efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Egy nappal el?bb rkezik, de annl nagyobb szeretettel: Nagyon boldog szletsnapot, Lexi! ^^
Switchfoot: Yesterdays
Sleeping At Last: Mercury


Egy maroknyi föld
/Csupán tizenhét éves voltam, amikor meghaltak a szüleim. Bárkinek mesélnéd ezt el, azt mondaná: micsoda tragédia, ilyen fiatalon árván maradni… De a lelkük mélyén némi sajnálkozás után teljes belenyugvással fogadnák el a történteket, mert akárhogy is nézzük, így van ez rendjén; a gyereknek kell eltemetnie a szülőt, és nem fordítva. A részletek nem számítanak, csak az igazság.
Amikor néha megpróbálom kívülről nézni az életemet - mintha csak egy regény lenne, amit végtelen hosszú ideje olvasok -, én is így látom. Olyankor én is megnyugszom. Én is elfogadom.
Előbb-utóbb úgyis elmentek volna. Talán jobb is, hogy nem látták meg a világot, amelyben Te uralkodtál. Ennek így kellett lennie… Ilyesmiket szoktam mondogatni magamnak, és általában el is hiszem őket. Ha még itt lennél, utálnád ezeket a pillanatnyi beletörődéseket, gyűlölnél minden percet, amiben fellélegeztem. Már akkor, annak idején is így volt, ezért tettél róla, hogy a lehető legkevesebb alkalmam legyen belesüppedni ebbe a nyugodt gyászba: kamatostul adtál helyette olyat, amelybe képtelen voltam belenyugodni. Jeremy és Shirley halála? Tragikus. Értelmetlen. Nincs mögötte nemes gondolat, még akkor sem, ha a maguk módján valamilyen nagyobb jót védelmezve távoztak is el. Nincs ősi igazság, amibe jobb híján belekapaszkodhatnék, hogy okot és értelmet varázsoljak utánuk. Miért? – kérdezem én, az olvasó, és az öklömet rázva ordítok a történet írója felé, torkom szakadtából, amíg csak bírom szusszal. – Miért?
Az egyetlen válasz az, hogy bántani akartál engem. Nem az olvasót, hanem a főszereplőt. És ettől valahogy ezerszer rosszabb az egész, mert nemcsak a megnyugvás csusszan ki az ujjaim közül, hogy kacagva eltűnjön egy szakadék mélyén; a kezét fogva röppen el a megbocsátás is. /

Albus Dumbledore a nagyapámtól kapott zongorámon tornáztatta hosszú ujjait, időnként pedig a talárjába törölte az ujjbegyeire ragadt port. Langaléta lábait ki-behajlítgatta; az árnyéka szürreális táncot járt az ablakon beszűrődő fényben. Nem először járt ebben a házban, és még csak nem is először fordult elő, hogy velem egyszerre tartózkodott benne. Nem a jelenléte volt újszerű, hanem a tétovázása. Nem volt szükségem Dumbledore-ra, hogy következtetéseket vonjak le. Jobban ismertem Kearát, mint bárki más ezen a világon. De amíg volt remény, hogy egy nálam műveltebb ember rátalál a Shirleyt sújtó átok pontos leírására, és csodával határos módon halálmentes megoldást talál a problémánkra, nem engedhettem meg magamnak, hogy ne értesítsem az igazgatót a barátnőm frissen felfedezett várandósságáról. Természetesen sejtettem, hogy kap majd az alkalmon, és megpróbál minden mással kapcsolatban is beszélni a fejemmel, azt azonban álmomban sem gondoltam, hogy betoppan az otthonunkba, és az égbe kiáltóan képzetlen kezeivel püfölni kezdi a száműzetésben elhangolódott, lehangoló emlékekre emlékeztető zongorámat. Azt hittem, beidéz majd magához a roxforti irodájába, hadd kiabáljak vele a régi szép idők emlékére. Nem is csak hittem – reméltem. Bármit megtettem volna, hogy kiszabaduljak a házból; még az öregember röntgentekintete sem tűnt túl nagy áldozatnak. Persze most, hogy ez az áldozat házhoz jött, már nem hordozott semmiféle felszabadulást.
- Akarja, hogy összefoglaljam a helyzetet? – kérdeztem, miközben az ablakpárkányról a földre ereszkedtem. Azóta nem mozdultam, hogy belépett a szobába, és akkor is csak egy heves fejrázásra volt erőm, amit David egy vállrándítással söpört le magáról, mielőtt becsukta Dumbledore mögött az ajtót. Most sem mentem messzire; csak megropogtattam kicsit az elgémberedett végtagjaimat, és keresztbe fontam a mellkasom előtt a karom. Az igazgató nem felelt, még csak nem is nézett rám, mintha pontosan tudná, milyen óriási hazugságok bújnak meg már ebben a rövidke kérdésben is. Nem érdekelt, mit akar Dumbledore, és eszem ágában sem volt „összefoglalni a helyzetet”, mert az logikusan Jeremy feladata lett volna, de Jeremy nem volt itt, nem volt már sehol sem, én pedig képtelen voltam ennél is tovább tűrni a csöndet. Hát kérdeztem. És amikor nem kaptam választ, már beszéltem magamtól is:
- Shirley meg fog halni. – Ezzel végre felkeltettem az érdeklődését; felvont szemöldökkel fordította felém a fejét.
- Úgy mondod, mintha megmásíthatatlan tény lenne.
- Az is – vágtam rá önérzetesen. Nem azért, mert jólesett kimondani, és nem is azért, mert az ismételgetéstől jobban elhittem. Egyszerűen csak érezni akartam valamit, ami nem szomorúság, és a dac kapóra jött, főleg Dumbledore-ral szemben.
- Van más megoldás is – felelte végtelen nyugalommal. Egy percig megesküdtem volna rá, hogy maga is összerándult a hangjában csendülő hamis reménytől, de aztán le kellett sütnöm a szemem a tekintete előtt, és elmúlt a pillanat.
- A gyerekgyilkosságra gondol? – kérdeztem a padlótól összeszorított fogakkal. - Mert azt nem nevezném megoldásnak.
- Meredith, ha beindítjuk a szülést, mielőtt letelne a hét hónap…
- Mindketten nagyon jól tudjuk, igazgató úr, hogy nincs igazi határidő – szakítottam félbe kíméletlenül. A kezem ökölbe szorult a tehetetlen dühtől; a körmöm a tenyerembe vágott. - Keara csak azért nem kilenc hónapot mondott, nehogy túl hamar kitaláljuk, mivel áll kapcsolatban az átka. Hiszen abban mi lett volna a móka, nem igaz? Ez a „hét hónap” dolog csak arra kellett, hogy amikor itt az ideje, rádöbbenjünk, hogy egy meg egy az kettő. Csak azért mondta, hogy összerakjuk a képkockákat. A babát és az átkot. – Vonakodva elernyesztettem az izmaimat. Néhány napja rövidre vágtam a körmeimet, így az égvilágon semmiféle fájdalmat nem okoztam magamnak. - Hét hónap? – folytattam immár a pulóveremet gyűrögetve. - Mégis mihez képest lenne hét hónap? Honnan kezdjük el számolni? A bevetéstől vagy a fogantatástól? Nem, Dumbledore – csóváltam meg a fejem -, Keara nem épít kiskapukat, még akkor sem, ha aljas módon eljátssza, hogy tárva nyitva hagyta őket. Ebben az átokban csupán az ultimátum van: vagy a gyerek vagy Shirley. Teljesen mindegy, hogy mikor szüli meg a kis halálhozót. Ha megszüli, belehal. Ha megöljük a babát… Shirley előbb-utóbb abba is belehal. Amúgy sem hagyná, hogy megtegyük, ezt a napnál világosabban közölte velem, Daviddel és a szüleivel is, miután tegnap este milliószor végigjártuk együtt az előbb felrajzolt köröket. Ördögi csapda, mi? – Örömtelenül felnevettem, majd hátat fordítottam Dumbledore-nak, hogy ne láthassa a könnyeimet. - Nagy betűkkel viseli Keara nevét minden szegletében.
- Én azért a biztonság kedvéért egy ideig még a könyvtárban tartom Remus Lupint. Hátha talál valamit. Sosem szabad feladnunk a…
- Egyetértek azzal, hogy Remusnak a Roxfortban kell maradnia. – Az ablakból visszatükröződött a pengeéles bólintásom és Dumbledore halovány fintora. - Amíg Voldemort csatlósai szabadlábon rohangálnak, távol kell őt tartanunk a külvilágtól, nehogy baja essen. De ha rám hallgat, Mr. Dumbledore, nem pocsékolja el Remus tehetségét erre a felesleges aktakukacoskodásra. Azt a fiút az Isten is tanárnak teremtette.
- Szóval úgy gondolod, Shirleyről nincs mit beszélnünk? – kérdezte némi hallgatás után.
- Ha engem kérdez, másról sincs mit – szögeztem le villámgyorsam. Végig tudtam, hogy erre megy ki a játék. - De persze úgysem fogja kikérni a véleményemet, szóval tessék csak. Próbálkozzon.
- Aggaszt ez a horcrux-ügy.
- Nyilván azért, mert fogalma sem volt róla, hogy Voldemort ilyesmire vetemedett – feleltem pimaszul.
- Sejtettem – javított ki higgadtan.
- Hát persze.
- Nem ez zavar benne. Illetve… hogy is mondjam nagyképűség nélkül: az zavar, hogy hogyan jöhettél rá ilyen kísérteties pontossággal te, ha még én is csak találgattam róla.
- Ez nem nagyképűség volt Mr. Dumbledore, hanem lenézés. De most az egyszer elengedem a fülem mellett. Mindent, amit tudnia kell, elmeséltem Rémszem Mordonnak.
- Ki segített neked, Meredith? – Ez az igazi kérdés, nem igaz? De egy kicsit sajnos még böjtölnie kell a válaszért. Igazán nagyon sajnálom. De még mennyire.
- Elárulom majd, ha véget vetettünk a Keara-drámának is – feleltem szűkszavúan, majd oldalra hajtottam a fejem, hogy látványosan térjek ki a fejem felé fodrozódó kutakodó gondolatok elől.
- Nem hiszem, hogy várhat addig. – Dumbledore most már kifejezetten bosszúsnak hangzott, ami nagyon ritkán fordult elő vele, úgyhogy rendkívül elégedett voltam magammal.
- Most, hogy Voldemortnak már vége? – nevettem föl gúnyosan. - Szerintem nagyon is várhat. Különben is – fordultam újra felé -, ha elmondanám, oda lenne a motivációja.
- Mire célzol ezzel? – Egészen összeráncolta a homlokát; végre olyan öregnek látszott, amennyinek mindig is tartottam.
- Minél gyorsabban elkapja Kearát – húztam örömtelen mosolyra a számat -, annál hamarabb megtudja a titkot, amit évek óta rejtegetek maga elől, méghozzá sikeresen. Biztosra veszem, hogy ez az egész rémesen bosszantja, szóval bátorkodom ajánlani, hogy… hogy is mondjam, húzzon bele a vadászatba. És ha már itt tartunk… vigyen engem is magával. – Nem tehettem róla, éhes kétségbeesés surrant a hangomba. - Most azonnal. Maga meg én, az egész Rend, mit bánom én, csak menjünk. A nyakamat teszem rá, hogy Keara most a lehető leggyengébb, mert lehet akármilyen furfangos, indulhatott bármilyen előnyből nekem köszönhetően, mégis csak az évszázad legnagyobb feketemágusával párbajozott. Nem heverhette ki ilyen gyorsan. Most kell elcsípnünk. Főleg, hogy talán… talán, ha megöljük, megszűnik az átok…
- Melyik tündérmesében érzed magad, Miss Field? – Gyerekes hévvel kapott az első gyönge pillanatom után, és ha valami, ez tisztán mutatta, mekkora szálka vagyok a nyugodt bölcsességéről híres Albus Dumbledore szemében. - Nem Narniában vagyunk. Ha megölöd a Fehér Boszorkányt, attól még nem tér vissza a tavasz.
- A tavasz a remény miatt tért vissza Narniába. Aslan miatt. Isten miatt. – Ezúttal őszinte mosoly kúszott az arcomra. Kicsit talán hitetlen is volt, mert különös szerencsének tűnt, hogy pont egy ilyen apróság nyomta újra a kezembe a gyeplőt. - Tegye rendbe a tündérmesékkel kapcsolatos ismereteit, Mr. Dumbledore.
- Úgy teszek majd – biccentett felém alázatos mosollyal. Én tudok veszíteni, Meredith Field. És te? - De nem gondolhatod komolyan, hogy…
- Nem is gondolom! – csattantam fel. – A lényeg, hogy tennünk kell valamit!
- Tenni is fogunk. Én és a Rend. Rád azonban Keara minden bizonnyal vadászni fog, és…
- Belefáradtam abba, hogy mások vívják meg helyettem a csatáimat! Nem fogok itthon bujkálni, mint egy…
- Meredith – szakított félbe ezúttal ő engem -, én tiszteletben tartom a kéréseidet és a gondolataidat. Ezért kérlek arra, hogy nyugodj meg. – Sugárzó magabiztossággal és példamutató nyugalommal hunyorgott rám félhold alakú szemüvege mögül, pedig igazán megtanulhatta volna már, hogy ezzel éppen az ellenkező hatást éri el nálam. Tehetetlen dühvel szusszantam fel, de csöndben maradtam. - Ha abban reménykedtél, hogy rám zúdíthatod a keserűségedet, és levezetheted rajtam a dühödet, akkor sajnos azt kell mondanom, tévedtél. Kutathatsz velünk Keara után, én egy percig sem állok az utadba. Nyilván nem utasítok vissza semmiféle segítséget. De azért szeretném, ha higgadtan végiggondolnád, mi most a fontosabb: az életedet kockáztatva hajszolni a bosszút, vagy minden hátralévő percet együtt tölteni a barátoddal. Egyszer már voltál hasonló helyzetben, és akkor, ha jól sejtem, nem a jó utat választottad. Talán itt az ideje, hogy megpihenj. Talán most ez a jó döntés. Gondolkodj el ezen. Mielőtt még igazán rázúdíthattam volna a keserűségemet erre a bölcselkedő Mikulásutánzatra, fiatalos lendülettel felpattant a zongoraszékről, a háta mögé csapta a köpenyét, és ruganyos léptekkel kiviharzott a szobából. Utána akartam rohanni, hogy jól megmondjam neki a magamét, de túl sokáig gondolkodtam azon, mi is lenne az. Olyan sokáig, hogy azon kaptam magam, már egészen máson jár a fejem: azon, amiket mondott. A jó döntéseken. A rossz döntéseken. A családon. A halálon. Ezek a gondolatok nehezebbek voltak minden tinihisztériánál, minden aprólékosan eltervezett dühkitörésnél. A súlyuk a földre húzott, és óriási könnyeket préselt ki a szememből; nem is egyet, hanem milliónyit. Egyet-egyet az előttem álló hét hónap minden másodpercéért, mert valamilyen módon mindegyik az utolsó volt, amit a legjobb barátnőmmel tölthettem. A falnak vetettem a hátam, és csak sírtam. Már megint sírtam. David Thornton pedig, aki alig félórája még készségesen hagyott magamra Dumbledore-ral minden nonverbális ellenkezésem ellenére, természetesen ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen. Olyan hirtelen jelent meg, hogy nem volt időm abbahagyni a hangtalan zokogást, ennél azonban sokkal különösebb volt, hogy nem is igazán akartam. Egy pillanatra egészen olyan érzésem volt, mintha nem lenne a világon senki más, aki előtt ennyire sebezhető lehetnék, és bár nem ment messzire a szomorúság, a gondolat visszás boldogsága néhány másodpercre betakarta a lelkemet. Aztán, amikor csupán megtorpant mellettem, úgy pislogott le rám aggódva, jeges vízként öntött nyakon a felismerés: David Thornton nem az a fiú, aki leül mellém a földre, hogy megfogja a kezem. Egy szempillantás alatt elapadtak a könnyeim. Mire David összeszedte magát, és megkérdezte, jól vagyok-e, már a szememet dörzsölgetve, két lábon álltam előtte. Nem akaródzott válaszolnom, így hát maradtam a szavak nélküli kommunikációnál, hátha most beválik, és csak biccentettem egyet.
- Mit mondott Dumbledore? – kérdezte. Összeráncolta a szemöldökét, mint aki nem tudja, mit is kezdjen most velem, néha pedig öntudatlanul a hajába túrt.
- Nem olyan sok mindent, mint szeretett volna. Általában neveletlen voltam, és a szavába vágtam. – Kicsit homályosan láttam, és amúgy is kalapált a szívem valaki után, aki a szokásosnál is jobban hiányzott, úgyhogy jobb híján a cipőm orrának beszéltem.
- Ez eddig a szokásos forgatókönyv. Shirleyről mondott valamit? Valami biztatót? – Ha nem lettem volna már így is darabokban, könnyűszerrel összetört volna a tartásából áradó vak remény.
- Valamit mondott. Biztatót nem. Nem is Shirley miatt jött ide, csak kapóra jött neki, hogy faggathat a horcruxokról. – Vártam egy kicsit, hátha kimondja helyettem, hátha tálcán nyújtja a lehetőséget, hogy veszekedhessek vele, de csak bámult rám a pöttyös szemeivel. Az ujjam hegyéig rángattam a pulóveremet, majd hozzátettem én: - Tudhattam volna, hogy ez lesz.
- Akkor minek írtál neki? – Feldobta a magas labdát, de már nem volt erőm nekiesni. Főleg nem olyasmiért, amit ilyen kedves, együttérző reményvesztettséggel dobott elém.
- Mert hülye vagyok – vágtam hát rá a düh legkisebb szikrája nélkül. Kimerülten megdörzsöltem a szemem. - Mert nem bírtam aludni, és egy szédült percre naiv kisgyerekként azt gondoltam, a szakállas öreg bácsi most az egyszer egy csettintéssel megold majd mindent. – Néhányszor begörbítettem a lábujjaimat, hátha megnyílik alattam a föld, de gyorsan feladtam, és a kevésbé meseszerű menekülést választottam. - Muszáj erről beszélnünk?
- Nem. Persze, hogy nem. Csak… – Attól féltem, beleragad a keze a hajába, és attól is féltem, hogy azért igazgatja folyton a kócos tincseket, hogy ne nyúljon utánam. Amikor már túl sok mindentől féltem, bebeszéltem magamnak, hogy csak feszültek vagyunk mindketten. – Ne haragudj. Akkora rakás szar ez a helyzet. Nekem is leeshetett volna, hogy miért van itt Dumbledore. Nyilván Shirleyt kereste volna, és nem téged, ha… Nem kellett volna egyedül hagynom vele. Sajnálom.
- Beszélt egyáltalán Shirleyvel? – Karba tett kézzel dőltem az ablakpárkánynak, az arcomon pedig már ott ásítozott a cinikus mosoly. Dehogy beszélt.
- Két szót, mielőtt elment – horkant fel David megvetően. - Hogy bátor lány, meg hogy nem így kellett volna történnie… talán bocsánatot is kért, amiért így alakult. Kamu volt az egész.
- Szóval bátor – mormoltam az öklömbe.
- Azt is mondta, hogy vigyázzak rád. – Fogalmam sincs, mióta ácsorgott az ajtóban Shirley, az azonban egyértelmű volt, miért ezt a pillanatot választotta arra, hogy felhívja a figyelmünket a jelenlétére. David már a könyökömnél egyensúlyozott a bizonytalan ölelésével, Shirley pedig, aki mindenkinél jobban ismert ezen a földön, valószínűleg már kilométerekről, a testtartásomból kiolvasta, mennyire nem vágyom most az érintésre. Váratlanul, hívatlan vendégként öntötte el a testemet a harag, és bár azonnal elkaptam a barátnőmről a tekintetemet, képtelen voltam gátat szabni a minden porcikámat rángató remegésnek. Bátor – visszhangzott a fejemben az idegen érzés idegen hangja. Bátor? Mi abban a bátorság, hogy önként és dalolva itt hagy minket egy gyerekkel a nyakunkon? Mi abban a bátorság, hogy itt hagy minket? Hogy itt hagy engem? Caitlin megpróbált lenyugtatni, vagy legalábbis elhallgattatni a duruzsolásával, de mit sem ért vele. Az ökölbe görbült kezem kiszabadult a szorításból, és puha csattanással landolt mögöttem a falon. Nem fájt. Az életemhez képest semmi sem fájt. Jeremynek nem volt választási lehetősége. Nem kérdezték meg, akar-e ugrani, nem voltak percei sem, hogy… Shirley dönthetne úgy, hogy marad. Bármikor dönthetne úgy. De eszébe sem jut… bele sem gondol, hogy mennyivel nagyobb szükségünk van rá, mint egy kétkilós bőgőmasinára! Végtelenített lemezként cikáztak a fejemben a gondolatok, amíg Shirley közelebb nem lépdelt. Talán képes lett volna eltörölni minden indokolatlan méregcseppet, ami az ereimben száguldozott, ha nem úgy választja meg a következő szavait, ahogy. – Minden oké? – Csak így. Csak ilyen lazán. Ezzel is nyomatékosítva, hogy válaszként elég egy bólintás, hogy nem vár csodát se tőlem, se mástól. Hogy beletörődött. Hogy feladta. Még mosolygott is hozzá. - Menj innen, Shirley… kérlek. – Nagyon sok más dolog táncolt hívogató haraggal a nyelvem hegyén, de egyiket sem mondhattam a lánynak, aki nemcsak a halott szerelme gyermekét hordozta a szíve alatt, hanem a saját, vagy talán mindkettejük halálos ítéletét is.
- Med, valami baj van? – Megtorpant, és a homlokát ráncolva a zongorának dőlt
- Valami baj? – kérdeztem hitetlenkedve, remegő, szinte visító hangon. - Valami baj? Te vagy a baj. Rád nézek, és… - Olyan erősen haraptam a szám szélére, hogy kicsordult a vérem. - Komolyan, Shirley, menj innen. A saját érdekedben. Tudom, hogy nem jogos, nem igazságos, nem… tudom, hogy rossz, amit érzek, de olyan elmondhatatlanul dühös vagyok most rád. Nem tehetsz arról, ami veled történt, úgyhogy valószínűleg ez a leghelytelenebb dolog, amit valaha tettem, de… Haragszom rád, és nem akarlak bántani, úgyhogy szépen kérlek, menj most el.
- Hm. – Elgondolkozva bólogatott felém, de lesütöttem a szemem, és félig el is fordultam tőle. - Akkor is így éreznél, ha nem elátkoztak volna, hanem mondjuk… halálos beteg volnék?
- Tessék? – motyogtam a zongora lábának. Mi a fenét akar ezzel? Miért nem megy el? Miért… miért megy el? - Nem tudom… talán. Ha nem tennél meg mindent azért, hogy ameddig lehet, a lehető legjobban érezd magad. Lehet, hogy látnám a tüneteket, és legszívesebben összetörnék valamit minden egyes alkalommal, amikor gyengének látlak. Mi értelme ilyesmin gondolkodni?
- Csak kíváncsi voltam rá – vont vállat halovány mosollyal. A tekintetemmel kevésbé értékes, de törékeny tárgyak után kutattam, mert úgy éreztem, még egy perc a jelenlétében, és felrobbanok. A helyzetünk, az egész életem súlya alatt ide-oda billegtek a lábaim. - Ne mondd, hogy nincs szerencséd – tette hozzá Shirley.
- Ezt meg hogy…
- Azért jöttem, hogy beköszönjek - szakított félbe határozottan, mielőtt egy árulkodó mozdulattal maga köré fonta a karjait. - Meglátogatom Carteréket. Joguk van tudni az unokájukról, és szeretném, ha tőlem tudnának róla. – Ennek volt értelme, több mint bármi másnak, ami eddig elhangzott, hát némán bólintottam egyet.
- Elkísér valaki? – kérdeztem szinte suttogva.
- Úgy volt, hogy David eljön velem – felelte, és most először düh csendült a hangjában -, de ha áttérítetted az Antibaba táborba…
- Nem térítettem át! – csattantam fel váratlanul. Tehetetlenül hátráltam egyet; egészen a falhoz lapultam, és megpróbáltam nagyon, nagyon kicsi lenni. Pontosan akkora, amekkorának éreztem magam. Reméltem, hogy akkor elcsendesedik a hangom is. - Vagyis… nincs is ilyen tábor, mi a csudáról beszélsz? Én csak…
- Hagyd – legyintett Shirley a fejét rázva. - Tényleg. Ha David velem tart, teljesen egyedül leszel. Ezt szeretnéd, nem?
- Nem, Shirley. Ettől rettegek. Hát nem érted?
- Persze, hogy értem – válaszolta némi hallgatás után. - De nem segíthetek. Nem is akarod, hogy segítsek. Ezt magyaráztad az előbb, nem? Haragszol rám, hát haragudj. Ha túl leszel rajta, majd beszélgetünk. David, jössz? Lehunytam a szemem, úgy számoltam a lépéseiket, amíg el nem haltak. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak – kacarászott a fülembe egy gúnyos hang a rémálmaimból, amit ezúttal nem űztek el a tágra nyílt szemeim. Visszahangzott tőle körülöttem az üres, magányos világ, ami a jövőm volt, de megmérgezte a jelenemet is.
*
Aznap éjjel sikoltásra ébredtem. Jó ideig eltartott, mire rájöttem, hogy ezúttal nem a saját kiabálásom riasztott fel; olyan sokáig kapkodtam rémülten a levegő után, hogy mire kikecmeregtem az ágyamból, már újra az éjszaka csöndje uralta körülöttem a szobát. Úgy ismertem a házat, mint a tenyeremet, eszembe sem jutott hát, hogy világítsak a pálcámmal. Elég volt résnyire nyitnom az ajtómat, hogy rájöjjek, milyen szerencsés is volt ez a döntés. Néhány küszöbbel odébb egy a szokásosnál is kócosabb David toporgott Shirley szobája előtt, és a pálcája fényével glóriát rajzolt a maszatos arcú lány feje köré. A suttogásuk puhán osont felém a folyosó szőnyegén.
- Rosszat álmodtál? – kérdezte David.
- Ühüm – dünnyögte az arcát dörzsölgetve Shirley.
- Akarsz róla beszélni?
- Nem, nem igazán.– A lány egy pillanatra ki is hátrált a fényből, hogy a kilincsért nyúljon, végül azonban mégis visszaaraszolt David elé. - Grahamről álmodtam. – Visszafojtottam a lélegzetem, és úgy tűnt, az egész világ ugyanígy tett, mert hosszú másodpercekig semmiféle hang nem simult bele a sötétségbe.
- Ha most azért bámulod a kezedet, mert várod, hogy ítélkezni kezdjek, akkor nagyon gyorsan vissza fogsz aludni, mert eszem ágában sincs ilyesmire vetemedni – szólalt meg David. - Félúton sem vagyok azon a morális magaslaton, amin Med trónol. Vagy legalábbis, amire odaképzeli magát. - Összehúztam magamon a pizsama nyakát, jó szorosan, hogy fájjon. - Graham egy aljas szemétláda volt. Lehet, hogy ettől borzalmas ember vagyok, de őszintén örülök, hogy meghalt. Annak persze nem, hogy éppen te ölted meg, mert szemmel láthatóan megvisel, és ez az utolsó dolog, amit kívánok neked, de… az a helyzet, hogy valószínűleg ugyanezt tettem volna a helyedben. És ha Jeremy itt lenne… ha itt lenne, ő is ezt mondaná. – Elcsuklott a hangja, talán ezért is volt hangosabb a következő mondata: - Sőt, szerintem egy ideje maga Szent Meredith is így gondolja. De ezen ne emészd magad. Ami azt illeti, egyáltalán ne törődj vele, mit gondol Med, se Grahammel, se a babával kapcsolatban. Ez a te életed. A tiéd és egy kicsit még Jeremyé. Egyedül ez számít.
- Nem akarok én lenni az, aki újra összetöri Medet – suttogta Shirley. Nem szipogott, mégis a zsigereimben éreztem a zokogását.
- Shirl, soha nem is lett összeragasztva. Szerinted miért nincs most itt? Fel sem ébredt rád. Hangszigetelő varázslattal borította be az egész szobáját, hogy ne vegyük észre, amikor felriad a rémálmaiból. Nem is akarja, hogy segítsünk neki. Te magad mondtad. – A bűbáj egyirányú volt, de ezt David nem tudhatta. Talán nem is érdekelte. Én csak azt nem értettem, hogyan szólhat rólam egy olyan beszélgetés, amit Shirley problémái indítottak el. Nem én voltam az egyetlen közös pont két gyerekkori barát között. De ebben a pillanatban talán te vagy az egyetlen igazán közös gondjuk.
- Azt nem akarja, hogy szenvedjünk miatta. – Shirley válasza meleg paplanként terült a hátamra, nemcsak, mert kiszakított a sötéten kavargó gondolataim közül, hanem azért is, mert… mert bizonyította, hogy Shirleyt sohasem tudom eltaszítani magamtól. Bármit tettem vagy mondtam, bárhová is zárkóztam el, ő utánam jött, megértett és elfogadott. Lehet, hogy megbántottam, de egy percre sem ingott meg a belém vetett hite.
- Azzal már elkésett egy kicsit, nem? – Úgy tűnt, egyedül maradt ezzel. Ha pedig elmegy, egyáltalán nem marad ilyen ember az életedben. Feltétlen szeretet? Szép emlék. Kopott emlék. Halott emlék.
- David…
- Menj vissza aludni, Shirley. Szükséged van rá. Egyszerre kattant a három ajtó; az enyém leheletfinom nyikorgása észrevétlenül olvadt bele a másik kettő megfáradt szimfóniájába. Még az arcomon végigpergő könnycseppek is nagyobb hanggal koppantak a padlón, és hiába nyomtam bele az arcom a párnámba, a puszta emlékük messzire űzte a szememből az álmot.
~o~
Shirley szobájának az ajtaja résnyire nyitva állt, mintha várna valakire, mégis félve dugtam be rajta a fejem, mert úgy gondoltam, nem én vagyok az áhított vendég, hanem a fiú, aki már sosem lépheti át ezt a küszöböt.
- Bejöhetek? – kérdeztem halkan, hogy ha akarja, úgy tehessen, mintha nem hallotta volna meg. A barátnőm azonban rögtön felnézett a hangomra, széles mosollyal arrébb csúszott az ágyán, majd letette a könyvet, amit olvasott. Szinte azt vártam, hogy megpaskolja maga mellett a takarót, de semmi mást nem tett, csak a tekintetével biztatott. Erőt vettem hát a szorongásomon, és pár lépéssel átszeltem a szobát. Már majdnem be is kucorodtam mellé, mint a régi szép időkben, amikor a pillantásom megakadt az éjjeliszekrényén heverő pergamenkupacon és a saját nevemen.
- Ez az, amire gondolok? Zombi Med csodálatos története?
- Igen - fintorodott el -, de ne legyél túl elégedett magaddal, csak nemrég kezdtem el.
- Kit érdekel, beleolvashatok? – Egészen elfelejtettem, miért jöttem ide, gyermeki izgalommal fúrtam a kezem a lapok közé.
- Nem! – Shirley megfontolt mozdulattal, erélyesen csapott a mancsomra, majd kikapta belőle a pergameneket. Pár darab a kezemben maradt, éhes tekintettel emeltem őket az orrom elé. - Még egyáltalán nincs készen…
- Az nem számít – vágtam rá. - Nekem részletekben is jó. Komolyan – tettem hozzá, mikor felpillantva szembetaláltam magam a homloka közepéig szaladt szemöldökével.
- Jól van, felőlem akkor osonsz be ide olvasgatni, amikor akarsz. – Átsuhant az arcán egy mosoly árnyéka, ám egy pillanattal később már inkább lefelé görbült a szája, a fejével együtt. Zavartan bámulta a takarót szorongató ujjait. – Előre figyelmeztetlek: lehet, hogy csalódás lesz. Úgy értem, inkább szól Jeremyről, mint rólad, mert mindig ketten vigyáztunk rád, és különben is…
- Hiányzik – fejeztem be a gondolatot, miközben az ágy szélére ereszkedtem.
- Nagyon. – Nekem is. Már a nyelvem hegyén volt a vallomás, de elé tolakodott valami sokkal fontosabb: a bocsánatkérés.
- Sajnálom.
- Mit?
- Azt, ahogy tegnap viselkedtem. És azt is, hogy ma egész nap kerültelek.
- Virágokat ültettél egy zokni sírjára. Elfoglalt voltál. – Döbbenten kaptam föl a fejem. Egy zokni? Amikor azonban találkozott a tekintetünk, egy igazán őszinte mosollyal találtam szemben magam. – Csak ugratlak. Tudod, így szoktam az orrodra kötni, hogy nem haragszom. Persze nem hibáztatlak, ha már elfelejtetted…
- Azért, mert már régen hibáztam vagy...? – Felemás félmosoly volt, mert nagyon is tisztában voltam a válasszal. Nagyon sok mindent elrontottam, és túl kevésszer kértem bocsánatot.
- Szerintem jobban jársz, ha ebbe nem megyünk vele.
- Igen, valószínűleg. Sajnálom… sajnálom ezt is.
- Ha befejezted a sajnálkozást, a feneked másik felét is feltornázhatnád az ágyra. Mondjuk ide, ni. – Most aztán tényleg megpaskolta a nekem szánt helyet, úgyhogy nem volt más választásom, oda kellett csomagolnom magam az oldalára. – Magadtól is eszedbe juthatott volna – dorgált meg, mielőtt a vállamra hajtotta a fejét, és a lábamra hajította a takaró végét. A pergameneket egy kötegbe igazgatta, majd az ágy végébe dobta. – Kétszer olyan nehéz a kobakom, mint eddig, alig tudom megtartani!
- A baba miatt? – nevettem fel játékos kétkedéssel.
- Naná! Jeremy gyereke, szóval ijesztően okos lesz, és már most annyi esze van, hogy nem fér el a méhemben, ezért egy részét az enyém mellett tárolja, és…
- Megkegyelmezem neked – emeltem föl a kezem -, és ezen a ponton félbeszakítom ezt a briliáns történetet. Kezdted elveszíteni a fonalat.
- Hát persze, mert a gyerek összenyomja az agyam! Nem figyeltél rám?
- Úgy tűnik, nem eléggé.
- Igen, úgy tűnik – hagyta rám, majd belém karolt. - De most már itt vagy, és igazán oda tudsz figyelni. Ez a lényeg. Bólintottam, mert nem volt a tarsolyomban ennél jobb válasz, aztán egy ideig azzal voltam elfoglalva, hogy levakarjam az arcomról Shirley göndör tincseit. A hajszálak mérnöki pontossággal ragadtak bele a könnyeimbe, pedig én azt sem vettem észre, hogy már megint sírok. Én is kezdtem elveszíteni a fonalat. Vagy legalábbis az irányítást a könnycsatornáim felett.
- Mit szóltak Jeremy szülei? – Nem egészen az volt a célom, hogy belefojtsam a szenvedésem által ihletett kuncogást, Shirley mégis elcsendesedett a kérdés hallatán.
- Fogalmazzunk úgy, hogy nem teljesen fogták fel a dolgot. David segített listát írni, hogy miért nem ugrottak a nyakamba örömükben… kíváncsi vagy rá?
- Otrombán viselkedtek veled? – Fél kézzel eltoltam a fejét, hogy a szemébe nézhessek, de olyan precizitással forgatta, mint egy durcás kiskamasz, szóval nem sokat értem el a gesztussal.
- Érdekel a lista vagy nem? – Hasonló arckifejezéssel válaszoltam, mégis vidáman csapta össze a tenyerét, és némi fészkelődést követően a gyomromba könyökölt, hogy elővegyen egy darab papírt az éjjeliszekrénye fiókjából. – Tehát, egyes pont…
- Shirley ezen a listán összesen két pont van – nyögtem a hasfalamat masszírozva. - Muszáj volt leírnod?
- Meredith. – Megsemmisítő pillantást vetett rám, majd látványosan a saját hasára és a fejére mutatott. – Jeremy gyereke; agy. Mit nem lehet ezen megjegyezni?
- Tiszta lökött vagy – vigyorodtam el.
- Máshogy nem megy – vont vállat, aztán csak meresztgette rám a szemeit, és elszántan zizegtette a papírt, amíg megadóan hátra nem dőltem.
- Oké, feladom. Olvasd.
- Na, ezt már szeretem. – Kedveskedve megpaskolta a kezem, és úgy tett, mintha feltenné az olvasószemüvegét. – Tehát. Miért reagált furán a Carter házaspár? Egyes pont, a nyilvánvaló: alig egy hónapja halt meg a fiuk. Úgy általában sincsenek a helyzet magaslatán, nemhogy egy olyan szituációban, amikor a gyerekkori barát eléjük áll azzal, hogy gyereket vár az említett fiútól. Egy percig sem hibáztatom őket a hitetlenkedésért.
- Úgy érted, nem hitték el neked, hogy…
- Med! – Lopva kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. – Ha komolyan veszed, nem lesz erőm végigmondani. Szóval, hol is tartottam? Ja, igen. Kettes Pont, Amin Ki Fogsz Akadni: Jeremy szüleinek fogalma sem volt arról, hogy ő meg én valaha is romantikus érdeklődést mutattunk egymás iránt. Ennek megfelelően még nehezebbre esett elfogadniuk, hogy az unokájuk a méhemben úszkál.
- Azt akarod mondani, hogy nem tudtak róla? Nemcsak arról, amiről amúgy én sem, hogy annak rendje és módja szerint összejöttetek, hanem arról sem, hogy Jeremy teljesen beléd volt esve?
- Kivételesen fején találtad a szöget, barátom.
- De hát… - Őrülten pörögtek a fejemben a gondolatok, és ezúttal nem a szokásos fejfádító módon, mert csupa boldog emlék után kutattak. - Shirley, Jeremy évek óta beléd volt zúgva! Nem létezik, hogy soha egy szóval sem…
- Tudtam, hogy így fogsz reagálni, készültem is védőbeszéddel. – Egy elegáns mozdulattal megfordította a papírt, és feljebb tolta az orrán a képzeletbeli szemüveget. – Először is tisztázzuk, hogy én mélységesen tisztelem Mr. és Mrs. Cartert. Befogadták Davidet és az öccsét, amikor az idióta nővérükön kívül senkijük sem maradt, ez már önmagában is lenyűgöző dolog. Ugyanakkor azt sem felejtem el nekik, hogy felnevelték Jeremyt. Nekik köszönhetem, hogy olyan volt, amilyen. Úgyhogy eszem ágában sincs kritizálni őket. De el kell ismerned, nehéz elképzelni, hogy Jeremy akár az édesapjával, akár az anyukájával megvitatta volna a szerelmi életét. Nem hiszem, hogy ez állt a középpontban a nagy beszélgetéseknél. Igazából azt sem gondolnom, hogy lettek volna nagy lelkizések náluk. Mindig is Roderick volt a problémás gyerek, te is tudod… milliószor annyi figyelemre volt szüksége, mint Jeremynek. És ha ezt így végigzongorázod magadban, már nem is olyan meglepő, hogy Carterék csak kölyök-Shirleyként emlékeztek rám, és ezt a képet nem tudták összeegyeztetni az előttük toporgó állapotos kismamával. Sőt, igazából… ne borulj ki még jobban, de Mrs. Carter meglátogatott téged néhányszor, amikor zombi voltál, és eléggé képben van, hogy Regulus halála után folyton várandósnak képzelted magad, szóval nem kizárt, hogy azt hitték, hogy…
- Lehet, hogy teljesen zakkantnak néztek – fejeztem be a mondatot szinte suttogva. A bűntudat legújabb hulláma minden kellemes képet kiűzött az agyamból.
- Előfordulhat. – Shirley igyekezett úgy tenni, mintha a lehető legkevésbé izgatná Jeremy szüleinek a véleménye, de az, ahogy a takarót gyűrögette mellettem, túlságosan ismerős és sokatmondó gesztus volt számomra.
- Most akkor mi lesz? – kérdeztem a kezét bámulva, mert tényleg nem tudtam. Semmit sem tudtam.
- David megígérte, hogy beszél még velük erről. – Küldött felém egy majdhogynem hihető félmosolyt, majd a hatás kedvéért a vállamba törölte az orrát. - Egyébként is úgy gondolja, hogy csak idő kell nekik, amíg feldolgozzák, úgyhogy nem aggódom. Kezdetnek nem volt ez rossz. Nem voltak elutasítók vagy ilyesmi, csak… csak kicsit ledermedtek.
- Elmesélted nekik, hogy történt? – Felvont szemöldökkel és bujkáló mosollyal pillantott fel rám, noha foltos volt az arca a sírástól. – Jaj, tudod, hogy értem! – Elvörösödtem, és bosszús szégyenkezéssel a tenyerembe temettem az arcom. Shirley persze nagyon jól szórakozott a zavaromon, és egy-egy szó között jókedélyűen kuncorászott.
- Nagyjából elmeséltem nekik a romantikus regényünket, igen.
- És nekem elmeséled végre? – Hagytam neki egy kis időd a könnyes nevetgélésre, mert olyan nagyon megérdemelte, és amúgy is szükségem volt erre a hangra a fülem mellett, de a kérdés nagyon gyorsan kiszökött a számon.
- Talán majd máskor. Ha kicsit jobban leszünk mindketten. Szinte nem is rólam meg Jeremyről szól a történet, hanem Zombi Medről, és olvasgatás ide vagy oda, nem hiszem, hogy ma este pont erről kellene esti mesét hallgatnod.
- Ezzel sajnos nem tudok vitatkozni – feleltem a szám szélét harapdálva, mire kedveskedve állon bökött a fejével, hogy még idejében elapassza a könnyeimet.
- Persze, mert mindig igazam van.
- Pont, mint Jeremynek – leheltem szinte félve, Shirley azonban felemelte a fejét, és szélesen elmosolyodott.
- Pont, mint Jeremynek.
Egy ideig csöndben ücsörögtünk egymás mellett; ő a nevetségesen és szívszorítóan rövid listáját, én pedig a takaró szélét szorongatva.
- Szomorú vagy, hogy csak ennyi időtök volt? – Arra gondoltam, mi mindent adtam volna még néhány hónapért Regulusszal, és arra is, hogy milyen kétségbeesett sóvárgással vágytam Jeremy egyetlen szava után még úgy is, hogy csupán a legjobb barátom volt, és nem életem szerelme. Pontosan tudtam, mit érez most Shirley, mégsem tudtam semmit, mert hozzájuk képest egy végtelenséget lehettem együtt azzal, akit szerettem.
- Örülök, hogy annyi bénázás után még jutott ennyi – vont vállat egy különösen dumbledore-os röntgentekintet után. - Emlékszel, mit mondtam anno Regulusról és rólad? – Bólintottam, de már a szemközti falat bámulta, és amúgy sem úgy nézett ki, mint aki választ vár a kérdésére. - Hogy fel kellett nőnöd a szerelméhez. Na, hát Jeremynek és nekem is fel kellett nőnünk egymáshoz. Alaposan – nevetett fel fejcsóválva. - Nekem ő volt a Regulusom, és ha ilyen sokáig tartott odaérni hozzá, ám legyen. Minden okkal történik. – Szeretetteljesen belekönyökölt az oldalamba. - Ezt is tőled tanultam meg. Lopva megtörölgettem az arcomat, közben pedig a megfelelő szavak után kutattam, hátha valamilyen csoda folytán integetve elém ugranak. Köszönöm, szeretlek, ne menj el, ne menj el te is… A kifejezések egymást kergették a fejemben, de annyira el voltak foglalva a fogócskával, hogy valami egészen más csúszott ki a számon; valami, amitől Shirley szinte fuldokolva kezdett el kacagni.
- Be kell vallanom, hogy kis korunkban utáltalak.
- Komolyan? – prüszkölte, miközben a vállamba fúrta az arcát. - Én is téged! A szőke kis béka… - tette hozzá affektálva.
- A göndör szörnyeteg… - kontráztam rá szándékosan túlzó mozdulatokkal, a hajamat tekergetve.
- Hé! – Akkorát csapott a kezemre, hogy hirtelen nem is tudtam, mi zavarta jobban: a gúnynév, amit félelmetesen sokáig birtokolt a fejemben, vagy a kacagtatóan jellegzetes mozdulat, amit a mai napig sem tudott teljesen levetkőzni. Akárhogy is, hirtelen nagyon elememben éreztem magam, úgyhogy kiskamaszként kuncogva folytattam:
- Emlékszem, néha annyira felidegesítettél a családi ebédeken, hogy a csirkecomb helyett az öklömet kezdtem el rágni dühömben… és bosszúból persze folyton az orrod alá dörgöltem, hogy bármit is mondanak a szüleink, nem te vagy a legjobb barátom, hanem Jeremy. Egy teljes évig semmit sem bántam jobban, mint hogy elhívtalak nyaralni Írországba, és bemutattalak neki!
- Életed legjobb döntése volt – mármint ami engem illet.
- Igen. Főleg, hogy a végén szerintem miatta szerettelek meg igazán. – Valami csiklandozta az arcom. A rejtély nem volt igazán rejtély, de a megoldás több szempontból is lehetetlennek tűnt: a bőröm még mindig ragacsos volt az előző percekben rászáradt könnyektől, és vastag páncélként feszült a szemeim alatt; hogyan lehetséges, hogy már megint sírtam? Hogy lehet, hogy éreztem is? Hogy lehet, hogy nem fájt sokkal-sokkal jobban? Amint kinyitottam a szám, a nyelvemre katonásan gördült végig a sós folyam, és szomjas voltam, és elveszett voltam, és gyermek voltam. - Shirley, mi lesz velem, ha te is elmész?
- Semmi – felelte szinte szigorúan, miközben egy csakazértis mozdulattal, azzal az utálatosan gyönyörű hajával megtörölte a puffadt, vörös arcomat, ami már nem az elegáns, csendes pityergés nyomait viselte. - Megmented a világot, és boldogan élsz, amíg meg nem halsz. Rendben leszel, hidd el nekem. Ettől kezdve minden esténk így telt: Shirley listákat írt az egyre magasodó beépített asztalán, én pedig az ágytakarója tetején feküdtem mellette, és zombis esti meséket olvastam, hol többet, hol kevesebbet. Volt, hogy lámpaoltásig szótlanul bámultam a saját elfeledett történetem egy-egy lapjának első sorát, de az is előfordult, hogy kitéptem Shirley kezéből az aktuális irományát, és azonnali folytatást követeltem. Mindkettőnknek voltak rossz napjai. Valahogy mégis sikerült elérnünk, hogy a legtöbb jól végződjön, és ennél többet igazán nem kívánhatott egyikünk sem.
~o~
Bármilyen cikkeket küldött is be a Reggeli Prófétához, hogy újból és újból az orrunk alá dörgölje a Voldemort felett aratott győzelmét, és nagyképűen hirdesse a felsőbbrendűségét, a legtöbb embert nem verte át ezzel a magamutogató árnyjátékkal. Minél tovább kiabált nekünk a sötétből, annál inkább nyilvánvalóvá vált, hogy Kearát bizony megviselte a Sötét Nagyúrral folytatott küzdelem. Túlzás lenne azt állítani, hogy a varázsvilág megnyugodott; Keara nagyon ügyesen forgatta a lapjait a Nagy Sötét Csatát megelőző időszakban, így az embereket talán még jobban megrémisztette a bujkálása, mint az, amikor egész falukat gyilkolt le a délutáni tea után. Biztos a sebeit nyalogatja? Mi van, ha készül valamire? MIRE KÉSZÜL KEARA? Így hát a Voldemort halálát követő másodpercnyi fellélegzés visszasüppedt a jól megszokott rettegésbe, és bár hónapokig nem ért senkit komoly támadás a világunk görcsbe rándulva várta a következő pofont. Mi szerencsére elbújtunk az említett világ elől. Shirley hasa szépen gömbölyödött, a hangulata pedig talán sosem volt még ilyen felhőtlen. A mosolya és a jókedve megteremtette számomra az Új Buborékot: az önámítás és a problémáktól való elzárkózás átlátszó falát, amelynek lelkiismeret-furdalás nélkül fordítottam hátat. Sosem gondoltam volna, hogy a többhónapos bezártság, amit magunkra vállaltunk, jó móka lesz, de végül így történt. Nem is emlékeztem rá, mikor voltunk utoljára mind ilyen boldogok. Az önkéntes száműzetés persze kissé döcögősen indult, feszültségekkel, morgásokkal, veszekedésekkel, véget nem érő elégedetlenséggel és szabadságvággyal. Mindegyikünknek volt valakije a bűbájokkal védett falakon kívül: Shirleynek a szülei, Davidnek az öccse és Jeremy szülei, nekem pedig a bátyám és a Hölgy. Végül, egy különösen túlfűtött szóváltás után, aminek a főszereplői természetesen David és én voltunk, és aminek Shirley vetett véget egy várandós nő minden elsöpörhetetlen energiájával, mindnyájan tükörbe néztünk, és beláttuk, hogy a biztonságunk – Shirley és a baba biztonsága – nem börtönbüntetés. A világ borzalmas hely volt, nekünk pedig váratlanul megengedték, hogy kiszálljunk a körforgásból. Sokat harcoltunk, sokat veszítettünk, elfáradtunk, és ezt valahogy minden bölcs felnőtt el is ismerte. Szabadságot kaptunk az életünkből, néhány hónapnyi felemás, keserédes, de felbecsülhetetlen gyermekkort. Úgyhogy néhány nap után lenyugodtunk, és éltünk vele, az alapgondunk megoldására pedig kitaláltunk egy rendszert. Tara néni és Seb bácsi Rend-tagok voltak, így hát egyik irányból sem igényelt túl nagy erőfeszítéseket, hogy gyakran meglátogassák a lányukat. Benjy ügye már keményebb dió volt: egyrészt Carterék szárnyai alatt nevelkedett, másrészt még a Roxfortba járt, így hát alig találkoztunk vele, és a levelezésre is csak a Renden keresztül volt lehetőségük. Ami egy bizonyos Rend-vezérnek és a magas roxforti beosztásának köszönhetően rövid időn belül már távolról sem volt olyan bonyolult, mint amilyennek azt a folyton hisztiző és aggodalmaskodó David beállította. Sőt, mire elérkezett az első iskolai szünet, már Jeremy szülei is részesei lettek a Shirleyt ölelő láthatatlan körnek – nem utolsó sorban Davidnek, és az ezúttal valóban körülményesen postázott leveleinek, illetve egy októberi kisurranásának hála -, úgyhogy annak sem volt semmi akadálya, hogy Benjy velünk töltse a karácsonyt. Talán azért, hogy a szokásos elátkozott formámat hozzam, talán, csak mert ez volt az életem definíciója, hármunk közül én voltam a legrosszabb helyzetben: a bátyám egy mindnyájunk által ismert ex-halálfaló volt, ráadásul Keara bizalmasa, a nagymamám pedig világéletében teljes mellbedobással támogatta a Sötét Oldalt. Hiába próbáltam elmagyarázni a barátaimnak, hogy mindkettejükkel gyökeresen megváltozott a kapcsolatom, Flame pedig ráadásul az életét kockáztatva óv engem minden bajtól, nem igazán hajlottak a szavamra, úgyhogy el kellett ismernem, milyen rossz ötlet, hogy bármelyikük is betegye a lábát a védett házunkba. Volt azonban egy Caitlin-méretű kiskapu, ami enyhítette a dolog visszavonhatatlannak tűnő véglegességét. Az igazság az, hogy sosem jöttem volna rá, mi folyik – vagy inkább nem folyik – az orrom előtt, ha Sirius nem kérdez rá az egyik különösen sértett monológja alatt. - Minket miért nem támadott meg soha? – Mint a környezetünkben mindenkit, Siriust is megviselték a Shirleyvel történtek, meghazudtolni azonban nem tudta magát: az első reakciója természetesen az volt, hogy megbántódott, amiért a volt barátnője valaki mástól várt gyereket. Shirley csak nevetett az ügyön, mondván, naná, hogy a jó öreg Sirius saját magán keresztül dolgozza fel az ügyet, de ő – bármilyen rosszul hangzik is ez – könnyű helyzetben volt: nem neki kellett végighallgatnia a Szerettem, érted? kezdetű műbalhékat. Mert Sirius, főleg eleinte, nagyon gyakran meglátogatott minket, csupán azért, hogy levegőnek nézze Shirleyt, sörözgessen Daviddel, végül pedig rám zúdítsa minden gondját és baját. Azt hiszem, ő is tudta, hogy nevetségesen viselkedik, talán ezért sem próbált soha válaszokat kicsikarni belőlem. Csak egy fülre volt szüksége, meg egy félhomályos szobára.
- Hm? – Meg sem próbáltam leplezni, hogy a felhúzott térdeim mögött könyvet olvasok, de ez a felállás szinte már rutinná vált számunkra, így egészen eddig egyszer sem kellett mentálisan is részt vennem a társalgás ezen részében.
- Keara. – A név hallatán minden alvó érzékszervem életre kelt, valószínűleg mégis furcsa fejet vághattam, mert Sirius heves gesztikulálás közepette ereszkedett le elém a földre. – Úgy értem, persze, kerültünk már a dolgok sűrűjébe a srácokkal, de sosem szúrt ki minket magának úgy, mint Shirleyt vagy Jeremyt. Vegyük például a vérfarkasos csatát… amikor megátkozta Shirleyt. – Csak a nyakán lüktető ér mutatta, hogy felzaklatja az emlék, egyébként egy igazi auror hidegvérűségével próbált a kérdőjelei felé vezetni. - Ott voltunk mind: Lily, James, Remus, én… De csak egy-egy tű voltunk a szénakazalban. Nem rángatott ki minket mindenki elé. A barátaid vagyunk, rajtunk keresztül is eljuthatott volna hozzád, mégsem tette. Egyszer sem. Még most sem, mikor rajtunk kívül egyikőtökhöz sem fér hozzá.
- Hm.
- Ez most melyik hm? Az előző elég egyértelmű volt, de most arra gondolsz, hogy hülyeségeken agyalok – ami amúgy hülyeség, mert tudom, hogy nem hülyeségek -, vagy rácsodálkoztál a tényre, hogy egészen eddig meg sem fordult abban a zseniális fejedben, hogy van ez a nagyon különös jelenség? Mert el kell ismerned, hogy különös. Ez a Keara csaj nem az önmegtartóztatásáról híres, és tudjuk, hogy mindenáron bántani akar téged. Nem panaszkodom, hogy nem él a lehetőséggel, de miért nem él a lehetőséggel? Tud valamit, amit én nem? Nem is szeretsz minket?
- Ez volt az első hülyeség, amit mondtál. Már ami a Keara-kérdést illeti. – A földre ejtettem a lábaimat, és lehunyt szemmel könyököltem a combomra, ezért csak félig jutott el a tudatomig a fintora. Ha kicsit jobban odafigyelek rá, nem ért volna olyan váratlanul a témaváltás, így azonban a szám is nyitva maradt a döbbenettől.
- Nem vagyok bolond, oké? – Morogta az orrnyergét dörzsölgetve. Gondosan kerülte a tekintetemet, de nem is hibáztattam érte: a meglepetés és a na végre kombinációja repedt pajzsként takarta el a háttérben száguldozó gondolataimat, ami nem lehetett kellemes látvány a nagy vallomás közepén. - Tudom, hogy nem voltunk szerelmesek. De nagyon akartam, érted? És Shirley meg én… összeillettünk. A fenébe is, még most is összeillünk! Sokkal jobban, mint például… - Szinte ráharapott a nyelvére, hogy elhallgasson, de elkésett vele, Regulus már ott kuporgott mellettem a földön.
- Attól, hogy nem mondod ki, még tudom, kikre gondolsz. – Dőltem hátra karba tett kézzel. - Egyébként, ha már így megvilágosodtál, valószínűleg arra is rájöttél, milyen relatív dolog ez az „összeillés”. Vagy túl sokat remélek?
- Jó, de… nem is erre akartam kilyukadni, csak kiprovokáltad. – A homlokom közepéig szaladt a szemöldökön, mire önkéntelenül is maga elé emelte a kezét. - Befejeztem az önsajnálatot, komolyan! A lényeg, hogy attól még, hogy nem voltam szerelmes Shirleybe, igenis szerettem. Még most is szeretem. Nézz csak rá! Van a világon nála szerethetőbb nőszemély? Szóval bármit is mondtam eddig, örülök, hogy egymásra találtak Carterrel. Shirley megérdemelte… megérdemli, hogy boldog legyen. Azt is megérdemelné, hogy nagymama koráig éljen, mert úgy lenne a helyes. Ő lenne az unokáim pótnagymamája.
- Az fura lenne.
- Nem, ha az lenne a normális. – Egy pillanatra megesküdtem volna rá, hogy fátyolos lett a szeme, mire azonban megbizonyosodhattam volna a dologról, a fogadott bátyám érett felnőtt módjára csettintgetett közvetlenül az arcom előtt. – Rájöttél már a megoldásra?
- Hát te nem vagy ép – toltam el a kezét a szememet forgatva.
- Ez nem új. Azt mondd, ami korszakalkotó. Ami felfedi a rejtélyt. Ami alapjaiban rengeti meg az ismert világot. Gyerünk, Meredith Field!
- Befejezted a cirkuszt? Ha beszélsz Shirleyvel, és neki is elmondod azt, amit most nekem, senkinek sem mondom el, hogy sírtál.
- Nagyon vicces.
- Ugye, hogy nem az? Szóval nyugodj le végre, és adj egy percet a jó öreg… Hm.
- Már megint kezded? – Sirius színpadias krumpliszsákként terült el a szőnyegen, onnan pislogott rám fájdalmas arckifejezéssel. Túl sok minden kavargott a fejemben ahhoz, hogy foglalkozzam vele, de fél szívvel azért megrugdostam a bokáját, mintegy hálául, amiért rávezetett valami igazán fontosra.
- Azért nem vagytok célpontok, mert nem ismer titeket. Úgy értem, nem tudja, hogy a barátaim vagytok. Keara valójában még csak kilenc éves. Öt volt, amikor… amikor megszűnt Caitlin lenni. A gyerekkori emlékeiből táplálkozik, és azokban bizony nem szerepeltek. – Sellő-pózban könyökölt a szőnyegem közepén, közben pedig komoly szemöldökráncolással bólogatott a szavaimra. A Tekergők valószínűleg soha nem találkoztak a kishúgommal, és ezt ő is pontosan tudta. - Sosem voltatok nálunk látogatóban. És pontosan ezért… vagyis… - Most rajtam volt a sor, hogy egy éles fordulattal egészen másfelé kanyarodjak. - Eddig sohasem jutott eszembe, de nem találod furcsának, hogy Keara nem kereste a kapcsolatot a Vérmániás Hölggyel? A sötét oldalt lelkesen támogató nagymamával, aki a bizalmasul fogadott báty tenyeréből evett világéletében… Egyáltalán nem logikus, igaz? – Izgatottan pattantam fel, és egy percig sem törődtem az arcán szétterülő kárörvendő vigyorral. Kiengedted a szellemet a palackból. Szó szerint. Lefogadtam volna, hogy pontosan ez jár a fejében, ezért küszködik olyan nagyon az arcizmaival. – E mögött is ugyanez áll! Caitlin sohasem ápolt szoros kapcsolatot Noble nagyival, sőt, ha lehetett, messziről elkerülte a házát, mert ijesztőnek találta, és a nagyanyánk sosem rajongta őt úgy körül, mint mindenki más… Sirius, te egy zseni vagy!
- Meg fogom ezt bánni, ugye? – Immár párnaként használta a kezét, és úgy vinnyogott fel rám, mintha kórházi ágyban feküdne, egyrészt, mert mielőtt megtorpantam előtte, ráléptem a lábára, másrészt, mert olyan nyilvánvalóan véget ért a rémesen szórakoztató hangosan gondolkodásom.
- Ha szeretsz, és örömet akarsz okozni nekem, akkor nem – feleltem magamra öltve az előző mosolyát, majd a nyomaték kedvéért még egyszer ráléptem a lábára.
*
Kedves Med!
Azzal, hogy kiiktattad a Sötét Nagyurat (amihez egyébként gratulálok, de ha egyszer a kezeim közé kerülsz, biztos megfojtalak), eltüntetted a villámhárítót is. Esküszöm, hármasügynöknek lenni milliószor könnyebb, mint kettősnek. De most már csak Te vagy és Keara, és nincs kivel takaróznom, ha látni akarlak, nem mondhatom a Szörnyetegnek, hogy a régi mestere parancsára cselekszem. Patthelyzet van, húgocskám: vagy őt választom, vagy téged. Téged választalak, úgyhogy őt választom. Ami persze azt jelenti, hogy még jó ideig nem találkozhatunk. Nem mintha ez sokban különbözne az elmúlt hónapoktól, de Noble nagyi bizonyára szomorú lesz, hogy már szökőévente sem tartunk nála titkos családi összejövetelt… Ezen még véletlenül se emészd magad, szerintem az, hogy ő lett a szupertitkos postahivatalunk, részben azért kárpótolja a rafinált öreglányt. (Ki nem mondaná, de most már majdnem annyira szeret téged, mint engem, ami azért nem semmi a Vérmániás Hölgytől, hm?)(És abban is kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok, hogy már most él-hal a te helyes aurorhaverjaid látogatásaiért. A vörös hajú lányt kevésbé csípi, szóval vele ne szállíttass túl gyakran levelet.)
Egyébként azon se őrlődj, hogy egy ideig nem ugorhatsz a nyakamba. 1) Legutóbb is meghúztam a hátam, 2) az a helyzet, hogy amúgy is el kell hagynom egy kis időre az országot. Hála Keara „finom” módszereinek, az egyik rettegő minisztériumi mágus elkezdett arról pletykálni, hogy közöm lehet „a kishúgom”ügyleteihez. Nem hibáztatom - inkább azon csodálkozom, hogy nem kattantak bele többen ebbe a folyamatos, kiszámíthatatlan terrorba. A legtöbb munkatársam egyébként élből elveti az ötletet, de jobb, ha eltűnök egy időre, mielőtt eldurvulnak a dolgok, vagy kiderül, hogy tényleg a Szörnyeteg buzgó lábtörlője vagyok.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mihamarabb véget érjen ez a rémálom. Sajnálom, ami Shirleyvel történt. Fogalmam sem volt, hogy Keara ilyesmire készül – akkor még a Nagyúron tartottam a szemem. Most már csak a Szörnyet figyelem, és nem hagyom, hogy még egyszer bántson Téged.
Ki ne merd tenni a lábad abból a házból! Maradj ott, ahol biztonságban vagy. Ha elkóborolsz, nem tudlak megvédeni. (Ez mindhármatokra vonatkozik. Maradjatok együtt, amíg lehet.)
Írj néha, de ne túl szépeket, mert úgy is Hölgy kandallójában végzik.
Ne feledd, hogy semmi sem tart örökké. Ezen is túl leszünk egyszer. Flame
~o~
- Azt hiszem, vége a vihar előtti csendnek. – Shirley kidugta a takaró alól a talpát, és a kandallóban lobogó tűz felé nyújtogatta a lábujjait. Egy futó pillantással ellenőriztem, tart-e még a lábtartóként bizonyító sámlira szórt hóhűtő-bűbáj, majd visszafordultam a bátyám legújabb leveléhez. Odakint már kezdett enyhülni az idő, de Shirley az utóbbi időben állandóan vacogott, ezért folyton valószerűtlenül közel húzódott a tűzhöz. Ez volt a kevésbé idegesítő új szokása.
- Hetek óta ezt mondod minden reggel – feleltem, miután magamban elszámoltam tízig.
- Napok – szólalt meg a dohányzóasztal előtt kuporgó David. – Ettől függetlenül egyetértek Szent Meredith rosszul titkolt bosszankodásával. Az agyunkra mész, Shirl.
- Hát így kell beszélni egy kismamával? – Shirley megkísérelte a lehető legszélesebb mozdulattal az ölébe csapni a kezében tartott Reggeli Prófétát, a termetes pocakja azonban rendkívül látványosan megakadályozta ebben, és az arckifejezéséből ítélve a bentlakó többszörösen viszonozta odabentről az ütést, valószínűleg erőteljes rúgások formájában. Legyűrtem a késztetést, hogy ezredszer is a barátnőm mellé kucorodjak, és tapogatni kezdjem a hasát. Mostanában nem igazán díjazta a lelkesedésemet, és azzal vádolt, hogy a folyamatos figyelmemmel csak további bokszolásra ösztönzöm az ő amúgy is túlságosan mozgékony magzatát.
- Természetesen nem, de mivel éppen a végrendeletedet olvasom, gondoltam, úgy is mindegy.
- Az nem végrendelet, hanem lista – javította ki Shirley nagyokat szusszantva. - És örülj neki, hogy olvasod, mert a szófogadásodnak hála nem szedem le a fejed a beszólásodért.
- Minő megkönnyebbülés, hogy én pedig meg sem kíséreltem beszólni neked! – kaptam a szívemhez. – Egyikünket sem kell megcsonkítanod, hát nem csodás? – Ha csak rápillantottam volna a Próféta címlapjára, tudtam volna, milyen magas labdát engedtem ki a kezem közül. De természetesen makacsul bújtam Flame sorait, amióta Sirius kézbesítette hozzánk az újsággal együtt.
- Ó, Keara nélkülem is elég csonkítást végez – vitte be a döfést Shirley szemrebbenés nélkül. David felmordult, majd vetett rám egy együttérző pillantást, amellyel jelezte, hogy ez most az én köröm lesz. Válaszképpen vágtam rá egy igen kedves fintort, majd Shirleyhez fordultam.
- Ezt most muszáj volt?
- Igen, muszáj. Mikor látjátok be végre, hogy lassan eljön az idő, hogy újra szembenézzetek a kinti borzalmakkal?
- Nem most.
- Med! Attól még, hogy nem vesztek tudomást róla…
- Neked sem kéne. – David kivételesen nem bírta ki szó nélkül, ám Shirley pillantásától nem éppen hősies visszakozásba kezdett. – Úgy értem, ha megszületik a baba, te…
- Néha komolyan bánom, hogy átneveltelek titeket erre a gondtalan és érzelemmentes hozzáállásra a halálom emlegetésével kapcsolatban.
- Hát igen, kár volt erre pazarolni a nyomós érveidet – helyeseltem komolykodva. – Most milyen jól jönnének ahhoz, hogy elolvastasd velünk a Reggeli Prófétát!
- Szóval addig nem is fogtok tájékozódni Keara tevékenységéről, amíg meg nem halok?
- A válaszunk tegnap óta nem változott – felelte David, fel sem nézve az előtte heverő pergamenkupacból.
- Sőt, van egy olyan érzésem, hogy már tegnapelőtt is ugyanazt gondoltuk – tettem hozzá.
- Ha olyasvalaki halt meg, akit ismerünk, úgyis szólsz – folytatta a fiú.
- Egyébként pedig nem tesz jót a babának, hogy folyton a háborúról olvasol. Ha Sirius nem akarná olyan elvetemülten jóvátenni, hogy olyan undok volt veled az első hónapokban, már rég lebeszéltem volna róla, hogy idehordja neked ezt a halálhírmondót.
- Jól van, akkor kénytelen leszek felolvasni nektek. – Shirley szemöldöke sötét vonallá olvadt össze, miközben végigjártatta rajtunk a Megsemmisítő Kismamapillantást.
- Én tanulok! – kiáltott fel felháborodottan David. – Magolom, hogy mit mikor kell elmesélnem a leendő gyermekednek, meg minden! Éppen ott tartok, hogy milyen tündérmeséket kell feltétlenül felolvasnunk neki lefekvés előtt három és… - vetett egy sanda pillantást a papírhalomra – öt éves kora között. Még jegyzetelek is!
- Á, a jegyzetelés miatt vetted fel ezt a kényelmetlen buddhista szerzetesi pozíciót?
- Közlöm veled, Szent Meredith, hogy nem mindenki tud a levegőben írni.
- Használj golyóstollat.
- Varázsló vagyok.
- És akkor?
- Ez a sastollpenna karácsonyi ajándék volt Jeremy szüleitől!
- Szuper, elhangzott a varázsszó. – Shirley ördögi mosollyal csapta össze a kezét Jeremy neve hallatán, majd rám bökött az ijesztően hosszú mutatóujjával. – Tedd el azt a levelet, és állj neki te is a tanulásnak!
- De…
- Megígérted!
- Ezt pszichológiai terrornak hívják – morogtam durcásan. - Csak mondom.
- Tudom.
- Akkor jó – vágtam rá, majd előkerestem a névre szóló Listámat. Shirley mindenre gondolt, hogy nekünk sose kelljen azon méláznunk, mit tenne anyaként a kis tökmaggal egy adott helyzetben. Hogy miért kellett memorizálnunk a lista egyes részeit, arra nem tudott magyarázatot adni, de Daviddel arra jutottunk, hogy szereti nézni, ahogy szenvedünk. Vagy csak szerette, hogy szemmel láthatóan annyit foglalkozunk a gyermeke jövőjével, mint ő maga. Én a gondolatot szerettem, hogy a gyerekének írásos bizonyítéka lesz arról, mennyire szerette az anyukája. Nemcsak a Lista miatt: Shirley minden nap írt neki egy-egy levelet. Néha megmutatta, néha nem, de a Listán nagy betűkkel virított, hogy melyiket mikor kell majd felolvasnom, szóval egyikből sem csinált igazi titkot. Egyetlen dolgot próbált titokban tartani előttünk: a gyenge pillanatait. Nem a hormon ihlette sírásait, hanem a valódi könnyeket. Ezért is lepett meg annyira, hogy tízpercnyi elégedett somolygás és lesifotózás után kitört belőle a zokogás, amint újra a kezébe vette a Prófétát. - Shirley? – Aggódó pillantást váltottam Daviddel, majd versenyt futottam vele a kandallóig, ahol térdre estem a barátnőnk mellett. – Mi a baj?
- Az… apró… az apró betűs rész… - Remegő kézzel mutatott a padlóra hullott, szerteszét szóródott újságpapírokra.
- David, derítsd ki, miről beszél! – Mire kimondtam, már a Prófétát bújta. - Shirley, te meg vegyél néhány mély levegőt, és válaszolj. Milyen apró betűs rész?
- Amiben a helyszínről írnak. A másik vérengzés helyszínéről. A kevésbé… a kevésbé fontos vérengzéséről. Med… az egész… az egész… - Összegörnyedt a fájdalomtól, mielőtt kiszakadt belőle a szinte vadállati kiáltás: - Apa munkahelyén történt, Med! Apa…
- Ácsi, itt valami tévedés lesz – hadartam elsápadva. – Shirley, csak gondold végig. Nyugodj le egy pillanatra és gondold végig… - Olyan volt, mintha a falhoz beszélnék; Shirley könnyei görcsösen fodrozódó, hisztérikus folyamban záporoztak mellém a földre. – Ha történt volna valami édesapáddal, Tara már régen értesített volna… Shirley, nyugodj meg… David, mi tart ennyi ideig!? – Kétségbeesetten fordultam a fiúhoz. Tehetetlenül szorongattam Shirley kezét, mert ez volt az egyetlen, amit látszólag nem rázott le magáról, ami átjutott a zokogás zuhogó vízesésfalán. David szótlanul, minden ízében reszketve meredt az ölében tartott lapra. Az ölében tartott üres lapra.
- Med, ezen az égvilágon semmi sincs Shirley könnyein kívül – suttogta rekedt rettegéssel. A név, amire mindketten gondoltunk, a torkában ragadt. Keara.
- Küldj gyorsan egy patrónust Tarának. – Őrült bólogatással kísértem a szavaimat, mintha lenne értelmük, mintha ennek az egésznek lenne értelme, és David talán az ijedtség miatt maradt mozdulatlan, talán a frászt hoztam rá a viselkedésemmel, talán csak tetőztem vele a még mindig keservesen síró Shirleyét… - Most! – ordítottam rá, majd lesütöttem a szemem szégyenemben. Körülöttem csupa víz volt a padló. Ezen az égvilágon semmi sincs Shirley könnyein kívül, mondta David. De nem volt igaza.
- David várj! Először Lilynek üzenj. Shirleynek elfolyt a magzatvize. – Shirley ma meg fog halni.
*
Fel-alá járkáltam a zárt ajtó előtt, az öklömet harapdálva. A lépteimen kívül csak Lily tompán kiszűrődő mormolása és David sóhajai törték meg a csöndet; előbbi megnyugtatott, mert azt jelentette, van még kihez beszélni, utóbbitól pedig a falra tudtam volna mászni, ha már nem feszültek volna amúgy is pattanásig az idegeim. Időnként majdnem odafordultam a fiúhoz, hogy kérdezzek tőle valamit, végül azonban mindig úgy döntöttem, hogy inkább a fejemben lakó Caitlinnel beszélgetek. Szerinted azonnal meghal, amint kibújik a gyerek? Lesz időnk beszélni vele? Lesz időnk elbúcsúzni? Mikor ér ide Tara néni és Seb bácsi? A kis szörnyeteg életben fog maradni? Mi lesz most velünk? Mi lesz most Shirleyvel? A Hangnak A Fejemben ideje sem volt felelni a kérdésekre. Vagy talán csak ő sem találta a válaszokat. Talán nem is voltak válaszok. Talán semmi sem volt. Jaj, Medy… sajnálom. Úgy sajnálom. Alig hallottam meg a ránk zúduló némaságban. Mintha minden megállt és elhallgatott volna. Odabent, idekint… mindenhol. Nem. - Tényleg nem – felelte Lily az ajtófélfának támaszkodva. Fél kézzel megtörölte az arcát, felkapta a lábának rohanó Harryt, kimerülten rámosolygott a mellettem álló Jamesre, majd megveregette a másik oldalamon levegőért küszködő David vállát. Álmélkodva figyeltem mindezt, mert fogalmam sem volt, hogyan és mikor történtek azok az események, amelyek ehhez a pillanathoz vezettek. Lily aggódó pillantással lépett közelebb hozzám. – Legalábbis egyelőre nem – folytatta a homlokomat tapogatva. – Nem szeretném, ha reménykedni kezdenétek, de most még nyomát sem látni az átoknak. Persze nem is tudjuk, pontosan mire kell számítanunk, szóval…
- Bemehetünk hozzá? – Tátogtam, de a szavak valahogy David száját hagyták el.
- Igen – bólintott Lily. – Egyébként egészséges – nézett a szemembe. – Egészséges kisfiú. – Szinte észrevétlenül megvontam a vállam, mire megfeszültek a vonásai. Nem érdekelt. Ha nem álltam volna olyan gyengén a lábamon, két kézzel löktem volna félre az utamból.
- Shirley? – nyögtem a szobába lépve.
- Jelen. Van nálad fényképezőgép? Fergetegesen nézek ki, van ez az új kiegészítő a karomon…
- Rajta vagyok az ügyön! – mondta David, és már sarkon is fordult. Azt hiszem, félt. Én rettegtem. Shirley pedig sugárzott a boldogságtól.
- Gyere – paskolta meg maga mellett az ágyat még utoljára. – Bemutatlak a világ legtökéletesebb élőlényének. Meredith Field – kezdte komolyan, mikor leereszkedtem mellé és a kezében tartott pokróccsomó mellé -, ő itt Jeremy Geoffrey Carter. Jeremy Geoffrey Carter. Jeremy… Geoffrey. Geoffrey. - Az édesapámról nevezted el – nyögtem ki a baba valószerűtlenül apró kezeit bámulva. Valami szúrta a szemem, annyira, hogy egészen elhomályosult tőle a látásom.
- Meg persze a sajátjáról. – A szabad kezével az arcomhoz nyúlt, és megdörzsölte; csillogtak az ujjai, amikor összekulcsolta őket a kisfia ujjaival. - Szurkoltam, hogy lány legyen – folytatta mosolyogva -, mert akkor mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül neveztem volna el Shirley Meredith Carternek, de ez a kis szuszogógép itt a kezemben annyira hihetetlenül hibátlan, hogy döbbenetesen gyorsan megbékéltem a helyzettel.
- Az apám…
- Az egyik legbátrabb ember volt, akit ismertem – fejezte be határozottan a nyelvem hegyéről legördülő artikulálatlan nyöszörgést. - Ráadásul a kedvenc nagybátyám is. Sőt, ami azt illeti, a kedvenc emberi lényem apja is… illetve bocs, most már csak a második kedvenc emberi lényemé. De az első a nevét viseli, úgyhogy… - Elhallgatott, majd alaposan végigmért azzal a vesébe látó pillantással, aminek köszönhetően valahogy mindig tudta, mi jár a fejemben. - Na, jó, megölelhetsz, csak hagy abba ezt a kétségbeesett pislogást, és lehetőleg ne nyomd agyon a kiskrapekot, aki letaszított a trónodról. Gondolkodás nélkül borultam a nyakába. A kezem valahogy a baba köré gabalyodott, és a nagy érzelmi kitörésem közepette egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy azok a miniatűr ujjak most már az én ujjaim köré fonódnak. Ha eddig nem sírtam, hát ebben a pillanatban igazán eltört a mécses. Mi lesz velünk?
– Hé – suttogta Shirley a hajamat simogatva -, szeretném, ha tudnád, hogy nem vagyok… - Nagyot nyelt, majd közelebb hajolt. - Nem Nagyapa vagyok, oké? Nem önként hagylak itt. Nem amellett döntöttem, hogy elhagylak téged, hanem amellett, hogy csempészek egy kis Jeremyt a világba. Mert a világnak szüksége van egy kicsivel több Jeremyre, nem igaz?
- És egy kicsivel több Shirley sem árt neki – hüppögtem csukladozva. Nekem sem ártana. Ne menj el. Akkor se menj, ha nem akarsz. Nem tetszik ez a csere.
- Akkor ez a kis gombóc itt igazán szerencsés kombináció. Már csak a világot tekintve is. – Amikor felemeltem a fejem, hogy rámosolyogjak, megláttam az arcán az első könnycseppet. – Vigyázz rá nagyon, jó? És te is, Davey-fiú – fordult a belépő David felé. – Ugyanis ti ketten lesztek a keresztszülei.
- Ez nem szerepelt a Listán! – David elcsukló hanggal színlelt felháborodást, miközben két óriási lépéssel átszelte a szobát, és csatlakozott Jeremy Geoffrey Carter csodálóinak köréhez az ágy túloldalán.
- Egyértelmű dolgokat nem írtam fel rá – felelte Shirley.
- Na persze, egyet sem… - David önkéntelenül is elnevette magát. Nagyon hálás voltam, amiért eltűnt az arcáról a zavart gyász torokszorító árnyéka.
- Most akarsz kötözködni? Ebben a szent percben, amikor rád bízom az egyszülött fiam lelki nevelését?
- Ismersz, nem?
- Igen, mert elképesztően szerencsés vagyok. – Nem akartam kárörvendő lenni, de igazán jól esett, hogy most már nem voltam egyedül a záporozó könnyeimmel. David elpirulva hajtotta le a fejét, és a kézfejével törölgette az arcát.
- Ezek szerint nem csak te – morogta az ujjai mögül -, hanem ez a kisfickó is. Mellesleg pedig én is. Shirl
- Tudod, David – hunyta le a szemét Shirley -, szerintem mi mindnyájan megtaláltuk az aranyat a szivárvány tövénél. Szeressétek. Vigyázzatok rá. Vigyázzatok egymásra. – Tartott egy levegővételnyi szünetet, ami végtelen hosszúnak tűnt, mert ide-oda jártatta köztünk a tekintetét. - Ne csak a kedvemért, hanem magatokért is. De persze leginkább a fiam miatt. Most már ő lesz helyettem a világotok közepe – tette hozzá kuncogva, és vele nevettünk, mert ez volt az igazság, és a nevetés kevésbé fájt a sírásnál. A legjobb barátnőm, a maroknyi családom legkedvesebb tagja néhány órával később, az édesanyja kezében aludt el végleg, miközben Daviddel uzsonnát készítettünk neki a konyhában. Nem voltak fájdalmai, nem sírt, nem félt, nem kiabált. Azt hiszem, ő volt akkor a világ legboldogabb embere.

Az utolsó Listát a párnája alatt találtam meg. Egyetlen pont szerepelt rajta: A zokni mellé temessetek.
~o~
Aznap, amikor eltemettük Shirleyt, sütött a nap, és Jeremy, ez a kis gyilkos, aki még az orra hegyéig sem látott el, életében először rám mosolygott. Olyan volt a jobb kezemben, mint egy ormótlan zsák, és épp olyan gyomorszorító, mint a maroknyi föld a balomban. Puha, agyagos, nyúlós, mégis gömbölyű. Egy percig tudni akartam, koppanna-e ő is akkorát a koporsón, mint a gödörbe dobott gombóc, de aztán Shirleyre gondoltam, akit maga alá temetne még úgy is, és inkább David karjába csúsztattam az első adandó alkalommal. Percek sem teltek bele, már Tara néninél volt, David pedig engem tartott, és nem estem el, mert kapaszkodtam; a bűntudatba, a közös gyászba, a gyűlöletbe… a csukott szemembe, hogy ne kelljen ránéznem a csecsemőre, aki a legjobb barátaimból megmaradt. Hogyne szerettem volna? De Istenem, hogy utáltam ezért is… Jemy, Jemy, kicsi Jemy… Sütött a nap még akkor is, amikor már csak mi négyen álltunk a sír körül, David újra messze, messze a valóságban, fél lábbal a kopott dombon, ami alatt Jeremy zoknija és emléke feküdt. Nem sírt, ugyanolyan keményen meredt a távolba, mint Tara néni. Csak nekem nem apadtak el a könnyeim. Aztán a baba csuklani kezdett; azt hittem, vége is a nyugalomnak, és elindul a vörös fejű hisztéria, ám csak magamat láttam a szemeiben, a saját maszatos arcom tükörképét. Együtt sírtunk némán, Jemy és én. Nem tudta, hogy így hívom, nem tudtam még én sem. De attól, hogy érezte, mit veszített el, és velem zokogott utána, végre számomra is megszületett. És igazán szerettem érte. Shirleyt is.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.