efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
J olvasst! :)


Feltámadás
A cseresznyefát támasztottam, de a cseresznyefa támasztott engem. Egyetlen lépés választott el a védőbűbájoktól, de az az egyetlen lépés milliószor több volt, mint amire képes voltam. Csak ugorj. Ne félj, én majd elkaplak. Úgyhogy nem léptem. Ugrottam. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az elegáns landolásomat néhány ráadás törött csonttal jutalmazták az égiek, habár nem én volta a megfelelő ember, hogy ezt megítéljem. Mindenem fájt. Fáradt voltam. Sok vért vesztettem. Túl sok mindent hagytam hátra. Ne most add fel, Medy – noszogatott Caitlin. Nem feleltem, nem mozdultam, lassan nem is léteztem. A lelkem haldoklott. A bátyám halott volt. De a lábujjaimon túl most már a ház védelmi vonala hullámzott kedvesen, így legalább biztonságban voltam. Megpróbáltam ezt elsuttogni A Fejemben Lakó Caitynek, ezúttal azonban ő nem figyelt rám. Szinte éreztem, ahogy megfeszül a koncentrációtól, de olyan sok minden zajlott a fejemben ezen kívül, hogy nem foglalkoztam vele – egészen addig, amíg valaki, aki nem én voltam, felemelte a kezem, és vörös szikrákat lőtt ki a pálcámból. Erre magától értetődő módon a lehető legmegfelelőbben reagáltam: elvesztettem az eszméletem.
*
- Megmozdultál! – Nagyot csattant a fülem mellett egy térd, aztán valaki bizonytalanul az arcomba szuszogott: - Megmozdultál? – Ebben a pillanatban sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy egyenesen az égből zuhantam le ide, azért ütöttem meg magam, és ezzel az ideges csettintgetést művelő kéz tulajdonosa is így lehetett, mert szinte rögvest azt hadarta: - Ha ébren vagy, csak nyögj egyet. Nem hiszem, hogy beszélned vagy mozognod kellene, és igazából abban sem vagyok biztos, hogy jót tenne-e ha kinyitnád a szemed….
- David – nyöszörögtem lehunyt szemmel. Nagyon szédültem. - Pánikolsz.
- Igen, eléggé úgy tűnik – ismerte el egy óriási sóhaj után. Tapintani lehetett volna a megkönnyebbülését.
- Hagyd abba. – Tőmondatok. Maradjunk a tőmondatoknál. Nehogy más is kiszökjön a szádon.
- Könnyen beszélsz, nem látod magad.
- A mondat második részével még egyet is értek. – Túl sok, Medy. Túl sok.
- Ha már kötözködsz is, akkor nagy baj nem lehet.
- Bátor kijelentés – szusszantottam kínosan nagy erőfeszítések árán.
- Tök mindegy. – A mozdulat feltehetően legyintésnek indult, de valahogy simogatás lett belőle, és a hajam egyszeriben eltűnt az arcomból. - Sorolom, mit csináltam eddig, te pedig mondd meg, mire lenne még szükséged.
- Oké. – Biccenteni akartam, ám az apró fejmozdulatok jelenleg nem szerepeltek a szuperhősi képességeim listáján.
- Először is, lebegtetve hoztalak be, mert úgy nézel ki, ahogy, és nem akartam még nagyobb kárt csinálni. Elállítottam a vérzést, helyre tettem azokat a csontokat, amikről még én is meg tudtam állapítani, hogy valami nem stimmel velük, aztán nagyjából lemostam az arcodat, és betakargattalak.
- Ez eddig pompásan hangzott.
- Az lehet, de nyilvánvalóan akadnak nagyobb problémáid is, amikkel én és a minimális gyógyítói tudásom abszolút nem tudunk mit kezdeni, és Tara néni reggel elment itthonról, részben azért, mert kiakadt rád, részben pedig azért, mert találkozik Seb bácsival. Ne kérdezd, miért nem itt, én sem értettem. Szóval…
- David. – Nyújtogattam egy kicsit az ujjaimat, hátha nyakon tudom vágni, de a mozgáskoordinációm nevetséges volt, és szinte nemlétező. - Már megint kezded. Nyugodj le.
- Lenyugodnék, ha ide tudnám hívni Lilyt, de Shirley ha… amióta Shirley… Tehát. – Megköszörülte a torkát. - Amióta Shirley meghalt, képtelen vagyok patrónust idézni. Amúgy sem én voltam a legnagyobb ász a témában, de most… A lényeg, hogy személyesen kellene elmennem Lilyért, de nem merlek téged egyedül hagyni, pláne nem Jemyvel.
- Vegyél egy mély levegőt a kedvemért, jó? – Nem sok mindent tehettem azért, hogy tehessen értem valamit; egészen pontosan ennyit. Sablonokat cincogtam a levegőbe. A levegőbe, ami nehéz volt és rosszízű.
- Az segít valamit?
- Tudsz majd arra koncentrálni, hogy elmulaszd a hányingerem. Remélhetőleg – tettem hozzá.
- Igen – vágta rá. – Igen, az menni fog. – És már suhogtatta is a varázspálcáját. Az elsősegélybűbájok sosem tartoztak az erősségei közé, úgyhogy az intéseket buzgó motyogás is kísérte egészen addig, amíg ki nem nyitottam a szemem. Megállt a föld, lenyugodott a gyomrom, és újra igazi levegő surrant a tüdőmbe.
- Na, látod. – Erőtlenül megpaskoltam a karját, majd a paskolásból okleveles bökdösést varázsoltam. - Most pedig segíts felülni. – David szótlanul engedelmeskedett; láthatóan nagy kő esett le a szívéről már attól is, hogy ezt kértem tőle. Ha nem kellett kínok közt fetrengenem, akkor jól voltam. Ha jól voltam, akkor…
- Med, mi történt veled? -… akkor kérdezősködhetett. Elsötétült, aggodalmaskodó arckifejezéssel, a lábaim előtt térdelve.
- Csak a szokásos – válaszoltam a takarót bámulva, elcsukló hangon. - Úgy értem, elszúrtam, és valaki meghalt, ahogy az lenni szokott.
- Med… - Óvatosan nyúlt a kezem után, így volt időm elhúzódni.
- Először azt beszéljük meg, hogy mi lesz. – Erőt vettem magamon, és megpróbáltam fenntartani valamiféle látszatot. Hogy mifélét, arról fogalmam sem volt. - Főzöl nekem egy teát, mert a tea mindenre jó, aztán fogod Jemyt meg apám láthatatlanná tévő köpenyét, és elmész Lilyért. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy Kearát most akkor sem érdekelnétek, ha az orra előtt táncolnátok be egy ajtón, de azért legyél nagyon óvatos.
- Med. – Nem mondott mást a nevemen kívül, de ez is elég volt ahhoz, hogy megnyíljanak azok az átkozott csapok, és a könnyekkel együtt kibukjon belőlem minden.
- Ma két éve, hogy Regulus meghalt. Nem bírtam itt maradni, érted? Tudtam, hogy veszélyes, mégsem bírtam ki, hogy ne… - Megráztam a fejem, hogy valahogy rendet teremtsek benne. - Elmentem a tengerpartra, ahol… aminek a közelében történt. Ami a barlang mellett van. Olyan valószerűtlenül békés volt minden, és fogalmam sincs hogyan, de elaludtam, anélkül, hogy álcáztam volna magam vagy használtam volna egy riasztóbűbájt. Csak úgy megtörtént. – Hogyan? Hogyan történhetett meg?, sikítottam odabent. Regulusra gondoltál, és odaálmodtad magad mellé, jött a csöndes válasz. - Arra ébredtem, hogy Keara ücsörög mellettem, és nem tudok mozdulni. A beszélgetésünk végeredményét már láttad, és a nagy részét még fogod is, de ha Flame nem ér oda… ha a bátyám nem… ha én nem… Eltartott egy darabig, mire lenyugodtam annyira, hogy David valami értelmeset is ki tudjon bogozni a történet végéből, főleg, hogy jobbára csak azt hajtogattam: az én hibám. Egy ideig csak bámulta a könnyeimet, félig szánakozva, félig mérgesen, aztán egy különösen határozott mozdulattal felpattant, és mire kettőt pislogtam, már a kezemben gőzölgött egy bögre tea.
- Abból, amit elmondtál, én azt szűrtem le, hogy Flame előbb-utóbb úgyis meghalt volna. – Leült mellém a kanapé túlsó végébe, majd megdörzsölte a szemét, mintha előre fárasztaná a válaszom.
- Én kértem rá, hogy kémkedjen nekünk. Miattam voltak belső sérülései. Miattam volt belőlük olyan sok.
- Azért kémkedett, mert jó ember volt. Olyasvalaki, aki egyszer régen nagyon sok rosszat tett, és úgy érezte, ezzel tudja jóvátenni. Valaki, aki szerette a húgát, és azt akarta, hogy egy jobb világban éljen. Valaki, akinek ez volt az utolsó reménye, hogy egyszer képes legyen megbocsátani magának. És ha most azzal jössz nekem, hogy ki tudja meddig élt volna még, ha ma nem alszol el azon a tengerparton, akkor arra ez a válaszom: hibáztál? Igen. Nem is kicsit. De az a Flame, aki évek óta azért lavírozott a lámpásával a feketemágia sűrűjében, hogy téged életben tartson, valószínűleg soha nem vetné ezt a szemedre. Nem igazán ismertem a bátyádat, de valami azt súgja, hogy ennél nemesebb és felszabadítóbb halált el sem tudott magának képzelni azok után, amiket halálfalóként és árnyékként művelt. És tudod, kire emlékeztet emiatt? Regulusra. Patakokban folytak a könnyeim, de csak meredtem magam elé néma döbbenettel. Valahogy minden, ami ezen a napon történt, csak félig tudatosult bennem, és ez a tompaság rányomta a bélyegét a köztünk visszahangzó szavakra. David is érezhette a plusz súlyt, azt a tehetetlenséget és értetlen gyászt, amitől egy helyben forogtak a gondolataim. Fejcsóválva feltápászkodott a kanapéról, majd fél kézzel megtörölte az arcomat, megigazította rajtam a takarót, és némi hezitálás után homlokon csókolt.
- Eljön majd az a nap is, amikor minden rendben lesz. Amikor valami igazán jó dolog történik majd veled. – Hát nem érzed, Medy? Hát nem látod, hogy mid van? - Ne mozdulj innen – tette hozzá egy félmosollyal -, Jemy és én egy szempillantás alatt előkerítjük neked Lilyt.

Valahol a lelkem mélyén hálás voltam azért, hogy valaki ennyire szereti azt az összetört, javíthatatlan gépezetet, ami vagyok. Valahol legbelül hallottam Caity biztatását, és tudtam, hogy bármennyit is vesztettem, az életem tele van pótolhatatlan gazdagsággal. De véres volt a ruhám, és csak az kattogott az agyamban, mi mindent raboltak el tőlem már megint. Az ürességet tapogattam, a még mindig vérző, tátongó űrt a mellkasom közepén, és gyűlöltem, és fájtam, és nem bírtam tovább. Tennem kellett valamit, hogy legalább egy kis időre betapasszam.
*
Őrült vakmerőség volt elhagynom a bűbájokkal védett házat pár órával az után, hogy a főgonosz megpróbált megölni, de muszáj volt. Valami azt súgta, hogy a bátyánk halála legalább egyfajta büszkeséget felsértett Kearában, és ezért ma már nem kell több merényletre számítanom. Az, hogy hosszú percek óta összeszorított szemmel támasztottam a homlokommal a templomkerítés vasrácsait a kiszolgáltatottság és védtelenség minden jelét magamon viselve anélkül, hogy bármilyen mágikus lény rám támadt volna, ezt igazolta. Amikor talpra küszködtem magam, hogy kihasználjam David távollétét, még úgy éreztem, meg sem kottyan majd ez a kirándulás, de talán túlbecsültem az adrenalin hatását, ami minden bizonnyal nem az ájulás nyugalmától múlt el, hanem ezekben a szent pillanatokban, a süvítő szélben. A jobb lábam furcsa szögben lógott a helyén, bal párja pedig már zsibbadni kezdett a rá nehezedő súlytól; a szemem előtt karikákat táncoltatott a fájdalom, és nem hittem, hogy akár csak haza tudnék hoppanálni innen. De hát nem is arra volt szükségem. Lenyúltam a lelkem mélyére valami rejtett erőtartalékért, amit jobb híján szomorúságnak neveztem, és egyik rácstól a másikig kapaszkodva egészen a kapuig vonszoltam magam. A kilincs engedelmesen nyikordult meg a tenyerem alatt, és én a lendületemmel együtt dőltem oldalra, ahogy kinyílt. A nyikorgás ágyúdörgésként visszhangzott a kísértetiesen kihalt utcákon. A következő, fájdalomtól eltorzult pillanatban már a kavicsos ösvény végén tornyosuló ajtó tövébe rogytam, az öklöm bizonytalanul remegett a masszív falap előtt, kopogásra készen. Azóta nem jártam itt, hogy elpusztítottuk a horcruxokat, és Keara megölte Voldemortot. Közben eltelt néhány borzasztó hónap, amikor ímmel-ámmal be kellett vallanom magamnak, hogy hiányzik az időutazó kétes bölcsessége az életemből, de a gyűlölet, amit iránta, vagy inkább a tettei iránt éreztem, sosem enyhült, bármit zúdított is rám a nagyvilág. Egészen a mai napig. Igazából persze nem Aodhfin érdekelt, hanem az, aki egykor, egy másik világban volt: azért jöttem, hogy elmondjam neki mindazt, amit a másik Flame-nek már nem volt alkalmam. Hogy már most hiányzik. Hogy haragszom rá, amiért megmentette az életem, mert itt és most hiábavalónak tűnik az egész, itt és most kilátástalan minden az egyetlen, az utolsó támaszom nélkül. Hogy köszönök mindent. Hogy azonnal jöjjön vissza, mert kicsi vagyok és félek. Vagy talán csak szerettem volna behúzni egyet az öreg papnak, aki még a saját alteregóját is elvette tőlem. Fogalmam sem volt, itt lakik-e még, vagy valaki leleplezte a mágiáját, és menekülnie kellett. Arra is volt esély, hogy ráunt az álcájára, és arra is, hogy a küldetése végeztével elbujdosott vagy esetleg végzett magával is. Azt állította, csak azért jött vissza, hogy nekem segítsen, és már mindent elmondott, amit a világomról tudott, már mindent megtett, hogy a lehetőségekhez képest kijavítsa a hibáit, így hát tulajdonképpen semmi keresnivalója nem volt itt – azon kívül, hogy nagyon akartam, hogy itt legyen. Valakinek muszáj volt kiöntenem a szívem, és ő mindenféle szempontból megfelelő célközönségnek tűnt; szentül hittem, hogy azért csöppent ide az ő alternatív valóságából, hogy most bátyám helyett bátyám legyen. Azt hajtogattam magamban, hogy ez még jár nekem, aztán szinte halálra rémültem, olyan hangos dörömbölésbe fullasztottam a gondolatmenetet. Olyan nagyon el akartam mondani neki mindent…
- Flame! – kiáltottam meglepően erőteljesen. – Flame, nyisd ki, én vagyok az! – Már két kézzel ütöttem az ajtót, újabb két végtagot csatolva az elviselhetetlenül sajgó testtájak sorához. – Flame, meg kell hallgatnod, nyisd ki! – Olyan nagyon el akartam mondani neki mindent… Aki végül átlépte a küszöböt, és aggódó tekintettel fölém hajolt, nem Aodhfin volt, hanem egy másik régi ismerős. Valaki, aki sosem szűnt meg hiányozni, valaki, akiért ezer, tízezer, millió szavas imákat mormoltam, mégis csak annyit bírt mondani nekem:
- Meghalt, bogaram. Aodhfin meghalt.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.