen akkor, amikor felpattantam a székemről, és azt mondtam:
- Veled megyek.
- Nem, nem jössz. – James úgy látta szerencsésnek, ha ezt nem alulnézetből közli velem, úgyhogy nagy robajjal hátratolta a székét, és maga is felemelkedett. Harry nyöszörögni kezdett az irdatlan zajtól, amit ez a művelet okozott, ez pedig feljogosított rá, hogy végre felemeljem a hangomat. – Med…
- Tessék? Most meg mi bajod van? Látnom kell a bátyámat!
- Még nem fejeztem be! – Talán az apai tapasztalat tette, talán csak éreztetni akarta velem, hogy neki van igaza, de James nem kezdett el kiabálni.
- Nem érdekel!
- Igenis érdekeljen. – Csakazértis mozdulattal felém fordította a szemét dörzsölgető Harryt, amiről mindketten tudtuk, hogy övön aluli húzás, de ez persze csak az egyikünket érdekelte. - Nem látogathatod meg. Ha te most odacsörtetsz Godric’s Hollowba, felhívod ránk a figyelmet, amire se neked, se nekünk nincs szükségünk. Úgyhogy itt maradsz szépen a fenekeden, és kivárod, hogy lenyugodjon a helyzet. Amúgy is van min gondolkodnod. – Azzal kiviharzott a szobából, és magamra hagyott Daviddel meg azzal a temérdek, egymást kergető, kesze-kusza gondolattal, amire célozgatott.

*


- Szia, tömpszli. – Jemy fogatlan, fültől-fülig mosolya egyetlen másodpercet sem késlekedett; amint a kiságy fölé hajoltam, teljes erőbedobással bombázott vele, és úgy rúgkapált mellé az aprócska lábaival, mintha egy egész maratont futna le értem. – Ohó, nekem örülsz ennyire vagy a cumisüvegnek? – Az izgatottsága akkor sem múlt el, amikor a reggelije egy távoli könyvespolcon landolt, messze-messze a rövidlátó kis szemeitől, így hát elégedett hümmögéssel emeltem föl. Mielőtt magamhoz szorítottam volna, összedörzsöltem az orrunk hegyét – ez volt a mi titkos köszönésünk -, mire gurgulázó kacagásba kezdett, és a nagy lelkesedést egy jókora pukival is megtoldotta, ettől pedig én kezdtem el nevetni. – Jól van, öregem, úgy látom, lesz egy kis dolgunk, mielőtt asztalhoz ülünk. – A pelenkázó felé vettem az irányt, és úgy tíz perccel elhalasztottam a szokásos babaillat-szipákolást, mert egyetlen jól irányzott puki sem hagyott maga után olyan abszolút nem-babaillat-felhőt, mint ami körüllengte a kis huncutot. – Ahogy apukád mondaná: ki kell önteni a cuccot, mielőtt újratöltöd a rendszert… ne is kérdezd. Hatévesen folyton ezzel a dumával kéredzkedett ki vécére. Rémes, nem? Úgyhogy felejtsd is el, hogy elmeséltem. És ne ráncold a szemöldöködet, mert úgy maradsz. Nem én tehetek róla, hogy telepakoltad a pelust, vagy igen? Kicsit várnod kell a hatfogásos reggelire, kishaver, törődj bele. – Az imádnivaló zsörtölődés persze csak addig tartott, amíg ki nem bontottam a pelenkáját; onnantól kezdve le se lehetett vakarni a pufi kis képéről a vásott vigyort. Rég volt már, hogy utoljára tettem tisztába – Tara néni ideköltözésével alaposan megritkultak ezek a feladatok -, de szerencsére megmaradtak a túléléshez szükséges reflexek, úgyhogy amikor megrándult a szája széle, egy fogó ügyességével hajoltam el az arcom felé meginduló csóva elől. Jemyt alapvetően nem a kiszámíthatóság jellemezte, arra azonban mindig bizton számíthattunk, hogy akkor fog pisilni, amikor kiszabadul a börtönéből.
- Hah. Ügyes próbálkozás, de még mindig korábban kell fölkelned ehhez, barátocskám. – Pofátlan röhögcsélésbe kezdett az arckifejezésem láttán, és természetesen ismét olyan heves rugdalózásba fogott, hogy csupa kaka lett a lába. – Ühüm. Kösz szépen. De tényleg. Nem fogsz kihozni a sodromból, a-a. Viszont elárulok egy titkot: ma reggel bizony elmarad a szokásos pelenka-röptetés. Med néni a két szép kezével fog tisztába tenni, úgy bizony. Szóval minél tovább ügyeskedsz, annál később kapsz enni. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek…

Általában térdre borulva adtam hálát azért, hogy boszorkány vagyok, mert valljuk be őszintén, ez páratlan lehetőséget adott arra, hogy egy ehhez hasonló, mondhatni kaki szituációban lelkiismeret-furdalás nélkül csaljak. Bármelyik másik napon három pálcaintéssel elintéztem volna a kis bajkeverő popsiját, és már a kanapén ülve etettem volna az immár valóban mennyei illatú gömböcöt. Ma azonban valahogy mindkettőnknek szüksége volt egy tisztességes tisztogatásra.

- Közben mesélek valamit, hogy ne und halálra a bénázásomat. Kihasználom, hogy még nem vagy kajakómában… Furcsa dolgok történtek velem mostanában. Ha hiszed, ha nem, csupa titok vesz körül… a legtöbbet már elmeséltem David bácsinak, meg Harry apukájának, de van egy, amit még senkinek sem mondtam el: tegnap álmodtam valamit. – Cinkos mosollyal hajoltam a füléhez, úgy suttogtam a fülébe könnyes szemmel. - Valami nagyon-nagyon szépet. Kettőnknek álmodtam. Csak neked és nekem. Mert te meg én… jól itt maradtunk a pácban, nem? Hiányoznak a szüleid. – Mert ez volt a baj. Ez volt az igazi, óriási, megmásíthatatlan és kijavíthatatlan probléma; ez volt az oka annak, hogy nem találtam a helyem az életem legújabb, legőrültebb fejezetében: nem volt kitől tanácsot kérnem. Nem voltak velem a legjobb barátaim. - Nagyon-nagyon hiányoznak, főleg most. Az apukád, aki mindig a jó kérdéseket tette fel. Az anyukád, akit igazából nem érdekelt, mit feleltél rájuk, így is-úgy is melletted állt. – Szokatlanul nagy ívű mozdulattal nyúltam a popsitörlő kendőért, hogy észrevétlenül letörölhessem az alattomos nedvességet az arcomról. – Ha én sírok, te is sírsz, mert te meg én egy csapat vagyunk. De nem szabad sírnod, úgyhogy nem szabad nekem sem. - Be kell vallanom, most különösen elveszettnek érzem magam nélkülük – folytattam kissé rekedten, és nevetséges módon kerültem a tekintetét. A nagy, komoly szemeket, amik a nagymamám szemei voltak. Az én szemeim. Az új tükröm. - Se kérdések, se válaszok. Vagyis rossz kérdések. És talán rossz válaszok. Az a helyzet, hogy a szüleid nélkül lassacskán agyonnyom ez a sok minden, ami velem történik. Szóval pokolian hiányoznak. Még jobban, mint máskor, pedig ki gondolta, hogy az lehetséges, ugye? De tegnap… tegnap egy kis időre kevésbé hiányoztak.

Elmosolyodtam az emléktől, úgy igazán, boldogan, és ettől Jemy arcán is felragyogott valami csodálatos. Tudtam, hogy az álom nem álom volt, hanem egy másik élet, egy jobb világ hozzám szökött pillanata, ezt azonban nem árultam el neki, és így nem árnyékolta be semmi sem a mesét.

- Jeremy, hagyd abba a járkálást. Elszédülök tőled. – Egyre lejjebb csúsztam a székemen, és azt próbálgattam, mennyire kell megvetnem a sarkam ahhoz, hogy még éppen ne kössek ki a földön. Egy fikarcnyival sem viselkedtem érettebben Jeremynél, de az én szenvedésem legalább kevésbé volt látványos.
- Tizenkilenc éves vagyok, Med. Tele vagyok átalakításra váró energiával!– vetette oda anélkül, hogy egy akár csak egy pillantásra méltatott volna, vagy ne adj’ Isten egy másodpercre abbahagyta volna a fel-alámasírozást. Kivételesen egészen sokat adtam volna azért, hogy a híres rendreutasító tekintete kereszttüzébe kerüljek.
- Hogy oda ne rohanjak… - dörmögtem a nemlétező bajszom alatt, miközben tisztességes ülőhelyzetbe tornáztam magam, és nekiálltam nyeszlett kis fejkörzéseket végezni. Csak most szembesültem vele, mennyire elzsibbadt a fenekem is a sok ücsörgéstől, de a nagy szám miatt természetesen nem kezdhettem el én is sétálgatni. Figyelemelterelésre volt szükségem, így hát nem hagytam ennyiben Jeremy nagyképű válaszát. – Tőlem ne várd, hogy együtt érezzek veled, Mr. Fiatal Apuka. Fogalmam sincs, mit élsz át. David…
-… még csak meg sem kérte a kezem! – nyávogta fintorogva egy olyan minősíthetetlen hangmagasságban, amiről biztosan nem gondolta komolyan, hogy hű másolata az enyémnek. – Ha ennyire bánt, miért nem beszélsz vele? – tette hozzá a saját hangján, alig leplezett bosszankodással.
- Ez most komoly? – Karba tett kézzel, vérig sértődve dőltem hátra. – Ha ennyire unod a nyavalygásom, miért nem beszélsz vele inkább Te, Mr. Mindkettőnk Legjobb Barátja?
- Hűha, micsoda nevek… - Egy ideig úgy tűnt, ez lesz minden, amit hozzáfűz a témához, aztán addig meredtem rá gonoszan, amíg jelentőségteljesen körbemutatott a Szent Mungó portrékkal telezsúfolt falain. A teátrális mozdulatsor záróakkordja nyilván az lett volna, hogy kitárt karokkal megáll a „Szülészet” felirat alatt, eddig azonban szerencsére nem jutottunk el, mert a szemöldökráncolásom sikeresen szóra bírta. - Egyrészt kicsit elfoglalt vagyok – már bocs -, másrészt David mostanában Caittől meg Grahamtől kér párkapcsolati tanácsokat. Biztos, mert elfogyott nálunk a zsepi, és csak pelenka van helyette.
- Nem kér tanácsot – javítottam ki puffogva. - Csak figyeli őket, mintha kísérleti állatok lennének. De tényleg – vágtam rá, mikor csak egy szkeptikus vigyort kaptam tőle. - Amióta hazajöttek Dél-Amerikából, úgy kezeli őket, mint egy frissen felfedezett állatfajt. Mintha nem látott volna még friss házasokat! Minden héten találkozunk veletek! Miért nem titeket figyel, ha ihletre van szüksége?
- Mert mi annak rendje és módja szerint jöttünk össze?
- És akkor mi van, ha a húgomék elszöktek világot látni, aztán azzal jöttek haza, hogy kétszer szakítottak, végül pedig összeadatták magukat egy félmeztelen sámánnal? –Tökéletesen tisztában voltam vele, milyen nevetségesen hangzik, amit mondtam, főleg, hogy a történet hónapokig tartó családi botrányt robbantott ki, és Caitlint majdnem kicsapták miatta az aurorképzőből is. Nem lehetett könnyedén venni ezt a házasságot, a testvéremért azonban megpróbáltam. - Az biztos, hogy náluk nem olyan olajozott ez a házasság-dolog, mint nálatok, de próbálkoznak, mert szeretik egymást!
- Talán David ebben nem biztos. – Jeremy, a szókimondó, a rettenthetetlen, az élő lelkiismeret a feje búbját vakargatta, és majdhogynem zavartan kapta el rólam a tekintetét.
- Abban, hogy szeretjük egymást? – Egy kicsit gúnyosan vontam fel a szemöldökömet, mintha sosem hallottam volna még ekkora marhaságot, a szívem mélyén azonban megszólalt egy hang, amely talán hetek óta ugyanezt a kétséget szajkózta.
- Vagy abban, hogy a szakítás után van értelme újrakezdeni – felelte most már bátrabban -, olyan örökkön örökké módon, mint ahogy Grahamék csinálták. – Nagy levegőt vett, és szinte bocsánatkérőn tárta szét a kezét. - Nem hibáztathatod. Még csak alig több mint egy éve vagytok újra együtt. Az a Black-ügy eléggé…
- Nem akarok erről beszélni. – Fénysebességgel szakítottam félbe. Az ujjaim összegörbültek a gyomrom felett, mintha csak egy fantomvégtagot markolnának.
- Akkor miért hoztad fel? – kérdezte a lehető leglágyabban. Jeremy nem volt kegyetlen, de sosem hagyta, hogy a szőnyeg alá söpörjek bármit is. Villantottam rá egy győzedelmes mosolyt, ami csak félig volt álca.
- Mert észre sem vetted, de abbahagytad a sétafikálást! Hah! – tettem hozzá, mert nem bírtam magammal. – Így, ha kinéz a gyógyító, már nem minősülsz majd veszélyes elemnek, és szépen visszaengednek Shirley mellé, hogy jelen lehess a fiad születésénél. Szívesen.
- Komolyan azt hiszed, hogy a gyógyító engedélyén múlik? – kacagott fel teli torokból. Esküszöm, még a térdét is csapkodni kezdte, amit bármikor máskor egy rúgással jutalmaztam volna, most azonban felírtam az idegesség számlájára, és csak megforgattam a szemem. - Ó, Medy-medy-medy…
- Mégis mi más…
- JEREMY CARTER! – A sikoly még a csukott ajtón keresztül is elemi erővel robbant felénk. Én összerándultam a rémülettől, Jeremy azonban könnyedén szökkent a küszöb felé, arcán a tőlem elcsent diadallal. - AZONNAL VONSZOLD BE IDE A VALAGODAT! – Erre céloztam, te ész, tátogta felém röhögve.
- Azt hiszem, szólít a főnök – tette hozzá hangosan, majd kis híján eltaposta a kétségbeesett fejjel kikukucskáló, alacsony, vörös hajú gyógyítót, aki nyilván azért jött, hogy bekísérje a szülőszobába. Egy pillanatig úgy tűnt, ez lesz az utolsó mondat, amit a gyermek Jeremy Cartertől hallok, az utolsó megjegyzés, amit nem apaként dob felém, de az utolsó pillanatban visszafordult hozzám. Minden megjátszott magabiztosság leolvadt a vonásairól, és boldog, de zsigeri izgalommal suttogta: - Szurkolj!

Azt kívántam, bár vele mehetnék, hogy tanúja legyek a csodának, ami után talán én is ácsingóztam. Képtelen voltam eldönteni, hogy valóban vágyok-e az anyaságra és a házasságra, vagy csak azért agyalok rajta olyan sokat, mert a legjobb barátnőm világéletemben a példaképem volt, és most olyasmire készült, amit nem tudtam vele együtt csinálni. Követni tudtam volna – és lehet, hogy az ez utáni vágyakozás volt az ősrobbanás, amitől az óriási, névtelen hiányérzet keletkezett a lelkemben.

Most az egyszer nem volt sok időm ezen gondolkozni, mert látszólag már a következő percben nyílt is az ajtó, és Jeremy botorkált ki rajta. Filmbe illő jelenet volt, mesteri háttérzenével; az újdonsült apuka a babasírás ütemére integetett felém.
- Gyere, Med, gyere, ezt látnod kell… - És láttam. A pici orrot, a pici füleket, a pici kezeket, a pici lábakat... A kócos kis hajától a miniatűr lábujja hegyéig minden szívet melengetően apró volt az új családtagon, mégis a leghatalmasabb ajándék volt, amivel valaha is találkoztam. Shirley fáradtan, de büszkén mosolygott fel rám.
- Bemutatlak ifjabb Jeremy Carternek, a keresztfiadnak. – Szóhoz sem jutottam az ámulattól, de most az egyszer nem nevetett ki, csak könnyes lett a szeme. Jeremy úgy ereszkedett le mellé az ágy szélére, mintha a kisfiúval együtt porcelánbaba lenne, ám a mozdulat, amivel átkarolta a családját, nem is sugározhatott volna ennél több erőt. Gyönyörűek voltak. Patakokban folytak a könnyeim, de azért még halványan érzékeltem, hogy Jeremy megint integet nekem:
- Gyere, Med, nézd meg, nézd meg, milyen kis tömpszli…


~o~


Jemy éppen a legújabb mutatványát gyakorolta a pihe-puha szőnyegen, amikor David megjelent a küszöbön: a hasára fordult, és egy kamaszodó teknős sebességével kúszni kezdett az ajtó felé. A keresztapja láttán elszánt gőgicsélésbe kezdett, amit akkor sem hagyott abba, amikor David letottyant elé a földre, sőt – mintha verbális szárnyai nőttek volna, szinte levegőt is alig vett a számunkra érthetetlen hangáradat közben.
- Az az érzésem, hogy most közölte veled minden titkomat, amit az elmúlt két órában bíztam rá – vettem át a szót Jemytől, amikor kifulladva szétterült a szőnyegen, mint egy kis béka. Addig bökdöste David talpát, amíg az a karjába nem vette, majd elégedetten rángatni kezdte a fülét, ami valamilyen különös oknál fogva a születése óta teljesen lenyűgözte. Az áhítatkeltő cimpák tulajdonosa ritkán tűrte a gyömöszölést néhány percél tovább, ezúttal azonban, mintha észre sem vette volna, hogy lassan karfiolfülei lesznek a masszírozástól. Végtelennek tűnő ideig töprengett, mielőtt válaszolt nekem.
- Milyen titkaid vannak még?
- Regulus nem az én titkom volt – feleltem csendesen.
- Egy kicsit talán mégis. – David dühös volt. Az idilli kép, amit a szőnyeg túloldaláról figyeltem – a helyes arcú, fiatal férfi a tündéri babával a kezében – egyik pillanatról a másikra kongatni kezdte bennem a vészcsengőket, és már nem láttam mást, csak a falatnyi boka körül ökölbe szoruló ujjakat és a falfehér arcot, amin vékony vonallá préselődött a száj.
- Tedd le Jemyt. Most - tettem hozzá, amikor átsuhant az arcán a döbbenet árnyéka. Ettől mintha magához tért volna egy kicsit; a tőle megszokott körültekintéssel tápászkodott fel, és féltő gonddal tette vissza Jemyt a kiságyába. Elnémult a babahang: Jemy komolyan bámult fel rá az óriási szemeivel, és amikor David mellé lépdeltem, a homlokát ráncolva jártatta köztünk a tekintetét. Egy darabig egyikünk sem mozdult. – Hol van Tara néni? – A kérdésnek most jött el az ideje, ebben a bizonytalan, vívódó pillanatban, amikor Jemy volt az egyetlen közös pontunk, az egyetlen villámhárítónk.
- Dumbledore nem engedi, hogy hazajöjjön. Seb bácsival együtt egy biztonságos házba vitette őket. - Szinte vakkantva válaszolt, bármiféle magyarázat nélkül. Vett egy nagy levegőt, mielőtt vonakodva hozzátette: - A nagyanyád háza köré is küldött pár Rend-tagot.
- Tehát attól tartanak, hogy Keara családirtásba kezd – vontam le a következtetést.
- Pontosabban folytatja. – A kisujja alig egy centiméterrel arrébb görbült a kiságy rácsa köré, mint az enyém, és egy illanó pillanatra még közelebb rándult.
- Tegnap azt mondtad, Tara néni azért ment el, mert kiakadt rám, amiért egyedül ellógtam itthonról. – Visszahátráltam a kérdésem biztonságos részéhez, hogy ne kelljen a szüleimre, vagy az élet-halál között lebegő bátyámra gondolnom. – De azt is említetted, hogy Seb bácsival találkozott… Tudjuk, hogy miért?
- Sejtjük.
- És…?
- Mit akarsz, hogy elbetűzzem? Pont neked? Hiszen mindent tudsz az újramelegített szerelemről! – Ha Jemy nem szunyókált volna el, biztosan rám is vágta volna az ajtót, így azonban megelégedett azzal, hogy kimasírozott a szobából.

Szóval Tara néni és Seb bácsi végre megpróbálja megmenteni a házasságát. Épp ideje volt már. – Caitlin erőltetett vidámságára csak egy mentális szemöldökrándulással reagáltam. Persze, örültem a fejleménynek, már csak Jemy miatt is, de valahogy úgy tűnt, mintha rosszabbkor nem is derülhetett volna fény rá. Kényszeredett nyugalommal betakargattam Jemyt, elszámoltam tízig, aztán elindultam, hogy megkeressem Davidet.

Tudtam, hogy vele lesz a legnehezebb elfogadtatnom a fejleményeket. Tehetséges művelője voltam a struccpolitikának, különösen Jeremy halála óta, de voltak határok, amik a közreműködésem nélkül is meghúzták magukat. Nem hagyhattam figyelmen kívül David érzéseit, még akkor sem, ha viszonzatlanok voltak. Főleg, mert magam sem tudtam, most éppen mennyire viszonzatlanok.

Szóval számítottam erre. A megbántottságra, a sértettségre, a kirohanásokra – mindenre. Mégis, annyival könnyebben boldogultam volna David sebzett szívével, ha legalább a sajátomban sikerült volna legyűrnöm ugyanezeknek az érzéseket - vagy az árnyékukat. Időre lett volna szükségem, de azt – a meglepetésekkel ellentétben – nem osztogatta bő kézzel az életem.

David a konyhában ült, és egy szelet szikkadt tortát döfködött a kanállal, ami ezek szerint az egyetlen tiszta evőeszköz volt, ami a keze ügyébe került. A háta mögött halmokban állt a mosatlan. Igyekeztem erőt meríteni a látványból, felszítani vele a haragomat, hogy méltó párja legyen a duzzogásának, de csak rezignáltságot éreztem. Egyébként is szerettem mosogatni. Segített a gondolkodásban. Arra pedig egészen nagy szükséged van, nemde?

Még csak az első lépéseket tettem meg a mosogató felé, David azonban máris felmordult:
- Boszorkány vagy, te szerencsétlen. – Olyan sok mindent üzent ezzel az egyetlen, gyerekes sértéssel: azt, hogy képtelen elviselni a jelenlétem, ha nem ugorhat nyíltan a torkomnak, azt, hogy bármivel is próbálom védeni magam, nem fog igazat adni nekem és azt, hogy úgy ismer, mint senki más.
- Nem felejtettem el. – Feltűrtem a ruhám ujját; először jobbról, majd balról. Kötényt kanyarítottam a derekam köré, mert ez következett a gyerekkori koreográfiában. Persze akkoriban ez nem jelentett gondot, mert egyrészt elöl kötöttem meg a masnit, hiszen háromszor is körbeért a kötöző, másrészt az ujjaim sem sajogtak egy frissen elszenvedett kínzás emlékétől. Most nehezemre esett mindenféle finom mozdulat, a hátam mögé nyúlni pedig már önmagában is embert próbáló feladatnak bizonyult, mégsem adtam fel, bármekkorára is nőtt a fájdalom. Talán megoldottam volna, talán nem is szisszentem volna fel – talán lehettem volna a saját hősöm egy röpke pillanatra. David azonban mögöttem termett, és széles, dühös mozdulatokkal megkötötte helyettem a masnit.
- Nem felejtetted el? – ismételte utánam az évszázadokkal ezelőtti visszavágást. A tenyere megpihent a derekamon, a lehelete a nyakamat csiklandozta. – Nehéz elhinni, amikor minden másról olyan könnyedén megfeledkezel.
- Például? – Nem voltam hajlandó megfordulni, de valahogy ahhoz sem volt erőm, hogy jól gyomorszájon könyököljem. Talán hallanom kellene, amit mondani akar. Talán hagynom kellene, hogy átöleljen.
- Elhagyott téged – kezdte lassan a lajstromot. - Ott voltál mellette, bármit is csinált, ő mégis inkább öngyilkos akart lenni. Aodhfin megmentette. Volt ideje összeszedni magát, és lett volna alkalma, hogy visszajöjjön hozzád, ő mégis inkább a pap szoknyája mögött bujkált. Nem érdekel, ha pár hónappal ezelőtt felkutatott egy horcruxot. Mit csinált addig? Két év, Med! Két év!
- Tudok számolni! – Végre valahára megpördültem a sarkamon. – De próbálom megérteni, hogy min ment keresztül. Próbálom megérteni, hogy mit jelentett az Aodhfinnek tett ígérete, próbálom megérteni, mit érzett, amikor megtudta, hogy mi…
- Mentegetni próbálod! – szakított félbe most már kiabálva. - Magadat vádolni azokért a dolgokért, amikről nem tehetsz, mert mindig is ezt csináltad, ha Blackről volt szó, és hiába temetted el, még most sem tudtad magad mögött hagyni ezt a beteges megszokást!
- Hiába temettem el? Sosem temettem el! Nem érted, hogy ez a baj? Hogy ez a nehéz? Hogy hiába halt meg, hiába hittem azt, hogy meghalt, sosem tudtam „magam mögött hagyni”? Hogyan tudtam volna? De miért kell ezt újra és újra megmagyaráznom? Miért kell ezt éppen most megmagyaráznom, amikor…

Eddig is közelebb állt hozzám a kelleténél, de ezen a ponton nullára csökkentette köztünk a távolságot, és egy dühös szusszantás után megcsókolt. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem lehunyni a szemem; mire rájöttem, hogy nem a nagykönyv szerint zajlik a dolog, már vége is volt. Meglepően rövid és egy kicsit ügyetlen csók volt, sokkal rövidebb és esetlenebb, mint az első csókunk, vagy a csókok, amikre nem teljesen emlékeztem – mi sem bizonyította ezt jobban, mint az, hogy gondolatban is egyre csak a csók szót ismételgettem, hogy valamiképpen valósággá váljon a dolog.

- Ezt meg miért csináltad? – kérdeztem csöndesen. Olyan élesen eltért ez az elmúlt percek kiabálásától, hogy egy percig komolyan aggódtam, vajon meghallotta-e.
- Azért, hogy csendben maradj – vágta rá mogorván, majd levette a kezét a derekamról, és bámulni kezdte az ujjait. Amikor azonban nem reagáltam semmit erre a borzasztóan közhelyes válaszra, kénytelen volt szembenézni az egekig szaladt szemöldökömmel, és normális választ adni. – Azt akartam, hogy tudd… mármint persze eddig is sejtetted, mert ugye egészen okos vagy, de itt volt az ideje, hogy egyértelmű legyen… szóval, hogy tudd, van választásod. Többen vagyunk a ringben. Én is benne vagyok. Nem kell… Nem kell a gyáva halálfalóval leélned az életedet csak azért, mert egyszer régen megígérted neki. Két évig bujkált előled, az ég szerelmére! Az sem érdekel, ha az az őrült pap rozsdás láncokkal kötözte ki a pincéje falához. Ezek után nem… Te nem…
- Befejezted? – Félrehajtottam a fejem, hogy végre a szemembe nézzen, de ettől mintha ő ment volna össze, egészen, egészen kicsire.
- Azért kell újra és újra magyarázkodnod nekem, mert azt remélem, hogy egyszer rájössz, mennyire sántít az a magyarázat. Tudod, hogy más ajtók is nyitva állnak előtted, ugye?
- Tudom. De nem érdekel. Mármint nem az, hogy te… hanem úgy az egész szerelem-dolog. Nem ez most a fontos. Különben is, Regulus és én… szóba sem került az, hogy ő meg én… hát nem érted? Megkértem, hogy mesélje el, mit művelt ebben a két évben, ő megtette, aztán elszaladtam, mert… Huszonnégy óra leforgása alatt elveszítettem a bátyámat… azt hittem, hogy meghalt a bátyám, aztán kiderült, hogy mégsem, de előtte még szembesülnöm kellett azzal, hogy Regulus is életben van. Ennyi feltámadásra száz húsvét sem tudott volna felkészíteni, nemhogy tizenkilenc.
- Bravó! Bravissimo! – A taps üresen visszhangzott a konyha falai között, a tapsolónak viszont megvolt az a tulajdonsága, hogy a jelenlétével bármilyen helyiséget betöltött. Még akkor is, ha éppen gunyoros közönnyel leplezte a rettegést, a szégyellt reménykedést vagy a haragot. Még akkor is, ha éppen utáltam már azért is, ahogy rám nézett.
- Sirius. – Hűvös biccentéssel üdvözöltem, mert még akkor sem dobta le magáról a ripacs jelmezét, amikor már félig megtette a felénk vezető utat. Bármit megtettem volna, hogy letöröljem a képéről a felsőbbrendű vigyort, aminek nyoma sem volt a kővé dermedt szemében. Bármit megtettem volna azért, hogy David két lépést hátráljon, és bármit megtettem volna azért is, hogy a vér, ami az arcomba tódult, inkább a jogos önvédelemért dolgozzon a hevesen dobogó szívemben.

Az első két dolog teljesült is; az asztalra huppanó Sirius most már elsötétült arccal meredt rám, Davidnek pedig csak egy pillantást kellett vetnie rá, hogy kitrappoljon a konyhából. Jeremy halála után David életében félig-meddig Sirius vette át a legjobb barát szerepét, főleg, miután James családos ember lett, és nem jutott már ideje Sirius minden agymenésére. A két fiú már a Roxfortban is jól megértette egymást, a sors – vagy éppen a hozzám fűződő kapcsolatuk – pedig igencsak összesodorta őket, úgyhogy nem volt meglepő, hogy így egymásra találtak. Mindez azonban semmit sem jelentett ebben a pillanatban. Sirius Regulus testvére volt. Egy Black. Davidnek most csak ez számított.
- Tulajdonképpen azért jöttem, hogy elmondjam, egyre jobb színben van a bátyád, de ez a jelenet… – Még füttyentett is egyet a kiviharzó David után, én azonban nem reagáltam sem a szavaira, sem a színpadias gesztusra. A csönd láthatólag felidegesítette, úgyhogy gúnyosan hozzáfűzte: - Főleg, hogy azt állítod, az öcsém még mindig él.
- Azt hiszed, hazudok? – Összefontam magam előtt a karom, hogy ne lássa, hogy remegek. Nem akartam a kételyei malmára hajtani a vizet a bizonytalanságommal, mert bár Regulus volt a fő oka, egyáltalán nem úgy, mint ahogy azt a bátyja elképzelte.
- A legkevésbé sem – rázta meg a fejét sajnálkozva. - De be kell látnod, hogy tegnap nagyon magas lázad volt, nem mindennapi lelki trauma ért, és…
- Ugyan, hagyd már ezt abba! – csattantam fel. Oda volt a nyugalom álcája, de legalább a tétovaságomnak is nyoma veszett. Határozott voltam. Határozottan mérges. - Ha nem akarod, ne hidd el, mit bánom én! Az se érdekelt, hogy meghalt, ahogy az sem, hogy előtte létezett, szóval nem várom el, hogy ez a hír bármit is megmozgasson az állítólagos szívedben. – Sápadtan meredt rám és dühösen, de még nem kiabált velem, mert nem volt igazam.
- Med, nincs jogod…
- Haldoklik a testvérem, Sirius! – vágtam a szavába az elmúlt órák minden feszültségével a lelkemben. - Neked nincs jogod kételkedni abban, hogy a tiéd életben van!
- Jó, tegyük fel, hogy tényleg így van. Mihez kezdesz most? - Fogalmam sincs, de ez most a legkisebb gondom. – Továbbra sem emelte föl a hangját, úgyhogy nekem is le kellett higgadnom egy kicsit. Végül is hajlandó volt belegondolni abba, hogy akár igaz is lehet a hír…
- Na, jó, de melyiküket választod? – Megfagyott a levegő. Na, nem, ennyire nem lehet hülye. Még így se. Még most se.
- Tessék?- Én magam is megrémültem a hangomba kúszó hidegtől, Sirius azonban nem hátrált meg, sőt: elégedett mosollyal másolta le a pózomat, és hanyagul karba fonta a kezét.
- David vagy Regulus?
- Hát te nem vagy normális – sziszegtem felé döbbenten.
- El kell döntened, nem? – Ellökte magát az asztaltól, és szinte fenyegetően araszolt hozzám közelebb. - Vagy pont ez a baj? Hogy a beteg szíved mélyén még mindig az idióta öcsém után sóvárogsz, ezért nem mersz elköteleződni David mellett? Annyira félsz, hogy inkább visszahallucinálod az életbe Regulust?
- Megszállt téged Shirley szelleme? – Összerándult a gondolattól, de nem érdekelt, hogy kegyetlen vagyok vele. Bántani akartam. Legalább annyira, amennyire ő is engem. Nagyon. – Mi a fene bajod van?

Már nyitotta a száját, hogy alaposan beolvasson nekem – hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy visszaálmodjam az életbe a halottnak hitt öccsét, aztán ráadásként a halott exbarátnőjét vágjam a fejéhez -, David visszatérése azonban beléfojtotta a szót.

- Az emlegetett szamár a kert végében tökéletesítgeti a világfájdalmas képét. – Nem jött beljebb a küszöbnél, csak megtámasztotta az ajtófélfát, és undorodó arccal a konyhaablak felé bökött. Hangosan felhorkant, amikor tétovázás nélkül a távolban tébláboló sötét alak felé fordultam, Sirius azonban elejét vette annak, hogy kommentálja is a dolgot.
- Emlegetett szamár úgy, mint…?
- Úgy, mint a drágalátos öcséd. – Nem volt a világon annyi gyűlölet, amivel David Sirius felé köpte az utolsó szót. - Ha szeretnél találkozni vele, hajrá. Ott rontja a levegőt a cseresznyefánál.

Az egyik pillanatban Sirius mellettem termett, és velem együtt bámult ki az ablakon, a másikban már csapódott is egy ajtó. Nem kellett hátranéznem, hogy tudjam, melyik; David kéretlenül is a fülembe röhögte a választ, mielőtt ismét magamra hagyott:
- Vagy használhatod a hátsó ajtót is, ha a hátad közepére sem kívánod a kis férget.

Aztán egyedül maradtam. Ha éppen sikerült elkapnom egy értelmes gondolat fonalát, két logikus lépést láttam magam előtt: vagy kisétálok a házból, és Siriusszal ellentétben szembenézek Regulusszal, vagy nem veszek tudomást a megjelenéséről, és végre valahára tényleg elmosogatok. Mert a mosogatás máskor is olyan jól elterelte a figyelmedet Regulusról, igaz?

Caitlinnek igaza volt abban, hogy egyik választási lehetőség sem volt túlságosan célravezető – ezt az egyet teljesen tisztán láttam én is. Csakhogy most az egyszer nem is igazán volt célom. Ahhoz el kellett volna döntenem, hogy mit érzek. Hogy mit akarok kezdeni a helyzettel, amibe Aodhfin kevert. Hogy mit is akarsz kezdeni Regulusszal.

Persze nem tudtam. Semmit sem tudtam. Így hát csak álltam földbe gyökerezett lábbal a mosatlan előtt, a kezemben az agyonhasznált szivaccsal, és nem csináltam semmit.

- Meddig akarod még bámulni? – David hangja közvetlenül a hátam mögött csattant fel, kisiskolás módjára összerezzentem tőle. Fogalmam sem volt, mennyi ideje van a konyhában, vagy hogy mi ez a hirtelen érdeklődés az előbbi hisztije után, de nem is érdekelt. Haragudtam rá a dolgok miatt, amiket a fejemhez vágott, és legfőképpen a csók miatt, amit pont Sirius érkezésére kellett időzítenie. Mintha nem lett volna már amúgy is kínosan bonyolult az egész.
- Gondolkozom – vetettem hát oda foghegyről.
- Micsoda meglepetés…
Rá se hederítettem a morgására, mégsem mozdult el a helyéről, de még mintha ennek ellenére is intenzívebben éreztem volna a testéből áradó hőt. Fáztam tőle.
- Velem ne törődj, rohanj nyugodtan a kis gyávához, szeretgesd meg a magányos buksiját…
- David! – Dühösen megpördültem a tengelyem körül. – Ne tegyél úgy, mintha értenéd, min ment keresztül! Neked is a barátod volt, illene…
- Soha nem volt a barátom. Elviseltük egymást, és alkalmanként egészen jól kijöttünk, de ennyi, szóval ne várd el, hogy tapsikoljak örömömben, csak mert feltámadt halottaiból, és most a kerítésünk mentén sajnáltatja magát!
- Te ne tegyél úgy, mintha együtt lennénk! – Meggondolatlanul csúszott ki a számon a parancs, de megkönnyebbültem tőle, mert ez volt az igazi probléma David viselkedésével, és ezt neki is tudnia kellett.
- Igen? És azzal se foglalkozzak, hogy lehetnénk? Sajnálom, Med, de az elmúlt hetek során arra jutottam, hogy ha végre valahára vége lesz ennek az egész hülye háborúsdinak, rájössz majd, hogy ez jutott neked, hogy csak én maradtam, és mégis csak velem kell beérned! Bocsánat, ha a csodás jövőképembe nem kalkuláltam vele a halott vőlegényedet, akivel még holtában is alig tudtam felvenni a versenyt! – A versenyt! Az életéről beszélsz, te barom!
- Menj a fenébe! – ordítottam bele az arcába. Ezúttal én csörtettem el sértett kamasz módjára, de nem érdekelt, mert túlságosan is érdekelt. Ha nem hagytam volna ott azon nyomban, puszta kézzel téptem volna darabokra, szóval mindketten jobban jártunk, hogy a pálcám is a zsebemben maradt, és én is a menekülést választottam.

A lábaim maguktól vittek ki a friss levegőre, a tüdőm magától szívta be újra és újra a világ összes oxigénjét, a szívem pedig ezektől kezdett el egészen máshogy kalapálni. Tankönyvi dobogás volt egészen addig, amíg az áruló lábaim a cseresznyefa felé nem irányították az egészségügyi sétát.

Regulus nem tűnt idegesnek, noha fel-alá járkált, és amikor éppen nem a haját piszkálta, zsebre vágta a kezét. Az arca volt végtelenül nyugodt: egy olyan ember arca volt, akinek már nincs veszítenivalója. Először ettől tört össze egy kicsit a szívem. Aztán attól, hogy rájöttem, milyen visszájára fordult minden. Ezúttal te vagy az, aki láthatatlanul figyel.

A gondolattól megborzongtam. Nem akartam ennyire a helyébe képzelni magam. Sőt, most már nem is akartam átérezni, amit ő érzett, egyáltalán, semennyire sem. Azt akartam érezni, amit akkor éreztem, amikor először megláttam a parókia ajtajában. Elárultságot, haragot, gyűlöletet. Nem, nem akartam. Csak szerettem volna. Hiszen ezek egyszerűek voltak. Sokkal-sokkal egyszerűbbek, mint azok a dolgok, amiket azóta megállás nélkül éreztem. A dolgok, amiknek képtelen voltam nevet adni.

Így hát kiléptem a védőbűbájok gyűrűjéből, és megpróbáltam inkább szembenézni velük.

- Mióta bóklászol a biztonsági vonalunk mentén? – kérdeztem a fának támaszkodva.
- Nem tudom. Meddig tartott, mire úgy döntöttél, hogy kijössz, és beszélsz velem?

Majdnem felnevettem. Aztán kis híján elsírtam magam, hogy miért ismerhet még mindig úgy, mint a tenyerét… De a legeslegfurcsább azt volt, hogy elpirultam, mint egy rajtakapott kisgyerek; Regulus zavarba hozott.
Mielőtt kiötlöttem volna valami frappáns visszavágást, alaposan megvizsgáltam az arcát: kutattam az önelégültség jelei, egy fölényes szemvillanás, akármi után, ami jelezhette volna, hogy a piros szín az arcomon – ami nyilván nem kerülte el a figyelmét – elégedettséggel tölti el. Semmit sem találtam, és ez bosszantott, éppúgy, mint a komoly, elszánt tekintet, amivel rezzenéstelenül tűrte a hallgatásomat. Nem türelmetlenkedett, nem próbált szavak nélkül megpuhítani, mint régen, csak várt, mintha már beletörődött volna, hogy nem tehet mást. Annyira megváltozott.
- Veszélyes itt lenned – mondtam némi döbbent hallgatás után a környéket kémlelve. - Ha akár csak meglát egy Árnyék…
- Ez rád is vonatkozna – mutatott rá egy szégyenlős mosollyal. – De a helyzet az, hogy egy ideje már nem merik ide tolni a képüket. Finn… úgy értem, Aodhfin és én pár hete bekeményítettünk egy kicsit a közbiztonság érdekében.
Mit műveltetek ti ketten? A gondolattól, hogy a megvetett álpap és a halottnak hitt kedves láthatatlan védelmezőként üldözte el a házam körül ólálkodó ellenségeket, csak még inkább bennem rekedt minden értelmes mondat.
- Segíthetek valamiben? – szólaltam meg végül, mielőtt valami más csúszott volna ki a számon.
- Először is bocsánatot szeretnék kérni, hogy tegnap úgy rád zúdítottam mindent. Önző dolog volt, még akkor is, ha tulajdonképpen kényszerítettél rá, és amúgy is tartoztam neked ennyivel. Jobban kellett volna figyelnem rád. Örülök, hogy a hanyagságom ellenére máris jobb színben vagy. – Szótlanul biccentettem; ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni. – Másodszor – folytatta hát egy kényszerű félmosoly után -, találtam neked egy levelet Aodhfin cuccai között. – Elővette a zsebéből a kissé gyűrött borítékot, és nemcsak, hogy meg sem próbálta eltitkolni, hogy nyitva van, még a világ legkomolyabb, legártatlanabb arckifejezésével is nyújtotta felém.
- Elolvastad? – kérdeztem, miután száműztem egy sarokba a neheztelő döbbenetet. Hiszen Regulus Black állt előttem egy halott időutazó nekem címzett levelét szorongatva. A meglepetésnek vagy a sértettségnek most már igazán nem jutott hely a testemben.
- Belenéztem, mert nem akartalak feleslegesen zaklatni. Abban sem voltam biztos, hogy fizikailag rendbe jöttél, a lelki részébe pedig inkább bele sem gondoltam. Szóval belenéztem, hogy lássam, fontos-e egyáltalán… hogy tudott-e még olyat írni neked ez a ványadt szívű kis szemétláda, aminek van jelentősége.
- És arra jutottál, hogy tudott?
- Igen. Fogalmam sincs, mi történt a bátyáddal, mert tegnap nem sokat mondtál azon kívül, hogy meghalt, de abban biztos vagyok, hogy tévedsz. Életben van. Aodhfin miatt van életben. Már megint bűbájoskodott valamit, és nem értem pontosan, mi lehetett a varázslat, de… A lényeg, hogy az ő élete Flame életéért, bármilyen elcseszettül is hangzik ez, ha jobban belegondolsz. Minden benne van a levélben, úgyhogy nem is szeretném túlragozni. Tessék, vedd el. – Végtelen sok ideig gondolkodtam, mire képes voltam elfogadni a felém nyújtott papírt, végül azonban fénysebességgel csaptam a hónom alá, egyetlen mélázó pillantás nélkül. Fontos volt, de nem tűnt… nem tűnt túlságosan fontosnak. Most már valahogy csak az számított, hogy Regulus Black áll előttem, üres kézzel, de élve. - Nem tűnsz meglepettnek.
- Mert nem vagyok az – ismertem el vállvonogatva. - Sirius és Remus… érte mentek. Akkor még azt hitték, hogy a testéért, de… mindegy. Flame nincs jól, de él, és ez a lényeg.

Egy ideig egyikünk sem mondott semmit. Aztán Regulus úgy istenigazából rám nézett.

- Egyébként gondolkodtam. Rajtad – tette hozzá rögtön, pedig tudtam már a hangsúlyából, ami a régi volt és az enyém. Esetlenül bólintottam, hogy folytassa, a karjaimat fázósan összefontam a mellkasom előtt. – Persze mást sem csináltam az elmúlt két évben, de akkor egyáltalán nem így képzeltem el ezt az egészet, álmodoztam össze-vissza arról, hogy egyszer csak visszatérhetek hozzád, és eszembe sem jutott, hogy Te már valóban elbúcsúztál tőlem.
- Ez azért túlzás… - kaptam fel a fejem a templomban töltött nyugtalan órákra gondolva. A rengeteg imára, amit ő maga is végighallgatott az árnyak között bujkálva.
- Miért tagadod? Nem hiszem, hogy attól könnyebb lenne. Lássuk be, hogy eltemettél. Nem hibáztatlak érte, és nem is szeretnék most erről beszélni. Csak el akartam mondani, hogy normális, ha most újra meg kell hódítanom téged. A fenébe is, újra meg kell ismernem téged! Már ha engeded. De nem bánom, mert annak idején úgyis elég mulyán intéztem a dolgot… Figyelj, Med, én csak nem szeretném, hogy azt érezd, elvárásaim vannak, vagy meg akarom mondani, hogyan érezz irántam. Nincsenek kötelezettségeid. És épp ezért letámadni sem foglak az udvarlásommal… Én csak… időt szeretnék adni, hogy kiáshass. Úgyhogy azt sütöttem ki, hogy ha majd sikerül megemésztened a történteket, lehetnénk barátok. Először is azok voltunk, gondoltam, könnyebben menne minden. Mit szólsz?

Csak levegőt akartam venni, mert az utolsó lélegzet rettentően távolinak tűnt, mégis hezitálás nélkül buktak ki belőlem a szavak.
- Össze vagyok zavarodva, ez igaz. Mert meghaltál, és én ezt elfogadtam, ha nem is egészen, de az eszemmel már igen, és mert annyi minden van az életemben, ami mellé mintha soha többé nem férnél be, miközben olyan sok helyről hiányzol még mindig… - Az ujjbegyemig rángattam a pulcsim ujját, aztán zsebre vágtam a kezem azzal a mozdulattal, amivel rá emlékeztettem magam. – Szóval bonyolult. De annyira nem, hogy ne lássam tisztán, hogy ez egy trükkös lépcső, aminek a barátság foka eltűnt, amikor túlléptünk rajta, és már nincs mire ráugrani. Nem menne. Nem tudnám megtanulni, hogyan legyek a halott vőlegényem barátja.
- Halott? – vonta föl a szemöldökét a régi gúny halovány, szomorú árnyékával.
- Tudod, hogy értem – vontam vállat.
- Persze. Van egy… - Felnevetett, majd hátrált egy lépést, még a szemét is lehunyta, de túl későn; már megláttam az óvatlan pillantást, már megrezzentek a kővé dermedt pillangók is. – Van egy hang a fejemben, ami azt harsogja, bizonyítsam be neked, hogy nagyon is élek.
- Mert annak idején gondolkodás nélkül azt tetted volna.
- Ha jól sejtem, elkopott ez a varázslatom.
- Talán.

Kinyitotta a szemét. – Egészen biztosan. Már az is elég, hogy beszélünk róla. – Leszegte a fejét, úgy rugdosta tovább a földet ijesztő hévvel, mintha arcokat, vagy egyetlen arcot képzelne a helyére. – Akkor csak úgy lógunk a levegőben? Nincs lépcsőnk és mi sem vagyunk?
- Azt hiszem. - Ha megfoghattam volna a kezét, ha megérinthettem volna az arcát, talán mást mondtam volna, de túl messze volt. Regulus és az a másik szó is.
- Tulajdonképpen örülök, hogy így gondolod. – Élesen szívtam be a levegőt; ösztönösen mozdult felém, mentegetőzés kúszott a vonásaira. - Nem úgy… Nem azért. Mindent, amit most elmondtam neked, komolyan gondoltam. Hé. – Egészen közel jött, de nem ért hozzám, csak lehajolt, hogy a szemembe nézhessen. – Szeretlek. De nem vagyunk már kamaszok, tudom, mikor kell visszavonulót fújni, tudom, mikor kell magadra hagynom téged, és a helyes dolgot tennem. – Most először kapkodva tett valamit, az ajkai alig súrolták a homlokomat. – Legyél nagyon boldog, Maeve.

Ennyi volt. Csak sarkon fordult, és elindult, hogy belesétáljon a naplementébe. Persze nem szó szerint, bár azon sem csodálkoztam volna, ha a világegyetem törvényei elgörbülnek a kedvéért, mert az egész annyira irreális, drámai, és végleges volt mindazok után, amiken keresztülmentünk, hogy legszívesebben felrobbantam volna a dühtől, csak hogy elvegyem tőle ezt a színpadra termett zárójelenetet.

Felrobbanni nem tudtam, kiabálni viszont annál inkább; azt ma már volt alkalmam gyakorolni.

- Ne nézz hülyének, Regulus, nem mehetsz el így!
- Hogy? – Fáradtan, sőt mi több, szinte bosszúsan torpant meg, és alig akart rám nézni.
- Mintha halni készülnél! – Voltam olyan mérges, hogy jól megrángassam a karját, meg is érdemelte volna, de nem mertem hozzáérni. - Még egyszer nem játszod el ezt velem!
- Nem fognak megölni, Med – felelte szomorúan. Szomorúan. Mintha bántaná, hogy nem halhat meg. Na, nem, ezt már nem, nem itt és nem most, nem megint, nem ezek után, nem azok után, amiket alig egy perce mondtál nekem. - Néha azt kívánom, bár megtennék, de a dolgok, amiket meséltél nekik rólam, teljesen lehetetlenné teszik.
- Miről a francról beszélsz? – Nagyon kicsin múlt, hogy felpofozzam. De nem mertem hozzáérni. - Kik nem fognak megölni téged?
- Az aurorok. Itt az ideje, hogy feladjam magam.
A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
*Hook (1991)
ui.: Mennyire klassz már ez a fejezetvégi megjegyzés funkció? :D
ui2.: Már csak 1 fejezet + az epilógus ;)
ui3.: Köszönöm-köszönöm-köszönöm, hogy még itt vagytok!
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.