efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Még egyszer, sokadjára (és valószínűleg nem utoljára) hálásan köszönöm a türelmeteket, és azt, hogy még mindig itt vagytok! Jó olvasást!
Ajánlott szám: Snow Patrol: Make This Go On Forever


Az igazi bábmester II.
Regulus története


Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
Pilinszky János: Átváltozás



/Tudod, akadnak az életben olyan helyzetek, amikor egyáltalán nem fontos, ki vagy, honnan jöttél vagy, hogy milyen az értékrended és a világról alkotott képed, mert csak az számít, hogy boldoggá tedd a másikat. Ezek a kölcsönös, önkéntelen, és talán csak pillanatnyi önfeláldozások képesek egymás mellett tartani két, látszólag össze nem illő embert akár egy életen át. Ezek miatt olyan szép és különleges dolog a szerelem./

A tó a saját életéről mesélt neki. Az elejéről kezdte a történetet, igazán az elejéről, mindkét elejéről, és amíg lehetett, bátorítóan suttogott a szíve felé.
Nem is a tó volt. Nem ez a tó. Valami más. Valaki más. Behunyta a szemét, és hagyta, hadd duruzsoljon. Erőt gyűjtött belőle.
Szüksége volt az erőre.
Tudta, hogy a mesét úgyis neki kell befejeznie.

~o~

Amikor Sipor, a házimanó betámogatta a kócos lányt a könyvtár ajtaján, Regulus Black éppen azon morfondírozott, elcserélték-e a születésekor. Persze az anyja milliószor elmondta, hogy itthon jött világra, mert „egy aranyvérű csak akkor teszi be a lábát a Szent Mungóba, ha nagyon muszáj”, de azért nem tartotta teljesen lehetetlennek a dolgot, főleg, hogy ez tűnt az egyetlen értelmes magyarázatnak arra az undorra, amit az
A legfeketébb mágia lapjait hajtogatva érzett. A gülü szemű lány megjelenése akár arra is alkalmas lehetett volna, hogy elterelje a gondolatait erről a kényes témáról – néhány percig mérlegelte a lehetőséget, hogy érdemben is reagáljon a lány jelenlétére -, végső soron azonban be kellett látnia, hogy a váratlan esemény valójában igencsak bosszantó: egyrészt zavarja a lelkiismeretes olvasásban – ami ugyebár kötelessége -, másrészt lehetetlenné teszi, hogy lopott pillantásokkal ellenőrizze a szemközti tükörben a híres Black-vonásait.

Egy szó mint száz, a lány felbukkanása felettébb dühítő fejlemény lett volna még akkor is, ha nem hisztizett volna annyit. Siporral sutyorgott, közben folyton nyöszörgött és mocorgott – még a fejét is beverte a szófa karfájába, annyira nem bírt nyugton maradni! -, vagyis nemcsak, hogy vérlázítóan lányosan viselkedett, de még leírhatatlanul idegesítő is volt. Habár, ha jobban belegondolt, ez mind abból a tényből eredt, hogy a jövevény minden kétséget kizáróan lány volt. Erre a megállapítására nagyon büszke volt, el is vigyorodott képzelt Black-bajsza alatt – aztán Sipor egy pukkanással elhagyta a szobát, a mosolyból pedig ijedt sziszegés lett, amit az alibiként használt A kviddics évszázadai éktelen koppanása követett. Regulus szíve egy pillanatra egészen biztosan megállt a rémülettől. Hirtelenjében azt sem tudta, mi lenne most a legokosabb: ha villámgyorsan elrejtené a háta mögött a kezében maradt borzalmas könyvet, és úgy tenne, mintha észre sem venné a kanapéról rá meredő gülü szemeket, vagy ha… Ebben a végzetes pillanatban azonban rádöbbent, hogy hiába töri a fejét a megoldáson, a teste ugyanis jóval hamarabb cselekedett, mint az agya, így most éppen félig a padló felé görnyedve mered a lányra. Hosszú, végtelennek tűnő percekig nem is történt más; mintha megállt volna az idő a Black kúria könyvtárában. Aztán megtört a varázs, és anélkül, hogy észrevették volna, elkezdődött egy másik, mert a lány beszélni kezdett hozzá, és nemes egyszerűséggel leült a karosszéke melletti puffra. Meredith Maeve Field mindössze tíz perc alatt Regulus Arcturus Black legfőbb bizalmasa és legjobb barátja lett, ő azonban mindebből csak annyit vett észre, hogy egy idő után esze ágában sem volt „gülü” jelzővel illetni az izgatottan csillogó kék szempárt, és hogy azok a napok, amelyeken Meredith átugrott hozzá játszani, sokkal, de sokkal jobban teltek, mint azok a napok, amikor még csak levelet sem kapott tőle.

Kisfiúként természetesen fogalma sem volt arról, hogy egy nap szerelmes lesz a lányba, és bár az érzésre valójában nem kellett nyolc évet várnia, a felismerésre mégis csak tizenöt éves korukban, azon a hírhedt szilveszteri bulin került sor – legalábbis Regulus számára. Volt valaki, aki feleannyira sem ismerte őt, mint Meredith, mégis két évvel hamarabb diagnosztizálta őket az ősi bajjal, egy semmilyen szempontból nem különleges hétköznapon, egy jelentéktelen roxforti folyosón, úgy, hogy azt egyikük sem vette észre. A tizenhárom éves Regulusnak tulajdonképpen az sem tűnt fel, hogy Meredith unokatestvére – Shirley Brooks – aznap hirtelen eltűnt mellőlük, mert túlságosan lefoglalta Meredith bimbózó szerelmi életének kiparodizálása.
- Virágot kaptál tőle? – kérdezte vásott vigyorral, majd lustán helyet foglalt a földön.
- Most komolyan itt akarsz beszélgetni egy elhagyott folyosó kellős közepén, a padlón? – Meredith csípőre tett kézzel, még mindig fülig elpirulva toporgott mellette, de mivel Regulus ezt a helyzet minden más részletéhez hasonlóan rendkívül szórakoztatónak találta, csak megvonta a vállát, és a lány hangját utánozva visszavágott:
- Most komolyan ezzel az úrilányoskodással próbálod terelni a témát?
- Bah. – Meredith, ahogy azt Regulus persze előre sejtette, egy megvető és kissé sértett pillantás után levágódott mellé a padlóra. Persze, csak miután elővarázsolt egy párnát. Nem mindkettőjüknek, csak magának, mert Regulus éppen az agyára ment, és a legkevésbé sem érdemelte meg a figyelmességet.
- Naaa? – bökte meg a bűnös a fogait villogtatva. – Thornton, mi?
- És ha igen, akkor mi van?
- Nem t’om. Nem félsz megváltoztatni a szent és sérthetetlen Ötösfogat dinamikáját?
- Mi van? Jó ég, Arcturus, David csak virágokat csempészett a táskámba, ez nem jelenti azt, hogy feleségül is vesz, és különben is, akkor se lenne semmi, mármint nyilvánvalóan az sem lenne a világ vége, és… és rám néznél, kérlek, amikor hozzád beszélek? Szeretném rövidre zárni ezt a te kis összeesküvés-elméletedet! – Meredith ezen a ponton már két kézzel püfölte a karját, de Regulus egyrészt egyre izmosabb volt, másrészt jelen pillanatban nagyon eltökélt is; addig akarta feszíteni a húrt, ameddig lehetett. Úgyhogy vigyorogva megrázta a fejét, és kitartóan bámulta tovább a Meredith háta mögött álló ronda páncélt. Eleinte ez nem volt nagy üzlet, mert a páncél tényleg csúnya volt, Meredith viszont egyértelműen nem, Regulus azonban bízott benne, hogy hosszú távon kifizetődik az elkötelezettsége– annak érdekében pedig, hogy az említett táv azért ne legyen túlságosan hosszú, bele is kezdett a terve verbális részébe.
- Tudod, azon gondolkozom, hogy ha már úgyis megbomlik ez a ti zárt körötök, akár bele is kontárkodhatnék kicsit a dolgotokba, nem?
- Fogalmam sincs, hová akarsz ezzel kilyukadni, de tájékoztatásul közlöm, hogy már előre utálom. –Meredith egy fáradt sóhajjal dőlt hátra, miután belátta, hogy a fizikai erőszak nem célravezető, és jobb lesz, ha egyszerűen csak kivárja, amíg Regulus befejezi az aktuális agymenését.
- Úgy értem, vannak például ezek a hülye beceneveitek…
- Oooké, azoktól én is a falra mászom, mert Graham egy gyökér, de az, hogy kivételesen igazad van valamiben, még nem jelenti azt, hogy…
- Csss, a mesteri elme dolgozna! – Regulus egy pillanatra a lány szájára tapasztotta a kezét, hogy nyomatékosítsa a kérést, majd az igencsak jelzésértékű szemforgatás után jobbnak látta visszahúzódni a saját térfelére. A tenyere már csupa nyál volt, a bosszúnak azt a részét nem úszta meg, de a harapástól szeretett volna eltekinteni; tapasztalatból tudta, hogy nagyon fáj. – Az jutott eszembe, hogyan szólítsalak majd én, egyszerű földi halandó, ha Medúzából – ugye, jól emlékszem?- felavanzsálsz Szőke Hercegnévé?
- Leginkább sehogy, mert nem fogok szóba állni veled.
- Logikus – bólintott komolykodva Regulus -, hiszen a pórnép kevéssé népszerű tagja leszek, csupán egy éjsötét árnyék a múltadból, akire amúgy sem jutna időd a folyamatos nyálcsere mellett.
- Nem; azért nem fogok szóba állni veled, mert egy fokozhatatlanul idegesítő nyamvadt kviddicsező leszel, aki… jaj, várj, erre nem is kell várnunk, hiszen már most is az vagy! Juhéj! Micsoda megkönnyebbülés mindkettőnknek, hogy máris a képzelt jövőben vagyunk! Ettől a perctől kezdve nem is vagyok köteles folytatni ezt a beszélgetést… - Meredith úgy tett, mintha éppen feltápászkodni készülne, mire Regulus megfogta a kezét, és csodálkozó arccal kémlelni kezdte körülöttük a levegőt. Meredith igazán nem tehetett róla, de egy percre bedőlt a trükknek, és maga is érdeklődve nézett körül, ez az egy perc pedig bőségesen elég volt arra, hogy Regulus a földhöz szegezze a csuklóját.
- Hallottad ezt a zümmögést? Nem? Felettébb különös. Mintha valami bogár repkedett volna a fülem mellett… olyasmiket motyogott, hogy érdekfeszítő leszek… illetve vagyok, na meg görög isten és tehetséges kviddicsező, akivel minden beszélgetés aranyat ér, akivel minden együtt töltött másodperc ajándék…
- Nagyon vicces vagy, de tényleg – morogta Meredith, magához képest is rosszul leplezve a mosolyát.
- Nahát, Med, pont olyan a hangod, mint azé a bogáré!
- Azt mondod, olyan a hangom, mint egy bogárnak? Mi a fenét akarsz ezzel, sértegetni? Mert akkor röhejesen rosszul csinálod.
- Neeem, dehogy, hát bántanálak én? – Regulus a hatás kedvéért még a szempilláit is megrebegtette felé. - Csak arra próbáltam utalgatni, hogy amikor veled vagyok, mindig csupa kedves dolgot duruzsolsz nekem, mint egy édes kisbogár.
- Javíthatatlan tuskó vagy, Regulus Arcturus Black.
- Látod, már megint kezded! Jaj, bogaram…

~o~

Az apró sziget széle elmosódottan fodrozódott a tó tükrében, miután a csónak nekiütközött, de ez nem volt se különös, se meglepő. Minden más is elmosódott volt, mert a fiú még sohasem járt ezen a helyen, és csak a mese egyik rémtörténetéből ismerte.
Nem akart a szigetre lépni, és nem is tudott. Még nem. Már nem? Az idő önmagába hajlott. Az álom is. A sompolygó valóság is.
Elhallgatott a suttogás.
Most már neki kellett mesélnie a történetet.


~o~

Háttal ültem az ajtónak, de mivel aznap már vagy századjára nyílt ki, nem fordultam meg, hiszen pontosan tudtam, ki áll mögötte, és miért. Csupán elszámoltam tízig, sóhajtottam egy óriásit, majd könnyednek szánt hangon azt morogtam:
- Anya, tudod, hogy a menyasszonyon kívül minden hidegen hagy az esküvővel kapcsolatban, szóval akármi jutott most eszedbe, inkább Meddel beszéld meg.

Nemcsak a tisztelettudó hangsúly miatt voltam elégedett magammal, hanem azért is, mert olyan gyorsan sikerült végigmondanom a dolgot, hogy anyámnak ideje sem volt átlépni a küszöböt. Illetve…

A félreismerhetetlen, kifinomult szitkozódásból és a tökélyre fejlesztett fél lábon ugrálás zajából egyértelművé vált, hogy tévedtem a látogatóm kilétét illetően, méghozzá nem is kicsit.
- Esküszöm, Arcturus, évek óta szabályosan szuggerálom ezt az átokverte küszöböt, még mantrám is van, tudod, „jobb láb emel, bal láb megfeszít”, meg ilyesmik, ennek ellenére minden egyes alkalommal, amikor bejövök a szobába úgy, hogy te is itt vagy, beverem a nagylábujjam, orra bukom, vagy be sem jutok elsőre, mert valamilyen titokzatos erő a fenekemre taszít.
- Talán, ha…
- Nem, a bal emel, jobb feszít verzió sem életképes. – Meredith olyan nagyon igyekezett úgy tenni, mintha rettentően idegesítené a vigyorgásom, hogy még puszit sem kaptam; tüntetően leroskadt az ágyam szélére, és jelentőségteljesen meredt a lábfejére.
- Esetleg ugranod kéne – javasoltam félig nevetve. Elképesztően aranyos volt, ahogy ott gubbasztott a tragikus arckifejezésével.
- Ne tegyél úgy, mintha nem emlékeznél rémisztő részletességgel arra a szégyenletes napra! – horkant fel egy színházi díva drámaiságával, majd sértődötten felhúzta a térdeit, és átölelte őket, a mozdulattal is hangsúlyozva, hogy szerény személyem ezt a gesztust nem érdemelte ki. Még.
- Jó, akkor nem teszek úgy – vágtam rá most már röhögcsélve, mire Meredith szemei fenyegetően összeszűkültek. – Igazán nem a te hibád volt – tettem hozzá kapkodva -, végül is nem tudhattad, hogy Sipor azon a héten csiszolta tükörfényesre a padlót, és az a csinos világoskék pulóvered olyan kiválóan fog csúszni rajta, ha hasra esel, hogy egészen a…
- Elég, nem érdekel a folytatás, csak rontasz a helyzeteden, fiatalember! Bár piros pont jár azért, amiért emlékeztél, milyen felső volt rajtam… Ettől függetlenül a történet többi része nagyon kínos.
- Csak én láttam, mi abban a kínos?
- Anyukád is itt volt.
- Ja, tényleg, ez kiment a fejemből. – Vásott vigyorral vontam vállat. – Legalább nem kérdés számára, miért vagy olyan ütődött, hogy hozzámész a fiához. Az a kredenc már anno is kemény volt…
Nem bírta tovább, fél kézzel magára rántotta a takarót, elbújt alatta, és a gyűrődések tanúsága szerint magzatpózba gömbölyödve motyogott valamit, ami az Utállak! -ra hasonlított.
- Tudod, hogy nincs elátkozva, ugye? Mármint a küszöb. Magam ellenőriztem, mindenkit körbekérdeztem…- Csendesen felemelkedtem a székről, hogy mellé lopakodhassam. – Ez egy öreg ház, nincs más magyarázat.
- Egyszerűen csak elegem van abból, hogy a szobád folyton szabotálja az együtt töltött időnket.
Megtorpantam.
- Csak a küszöb, és az is csak akkor, amikor befelé jössz. Kifelé menet még semmiféle incidens nem történt, ha jól rémlik… Med! Rájöttem! – Akkorát kiáltottam, hogy fektében is ugrott egyet, de nem bújt elő a rejtekhelyéről, csak felemelte a fejét, mintha kérdezne. – Azt hiszem, a küszöb szerelmes beléd!
- Kizárt. – Meredith, a Pokrócgombóc visszahanyatlott, én pedig ezt kihasználva még közelebb osontam.
- Akkor féltékeny.
- Na, ebben viszont lehet igazság, mostanában mindig a legromantikusabb terveimbe ront bele.
- Most mi lett volna az?
Végre legalább a nyakáig kitakarózott; egy cseppet sem tűnt meglepettnek, hogy fölé hajolok, és csupán milliméterek választják el az orrunk hegyét.
- Hááát – húzott magára a frissen kiszabadított kezeivel -, amikor azt mondtad, nem akarsz esküvői kérdéseket megvitatni, sejtelmes hangon azt búgtam volna, hogy ez a nászéjszakára is vonatkozik-e, de akkor jött a mi kis barátunk, és jól elgáncsolt.
- Hála az égnek… Ennek a búgás-dolognak az említésétől is kirázott a hideg. A rossz értelemben – tettem hozzá fintorogva. – Néha már a normális hangod is túl nagy hatással van rám, a kedvemért ne trükköz vele.
- Megegyeztünk. – Az imádnivaló csakazértis-mosolyával pislogott fel rám, és esküdni mernék rá, hogy a hangja szokatlanul rekedtessé vált egy pillanat alatt.
- Mondd, hogy meg vagy fázva – könyörögtem a szememet forgatva.
- Akkor nem csókolhatnál meg.
- Ha téged nem érdekelnek az itt elszenvedett sérülések, akkor engem sem tántorít el néhány bacilus. – Felnevetett, és várakozón lehunyta a szemét, én azonban csak kisimítottam egy tincset a homlokából, hogy annak a helyére nyomhassak egy csókot. Ettől egy másfajta, különösen békés mosoly surrant az arcára, amitől még inkább felgyorsult a szívverésem.
- Mégis félsz? – kérdezte, miközben a mellkasomra csúsztatta az egyik tenyerét.
- Csak kihasználom az alkalmat, hogy bámulhatlak, és kivételesen nem bámulsz vissza valami szándékosan nevetséges arccal.
- Ebből a jóból én sem akarok kimaradni – suttogta, majd kinyitotta a szemét.
- Gyönyörködsz a szépségemben, hm?
- Csak, ha nem jelent számodra problémát.
- Á, nyugodtan csináld, hozzá vagyok szokva a rajongó pillantásokhoz.
- Persze, mert elkényeztetlek.
- Pontosan erre gondoltam én is… - Más helyzetben kacsintottam volna, ő pedig a vállamba nyomta volna azt a pici kis öklét, és talán még le is gurított volna magáról, hogy nyomatékosítsa a véleményét, most azonban egyikünk sem mozdult. Olyan volt a karjaim között, mint egy porcelánbaba, de már nem féltem attól, hogy összetöröm, hiszen elég erős volt ahhoz, hogy egymagában a felszínen tartson engem, elég távol a mindennapok sötétségétől, az életem körül sompolygó árnyékoktól.

Egy ilyen pillanatban kellett volna megkérnem a kezét, nem azután, hogy együtt töröltük fel a padlót szegény Sipor után, és nem azért, mert amikor titoktartást parancsoltam a manónak, elsősorban a családommal szemben tiltottam meg az őszinteséget, és hirtelen jó ötletnek tűnt hivatalosan is ebbe a csoportba sorolni Medet. Nem mintha megbántam volna, hiszen minden bizonnyal életem legjobb döntése volt; egyszerűen csak azt kívántam, bár lett volna annyi lélekjelenlétem, hogy máskor, illendőbb körülmények között tegyem fel neki a kérdést. Még mindig nem hittem el, hogy igent mondott rá - még ott is, még úgy is. Még mindig nem hittem el, hogy minden sötétség és fájdalom ellenére fogja a kezem. Még mindig nem hittem el, hogy egy magamfajta szerencsétlent ekkora szerencse érhet. Még mindig nem hittem el – úgyhogy az összes léha gondolatomat feledve nemes egyszerűséggel magamhoz szorítottam a menyasszonyomat, és a fülébe szuszogva azt kívántam, bár örökké tartana ez a pillanat.

~o~

Az álom felébresztette a valóságot. Az okozatok megtalálták az okot. A gondolatok az elméje sarkában lebegtek, még maguk is elmosódottan az álomtól, de egyre elevenebbek voltak. Mint a foghíj, amit öntudatlanul bökdös az ember a nyelve hegyével.
A gondolatokat a lelkiismerete bökdöste. Vagy csak a lelke. Volt még neki olyan?
A valóság elunta a várakozást, és felé nyúlt. A válasz igen volt.
Regulus Arcturus Blacknek volt még lelke. De már alig. És azt a kicsit is a testén kívül hordta.


~o~

Egy másik takaró alól, álmosan pislogott fel rám azokkal a hatalmas kékeszöld szemeivel, évszázadokkal később. Mint mindig, már ez az egyszerű, hétköznapi dolog is úgy rántott vissza a valóságba, mintha Meredith minden sejtemet kötélen húzná maga után, valami azonban mégis más volt. Valami nem volt rendben. Rámosolyogtam Medre, majd homlokon csókoltam, mégsem múlt el a zizegő érzés, hogy nem illek a saját bőrömbe.

Volt egy eldugott, őrizetlen hely a fejemben, amivel még sosem találkoztam, és ez a hely csendes lázadással ellenállt a jelennek és a valóságnak. Nem rángatta maga után semmilyen csodalény. Sötét, hívatlan gondolatok kavarogtak benne; olyasmik, amiket Meredith mindeddig könnyed eleganciával söpört ki belőlem.

Úgy tettem, mintha nem létezne. Úgy tettem, mintha nem bujkált volna ott a sarokban már azóta, hogy először húztam fel a fejemre a fekete csuklyát. Most, hogy a hely fölfedte magát, és a boldogságbuborék határain áthajolva duruzsolt a fülembe, már nem tarthatott sokáig a tettetés.

De egy kicsit még igen.

Meredith vállára hajtottam a fejem, hogy elrejtsem az élő ellentmondásként szurkálódó napsugár elől, és morogva rántottam vissza magam mellé, amikor megpróbálta megigazítani a sötétítőfüggönyét.
- Ne foglalkozz vele. – Ne foglalkozz vele te se. Se a sötétséggel, se a hiányával. Még egy kicsit. Csak még egy kicsit…
- Már késő. – Meredith öntudatlanul kontrázott rá a kétségbeesett, halandó gondolataimra, a társaik pedig tovább nyújtózkodtak felém a sötétség felől, éhesen és türelmetlenül. - Úgy értem, késő van. Lassan a Hölgy is aggódni kezd értünk. Legalább reggelizni le kellene mennünk. – Kedveskedve megpöckölte az orromat. Megcsókoltam, de kinyitotta az ajtót. A gondolatok egészen kiszabadultak a titkos helyről, ami most már nem volt titkos, nem volt rejtett, nem volt kicsi, és nem volt őrizetlen. A lelkiismeretem volt az és valami más, ami most már én magam voltam. Tudtam, mit kell tennem. Rettegtem tőle.
- Ha most elmegyünk innen, soha többé nem jöhetünk vissza – suttogtam Meredith arcára.
- Ne dramatizáld túl, leendő férjuram – nevetett fel. – Van egy olyan sejtésem, hogy amint lesz egy saját házunk, és nem kell édesanyád vagy a nagyanyám erkölcsi aggályaival foglalkoznunk, minden reggelünk ilyen lesz. Most viszont ideje elkezdenünk egy új napot. Eszünk valamit, aztán elmegyünk Aodhfinhez, mit szólsz hozzá?
- Nagyon lelkes vagy – közöltem szemrehányón, és nyöszörögve a hátamra gördültem. Úgy tettem, mintha nem fájna már most a távolság. Játszani kezdtem a szerepet, ami a túlélést, a menekülést, a halált és a halál hiányát szolgálta. A történet végét.
- Összezavarodott – javított ki egy cuppanós puszi kíséretében, miközben kikászálódott az ágyból. – Válaszokat akarok, amint lehet. Ez az egész horcrux-téma egy nagy katyvasz a fejemben, és minél hamarabb tisztul ki a kép, annál hamarabb tehetem el láb alól a főnöködet, és annál nagyobb esélyünk lesz egy nyugodt életre, ahol… - Zavartan elhallgatott.
- Ahol? – Túl közel jött. De nem számított.
- Ahol tényleg ilyen minden reggel – felelte elfordulva.
- Nem ezt akartad mondani, igaz? – Túl közel mentem. Szinte visszasétáltam. De nem számított. Gyenge voltam, hogy erős legyek.
- Nem fontos.
- Med. – Csaltam: hátulról átöleltem a derekát, és a lapockája közé fúrtam az arcomat. Gyenge voltam, hogy erős legyek. Játszottam a szerepet, ami a szerepemet szolgálta.
- Jól van, azt akartam mondani, hogy ahol nem történnek meg olyan dolgok, mint a tegnapi szörnyűség, de… felejtsd el. – Megfordult, és ezúttal ő csalt: kisimította a hajamat a homlokomból, és az aprócska tenyereivel megpróbálta bekeretezni az arcomat. Nem sikerült. Túl messze voltam, és túl közel. De neki ezt nem kellett tudnia. – Nem szeretnélek felzaklatni. Segíteni akarok neked, hogy feldolgozd az egészet. Azt akarom, hogy megbocsáss magadnak. Azt akarom, hogy elfelejtsd.
- Sok mindent akarsz.– Lehunytam a szemem. Haldokló muglik kiáltoztak mögötte, valóságos rémálmok szomszédos árnyai. Meg akartam bocsátani magamnak. El akartam felejteni az egészet. Sok mindent akartam. A megoldás azonban egyszerű volt. Félelmetes, fájdalmas, de egyszerű és néma.
- Ez nem igaz. Csak téged, de téged tökéletes állapotban. És szerintem a legjobb mód arra, hogy kikupálódj, az az, hogy eljössz velem a paphoz, segítesz megérteni a horcrux-izéket, ezáltal segítesz legyőzni a főcsuklyát, ééés jobb hellyé tenni a varázsvilágot.
- Nem hiszem, hogy… - Magam sem tudtam, mit mondhatnék. Túl közel volt, túl közel voltam. A szerepem elhallgatott, és én is elhallgattam.
- Tenned kell valamit. Nem ülhetsz egymagadban, az egész borzalmon töprengve. Továbbá az is meggyőződésem, hogy jó hatással van rád a jelenlétem, szóval…
- Igazad van. - Felpattantam, mert a Szerep kapva kapott az alkalmon, hogy egy pillanatra egészen őszinte legyen. Csókot nyomtam Meredith homlokára, és öltözni kezdtem. – Tennem kell valamit, de nem ezt. Valami mást. De egyedül.
- Tessék? – kérdezte megbántottan. - Mégis mit akarsz csinálni?
- Hé, nyugalom. – Csak félig húztam még fel a zoknimat, így szó szerint ugrálva termettem ott előtte, hogy letöröljem a könnyeit. Túl közel jött, de már messze voltam. – Egy percig sem vitatom, hogy jó hatással vagy rám, sőt. Egyszerűen csak arról van szó, hogy most… most egyedül kell lennem. Azt fogom csinálni, amit javasoltál, csak nem veled. Aztán… - A Szerep hazudni kezdett. Tette, amit tennem kellett. - Aztán este találkozunk itt nálatok, és egyeztetjük a napi eredményeket, jó?
- Hová mész? – Megigazította a pólómat, és forgolódni kezdett, hogy megtalálja a cipőmet. Szomorú volt. A szomorúsága vérző csíkot húzott a hátamon, de már messze voltam. Túl közel voltam.
- Körülnézek otthon a könyvtárban – feleltem. A kezem a dereka felé feszült, árulkodón, és gyáván, de Med nem látta, mert a ruháimat kutatta, hogy ne láthassam, mit pillantott meg a Szerep mögött. Túl közel volt. Az oldalamhoz szorítottam a kezem. - Tudod, mondtam a múltkor, hogy nekem valahonnan ismerős ez a horcrux-dolog, és végre arra is rájöttem, hogy honnan, csak tegnap nem ez volt a fő témánk, úgyhogy elfelejtettem mondani. Emlékszel a könyvre, amit a megismerkedésünkkor olvastam?
- A legfeketébb mágia? – Küldött felé egy „naná, hogy emlékszem”-pillantást, mire egy pillanatra, egy egészen rövid pillanatra én magam voltam a Szerep, gondtalan, boldog és szerelmes. Nevetve megragadtam a kezét, és magamhoz rántottam.
- Úgy van, zsenikém. – Büszkén öleltem meg. Én, én, igazán én. Az, aki mellette voltam. Az, akitől búcsúztunk. – Abban a könyvben olvastam róluk. És valami azt súgja, hogy rejt még mást is a könyvtárunk. Plusz, a könyvek még sosem néztek rám olyan undorral, mint a te Aodhfin haverod.
- Mit szólnál, ha veled mennék, és ma én is hanyagolnám ezt a haveromat? – dünnyögte a mellkasomba.
- Rossz ötlet – vágtam rá. Túl gyors voltam. Túl messze voltam. Összerándult. Kapkodva kezdtem magyarázkodni, és szorosabban öleltem magához, én, én, egyre kevésbé én. Túl közel voltam. Túl közel volt. - Te magad mondtad, hogy szorít az idő. Ha te elmész hozzá, én meg közben máshonnan gyűjtöm az infót, azzal időt spórolunk.

Megadóan sóhajtott fel. Összerándult a lelkem. Az, ami megmaradt belőle. Az, amitől búcsúztunk.
- De este csapatmegbeszélés, ugye?
- Pontosan – mondta a Szerep. Túl messze voltam. - Csak te és én.

Mire eltolt magától, hogy felemelhesse a fejét, már fülig ért a Szerep szája.
- Segítesz kiosonnom a házból? Nincs kedvem a nagyanyádhoz.
- Arra gondolsz, hogy vonuljak át hozzá a kis pizsamámban, és tereljem el a figyelmét?
- Úgy van, még véletlenül se öltözz fel. – A Szerep volt? Mi volt a Szerep? Én, én, igazán én? Az, akitől búcsúztunk? Maga a búcsú? Nem tudtam, a szavak mégis gondtalanul gördültek le a nyelvem hegyéről. - Tudod, kedves Meredith Field, vannak emberek, akiknek kifejezetten előnyös a ruházat viselése, de te nem tartozol közéjük. Most el is magyaráznám, hogy miért, de szerintem tegnap éjjel már megsejthettél valamit, szóval kár lenne tovább fáradoznom…
- Nehezedre esne? – kapott a szívéhez tettetett felháborodással.
- Éppen ellenkezőleg. – Elkomolyodva csókoltam meg. Én, én, igazán én. A sarokba rugdostam a Szerepet. A fejezet végén őszinte akartam lenni, hogy be tudjam fejezni a történetet. – Ha rajtam múlna, mást se csinálnék, de ha most nekikezdek, nem lesz erőm kilépni ebből a szobából, és tenni a dolgomat. Márpedig azt akarom, hogy megkapd azt a jobb világot. Én akarom elhozni neked, még akkor is, ha csak egy egészen kis szegletét tudom.
- Már így is sokkal többet hoztál belőle.
- Azért még próbálkozom. – Lehet, hogy meggondolatlanság volt háttérbe szorítani a Szerepet. Lehet, hogy nélküle túl őszinte voltam. Vagy túl sokat hazudtam. Túl közel voltam. Vagy túl messze voltam. Elmondtam neki. Minden elmondtam. Majdnem mindent. - Csak szeretném, ha tudnád, hogy mindent érted teszek. Azért, hogy boldog lehess. Egészen boldog.
- Veled is az vagyok.
- Tudod, hogy értem. Jobb világ, satöbbi…
- Szóval küldetésünk van?
- Pontosan. Neked most éppen az, hogy épségben kijuttass innen.

Megfogtam a kezét, és nehéz szívvel az ajtó felé húztam. Összeszorult a torkom, ahogy megtorpantunk a küszöbön, és sehogy sem akarózott elengednem az ujjait. Mélyeket lélegezve próbáltam erőt és reményt meríteni a pillantásából, miközben azt mondogattam magamnak, hogy ennek így kell lennie, hogy ez a vége, hogy túl közel van, hogy túl közel vagyok, hogy túl messze vagyok. Bátorítóan rá mosolyogtam.
- Te jobbra, én balra, amint kinyitom az ajtót, rendben? És este itt találkozunk, ahogy megbeszéltük. Nyolc óra?
- Kilenc.
- Számítsd bele, hogy ha most szó nélkül lelépsz, muszáj lesz a Hölggyel vacsoráznod – figyelmeztetett tréfásan. Valami fájdalmasan kondult bennem a kellemetlen jövőkép után.
- Igenis, főnök – biccentettem komolykodva. Reszketeg volt ez is, együtt remegett a földbe gyökerezett lábaimmal, mert egyedül voltam, és féltem, és túl közel voltam, és képtelen voltam messze menni.
Meredith mentett meg ezúttal is. Mindig Meredith mentett meg. Reméltem, hogy tudja. Reméltem, hogy nem felejti majd el. Egy villámgyors csókot nyomott a számra, majd félhangosan elkiáltotta magát:
- Most!

Nem akartam, hogy elfelejtse. Nem akartam elfelejteni.
El akartam neki mondani. Mindent el akartam neki mondani.
Bátor akartam lenni. Azt akartam, hogy bátor legyen. Utána nyúltam, és már nem remegtem, de elfutottam, mert féltem. Magamért futottam, érte futottam, őt szerettem és magamat gyűlöltem, és messze voltam, és túl közel voltam.
Még egyszer megcsókoltam, mielőtt elillantam mellőle a résnyire nyitott ajtón át. Most már csak a szívem és a szám remegett, mert elmondtam neki, mert mindent elmondtam neki. Szeretlek.

~o~

A barlang, a sziget, a tó, a kőtál, a bájital, a kehely, a tinta az ujja hegyén. Minden éles volt. Minden valódi volt. De egyikük sem akart helyette mesélni.

~o~

Az első pohár után szinte semmit nem éreztem. Jó, persze, olyan volt, mintha jégkockákat nyeldestem volna, vagy mintha tábort ütött volna a tápcsatornámban egy kísértet: a mellkasomat összeszorította valami megmagyarázhatatlanul hideg és magányos érzés, a szemem előtt pedig apró foltok táncoltak, de az érzés ismerős volt – minden küldetésen bennem motoszkált -, a foltok pedig néhány pislogás után köddé váltak. Nagy levegőt vettem, és újból belemerítettem az egyszerű fakelyhet a faragott kőtálba. Néhány óriási korty volt csupán, és már ki is ürítettem. Nem történt semmi; az egyetlen dolog, aminek hirtelen nagyon is tudatában voltam, az Sipor fürkésző pillantása volt. Összerándultam a felém áradó aggodalomtól, ettől azonban csak még zsigeribb rettegés költözött a manó arcára, ezért gyorsan rávigyorogtam.

És akkor elkezdődött.

Halványan érzékeltem ugyan, hogy esetlenül a kőtálra zuhantam, de látni már nem láttam mást, csak a legszörnyűbb rémálmomat: az álmot, amelyben én öltem meg Meredith szüleit. Ennek nem volt értelme, ezért szorosan lehunytam a szemem, és ittam. Az az álom sosem volt valóság, és már nem is lehetett az, a tény pedig, hogy ezzel pontosan tisztában voltam, elvette a képek élét, és legalább annyira elhatárolt tőlük, hogy képes legyek újra meg újra kiüríteni a kelyhet.

Med apja felordított a látomásban, majd térdre esett.

Én ordítottam. Én estem térdre. Sipor egy italt nyomott az orrom alá. Kiütöttem a kezéből.

Nem számított, hogy az álom nem valóság. A lényeg az volt, hogy úgy bántottam Medet, mint még soha senki, ennél nagyobb szenvedés pedig nem létezett a világon.

- Idd meg, Regulus gazdám, idd ezt meg…

Enni, inni… élni. De én csak meg akarok halni. Med miattam zokogott. Miattam szenvedett.

Én zokogtam. Én szenvedtem.

De hát nem is érdemeltem mást.

- Nem sok van már hátra, Regulus gazdám, idd ezt meg, idd meg…
Mi mást tehetnék? A holtsápadt Meredith mellett kuporogtam, és azt kívántam, méreg legyen a pohárban, de Sipor keze remegett, és kiesett a kezéből. Haragudtam volna érte, de nem volt helye az érzésnek a sok önvád mellett.
- Bocsáss meg, Med, kérlek, ne haragudj rám…
Ittam. Egy kevés folyadék Meredith arcára fröccsent, mert nem voltam már ura a cselekedeteimnek.
Meredith kinyitotta a szemét.
- Szeretlek – bukott ki belőlem zokogva, és mire feleszméltem, már a két tenyere közt tartotta az arcomat.
- Akkor idd meg az utolsó pohárral is, Regulus.
- Nem tudom…
- De igen. Nem vagy szörnyeteg. Erősebb vagy, mint bárki, akit ismerek. Ezt is értem teszed. Mindent értem teszel. Képes vagy rá. Erős vagy.

De amikor megittam az utolsó csepp varázsitalt, és Sipor kezébe ejtettem a nyakéket, már nem voltam erős. Csak szomjas. Pokoli szomjas.

A barlangi tó tárt karokkal várt, és én boldogan haltam bele.

~o~

Sötét, hideg, nyálkás, fojtó, mázsás, könnyű, vége, végre, mély, örök, lehull, hull, csukott, szem, kéz, láb, sötét, hideg, rideg, semmi, langyos, éles, határozott, valami, kéz, kezek, levegő, lábak, sötét, sötét, meleg, fény, valaki. Én.

~o~

Valahol a közelben égett a tűz. Éreztem, hogy a meleg kedveskedve nyalogatja az elgémberedett tagjaimat. Párás volt körülöttem a levegő, nehéz és nyomott.

Túl közel voltam. Közel voltam. Voltam.

Egyiknek sem volt értelme. Egyiknek sem volt magyarázata. Egyiknek sem szabadott volna léteznie.

Nem szabadott volna léteznem.

Kinyitottam a szemem. Ha ez a pokol, Med Istenének pocsék humora van – ez volt az első gondolatom, amikor szemügyre vettem a környezetemet. A földön hevertem, az oldalamon, háttal valami nagyon forrónak – nyilván egy kandallónak -, és csurom víz volt alattam a szőnyeg. A mellkasomon nedvesen feszült a talár, az arcomon pedig kéretlen vendégként a hálás-hálátlan döbbenet. Szemben, a szoba túloldalán egy reverendás alak körmölt sastoll pennával. A fejét eltakarta egy szívszorítóan ismerős karosszék támlája, de a hangja ellen nem volt pajzsom.
- Épp ideje volt magadhoz térned. Meg kellett várnom, hogy a manó abbahagyja a sipákolást, és eltűnjön, de azért nem nyeltél olyan sok vizet, hogy órákig ájultan heverj a padlómon. – Aodhfin most már hátradőlve hintázott a székén, úgy meresztgette rám utálkozva a szemeit, így hát semmi sem volt már előttem, hogy páncélként takarja el a kudarcomat és a megaláztatásomat. Kimerülten, csatát vesztetten hunytam le a szemem.
- Miért? – kérdeztem szinte suttogva.
- Darabokra téptem az életét – felelte nemes egyszerűséggel, miután kioldalazott az asztala mögül. - Azért vagyok itt, hogy mentsem, ami menthető. Te pedig az voltál. Habár nem sokon múlt; ha Meredith egy félórával később megy el innen, nem értem volna oda a barlangba. De persze minden okkal történik.
Én is okkal voltam abban a barlangi tóban. Nem mondtam ki a szavakat, mert feleslegesnek tűnt az erőfeszítés. Egyébként is túlharsogott mindent a fejemben jajveszékelő muglik zaja.
- Meredith holnap is jön – vetette oda a küszöbön állva, a válla fölött, mint egy megkésett gondolatot. - Addigra vakard fel magadat a padlómról.
- Nem akarok találkozni vele. – Nem akarja, hogy találkozzam vele, igaz? Az agyamban még így hangzott a mondat, mert Aodhfin minden porcikája csak ezt sugározta felém a magától értetődő gyűlöleten kívül. Valahol félúton azonban történt valami az eszem, a szívem és a nyelvem között, ami miatt olyasmi szökött ki a számon, aminél nem létezett nagyobb hazugság a világon.

Egyszer, régen.

Most ez volt az igazság. A szörnyű, megmásíthatatlan igazság, amivel a pap is egyetértett.

- Ha rajtam múlik, nagyon sokáig nem is fogsz – válaszolta ragadozómosollyal. Biccentettem. Intett egyet. – Ha most képes lennél feltápászkodni a műkincsnek számító szőnyegemről, megmutatnám a szobádat.
- A szobámat? – Arra is alig volt erőm, hogy teljesen felé fordítsam az arcomat, a hangomba mégis döbbenetes energiával robbant bele valamiféle ösztönös ellenállás. Próbáltam megkapaszkodni benne, de elhalt, amint Aodhfin közelebb lépdelt hozzám.
- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el: amit ma tettél, az életed egyetlen jó döntése volt. Most már csak az a kérdés, akarsz-e belőle még jobbat kovácsolni. – Halvány fogalmam sem volt róla, mibe egyezem bele, de tulajdonképpen nem is számított. Halott voltam, és annak is éreztem magam. Éltem, de nem szabadott volna élnem, ezért nem is tudhattam, mit fogok kezdeni az életemmel. Aodhfin ezzel szemben láthatóan tele volt tervekkel, amiknek a nagy részével tiszta elmeállapotban valószínűleg nem értettem volna egyet, mégis csak egy cél vezette őket: hogy Med a történet végére boldog legyen.
Gondolkodás nélkül fogadtam el a felém nyújtott kezet.

~o~

Aodhfin nem igazán akart elrejteni – már ami a szállásomat illeti -, mert a parókia bejárati ajtajával szemközti szobát jelölte ki nekem. Mednek szokása volt kopogás nélkül becsörtetni az épületbe, így a pap szerint ezen a helyen értesülhettem leghamarabb a jelenlétéről. Márpedig létfontosságú volt, hogy tudjak róla, hiszen ha Med a papnál volt, nekem tilos volt a plébánia vagy a templom területén mászkálnom, nehogy véletlenül összefussak vele.

Eleinte esélyem sem volt erre, és ennek két igen egyszerű oka volt: egyrészt jómagam jobbára a plafont bámulva hevertem az új ágyamon, másrészt Meredith egy teljes hónapig a templom közelébe sem jött. A két dolgot elképzelhetetlenül és fájdalmasan nyilvánvaló szálak fűzték össze, és ezzel még akkor is tisztában lettem volna, ha Aodhfin az első átvirrasztott éjszakám utáni délutánon nem ront be dúvadként az ajtómon.
- Tudod, merre jártam?
- Úgy nézek ki, mint aki egész nap a maga nyomában loholt? – vinnyogta egy hang a fejemben, miközben a szám csupán ennyit mondott: - Nem.
- Londonban – köpte felém, majd hosszú percekig úgy meredt rám, mintha ebből messzemenő következtetéseket kéne levonnom. Támadt bennem egy szikrányi együttérzés, amiért úgy gondolta, képes vagyok ilyesmire azok után, hogy még a homlokomon landolt nyálcsomót sem töröltem le magamról, de arra nem volt elég, hogy megrázza a lelkemben bimbózó érdektelenséget. Amikor aztán letelt a türelmi idő, három szusszantás után némileg higgadtabban kezdett magyarázkodni: - Úgy volt, hogy Meredith ma délelőtt meglátogat engem. Tegnap este ugyan zaklatottan távozott, az igaz, de a tudásvágya, a tenni akarása… főleg azok után, amiről azt hiszi, hogy veled történt…
- Hogy meghaltam – segítettem ki nagylelkűen. Pislogtam egyet, a plafon pedig rezzenéstelenül bámult vissza rám.
- Az, az – legyintett Aodhfin szórakozottan, és járkálni kezdett.
- Tud róla? – bukott ki belőlem. A hangom továbbra is érzelemmentesen csengett, de odabent egy pillanatra megmozdult valami.
- Hát persze. – Megtorpant, és minden eddiginél szúrósabb pillantást vetett rám, habár az egészet csak a szemem sarkából észleltem. - Már csak az a kérdés – a millió galleonos kérdés, ami sok mindent megmagyarázhat -, hogy honnan tudja.
- Búcsúlevél – közöltem immár lehunyt szemmel, miközben hálát adtam, amiért Med megtalálta.
- Tehát nem a manótól. Meredith nem eredt a nyomodba, nem látott szörnyűségeket, nem járt olyan helyeken, amiken nem szabadott volna…
- Sipor egyértelmű utasításokat kapott. – A hang a fejemben megnyugtató duruzsolásba kezdett. Egy levél. Csak egy levél. Olyan jó terv volt. – Nem – felelte Aodhfinnek az igazi hangom.
- Nem ez volt a terv – vágta rá, mintha meg sem hallotta volna. Eszelős tekintettel hajolt fölém, és amikor vádló mormogás közepette mellkason bökött, a mozdulatban ezerszer több erő volt, mint az én egész lényemben. Mert halottnak kéne lenned. Mert meghaltál. Mert elbúcsúztál. - A halálodtól kellett volna szárnyra kapnia – folytatta a pap szinte a gondolataimra kontrázva. - Az volt az utolsó csepp a pohárban. Az utolsó hozzávaló, hogy képes legyen megölni őket. Ehelyett… - Elhúzódott tőlem, egészen messzire, a látókörömön kívülre. Az utolsó mozzanat, amit elkaptam, a hajszáltépkedésre hasonlított, ebben azonban nem lehettem biztos. Minden kiborulásnak voltak határai. Határok, amiket már magam mögött hagytam, ezért nehéz volt értelmeznem őket. - Taráéknál van – válaszolta Aodhfin a kérdésre, amit még magamban is elfelejtettem feltenni. - Shirley nem bízott meg bennem, rébuszokban beszélt, de leselkedtem az ablakon át, és Meredith… El sem tudod képzelni azt az állapotot. Vagyis – billent újra felém -, ahogy elnézlek, talán el tudod. De nincs jogod hozzá.
- Nincs? – Csak azért kérdeztem, hogy legyen ideje levegőt venni. Egyébként nem érdekelt. Semmi sem érdekelt. Még az sem, amikor a szavai a nagybetűs Igazságot festették elém.
- Tudom, hogy meg akartál halni. Azt is tudom, hogy miért. Tudom, hogy dühös vagy, amiért nem hagytalak hősként távozni. Hogy továbbra sem akarsz élni, de már meghalni sincs igazán értelme. Nem így. Ezért vegetálsz itt naphosszat, ahogy felteszem, még fogsz is. De nem fogsz elsorvadni a szemem előtt, mert az aprócska agyad legmélyén tudod, hogy már csak a továbbnak lehet valamicske jelentősége. Az én tervemnek, ami tönkretette a tiédet. – Sarkon fordult, hogy magamra hagyjon az immár alig létező gondolataimmal, a küszöbön azonban megállt még egy percre. – Ha ez vigasztal, Black, úgy tűnik a te terved is tönkretette egy kicsit az enyémet. Nem tudom, mit írtál abban a levélben, de valószínűleg túl sok volt neki, ezért nem toporog az ajtómban bosszúvágytól fűtve. Amíg így van, amíg Meredith csak lézeng, addig te meg a nyamvadt életed is szabadságot kap tőlem, de elvárom, hogy összeszedd magad, mire Meredith visszatér ide. Mert vissza fog térni. Te pedig halott leszel, amíg a másik két átokfajzat el nem pusztul a kezei között. De úgy leszel halott, ahogy én akarom, mert megmentettelek, és neki mentettelek meg. Na, Isten áldjon.

~o~

Az aprócska agyam legmélye közvetlenül az óriásira nőtt Sötét Sarok mellett gubbasztott – a hely mellett, ami Aodhfin mentőakciója nélkül egy barlangi tó alakját öltve sikeresen bekebelezett volna -, ezért nagyon, nagyon, nagyon sokáig tartott, mire a benne lakó gondolatfoszlányok elősomfordáltak a fényre. Először csak a kezemet nyújtották az ételért, amit a pap néhány nap távollét után fáradhatatlanul pakolt az ágyam mellé a földre, aztán időnként már arra is rávettek, hogy átsétáljak a szobából nyíló tenyérnyi fürdőszobába, és a vécén kívül a csapot is használni kezdjem. Kettő vagy három hétbe is beletelt, mire odáig jutottam, hogy beálltam a tus alá, és lemostam magamról a tengervízi szennyre rakódott önsajnálat és léttelenség bűzét. Órákig áztam, közben pedig – habár a langyos víznek köze sem volt a lángokhoz – valamilyen főnixszerű újjászületésért imádkoztam, ami a szívemről is kíméletlen elszántsággal kaparja le a fojtogató feketeséget. Csak egy szikrát kaptam. Azt is a paptól, aki tiszta ágyneműt és váltásruhát hajított az ágyamra, amíg én a fürdőben voltam.

A falon lógó tükörbe aznap nézem bele először, amikor Meredith Aodhfin jóslatának megfelelően –kicsit megkésve – visszacsörtetett a plébániára.

Nem igazán tudom, miért tettem. Annak ellenére, hogy most már rendszeresen fürödtem és ettem, nem adtam fel a plafonbámulás lélekemelő tevékenységét, és sohasem éreztem rá késztetést, hogy elhagyjam a szobámat, ezért nem láttam értelmét annak sem, hogy nézegessem magam. Ez volt az oka. Ez, meg a félelem. A zsigeri rettegés – nem is attól, aki lettem, ahelyett, aki lehettem volna, akinek lennem kellett volna, hanem magától a szembesüléstől. A plafon sosem bámult vissza rám igazán. A tükörképem igen.

Az első gondolatom a régi Regulus felemás visszhangja volt: az jutott eszembe, hogy ezzel a foltokban kinőtt szakállal meg a karikás, pokol közepéig süppedt fekete szemeimmel még akkor is kitűnő statiszta lennék egy ostoba mugli horrorfilmben, ha az elmúlt hetekben időnként megfésülködtem volna.

Aztán dühös lettem. Olyan dühös, hogy patakokban folytak a könnyeim, mint egy hisztis kiskölyöknek, akitől elvették a kedvenc játékát. Az ujjaim fájdalmas ívben görbültek a mosdókagyló pereme köré, a fogamat pedig az ajkamba vájtam, hogy visszafojtsam a torkomat kaparó ordítást.

Végül szembeköptem magam. Ettől mintha lecsusszant volna némi súlya a vállamról, de csak néhány percig élvezhettem a hiányát, mert a helyére surrant a hiábavalóság tökéletesen körvonalazott érzése. Hiába dühöngtem. Hiába sírtam. Hiába köpködtem. Hiába éltem, mert hiába próbáltam meghalni.

Farkasszemet néztem az ürességgel. Aztán elindultam, hogy körülszaglásszak az új életemben.

Nem volt kedvem összefutni Aodhfinnel, és amúgy is zajt hallottam az ablakom felől, szóval kinyitottam, hagytam, hogy arcon csapjon az ismeretlen ismerős, a Friss Levegő, majd egy mozdulattal kiugrottam a börtönömből. Szó szerint, de egy kicsit talán képletesen is. Ezzel nem nagyon tudtam foglalkozni, mert a testem idegen volt és lomha, és úgy landoltam a virágágyásban, mint egy elefánt; a bal cipőm orra derékszögben beleállt a frissen ásott talajba, az egyensúlyom pedig csak azért maradt velem, mert a karjaim esztelen kalimpálásba kezdtek. Már majdnem hálát adtam, amiért senki sem volt tanúja a Nagy Visszatérésnek – tényleg csak kis híja volt, mert mostanában azon kaptam magam, hogy egyre többet beszélek a Nagyfőnökhöz -, amikor észrevettem, hogy alig kétlépésnyire tőlem egy férfi dolgozik, kapával, ásóval vagy valami más, számomra tökéletesen idegen és az adott szituációban meglehetősen életveszélyesnek tűnő szerszámmal a kezében. Ha lehet, még nálam is gondozatlanabb külsővel rendelkezett, ez azonban mit sem változtatott a tényen, hogy csúnyán belerondítottam a munkájába. Ha le mertem volna venni róla a tekintetemet, száz százalék, hogy a talpam alatt frissen ültetett, immár halott virágokra bukkantam volna, de az igazat megvallva egy végtelenül hosszú percig pislogni sem mertem. Lelassult, kiüresedett és valljuk be, szánalmas életet tengettem, de arra azért nem vágytam, hogy egy mugli hobó keze által érjen véget ez az új, tulajdonképpen még felderítetlen pályafutásom - is. Egyszerre birkóztam a borzasztó emlékekkel és a helyzet abszurditásával, és valamilyen égi csoda folytán – amire egy templom mellett voltaképpen igen nagy esély volt -, a helyzet győzött; annál is inkább, mivel a Mugli Hobó rám sem hederített. Tönkretettem a csinos kis virágágyását, de még csak felém sem köpött, nemhogy megpróbált volna szíjat hasítani a hátamból. A testem tompa volt, de az agyam meglepően frissen forgott, így nem kellett visongó táncjátékba kezdenem ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, milyen visszavonhatatlanul láthatatlan vagyok a lepukkant fickó számára, de a hecc kedvéért egy hirtelen ötlettől vezérelve azért tettem még pár lépést a virágok között, mielőtt az épület fala mellett Aodhfin keresésére indultam volna.

A pap éppen békésen reggelizett, és cseppet sem rázta meg a felbukkanásom.
- Kérsz? – bökött az illatozó sonkával teli tányérra, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A gyomrom morogva helyeselt az ajánlatra, a fejem azonban minden eddiginél jobban ragaszkodott a játékszabályok megismeréséhez, úgyhogy válaszul csak megráztam a fejem, aztán bele is fogtam a mondandómba.
- Van odakint a kertben egy züllött külsejű alak. – Néhány másodpercig az asztal sarka mellett toporogtam, mert jólesett lenézni Aodhfinre, végül azonban kihúztam a szemközti széket, és lehuppantam rá. Azt hiszem, kicsit kifárasztott az a borzasztó nagy kaland, amit az ablakomtól idevezető út jelentett.
- Anthony? – vonta fel a szemöldökét a pap, hogy a gúnyos arckifejezéssel egy időben egy megsemmisítő pillantást is mérjen rám. - Egy cseppet sem züllött. Ő a plébánia egyik legnagyobb támogatója.
- Képzelem, mekkora összegekkel támogatja a közösséget – horkantam fel, mielőtt megállíthattam volna magam. Aodhfin mindig is allergiás volt az aranyifjú létemre, és ezt sosem rejtette véka alá. éppúgy, ahogy az irántam érzett ellenszenvét sem, szóval leginkább egy dühös kirohanásra számítottam reakcióként. Tény, hogy megrándult az arca, és ha lehet, még keményebb grimasz költözött rá, mégis viszonylag nyugodtan tette le a villáját, és ahelyett, hogy ordibált volna velem, inkább úgy beszélt hozzám, mint egy különösen bosszantó óvodáshoz.
- Minden hónapban rendbe teszi ezt az óriási kertet. A legtöbbet adja, ami tőle telik, és ha belegondolnál a csökött agyaddal, rájönnél, hogy ez jóval több, mint amit az emberek többsége anyagilag a perselyünkbe dob. Belátom, hogy a te világodban csak a pénz beszélt, de itt
- Nem lát engem – szakítottam félbe a szentbeszédet. Tulajdonképpen egy kicsit elszégyelltem magam, de ezt a világért sem ismertem volna be. Dühös voltam, amiért nem adott okot rá, hogy dühös legyek, mert ha ő dühös lett volna, az nyilvánvalóan engem is feljogosított volna a felháborodásra. A dühre. Tulajdonképpen annyit gondoltam a dühre, hogy ez már magában is dühítő volt. És egyébként is dühös voltam. Állandóan. Egész életemben. De azért fapofával tűrtem, hogy a pap ossza nekem az észt, mert itt ő beszélt.
- Azt gondoltad, hagyom, hogy a helybéliek előtt flangálj, és mindenféle pletykákat generálj? – A mondat második felénél már félig tele volt a szája, de azért csak mondta tovább. - Az egy dolog, hogy rengeteget kellene magyarázkodnom miattad, és még a szokásosnál is nagyobb problémát jelentenél nekem. Ennél sokkal nagyobb baj lenne, ha Meredith fülébe jutna a dolog. – Akaratom ellenére összerándultam Meredith nevére, mire villantott rám egy gunyoros, mindentudó mosolyt. - Most, hogy kidugtad az orrod a latrinádból, talán érdekel, hogy hetek óta a nagyszülei házában él. Az állapota változatlan, de kvázi itt lakik a szomszédunkban, úgyhogy akár visszabújsz a barlangodba ez után az örvendetes látogatás után, akár hajlandó leszel végre hasznossá tenni magadat, tartsd észben, hogy senki nem láthat meg. És ha rajtam múlik, nem is fog, ahogy azt már rendkívül ügyesen észlelted is. – Fejcsóválva magába tömte a reggelije maradékát, majd megvonta a vállát, csak úgy magának. - Persze a muglikkal szemben könnyű téged álcázni.
- Szóval tegyem hasznossá magam? – Igyekeztem a lényegre térni, elsősorban azért, mert ezért bújtam elő az odúmból, másrészt, hogy még csak gondolnom se kelljen Meredith-re, meg arra, hogy csak egy félórás séta választ el tőle.
- Nem lenne egy utolsó gondolat. Nem mintha sokat feltételeznék az elmédről, de azért mégis.
- Igazán érdekelne, mit ért hasznos alatt – hajoltam előre egy mozdulattal, amibe eredendően lázadó üzenetet akartam tölteni, végül azonban igencsak meghunyászkodóra sikerült. - Minek szán itt engem így láthatatlanul? Én leszek a templom kísértete? Regulus, a Rém? – tettem hozzá a világhírű szarkazmusom árnyéka után kapva.
- Rendkívül vicces. – Meredith-nek tetszett volna, suttogta egy hívatlan hang a fejemben. Leráztam magamról, és kényszerítettem magam, hogy Aodhfinre figyeljek, mert már érkezett is az, amiért idejöttem: A Lényeg. A játékszabályok. Minden. - Az ittlétednek két igen nagy haszna van: az egyik, hogy rajtad tarthatom a szemem, a másik, hogy egy kis csiszolással te lehetsz a B-terv.
- A B-terv – dőltem hátra karba tett kézzel.
- És tulajdonképpen a C is – felelte bólogatva.
- Ami azt jelenti, hogy…
- Ha Meredith elbukik, te lépsz a helyére. – Érzelemmentesen mondta, de nem azzal az érzelemmentességgel, ami két héttel ezelőtt még légmentesen zárt le engem, hanem… Kényszeredetten. - Ezen többet kell dolgoznunk, mint ahogy azt elterveztem, mert egyelőre nem táplálok nagy reményeket veled kapcsolatban, de…
- Mi a fenéről beszél? – Még nem tudtam pontosan, miért, de kezdtem ideges is lenni. Sok volt ez így, túl sok érzés és hangulat.
- Ha Meredith nem változott bosszúálló, tettre kész angyallá a halálod hírétől, akkor csekély esélyt látok rá, hogy fordított helyzetben te azon nyomban a harcmezőre vetnéd magad. Főleg az elmúlt hónapban nyújtott alakításodat tekintve. Szánalmasan egy hullámhosszon vagy a menyasszonyoddal még úgy is, hogy elméletileg halott vagy, és ez nem ad okot az ünneplésre, ha a hosszútávú terveimet nézzük.
- Először is, döntse el, hogy most akkor halott vagyok vagy nem – sziszegtem a fogamat összeszorítva -, másodszor pedig: az a legfőbb célunk, hogy Med életben maradjon és boldog legyen, nem? Ha jól emlékszem, ezért vagyunk itt mindketten. Ezt mondta nekem. Nem volt szó B-tervről, nem volt szó…
- Kivételesen igazad van, ifjú Black – hagyta rám joviális mosollyal, amivel esküszöm, akár embert is lehetett volna ölni -, rossz sorrendben vázoltam fel az ittléted okának lehetséges alternatíváit. Akkor is neked kell majd cselekedned, ha velem történik valami. Ennek, lássuk be, nagyobb a valószínűsége, mint annak, hogy a sokak által őrzött Meredith-t eléri a vég, ennél fogva…
- Szóval tanítani fog – zártam rövidre a monológot. - Ez a lényeg. – A Lényeg.
- Mondhatni. – Lerítt róla, hogy ennél csak és kizárólag jobb programok léteznek számára ezen a világon, és ezzel kivételesen teljes mértékben egyet tudtam érteni. - Nem számítottam rá, hogy ma gyakorlatilag is visszatérsz az élők közé, úgyhogy egyelőre nincs időm téged tutujgatni, de holnap nekiugrunk a munkának. Befejezzük Harry Potter emlékeit. Megtanulsz mindent a horcruxokról és a jövőről, amit minden eszközünkkel próbálunk megakadályozni. Aztán, ha eljött az ideje, megtanítalak arra is, hogyan pusztítsd el őket. Most viszont azt javaslom, egyél valamit, aztán fuss néhány kört a birtok körül, hogy visszanyerd a kevésbé visszataszító emberi formádat, Mr. Rém. A vacsoránál találkozunk.

*

Évekről volt szó. Hosszú, hosszú évekről. Kettőről, ötről, tízről… hiszen a történelem két legmegátalkodottabb feketemágusának elpusztításáról volt szó. Ez logikus volt annyira, hogy még az eltompult agyammal is el tudjam fogadni. Ahogy azt is, hogy ezentúl csak háttérmunkás lehetek a történetben. Nem mintha eddig főszereplő lettem volna, de legalább az igazi főszereplő oldalán masírozhattam, ahelyett, hogy árnyékként kísértem volna a lépéseit. Sőt, ami azt illeti, azelőtt az összes lépésénél jelen lehettem. Most csak a stratégiai pontok maradtak. A harc, a háború, az érzelemmentesség. Az új Regulus Black, akit valamilyen csoda folytán pontosan erre teremtettek.

Aodhfin volt az egyetlen pontja ennek a látszólag tökéletes tervnek, amivel nem tudtam megbarátkozni. A tény, hogy az előttem álló éveket láthatatlan emberként vele kell eltöltenem, éppen ezen a helyen… Sok mindenre volt erőm már ezekben a tojáshéjat rugdosós pillanatokban is, de ahhoz, hogy ezt feldolgozzam, találnom kellett egy helyet. Egy Kedvenc Helyet. Egy helyet, ami valahogy, valamiért csak az enyém. Úgyhogy futás helyett komótos sétával jártam körbe a plébániát és a környékét, ezzel az új szemüveggel az orrom hegyén, mint valami nyomozókutya, aki a sorsdöntő bizonyíték után kutat.

A templomban kötöttem ki, de nem azért, mert az agyam hátsó fertályában azt suttogta egy szánalmasan gyönge kis hang, hogy Meredith-nek ez a Kedvenc Helye. Nem Meredith helyét akartam, hanem a sajátomat. Az én helyem azonban valahogy Meredith helye is volt. Ezt el tudtam hallgatni, el tudtam hallgattatni, két lábbal taposva magam mögött hagyni azonban képtelen voltam.

A hang a fejemben emlékeztetett rá, hogy Meredith az oltár előtt gubbaszt a legszívesebben, úgyhogy elégedetten biccentettem egyet, és felkapaszkodtam a templom legsötétebb pontjára, a kórusra. Leültem egy alacsony, rozoga padra az orgona melletti sarokban, a hideg, vakolatlan téglafalnak vetettem a hátamat, lehunytam a szemem, és csak úgy voltam. A létezés még mindig szokatlan és kissé kényelmetlen volt, de ezen a helyen valahogy nem bántott annyira.

Aodhfin megérezhette, hogy itt kötöttem ki, és a fejemet tettem volna rá, hogy azzal is tisztában van, mennyire értékelem a szűrt fény félhomályát, mert egyszer csak felkapcsolta a villanyt. Akkor már régóta ücsörögtem a Helyemen, talán túl régóta is, úgyhogy a düh és az elcsigázottság egyszerre ugrasztott fel, és lökött a tömör, széles korlát felé. Ez is egy fal volt, csak alacsonyabb; jólesett nekidőlni, jólesett rákönyökölni, jólesett a felszínén nyugtatni a tenyeremet. De ami a leginkább az érdes faburkoltra nyomta a Kedvenc bélyegzőt, az a sötétség volt. Mert hiába égett minden nyavalyás mugli lámpa, a kórus valahogy az enyém maradt. Elmosolyodtam. Aztán rájöttem, hogy a Hely egyedül van ezzel, mert még a levegő is elszökött tőlem, messze-messze-messze, valahová, ahol nagyobb szükség volt rá: a zokogó lány tüdejébe, aki az oltár előtt kuporgott.

Nem akartam itt lenni. Nem akartam fent lenni, nem akartam messze lenni, nem akartam Vele lenni sem. Persze, mert nem akartam lenni. Pont. Ez volt az igazi probléma, amit orvosolni kellett. Akarnom kellett a létezést, hogy aztán olyasvalaki lehessen belőlem, aki megérdemli a könnyeket, valaki, akinek meg is lehet bocsátani azokat. Egyik sem voltam. Semmi sem voltam. Úgyhogy meg sem mozdultam, csak álltam a Kedvenc Helyemen Meredith tarkóját bámulva, miközben a szemközti falon földbe gyökerezett lábakkal, lágyan fodrozódott az valami, amit az árnyékomnak nevezhettem volna, valami, amit Meredith bámult, valami, ami mégsem jelentette a lebukás veszélyét, mert semmi sem volt.

Még az árnyékomnak sem volt emberformája.

Az a helyzet az ébredéssel, hogy minél inkább benne van az ember, annál több dolgot hall meg. Én a jelek szerint már olyannyira ébren voltam, hogy nem csupán a rekedten elsuttogott szavakat hallottam, nemcsak a fájdalmat és a haragszom rádot, hanem a mögötte hömpölygő tengernyi gondolatot is. Meredith feje nyitott könyv volt számomra, és mintha csak ő maga volnék, fuldoklóként vetettem magam az ismeretlen történetbe, hogy ne kelljen jelen lennem a sajátomban. A foszlányonként felém szűrődő mondatok egyébként sem nekem szóltak, hanem annak, aki lehettem volna. Így hát amikor a falak között ez visszhangzott: Megoldottuk volna, nem? Most már tudom, hogy képtelen lettél volna itt maradni azok után, ami azokkal a muglikkal történt, tudom, hogy eltörtél, de az sosem jutott eszedbe, hogy én összeragasztanálak?

… én Aodhfin meséjét hallgattam Med gondolatain keresztül. Az időutazó történetét. A másik Flame-ét. Azét az emberét, aki mindig is olyan undorral és megvetéssel figyelte minden mozdulatomat, mintha én tettem volna tönkre Meredith életét, miközben ő volt az egyetlen, aki miatt félresiklott minden. Ő írta át a történetet. Ő tette tragédiává.

- Tudod mit? – kérdezte a Lány, aki mindezek ellenére most csak engem siratott. - Én csak… Én csak felteszem az utolsó kérdést, aztán itt sem vagyok. Én… - A szívére szorította a kezét, és ezzel a mozdulattal mintha engem is odapréselt volna egy borzasztó pillanatra, bele a létezésbe, bele az egyetlen zugba, ahol igazán lenni akartam, de amit nem érdemeltem meg. Fájt. Rendesen, tisztességesen, fizikailag fájt. - Van értelme… nekem nélküled?

Ha akartam sem lettem volna képes válaszolni erre. Magam sem tudtam. A fordítottja talán számomra is kérdéses volt. Hirtelen túl sok mindent éreztem, és fájt. Minden levegővétel, minden pislogás, minden mozdulat és minden aprócska érzés.
Úgyhogy belekapaszkodtam az egyetlenbe, amit sosem hagytam magam mögött: a haragba.

*

Az a gyerek voltam, aki mindig mindent jól csinált, de pólyás korától fogva pontosan tudta, hogy a világon semmire sem megy vele. Sirius volt a fény az éjszakában, és bárhogy is igyekeztem iránytűt építeni a folyamatos, véget nem érő, anyaszomorító hibáiból, valahogy sosem tudtam kievickélni az árnyékából. Folyton dühös voltam. Éjjel-nappal. Megállás nélkül. Úgy éreztem magam, mint egy Filibuster-féle tűzijáték, ami csak arra vár, hogy valaki meggyújtsa a kanócot. Nagy tetteket vártam az elkerülhetetlen robbanástól; nagy, mágikus tetteket. Állandóan kerestem a szikrákat, hátha… de a helyzet az, hogy még a zsenialitást is a bátyám zsebelte be, én pedig megmaradtam egy átlagos mágusgyereknek, aki a korosztályánál ráadásul egy kicsit később, jelentéktelen kis mutatványokkal nyugtatta meg nagy múltú családját arról, hogy nem született kviblinek. Szóval a varázslat nem jött be; gyerekként semmiképpen sem. Találtam viszont egy jól működő, titkos módszert, amivel időnként még a korombeli rosszarcú srácokat is bajba sodorhattam: verekedtem. Döbbenetesen rövid idő után már úgy, mint egy igazi mugli utcagyerek. A kihívott félnek még akkor sem volt esélye ellenem, ha éppen két fejjel magasabb volt nálam, és vállig érő szőke haja volt – sőt, a hosszú haj olyan hátrány volt, amit a tükör előtt pózolva Lucius képtelen volt felmérni. A legjobb az egészben pedig nyilvánvalóan az volt, hogy soha senki sem gondolta, hogy én kezdtem az alávaló mugli párbajt. Regulus jó gyerek – mondták, és ennyivel el is volt intézve az ügy. Persze, hiszen a legtöbbször Siriusszal verekedtem; egyrészt ő volt kéznél, másrészt bármikor is mentem neki – akár jóban voltunk, akár nem -, szívesen vitte el a balhét, mintha csak tudná, hogy ennyi jár nekem.
- Ez tehát a tökéletes jobb horgom története – közöltem a földön fetrengő pap fölé hajolva. Tetszett, ahogy szinte milliméterenként rajzolódott ki a szeme körül a monokli, és egyenesen imádtam, hogy bár hozzá sem értem az orrához, már a bal orrlyukából is szivárgott egy kis vér.
- És megosztanád velem, hogy ennek a jobb horognak mi a története? – Higgadt dühvel nézett fel rám: valamivel, amit eddig a pillanatig nem ismertem, de most elégedetten szívtam magamba minden mozzanatát.
- A templomban voltam. Gondolkodtam az élet nagy dolgairól, meg minden. – Látványosan elsápadt, feltehetően nem a második információtól. Aodhfin, a Világmindenség Megrontója a maga módján sajnos nagyon is okos ember volt.
- Talál…
- Nem, nem találkoztam vele. Ha ez megnyugtat, kedves Flame, nem is akartam. De tekintve, hogy nem tudtam lelépni a karzatról, amíg ő odalent gyászolt, kénytelen voltam végighallgatni a mondandóját… jobban mondva azt a sztorit, ami maximális hangerőn bömbölt az agyában, mint egy rosszfajta mugli horror. A te sztoridat, atyám.
- Elmondtam volna neked is. – Szép komótosan feltápászkodott, majd leporolta a reverendáját. Az ujjbegyeivel úgy tapogatta a szeme környékét, mint egy tudományos kísérlet végeredményét, de az orrából még mindig csöpögött a vér, a szája sarka pedig ingerült rángatózásba kezdett.
- Tessék? – Pár centivel magasabb voltam nála, de a reakciója még ezt a kis előnyt is elvette tőlem. Meg sem próbálta megvédeni magát, meg sem próbált…
- Ha azért hisztizel, mert nem avattalak be a háttértörténetbe, felvilágosítanálak, hogy ez egy átmeneti helyzet volt addig, amíg nem voltál hajlandó normális emberi lényként funkcionálni.
- Te azt hiszed, hogy… te most tényleg azzal vádolsz, hogy féltékeny vagyok Medre? – Hitetlenül meredtem rá, és hátráltam ugyan egy lépést, de az öklömet továbbra is tettre készen tartottam magam mellett.
- Bevallom, nem igazán feltételezem rólad, hogy mélyebb érzelmekre is képes volnál – felelte hűvösen, majd végre valahára elővette a hímzett zsebkendőjét, hogy megtörölje az orrát. - Nyilvánvaló okok miatt ma Meredith-t kellett részletesen beavatnom az életében kialakult helyzet mögött húzódó…
- Mondjak egy mélyebb érzelmet? – ordítottam az önuralom leghalványabb árnyéka nélkül. Az öklöm már nem az oldalamnál pihent. - Gyűlöllek, te szemétláda. És nem azért, mert semmit sem tudok rólad, hanem azért, mert tudom a legfontosabbat: egy önző barom vagy, aki miatt most majdnem mindenki halott, akit Med szeret.
- Te nem vagy az. – Nyilván ez volt az aduásza. Tekintve, hogy nem akartam élni, eleinte nem tűnt valami jó mentségnek, most azonban elrejtőzött a szavak mögött valami, amitől nagyon fiatalnak és tudatlannak éreztem magam; valami, amitől erőre kapott ez a bosszantó állítás. - Tudod, mit kérdezett, amikor ma végre visszatért ide? „Ott is meghalt?” Ezek voltak hozzám az első szavai. Tudod, mit jelentenek? Az a pár gondolatfoszlány, amit a templomban sunnyogva kihallgattál, elegendő ismerettel szolgált ahhoz, hogy lefordítsd ezt nekem? – Egyre csak lépkedett felém, én pedig csak hátráltam, a kezeimet pedig zsebre vágtam, de fogalmam sem volt róla, mikor és miért.
- Én…
- Pontosan. Te – bökött mellkason, amikor utolért. Szinte félelmetes volt, annál is inkább, mert én tettem azzá. A monokli. Az alvadt vér. A felsőbbrendűsége, amit a tudatlanságommal és a gyerekes haragommal tápláltam. - Az érdekelte, hogy te, Regulus Black, halott vagy –e. Ott. A másik világban, ahonnan én jövök. Amiről nem tudsz semmit, és nem is fogsz, ha nem kapod össze magad, és nem ugrasz le arról a magas lóról, amire az állítólagos nagy szerelmed meg az egyéb rendkívül mély érzelmeid felültettek. Most pedig, ha megbocsátasz, teszek egy kis jeget a szememre. Jó éjszakát.

*

Meredith másnap kétszer járt a plébánián; az első látogatását egy az egyben kihallgattam, a másodikat pedig a szobámban böjtöltem végig, mert Aodhfin egy emléket mutatott neki, aminek egyfelől nem lehettem részese, másfelől a saját halála volt, és fogalmam sem volt, hogyan és miért ne legyek még dühösebb emiatt. Az agyam furcsa jószág volt: megakadt lemezként Meredith reggeli köszöntőjét játszotta le nekem újra meg újra. Mi történt veled? Elestem. Nem az öklöm kopogtatott át, hogy elmondja a véleményét a karrieredről? Aodhfin monoklija volt az első dolog az új életemben, amivel örömet szereztem neki. Nem igazán tudtam, mit gondoljak erről, úgyhogy leginkább nem gondoltam rá. Nem gondoltam Meredith Fieldre. Egyáltalán nem. Főleg akkor nem, amikor egy-egy pillanatra csak egyetlen ajtó választott el minket. Akkor sem, amikor már kettő, és akkor sem, amikor végtelen sok. Csak feküdtem az ágyamon, bámultam a plafont, és nem gondoltam rá. Aztán másnap felkeltem, és minden utálatom ellenére hozzáláttam, hogy segítsek Aodhfinnek megmenteni a morzsát, ami a világából maradt.

~o~

A Reggeli Próféta szerint szeptember elsején, zártkörű szertartáson temettek el, szűk családi körben, szóval hivatalosan is kihagytam az utolsó évemet a Roxfortban. Furcsa érzés volt, főleg, hogy – bár sosem vallottam volna be neki, és konkrétan kirázott tőle a hideg – Aodhfintől többet tanultam, mint bármelyik tanáromtól. A múltról, a jelenről, a jövőről, az életekről, amik nélkülem folytak tovább, erről a valóságról, amit ő teremtett, és amiben nekem is szorított helyet. Nekem és a lehetőségnek, hogy jóvátegyem a múltbéli hibáimat. Legalábbis ezt szajkózta egy-egy történelemóra és a Varázslástan magasfokon álá Aodhfin között, nehogy elfelejtsem. Merthogy varázsolni is tanított, nem is akárhogyan. Végtére is én voltam a B és a C terv. Ezt sem győzte eleget hangsúlyozni, de ettől legalább nem akartam rendszeresen a falra mászni. Épp elég volt az is, hogy a párbeszédeink nagy része még mindig úgy végződött, mint az első néhány: Aodhfin a helyemre parancsolt, mint egy taknyos kölyköt, majd felnőttesen elvonult a közelemből, mielőtt még megpróbálhattam volna visszavágni neki. Egyébként meglepően könnyű volt beleszokni ebbe az új életbe – és most, hogy Meredith biztonságban volt, jó messzire tőlem, az iskolában, már a felemás hiányérzetemmel is egyszerűbben birkóztam meg.

Elkezdtem például futni. Aodhfin ezt önelégült vigyorral nyugtázta, én meg igyekeztem úgy tenni, mintha nem ő adta volna az ötletet, mert tulajdonképpen így is volt. Csak megláttam egy koszos seprűt a szerszámoskamrában, eszembe jutott róla a kviddics, amiről eszembe jutottak az edzések is.
-… márpedig az edzéseken futottunk is, hogy formában legyünk – győzködtem már vagy százádjára, miután lihegve lefékeztem mellette egy különösen ronda bokor előtt. – Nem csak röpködésből áll az élet, bármilyen hihetetlen is. – Amikor nem felelt, csak vigyorgott tovább, kissé bizonytalanul felegyenesedtem. – Vagy kivételesen nem ezért bámészkodsz itt? Nem kötözködni jöttél?
- Azért jöttem, hogy visszaparancsoljalak a házba – felelte kimérten. - Egy kicsit rejtőzködnöd kellene ezen a hétvégén.
- Hajnali hatkor? – Aodhfinnek megvoltak a maga kiállhatatlan rigolyái, de ezzel még saját magához képest is egy új szintet ütött meg.
- Egész nap. – Volt benne annyi gerinc, hogy a folytatás előtt eltüntette a mosolyát. – Meredith meglátogat minket.
- Tessék? –Egészen eddig lihegve támasztottam a térdemet, erre azonban úgy egyenesedtem fel, mint akit fejbe vertek egy óriási faággal, és most már olybá tűnt, hogy egyáltalán nem kapok levegőt. - Az első félév közepén? Hogyan? És miért?
- Nem igazán fejtette ki. – Kezdtem kiismerni Aodhfint; legalábbis ezzel magyaráztam magamnak, hogy olyan könnyen kiszúrtam a hazugságot.
- Vagyis teljes mértékben megindokolta egy hihetetlenül intelligensen kódolt, de kissé bő lére eresztett levélben. – Igazából csak Medet ismered úgy, mint a tenyeredet. Megráztam a fejem, csak úgy magamnak, mire Aodhfin szinte szégyenkezve fordult el tőlem.
- Engedélyt kapott Dumbledore-tól, hogy hétvégente meglátogassa az anyádat.
- Ezt most fejtsd ki, kérlek. – Nagyon higgadtan reagáltam a kijelentésre. Nagyon paposan.
- Regulus… - Talán most először használta a keresztnevemet. A legkevésbé sem érdekelt, hogy miért. Nem volt jelentősége. Tulajdonképpen csak rémisztő volt. Én pedig már így is túlságosan meg voltam ijedve.
- Az anyámról van szó. – A szavakat egy félig-meddig fenyegető lépés kísérte, ami persze csak egy dacos vállvonogatást eredményezett. Olyan könnyű volt elfelejteni, hogy ez az ember valamilyen groteszk, megmagyarázhatatlan módon Med testvére. Olyan lehetetlen helyzetekben emlékeztetett rá.
- Őszintén mondom, hogy nem akarod tudni. – Vett egy nagy levegőt, meredten elbámult a fejem mellett, aztán félig elfordult tőlem. - Úgy mondom, mint aki meg…
- Most az jön, hogy meg szeretnél védeni? – Idegesen felnevettem. - Ugyan már, hiszen utálsz! Mit akarsz óvni? A lelkemet? Vagy csak megsajnáltál? Mert ha igen, akkor fogd a sajnálatodat, és dugd fel a…
- Legyen elég annyi, hogy anyád rossz bőrben van mentálisan, és Meredith aggódik érte. – Olyan arckifejezéssel szakított félbe, ami egyértelműen azt üzente, hogy máris megbánta a szikrányi emberséget, amit felém mutatott. Gondolt volna erre akkor, amikor kihúzott a tóból.
- Rossz bőrben van mentálisan – ismételtem ökölbe szorított kézzel. Dühös voltam. És Meredith aggódik érte. Féltem.
- Igen – bólintott Aodhfin, majd támadó állásba helyezkedett. - Mert halott vagy. És jó lenne, ha a nap további részében úgy is viselkednél. Mondjuk a szobádban. – Bevitte a végső találatot, aztán faképnél hagyott. Szokás szerint. Néha elméláztam rajta, tudja-e milyen gondolatokat hagy maga után.

*

Meredith Field a lelke mélyén minden olvasás nélkül töltött percet időfecsérlésnek tartott, még akkor is, ha ezt sosem vallotta volna be. Csak apró jeleket hagyott maga után: mint például a könyvlistát, amit egy zseniálisan kiválasztott pillanatban az íróasztalomra csempészett, mondván, nem árt, ha leszűkíti nekem a kört, és világosan a tudtomra adja, mit kellene elolvasnom az életem során. Mert ugye fiú vagyok. Kész. Pont.

A lista annak a bizonyos íróasztalnak az egyik fiókjában pihent, a Grimmauld téren, a nekem hála megbolondult anyám házában, és lövésem sem volt róla, mik szerepelnek rajta. Élénken emlékeztem viszont arra a napra, amikor Meredith előhalászta egy kétnapos szendvicsmaradék alól, és az orrom alá dugta, mint valami szégyenfoltot. Akkor a szükségesnél hevesebben közöltem vele, hogy a halálfalóság mellett nem igazán jut időm hülye könyveket olvasni, mire természetesen megsértődött, és csúnyán össze is vesztünk, én azonban nem hátráltam meg, mert az életemből sem tudtam kihátrálni, abban pedig tényleg nem volt helye az olvasásnak. Aztán a kezembe nyomták ezt az új életet, amiben a bécéterveskedés mellett szinte csak annak volt helye. Aodhfin könyvtára valószínűleg egy mini mennyország volt Med számára, és a helyzetből adódóan nekem is a második kedvenc helyem lett a plébánián, de eleinte annyira elveszett voltam benne, hogy időnként jobban hiányzott Med listája, mint maga Med.

Beletelt néhány napba, mire rájöttem, hogy a lakótársamnak van egy francos merengője, nekem meg van egy nem túl kellemes, de szinte tapintható emlékem a listáról. Úgyhogy telepakoltam a szobámat könyvekkel, és amikor nem voltam szobafogságra kárhoztatva, minden lehetséges helyen azokat bújtam. Ez volt a menekülés leghatékonyabb formája. És még élveztem is.

Szombatonként, amikor Med az anyám után Aodhfint is útba ejtette, a Kedvenc Helyemen olvastam, a sarokban, a pálcám fényénél, mint egy hányatott sorsú árva. Jó rejtekhelynek tűnt. Elviselhetővé tette Meredith közelségét. Mert Med közel volt. Túl közel. Minden szombat este bejött a templomba; ő imádkozott, én pedig a tarkóját bámultam. Ez kevés volt, de nem túlságosan. Sok volt, de nem elviselhetetlenül. Éltem, és ő is élt. Csak mindketten zsebre dugott kézzel.

~o~

Várható volt, hogy eljön a nap, amikor Meredith alibije köddé válik, és megszűnnek a rendszeres látogatások. Aodhfin nemigen szólt hozzám, belőlem pedig harapófogóval sem lehetett volna kihúzni, de mindketten tudtuk, hogy közeleg a perc, amikor az árnyéklétem medtelensége könnyebbé és nehezebbé válik. Amikor már nem lesz miért elhagynia a Roxfortot. Amikor meghal az anyám.

A Reggeli Próféta gyászrovatát bámultam, az aranybetűkkel írt féloldalnyi sarkot, Walburga Black gőgösen mosolygó fényképét. Nem volt egy mintaanya, de szeretett. Ez járt a fejemben, amíg el nem kopott a talpa alatt az önuralmam. Meghalt az anyám – kontrázott rá hirtelen a gondolat, és a következő percben elpattant a cérnavékonyra foszlott fonál. Egy konyhaasztal alá vágytam, és azt akartam, hogy valaki fogja a kezem.

Nem valaki. Meredith.

Odakint jéghideg volt; jól tudtam, mert egész délelőtt álcázó bűbájjal a fejemen lapátoltam a havat Anthony oldalán. Amatőr lapátoló voltam, arrogáns, pontatlan és heves mozdulatokkal, és elszakítottam a kabátot, amit Aodhfintől kaptam az első hó napján. Most is ügyetlenül mozdultam; ahogy lekaptam a széktámláról, nagy hangon tovább hasadt a mugli kelme. Aodhfin mindeddig úgy majszolta az ebédjét, mint aki itt sincs, mert nem tudott, vagy nem akart mit kezdeni a döbbenten bambuló gyásszal, ami élő szoborrá változtatott engem az asztal túloldalán, erre azonban felkapta a fejét. Olyan volt, mint egy veszélyt szimatoló vadászkutya. Mint az angol véreb, amit Sirius kapott az anyánktól a hatodik születésnapjára.
- Mégis hová mész? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Nem fog észrevenni – feleltem, mert nem volt értelme hazudni, és nem is akartam. – Ő nem fog látni, de nekem látnom kell. Muszáj. Most… most muszáj.
- Lehetetlen. – Nem a lebeszélés taktikáját választotta, hanem az észérvekét. – Elfelejtetted a védőbűbájokat, amik körülveszik a házat?
- Szeretetbűbájok – válaszoltam szűkszavúan, miközben igyekeztem lerázni magamról az emlékeket. Seprűn repültél be a kertbe. Gond nélkül. Mert látnod kellett. Mert vissza kellett szerezned. Mert szükséged volt rá. Mert szeretted. Aodhfin tudott ezekről. Talán mindről. A szeretetbűbájokról biztosan. És arról is, hogy felülírják Dumbledore minden hókuszpókuszát.
- Regulus… - Kettő, csipkebokor vessző. Apánk azzal verte meg Siriust, amikor tönkretette a zsebóráját. Meg akartam védeni a bátyámat, ezért én is kaptam a büntetésből, méghozzá bőven. Amikor az anyánk benyitott a szobába, már véres volt a hátunk. Az első mérgében szarvasbogárrá átkozta az apánkat, és egy befőttesüvegbe hajíttatta Siporral, aki mindig is hűségesebb volt hozzá, mint az apánkhoz. Csak azután változtatta vissza, hogy letisztította és beforrasztotta a sebeinket. Nem vigasztalt minket, és egy rossz szót sem szólt az apánkra, de hagyta, hogy végignézzük, ahogy módosítja az emlékezetét.

A lényeg, hogy a keresztnevemet hallani Aodhfin szájából rosszat jelentett. Másodjára, és harmadjára is.
- Regulus, a szeretetbűbájaid már nem élnek. Meredith nem… Meredith csak kétszer mondta ki.

A kabát tovább szakadt a kezemben, de már nem is volt mehetnékem. Úgy meredtem Aodhfinre, mintha kísértetet látnék, egészen addig, amíg nagyot sóhajtva fel nem állt a helyéről. Nyílt a konyhaszekrény ajtaja, üvegek és poharak csörömpöltek, aztán a fenekem alá került egy szék, a kezembe pedig egy adag Lángnyelv Whisky.
- Igyál, Regulus.

~o~

- Hé, Finn, mi baja van Anthonynak? – kérdeztem teli szájjal, amint Aodhfin belépett a konyhába. Egy kósza szalonnadarab ki is használta az alkalmat, hogy elinduljon a szabadság felé, de az asztalról gyorsan visszasöpörtem a számba. - Elég furán viselkedik mostanában.
- Meredith rajta gyakorolja az Imperius-átkot. – A nagyravágyó szalonnadarab erre bosszúból cigányútra indult a légcsövem felé.
- Az klassz – válaszoltam fuldokolva.
- Nem kell úgy tenned, mintha értékelnéd a dolgot. – Biztosan megpróbálta eltitkolni, de a mozdulatból, amivel kávét öntött magának, sugárzott a szégyenkezés.
- Ha nem mondod, hogy Meredith ötlete volt, nem kezdek el kétségbeesni – feleltem hát rezzenéstelen arccal.
- Én javasoltam neki, hogy mielőtt élesben alkalmazza, próbálja ki olyasvalakin is, akinek nem nyolc lába van. – Csak egy egészen kicsit hangzott úgy, mintha inkább magát akarná megnyugtatni ezzel. Elfojtottam egy mosolyt; tulajdonképpen nem is volt nehéz, mert nekem is felfordult a gyomrom attól, amin Mednek keresztül kellett mennie.
- Nem ítélkezem. – Először a kezemet emeltem megadóan a magasba, aztán a testem többi részét is. Aodhfin azzal a pillantással méregetett a csészéje fölött, amit Gyóntató Papnak neveztem el, úgyhogy jobbnak láttam kereket oldani. - Azt akarom, hogy túlélje a Narcissával való találkozást, szóval…
- Nem kell elfojtanod a negatív érzelmeidet. – Helyben vagyunk. – Kiborulhatsz. Ezen is, meg a többin is. Felőlem akár nekem is eshetsz, mint a nem is olyan régi szép időkben. Mindketten tudjuk, hogy az én hibám.
- Az, hogy nem teljesítette a szeretetbűbáj ráeső részét vagy az, hogy lefeküdt Daviddel? – Akaratomon kívül haraptam rá a horogra, de remegett a kezem, és kicsúszott belőle a gyeplő. – Mert nem hiszem, hogy bármelyikbe is belekényszerítetted. Azt nem vitatom, hogy egyik sincs ellenedre, de mindkettőből eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, nem sok közöd van hozzá.
- Igazából pont emiatt aggódom. – Egyértelmű volt, hogy régóta rágódik ezen; csak azt nem értettem, miért nem hozta szóba már hamarabb. - Nem tartom egészségesnek, hogy amikor Meredith itt van, te a templomban bujkálsz, az pedig pláne nem helyes, hogy akárhányszor betéved oda, legilimentálod.
- Százszor mondtam már, hogy majdhogynem született legilimentor vagyok. – Igazából csak egyetlen alkalommal mondtam, de Aodhfin nem az a pasas volt, akinek csak úgy kimegy a fejéből az ilyesmi, szóval a lényegen a költői túlzás sem változtatott. - Ez ellen nem tehetek. Medre pedig mindig is… fogékonyabb voltam az átlagosnál. Ezért is tanítottam okklumenciára. Hogy egyikünk se érezze kínosan magát. – És most nem kínos? susogta egy kis hang a fejemben. Reflexszerűen tereltem tovább a gondolatot, de a nyelvem nem tudta tartani a tempót, és össze-összeakadt, ahogy hadarva belekezdtem egy történetbe. - Biztosan mesélte, milyen hasznos volt ez a tudás akkor is, amikor kihallgatták a húga elrablása után… megnéztem volna Mordon képét, amikor szembesült vele, hogy Med tízéves kora óta tud okklumentálni, és egy másik kölyök volt a mestere…
- Most nem kínos? – Aodhfin valószínűleg öntudatlanul visszhangozta a saját kétségeimet, ez azonban mit sem vont le a helyzet égbekiáltó iróniájából.
- Micsoda? – kérdeztem vissza szaporán dobogó szívvel. Hagyjuk ezt. Csak hagyjuk az egészet.
- Azért tanítottad meg lezárni az elméjét, hogy ne legyen kínos, hogy túl sokat tudsz róla – folytatta kíméletlenül Aodhfin. - Ez a David-dolog… ez a sok információ nem éppen az ellenkezője?
- Nem – vágtam rá szinte dacosan. - Nem, nem az. Se ez, se a szeretetbűbáj. – Minél tovább mondogattam, annál inkább hittem benne. - Mert bárhogy máshogy szereztem volna tudomást ezekről, kiborultam volna. Pont úgy, ahogy azt most elvárod tőlem. De így… sosem kell magyarázkodnia. Mert értem. Nem azt mondom, hogy nem vagyok dühös, mert az vagyok, és rohadtul fáj az egész úgy, ahogy van, de egyrészt ez az érzés nem újdonság, másrészt pedig… egyszerűen csak értem. A miértet, a hogyant, és azt is, hogy mi jött utána. Mert nemcsak a fejébe láttam bele, hanem a lelkébe is. Ezért nem fogok neked hisztizni. És ezért nem fogom kinyírni Davidet abban a pillanatban, ahogy kilépek azon az ajtón.
- Vagyis ma is elmész. – Minden egyes alkalommal, amikor elhagytam a házat, éreztette velem, mennyire helyteleníti a döntésemet. Persze nagyon jól tudta, hogy ez élete legnagyobb képmutatása, hiszen éppen ő javasolta dolgot – nyilván nem gondolta, hogy nem csak egyszeri alkalom lesz, de akkor is -, úgyhogy legalább nem rendezett jelenetet.
- Örülnöd kéne. – Keserű lett a szám íze, és az agyam egyik fele szíves örömest visszatáncolt volna, de ha már belekezdtem, illett befejezni a gondolatmenetet. - Ez azt jelenti, hogy ma sem fogom legilimentálni a kis hősünket, ergo nem kell aggódnod a lelki békémért. Ráadásul kis szerencsével a kehely ügye is előrébb mozdul egy kicsit. Legutóbb, amikor a Zsebkosz közben jártam, hallottam néhány ígéretes pletykát…
- Menekülsz – tett pontot a nemtörődöm színjáték végére. Egy kicsit még az asztalra is csapott, de talán csak azért, hogy megcsillanjon a papi gyűrűje, és ezzel is sugározzon felém valami atyai felsőbbrendűséget. Aodhfinnek voltak ilyen kisstílű trükkjei. Ezekkel bástyázta körbe a nagy, bosszantó igazságait. - Azért mész el, hogy véletlenül se pillants bele a fejébe. Magyarázhatsz itt nekem arról, hogy ez pont így volt jó, meg hogy jól vagy, de az az igazság, hogy a gondolatot sem bírod elviselni, hogy a közelében legyél.
- Befejezted? – Félig-meddig úgy tettem, mintha az engedélyét várnám, a hátizmaim azonban némán rángatóztak azoktól az érzelmektől, amiket mindenáron tagadni akartam a pap előtt. Féltékenység. Elárultság. Harag. Ökölbe szorult a kezem, de zsebre vágtam.
- Ne felejtsd az álcázóbűbájokat – felelte Aodhfin fejcsóválva. - És légy óvatos.

~o~

- Sajnálom. Komolyan. De mégis mit akarsz tenni? Azon kívül, hogy valami ostobaságot, mert az a képedre van írva, barátocskám, és őszintén szólva nem…
- Hogy mit akarok tenni? – ordítottam Aodhfin arcába. Az arcba, amin nyoma sem volt nemhogy a gyásznak, de még a percek óta hangoztatott együttérzésnek sem. Az öklömmel dühösen letöröltem a könnyeimet, mielőtt erőnek erejével visszamasíroztam az íróasztal túloldalára. A kezeimnek alig egy másodperce képes voltam megálljt parancsolni, és nem ütöttem meg a papot, ahhoz azonban már nem volt erőm, hogy a lábaimat is a józanész uralma alá hajtsam. Az asztal másik oldala amúgy is túl közel volt az ajtóhoz. - Amit hetekkel ezelőtt kellett volna. Véget vetek az idióta maszkabálnak, és kiaknázom végre az igazi értékemet. Azt, hogy halálfaló vagyok.

Nesztelenül lépkedtem a folyosón, mint a ragadozó, aminek a bőrébe kész voltam visszabújni. Aodhfin ezzel szemben csattogva rohant utánam, sziszegő lélegzettel, zihálva fékezett le előttem, mielőtt még kinyithattam volna a parókia ajtaját.
- Túl veszélyes.
- Halott vagyok. Black vagyok. Ha én megyek a söpredék közé a kehely után szimatolni, igazán én, bármit ki tudok szedni belőlük. Bármit. Ezt mindig is jól tudtuk. Ülhetnék itt a sakktáblámat bámulva, de fix, hogy az nem támasztaná fel Jeremyt. – Mert Jeremy meghalt. Jeremy meghalt. Jeremy meghalt.
- Regulus, higgadj le egy pillanatra, és gondold át, milyen következményei lehetnek annak, ha most mindenféle álca nélkül kilépsz ebből a házból. – Mindkét tenyerét az ajtólapnak támasztotta, ezzel a nevetséges pózzal próbálta nyomatékosítani, hogy csak a testén keresztül valósíthatom meg ezt a szerinte őrült tervet. Úgy éreztem magam, mint aki mély álomból ébred, és a pap a nevetséges reverendájában nem tűnt többnek az álom itt ragadt, groteszk szereplőjénél.
- Nem kell átgondolnom, mert már kismilliószor felvázoltad nekem. Fejből fújom az összes érvedet. Lehet, hogy nem tűnt fel, de jelen pillanatban egyik sem érdekel. Egészen pontosan hülyeségnek tartom az összeset. - A pálcám még a zsebemben pihent, de az ujjaim már a markolata köré fonódtak. – Nem vagyok a téma Meredith Fieldje, de azért elboldogulok pár tucat memóriatörlő bűbájjal. Ezt te is nagyon jól tudod, Finn. – Egyre inkább idegesített, hogy sem az időutazó, sem a véleménye nem mozdult egy lépésnyit sem a megfelelő irányba. A türelmem egyenes arányban fogyott az érveimmel, a lábaim pedig már réges-rég odakint rohantak, az utolsó horcrux után kutatva. Minden porcikám remegett.
- És te? – vágott vissza eltökélten. - Te nem tudod, hogy ha Meredith akár csak a neszét veszi annak, hogy életben vagy, minden összeomolhat?
- Minden? – A hangom visszaverődött a falakról, és belegabalyodott a gyomromban ébredező haragba. Képtelen voltam elhinni, hogy ez a legfőbb indoka annak, hogy tehetetlenségre akar kárhoztatni még ebben a nyilvánvalóan sorsfordító pillanatban is. Jeremy meghalt, Jeremy meghalt, Jeremy meghalt. - Mi minden? A motivációja, hogy véget vessen a háborúnak? Azt hiszed, csak azért küzd a főgonoszok ellen, mert halottnak hisz engem? Most halt meg a legjobb barátja! Ha most azonnal elé toppannék, az sem tántorítaná el attól, hogy két kézzel ugorjon a Nagyúr torkának!
- Tudom, hogy nem te vagy az egyetlen oka annak, hogy visszajött ide, és elfogadta a segítségemet. – Én kiabálhattam, ahogy csak akartam, Aodhfin szenvtelenségét semmi sem törhette szét. - De te táplálod a lángot. A te elvesztésed. Ehhez képest Jeremy… - Annyit beszélt az elvesztésemről, mégsem tűnt fel neki, hogy ezzel a fél mondattal újabb precedenst teremtett rá. Az álla alá szorítottam a pálcámat, hátha azt megérti. Elegem volt. Mennem kellett. Jeremy meghalt. A kelyhet kereste, és meghalt. Ő volt az utolsó. Ő volt az utolsó, akit nem óvtam meg.
- Én a helyedben most azonnal ellépnék az ajtó elől, Flame. Mert a következő kérdésem az lesz, tudtad-e, hogy ez fog történni, ha elküldöd őket arra a hegyre. És szerintem egyikünk sem akarja hallani a választ.

~o~

- Két hét. Két hete nem hallottam felőled! – Szinte egy pillantásra sem méltatta a kezemben tartott kelyhet. Hugrabug kelyhét. Az utolsó horcruxot. Nem bírtam tovább tartogatni, úgyhogy az asztalra dobtam. Dobtam, mert a finommozgás jelenleg nem tartozott a jobb kezem erősségei közé, a bal kezemen pedig eszeveszetten sajgott a Sötét Jegy, lelkesen hirdetve egykori parancsolóm tomboló haragját.
- Örültél neki, nem? – kérdeztem a legközelebbi szék felé osonva. - Azt jelentette, hogy ügyesen takarítok el magam után.
- Azt is jelenthette volna, hogy meghaltál! – rikácsolta Aodhfin.
- Arról aztán tuti hallottál volna - feleltem higgadtan, majd minden mindegy alapon letöröltem az arcomra fröcsent nyálat. - Nem sokaknak adatik meg a képesség, hogy kétszer is meghaljanak.
- Azt hiszed, ez vicces!?
- Nem, de ha tovább folytatod ezt a tyúkanyós toporzékolást, azt fogom hinni, hogy aggódtál értem. – Lazának szánt mozdulattal leroskadtam a székre, amit kiszemeltem magamnak, és ez végül annyi koncentrációt igényelt, hogy teljesen lemaradtam Aodhfin arcának metamorfózisáról. Amikor felnéztem rá, már nem démoni haragtól izzott, hanem atyai kimerültségtől; már ha létezik ilyesmi.
- Ne bosszants fel, Regulus – motyogta, majd ő maga is helyet foglalt az íróasztala mögött.
- Mivel? – Hirtelen én is nagyon fáradtnak éreztem magam, lehunytam hát a szemem. - A feltétételezéssel? Vagy azzal, hogy csak feltételezés?
- Van még valaki, akinek két hete a színét se láttam. – Biztosan azt várta, hogy ettől kipattannak a szemeim, és vérben forgó tekintettel, idegesen remegő végtagokkal kezdek faggatózni az illető hogyléte után… vagy legalábbis a hangsúlyából ítélve számíthatott valami efféle reakcióra. Vagy úgy egyáltalán valamilyen reakcióra. Szinte szánakozva dörzsöltem meg a könyökömet, bal kézzel a jobbat, körkörösen, elgondolkodva, mérlegelve, aztán kinyitottam a szemem, és kiegyenesítettem a hátam.
- Azt nem is csodálom – kezdtem bele óvatosan. - A régi bajtársaim másról sem beszéltek, csak arról, hogy Meredith Field a Főnix Rendjével cimborál.
Aodhfin körül nagyon elcsendesedett minden, és szinte tapinthatóvá sűrűsödött közöttünk a levegő.
- Hallgatlak – mondta végül.
- Nem nagy sztori. Bárhol jelent meg a Rend, ott volt velük Meredith is. Shirleyről és Davidről nem szólt a fáma, de felteszem…
- Ez annyira nem vall Meredith-re. Hiszen megállapodtunk, hogy az ő fela…
- Tessék? – kaptam fel a fejem kicsit megkésve. – Ez annyira rá vall. Az elmúlt időszakban semmi sem történt, ami előremozdította volna a ti sötétség elleni küzdelmeteket, cserébe viszont meghalt a legjobb barátja. Naná, hogy tenni akart valamit. Valami igazit.
- Ezért értelmetlen csatákba vetette magát?
- Mezőkön, réteken és erdőkben bogarászni minden eredmény és remény nélkül talán értelmesebb módja a gyásznak? – Ismered te egyáltalán Medet? Nem mondtam ki a kérdést, mégis, mintha hallotta volna, mert a fogán keresztül szívta a levegőt, egyet, kettőt, hármat, félig csukott szemmel, ökölbe szorított kézzel. Az én jobb kezemen rakoncátlanul rángatóztak az izmok, éles, kacagó fájdalomhullámokat lökve végig a karomon, és amikor Aodhfin úgy döntött, hogy most már biztonságos megszólalnia, ez az idegőrlő tánc ragadta meg először a figyelmét.
- Meredith-szel majd később foglalkozunk. Mi történt veled?
- Fogalmazzunk úgy, hogy több energiát fordítottam arra, hogy véletlenül se fussak össze az unokanővéremmel, mint arra, hogy a férjura agyának minden négyzetcentiméterét földerítsem. – Szinte tudományos érdeklődéssel emeltem az orrom elé a jobbomat, és úgy vizsgálgattam, hogy a pap csak egy elmosódott folt maradjon mögötte. - Szóval előfordulhat, hogy elkerülte a figyelmemet egy-két komolyabb ártás, ami a pohárkát őrizte.
- Bellatrix és Rodolphus? – Úgy tátotta el a száját, mintha nem sejtettük volna a kezdetektől fogva, hogy ebben a világban is közük van a kehelyhez.
- Hát igen… - biccentettem a tőlem telhető legtöbb nemtörődömséggel. - Igazán kreatívnak kellett lennem, hogy egyedül fogjam Rodot, mert kettejük közül azért mégis csak vele volt könnyebb elfeledtetni, hogy csodálatos módon feltámadtam.
- És sikerült? – Ez volt a legnagyobb félelme még most is, még így is. Leeresztettem a kezem, és felvont szemöldökkel bámultam rá.
- Természetesen.
- Akkor miért izzik a Jegy a karodon? – Pontosan hogyan szerezted meg a horcruxot, Regulus? Milyen próbákat álltál ki, mit áldoztál fel érte? Meséld el ezt a nagyszerű kalandot! Olyan hálás vagyok neked! Annyi mindent kérdezhetett volna az elmúlt két hetemről. Nyilvánvaló, hogy rátenyerelt arra az egyre, amiről alapvetően eszem ágában sem volt beszélni. Nyilvánvaló, hogy nem véletlenül. Önkéntelenül is az égnek emeltem a tekintetemet, ami közel sem illett a helyzet komolyságához és a következő mondatomhoz, de legalább adott hozzá némi erőt.
- Ha éppen ezt a mesét szeretnéd hallani – mondtam a plafonnak -, kénytelenek leszünk visszakanyarodni a tékozló lányhoz.
- Meredith dühítette fel Voldemortot? – Nem voltam csúcsformában, de megesküdtem volna rá, hogy az aggodalom és a rettegés mellett némi büszkeség is csendült a hangjában.
- Fogjuk rá – vontam vállat. - Inkább Keara volt a ludas.
- Mindent úgy kell kiimádkoznom belőled!? – Na, most már tiszta és világos volt a kiabálás vezére.
- Jól van, ha nagyon tudni akarod, tegnap este a Rend rajtaütött egy csapat vérfarkason, akik mindenféle sötét ügyletet bonyolítottak le a Nagyúrnak. Szépen leszámoltak velük, jó keresztény módjára megkötözték őket, aztán megpróbálták kicsit összeszedni magukat, de megjelent a színen Keara, hogy megleckéztesse Medet és a barátait. Kinyírta a vérfarkasokat, megátkozott pár embert… Siettem vissza, úgyhogy nem tudok részleteket, de nyilván attól ilyen mérges az öreg, hogy Keara meg az Árnyékai körbepisilték a területét. – Egy hirtelen gondolattól vezérelve zsebre dugtam a kezem, hátha attól enyhül a tűszúrások tánca.
- Meredith jól van? – kérdezte a pap, miután jó két percig imára kulcsolta a kezét.
- Itt ülnék, ha nem lenne? – Az arckifejezésemmel a padlót örvendeztettem meg, hátha akkor nem veszi észre, mennyire kiakadtam én is.
- Rendben.
- Szerintem is – vágtam rá boldogan. - És akkor most én jövök. – Fészkelődtem egy kicsit, majd nagy nehezen kiegyenesedtem. - Fájdalmaim vannak. Szeretnék megfürdeni, aztán egy teljes napot átaludni, de még mielőtt nekilátok ezeknek a dolgoknak, szeretném, ha idehoznád egy kupacba az összes nyamvadt horcruxot. Tudod, hogy jobb kedvünk legyen. Hogy elhiggyük, hogy a rémálom egyik felének hamarosan vége.

A papot nagyon ritkán sikerült legilimentálnom, de most szinte próbálkoznom sem kellett, olyan élesen rajzolódott ki az arcán a diadal mellett az elvesztés fájdalma. Jó ideje nekem sem járt más a fejemben, csak az, hogy ha egyszer elpusztítjuk a horcruxokat, Meredith soha többé nem teszi majd be ide a lábát, úgyhogy ezt tökéletesen meg tudtam érteni.

*

Ott sorakoztak az íróasztalon, egytől egyig, mint valami perverz kiállítás meghökkentően szép darabjai. A napló, a gyűrű, a diadém, a kehely – és a hivalkodón csillogó nyakék, amiért a Flame Field alteregója által rendezett darabban az életemet adtam. Sötétség és kín lengte őket körül, így együtt jobban, mint külön-külön valaha is, és a menekülésszerű ösztön a gyomrom legmélyén azt súgta, pusztítsam el az összeset most rögtön, hogy Meredith közelébe se kerüljenek soha, de soha többet.

De nem ez állt a szövegkönyvben.

Úgy bámultuk a horcruxokat, mint két született szerencsétlen, és ez a felfedezés már magában is elég volt ahhoz, hogy rám kacsintson egy félhomályos hely, amit túl kevés ideje, rettentő nehézségek árán hagytam magam mögött. A kislábujjamat sem voltam hajlandó betenni arra a helyre, így hát erőt vettem magamon.
- És te mit csináltál az elmúlt két hétben? – Aodhfin valamiféle transzba esett, és nem volt merszem az egyébként kitörni készülő kiáltásommal kirángatni belőle. Vigyük már innen ezeket a borzalmakat, te idióta!
- Kipucoltam a barlangot. Ott fogjuk elpusztítani őket. – Furcsán elnyújtotta a szavakat, de legalább egyszer rám pillantott beszéd közben.
- Remek – kezdtem heves bólogatásba. – Csodálatos. Tudod, mi az, ami még ennél is csodálatosabb? Életben vagy, ergo nem nekem kell végigcsinálnom a procedúrát. Igaz, ami igaz, nagyon igyekeztél, de végül is nem nagyon sikerült táltostűzmestert faragnod belőlem, szóval ez az emberiség szempontjából elég fantasztikus, nem? Úgy értem… - Mielőtt még tovább hablatyolhattam volna, megszólalt a csengő. Nem a hagyományos réztákolmány, amit a falubéliek használtak, hanem a megbűvölt, ami a mágikus behatolókat jelezte: egészen pontosan azt az egyet, akit ma annyit emlegettünk.

Elpakolni nem volt időnk, és arra is mérget vennék, hogy Meredith-nek teljes rálátása nyílt a szobám becsapódó ajtajára, miután ő maga is a kelleténél nagyobb erővel vágta ki a bejárati ajtót. A kilincs az oldalamba fúródott, ahogy a falapra tapasztottam a fülem.
- Jeremy meghalt – mondta Meredith.
- Tudom – felelte Aodhfin. Nem volt értelme kihallgatnom őket. Remegtem és fáztam, és valamiért féltem is. De nem mozdultam. Akkor sem, amikor Aodhfin félúton azt találta mondani: - Jeremy halála a te hibád, Meredith, ebben egy percig se kételkedj. A jó hír viszont az hogy míg ez a szomorú eset téged kikapcsolt, engem arra motivált, hogy még nagyobb erőkkel kutassak a kehely után - és nemrég sikerrel is jártam. – Minden szava hazugság volt, én azonban a kisujjamat sem mozdítottam. A nagyobb jó miatt. Meredith miatt. Saját magam miatt.

Leginkább pedig azért, mert még mindig rettegtem mindattól, ami az ajtó túloldalán várt volna rám.

~o~

Aodhfin másnap egy halott horcruxokkal telezsúfolt hátizsákkal, nyakig kormosan, izzadtan, kimerülten, és kissé reményvesztetten csukta be maga mögött az ajtót, amin hosszú órákkal ezelőtt Meddel masírozott ki, mint valami győzedelmes hadvezér. Meredith már nem volt vele, de ezen egyikünk sem lepődött meg. Karba tett kézzel támasztottam az ajtófélfámat, onnan figyeltem, hogyan ejti a földre az immár mázsás zsákot, majd hogyan emeli rám a kedvetlen, kissé dacos tekintetét.
- Csak egy kérdésem van – mondtam gondosan megrágva a szavakat.
- Várj, kitalálom – emelte föl a kezét egy rezignált, némiképp őrült kacaj után. - Szabad már?
- Tessék? Mit? Feltámadni? Viccelsz velem? Annyiszor adtad elő nekem a beszédet arról, miért kell türelmesen kivárnom a történet legeslegvégét, hogy jobban tudnám idézni, mint a kedvenc bibliai részedet. Pedig azt aztán tényleg végtelen sokszor hallottam… Nem, öregem, tőlem nem szabadulsz, amíg vége nincs a háborúnak. Ez még csak egy barátságos mérkőzés volt. Az igazi kvaffot most dobták fel.

Attól kezdve minden nap ugyanúgy telt. Ki-ki végezte a régi, megszokott dolgait: a pap pásztorkodott, én meg kísértetkedtem. Időnként járőröztem kicsit a ház körül, amiben a legilimentált, és alkalmanként helyben hagyott Árnyékok szerint Shirley a saját halálát nevelgette a méhében, és amiből Meredith hónapokig ki sem tette a lábát. Aztán eljött július 31. Aodhfin a másnapi szentbeszédét írta, én meg az ablakpárkányon olvastam egy könyvet - amit immár a listám legaljáról választottam ki -, mert a pap időnként rajtam tesztelte a különösen mélyenszántó gondolatait, és a kertben amúgy sem akadt semmi munka, a hőség pedig elviselhetetlen volt. Olyan nap volt, mint bármelyik másik. Aodhfin körmölt, én lapozgattam. A penna sercegett, a lapok susogtak. A penna puhán koppant az asztalon, a könyv dörömbölve csapódott a földre. Aodhfin a szívére szorított kézzel, az arcán apró, de ijedt, vagy talán elégedett mosollyal szépen lassan köddé vált a szemem előtt.

Az utolsó szó, amit a pergamenre írt, a viszlát volt.

~o~

- Meghalt, bogaram. Aodhfin meghalt. – Nem hittem el, hogy ez volt az első dolog, ami elhagyta a számat most, hogy ennyi idő után végre szemtől szemben állhattam vele. Ennél már csak az volt hihetetlenebb, hogy Meredith nem hevert fájdalomtól nyöszörögve a földön; a sérüléseit elnézve már az is csodaszámba ment, hogy eszméleténél van. Mielőtt elkezdhettem volna ezen vagy a saját esetlenségemen rágódni, egy ösztönös mozdulattal mellé ugrottam, a következő pillanatban pedig már rongybabaként hevert a karjaimban. Minden ízében remegett, és valami a szívem környékén boldogan követte volna a példáját, de tudtam, ha hagynám, a nyamvadt testem összes sejtje csatlakozna hozzá, és akkor egy másodpercen belül elterülnék a földön, Meddel együtt. Azt pedig nem engedhettem meg. Nem most, nem akkor, amikor ennyire nyilvánvalóan segítségre volt szüksége.

A sarkammal határozottan belöktem magunk mögött az ajtót, majd nem törődve a helyzet tökéletes és feldolgozhatatlan kuszaságával, fénysebességgel szeltem át a folyosót. Mire kettőt pislogtam, Meredith már az ágyamon hevert, és csak a vállamba kúszó zsibbadt fájdalom emlékeztetett rá, hogy az imént túl nagy hévvel tártam szélesre az ajtót. A zsibbadásból remegés lett, és ahogy megjósoltam, szinte azonnal végigszáguldott a karomon; az ujjaim őrült táncot jártak, miközben kapkodva betakargattam Medet. Aztán ökölbe szorult a keze a pulóverem körül, és a hüvelykujjam hirtelen ott egyensúlyozott a szeme sarkában reszkető könnycsepp fölött, miközben a fél tenyerem az arcát ölelte. Meredith nem mozdult, de minél tovább pásztázott a tekintete, annál inkább áradt belőle a rácsodálkozó, hitetlen áhítat.

Nem mertem megvárni, amíg csak a hitetlenség marad meg benne.
- Tudod, milyen nap van ma? – Két év. Két éve nem beszélt hozzám. Persze, ha számon tartottam volna, hányszor szólított meg a templomban üldögélve úgy, mint egy szellemet, miközben teljes valómban a karzaton bujkáltam, és azon kattogott az agyam, Istenem, mennyire hiányzol…, pontosan így, az ő Istenéhez szólva a mágikus őseim helyett, mert megszoktam, vagy mert Vele éltem, és anélkül, hogy észrevettem volna, Ő furakodott be az üresen maradt helyekre az életemben… Szóval, ha számított volna az a sok képzeletbeli beszélgetés, ami külön-külön zajlott le a fejünkben, alig néhány méterre egymástól, akkor nem éreztem volna így. Akkor nem lett volna jelentősége az első szavaknak. Még úgy sem, hogy mielőtt megszólalt, végignézte, ahogy majdnem orra buktam a szőnyegben az ablakpárkányhoz hátrálva, mint egy rosszul képzett, gyáva bohóc. Még úgy sem, hogy minden botladozásom ellenére le sem vette rólam a szemét. Még úgy sem, hogy igazából most is a hátamnak beszélt, mert én nem mertem ránézni.
- Július 31. – feleltem a függöny ráncainak, amikor fojtogatni kezdett a csönd.
- Pontosan – vágta rá alig hallhatóan, majd egy gondolatnyi szünet után harsogva felkiáltott: - Tíz pont a Mardekár-ház büszkeségének! – Összerezzentem, felé fordultam, a szemébe néztem, és a tekintete súlyától egészen a pokol kapujáig süllyedtem. Annál is inkább, mert ismét suttogássá szelídült a hangja. - Persze igazából nem erre gondoltam. Ma van a keresztfiam születésnapja… és a halálod évfordulója. Gondoltam, szólok, mert úgy tűnt, hogy nem tudsz róla. – Mielőtt mentegetőzni kezdhettem volna, vagy ne adj’ Isten utánakaphattam volna a fejemben száguldozó gondolatok közül egy félig-meddig értelmesnek, lesütötte a tekintetét, és megkönnyítette a dolgomat. - Szóval azt mondod, Aodhfin meghalt?
- Igen. – Bólintottam, majd alig habozva elindultam felé. Mint egy különösen öreg teknős. Egy teknős, aminek a páncélját egy percre nem nyomta ezer tonna vádló kékség.
- Nem is tudom, miért, de a te szádból ez nem hangzik túl hihetőnek.
- Dühös vagy – állapítottam meg, miután megtorpantam. Végül is, erre számítottál, nem? Leginkább nem számítottam semmire. Inkább nem gondoltam az első találkozásra. Csak az összes többire. De azért sejtetted, hogy ez lesz. Bólintottam. Ez volt a logikus. - Nagyon jó. Most magadra is hagylak ezzel, és hozok segítséget. Egy gyógyítót. Lily Evans megfelel?
- Lily Potter- sziszegte olyan hangon, amit még sosem hallottam tőle. Kirázott tőle a hideg. - Természetesen megfelelne, de ne fáradj, nem venném a lelkemre, ha két év bujkálás után egy ilyen kis semmiség miatt kellene felfedned magad.
- Kis semmiség? – Belekapaszkodtam a szavakba, amik nem egy kis élével együtt gördültek felém. - Med, nézz már magadra, csoda, hogy élsz! Nem fogom hagyni, hogy…
- Felejtsd el a gyógyítót, és felejtsd el azt is, hogy segítesz nekem. Az utóbbit már úgyis sikerült kitörölnöd a fejedből, nem igaz? – Sírt. Csendesen, dühösen, vigasztalhatatlanul folytak peregtek a szeméből a könnyek, és én semmit sem tehettem.
- Med…
- Látni akarom Aodhfin testét. – Egyetlen egy remegő, de határozott mozdulat kellett csak, hogy eltüntesse a könnyeket. Úgy meredt rám, mintha sosem léteztek volna, de ettől csak rosszabb lett minden, mert azt éreztem, hogy hirtelen sok minden mást is a nemlétbe taszított. - Bizonyítsd be, hogy vége.
- Nem lehet – feleltem lehajtott fejjel. Lehetetlen feladat volt tartani a tekintetét.
- Nem érdekelnek a kifogásaid – vágott vissza vérfagyasztó higgadtsággal. - Vigyél oda, most azonnal.
- Nem azért nem lehet, mert nem akarom, hanem mert nincs mit megmutatni! – Elszakadhatott bennem valami, amiről nem is tudtam, hogy feszül, mert felemeltem a hangom és felemeltem a fejem is. - Életemben nem láttam még ilyet, Med. Az irodájában írta az egyik beszédét, és egyszer csak… nem tudom, egyszer csak köddé vált. Szó szerint köddé. Fogalmam sincs, mi történhetett, ami…
- Mikor volt ez? – Új fény költözött a szemébe, aminek nem tudtam nevet adni, pedig én is a csontjaimban éreztem, amióta csak lemásztam az irodai ablakpárkányról.
- Egy-két órája.
- Flame – suttogta maga elé meredve, és bár nyilvánvaló volt, hogy ez az utolsó, amit tenni akar, némán hagyta, hogy a könnyek ismét végigcsorogjanak az arcán. - A bátyám meghalt. – Úgy gurította felém a mondatot, mint valamit, ami karnyújtásnyira hevert tőle, de amiről eddig nem akart tudomást venni.– Azt hiszem, az ő halálától valahogy felpöröghettek az események a másvilági lenyomata, Aodhfin számára is. Utolérte az a rengeteg idő, amit hozzácsalt az életéhez… amit elcsalt mások életéből. Csakis… csakis ez lehet a magyarázat. Csak ennek van értelme. Főleg…
- Főleg? – Félve súgtam vissza a kérdést, nehogy megtörjem a varázst, ami szinte beszélgetéssé varázsolta ezt a gyötrelmet.
- A köd miatt. Mintha csak körbeért volna a történet. – Keserű mosoly játszott a szája szélén, és hosszú percek óta először igazán a szemembe nézett. - Feltéve, hogy igazat mondasz.
- Miért hazudnék neked? – Nem sütöttem le a tekintetemet. Nem tudtam. Nem lehetett.
- Ezt most komolyan kérdezed?
- Igen, mert… - Kétségbeesett erővel dörzsöltem meg a homlokomat. Esetlen voltam és tehetetlen. Még mindig nem az, akinek lennem kellett volna. De meg akartam próbálni. - Hagyod, hogy megmagyarázzam?
- Úgy tűnik, holttest hiányában nincs jobb dolgom – felelte egy szívdobbanásnyi idő után. - Gyerünk, győzz meg, hogy nem hallucinálok. Előre szólok, hogy nehéz dolgod lesz, mert volt egy időszak, amikor mást sem csináltam, és azok után, amik ma történtek velem… hogy is fogalmazzak? Mondjuk úgy, hogy nem tartom lehetetlennek, hogy ismét kikapcsolt az agyam. Zombi Med két éve folyamatosan ott ólálkodik a védőbástyáim mentén, hátha kap egy kis rivaldafényt. Persze logikusan nézve ez a gyász sem más, mint Jeremy vagy Shirley halála, amiktől valamilyen csoda folytán nem omlottam össze, de ki tudja, talán összeadódnak a dolgok. Három az igazság, nem igaz? És egy a ráadás… amit szintén kipipálhatok a Köddé Vált Időutazó személyében. – Vett egy nagy, reszketeg lélegzetet, ami ismerős volt, majd egy fájdalmasan ismeretlen, kihívó mozdulattal az ágy vége felé bökött, hogy hellyel kínáljon. - Nos, Arcturus, ezek után győzz meg, hogy ez a szoba, ez a beszélgetés… hogy te, meg a levegő a tüdődben, aminek vízzel kellene tele lennie… hogy ez mind a valóság. Bizonyítsd be, hogy nem őrültem meg.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.