efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Boldog nvnapot, Lelle! (tudom, mit fogsz mondani, de azrt boldog nvnapot ;))
J olvasst minden erre tved?nek! :):)
Of Monsters and Men: Organs


Az utolsó fűcsomó

Fű van. Nappal meg éjszaka.
Tegnap valaki azt mondta: "gyere,
gyere ide", s én odamentem,
haladva a gizgazos talajon. Éjszaka félek. De a reggel
még akkor is melenget és lebegtet,
ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem. Ruhám puha és ismerős.
De ruha nélkül
fázom és parányi vagyok. Ha vezetnek, biztosan járok.
Egyedül bizonytalanul.
Mégis ilyenkor szinte röpülök,
ha félek is, hogy elveszek a fűben. Pilinszky János: Gizgaz

/Tudom, hogy a család nemcsak azokból áll, akikkel együtt töltöd a gyermekkorod minden napját. De ha az életem egy kert lenne, amiben mindenféle virág nyílik az évszaknak és a természet törvényeinek megfelelően, mégiscsak ők jelentenék az egyetlen állandóságot. Ők lennének a fűszálak.
Te lehettél volna az utolsó fűcsomó./
Általában egy-két igazi felnőttel és egy csecsemővel többen tartózkodtunk a házban, Shirley nélkül mégis kongott az ürességtől. Régi ismerősként köszöntöttem a semmit, és bár egy esős délutánon a gömbölyödő hasára tett kézzel megesküdtem rá a legjobb barátnőmnek, hogy soha többé nem engedem ki játszani Zombi Medet, voltak percek, amikor képtelen voltam irányítani a szomorúságomat. Percek, amikben ezúttal teljesen egyedül voltam. David minden korábbinál jobban kerülte a társaságomat, a többieknek pedig, éppúgy, mint nekem – és éppúgy, ahogy azt maga Shirley megjósolta -, már nem én voltam a világ közepe. Volt valaki, akinek sokkal nagyobb szüksége volt a figyelemre. Valaki, akinek velünk kellett maradnia, ott, ahol eddig is a legbiztonságosabb volt számára. Valaki, aki legalább olyan gyakran felsírt éjjelente, mint én magam. Azokon az éjszakákon, amikor Tara néni valamiért nem tudott velünk maradni, a gyerekszoba heverőjén próbáltam a szememre erőltetni az álmot. A csillagokat bámultam, amiket maga Shirley festett fel a plafonra, és amikre egyenként bűvöltünk foszforeszkáló varázslatot. Ha ez sem segített, a kiságy rácsain át az egyetlen élő dolgot figyeltem, ami megmaradt Shirleyből és Jeremyből. Néha mosolyogva aludtam el, néha viszont a puszta pillantásommal felébresztettem őt, és amíg a könnyeimet törölgettem, megpróbáltam meggyőzni magam, hogy nem a gondolataim miatt riadt fel, nem azért, mert valamilyen telepatikus módon emlékeztettem rá, mi hiányzik az életünkből. Ha ilyenkor egy kis tétovázás után a karomba vettem Jemyt, általában gyorsan megnyugodott, és szerencsés esetben magával rántott engem is. Most is békésen szuszogott az ölemben; az illata betöltötte az orrom, és kényszerített rá, hogy szabályosan vegyek levegőt, hiszen béke van, meleg van, tele a hasam, más pedig nem számít. Mint a mesében. David szinte észrevétlenül osont be a szobába; egy ideig mozdulatlanul támasztotta a pelenkázó asztalt, aztán a tekintetemet kerülve, nagyon halkan megkérdezte:
- Miért nem alszol?
- Jemy nyöszörgött.
- És te rögtön kikaptad a kiságyból? – Nem tudom, milyen szándék húzódott a hangsúly mögött, de akár számon kérni, akár ugratni akart, mindkettő elveszett egy harmadik, megnevezhetetlen és rémisztő gondolat mögött.
- Muszáj volt – feleltem kissé remegő hangon -, mert kettőnk közül én sírok hangosabban, és ha az egyikünk rákezd… - Nem Jemy volt az egyetlen, ami köztünk feszült ebben a pillanatban, de a kisfiú volt az, akitől egyikünk sem félt, úgyhogy némi töprengés után felé nyújtottam. - Szeretnéd megfogni?
- Nem is tudom. – Kicsit szorosabban fonta össze maga előtt a karjait, úgy vont vállat, és volt valami a tartásában, ami azt súgta, tévedtem. Az egyikünk talán mégis félt Jemytől.
- Nem fogod elejteni, ha esetleg attól tartasz – vágtam rá fénysebességgel. – Hiszen volt már a kezedben, nem is egyszer. Különben is, nézz csak rá… mikor így alszik, olyan érzésem van, mintha semmi rossz nem történhetne a világban. Gyerünk, lopj egy kicsit ebből az érzésből. Olyan, mint a… - átsuhant a fejemen, milyen veszélyes ez a mondat, de időközben nevet kapott a David viselkedéséből áradó valami, és mivel kiszolgáltatottságnak hívták, valahogy úgy tűnt, nincs más választásom, mint befejezni. – Olyan, mint a szeretet. Minél többet adsz, annál több lesz belőle. – Valószerűtlenül sokáig meredt rám pislogás nélkül, de végül hátat fordított nekem, és az ajtó felé indult.
- Inkább visszafekszem – mondta, és már a küszöbön is volt.
- Valami baj van? – szóltam utána félhangosan. Jemy fészkelődött egy kicsit a kezemben, majd a könyökhajlatomba nyomta az arcát. Mélyen aludt.
- Nem, dehogy. Néhány percig még figyeltem a nyitott ajtó mögött húzódó sötétséget, ami magába olvasztotta David alakját, és azon gondolkodtam, mi a helyes. Mit kellene tennem? Pontosan tudtam, mit válaszolna erre A Fejemben Lakó Caitlin, leginkább mégis neki címeztem a kérdést, mint valami kényszeres mazochista. Tedd, amit tenned kell – susogta hát vissza gúnyos felhanggal. – De ha csak azért nyaggatsz, hogy aztán dühös lehess rám, és ne kelljen foglalkoznod minden mással, amit most érzel, akkor menj inkább aludni. Vettem három mély levegőt, megforgattam párszor a szemem - elsősorban a kibővített válasz, másodsorban pedig a helyzet képtelensége miatt -, azután gyengéden a kiságyba helyeztem Jemyt, és elindultam, hogy megkeressem Davidet. A nappaliban találtam rá, a parázsló tűz előtt. Tisztes távolságban helyet foglaltam mellette a kanapén, majd némi ajakrágcsálás és takarógyűrögetés után érdeklődni kezdtem a különösen ijesztő állapota mögött húzódó okok után.
- Te sem tudsz aludni?
- Nem igazán – felelte a parazsat bámulva. Bizonytalanul bólintottam; nagyon valószínű volt, hogy nem látta a mozdulatot, ezért mondanom is kellett valamit.
- Folyton jár az agyam – kezdtem a sötétben tapogatózva. Nem szó szerint… illetve kicsit úgy is, mert közelebb araszoltam hozzá, hogy legalább részben megfigyelhessem a reakcióját. - Ezen az egészen.
- Azon gondolkozol, miért nem én haltam meg inkább legalább az egyikük helyett? – Végre felém fordított a fejét; rögvest azt kívántam, bár ne tette volna. Gyomorba vágott már a puszta tekintete is, az arckifejezése pedig csak tetőzte a hatást.
- Milyen szörnyetegnek gondolsz te engem? – Úgy remegett a hangom, mint a nyárfalevél, és ettől mintha hamisan csengtek volna a szavaim. David össze is rándult tőlük. - Soha egy percig sem jutott eszembe - folytattam kétségbeesett határozottsággal -, hogy tévedés történt. Sohasem… ez egyszerűen nem így működik. És ha valamit érzek, akkor az a hála, hogy te még itt vagy velem.
- Akkor nem utálsz még ezért is? – Olyan elesetten nézett rám, hogy semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy megöleljem. Hát megöleltem. Akkor már úgyis sírtunk mind a ketten.
- Nem, nem utállak. – Sziszegve szívtam be a levegőt, de amikor kifújtam, az igazság játszi könnyedséggel surrant ki vele együtt. - Jobban mondva nem utálom saját magam. Már nem. Sajnálom – szakadt ki belőlem a legfájdalmasabb darabja - sajnálom, hogy rajtad csattant akkor minden, sajnálom, hogy magam helyett téged…
- Hé – állított meg a hátamat simogatva -, ha ez kellett ahhoz, hogy Világmegváltó Meredith Field legyél, megtiszteltetésnek veszem, hogy a lábtörlőd lehettem.
- Köszönöm – leheltem fülig elpirulva a megkönnyebbüléstől. Lassan elhúzódtam tőle, de nem ellenkeztem, amikor egy mozdulattal betakart mindkettőnket Shirley kedvenc plédjével, és a fejem búbjára hajtotta a fejét.
- Mikor fognak kevésbé hiányozni? – kérdezte, mintha még sosem veszített volna el senkit, mintha nem lennénk mindketten árvák, mintha nem tudná rettenetes bizonyossággal, hogy soha, de soha nem fog eltűnni az űr, amit a barátaink maguk után hagytak.
- Kevésbé? – feleltem hát egy tanár néni hangján. – Soha. Csak megtanulod megkerülni a hiányukat, mint valami földbe ásott, sötét vermet. Megtanulod, hol a helye, és előbb-utóbb nem botlasz bele minden nap, csak néha, amikor megfeledkezel magadról. – Csöndben emésztgette a szavaimat. A lélegzete csiklandozta az arcom, talán ezért is éreztem olyan tisztán és élesen, hogy az eddigieknél nagyobb lendülettel tölti meg vele a tüdejét.
- Ezt csinálod Regulusszal is? – ugrott rá vakmerően az aknára, mielőtt megfogta a kezem. - Kerülgeted a hiányát?
- Nem – suttogtam összeszorult torokkal, és lehunytam a szemem. Csilingelt néhány vészcsengő a fejemben, de nem féltem. Még nem. – Nem igazán. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amit sosem fogok megtanulni. Egy pillanatra tisztán éreztem, hogy visszatartja a levegőt, és azt kívántam, bár sose mondaná ki, amire gondol – vagy legalábbis ne így, hogy közben a mellkasán nyugszik a fejem. De nem volt szerencsém. Volt valaha is szerencséd, ha Davidről volt szó? - Tudod, hogy segítenék. – Megtorpant; a hajamba bújva kutatott a megfelelő szó után. – Tanítgatnálak. A legfurcsább az volt, hogy pontosan erre vágytam. Hosszú idő után először igazán biztonságban éreztem magam, talán még inkább, mint mikor a karomban tartottam Jemyt, hiszen ezúttal engem tartott valaki. David ismerős esőillata betöltötte körülöttem a levegőt; otthon illat volt, remény és nyugalom. Csakhogy egyelőre nem ezekről szólt az életem. - Igen, talán. – Arcon csókoltam, majd egy félmosollyal kibújtam a takaró alól, és a tőlem telhető összes szeretettel összeborzoltam a haját. – Majd egyszer.
~o~
Jeremy Carter rettegett a zombiktól – attól az egytől legalábbis, ami a szomszéd szobában aludt, egészen biztosan, és ezen a félelmen kicsit sem segített az éjszakai sötétsége. Ezzel magyaráztam, hogy minden éjjeli őrködésünk alatt a kezemet szorongatta, és ezt mondogattam magamnak akkor is, amikor először ölelt magához a közösen használt óriási pokróc alatt. Az első csókhoz persze semmi köze nem volt: arról egyedül én tehettem. És egy kicsit persze Jeremy Carter. - Mit bújsz ilyen elmélyülten, törpe? – Tara néni egy kissé gyanakodva szemlélte az arcomon elterült idióta vigyort, de végül úgy foglalt helyet velem szemben, hogy nem tett rá megjegyzést. Persze nem is igazán volt rá szükség; elég volt egyetlen pillantást vetnem meggyötört vonásaira, máris nyoma veszett minden mosolyomnak. Vannak dolgok, amiken a világ legszebb szerelmi története sem képes segíteni.
- Shirley írt nekem egy esti mesét – feleltem szűkszavúan, majd gondosan összehajtogattam a pergamenlapokat, és kicsit önző módon más irányba tereltem a beszélgetést. – Ma volt az utolsó napod a munkahelyeden?
- Igen. Már találtak is valakit, aki tologatja helyettem az aktákat. – Lehunyt szemmel dőlt hátra Nagyi legkényelmesebb foteljében, és egy pillanatra megcsillant a tartásában a kislány, aki ebben a házban nőtt fel. Csak felvillant, aztán el is tűnt a felnőttség súlyos páncélja mögött. A páncél mögött, ami ma különösen nehéznek tűnt, ezért aggódva hajoltam előre.
- Szomorú vagy.
- Csak fáradt – legyintett továbbra is csukott szemmel, csak hogy valahogy alátámassza a dolgot.
- Nyugodtan hazamehettél volna. Jól megvagyunk Jemyvel, komolyan. Már belejöttünk a dologba. Shirley amúgy is hónapokon át kínzott minket a gyereknevelés elméletével, szóval…
- Itt a helyem – szakított félbe. A hangsúlyából ítélve máris lezártnak tekintette a témát, de olyan gondterheltnek tűnt, hogy képtelen voltam befogni a számat.
- Tudom. Mármint azt tudom, hogy szeretnél minél többet az unokád mellett lenni. Ez teljesen normális. Nyilván. De továbbra is azt gondolom, hogy nem kellett volna felmondanod emiatt. Jemy csak veled hajlandó fürdeni és elaludni, ezt már soha senki sem veszi el tőled, és ott vannak a hétvégék is… de egyébként boldogulunk. Tényleg. Főleg, hogy Lily rendszeresen itt van délutánonként Harryvel. Lassan szakképzett bölcsődének számítunk. Nem kell minket féltened.
- Pedig féltelek. Mindnyájatokat. – Nyúzottan megdörzsölte az orrnyergét, majd kinyitotta a szemét, és hozzám hasonlóan előre hajolt, hogy biztosan eljusson hozzám az üzenete. – Nem kellene, hogy erről szóljon az életetek. Fiatalok vagytok, és…
- A másik lehetőség, hogy a háborúról és a halálról szóljon – egyenesedtem fel egy dacos mozdulattal. – Abból pedig köszönöm, nem kérek.
- Fiatalok vagytok – ismételte meg Tara -, és nem akarom, hogy visszatekintve megbánjátok ezt az időszakot.
- Davidre és rám vadásznak. Nem hiszem, hogy sok választásunk van. – Összefont karokkal dőltem hátra, majd egy kis töprengés után a fejemmel a kredenc felé böktem. - Húzd ki azt a fiókot, és olvasd el Flame utolsó leveleit, ha nem hiszed el. Mást sem ír bennük, csak hogy ki ne tegyem innen a lábam, mert Keara megszállottként kutat utánam, és azok a kegyetlenségek, amikkel tele van az újság… az mind csak a délutáni szieszta része.
- Meredith, nem azt mondom, hogy menj és halj meg. – Tara néni megpróbált hangnemet váltani. Az arcára volt írva, hogy eleve nem így akarta elindítani ezt a beszélgetést, és talán még azt is bánta, hogy pont ma este kezdett bele. Mindezt tisztán láttam, mégsem tudtam leállítani magam.
- Amikor utoljára parádéztam Dumbledore Rendjében, megátkozták a legjobb barátnőmet, és most minden napom azzal indul, hogy virágot viszek a sírjára. – Elfordítottam az arcom, hogy ne kelljen az arcára kúszó gyászt néznem. Nyeltem egyet, elszámoltam háromig, majd kicsit kevésbé hevesen folytattam a mondókámat. - Pontosan tudom, hogy milyen, amikor majdnem mindenki elhagyja az embert. Nem fogom elhagyni Jemyt. Nem fogom hagyni, hogy még árvább legyen. Daviddel mi vagyunk a keresztszülei. Shirley ránk bízta őt. Én…
- Ideköltözöm – vágott a szavamba váratlan ellenállással.
- Tessék?
- Ideköltözöm – ismételte meg higgadtan -, és nem akarom feleslegesnek érezni magam. Úgyhogy menj, és csinálj végre valamit. – Lehet, hogy ezzel akarta leplezni, hogy minden eddiginél gondterheltebb és elkeseredettebb mintázatba rendeződtek a vonásai, de végül is egyre ment. Nekem támadt, és ezzel hosszú percekig nem tudtam mit kezdeni, csak meredtem rá elnyílt szájjal.
- Azt hiszed, nem akarok? – nyögtem ki végül, és még én is összerándultam a hangomban csendülő megbántottságtól. - Azt hiszed, csak úgy tükörbe tudok nézni azok után, hogy hónapokon át itt bujkáltam? De… hallottad, amit az előbb mondtam, igaz? Arról, hogy nem hagyhatok cserben embereket. Arról, hogy tudom, milyen elveszíteni valakit. Nem tehetem meg… nem lehetek önző. Flame minden percben az életét kockáztatja értem, és cserébe csak annyit kér, hogy ne hősködjek. Noble nagyi… tudom, hogy egy keményszívű fúria volt világ életében, de bármilyen hihetetlen is, szeret és aggódik értem. Az a nő… néha azt gondolom, többet veszített bármelyikünknél, és egyszerűen csak nem tudta, merre menjen tovább, mert sosem volt, aki megmutassa neki az utat. Őt sem tehetem ki még több fájdalomnak. Jemy pedig Jemy. Vele kapcsolatban ígéretet tettem Shirleynek.
- Meredith, itt fogok lakni. – Az ujjaival dobolt a dohányzóasztalon, így minden egyes szava dübörgő nyomatékot kapott. - Jól értsd, amit most mondok: ne foglalkozz Jeremyvel. És ne foglalkozz a többiekkel sem, mert ha igazán szeretnek…
- Ne gyere nekem ezzel! – Olyan elnyomottnak és gyerekesnek éreztem magam, hogy muszáj volt felugranom a helyemről. Ezt tudtam irányítani, a pánikszerű kiabálást nem. - Azt hiszed, nem tudom pontosan, hogy bármit is teszek, azzal előbb-utóbb megbántok valakit? A varázsvilág olyasvalaki ellen küzd, akit részben én szabadítottam a rá, és én mit teszek? Álomországosat játszom már majdnem egy egész éve. Tudom, hogy kötelességem lenne végre letenni valamit az asztalra. Azt is tudom, hogy David tegnap már másodjára osont ki a házból valami ostoba Rend-gyűlésre, és Sirius falazott neki. – Ez a barátság nem volt újszerű, ahogy a két fiú közös árulása sem, de amikor legutóbb bántottak meg egyesült erővel, nem életekről volt szó, csak érzésekről. Az életünk felelősség volt, létszükséglet, az érzések viszont luxusszámba mentek. Ezért fájt annyira a hátamba döfött kés, még akkor is, ha értettem. Még akkor is, ha tudtam, hogy túlreagálom. - Azzal pedig már a kezdetektől fogva tökéletesen tisztában vagyok, hogy Lily nem azért járkál ide, hogy segítsen Jemy körül vagy, mert James sosincs otthon, és egyedül érzi magát. Azért van itt, hogy engem figyeljen. Mindenki azt hiszi, hogy két lehetőségem van: újra bekattanok, vagy csinálok valami óriási hülyeséget. És tudod, néha úgy érzem, ez az ügyetlenül leplezett figyelem és a tehetetlenség az, ami a végén tényleg az őrületbe fog kergetni. – Hátat fordítottam Tara néninek, és dobtam néhány ágat a kandallóban lobogó tűzre. - Kipukkant a buborék – mondtam a lángoknak. - Shirley meghalt, mi itt maradtunk a kisfiával, a kinti helyzet pedig változatlanul borzalmas, és… Úgy érzem magam, mint egy börtönben. Egy börtönben, amit én építettem magam köré.
- Itthonról is tehetsz valamit – felelte egy levegővételnyi szünet után. Megnyikordult alatta a fotel, de nem jött oda hozzám. - Fogalmam sincs, mi jár a bátyád fejében, és mi az a nagy védelem, amit neked biztosít, de nem is érdekel. Ha te így gondolod, hiszek neked. Viszont itt lenne az ideje, hogy elkezdje csurgatni felénk a belső információkat.
- Nem akarom veszélybe sodorni. – Utálod Flame-et. Sosem bocsátottad meg neki, hogy halálfaló lett, és sosem szeretted annyira, hogy megpróbáld. Ezt gondoltam magamban, és ennél még cifrábbakat is, mert kezdtem dühös lenni. Mégsem tudtam becsukni a fülemet.
- Te magad mondtad, hogy már így is nap, mint nap életveszélyben van – mondta Tara néni. - Ez valószínűleg így is van. De azt is mondtad, hogy ebben a helyzetben senki sem nyerhet, hogy bármit teszel, azzal megbántasz valakit, ezzel pedig nem értek egyet. Flame-nek megvan a magához való esze. Mi lenne, ha megpróbálnál végre igazán bízni benne? – Tétovázott egy kicsit, mielőtt a vállamra tette a kezét, ezt jól hallottam a lépteiből, ennek ellenére kis híján összeomlottam a megkönnyebbüléstől, hogy egy szülőszerű valaki törődik velem. - Ha ez sikerül, talán magadban is újra elkezdesz hinni. Biztosan nyálasan hangzik, de szerintem mindnyájunknak arra lenne most szüksége. A régi Medre. Nekem, Jemynek, Davidnek… de legfőképpen neked.
- Miért? – kérdeztem egy picit elhúzódva, majd felé fordultam.
- Hm? – Értetlenkedve, és talán egy picit aggódva vonta fel a szemöldökét. Mindenki attól fél, hogy újból eltűnsz.
- Miért költözöl ide? – pontosítottam hasonló arckifejezéssel. Tara néni a földre csapta a tekintetét, és szépen lassan visszaoldalazott a helyéhez.
- Azért, hogy levegyek egy kis súlyt a vállatokról – válaszolta a padlónak, nyomatékként pedig ezúttal a nyújtózkodás és az ásítozás bevett párosát választotta. - Van elég bajotok így is.
- Ezt elsőre is hallottam. Talán még el is hiszem neked. De szeretném most az igazat hallani. – Szerettem volna azt hinni, hogy a puszta pillantásom alatt tört meg, de az igazság valószínűleg az, hogy amióta csak belépett a szobába, kikívánkozott belőle a hír.
- Sebastian és én… - nevetséges feszengéssel kereste a megfelelő szót, mintha csak egy gyereknek magyarázna –, eltávolodtunk egymástól. Shirley halála óta mintha egy idegennel élnék együtt. Már előtte is máshogy kezeltük a helyzetet, de most… - Megrázta magát, és egy pillanatra rám nézett. - Oda megyek, ahol szükség van rám, és az itt van, nem pedig… - Ismét hátradőlt a székében, majd behunyta a szemét. - Felejtsd el. Nem veled fogom megtárgyalni a válságba jutott házasságomat, még akkor sem, ha éppúgy átlátsz rajtam, mint édesanyád. Nem vagy Erlina, Med. Saját magad vagy. Ideje úgy is viselkedned.
- Szuper – vágtam rá kissé hevesen, noha tudtam, hogy ebben a helyzetben nincs értelme a sértődésnek. - Kösz a jó tanácsba burkolt rideg elutasítást. Ha nem gond, akkor én most le is fekszem aludni.
- Meredith! – szólt utánam ezúttal a saját, gondoskodó hangján.
- Van még valami bölcsesség a tarsolyodban? – Megtorpantam az ajtóban, de nem fordultam hátra.
- Ha bánt, hogy David titkolózik, akkor beszélj vele. Ő a… ő a legjobb barátod. Az utolsó.
- Shirley és Jeremy volt a legjobb barátom. – Ezúttal én voltam az, aki kínos körültekintéssel válogatta meg a szavait. - David az a srác, aki tulajdonképpen sosem akart a barátom lenni.
- De az lett.
- Talán. Az biztos, hogy szinte már csak ő maradt nekem. Az is biztos, hogy féltem. De ami holtbiztos, az az, hogy nem olyan könnyű beszélni vele. Jó éjt, Tara néni.
~o~
Abszol úti kirakatok villannak fel a szemem előtt, kissé imbolyogva, mintha föl-alá rohangálnék, hogy minél többet megcsodálhassak belőlük. Izgatott vagyok, de egy hangyányit irritálnak a robogó képek, és valahol a zsigereim mélyén fészkelődik egy érzés, amit talán félelemnek hívnak. Mintha túl sok lenne az újdonság, mintha túl ismerős lenne az ismeretlen. Mintha tudnám, mi következik.
Ha tudnám, nem nyúlnék a mellettem himbálózó kéz után.
Vagy sokkal jobban szorítanám. Egy szatyorban könyvek ütődnek egymáshoz ritmusosan, de távolról sem az én kapkodó lépéseim ütemére, és ettől lidércesen aszimmetrikus lesz a Varázslók útja. Magas, taláros emberek haladnak el mellettünk, mosolyognak, néha még integetnek is, de a talár imbolyogva fodrozódik mögöttük, a mozdulataik pedig mintha vészjósló kárörömmel nyúlnának utánam. A szemük csak a társam felé csillog barátságosan, ezért azonban eszembe sem jut hibáztatni őket. Ha nem lenne olyan nyaktekerő mutatvány, én is álmélkodva merednék a csodára, akit a testvéremnek nevezhetek. Az ujjait szorongatva ráébredek, hogy nem érdekel, mennyire sajdul bele a nyakam, muszáj rápillantanom, csak hogy biztos lehessek benne, valódi. Egy kicsit fészkelődöm a bőrömben, ami kicsinek és kényelmetlennek tűnik, amióta csak az eszemet tudom, aztán felé fordítom a fejem. Még sikerül rámosolyognom, mielőtt mindent ellep a fehérség, de nem veszi észre, mert egy kócos hajú fiút figyel, aki mindenkinél hevesebben lóbálja felénk a karjait. Aztán hirtelen sűrű köd lepi el a sikátort. Bekúszik a mellkasom alá, elakad tőle a lélegzetem. Elborítja az elmémet is; nem látok és nem tudok gondolkodni, mintha nem is léteznék. A köd egy percig sem szűnik meg, de egy szempillantás alatt eltompul, amikor a testvérem megszorítja a kezemet. A botfülű táska egy óriási durranással landol a földön, és én megvetem a gyengeségét, közben pedig rettegek, hogy a sorsára jutok, ezért kétségbeesett erővel kapaszkodom. Fekete csuklyás alakok suhannak el mellettünk. Körbe-körbe táncolnak, de a talárjuk legalább nem hazudik, meg sem próbál más lenni, mint ami. Rettegés és halál kering közöttük, befészkeli magát a gyomrom mélyére is. Talán ettől rándulok össze, talán a váratlan közelségüktől, de igazából nem is érdekel, mert a fizikai gyengeséget ölelés jutalmazza, amitől fázósan húzza magát össze a szívemben dudorászó magány. Még utoljára megijed a szeretet hazugságától. A következő pillanatban pedig kicsusszan a kezeim közül a testvérem.

Ő engedett el engem. Nem én engedtem el őt. Ő engedett el engem.
- Mester? – Ezek a kezek néhány órával ezelőtt is remegve kaptak utánam, akkor azonban bizsergő elégedettség jelezte az útjukat, nem pedig bosszankodás. Ha nem lett volna olyan ügyes, azon nyomban meg is ölném, de így még megkímélem egy ideig. Graham halála óta nehéz igazán tehetséges fiút találni az alattvalóim között. Graham nevével együtt ezernyi kép fut át az agyamon, és gyűlölöm, amiért meghalt, gyűlölöm, amiért magamra hagyott. Egyetlen embert gyűlölök még nála is jobban: azt, aki először hagyott igazán magamra. De ha végre ő is meghalna… A nevetésemtől összerándul a férfi az ágy másik oldalán, pedig nem az ő halála közeleg. Még nem. De ha mégis úgy tartja kedvem, hogy perceken belül végzek vele, akkor sem lesz oka panaszra. Az egyetlen, akivel hamarosan kínok közt végzek, nem egy ostoba kis Árnyék lesz, hanem maga Medy.
- Mester? – Az Árnyék most már nem aggódik, az Árnyék most már mosolyog… - Med? Med!– David hangja a holtakat is felébresztette volna örök álmukból, ami azért volt különösen szerencsés ebben a pillanatban, mert a hírek szerint jómagam sem álltam távol attól, hogy halott legyek. Álmosan pislogtam fel rá, de még így is egyértelmű volt, hogy a frászt hoztam rá, azért ordibál velem. Persze ő is megijesztett engem, ezért fordulhatott elő, hogy a következő percben már lefelé kellett néznem, ha követni akartam a mozdulatait; a földre rúgott takaróhalmazt próbálta immár visszafogott mormogás közben összeszedni. - Mit keresel te a verandán? Borzasztó hideg van!
- A jelek szerint elaludtam – válaszoltam remegve. Ezt úgy értelmezte, hogy a kijelentésének megfelelően majd’ megfagyok, valójában azonban a rémálmom miatt kezdtek irányíthatatlan táncba az izmaim. - Hálás vagyok az ébresztésért – tettem hozzá, miközben David mérgesen körém tekert egy plédet -, éppen időben jött.
- Épp időben a fagyhalálod előtt? – horkant fel.
- Nagyon vicces vagy. – A tőlem telhető legnagyobb eleganciával kitértem a lökdösődő kezei elől, és magamtól léptem át a ház küszöbét. Eljött az ideje, hogy én legyek dühös. Főleg, hogy nekem okom is volt rá. - Pontosabban nem vagy az. Éppen ezért vagyok itt.
- Hiányzik a humor az életedből? – Most, hogy nemcsak a kabátját, de a rémületből fakadó mérgét is levetette magáról, eszébe jutott, hogy talán illene elszégyellnie magát, úgyhogy bőszen bámulta először a padlót, majd a tűzhelyet, amin neki fogott teát főzni.
- Az év bölcsessége, gratulálok. Ennél már csak az a meglepőbb, hogy meg sem próbálod eltitkolni, hogy odakintről érkeztél. – Türelmetlenül kikaptam a kezéből a kannát, mert egyrészt rémes teákat tudott főzni, másrészt én voltam a vallató, és neki kellett volna egyhelyben ücsörögnie.
- A jelenléted a hat réteg takaró alatt eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy lebuktam. – Már csak azért sem ült le az asztalhoz, inkább karba tett kézzel nekitámaszkodott mellettem a pultnak. - Ha csak levegőzni ugrottál volna ki ide, nem lennél ilyen felkészült.
- Mielőtt teljesen véletlenül erődön felül törni kezdenéd magad, hogy kimagyarázd a helyzetet – mondtam egy lesújtó pillantás kíséretében -, van itt a kisurranásaidon kívül még valami, amivel kapcsolatban érdekelne a véleményed.
- Éspedig? – Az arcán a meglepetés és a hitetlenség viaskodott egymással felettébb szórakoztató módon, hiszen nem számított rá, hogy ilyen könnyen megússza ezt a késő esti találkozást. No persze minden pozitív érzés lehervadt a vásott kis képéről, amikor egy nagy kupac újságpapír landolt előtte a földön.
- Ezt találtam a zongorában. – A rend kedvéért belerúgtam egy kicsit a halomba, hogy szétterüljön a lába előtt. - Legalább kilenchónapnyi anyag a világunkban történő borzalmakról. – Ekkor már mindketten pontosan tudtuk, mekkora időintervallumot ölelnek fel a cikkek, de a kilenc hónap kifejezésnek ebben a házban különleges hatalma volt, és azt akartam, hogy David összegörnyedjen a súlya alatt. - A gyáva nagyapámra emlékeztető zongora volt az utolsó dolog, amit nyitogatni kezdtem volna az elmúlt időszakban, úgyhogy a rejtekhelyre vonatkozó részletet át is ugorhatjuk. Inkább arra lennék kíváncsi, miért játszottad el, hogy hozzám hasonlóan nem vagy hajlandó foglalkozni a külvilággal Shirley terhessége alatt. Az én híres buborékom nagy támogatása csak ennyi volt? Egy játék?
- Szerinted? – Dacosan emelte rám a tekintetét, amihez nagyon, de nagyon nem volt joga.
- Szerintem ne tőlem várd, hogy kimagyarázzam több mint fél év hazugságait – vágtam rá. Mögöttem sípolni kezdett a teáskanna, de eszem ágában sem volt foglalkozni vele.
- Inkább nevezném füllentésnek. – A pillantásomtól önkéntelenül is védekezőn emelte maga elé a kezét. - Élveztem, hogy nem méregetsz a nap huszonnégy órájában gyilkos tekintettel, oké? Sőt, azt, hogy egyáltalán rám nézel. És azt is akartam, hogy… szerettem volna, ha tudod, hogy a te oldaladon állok.
- Akármit is jelentsen ez, nem hiszem, hogy… - Feldúltan hallgattam el, és a szám szélét rágcsálva figyeltem, ahogy elhallgattatja azt az idióta kannát, és elővesz két bögrét a szekrényből. - Ha tényleg az „én oldalamon állnál”, nem hazudoznál össze-vissza. Se erről, se másról. Semmiről.
- Shirley az áldását adta rá. – Eközben nyilvánvalóan megint kerülte a tekintetemet, de legalább a kezembe nyomott egy bögre forró teát is. Kezdett visszatérni az élet az ujjaimba. - Azt mondta, mindnyájunknak jót tesz. Azt…
- Shirley tudott róla? – Annyira lefoglalt az, hogy újra keringeni kezdett a végtagjaimban a vér, hogy eddig a pontig fel sem fogtam, mi csúszott ki David száján.
- Miről nem? – vont vállat, majd végre valahára leült a konyhaasztal mellé. A mozdulatsor nekem is szimpatikus volt, ezért kisvártatva lerogytam vele szemben egy székre, és ezzel mintha kifutott volna a lábaimból a harc utolsó szikrája is.
- Ebben van valami – ismertem el a gőzön át hunyorogva. - Természetesen abban is, hogy jót tett nekünk az a kis civódás. Meg hogy egy csapat voltunk ebben, te meg én. – Fújni kezdtem a teámat, mire feltisztult a gőzfelhő, és megláttam David rosszul leplezett mosolyát. - Vagyis hát látszólag – tettem hozzá durcásan. – Mindegy is. Mi a fenét művelsz, amikor kilógsz a házból?
- Nem biztos, hogy beszélhetek róla – komolyodott el. - Dumbledore…
- Jól emlékszem, hogy az előbb szinte vágyakozva beszéltél a gyilkos pillantásomról? – szakítottam félbe határozottan. Tulajdonképpen kezdtem lenyugodni, de az öreg szakállas említése nem tett jót a vérnyomásomnak. - Nem? Akkor nyögd ki, milyen feladatot sóztak rád a Rendnél.
- Keara a mesteréhez hasonlóan előszeretettel használ varázslényeket a kis akcióihoz, de a legtöbbjüket nem egyszerű nyomon követni.
- De te megpróbálod. – Szenvtelen arccal figyeltem, ahogy belekortyol a teájában, csak hogy ne kelljen részletekbe menő beszámolót tartania nekem, ennél azonban sokkal több energiámba került, hogy ne nevessek föl hangosan, amikor megégette a nyelvét.
- Igyekszem – lehelte könnyes szemmel.
- Szóval most már nemcsak attól kell félnem, hogy Keara egy ilyen kiruccanás után darabokban küldi vissza a tested, hanem attól is, hogy egészben felfal valami mágikus fenevad. Csodálatos. Tündéri.
- Med…
- Arra jutottam, hogy elég volt mára ennyi őszinteség. Legalábbis tőled biztosan. – A tervezettnél lassabban pattantam fel az asztaltól, de ez is elérte a kívánt hatást; David immár kellőképpen bűntudatos képet vágott. - Ami pedig engem illet: holnap meglátogatom a nagyanyámat. – Nekem nem volt mit szégyellnem, de azért szorosan öleltem magamhoz a bögrémet. - Ha akarsz, itthon maradsz, ha dolgod van, elmész; most, hogy itt van Tara néni, nem vagyunk Jemyhez kötve. De azért jó lenne, ha te sem hagynád ki az esti mesét.
- Mindig csak utána megyek el – felelte, és nagyon bölcsen nem tett megjegyzést a másnapi kiruccanásomra.
- Tudom. Ha nem tűnt volna fel, nem igazán tudsz titokban kiosonni innen. Mondanám, hogy gyakorolj, de akkor csúnyán felülírnék minden mást, amit eddig javasoltam, szóval… - Megköszörültem a torkom, majd egy biccentést követően sarkon fordultam. - Jó éjt, David.
- Jó éjt, Med.
~o~
Noble nagymama a szüleim halálát követően egyszer sem kívánt gondviselői szerepben fellépni velem szemben, még azután sem, hogy mindkettőnk legnagyobb meglepetésére megkedveltük egymást. Regulus hivatalosan persze sosem aludhatott nálam, és a Hölgy minden más tekintetben is tüntető éberséggel őrizte az erkölcseimet, de az esküvői előkészületek halmozódásával egyre szívesebben hunyt szemet egy-egy feltűnően jól időzített reggeli vendégség felett. Amikor hozzá költöztem, már nagykorú voltam, minden szempontból kifogástalan vőlegénnyel rendelkeztem, és egyébként sem kezelt engem sohasem igazi gyerekként, így hát az első pillanattól kezdve egyenrangú felnőttként tartotta tiszteletben a döntéseimet. Mindez azonban távolról sem jelentette azt, hogy időnként - amikor megfeledkezett magáról és a szokatlan érzésekről, amit gyakorlottabb emberek aggodalomnak, gondoskodásnak és féltő szeretetnek neveztek volna -, nem bukott felszínre a nagyszülői szigor és nemtetszés. Mivel valószínűsíthetően Ethelberta Noble volt a pókerarc feltalálója, ennek egyetlen biztos jele volt: ironikus módon kishölgynek szólított. Mire kinyitotta az ajtót, ez az egyetlen szó már réges-régen a fülemben visszahangzott, mint egy rajtakapott kisgyereknek. - Mr. Potter! – A Hölgy indokolatlanul széles mosollyal pislogott a szedett-vedett mugli ruhában parádézó Jamesre a résnyire nyitott ajtó mögül, és szinte ugyanazzal a levegővel cincogva hozzátette: - Micsoda kellemes meglepetés!
- Hát még milyen kellemes lesz, ha meglátja, mit rejtegetek a köpenyem alatt! – kacsintott rá a fiú pajkosan. A meglehetősen pontatlanul körülírt láthatatlanná tévő köpeny alatt mindeközben egy Meredith Field nevű lány vágott minősíthetetlen pofákat, az általában igencsak karót nyelt nagyanyja azonban ezt szerencsére nem láthatta. Nem mintha a kamaszos kuncorászás mellett bármire is maradt volna kapacitása… legalábbis ez volt a meggyőződésem mindaddig, amíg a küszöb fölött elaraszolva meg nem pillantottam az óriásira tágult orrlyukait. Első pillantásra ijesztő mértékben emlékeztetett egy vérebre, mire azonban becsukódott mögöttünk az ajtó, már biztos voltam benne, hogy rögtön kiszagolta a parfümöt, amit tőle kaptam karácsonyra.
- Örülök, hogy láthattam, kedves Ethelberta. – James gyakorlott mozdulattal csókolt kezet a nagyanyámnak, majd határozott léptekkel a hátsó ajtó felé vette az irányt, hogy a szokásos módon tovahoppanáljon a kert végéből. Rendkívül otthonosan mozgott a házban, ami az elmúlt hónapok kém- és postatevékenységét tekintve teljesen érthető volt, mégis zavartan bámultam utána. - A Csomagot a fogas előtt hagytam, ma ő gondoskodik a többi csomagról! – kiáltott vissza vigyorogva a válla fölött. Megráztam a fejem, és rendeztem a vonásaimat; még épp időben, mert a következő pillanatban Noble nagymama keze elegánsan lerántotta rólam a leplet.
- Nem azért, hogy kötözködjem, kishölgy, de erősen gyanítom, hogy a bátyádnak nem fog tetszeni a felbukkanásod.
- Akkor életében először teljesen mást fog gondolni, mint te, nem igaz? – Nyomtam az arcára egy villámgyors puszit, mielőtt bármelyikünk is meggondolhatta volna magát, majd a zsebembe tömködtem a köpenyt.
- Tisztelettudóbb nem lettél, az biztos. – Ahogy már említettem, a nagyanyám volt A Pókerarc, de ezen kívül alkalomadtán meghökkentően jól hozta a szemöldökráncolós figurát is. Most az egyszer azonban bujkált benne egy nagy adag mosoly is. - Viszont nagyon úgy tűnik, hogy fogytál, és…
- És ha még valamit megjegyzel a kinézetemmel kapcsolatban, már egészen úgy fogsz viselkedni, mint egy sütiket sütő nagymama. – Ha már ott tartottunk, hogy neveletlen vagyok, meg sem vártam, hogy beljebb invitáljon, kérdés nélkül elindultam a szalon felé.
- Azt pedig nem akarjuk, igaz? – csapódott mellém azon nyomban a dámák dámája.
- Tulajdonképpen semmi bajom a sütikkel. – Ellenálltam a kísértésnek, hogy cinkos kacsintással oldalba bökjem, és inkább csak villantottam rá egy vásott vigyort.
- A házimanó rögvest előkerít nekünk valami süteményhez hasonlót. Phebe! – A takaros kis manó könnyekben tört ki, amikor meglátott, a nagyanyám rendre utasító pillantása után azonban a körülményekhez képest csodálatos higgadtsággal vette tudomásul, hogy most bizony sütnie kell valamit Meredith kisasszonynak. Egy röpke percre még azt is el tudtam képzelni, hogy a boldogság elemeli a földtől, úgy repíti a konyhába. Összeszorult a szívem, ahogy utána néztem, de hosszú idő óta először nem a fel-felbukkanó emlékek miatt, hanem csak úgy, mert örültem, hogy örül. – Most pedig szépen elmeséled nekem, kishölgy, hogy mégis hogy jutott eszedbe ide jönni.
- Először is sajnálom, hogy csak így betoppantam. Én csak… Egy egész védőbeszéd, és kismilliónyi jól álcázott hiányoztál-kérdés volt a tarsolyomban, de még csak elkezdeni sem volt időm. A bejárati ajtó csapódása és a bátyám kővé dermedt, elkerekedett szemű megjelenése között szinte arra sem volt alkalmam, hogy becsukjam a számat, úgyhogy majdnem egy teljes év után nem nyújthattam valami fényes látványt. Valószínűleg Flame is jobbra számított, mert először nem engem vett elő, hanem a Hölgyet.
- Elment az eszed? Hogy engedhetted ezt?
- A helyedben átgondolnám ezt a hangnemet, fiatalember – felelte higgadtan a nagymamánk, majd vetett felém egy lopott pillantást, ami azt súgta: Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Vagy valami hasonló bölcsességet. - A húgod épségben megérkezett ide, a házamat őrző kitűnő mágikus oltalomnak hála pedig idebent sem eshet bántódása, így hát nem látom értelmét a kiborulásodnak. Én magam például kiemelkedően gyorsan fel tudtam dolgozni a felbukkanását. Javaslom, hogy foglalj köztünk helyet, és kövesd a jó példámat. – Flame természetesen egy tapodtad sem mozdult a szőnyeg széléről, annyit azonban elért az öreg hölgy, hogy most már engem tisztelt meg fröcsögő szavaival.
- Egyedül jöttél? – vakkantott rám.
- Láthatatlanná tévő köpeny alatt. Jamesszel. – A tőmondatokban beszélés eleinte jó taktikának tűnt, ám amikor összefutott a szemöldöke, sietve hozzátettem valamit, ami csipetnyit nagyobb nyelvtani erőfeszítést igényelt tőlem. - Sirius pedig felajánlotta, hogy értem jön.
- Miért hangzik ez úgy, mintha nem fogadtad volna el? – Miért hangzik ez úgy, mintha nem értékelted volna a kommunikációs erőfeszítéseimet?
- Mert pontosan ez történt. – Megadóan emeltem magam elé a kezem. - Ettől függetlenül száz százalék, hogy egy óra múlva a küszöbön fog vonyítani, szóval most már… - még éppen időben váltottam hangsúlyt - esetleg lenyugodhatnál, nem gondolod?
- Gyere ide, te kis hülye. – Két lépéssel előttem termett, és mire észbe kaptam, már úgy szorongatott, mint egy rongybabát.
- Érzelgős egy fiú, mi? – nyöszörögtem a galádul somolygó Hölgy felé. – Elgondolkozik az ember, hogy mennyire is alkalmas egy nagy múltú család vezetésére… De még nem késő kedvencet váltani, Nagymama. Bátorkodom javasolni magam, mint a címre érdemes egyetlen jelen lévő unokát.
- Mi a fenének kellett idejönnöd? – Flame most már úgy tolt el magától, mintha elképesztően törékeny lennék, és időről időre fura fejet vágott, mert egyszerre akarta ellenőrizni, hogy minden porcikám ép-e.
- Untam a bezártságot, untam a leveleket, úgy éreztem, kezd románc szövődni a Nagymama és Sirius között, aminek utána akartam járni – hadartam -, legfőképpen pedig valamilyen titokzatos oknál fogva hiányzott a családom. – Ez mindkettejüknek szólt, és a hatás nem is maradt el, mert hajszálpontosan ugyanolyan arccal kezdték a padlót bámulni. Ennyit az érzelgősségről.
- Sajnálom, ami Shirleyvel történt – mondta Flame. Vagy talán mégsem. Aggódva kémlelte a reakciómat, ezen túl pedig őszintének tűnt a részvéte, úgyhogy természetesen kibuggyant egy könnycsepp a szememből.
- Utolsó leheletéig utált téged – töröltem le feltehetőleg láthatatlan mozdulattal az árulót -, de meglepően hálás volt a bosszantó aggodalmaskodásodért.
- Akkor félig-meddig rend maradt a világban.
- Félig-meddig. Ahhoz pedig, hogy ennél kicsit nagyobb rend legyen, szükségem lenne a segítségedre.
- Éspedig?
- Lassan – és ezt komolyan mondom, mert Keara egy intelligens, jól felkészült és kiszámíthatatlan ellenség… - ideje lenne pontot tennünk ennek a történetnek a végére. Szóval szeretném, ha elkezdenél feltűnésmentesen belsős információkat szolgáltatni a Szörnyetegről. Úgy, hogy ne vegye észre. Úgy, hogy neked még véletlenül se essen bántódásod. Van erre lehetőség? – Az utolsó mondatnál már legalább két szál cérnát kiszedtem a ruhámból, így egy ideje nem figyeltem Flame arckifejezését, de a kísérteties csöndre felkaptam a fejem. Mindenre fel voltam készülve, amivel azonban végül szembetaláltam magam, az Flame Fagan Field híres-hírhedt összeesküvő-mosolya volt.
- Azt hittem, már sosem kérdezed meg.
~o~
Shirley halála óta ez volt a hetedik alkalom, hogy elhagytam a házat, de most először jöttem teljesen egyedül – és anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna róla. Tara néninek hagytam egy üzenetet a konyhaszekrényen, kettőt pedig a gyerekszobában, hogy ne ijedjen meg, Davidnek azonban egyetlen szóval sem említettem. Személyesen is közölhettem volna vele, mert nem sokkal azelőtt esett haza egy vadászatról, hogy én elindultam otthonról, de már a fejemben is elég volt végigzongorázni a lehetséges reakciókat, úgyhogy addig gubbasztottam a lépcső alatt, amíg fel nem ment a szobájába. Ma van a vőlegényem halálának második évfordulója, és arra gondoltam, elugrom sírni egy kicsit oda, ahol megölte magát. Van kedved elkísérni? Tudod, mert ha egymagam lépek ki ezen az ajtón, egészen biztosan rám támad valaki… David volt az utolsó ember a világon, akivel meg akartam osztani ezt a napot. Sirius talán elkísért volna, ahogy tavaly is tette, de hónapok óta ma volt az első szabadnapja, és nem volt szívem összetörni a kisfiús lelkesedést, amivel a keresztfia születésnapjára készült. Tegnap szinte szökdécselve mutatta meg nekem a játékseprűt, amit Harrynek vett, és ha David nem szól rá, hogy ideje indulniuk, órákig hallgathattam volna, hogyan fogja már most megalapozni a kölyök kviddicskarrierjét. Vagyis nem igazán akadt olyasvalaki, akivel szívesen gyászoltam volna együtt Regulus Blacket. Főleg, hogy Regulus Black, akivel a leginkább szerettem volna megosztani az érzéseimet, nyilvánvalóan halott volt. Ha nem lenne az, akkor is rá lenne ma a legnagyobb szükséged? kérdezte Caitlin ásítozva. Gondolatban jól bokán rúgtam érte. Aztán még egyszer, mert az ásítás ragadós, és vagyok olyan szerencsétlen, hogy a másik valóságból elvesztett ikertestvérem hangja is elég legyen az elkapásához. Egy pillanatra elmosolyodtam, milyen paradox és kicsavart körülöttem minden. Egy-két percre lehunytam néha a szemem, de egyébként le sem vettem a tekintetemet napfelkeltéről. Gyönyörű volt. Az egyre erősödő fény meg-megtört a lágyan fodrozódó hullámokon, és minél tovább néztem, annál biztosabb voltam benne, hogy a barlang közelébe sem fogok menni. Tavaly Sirius miatt nem néztem szembe az ottani emlékeimmel, most pedig saját magam miatt. Mert úgy tűnt, már nincs is értelme. A tenger akkor vadul hullámzott, mint a lelkem, és ha elnyelt volna, hát én lettem volna az utolsó, aki tiltakozik ellene. Most mást üzentek a habok. Békét. Belenyugvást. Egy kicsit fáztam ugyan, de azon segített a kettesszámú pulóver, amit a derekamra kötöttem, mert a hideg nem belülről jött, csak egy újabb ajándék reggel ásítása volt. A szél alám gyűrte a pokrócom szélét, úgyhogy lekaptam a cipőmet, a homokszemek közé görbítettem a lábujjaimat, és türelmesen vártam, hogy a föveny felmelegedjen a talpam alatt. Amikor már az első pulóverre sem volt szükségem, hátradőltem, és ez eget kezdtem bámulni. A vég helyett a kezdetet. Ha elég sokáig nem pislogtam, nevetségesen könnyű volt azt képzelni, hogy a Black kúria könyvtárának mennyezete borul fölém, és ennyi elég is volt. A képek már maguktól jöttek. - Szóval, ha anyám hazaér, rögtön letámadod a kisstílű esküvői terveiddel, vagy hagyod, hogy pár percig untasson minket a grandiózus elképzeléseivel? – Regulus vigyorogva dobta le magát egy öblös karosszékbe, én pedig nagyot sóhajtva végignyúltam a díványon, ami a legutóbbi találkozásunk óta összement egy hangyányit, a karfája azonban még mindig jó keménynek bizonyult: két tény, amivel csak azután szembesültem, hogy a csillagok eszeveszett táncba kezdtek a szemem előtt. Nyöszörögve fogtam meg a fejem, és félig vakon nyúltam egy párna után, ám addigra Regulus már régen ott térdelt mellettem, és az arcom alá igazgatta a könyvtár feltehetően legkisebb példányát. Nem tettem szóvá, csak hálás mormolással visszahanyatlottam a bútorra, ami minden kétséget kizáróan utált engem. – Jól vagy? - kérdezte Regulus. Igazán büszke lehetett magára, mert éppen csak kihallatszott a hangjából az elfojtott nevetés; noha könnyen lehet, hogy erről a fülem csengése tehetett, és nem az ő varázslatos együttérzése.
- Aha – nyöszörögtem nagyokat pislogva. – Ha visszaülnél abba a borzalmas székbe, a kezedbe vennél egy borzalmas könyvet és időnként borzalmasan barátságtalan pillantásokat vetnél felém, ez a helyzet tökéletes újragondolása lenne a Nagy Találkozásnak.
- Bármilyen szentimentálisan és romantikusan hangzott is ez a te elgyötört hangodon, ki kell, hogy ábrándítsalak, bogaram. Egy tapodtad sem mozdulok innen, amíg meg nem bizonyosodom afelől, hogy nem nő két fejed.
- Ez nagyon figyelmes.
- Senki ne mondja, hogy nem törődöm a menyasszonyommal. – Nyomott egy csókot a homlokomra, majd egyet az orrom hegyére is, és végül csak azután hajolt a fülemhez, hogy kellőképpen meggyógyította az arcom kilencvenkilenc százalékát. – Hozzak egy kis jeget?
- Azt ne. De simogathatnád a buksimat és közben énekelhetnél is… -… és ahogy azt előre megjósoltam, ennyi kellett csak ahhoz, hogy a maradék egy százalék is megfelelő ellátásban részesüljön.
- Medy! Medy, ideje felkelni, hasadra süt a nap! – Biztos lehettem benne, hogy a következő tizedmásodpercben már a húgom fog az említett hason ugrándozni, így fénysebességgel nyitottam ki a szemem. Egy pillanatra elvakított a Nap, ezért csak nagyon lassan jutott el a tudatomig a külvilág többi részlete: a kemény föld a hátam alatt, a hajamból potyogó homok, a körém tekeredett takaró és az a megmásíthatatlan tény, hogy tizenkilenc éves vagyok, a húgom pedig egy kilencéves pszichopata, aki egy, az enyémhez túlságosan is hasonlító gonosz testben parádézik. Ezúttal éppen a fejem felett. Ekkor már egyértelmű volt, hogy az ébresztés előtt sóbálványátokkal sújtott, és mivel volt olyan kedves, és a pálcámmal együtt látható helyen foglalt helyet mellettem, már azt is tudtam, hogy ma meg fogok halni. Kis híján hangosan felnevettem a helyzet költőiségén, de még időben megállítottam magam. Egy mosoly azonban kiszökött a védelmi vonalon, és a legnagyobb meglepetésemre zavarba hozta Kearát.
- Én is örülök, hogy látlak – mondta, miután valahogy letörölte az arcáról a döbbenetet -, habár be kell vallanom, hogy nem számítottam ilyen lelkes fogadtatásra. Főleg, hogy köpő távolságon belül ülök, és a fejedről levettem az átkot, hogy tudjunk beszélgetni egy kicsit. Arra gondoltam, tarthatnánk egy csajos napot. Ezer éve, hogy csak így ketten lógtunk együtt! – Ekkor már az arcomat harapdáltam kínomban, a fejemben pedig ádáz csatát vívott a túlélési ösztön és a beletörődés. Keara szégyellősen simított a füle mögé egy elszabadult szőke hajtincset, aztán ő is rágcsálni kezdte belülről az arcát. Eddig nem találtam a helyem ebben a szituációban, most azonban gyökeret eresztett bennem a düh – olyannyira, hogy még a könnyem is kicsordult. Nem azért, mert még sosem színészkedett nekem, csak hogy kínozasson, hanem azért, mert talán tudtán kívül a lehetett volna testesült meg a gonosz kis játékaiban. Caityre gondoltam, és azt nem szabadott volna. Amire igazán szükségem lett volna, az a beszéd képessége volt, egyelőre azonban a torkomon akadt minden szó, így Keara szabadon ugrabugrálhatott az érzéseimen. – Persze, ha más dolgod van, azt is megértem. Benne van a pakliban, hogy rossz napot választottam arra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Nem biztos, hogy ma van időd jó testvérnek lenni. Mármint… eddig sem voltál az, miért éppen ma, a vőlegényed halálának évfordulóján kezdenéd el, igaz? Lehettem volna körültekintőbb, választhattam volna másik napot is. Igazán sajnálom, Medy.
- Mit keresel itt, Keara? – nyögtem ki hosszas kínlódás után. Az agyam egyik fele egyre csak noszogatta a kővé dermedt izmaimat, a másik azon töprengett, mi lenne ebben a helyzetben a legkevésbé megalázó halál.
- Áú, tesó. Én itt kiteszem a lelkem a korlátozott sóbálványátokkal, a dumálgatással és a bocsánatkéréssel, te meg még arra sem vagy képes, hogy a nevemen szólíts? Ez nagyon fáj. – Ha nem az orrom előtt csinálja, észre sem vettem volna, hogy megpöccintette a pálcáját. Nem mintha az eredmény nem beszélt volna magáért, de így legalább volt egy röpke percem felkészülni fájdalomra. A nem megfelelő névhasználatot Keara a jelek szerint a vállamon ejtett mély sebbel büntette.
- Nem, Medy, ez nem büntetés – duruzsolta könnyes szemmel. - Csak szeretném, ha azt éreznéd, amit én is érzek.
- Nem ugorhatnánk arra a részre, ahol a barátaimhoz hasonlóan végzel velem? – sziszegtem a vérveszteségtől máris megszédülve.
- Olyan ünneprontó vagy, Medy! – A térdeit átölelve meresztgette rám a nagy kék szemeit, és még a száját is lebiggyesztette. – Még el sem meséltem, „mit keresek itt”… Melyik része érdekel? A hogyan vagy a miért?
- Felteszem, mindkettőt végig kell hallgatnom.
- Semmi sem kötelező, Medy, de jólesne, ha érdekelne. Tényleg. No persze az is tény, hogy az adott testhelyzetben nem sok választásod van… és ezzel most arra célzok, hogy ha olyan okos lennél, mint ahogy az a kiskori emlékeimben él, most eljátszanád a kedvemért, hogy élsz-halsz a meséimért. – Egy villanásnyi ideig a saját haragomat láttam tükröződni a tekintetében. - Régen határozottan jól ment ez a színjáték. Úgy rémlik…
- Kezd a hogyannal – vágtam a szavába összeszorított fogakkal. Egy kis szerencsével a végére szépen lassan elvérzem. Szép halál lenne, és őszintén szólva Kearának sem lenne oka panaszra. A kínzás részt már rég kipipálhatja a listáján. – Az az érzésem, hogy a miérttel nagyon is tisztában vagyok. – Ne szemtelenkedj vele, Medy. Csak tartsd szóval. Nincs még veszve semmi. Nem vagy egyedül. Sosem vagy egyedül.
- Akkor mégis inkább a miértnek futnék neki – felelte angyali mosollyal Keara, és most az egyszer úgy tűnt, fogalma sincs arról, mi zajlik a fejemben. - Rövidebb. Fontosabb. És legalább gyorsan kiderül, jól tippeltél-e.
- Valószínűleg igen.
- Talán igen – javított ki. A jobb kezében a saját pálcáját tartotta, a jobb lábával viszont az enyémet görgette ide-oda a homokos talajon. – Ne becsüld túl magad, Medy. Nagy hiba. Én már csak tudom…
- Ezzel most arra célzol, hogy egy beképzelt ribanc vagy? – Medy, szisszent fel a fejemben lakó Caitlin. Nekem sem lett jobb a kedvem a kicsusszanó szavaktól, de már nem tehettem ellenük semmit. Éppúgy, ahogy Jeremy holttestének a képét sem törölte ki senki a fejemből. Ő is ribancnak nevezte. És meghalt. Ő is meghalt.
- Tökéletesen tisztában vagyok az értékeimmel, köszönöm szépen. – Most először fenyegetően hajolt felém, és meg sem próbálta véka alá rejteni a gyűlöletét. – Szerintem pontosan tudod, kire céloztam.
- Talán igen.
- Te is álmodsz vele, igaz? Azzal a nappal – suttogta. Önkéntelenül ölelte szorosabban a térdeit, ez lerítt az arcán átfutó bosszankodásból. Fél perc múlva természetesen már újra képes volt irányítani az érzéseit; már nyoma sem volt rajta gyengeségnek, és a hangja is visszatért. - Ezért nem mondtad, hogy nincs igazam. Hiba volt úgy dicsőítenem téged, ugye?
- Mi a fene bajod van? – fakadtam ki olyan váratlanul, hogy még magamat is megleptem vele. – Ha olyan marhára elégedett vagy saját magaddal, akkor nemhogy inkább hálásnak kellene lenned? Ha nem hagylak cserben, most nem lennél az alvilág királynője, vagy tudomisén minek hívatod magad a talpnyalóiddal.
- Szóval beismered, hogy cserbenhagytál. – Elégedetten húzta ki magát, és most már egyenesen rám szegezte a pálcáját. Egyik sem tűnt túl jó jelnek.
- Hallottad egyáltalán, amit mondtam?
- A lényeget. Nyilván. – Rémisztő ragadozómosolyra húzta a száját. - A többire pedig nem igazán vagyok kíváncsi. Ezt is tőled tanultam.
- Csodálatos.
- Annak is nevezhetjük. – Ismét előrehajolt, és megcsipkedte az arcomat. – Ez lenne a tökéletes pillanat arra, hogy pontot tegyek a mi kis történetünk végére, de olyan sok mindent szeretnék még elmondani neked… hát nem igazságtalan az élet? Jaj, erre nehogy válaszolj, hánynom kell a bölcsességeidtől. Caity, minden okkal történik. Bláh. Inkább beszélek én, jó? Mindketten sokkal jobban járunk. – Komótosan kinyújtóztatta a lábait, majd hátradőlt, és megtámaszkodott. A pálcám a térdhajlatában kötött ki, ami azt jelentette, hogy közelebb volt a kezemhez, mint eddig bármikor. Aminek nyilvánvalóan nem volt jelentősége, de az agyamnak mindig is jó érzéke volt a felesleges információk rögzítéséhez. – Először is, a miért: én is álmodom azzal a nappal. És elegem van belőle. Szóval idejöttem, hogy végre megöljelek. Ezt eddig kábé tisztáztuk is, ugye? Remek! Akkor ideje áttérnünk a hogyanra. Jól figyelj, Medy, mert ez a történet is arról szól, milyen nagylelkű voltam veled mindig is. És az, hogy Shirleynek adtam hét hónapot, kismiska ahhoz képest, hogy a te halálodra képes voltam egy egész évet várni, úgyhogy már most elkezdhetnél hálálkodni. Nem? – Kuncogva nyugtázta, hogy megfeszültek az arcizmaim a tehetetlen dühtől. – Túl korai volt még Shirleyt emlegetni? Egyem a kis szívedet, hiszen már legalább öt hónapja rohad a földben, nem? Ideje lenne tovább lépni. Árt az egészségednek ez a sok szomorúság.
- Erre előbb is gondolhattál volna. – A legnagyobb szomorúságot most éppen az jelentette számomra, hogy Keara kihajolt abból a bizonyos köpő távolságból, de ezt nem állt szándékomban nagydobra verni. Csak dédelgettem magamban, mint az egyetlen józan gondolatomat.
- Nem látod át a teljes képet, Medy. Ami a te szempontodból azért is sajnálatos, mert ha csak egy icipicit is képes lennél rá, most nem hevernél a lábaimnál gúzsba kötve. És igen, ez most már tényleg a hogyan lesz! Figyelsz, ugye? Hát persze, buta kérdés volt, ne haragudj. Szóval. – Szándékosan felvette azt a pózt, amiben annak idején én adtam elő Caitynek a különösen izgalmas meséket: törökülésbe gyűrte a lábait, a tenyerével pedig izgatott dobolásba kezdett a földön. Le kellett hunynom a szemem, hogy ne lássam, de Keara egy pálcaintéssel szétfeszítette a szemhéjaimat. – A történetünk ott kezdődik, hogy tavaly nyáron te és Sirius Black eltávolodtatok egymástól. – Hihetetlen, de amióta Keara megjelent a tengerparton, egyszer sem kerített hatalmába a rettegés. Egészen mostanáig. A halálfélelem semmi volt ahhoz képest, amit Sirius említésének hatására éreztem. – Nem igazán követtem ezt a love storyt, úgyhogy fogalmam sincs, mennyit lógtatok együtt előtte, de azon a nyáron olyan feltűnően kerülte a társaságodat, hogy az még az idióta talpnyalóimnak – így nevezetd őket, igaz? – is kiszúrta a szemét. Abban biztos voltam, hogy ez a mosolyszünet nem tart örökké, mert Sirius folyton utánad kérdezősködött minden idióta haverjától, akiknek be kell vallanom, hogy a nevét sem tudom… kivéve persze Jamest, hát ki ne ismerné James Pottert? – Nem kaptam levegőt. A csontjaim, amikre a haszontalan izmaim tapadtak, jeges vízzel teltek meg, és hiába kalapált olyan kétségbeesetten a szívem, egyiket sem bírta felébreszteni. Sirius. James. Lily. Harry. Ó, Istenem, Harry… Az, hogy olyanokról beszélt, akikről mindeddig azt hittem, biztonságban vannak tőle, összegyűjtötte a szívemben lakó összes gyászt, és egy óriási, fájdalmasan lüktető félelemgombóccá gyúrta át. – Na, mindegy, szóval raktam egy követőbűbájt Siriusra. Úgy gondoltam, ha nem vezet el hozzád, legalább tudni fogom, hol keressem, ha minőségi időtöltésre vágyom… tudod, milyen rosszul esett, hogy Regulus téged dugott helyettem. Komolyan, az volt a halálfalóságom mélypontja. De ne ijedj meg, nem neheztelek rád. Ezért nem. Inkább kinyíratta magát Pitonnal, mint hogy elvegyen téged, úgyhogy nyilván selejtes volt a fickó. Vagy legalábbis rájött, hogy élete legnagyobb baklövésére készül. Mondjuk arra nem ez lett volna a kielégítő megoldás, de hát az ő dolga. Hol is tartottam? Á, igen, Sirius és a nyomkövető bűbáj. Felmerülhet benned a kérdés, hogy maradhatott rajta huzamosabb ideig… és erre az a válasz, hogy hónapokig át sem lépte a szupertitkos, extra védelemmel ellátott házad küszöbét. Azok a bűbájok aztán tuti leszedték volna róla az én gyenge kis ábrándjaimat, de hát sajnos nem számítottál neki annyira, hogy felkeressen az otthonodban. Mármint neked sajnos, nekem nem. A lényeg, hogy James vörös hajú kis szajhája akkor már eléggé terhes volt, és biztos voltam benne, hogy azt a szülést aztán egyikőtök sem hagyná ki: vagyis te biztosan elhagyod végre a kis kuckódat, Sirius pedig biztosan elvezet majd hozzád. És így is lett! Csakhogy akkor én éppen külföldön voltam, és haza kellett volna rohannom, és nem akartam, hogy más öljön meg… úgyhogy csak rátok állítottam egy extra árnyékot. Akit egyenesen ide vezettetek. Aki kihallgatta, milyen alkalomból jártok eme kies helyen. Igazán nem kellett sok hozzá, hogy összerakjam a képet. És akkor megszületett a terv! Annyira kiszámítható vagy, hogy már egy évvel ezelőtt is tudtam, hogy ma idejössz. Tökéletes, nemde! És milyen romantikus! Hogy ugyanazon a napon, ugyanott halj meg, mint a te féleszű Regulusod! Miért nem látom rajtad, hogy hálás vagy ezért? – Egészen közel hajolt az arcomhoz, de eszembe sem jutott leköpni azok után, hogy megfenyegette a barátaimat. Többet kellett tudnom. Tudnom kellett, hogy mikor akarja bántani őket, tudnom kellett, hogy… - Jaj, azért nem halmozol el a csodálatoddal, mert a hülye barátaidon jár az eszed? – Csalódottan tottyant vissza a fenekére, én pedig mentálisan kalapot emeltem magam előtt. Úgy nyitogattam előtte a gondolataimat, ahogy csak a kedvem tartotta. – Ne izélj már, miért bántanám őket? Feleannyira sem izgalmasak, mint Jeremy vagy Shirley voltak. Na meg persze feleannyira sem szereted őket, akárhogy is parádézol, hogy mindenkivel elhitesd az ellenkezőjét. Idősebbek, griffendélesek… az égvilágon semmit sem jelentesz nekik, csak túl lelkiismeretesek ahhoz, hogy lekoppintsanak egy szánalmas kis árvát. Ja, és amúgy is túl sokat pattognak, úgyhogy előbb-utóbb kinyírja őket helyettem valaki más. Remélem, hogy utóbb, mert imádnám, ha előtte mindketten a falhoz vágnának… Egyikük sem az a franciaágyas típus, igaz? – Egyetlen szavára sem figyeltem, mert végső soron nem tévedtem a Tekergőkkel kapcsolatban. Nem szerepeltek Keara nagy bosszúálló listáján. Egy pillanatra eszközök voltak a nagy játékban, de sosem voltak olyan fontosak, hogy maga végezzen velük. Még most sem, hogy olyan nyilvánvalóan aggódtam értük, mert a halálom után mégis kit kínozna az ő haláluk? Langyos hullámokban öntött el a megkönnyebbülés, ahogy mindezt végiggondoltam, és az érzés, hogy készen állok a halálra, győzedelmeskedett a túlélési vágyam fölött. Nem volt menekvés, de most már talán nem is volt miért menekülni. Hiszen végig ez volt a megoldás. A halál. Hiszen ha nem vagyok ott, hogy bántson vele, Kearának semmi oka bántani azokat, akiket szeretek. Idiótának éreztem magam, amiért erre csak most jöttem rá. Ha előbb sétálok a karjaiba, talán Shirley és Jeremy is… Valódi hullámok fülsértően hangos csobogása rántott ki a céltalan önmarcangolásból, és egy erős kéz a sóbálványbörtönömből.
- Erre a kérdésre Med nem tud válaszolni, mert veled ellentétben nem egy utolsó kurva. – Flame, a legfőbb bizalmas szavai talán pofonként csattantak volna Keara arcán, ha nem borítja be egy fél óceánnyi tengervíz az egész testét. – Med, a pletykák igazak. Ez a zombidolog tényleg nem áll túl jól neked. Mi lenne, ha visszavedlenél az én kis túlélőmmé? – Flame két kézzel tartott engem, hogy ne essek össze, de amikor nem hallgattam a jó szóra, szabaddá tette a jobbját egy kiadós pofon erejéig.
- Hogy kerülsz ide? – Kearát valamiféle áthatolhatatlan, dühösen fodrozódó vízfal választotta el tőlünk, ezt tehát elsőre is jól láttam. Az viszont csak most tűnt fel, milyen kiszolgáltatottan toporzékol a túloldalon. Ami azt jelentette, hogy…
- Menetrendszerű mentőakció. – Hogy a bátyám megmentette az életemet. Már megint. - Csak a szokásos.
- De most nem maradsz hátra hősködni. – Megpróbáltam megállni a saját lábamon, hogy ne legyek még ennél is nagyobb teher a vállán, de a testem még mindig sokkos állapotban lehetett, mert képtelen voltam megtartani a súlyomat. Ami tulajdonképpen rendben is volt a lelki terror után, amit átéltem. Nem ez volt az ijesztő. Amitől újból vasmarokkal kapott utánam régi barátom, a Rettegés, az az a tény volt, hogy Flame is hozzám hasonló problémákkal küzd.
- Azt hiszem, ezt most sem te döntöd el – felelte éppen abban a pillanatban, amikor tudatosult bennem, hogy ömlik a vér az arcából.
- Mi…? – Valamikor az elmúlt percek során újra a kezemben landolt a pálcám, így némi nehézségek árán képes voltam mankót varázsolni magamnak. Abban a pillanatban, ahogy átkerült róla a súlypontom egy biztosabb dologra, Flame zsákként rogyott össze a lábaim előtt. – Flame!
- Gyors összefoglaló, törpe – nyögte borzalmas, bugyborékoló hangok közepette. Miért vérzel még mindig? Mi történik? – Keara mindent egy fokkal durvábban csinál a Sötét Nagyúrnál. Ez az egész hűség-dolog… az árnyékoknak nincs egyentetoválása, de mindnyájunkon átok ül. Ha az úrnő ellen fordulunk, ez történik velünk. Vagyis nem pontosan ez, mert amit most tettem – erőtlenül a fulladozó Keara felé intett a fejével -, az a végső árulás. De minden kis vétség látványos sérüléssel jár, csak hogy a mester azonnal tudomást szerezhessen róla.
- De ha minden árulás… Flame, te hónapok óta adsz át nekem adatokat Kearáról. Hogy-hogy…
- Mert nem ma esett le a fenekemről a kémkedés tojáshéja – szakított félbe szinte sértődötten. Köhögni kezdett, a cipőmre pedig több maréknyi vér toccsant, mégsem hagyott foltot. Ez volt a világ legfeleslegesebb, legsemmitmondóbb felfedezése, mégis a hideg futkosott tőle a hátamon. - Trükköztem, hogy a látványos sérülésből kimaradjon a látványos rész, szóval én általában belülről véreztem. – A kézfejével erőtlenül megtörölte a száját, majd villantott felém egy szívszorítóan gyenge, vörös mosolyt. - Ez most nyilvánvalóan nem túl szerencsés.
- Megígérted, hogy nem halsz meg. – A nyelvem hegyén ezernyi más kifejezés várta, hogy tovagurulhasson, valójában azonban egyiknek sem volt értelme. Mit tegyek? Hogy segítsek? Nem volt mit tenni és nem volt kin segíteni. Flame haldoklott. Én pedig nem tehettem mást, csak azt, amit az áruló testem egyébként is tenni akart: leroskadtam mellé, és az ölembe húztam a fejét. – Megígérted – suttogtam a könnyeimet nyelve.
- Te is megígérted, hogy nem kóborolsz el. – Megvonta a vállát, majd a kezem után nyúlt. - Úgy tűnik, javíthatatlan hazudozók vagyunk.
- Miért nem ölted meg? – Flame annyira szörnyű és végleges látványt nyújtott, hogy még a vízfal mögött gyűlölködő Kearát is szívesebben figyeltem. A bátyám még szorította a kezem, és csak ez számított.
- Emlékszel arra a szadista átokra, ami miatt most így festek? Nem engedi, hogy megöljem. Ez minden, amit tenni tudtam.
- Akkor majd én. – Próbáltam a pálcám után nyúlni, mert nem gurult messzire, amikor a földön kötöttem ki, és különben sem volt a világon semmi bajom, de a végtagjaimban élénken élhetett a sóbálványátok emléke, mert nem voltak hajlandóak engedelmeskedni nekem. Még Flame ujjai is előbb kulcsolódtak a pálca köré, mint az enyémek.
- Med, nézz magadra. Arra is alig maradt erőd, hogy elhoppanálj innen.
- Badarság. – Hiábavaló és önző dolog volt egy haldoklóval ellenkezni, de azzal vigasztaltam magam, hogy az ő érdekében teszem, és ez tompította a lelkiismeret-furdalásomat, amikor megpróbáltam kicsavarni a kezéből a pálcámat. Flame azonban minden erejével védte tőlem a fadarabot. – Nagyon kérlek, ne most játszd a mindentudót! – fakadtam ki most már zokogva. – Semmi bajom. Csak beszélt hozzám. Soha többé nem lesz ilyen sebezhető, hát nem érted? Most kell végeznünk vele. Nekünk, kettőnknek. Te lefegyverezted, én pedig beviszem a kegyelemdöfést. A három testvér újra együtt… Flame, add ide a pálcámat, kérlek…
- Nézz magadra, Med – ismételgette dacosan. – Nézz már magadra! Azt tettem, amit mondott, mert úgy mondta, mintha ez lenne az utolsó kívánsága, amit utáltam, mégis képtelen voltam harcolni ellene. Néztem a testem, de nem láttam. Caitlin látott, és motyogva írta a listát a fejemben, hogy felfogjam ugyan, de ne annyira, hogy a maradék lélekjelenlétemet is elveszítsem. A vállseb, ami még mindig vérzik. De erről legalább tudtál.
Eltört a bal lábad. De nem nyílt törés. Amint Lily elé kerülsz, rendben leszel.
A fémes íz a szádban nem azért van, mert megpróbáltad letörölni a könnyeidet. Nem Flame vérét érzed. Keara az orrodtól az álladig felhasította a bőrt, amikor te azt hitted, az arcodat csipkedi.
A kulcscsontod fölött is megvágott.
Kicsavarta a pálcás kezed. Azért esett ki belőle olyan könnyen a pálca.
Nem kapsz levegőt, mert eltörte a bordádat. Ugyanazt, amit a legutóbb. És ugyanúgy szúrja a tüdődet is. De nem lesz baj. Itt a mankó. A másik kezed néhány kisebb vágástól eltekintve teljesen ép. És ha nem kezdesz el azon rágódni, hogy történhetett mindez, még éppen haza tudsz hoppanálni. Nem szipolyozta ki belőled az összes mágiát. Csak éppen eleget ahhoz, hogy bedőlj az illúzióbűbájának, és észrevétlenül tudjon darabokra szabdalni téged.
Minden rendben lesz, Medy. Nem vagy egyedül. Sosem vagy egyedül.
- Látod már, törpe? – suttogta Flame.
- Nem fontos – ráztam meg a fejem. – Rendben leszek. Meddig marad így a szörnyetegünk?
- Amíg a jelenlétemmel idekötöm a varázslatot. – Úgy mondta, mint kiskoromban az ugratásokat. Még a mosolya is ugyanolyan volt. Menj fel a fára, Meredith. Oda rejtettem el a kincset. Nem kell félned. Elkaplak, ha leesel. Leestem. Elkapott. De semmiféle kincs nem volt a fán.
- Akkor villámgyorsan köddé válunk, és nem lesz ideje utánunk jönni. Meg tudjuk csinálni. Lily pedig majd segít rajtad. Lily zseniális.
- Meredith… - Megszorította a kezem. Egyszer, kétszer, háromszor. Hármat kopogok. Az lesz a titkos jelünk. Akkor kezdődik a kaland. - Ideje indulnod.
- Igen. Induljunk. Gyere. Segítek. – Valami csoda folytán sikerült feltápászkodnom, a pálcám azonban még mindig Flame-nél volt. Le kellett volna hajolnom érte, ahogy a bátyámért is. De egyik sem ment. Tehetetlenül rázta a testemet a zokogás.
- Tessék. – Nyújtózkodtam, és ő is nyújtózkodott, és a pálcám az ujjaim közé simult, és egy percre úgy tűnt, minden rendben lesz. – Nemcsak a fizikai jelenlétem tartja fogva, hanem az életem is – mondta Flame.
- Tudom. – Súgni akartam, kiabálni és visítani. Talán csak egy gondolatra futotta.
- Amúgy is itt a vége. – Lehunyta a szemét, úgy húzta még egyszer mosolyra a száját. - Tudod, a végső árulás meg minden.
- Tudom. De megígérted.
- Sokkal előbb ígértem meg magamnak, hogy soha többé nem hagylak cserben. Csak bólintani bírtam. Olyan távolinak tűnt az az iskolai folyosó, olyan kicsinyesnek a nevető mardekárosok serege… Az egyik kezemmel a mankómat szorítottam, a másikkal saját magamat, hogy ne szedjen még apróbb darabokra a vigasztalhatatlan sírás.
- Tűnés haza, törpe. Elég, ha egy testvér nézi végig a műsort. Az, amelyik megérdemli, hogy rémálmai legyenek. – Tudtam, hogy nincs elég erőm megölni Kearát, de azt akartam, hogy tudja, ha nem így lenne, megtenném, így hát felemeltem a tekintetemet. Már nem dühöngött. Elkerekedett szemekkel bámult minket, mintha mesebeli lények lennénk, amiknek a létezésében eddig nem mert hinni. Együtt a három testvér. A hercegnő, a törpe és az óriás. Eljövök érted - harsogták a gondolataim. – Eljövök, és megfizetek neked mindezért. Akkor is, ha nem tehetsz róla. Akkor is, ha ebben a pillanatban te is a karodat adnád, hogy megmentsd a bátyánkat. Eljövök érted, és megöllek. Soha többé nem engedem el a kezed. Nem menekülhetsz előlem.
- Az nem te vagy, Meredith. – Flame engem figyelt, de nem tudtam, hallotta-e az üzenetet, nem tudtam, arra gondol-e, hogy nem vagyok gyilkos, vagy arra, hogy nem vagyok Keara, vagy… - Nem te vagy az, aki megérdemli a rémálmokat. Úgyhogy menj. És ezentúl tartsd meg az ígéreteidet.
- Megígérem. – Szeretlek. Köszönöm. Sajnálom.
- Isten veled, törpe.
- Isten veled, óriás. A bátyám egy vértócsa közepén feküdt a lábam előtt, én pedig egy másik vértócsa közepén sántikáltam, de egy szempillantásnyi időre mindketten elmosolyodtunk, és mindketten ott álltunk a cseresznyefa alatt. Csak ugorj. Ne félj, én majd elkaplak.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.