efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


Sötét hajnal
/”Új hajnal virrad. A győzelem hajnala.” Szokás ezt mondani, nem? Monumentális hősi eposzokban, eltúlzott mugli filmekben… Vagy csak úgy, az egyszerű földi halandó életében is. Jól mondom? Neked illene tudnod a választ, hiszen folyton a győzelmet hajkurásztad.
Ez most egy győzelem története lesz – egy győzelemé, ami sokkal inkább volt a tiéd, mint bárki másé, mert mindnyájunk számára beárnyékoltad.
Remélem, tetszeni fog./
Először jó ötletnek tűnt, hogy kopogtatás nélkül toppanjak be Aodhfinhez – frissen összeragasztott testem minden porcikája azért kiáltozott, hogy az időutazó torkának ugorjak, és ez a hajszálnyi illetlen dac tűnt az egyetlen járható útnak -, amikor azonban a keletkezett huzattól fülsértő robajjal becsapódott a szemközti ajtó, azonnal megbántam ezt az éretlen döntést. Nem volt szükségem látványos bevonulásra. Nem akartam gyerekes hisztit, csak megfontolt, hideg elutasítást és egy pontot a közös történetünk végére. Rosszul fogtam hozzá. Amikor megkésett gondolatként finoman behajtottam magam mögött a bejárati ajtót, Aodhfin lépteit már a közeli falak visszhangozták; a kilincsen hagytam a kezem, és nem fordultam a hang irányába.
- Jeremy meghalt – mondtam a talpam alatt nyikorgó padlódeszkáknak.
- Tudom – jött a válasz valahonnan a hátam mögül.
- Téged hibáztattalak. – Nyekk, felelték rezignáltan a deszkák, az időutazó megfáradt baritonja pedig gond nélkül simult bele a kórusukba.
- Erre is rájöttem.
- Nem annyira, mint magamat, ha ez vigasztal. – Tudtam, hogy elérkezik majd az a pont ebben a beszélgetésben, ahol fel kell emelnem a fejem, és szembe kell néznem Aodhfinnel, de egyre csak azt mondogattam magamnak: Ez nem az. Még nem. És ez sem, és ez sem, és ez sem. Így hát anélkül folytattam a megkezdett, félig máris megbánt őszinte gondolatot, hogy egy fikarcnyit is mozdultam volna felé. - Mégis úgy gondoltam, büntetést érdemelsz, és az, hogy néhány hétre eltűntem, elég jó ötletnek tűnt.
- Az volt. – Ez az. Ez az a pont. Mert…
- Igen? – A döbbenet megpördített a sarkamon.
- Úgy értem, elérted vele a célod. – Aodhfin kivételesen nem a reverendáját viselte; a kopott farmer és a könyékig feltűrt kinyúlt pulóver bosszantóan hasonlatossá tette a bátyámhoz, a legnagyobb sajnálatomra azonban nem készíthetett fel a szavaiból kicsillanó milliószoros hasonlóságra. - Betegre aggódtam magam, és nem kevés energiámba került, mire kiderítettem, hol vagy, mit csinálsz, és miért nem jelentkezel. Igazából csodálkozom, hogy máris itt vagy. Nem kéne még duzzognod egy kicsit a hatás kedvéért? – Mintha csak a jó öreg Flame-et hallanám, morogta Caitlin sötéten. Az öreg stimmel is, vágtam rá jobb híján, hogy mást még véletlenül se kelljen elismernem, majd hadartam tovább rendületlenül, anélkül, hogy reagáltam volna a leplezetlen gúnyra.
- Nincs sok időm. Történtek dolgok, amiknek soha nem lett volna szabad bekövetkezniük, és nem akarok még több borzalomnak teret adni a totojázásommal. Minél hamarabb eltüntetjük a Sötét Agyat, annál hamarabb foglalkozhatok az igazi ellenségemmel. Véget kell vetnünk az egésznek.
- Tudod, ezt már hallottam tőled néhányszor. – Keresztbe fonta a karjait, úgy pislogott rám a szemüvege mögül, és akkor rájöttem, mi zavar még benne a szokatlan flame-ességén kívül: a bocsánatkérő alázat hiánya. A meghunyászkodásé. A folyamatos és nyilvánvaló vágyakozásé, hogy megbocsássak neki. Aodhfinnél betelt a pohár, Medy. - Szép volna, ha ez lenne az első alkalom, hogy erre a megállapításra jutsz, de ettől a sok ide-oda táncolástól, az önző és kicsinyes sértődéseidtől elvesztette a fényét ez a te egyébként is vonakodó hősiességed.
- Nem vagyok hős.
- Nem, nem vagy az – hagyta rám kíméletlenül. - Nem vagy Harry Potter, nem vagy Perselus Piton… még csak David Thornton sem vagy. Meredith Field vagy, aki meg sem próbál küzdeni a zord világgal, amibe belelöktem, aki az egyik percben cselekvésre készen toporog az irodámban, hogy a nagy sietségével minél több embert megmenthessen, a másikban pedig már képtelen félretenni a velem kapcsolatos ellenérzéseit, és minden intelligenciáját elhajítva kivesz két hét szabadságot a világmegmentésből, hogy újra meg újra feleslegesen kockáztassa az életét. Ez vagy te. Egy szalmából készült libikóka, amit fel-le hintáztat a legkisebb szél is.
- Befejezted? – Nem volt joga hozzá, hogy így beszéljen velem, de pontosan úgy szólt hozzám, mint a fejemben megállás nélkül zúgó anti-Caitlin, ettől pedig remegni kezdtek a térdeim, és nem bízhattam már a hangomban sem, ami erőtlen volt, legyőzött és megalázott.
- Igen. – Rezzenéstelen arccal bólintott. - Vagyis… van még itt valami. – Színpadias volt minden mozdulata, ettől azonban nem veszített semmit a hatásából. Az, ahogy felém lépett, az, ahogy belém döfte a tekintetét talán egy atyai hidegzuhany előre megtervezett segédeszköze volt, de még ez az égbe kiáltó mesterkéltség sem vehette el a következő szavak élét. - Jeremy halála a te hibád, Meredith, ebben egy percig se kételkedj. – Elégedett nyugalommal figyelte, ahogy összetöpörödöm előtte, és fogalmam sem volt, mit vár tőlem; vágjak vissza? Védjem meg magam? Tűnjek el végleg itt helyben? Az utóbbi volt a legszimpatikusabb lehetőség, a legigazibb, legismerősebb vigasztalás. De hát pontosan ezt vetette a szememre is. - A jó hír viszont az – mondta, miután egy életmentő pillanat erejéig a szemközti ajtó felé kapta a fejét -, hogy míg ez a szomorú eset téged kikapcsolt, engem arra motivált, hogy még nagyobb erőkkel kutassak a kehely után - és nemrég sikerrel is jártam. Mára készültem el a szükséges óvintézkedésekkel, hogy egytől egyig elpusztíthassam a horcruxokat, úgyhogy éppen jókor ért véged a dackorszakod. Sok hibád van, de eszem ágában sincs úgy tenni, mintha nem te szerezted volna meg a naplót, a diadémot és a medált. Jogod van itt lenni, amikor Voldemort nagyúr halandóvá válik. A levelet pedig úgyis neked kell megírnod a kishúgunknak. - A levelet pedig úgyis neked kell megírnod a kishúgunknak.
- Miért viselkedsz így? –Nem akartam a tudtára adni, milyen mélyen felszántotta az összefoltozott sebeimet, így minden erőmet összeszedve kihúztam magam, és elhatároztam, hogy nem szólalok meg, bármit vág is még a fejemhez, de az utolsó mondata minden ízében újabb vérző kínt hordozott, és a nyivákoló gyerekhang kiszökött a mellkasomból kipréselt levegővel. A levelet pedig úgyis neked kell megírnod a kishúgunknak.
- Miért, valami gond van? – vonta fel a szemöldökét diadalittasan.
- Nem – vágtam rá a büszkeségem utolsó morzsáival. A fejemben végre elhallgatott a visszhang, és ettől valamelyest erőre kaptam. – Nincs semmi baj. Egy pillanatra érdekelt, hová tűnt a nyájas pap bácsi, de aztán rájöttem, hogy ma úgy is megszabadulok tőled, szóval teljesen mindegy, mit teszel vagy mondasz.
- Talán pontosan ezért viselkedem így.
- Nem érdekel – válaszoltam, majd a hatás kedvéért én is léptem egyet előre. Most már egészen közelről kellett felnéznem az arcába, de így legalább muszáj volt felszegnem az államat. - Menjünk, fejezzük ezt be.
- Jól megnézted magad a tükörben? Ettől a kérdéstől jobban elakadt a szavam, mint bármelyik szörnyűségtől, amit eddig a fejemhez vágott, és nemcsak azért, mert immár a jól ismert szeretetteljes tekintettel nézett rám. Milyen tükör? Ezt akartam kérdezni, pedig nem volt értelme, mert tudtam. A pap pedig tudta, hogy tudom, és nem bántott többé, sem szóval, sem cselekedettel; egy atyai mozdulattal puhán átkarolta a vállam, és szó nélkül bevezetett az irodájába. Az asztalon ott sorakoztak a horcruxok, egymás mellett mind az öten, úgy ahogy azt álmomban sem tudtam elképzelni, az izgatottság mégsem tudta kiszorítani a testemből a borzasztó felismerést, hogy Aodhfin mindeddig nem is Flame-re hasonlított olyan nagyon, hanem rám.
*
A horcruxok még a vászonzsákon keresztül is égették a hátamat. Talán érezték, mi vár rájuk, talán csak képzeltem az egészet, mindenesetre időről időre megrántottam a vállam, hogy egy-egy centivel arrébb landoljanak a köpenyemen. Pontosan tudtam, hová tartunk, úgyhogy nem is figyeltem, merre megy előttem Aodhfin. Minden idegszálammal a környezetünket lestem, mert bár az erdősávot, amelynek az árnyékait tapostuk, még bőven védték az időutazó bűbájai, a barlang, ami felé lépkedtünk, éppen kívül esett a határaikon. Annak idején ezért volt alkalmas arra, hogy Londonból a közelbe hoppanáljak; egyedül vagy éppen Regulusszal. Innen indultam el az emléknézegetős óráimra Aodhfinhez, és innen sétáltam el a parókiához, hogy horcruxvadászatokat tervezzek a pappal. A barlang tele volt a múltam szellemeivel – talán ezért is volt a tökéletes hely arra, hogy még többet gyömöszöljünk bele, és egyúttal el is pusztítsuk őket. Egytől egyig mind az összeset. Aodhfin a barlang előtti szikláknak támaszkodva várta, hogy beérjem. Nem tudom, úgy érezte-e magát, mint egy tizenéves, vagy csak úgy viselkedett, de bármit megtettem volna, hogy eltűnjön a képéről a füle sarkáig húzódó gyerekes vigyor. Ösztönösen ökölbe szorult a kezem, hát zsebre vágtam, és a paptól tisztes távolságra torpantam meg, remek kilátással a barlang belsejére. Valamikor az elmúlt hetekben Aodhfin emelhetett odabent valami kőoltárféleséget, de közelebb kellett volna mennem ahhoz, hogy tisztán lássam, így inkább gyökeret eresztettem ott ahol voltam, és jobb híján feltűnésmentes hunyorgásba kezdtem.
- Készen állsz? – lépett mellém Aodhfin. Ha a hegy nem megy… Megmarkoltam a zsákom pántját, majd vonakodva felnéztem rá.
- El fogod mondani, hogyan találtál rá a kehelyre? – kérdeztem. A nap éppen a feje mögül sütött le rám, tehát szégyenszemre tovább ráncoltam a szemem körüli fáradt izmokat.
- Meg fogod kérdezni? – vágott vissza azzal a borzalmas mosollyal.
- Nem. Nem hiszem. – Hogy kíváncsi voltam-e, honnan került elő végül a tárgy, ami miatt elveszítettem Jeremyt? Nyilvánvalóan. A válasz mégis gondolkodás nélkül csusszant ki a számon, könyörtelenül rávilágítva arra, mennyire belefásultam már Aodhfin játszmáiba, és mennyire meg akarom fosztani őt az utolsó lehetőségtől, hogy a Mesélő legyen.
- Ezek szerint nincs több kérdés – csapta össze a kezét vidáman. – Lássunk hozzá, Meredith. – Látványos mozdulattal intett a bejárat felé, én azonban csak megráztam a fejem.
- Csak utánad, Aodhfin. – Egy végtelenül hosszú pillanatig azt hittem, ellenkezni fog, csak hogy ezzel is megtanítson valamire, vagy egyszerűen csak húzza kicsit az időt, de egy töprengő fintor után mindenféle hozzáfűznivaló nélkül besétált a barlangba. Sietve vettem egy megkönnyebbült, majd egy ideges lélegzetet, aztán követtem őt. Hiába emeltük magasra mindketten a pálcánkat, a barlangot sosem hagyta el igazán a fullasztó sötétség. Nem így emlékeztem rá. Ez pedig csupán egyet jelenthetett…
- Óvintézkedés – mondta Aodhfin. A szedett-vedett kőasztalon nyugtatta a tenyerét, és nem nézett rám. - A falak elnyelik a mágia egy részét.
- Úgy rémlik, mintha dicsekedtél volna párszor azzal, milyen kitűnően tudod irányítani a táltostüzet. – Egy mozdulattal az asztalra helyeztem a zsákomat, majd erőltetett nyugalommal nekiláttam, hogy kivegyem és felsorakoztassam a horcruxokat.
- Mint már mondtam: óvintézkedés. Jobb biztosra menni. Egyébként mit művelsz?
- Tessék? – A jobb kezemben élő szívként lüktetett a medál, amiért Regulus az életével fizetett, a balomban pedig a hüvelykujjamra kulcsolódott Hugrabug Helga kelyhe, de nem a rám törő emlékek és érzelmek miatt lóbáltam őket a levegőben, hanem azért, mert képtelen voltam eldönteni, milyen sorrendben kellene kipakolnom őket. Nem mintha lett volna jelentősége, sőt, valójában rengeteg energiámba került, hogy ezzel foglalkozzam, minden más gondolat azonban százszorosan veszélyes volt ebben a végső pillanatban, úgyhogy szinte kétségbeesetten kapaszkodtam a rendszerezés ötletébe.
- Azt kérdeztem, mit művelsz? – ismételte meg a pap a szemöldökét ráncolva. Kikapta a kezemből a medált, és lazán a kőlapra dobta. – Nem kiállításra készülünk. Csak pakold őket egymás mellé.
- Persze. Rendben. – Aodhfin megrázta a fejét, majd elindult, hogy elmotyogjon még néhány rejtélyes varázsigét a barlang falai mentén. Úgy tettem, ahogy mondta: anélkül helyeztem el az öt lélekdarabot, hogy bármiféle rendszert kitaláltam volna a sorrendjükre nézve. Pedig voltak ötleteim: készítési sorrend, az okozott halálok száma, a megelőzött halálok száma, a tisztelet mértéke, amit az egyes tárgyakhoz tartozó házalapítók iránt éreztem, a…
- Meredith, ideje kimennünk innen. – Aodhfin visszaért mellém, és a vállamra helyezte a kezét. Minden porcikámmal meg kellett küzdenem, hogy ne rázzam le magamról az érintését. – Mindjárt vége lesz az egésznek.
- A felének – javítottam ki, mire ismét elmosolyodott. Azt vártam, hogy tesz még valami bölcs megjegyzést a nagy horcruxgyilkosság előtt, de csak megszorította a vállam, és finoman a kijárat felé húzott. Az én tenyerem még Denem naplóján pihent; hagytam, hogy a lendületem lesodorja az asztalról. – Francba – motyogtam, és hajoltam is, hogy felvegyem, Aodhfin azonban megállított.
- Hagyd csak. Teljesen mindegy, hol van; a tűz az egész barlangot betölti majd.
- De akkor minek az asztal?
- Így vannak kézmagasságban. Egyszerűen csak hamarabb érik el a lángok ezeket a mocskokat. Nincs jelentősége.
- Egy másodpercbe sem kerül, hogy fölvegyem a naplót. – Készségesen követtem őt kifelé, de úgy tettem, mintha nem ez lett volna végig a tervem.
- Az a szemét nem ér annyit, hogy hajolgass érte a porba. A legszörnyűbb horcrux mind közül. – Tudom, már mondtad. Sokszor. Nagyon sokszor… - Örülök is, hogy leesett. Ezt nevezem én költői igazságszolgáltatásnak. – Azt pedig igazán szereted, nemde? – Állj mögém, nehogy bajod essen. Aztán csak figyelj. Nem mindennap lát ilyet az ember. Halvány mosollyal bólintottam, és szófogadóan hátráltam néhány lépést. Aodhfin feltűrte a pulóvere ujját, még utoljára hátravigyorgott rám, majd felemelte a pálcáját, és bebámult a barlang száján. A következő percben felrobbant a sötétség, a kellemes nyárvégi idő pedig perzselő hőséggé változott. Ellenálltam a kísértésnek, hogy még hátrébb araszoljak; inkább arra a két dologra koncentráltam, ami tényleg lefoglalta a gondolataimat: a tűz útjára és a tűz urára. Aodhfinről ömlött a víz: pillanatok alatt a hátára tapadt a ruhája, ettől pedig döbbenetesen halandónak tűnt. A lángok fényében megpróbáltam azt az embert látni benne, aki képes volt utazni az időben, hogy visszaszerezze élete szerelmét; aki a lelke mélyén jó ember volt, de sokat hibázott, és elvakultságában nem számolt a tettei következményeivel. Valakit, aki a vérem volt. A családom. A bátyám időn és téren át. Lehunytam, majd kinyitottam a szemem, a kép azonban nem változott: egy önző őrült állt előttem, aki nem látott mást a saját érdekein kívül, és tönkretette az életemet. Valaki, aki elvett tőlem mindent és mindenkit, akit az otthonomnak tekintettem, aztán játékból papi ruhába bújt, és újra meg újra rávett arra, hogy kunyhót építsek a romokból. Ez az ember nem volt a családom. Nem volt a bátyám. Nem gondoskodott rólam, és nem rajzolt az égre eltörölhetetlen szivárványt. Csak arra kellettem neki, hogy feltakarítsam a szemétdombot, amin egyszer régen kapirgálni akart.

Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban szó nélkül felemeljem a pálcámat, és elmotyogjam a nyelvem hegyén táncoló begyűjtő bűbájt. Denem naplója elegáns ívben száguldott felém; először elugrottam az útjából, majd két lábbal taposva rávetettem magam, hogy eloltsam a lapjait emésztő tüzet. Az ujjam hegyéig húztam a taláromat, majd a hadonászó és kiabáló Aodhfinnel nem törődve a kezembe vettem a füstölgő könyvecskét. A koromfoltok közt tisztán kirajzolódott néhai tulajdonosának a neve, a túlvilági sikolyokkal távozó fekete mágia pedig egyértelmű nyomokat hagyott maga után a napló minden épen maradt szegletében. A vérfolyamként hömpölygő tinta eláztatta a talárom ujját, Aodhfin ordítása pedig vészjósló harangszóként csengett a fülemben, de tudtam, hogy már sem az egykori horcrux, sem a szélhámos pap nem árthat nekem. Az előbbiből minden természetellenes életet kiűzött a táltostűz szelíd csókja, az utóbbinak pedig esélye sem volt utánam jönni, hiszen még jó ideig kordában kellett tartania az elszabadított pusztító erőt. Nyugodt léptekkel indultam el hazafelé; a vállamat nem nyomta már sem a horcruxok, sem az elszenvedett árulások súlya. Egyetlen egyszer sem néztem hátra.
*
Egy kicsit még mindig szédültem az elmúlt óra eseményeitől, úgyhogy a biztonság kedvéért nekitámaszkodtam a hátam mögött becsukódó bejárati ajtónak. Kapkodva elszámoltam tízig, majd vettem tíz mély, de türelmetlen lélegzetet, nem is azért, mert képtelen voltam megnyugodni, inkább csak, mert pontosan tudtam, hogy nem voltam elég halk, és már csak másodperceim vannak egyedül. Aggódó Shirley hallása egy ideje messze túlszárnyalta a legmerészebb álmaimat is.
- Na, mi volt? – Dugta ki a fejét a konyhából, amikor a nyolcadik levegővételnél tartottam. Lehunytam a szemem, befejeztem a szedett-vedett kis gyakorlatomat, majd újból kinyitottam a számat, ezúttal, hogy beszámoljak neki a történtekről, de Aggódó Shirley rendelkezett még egy természetfeletti tulajdonsággal: egy pillanatig sem tudott csendben maradni. – Történt valami? Mi tartott ilyen sokáig? Miért vagy ilyen sápadt? És miért van ilyen borzalmas füstszagod? Jól vagy?
- Először megengednéd, hogy leüljek? – toltam félre a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel. - Meg kell írnom egy levelet. Meg amúgy sem ártana, ha David is…
- David a konyhában van – vágta rá a sarkamban loholva -, ott akarsz leülni, nem? Milyen levélről beszélsz? Nem várhat?
- Kearának kell írnom. – Ahogy vártam, ez egy pillanatra megszabadított az árnyékomtól; Shirley döbbenten torpant meg a konyha küszöbén, így lehetőségem volt teljesen egyedül helyet foglalni az asztalnál, sőt, még a közepén hagyott sütis dobozból is sikerült elcsennem egy kis szénhidrátot. David érdeklődve figyelte a jelenetet az asztal túloldaláról, de – nagyon bölcsen – hagyta, hogy Aggódó Shirley kibontakozzon.
- Kearának? – trappolt mellém a lány, feleszmélve a meghökkenéséből. - Csak nem…?
- Csak de – feleltem, majd sietve megragadtam a kezét, mielőtt leroskadhatott volna mellém. Semmi szükség nem volt rá, hogy a társam legyen a kimerültségben. - Hoznál egy pergament és egy pennát? Ígérem, részletesen beszámolok nektek mindenről, csak szeretnék túl lenni ezen.
- Oké. Persze. Egy perc és jövök. A konyhafiókból eltűntek a dolgok – motyogta a szekrénysort kémlelve. - Biztos elfelejtettük visszatenni őket a helyükre… de a szobámban akad minden. Csak egy pillanat – tette hozzá, és már ott sem volt. A hangja persze még könnyűszerrel elért minket a lépcső tetejéről is: - Addig ne mondj semmit Davidnek, hallod?
- Szóval… - kezdte David feszült mosollyal.
- Fogd be – szakítottam félbe, majd biztos, ami biztos alapon a számba tömtem a süteményt. – Egy szót se szólok, amíg Shirley nincs itt. – Nem akartam barátságtalan lenni, de arra sem számítottam, hogy a szavak ilyen kellemes, szinte évődő láncba fűzik magukat, főleg százezer morzsa társaságában. A szemem sarkából láttam, ahogy David elvigyorodik.
- Akkor csak erre válaszolj: boldog vagy?
- Boldog? – kaptam föl a fejem értetlenül, miután végre lenyeltem a falatot.
- Amiért véget ér ez a nevetséges hajsza – dőlt hátra. Zavartan a hajába túrt, és elkapta rólam a tekintetét. – Tudod… hogy végre pontot tehetsz az egyik mondat végére.
- Fogalmam sincs, mit érzek – vallottam be az asztalra könyökölve. Haraptam még egyet a sütibe, a maradékot pedig az asztalra ejtettem. – Különben is… - rág, rág, nyel - még várjuk ki a végét. Az is lehet, hogy Keara elszúrja, és nekünk kell elvégezni a piszkos munkát.
- De ha elszúrja, az azt is jelenti, hogy Tudodki kinyírta őt, nem? – David nemes egyszerűséggel felkapta, és egyben fölfalta a magára hagyott sütimet, ez a vérlázító szemtelenség azonban nem is igazán érdekelt, mert amit mondott…
- Tulajdonképpen igen - feleltem elgondolkozva.
- Akkor, ha engem kérdezel, bármi is történik ezután, mi jól jártunk. – Vidáman csapott az asztalra, de már a mondanivalójával kipukkasztotta a buborékomat.
- Összességében nem mondanám, hogy…
- Jó-jó! – Felemelt kézzel hallgattatott el, mint egy tehetetlen, magyarázkodni készülő gyerek, az arcán azonban őszinte megbánás ült. Ő is Jeremyre gondol. – Egy percig… Med, csak egy percig ne az összképet nézd, jó? Vagy tudod mit, ne is a saját dolgaiddal törődj. Örülj annak, hogy én már mindenképpen jól jártam.
- Nocsak – vontam fel a szemöldököm. A gyomrom még mindig őrizte az előbbi görcsöt, de az arcizmaim már kezdtek felengedni.
- Arra gondolok, hogy valami csoda folytán kedves vagy velem. – Bumm! Na, erre mit reagálsz, Medy? Fénysebességgel lesütöttem a szemem, a kezemet pedig a combom alá gyűrtem, hogy ne remegjen olyan látványosan David orra előtt. A fejemen immár nagyon sok árulkodó jel kezdett engedély nélküli ugrándozásba, úgyhogy arra az egy részére koncentráltam, ami a megmentésemre sietett: a fülemre, amiben ott dobogott Shirley robogó lépteinek zaja.
- Ne éld bele magad – válaszoltam, mielőtt a megváltóm berobbant a konyhába. Távolságtartó szerettem volna lenni, egyértelműen meghúzni a határokat, és egy pillanatra úgy tűnt, sikerült is, mert David szeme elsötétült, aztán mosolyra húzódott az áruló szám, és rá kellett jönnöm, hogy már megint barátságos voltam vele. Francba.
- Ugye nem beszéltetek semmi fontosról? Ugye nem? - Shirley fújtatva vágta le elém a pennát és a pergament, aztán a vizslató tekintetével együtt helyet foglalt a látókörömben.
- Nem – előzött meg a válasszal David. – Az égvilágon semmi fontosról nem esett szó.
*
„Eggyel több halandó mászkál a Földön. Te jössz.” - Téged küldelek, jó? – simogattam meg Ulla fejét. Nagyokat pislogott rám az okos, sokat látott szemeivel, de a képtelen voltam állni a tekintetét. Oda jutottunk, hogy már egy bagolyra sem tudtam lelkiismeret-furdalás nélkül ránézni. – Csak dobd elé, és menekülj. De ne a fejére pottyantsd, nehogy feldühítsd… legyél óvatos, de elegáns. Van ennek értelme? – Huhogott egyet, talán megerősítésképpen, talán csak azért, mert unta, hogy ennyit beszélek. – Őszintén remélem, hogy nem fog bántani. Ha nem lenne jó okom azt gondolni, hogy csak te találhatod meg, nem kérném tőled, hogy… - Kedveskedve megcsipkedte a kézfejem, majd jelentőségteljesen rángatni kezdte a lábát, amire a levelet kötöttem. – Vigyázz magadra, Ulla. A Field család baglya kettőt huhogott, majd hátra sem pillantva elindult az egyik rég elveszett gazdája felé. Már csak Flame-re lett volna szükségem, hogy teljes legyen ez a darabokra tört pillanat.
- És most mit csinálunk? –kérdezte Shirley, velem együtt hunyorogva a távolodó sötét pont után.
- Várunk – feleltem a hintaágyba roskadva.
- Mire?
- A tűzijátékokra.
*
- Arról nem volt szó, hogy egész éjjel itt fogsz ücsörögni. – A mondat ásítással kezdődött és ásítással végződött, ettől eltekintve azonban az égvilágon semmi sem utalt arra, hogy Shirley esetleg álmos lenne. Az arca kisimult volt, a haja szokás szerint tökéletesen állt; a látványtól bosszúsan tűrtem a fülem mögé egy a fejem tetejére polcolt kontyból kiszabadult füstszagú, kócos tincset. Néha nagyon utáltam Shirleyt. De azért készségesen arrébb csusszantam a hintaágyon, amikor sokatmondóan bökdösni kezdte a vállam.
- Sehol semmi? – szólalt meg némi fészkelődés és hallgatás után. Fázósan gyűrte maga alá meztelen lábait, és a szemem sarkából láttam a vágyakozó pillantást, amit a pokrócomra vetett, úgyhogy fejcsóválva kicsomagoltam magam a tökéletes gubómból, és odadobtam neki a takaró felét. – Köszi. A fejedet azért ráztad, mert úgy véled, igazán hozhattam volna magamnak saját pokrócot, ha már kimerészkedtem hozzád a verandára, vagy esetleg a kérdésemre válaszoltál?
- Az előbbi – feleltem kissé rekedten a sok csöndtől.
- Mindjárt gondoltam. Figyelj, miért nem fürdesz meg legalább? Sokkal jobban éreznéd magad. Én biztosan sokkal jobban érezném magam. Büdös vagy, kuzin.
- Nem akarok lemaradni – mondtam, majd csak azért is közelebb húzódtam hozzá.
- Med, nem hiszem, hogy az éjszaka közepén fogunk értesülni Tudodki bukásáról. Őszintén, arra sem számítok, hogy már ma megtörténik. Gondolom, Keara rendesen fel akar készülni a bulira…
- Elég sok ideje volt kieszelni a tervet. Elméletileg már csak azt várta, hogy megkapja a zöld jelzést.
- Jó, de te megtámadnád az évszázad legveszélyesebb feketemágusát az éjszaka közepén?
- Talán nem.
- Tuti nem. – Megpaskolta a térdemet, majd lerántotta rólam a takarót. – Gyerünk. Nyomás fürdeni, aztán irány az ágy. Nem vitatkozom. – Csípőre tette a kezét, és összehúzott szemekkel figyelte, ahogy dideregve magam köré fonom a karjaimat. Hűvös esténk volt, a verandán pedig ide-oda járt a szél.
- Indokolatlanul túlteng benned az anyai ösztön – morogtam a lábujjain futkosó libabőrt bámulva. Csak azt értem el vele, hogy türelmetlenül ciccegni kezdett, úgyhogy vonakodva feltápászkodtam, és követtem őt egészen az emeletre vezető lépcső tetejéig. Lehet, a duzzogásom tehetett róla, és az is lehet, hogy a végtelen fáradtság, ami ellen eddig elszántan küzdöttem, de csak akkor vettem észre, mit visel Shirley, amikor a korlát belsejének támaszkodva felém fordult. Mondani is akart valamit, ám még azelőtt kibukott belőlem a kérdés, hogy kinyithatta volna a száját.
- Jeremy pulcsija van rajtad?
- Aha. – Lenézett a mellkasára, mintha ellenőrizni akarná magát, aztán biccentett is egy kicsit, mintegy megerősítésként, de nem emelte fel újra a fejét.
- Hm. – Meredith Field, az Ön teljesítménye leginkább T-ként értékelhető. Sajnáljuk, megbukott a Legjobb Barátnő vizsgán. Lehet, hogy ez volt a világ legbénább reakciója ebben a szituációra, arra azonban mégis elég volt, hogy Shirley újra rám nézzen.
- Jeremyé – közölte egy biztonságosnak ítélt ponttal a fejem fölött -, úgyhogy természetesen frissen van mosva, és az öblítőnk illatán kívül semmilyen szagmintával nem szolgál. Szóval nem azért van rajtam, hogy szaglásszam, vagy ilyesmi. Nem kattantam be a bánattól.
- Ha szagolgatnád, akkor sem mondanám, hogy be vagy kattanva. – Mélyen szíven szúrt ez a heves, tettető magyarázkodás, de egy picit azért elnevettem magam a helyzet abszurditásától. Shirley, amint éppen nekem próbálja bizonygatni, hogy normális, amit csinál? Annak, akit nem is olyan rég még ZombiMednek hívtak? – Eszembe sem jutna ezt állítani egy ilyen kis apróság miatt – tettem hozzá. – Ami azt illeti, semmilyen őrültség miatt nem neveznélek bolondnak, mert az én számból elég hülyén hangzana a dolog.
- Ebben van egy kis igazság. – Úgy viszonozta a mosolyomat, mintha az egész világot el akarná vakítani vele. Gyönyörű volt, és nagyon hálás voltam érte, hogy nem veszett el. Körbejártattam a tekintetemet a pálcám fényében imbolygó lépcsőházon, hogy legyen időm átgondolni, kívül esik-e ez a pillanat a Shirley által megszabott időn és téren. „Hagyjuk ezt néhány napig, jó? Csak örüljünk, hogy végre itthon vagyunk. Hét hónapot mondott, nem? Ráérünk aggódni.” Sajnáltam volna elrontani ezt a pillanatot a kérdezősködéssel, de ha ez volt a legjobb lehetőségem arra, hogy kifaggassam a Keara átkáról…
- Szóval – kaptam bizonytalanul egy nagyobb korty levegő után -, szóval… szagolgasd nyugodtan Jeremy cuccait. – Amíg lehet. Szerinted meddig lehet? Beszéljünk róla, mi fog veled történni. Kérlek… A szavak a nyelvem hegyén voltak, és már majdnem megszületett az elhatározás is, már majdnem sikerült rávennem magam, hogy kimondjam őket, amikor Shirley félbeszakította a néma küzdelmet.
- Rendben, főnök, megjegyeztem. A szagról jut eszembe… A háta mögött kinyíló ajtó nyikorgása félbevágta a mondatot, és elterelte a figyelmemet arról, milyen furcsán elkomolyodott Shirley arca, amikor belefogott. Mindkettőnk tekintete az ajtófélfát támasztó Daviden landolt, aki kinézet tekintetében az én táboromat erősítette: égnek állt a haja, felgyűrődött a pizsamanadrágja, a pólójával pedig éppen a szája sarkán kicsorduló nyálat törölgette. El kellett fordulnom, nehogy hangosan felnevessek. Shirley persze önuralom tekintetében is egy felsőbb fajhoz tartozott, így gond nélkül tudott reagálni a fiú váratlan megjelenésére.
- Davey! – kiáltott fel őszinte örömmel. – De jó, hogy felébredtél!
- Aha. Legalább egyikünk boldog tőle. – Megdörzsölte a szemét, majd közelebb somfordált hozzánk. – Miért nem alszotok?
- Én aludtam – vágta rá Shirley angyali mosollyal. – Aztán eszembe jutott, hogy nem láttam visszajönni Medet a házba, és elindultam, hogy megkeressem. A jelenet, aminek a szerencsés tanúja vagy, a „Shirley ágyba rugdossa Medet” névre hallgat. Tudom, ne is mondd, egy hős vagyok.
- Először a fürdőkádba rugdosol - javítottam ki a szemközti falat fürkészve. - De ez részletkérdés.
- Egy dolog vagy Shirley – felelte David, anélkül, hogy tudomást vett volna rólam -: hangos. Miért az ajtóm előtt pletykálkodtok?
- Nem pletykálkodunk. Beszélgetünk. – Shirley lesütötte a tekintetét, Davidben pedig egy pillanat alatt bennrekedt a mondanivalója. Összevont szemöldöke alól ideges pillantást vetett rám, majd aggódva odalépett Shirley mellé, mintha közelről nem lenne olyan fájdalmas az elkerülhetetlen ostorcsapás. – Jeremyről.
- Ó. Értem. – A halovány pálcafényben szinte észrevehetetlen volt, ahogy David összerándult a névtől, én azonban figyeltem. A saját összeszűkülő gyomromra szorítottam a kezem, és figyeltem.
- És nem annak örülök, hogy felébresztettünk… - folytatta Shirley a pulóvere ujjával babrálva. - Mármint nem igazán. Csak nagyon jó az időzítés. Hozzád képest mindenképpen – tette hozzá egy icipici mosollyal, ami nem érte el a szemét. – Merthogy… szóval éppen azt akartam elmondani Mednek, hogy szerintem… mármint… Szóval. Elölről kezdem, jó? – Vetett ránk egy-egy kérdő pillantást, mire Daviddel szinkronban kezdtünk heves bólogatásba. Szinte komikus volt - bármikor máskor az lett volna. De az alvó ház csöndes sötétségébe burkolózva, a közöttünk toporgó ordítozó Hiánnyal a görcsben rángatózó izmainkban semmi sem volt vicces. – Ezt találtam Jeremy szobájában, amikor a pulcsit kerestem. A pulóver kenguruzsebéből egy jól ismert sakkmintás ruhadarab került elő: Jeremy szerencsezoknija. Shirley a lépcsőkorlátnak támasztotta a zoknit tartó könyökét, hogy ne rántsa le a súlya.
- Az jutott eszembe, hogy ideje lenne rendesen elbúcsúznunk tőle. – A könnyek szaporán peregtek végig Shirley arcán, és valahogy ott landoltak az én nyakamban is; amikor felnéztem, David borostái között is ott láttam őket. Elviselhetetlen látvány volt, Shirley arcával együtt fájdalmasabb, mint bármi, amit a barátunk halála óta éreztem. Behunytam a szemem, és csak a szavakra koncentráltam. - Nem lehettünk ott a temetésén, és ez azt hiszem, mindnyájunkat bántott, de igazából nem veszítettünk sokat, mert az, akit abban a londoni temetőben elástak, már nem Jeremy volt. Ez itt – markolta meg a zoknit -, ez Jeremy. Ebben az egy agyongyötört ruhadarabban minden benne van, ami… minden, ami… vagy nincs igazam?
- De igen. Teljesen igazad van. – Ott találtam magam Shirley mellett, a zoknit szorongató öklét tartva. Különös képződmény volt ez így, szomorú és befejezetlen mindaddig, amíg David be nem burkolta két hatalmas tenyerével.
- Holnap bármi is történik majd, bárhová is vezet a Keara-cirkusz, biztos, hogy nyugtunk lesz – suttogta Shirley a könnyein át. - Vagy azért, mert dolgozik a szörnyeteg, vagy azért, mert ünnepel. Úgyhogy arra gondoltam, holnap… arra gondoltam, hogy holnap elbúcsúzhatnánk. A cseresznyefánál, a bűbájokon belül. Ahol biztonságban lesz. Ahol örökre biztonságban lesz. Fogalmam sincs, meddig álltunk ott összeragadva, de abban biztos vagyok, hogy nem csak hárman pislogtunk bele a sötétségbe. Jeremy is ott volt velünk, és nem mozdult mellőlünk mindaddig, amíg az utolsó sakkbábut is maga alá temette az anyagos föld.
*
Shirley tántorgott el leghamarabb a sír mellől; vakon, a virágillattól súlyos levegőt tapogatva a könnyfüggöny mögött. Nem jutott messzire; alig néhány lépéssel odébb a földre rogyott. Azt hittem, megbotlott valamiben, és nem is csodálkoztam rajta, a következő percben azonban öklendezni kezdett. A reggeli, amit csak azért erőltetett le a torkán, hogy Daviddel ne tudjunk kibújni az evés alól, már a fűben kutatott új élet után, mire mellé botladoztam. David sokkal lassabb volt nálam.
- Jól vagy? – nyúltam Shirley haja után. A válasz egy kis gyomorsav formájában érkezett a térdem mellé. – Gyere, beviszünk a házba. – Erőtlenül rázni kezdte a fejét, de megragadtam a karját, és amennyire a remegő hangomtól telt, ellentmondást nem tűrően folytattam: - Már semmi sincs a gyomrodban, Shirley. Le kellene feküdnöd. – Meg sem vártam a bólintást, már fordultam is a néma bámészkodó felé. - David, segíts. A fiú nagyon sokáig nem mozdult, úgyhogy kénytelen voltam felnézni rá, hogy egy gyilkos tekintettel noszogassam tovább… legalábbis így terveztem. David arcáról azonban olyan nyers, állati rettegés kiáltozott felém, hogy azon nyomban életre keltek tőle a saját félelmeim. Tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol: arra, hogy ez a rosszullét nem véletlen. Arra, hogy valami borzalmas dolog első tünete. Arra, hogy nincs időnk. Nincs hét hónapunk.
- David! – ordítottam rá. Szerettem volna túlharsogni a fejünkben zsibongó hangokat, és egy pillanatra sikerült is, mert félretolt, és az ölébe kapta Shirleyt. Az ágyába fektette, és betakargatta a holtsápadt lányt, amíg én kapkodva előkerestem a lavórt, amibe utoljára egy bizonyos szilveszteri buli után hánytam bele. Elhessegettem minden gondolatot, amit ez az emlék rabláncként húzott maga után. Gyorsan bevizeztem egy tiszta törölközőt is. Kívülről teljesen felkészültnek tűntem, amikor beléptem a szoba ajtaján, a fejemben azonban egymást kergették a kérdések és a szörnyűbbnél szörnyűbb válaszok. David a sarokban foglalt helyet, Shirley kedvenc foteljében, ami egyenest az ágyra nézett, de a fiú inkább kibámult az ablakon. Legszívesebben mellé kucorodtam volna, hogy a tükörképe lehessek.
- Ideteszem a lavórt az ágy mellé, jó? – Ez volt az első, amit Shirleytől kérdeztem. Bemelegítésnek jó lesz ez is, Medy. Nem vártam rá választ, inkább törölgetni kezdtem a plafonra pislogó lány homlokát.
- Tudom, mit gondolsz – suttogta Shirley. David megrántotta a fejét, de nem fordult felénk.
- És hajlandó is vagy beszélni róla?
- Nem illene először megkérdezned, hogy vagyok? Hogy szédülök-e? Hogy szükségem van-e valamire?
- Shirley.
- Nincs miről beszélni, Med.
- De igenis van! – vágtam rá. Annyira reszketett a kezem, hogy a földre ejtettem a vizes törülközőt. – Mi van, ha az átok miatt lettél rosszul?
- Nem attól – felelte. A szája szélére haragos ráncokat gyűrt a dac.
- Honnan tudod? Honnan tudsz bármit is? Shirley, a tagadás nem megoldás, rá kell jönnünk… ki kell találnunk…
- Befejezted? – Amikor végre rám emelte a tekintetét, szinte undorodva csöngtek rajtam a szemei. – Onnan tudom, hogy máris jobban vagyok. Csak egy múló rosszullét volt, a stressztől, a gyásztól… Neked magyarázzam? Regulus halála után végighánytad az egész házunkat!
- Ne gyere most nekem ezzel! – csattantam föl megbántottan. – Akkor is beszélnünk kell az átokról, ha ez éppen nem amiatt történt!
- Mi a fenét akarsz ezen megbeszélni?
- Hogy mit érzel, hogy mit gondolsz, hogy…
- Ezt most hagyd abba, Med. Engedj innen. Fel akarok kelni. – Türelmetlenül lökte el a kezem, majd amikor nem mozdultam, az ágy végére kúszott, és a végébe kapaszkodva talpra küszködte magát. Arra nem számított, hogy David már ott fog állni az útjában. – Mi van, most meg összefogtok ellenem? – fröcsögte a fiú arcába, mielőtt visszarogyott a matracra.
- Beszélni fogunk az átokról – felelte David megingathatatlan nyugalommal.
- Amíg nem tudjuk, mi is pontosan, nincs mit mondani, hát nem értitek? Költői kérdés volt! – emelte föl a kezét, mielőtt bármelyikünk válaszolhatott volna. – Tegnap kaptam egy levelet Siriustól. Mondhatni beköltözött az Aurorképző könyvtárába… Remust pedig maga Dumbledore kérte meg, hogy nézzen szét a roxfortiban. Felteszem, amúgy sem volt oda a vérfarkasos küldetésünkről készült beszámolóért, de ez az átkos részlet különösen kiborította, Remusnak pedig úgyis bujkálnia kell valahol… Szóval ez a helyzet. Örültök?
- Ezt miért nem mondtad eddig? – Némileg megkönnyebbülten csúsztam oda mellé.
- Mert nem szerettem volna beszélni róla – vágta rá. Még mindig dühös volt, de nem nézett a szemembe. - Mert hét hónap rengeteg idő. Mert volt más gondunk is.
- Shirley, ez… Mielőtt megértethettem volna vele, mennyire fontos az, hogy valóban foglalkozzunk egymással, megremegett az ablaküveg. Egy emberként kaptuk oda a fejünket, de én voltam az, akinek először volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy odasiessen, és kinyissa a kopogástól visszhangzó üvegtáblát. Ulla kecsesen röppent a kinyújtott karomra, miután a lábam elé pottyantotta a Reggeli Prófétát. Egyszerre száz kő gördült le a szívemről, hiszen épségben visszakaptam a baglyomat, és még csak nem is egy Keara-féle válaszlevél kíséretében. Illetve… A talpammal kiegyenesítettem a földre hullt újság lapjait; Shirley és David feszült figyelemmel kísérték végig az aprólékos műveletet. Húztam az időt. Elméláztam azon, felolvassam-e nekik a főcímet vagy inkább az orruk elé nyomjam a holttestet ábrázoló óriási fotót. Végül csak ennyit mondtam:
- Úgy tűnik, tegnap éjjel mégis csak lemaradtunk a tűzijátékról.
*
Amint beléptem az Auror Főparancsnokság ajtaján, a pillanat beledermedt a levegőbe. Amíg a döbbent tekintetek kereszttüzében pislogtam bambán az ajtófélfának támaszkodva, azt mondogattam magamnak, hogy csak azért ez a nagy figyelem, mert lassan két éve be sem tettem ide a lábam, és akkor is kihallgatásra jöttem. Aztán megláttam a falon apám fekete szalaggal átkötött, mosolygó fényképét, és egy csapásra elszállt az önámításhoz szükséges erőm.
- Jó reggelt! – cincogtam bátortalanul a rám meredő szobroknak, akiket pelenkás korom óta ismertem, és tulajdonképpen apám bajtársai voltak, majd a hatás kedvéért léptem párat előre, hátha végre lehullik róluk a meglepetés fátyla. Most már kezdett bosszantani a csönd és a tény, hogy az emberek, akik az összes béna gyerekkori képemet végignézegették, akik előtt milliószor horzsoltam le a térdem, mert Flame folyton az asztalaik körül kergetett, mikor bejöttünk apához, akik… Medy. Kifújtam a benntartott levegőt. Egyszerűen nem értettem, hogy a társadalom bátor védelmezői miért nem tudnak mit kezdeni egy hülye kis árvával. Araszoltam még egy kicsit előre, de gyorsan meg is álltam, mikor a lábam egy elgurult papírpohárnak ütközött, és a sarkam alatt megcsikordult egy kupac konfetti – gondolom, a tegnapi buli maradványait tisztelhettem bennük.
- Öhm… hát, én is nagyon örülök, hogy ennyi idő után újra találkozhatunk – kezdtem bele óvatosan, enyhén eloldalazva a partitörmelék mellől. ‒ Igazából nem is zavarnék, mert tudom, hogy rengeteg dolguk van; most, hogy kinyiffant a Sötét Nagyhal, el kell kapniuk a kicsiket, és hát lássuk be, azokból elég sok van, szóval teljesen megértem, ha rosszkor jöttem, de tulajdonképpen elég fontos lenne, hogy beszéljek…
- FIELD! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer erre a felismerésre jutok, de legszívesebben megöleltem volna a rám ordító Mordont, mert a többiekkel ellentétben teljesen normálisan viselkedett. Mármint velem szemben, és persze magához képest.
- Mr. Mordon – villantottam hát felé a legszebb mosolyomat, amit idegességemben elő tudtam varázsolni. – Pont magához jöttem, éppen mondtam a…
- Az irodámba! MOST!
- Hűha. Igenis. – A megkönnyebbüléstől leolvadt rólam a kislányos megilletődöttség és a kezét fogó visszafogott bosszankodás; visszakaptam a felnőttséggel járó szarkazmusomat, úgyhogy mielőtt eltűntem volna Mordon ajtaja mögött, pukedliztem egyet a többi aurornak. Nesze nektek árva lány.
- Ez meg mi a fene volt, kölyök?
- Mármint? – Mordon ugyan nem bökött a székre, és nem mondta, hogy „tedd le a valagod”, mégis vettem a bátorságot, és leültem néhány gyűrött szélű akta helyére, a világ legkényelmetlenebb székére.
- Ez a fricska a többieknek épp az előbb.
- Látta maga, hogy viselkedtek? – fontam keresztbe a karom durcásan. Felnőttség, mi? - Mintha én haltam volna meg, és nem az édesapám.
- Mondd csak, Field, láttál köztük nőt? – hajolt bele az arcomba fenyegető szemöldökráncolással.
- Nem, de…
- Ez azért történhetett, mert az összes itt dolgozó aurornőnek gyereke van, és Albus Dumbledore, ez az érző szívű vénember Tudodki bukásának örömére nyílt napot tart az iskolájában. A férfiakat eszem ágában sem volt elengedni, mikor több tucat rohadt kis halálfalót kell Azkabanba dugnunk, de előbb szállok szembe az összes kis rohadékkal egymagam, minthogy egy maroknyi megkönnyebbült anyát távol tartsak a gyerekétől.
Mordon végre ledobta magát a saját székébe az asztala túloldalán, előtte azonban landolt a homlokomon néhány felháborodott nyálcsepp, és minden önfegyelmemre szükségem volt, hogy ne töröljem le őket. Az lett volna a halálos ítéletem.
- Ez tényleg kellemetlen – mondtam óvatosan -, de nem dolgozik itt olyan sok nő, hogy ez… - Olyan szúrósan nézett rám, hogy rögtön elhallgattam. – Úgy értem, fogalmam sincs, miért mondta el ezt nekem.
- Azért, mert fel nem foghatom, hogy várod el azzal az okos fejeddel, hogy egy csapat tagbaszakadt férfi normálisan kezelje a felbukkanásodat. Tisztelték és szerették apádat, mivel lássuk be, elég rátermett és értékes ember volt, és fogalmazzunk úgy, hogy téged sem utálnak. Az a sok bátor szívű hős odakint nagyon akart neked mondani valami vigasztalót, de ettől a nagyon akarástól olyanok lettek, mint egy kamaszkölyök az első csók előtt.
- Ez elég zavarbaejtő hasonlat volt.
- Mit akarsz? – tért a tárgyra, hogy palástolja a vigyorát. Ettől nekem is elmúlt az a csöppnyi jókedvem, amit a szavaival élesztett fel a hamvaiból.
- Elmondani, hogyan halt meg Voldemort.
- Nocsak – hajolt előre érdeklődve. – Miből gondolod, hogy tudsz újat mondani?
- Csak tudom – vontam vállat. Közben a hipogriffekre gondoltam, meg arra, hogy véletlenül se süssem le a fejem, mintha hazugságra vagy bármi ahhoz hasonlóra készülnék. Féligazságok, Medy. Az még nem bűn, hogy nem akarsz neki mindent elmondani.
Egy aurornak? Megőrültél? Csak kerüljek ki innen egy darabban.
- Mondja el, mivel tudd többet a sajtónál, Rémszem, aztán hozzáteszem a saját mondandómat. Fontos lenne, mindannyiunk érdekében.
Egy ideig vizslatott még a híres vallatós pillantásával, amikor azonban nem hátráltam meg, kurtán biccentett egyet.
- Na, jó, legyen. Az az igazság, hogy nem sokkal tudunk többet, mivel az egyetlen forrásunk maga a sajtó, lévén hogy nekik küldte el a húgod a gyilkosság részletes beszámolóját.
- Úgy érti, Keara. Az a szörnyeteg már nem a húgom. Egyébként az a levél minden volt, csak részletes nem. Mármint egy auror skáláján mérve nem sok hasznos információ volt benne, Keara inkább a gyomorforgató részletekre ment rá, meg a zseniális tervre, amivel sarokba szorította Voldemortot, blablabla… mintha ennyi elég lett volna pont a Sötét Nagyúr legyőzéséhez. Ezt maga sem hitte el, igaz?
- Az a helyzet, Meredith, hogy fogalmunk sincs, kicsoda-micsoda ez a Keara. A gonoszságára nézve vannak ötleteink, hát persze, de a képességei… - Lassan megcsóválta a fejét. – Csak találgatunk.
- De…
- De igen, sántít az ügy. Szóval? Mit akarsz, kölyök? – ismételte meg a legelső kérdését ezúttal milliószor nagyobb érdeklődéssel.
- Inkább mit nem. Nem akarom, hogy a varázsvilág most hirtelen dicsőíteni kezdje ezt a perszónát. Mindketten tudjuk, milyen következményei lehetnek annak. Persze, gonosz, persze, megölt egy csomó embert, de nem mostanában. Az emberek túl könnyen felejtenek, és most ráadásul olyan megkönnyebbültek attól, hogy az egyik fenyegetés ennyi szörnyű év után eltűnt az életükből, hogy rossz dobozba pakolják a másikat, csak azért, mert megölte az elsőt. Mármint… Igen, Keara megszabadította a világot minden idők legnagyobb és legkegyetlenebb feketemágusától. De csak azért, hogy a helyébe léphessen. Rémszem, nem szabad hagynunk, hogy Keara kihasználja ezt a pillanatnyi fellélegzést, nem hagyhatjuk, hogy az emberek önkéntelenül is hősként gondoljanak rá, nem lehet, hogy…
- Jól van, jól van, értem én ennyiből is – vágott a szavamba, hogy megállítsa a szemem sarkában gyűlő könnyeket, és odébb lökje az érzelmeimet. Nem viselkedtem túl profin, az igaz, de ez fontos volt. Nagyon fontos. Túl fontos, ahhoz, hogy… - Azt nem értem még mindig, hogy mit szándékozol tenni ellene így gyerekfejjel. Nem gondolod, hogy a minisztérium is számít erre? Nem gondolod, hogy lépnek is ez ügyben?
- Azt gondolom, hogy ők is megszédülhetnek egy pillanatra – válaszoltam határozott őszinteséggel. – És Kearánál egy pillanat is túl sok emberélet. Talán éppen az enyém, mert most már végképp értéktelen vagyok számára.
- Eddig értékes voltál? – Keserű mosoly játszott az arcán, és tudtam, hogy a két támadásra gondol, Jeremy halálára és Shirley átkára.
- Nem engem ölt meg, nem igaz? – mutattam rá az arcom belsejét harapdálva, hogy megőrizzem a lélekjelenlétemet. - Még szüksége volt rám, de kínozni akart, hát célba vette a barátaimat.
- Miért? Miért lett volna pont rád szüksége? Azt ne mondd nekem, kölyök, hogy lappangó érzelmi kötődés, mert…
- Én végeztem neki a piszkos munkát. Én pusztítottam el Voldemort horcruxait, így én tettem őt újra halandóvá. Így tudta Keara olyan egyszerűen megölni.
- Tessék? A szakmájából adódóan Mordon nagyon gyorsan felfogta a horcuxok lényegét, és sajnos sokkal inkább érdekelte, honnan tudhattam pont én Voldemort legféltettebb titkáról: a halhatatlanságáról.
- Regulus miatt – feleltem csendesen.
- A Black-gyerek?
- A menyasszonya voltam, emlékszik? Jókor voltam jó helyen. Szinte házhoz jöttek a gyanús információk – ha nem nekem, hát neki. És ő találta meg az első lélekdarabot is. Abba halt bele. Nem Pi… nem egy halálfaló ölte meg. Regulus Black közéjük tartozott, az igaz, de a végén már nem… ő már nem… Hősként halt meg, Mordon. Igazi hősként. Azt akarom, hogy ezt itt is tudják.
- Valójában ezért jöttél ide, hah?
- Ezért is.
- De hogyan…
- Nem akarok a hogyanokról beszélni, és nem is fogok. Ennyi a lényeg. Az, hogy Keara nem a megmentőnk, hanem a következő legnagyobb problémánk. És Dumbledore-t se küldje rám, mert neki sem vagyok hajlandó beszámolni a horcruxvadászat minden kis részletéről. Most még nem. Majd ha Kearát is kiiktattuk a képből. – Már az ajtóban toporogtam, félig megkönnyebbülve a ténytől, hogy ezen a beszélgetésen is túl vagyok, de akkor zsebre vágtam a kezem, és a tenyerem egy lángoktól szabdalt, bőrkötéses könyvecskébe ütközött. Akadt még itt feladatom. – Még valami. – Két határozott lépést tettem az asztala felé, majd rádobtam mindazt, ami Tom Rowle Denem naplójából megmaradt. – Annak idején nem Rubeus Hagrid nyitotta ki a Titkok Kamráját, hanem a mindenki kedvenceként pózoló prefektus, Tom Denem. Biztosan rájön majd, milyen néven vált híressé ez a drága fiatalember, Mardekár utolsó leszármazottja… ez az ő naplója, abból az időből. Horcrux volt, és nyilván el kellett pusztítanom, de annyi okos ember dolgozik ebben a minisztériumban, biztos kitalálnak valamit, hogy előcsalják belőle a bizonyítékokat – ha valami ostoba oknál fogva úgy éreznék, hogy szükség van rá. Nekem mindegy, csak mossák tisztára Hagrid nevét még a roxforti tanév vége előtt.
*
David támadásra készen egyensúlyozott a veranda szélén, amikor hazaértem, és egy pillanat alatt fölmérte, egyben vagyok-e még. A tudta nélkül ugrottam el a Minisztériumba, mert már Shirleynek is nehezére esett megérteni, hogy milyen sok okom van a látogatásra. Regulus, Hagrid, Keara… A kirakó minden apró darabja az én felelősségem volt - hiszen magamra vállaltam. Szó nélkül haladtam el David mellett; eszem ágában sem volt részletesen beszámolni neki az elmúlt óra eseményeiről, és amúgy is tudtam, hogy Shirley már alaposan felvázolta neki a dolgot. Se erőm, se kedvem nem volt szembenézni a fiúban tomboló érzelmekkel; már az is elég volt, hogy végigsiklott rajtam a pillantása. Shirley megígérte, hogy összedob valami ebédet, mire hazaérek, úgyhogy egyenesen konyhába mentem, miután ledobtam a köpenyemet. A gyomrom ütemesen korgott a kiszűrődő zajok ritmusára, első pillantásra azonban egy lélek sem felügyelte a jókedvűen rotyogó finomságokat, sem a tűzhely mellett, sem máshol a konyhában. Felemelt pálcával, paranoiásan lépkedtem egyre beljebb – kis híján ráléptem a padlót súroló Shirleyre.
- Mit művelsz? – kiáltottam fel ijedten. - Elfelejtetted, hogy boszorkány vagy? Shirley fintorogva a készülő ételek felé bökött; a fakanalak önállóan kavarták a kavarnivalót, a kések pedig szorgosan aprították a vágódeszkára sorolt zöldségeket.
- Úgy néz ki, mintha elfelejtettem volna?
- Az egy dolog, hogy mi történik ott – feleltem a mellkasomat dörzsölgetve. Shirley úgy istenigazából a frászt hozta rám. – Az meg egy másik, hogy kézzel dörgölöd a padlót. Mi történt?
- Megint hánytam. – És te még azt hitted, az előbb rémültél meg? – Ne akadj ki! – tette hozzá, mikor meglátta az arckifejezésem.
- Már késő – mondtam jobb híján, miközben elkeseredetten kutattam a megfelelő szavak után. Shirley nagyot sóhajtott, majd feltápászkodott a földről, lenyomott egy székre, és leült mellém.
- Jó, megijedhetsz. – Azon már duplán túl vagyunk. –De csak, mert először én is megijedtem. Aztán elgondolkodtam. A gondolkodáshoz pedig jól megy a fizikai munka, szóval így kötöttem ki a padlón.
- Gondolkodtál – ismételtem gépiesen.
- Igen. És arra jutottam, hogy a szagok miatt van.
- Tessék? – Az értetlenkedés egyik pillanatról a másikra szakított ki a sötéten örvénylő gondolataim közül, a döbbenet pedig könyörtelenül a jelenbe láncolt, Shirley bizonytalan mosolya mellé.
- Reggel a vadvirágok illata, most meg az étel.
- Szóval a szagok. – Volt egy igen nagy részem, ami nem akarta felfogni, hová vezet ez a fonál, úgyhogy innen is-onnan is loptam magamnak egy kis időt.
- Aha. – Shirley maga sem tűnt túlságosan összeszedettnek, de belengte egyfajta beletörődő, szinte boldog béke; biztosan annak köszönhette a mosolyát is. – Ez az újdonság. De ami azt illeti, egy ideje nem látogatott meg egy bizonyos régi vendég sem…
- Mennyi ideje?
- Egy hónap? Kicsit talán több.
- Hűha.
- Én nem beszélek lányul – szólalt meg váratlanul az ajtófélfát támasztó David. Shirleyvel ijedten kaptuk felé a fejünket. Harmadik rémület. Vagy negyedik? Számolod még, Medy? Mert én belefáradtam. – Úgyhogy jobb, ha rákérdezek, mielőtt rossz következtetéseket vonnék le: Shirley, te most arra célozgatsz, hogy terhes vagy?
- Várandós – javította ki a lány szinte gépiesen. A cipője talpával zavartan dörzsölgetett egy láthatatlan foltot a padlón, a mosolya azonban egyre szélesebb lett. – De igen, arra célozgatok. Kínos, hogy neked hamarabb esett le, mint Mednek.
- Hé, azt nem mondanám, hogy hamarabb! De… Ezek szerint… te meg Jeremy…? – Nem tehettem róla, az én arcomra is odakúszott egy idétlen vigyor. Aztán David, akinek ez a tevékenység biztosan benne volt a munkaleírásában, készségesen le is olvasztotta onnan egy másodperc alatt.
- Nem akarok ünneprontó lenni, Shirl, de talán nem kellett volna itt megállnod a nagy gondolkodásban. Egy hónap, kicsit több. Ezt mondtad, igaz? Most jön a matek: mennyit kell ehhez hozzáadnod, hogy kilenc hónapot kapj? Ne legyetek ilyen csöndben, lányok. Feltétlenül szóljatok, ha nektek más szám jött ki, mert szerény véleményem szerint az lenne most az egyetlen ok a vigyorgásra. Hét hónap, Medy. Körül-belül hét hónap van a baba születéséig.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.