efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Sleeping at Last: Saturn
Two Gallants: Fly LOw Carrion Crow
J olvasst!
Ui.: Ha mr 8 vesek vagyunk, apr ajndkknt me az utols 8 fejezet cme: - Stt hajnal - Egy maroknyi fld - Az utols f?csom - Feltmads - Az igazi bbmester II. - Te meg n - Tedd, amit tenned kell - Epilgus


Zsebkendőnyi könny és vér
/Emlékszel a mesékre, amikben a legkisebb fiú elindult szerencsét próbálni, és az édesanyja hófehér kendőbe csomagolta az elemózsiáját? Egy napon eldöntötted, hogy – lévén a legkisebb lány -, te magad is világgá mész. Egészen a kert végéig.
Anya a világ legfinomabb pogácsáját pakolta a zsebkendőbe, amit az orra alá dugtál, és kegyesen szemet hunyt a felett, hogy az előző nap ugyanilyen lelkesedéssel töröltél vele port a könyvtárban. Mintha tudta volna, hogy lesz még ennél nagyobb baja is annak a kendőnek.
Büszkén masíroztál ki a kertbe a te kis batyuddal – olyan büszkén, hogy észre sem vetted Flame sebtében elhajított biciklijét. Aztán olyan csendesen sírtál, hogy csak órákkal később vettük észre a lehorzsolt térdedet. A szád széle csupa morzsa volt, mikor besántikáltál a konyhaajtón, a zsebedből pedig kilógott a kendő, amely akkor már könnyel és vérrel volt tele.
Emlékszem, milyen boldog voltam, mikor a kezembe nyomtad, és megkértél, hogy mossam ki neked a következő kalandodra.
Te már biztosan csak arra emlékszel, milyen boldog voltál, amikor a zsebkendőt az én vérem és az én könnyeim áztatták el./
A hoppanálás zaja beleolvadt egy őrült kacaj és a sikoltásom visszhangjába. A világ ezer darabban hevert körülöttem, és bár nyitott szemmel botorkáltam a szilánkok között, alig tudtam megkülönböztetni Shirley testét a tépett szélű romoktól. Haláltáncot járt körülöttem a levegő, szédültem és hitetlenkedtem, vakon pislogtam és nem értettem, mi történt, miért, és hogyan. Valahogy térdre rogytam Shirley mellett, kitapintottam a pulzusát, aztán egy gondolatfoszlány a fejemben eldöntötte helyettem, hogy nem ébresztem fel, hogy akit eszméletre rugdosok ebben a rothadó valóságban, az nem a legjobb barátnőm lesz, nem az egyetlen ember, aki még nálam is jobban szereti Jeremyt. A pálcámból kilövellő vízsugarat először a saját arcomra irányítottam, hogy lemossam róla a vért és a gyengeség árnyékát, majd Grahamhez csoszogtam. Választhattam volna gyorsabb, hatásosabb, kegyetlenebb bűbájt is, de képtelen voltam alkalmazkodni a helyzet sürgető noszogatásához, nem tudtam… nem akartam… lehetetlen volt sietni. Hová? Minek? Hát nem mindegy már úgyis?
- Kelj fel, te rohadék – rúgtam bele az alig pislogó Graham lábába. Kis híján elveszettem tőle az egyensúlyom, de százszor is megérte, ahogy nem sajnáltam egyetlen hasogató lélegzetvételt sem, amit a pocskondiázására fordítottam. - A gazdád itt hagyott, mint egy kivert, hűtlen kutyát. Elég soká tartott, mire rájött, hogy pontosan az vagy, nem? De persze velem is ez volt a helyzet. Családban marad a lassúság, nem igaz?
- Mi a francot akarsz? – kérdezte üres, érzelemmentes hangon, és meg sem próbált támadó pozícióba helyezkedni. Csak feküdt a földön, mintha ő is halogatná a felismerést.
- Azt akarom, hogy levigyél oda. A szakadékba. Hozzá. – Minden egyes szóval egyre csak ernyedt a szám köré rajzolt gyűlölet és harag, egészen addig, amíg már csak egy elhaló zokogásnyi maradt belőle. Egy név. – Jeremyhez.
*
Ha el tudtam volna felejteni a történteket, ha nem hordoztam volna Jeremyhez hasonlóan én is egy borzalmas csata sebeit keresztül-kasul a testemen, talán képes lettem volna elhitetni magammal, hogy a barátom csak alszik. A minden porcikámat elárasztó fájdalom azonban dübörögve harsogta, hogy hazugság, hogy valóság, hogy halandóság. Hogy itt a vége. Hogy veszítettem. Elveszítettem. Közelebb botorkáltam a sértetlenül heverő testhez, mert látnom kellett, hogy legalább ennyit sikerült elérnem a nyomorult bűbájommal: hogy Jeremy nem egy összetört porcelánbaba egy istenverte szakadék alján, hanem békésen fekszik a nyár vadvirágai között, és nem kellene mást tennem, csak beforrasztani a sebeit, és kisimítani az arcából a kócos haját. Egyiket sem tettem; csak még jobban Graham bordái közé nyomtam a pálcámat. Shirley már egy hete könyörgött neki, hogy hadd vágja le a haját – gondoltam a másik kezemmel a gyomromat markolászva. - Talán majd most… talán most majd hagyni fogja. Túl nagy erővel nyomhattam belé a pálcámat, mert a következő percben Graham térdre zuhant Jeremy teste mellett, és a valóság ködfátyolán át úgy tűnt, még sír is.
- Nem akartam ezt, Med, hidd el nekem! – kiáltotta a földet püfölve, de ha valamit nem hittem el, az a zokogása volt. Dermedten néztem az arcán végigcsorduló könnyeket, miközben önkéntelenül is a saját arcomat kutattam a testvéreik után. Semmi sem volt valóságos. Sem Jeremy, sem az áruló Graham gyásza, sem a jéghideg rettegés, ami száműzött belőlem minden érzést, pedig azt sem tudtam, mitől félek ennyire. – Nem akartam, hogy bajotok essen, nem tudtam, nem…
- Az egész életedet arra tetted fel, hogy bánts engem – szakítottam félbe hűvösen és kegyetlenül, mert ez volt az első, ami eszembe jutott, és ezt lökte világra a bennem lüktető gyűlölet. Miattad jutottunk ide, te szemét. Grahamben egy pillanat alatt elhalt a sírás. - Téged, igen – felelte rideg őszinteséggel. ‒ De nem a többieket. Ők nem ezt érdemelték. – Valahová a vállam fölé nézett, és a pillantásában olyan gyengédség bujkált, hogy bár minden mondata átkokért kiáltott, nem volt erőm bántani őt. Nekem nem.
- Kár volt ezt mondanod – szólalt meg mögöttem egy hang, amelyet jobban ismertem a sajátomnál. Kettős érzés volt itt és most hallani; megnyugtató, mert végre nem voltam egyedül mindazzal, ami rám szakadt: nem voltam egyedül a féreggel, nem voltam egyedül a halott barátommal… ugyanakkor ijesztő, mert pontosan ettől szerettem volna megvédeni. Nem akartam, hogy viselnie kelljen ezt a terhet. Szerettem volna, ha egy ideig még tettethet, szerettem volna, hogy egy rövid időre még az az ember maradhasson, akivel felnőttem. Akit ismertem. Hiszen ismertem. Mégis; egy egész élet sem készíthetett fel a következő szavaira. – Avada Kedavra. Teljesen felesleges volt, de behunytam a szemem; a kegyetlen zöld fény aznap már másodjára szökött át a szemhéjamon hogy befúrja magát az agyamba, a szívembe, a lelkembe, és megvilágítson minden gonoszságot, ami valaha bennük járt. Jeremy zuhant lefelé egy kőszikláról, de amikor mellém lépett a gyilkosa, már Graham feküdt holtan, még mindig Jeremy élettelen kezét markolva. Keara suhintotta felénk a gyilkos átkot, de amikor felemeltem a fejem, Shirley pálcája takart el egy keskeny csíkot a Napból. Nem nézett rám, és nem nézett Grahamre sem; le sem vette a tekintetét Jeremy testéről, pedig úgy meredtem az arcára, mint egy különösen veszélyes, kiszámíthatatlan idegenre, és mielőtt meggondolhattam volna, egy lépéssel eltakartam előle Jeremyt. Félig azért, hogy valahogy még megpróbáljam megvédeni a látványtól, félig viszont azért, hogy ezentúl csak két dologra irányíthassa a tekintetét: rám vagy Grahamre. Grahamre, akit az imént gyilkolt meg. Grahamre, aki a foglyom volt, akit felhasználhattam volna Keara ellen, aki éppen gyenge volt és védtelen, akiből talán kihúzhattunk volna néhány fontos információt. Hogy egy napon majd győzzünk. Hogy többé senkinek se kelljen meghalnia. Hogy ne kelljen megállnunk, hogy legyen mit tennünk, hogy maradjon valami illúziónk, és egy félórára még alvást színlelhessen a valóság. A valóság, amiben Davidnek nyoma veszett, Shirleyből gyilkos lett, Jeremy pedig… Jeremy halott volt. A valóságban, ahol mindezzel egyedül kellett szembenéznem, és az egyetlen szempár, amibe kapaszkodhattam, egy gyászoló gyilkosé volt.
- Miért csináltad ezt? – suttogtam egy földbe tiport álmodozó hangján.
- Hogy ne te legyél a következő. – Shirley hangosan beszélt hozzám, talán túl hangosan is, a kiáltását a rettegő borzongásommal együtt messzire vitte a szél, mégis üresen csengett. Nem volt benne semmiféle érzelem: se szégyen, se gyász, se káröröm, se bosszúvágy. A barátnőm arca jeges maszk volt, és mögötte érdes kövekként kongtak a szavak, amik mintha nem is hozzá tartoztak volna. Nem ide. Nem közénk.
- Nem tudott volna bántani, Shirley. – Az állítás könyörgésként szökött ki a számon, és kis híján térdre rogytam, csak hogy őt is visszarángassam a földre. Most már azt is ezerszer jobban szerettem volna, hogy zokogjon, hogy fájjon, hogy szenvedjen. Nem akartam egyedül maradni. Féltem a magánytól. Féltem az ürességtől. Féltem ettől az új Shirleytől is, akit kifacsart a borzasztó veszteség.
- Mást se csinált, nem te magad mondtad?
- De most a markunkban volt, hasznunkra lehetett volna…
- Így lesz a legnagyobb hasznunkra – felelte keményen, majd félretolt, és Jeremy mellé lépett. – Holtan. – Kővé dermedten figyeltem, ahogy leereszkedik a fiú mellé, akit mindennél jobban szeretett. Kővé dermedtem, mert rettegtem a maszkjától, kővé dermedtem, mert darabokra tört a szívem. Képtelen voltam megszólalni, de nem is kellett, mert Shirley kifejezéstelen arca újból felém fordult. – Keara kezdte az egészet. Megölte a barátunkat, hát cserébe mi is megöltük az övét. Most már tudja, hogy nem érdemes játszadozni velünk.
- Shirley, ez nem játék! – szakadt ki belőlem kétségbeesetten.
- De igen, az. És éppen ideje volt Keara szabályai szerint játszanunk.
- Graham…
- Ne mondd nekem még egyszer, hogy bármire is felhasználhattuk volna! – csattant föl. Mire ismét álló helyzetbe tornázta magát, már minden porcikájában ott bujkált az első igazi érzelem, a harag.
- Azt akartam mondani, hogy megpróbálta megmenteni Jeremyt. – Önkéntelenül is hátráltam egy lépést, és a pillantása súlyától megrogyva tetőtől talpig szemügyre vettem Shirleyt, egy sérülés, egy átok, egy magyarázat nyomai után kutatva. Kócos volt ugyan, a talárja pedig millió helyen szakadt szét, mindettől eltekintve azonban sértetlennek tűnt, és átkoztam az emberi szemeimet, amiért nem képesek egyenesen a lelkéig látni, hogy felmérjék a romokat, amik ehhez a jelenethez vezettek. – Mielőtt Keara megjelent, Graham megpróbálta megmenteni…
- De nem sikerült neki – szakított félbe kegyetlenül.
- Nekem sem! – ordítottam az arcába semmiből jött erővel. – Nekem sem sikerült, hát nem látod? Mi lesz most? Engem is megölsz? Mégis csak én leszek a következő?
- Minek nézel te engem? – Szikrákat szórt a tekintete, velem ellentétben azonban még nem szorongatta harcra készen a pálcáját.
- Megölted őt, Shirley. Bármilyen söpredék is volt, kioltottál egy életet…
- Jeremy meghalt, te szerencsétlen! A saját húgod ölte meg ennek az undorító kis pondrónak a segítségével, a szemünk láttára, a szemem láttára, mielőtt elkábított engem, és te még ezzel jössz nekem? A te szánalmas Isteneddel, az Életadóval? A nyavalyás Mindenhatóval, akit olyan lelkesen imádtál mindig Nagyapával együtt? Nem veszed észre, hova juttatott mindkettőtöket? A jó öreg Nagyapa gyáván elhagyott téged, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rá, te pedig… te pedig sorra veszítesz el mindenkit, aki valaha szeretett téged. A szüleidet, Nagyit, Regulust, Jeremyt… Nem gondolod, hogy ideje lenne észhez térni ebből a mugli baromságból? Nem gondolod, hogy az élet elég bizonyítékot dobott már eléd arról, hogy Isten nem létezik, és hogy a halálfalók, a Grahamek és Kearák élete semmit sem ér? Az a feladatunk, hogy megöljük őket, és sem te, sem más nem fogja elérni, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen azért, amiért megtettem az első lépést, miközben te csak…
- Elég! Én…
- Mit akarsz, mit tegyek, mi? Fogjam be? Tegyek úgy, mintha minden rendben lenne? Zokogjak, amíg…
- Idézz meg egy patrónust. – Magam is meglepődtem, milyen nyugodtan csengett a hangom most, hogy rájöttem a megoldásra.
- Tessék? – A hisztérikus nevetés is bizonyíték volt. A könnyek hiánya, a rideg meggyőződés, az érzés, hogy valami nincs rendben. Hogy semmi sincs rendben. Shirley sem. - Azt hiszed, hogy most elő tudok varázsolni akár egyetlen egy boldog gondolatot is?
- Azt hiszem, hogy nem az vagy, akinek mondod magad. – Csakis ez lehetett az ok. És valamilyen furcsa, hátborzongató módon boldoggá tett, mert ezerszer szívesebben álltam szemben a szörnyeteggel, aki megölte Jeremyt, mint a legjobb barátnőmmel, aki megölte Grahamet. Ebben a pillanatban semmire sem vágytam jobban, minthogy a két személy ugyanaz legyen. Hiszen nálam volt a pálcám, és nem volt veszítenivalóm.
- Mi… micsoda? – A könnyek a legváratlanabb pillanatban jelentek meg a lány szeme sarkában, de nem bizonytalanítottak el; láttam már tőle ennél meggyőzőbb alakítást is. Feljebb emeltem a pálcámat, majd hátráltam még egy lépést.
- Ha te vagy Shirley, idézd meg a patrónusát.
- Med, ugye nem gondolod, hogy én… te azt hiszed, hogy Keara vagyok?
- Nem hiszem, hanem remélem – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire összeomlott a fal, amit a másik épített maga köré, nekem pedig megremegett a kezemben a varázspálca. – Vetted már fel a hatéves kishúgom alakját is, csak hogy kínozhass – folytattam hangosan, hogy kizárjam a zokogását, és megőrizzem a fejemben dédelgetett gondolatot, hogy nem Shirleyhez, hanem Kearához beszélek. – Nem lepne meg, ha ma nem elégednél meg a legjobb barátom halálával. Nem lepne meg, ha meg akartad volna bosszulni Graham hűtlenségét, és az igazságszolgáltatást arra használtad volna fel, hogy még egyszer belém taposs.
- Med… - nyöszörögte a Shirleynek látszó lány. A kétségbeesett, kínzó hangtól egyre inkább azzá lett, akinek mondta magát, én pedig egyre kevésbé tudtam megtartani a szívére mutató pálcát. Nem, az nem lehet. Ez nem Shirley, ez Keara, mert ez az én világom, ez a temérdek kegyetlenség. Az a gonoszság, amit ismerek, és nem az az esztelen gyász, ami gyilkosságba torkollik. Ez nem Shirley.
- Idézd meg azt az átkozott patrónust, vagy mutasd magad, te szemétláda! – kiáltottam a könnyeimet nyeldesve. Valahol az elhomályosuló látóterem szélén egy csapzott alak botorkált elő a környező fák közül, és talán még a nevemet is harsogta, mielőtt az oldalamba csapódott, és kilökte a kezemből a varázspálcát.
- Mi a fenét művelsz, Med? – David úgy tett, mintha a puszta ölelésével tartana vissza attól, hogy Shirley torkának ugorjak, pedig az egyetlen, amit elért az érintéssel, az összeomlásom volt. Ha nincsenek körülöttem ketrecként a karjai, erőt vesztetten rogytam volna le Jeremy és a vinnyogva síró lány mellé, így azonban úgy kapaszkodtam Davidbe, mintha az életem múlna rajta. Annyira meglepődött a nyakába zúduló heves könnyektől, hogy végtelennek tűnő ideig észre sem vette, kik hevernek a földön. – Az ott…
- Az ott nem Shirley, hanem Keara, de elintézem, csak add vissza a pálcám, és menj vissza a hegyre, nézd meg, rendben van-e Shirley, vagy csinált vele valamit, mielőtt idejött, hogy megölje Grahamet és engem kínozzon…
- Med, mi van Jeremyvel? – Agresszív mozdulattal tolt el magától, mintha már sejtené a választ, de a gondolatot is elutasítaná, hogy elhiggye nekem. Csak egy lépéssel került közelebb Jeremyhez, mégis azonnal barázdákat vésett az arcára a felismerés és a fájdalom; még a saját hitetlen hisztériám közepette is öntudatlanul nyúltam utána, csak hogy félúton összetalálkozzon a kezünk. Teljes erővel kapaszkodott belém, de nem nézett vissza rám, le sem vette a tekintetét Jeremyről. – Med… - szólalt meg hosszú percek után, kirángatva a hirtelen rám telepedő kábulatból. – Hogy mondhatsz ilyet? Nem erre számítottam – nem számítottam semmire. Nem is emlékeztem már, mit mondtam alig percekkel ezelőtt, nem emlékeztem a kétségbeesésre és a pánikra sem. Aztán David ujjairól Graham testére tévedt a pillantásom, és eszembe jutott a borzalom, aminek David csodával határos felbukkanása pillanatnyi megálljt parancsolt, ami elől visszaeső bűnözőként menekültem az érintésébe. Úgy húzódtam el tőle, mintha megégetett volna, és újból Shirleyre irányítottam a pálcámat, noha már abban sem lehettem biztos, hogy David az, akinek hiszem. A fák közül bukkant elő, szinte sértetlenül, akár az az Árnyék is lehet, akit követett az erdőbe… Megráztam a fejem, majd hátráltam néhány lépést, hogy mindnyájukat szemmel tarthassam. Megpróbáltam kizárni a zajok közül Shirley-Keara zokogását, és a könnyeimen keresztül határozottan viszonoztam David-Árnyék könyörgésbe hajló tekintetét. >Fejezd be, Medy, hát nincs már így is elég bajunk? Mit művelsz?
- Shirley sosem ölne embert – jelentettem ki a sírástól csukladozva. Ennél szánalmasabb már nem is lehettem volna. Meghalt. Jeremy meghalt. – Az ott megölte Grahamet. Az ott nem Shirley.
- Könnyebben elhiszed azt, hogy Keara eljátszik egy idegösszeomlást a legjobb barátunk felett, mint azt, hogy Shirley végre megfizetett Sullivan mocsokságaiért?
- Igen, David, mert ha nem ebben hiszek, ha elhiszem… ha elfogadom… ha… Nem lehet, érted? Ez már nem… ezt én…
- Erre most nincs időnk – szakított félbe David, és még a saját romjaim porfelhőjén át is láttam, hogy a viselkedésem kis híján összetöri a szívét, és összetöri az önuralmát. Ő volt közülünk az egyetlen, aki még ép ésszel tudta felmérni a helyzetet, aki még tudott döntéseket hozni, akit még nem nyomott halálra a történtek irgalmatlan súlya. A legkézenfekvőbb megoldás is neki jutott eszébe; egy lépéssel Shirley mellett termett, a megnyugtatóan a vállára helyezte a kezét, és mikor az üvöltve, zokogva gyászoló lány hozzám hasonlóan úgy nyúlt az érintés után, mintha az utolsó szalmaszál lenne az élet forgatagában, a halántékához érintette a varázspálcáját, és elmotyogott egy bűbájt, amit tőlem tanult meg. A varázsigét, ami feleslegessé tette minden gyerekes hisztimet. - Med, nézz rám. – Alig néhány órája próbált megölni a hatéves húgom, aki már nem is a húgom volt, én pedig elveszettem önmagam; olyan hosszú időre elvesztem, hogy még Regulus levelét olvasva sem találtam meg magam a történtek sűrűjében. Eltűntem most is, mert a bátyám a kezemet szorongatta, és azt ismételgette, hogy Keara rajta gyakorolta ezt a trükköt. Hogy tudja, érti, és sajnálja. Hogy nézzek rá, mert segíteni szeretne. Úgy suttogta a nevem, mintha pontosan tudná azt is, hogy a hitetlenség és a veszteség tengerén dobálnak a hullámok, és nem kapok levegőt, és nincs erőm kinyitni a szemem, nincs erőm rápislogni az engem körülvevő világra. – Med, kérlek. – Sóhajtást hallottam, majd elszakadt egy papír, a darabjain pedig egy penna sercegett; a szempilláimon kikémlelve láttam, hogy Regulus üzenetének hiányzik az alja; Flame arra firkantott valamit, mielőtt a kezembe nyomta. – Mindent megteszek azért, hogy mindez soha többé ne forduljon elő veled, de ha egyszer eljön egy nap, amikor félsz és bizonytalan vagy, használd ezt a bűbájt. Ha az ismerős arc mögött Keara rejtőzik, ez majd lerántja róla azt az átkozott leplet. - Med, nézz rám. – A mondat az emlékeimből lépett elém, David pedig a fehéren ragyogó, még mindig síró Shirley mellől. Shirley. Édes Istenem, mi lesz most velünk? – Most te jössz. – David a pálcám köré kulcsolta az ujjaimat, és a végét a mellkasára irányította. – Tudom, hogy még ezután is attól rettegsz, hogy egy csuklyás rohadék vagyok. Essünk túl rajta, hogy megnyugodj, aztán tűnjünk el innen, mielőtt társaságot kapunk.
- Tudom, hogy te vagy az – suttogtam a felém fordított tenyerét bámulva.
- Akkor ideje indulnunk – bólintott, de nem mozdult, és a kezemet sem engedte el.
- Hová?
- Valakihez, aki helyre tudja hozni ezt az egészet. Vagy legalább egy részét. Amit még lehet. – Nyelt egy nagyot, majd behunyta a szemét, és vett egy mély levegőt. Szinte magam előtt láttam, ahogy elszámol tízig, mielőtt ismét szembe néz a mögötte heverő fájdalommal.
- Várj – állítottam meg. – Mit csinálunk Grahammel?
- Itt hagyjuk – felelte. Az arcáról eltűnt a maradék szín is, a vállai pedig előre zuhantak a döntés súlyától, de képtelen voltam vitatkozni vele, mert tudtam, hogy Keara visszatér majd Grahamért, és ha nem találja itt, az talán még nagyobb bajt jelentene, mintha az, hogy… hogy így találja meg. – Fogd Shirleyt, én meg… én majd… - Jeremy. Édes Istenem, mi lesz most velünk? Fogalmam sincs, hogyan, de sikerült felsegítenem a földről Shirleyt, David pedig felnyalábolta Jeremy testét, anélkül, hogy úgy igazán ránézett volna. Minden porcikájában remegett, úgyhogy szó nélkül mellé léptem, és belé karoltam.
- Együtt – mondtam, majd a vállára támasztottam a homlokom; a másik oldalamon Shirley ugyanezzel a lendülettel borult az én nyakamba, miközben megpördültünk a tengelyünk körül, és a saját sötétségünkből egy másikba vetettük magunkat.
~o~
A rend főhadiszállása szokatlanul csendesen fogadott minket, és szerencsére azután is kihalt maradt, hogy Dumbledore alig néhány perccel az üzenetem után megjelent az alagsori konyhában, ahová jobb híján húzódtunk. Annyira keserves látványt nyújtottunk, hogy lobogó talárjával együtt megtorpant egy pillanatra a küszöbön, és a szívére szorította ráncos kezét. Én szoborként meredtem előre az asztalfőről, és csupán a tekintetemmel követtem hórihorgas alakját, miután erőt vett magán, és besétált közénk. David ült hozzá a legközelebb, a túloldalon, az ajtó mellett, így az ő vállát szorította meg elsőként. Természetesen útba ejtette az asztalra borulva, némán pityergő Shirleyt is; az ő haján atyai mozdulattal simított végig, mintha csak egy kisgyerek lenne, akitől elvették a kedvenc játékát. Engem meg sem próbált megérinteni, csak megállt mellettem, és fél kézzel felemelte az előttem heverő asztalterítő sarkát. Bármit megadtam volna azért, hogy csak az asztalt pillantsa meg alatta; lehunytam hát a szemem, és egy pillanatra elképzeltem azt is, hogy az öreg igazgató helyett Jeremy Carter toporog mellettem a vacsorát várva, türelmetlenül. - Ha idecsábítottad volna azt a Dobby nevű manót, már rég kész lenne a kaja. – A konyhakés a pálcaintéseim ritmusára darabolta a krumplit a Black nyaraló egyik végtelen hosszú asztalán, és mivel nem voltam valami nagy konyhatündér, semmi másra nem tudtam koncentrálni. A tűzhelynél sürgölődő Shirley ki is nevetett, akárhányszor csak rám nézett, és neki még arra is volt energiája, hogy a zsörtölődő Jeremyhez vágjon egy almát.
- Persze, mert senkinek sem tűnt volna fel, ha Malfoyék házimanója hirtelen a Rend főhadiszállásán kezdett volna el kívánságokat teljesíteni, igaz? – morrantam fel némi fáziskéséssel.
- Na, jó, de akkor legalább hazahozhattad volna. Gondoskodott volna rólunk, mosta volna a zoknijainkat… - Az éhség minden érett bölcsességet kiűzött a fiúból; úgy rogyott le a mellettem lévő székre, mintha a képletes halálán lévő hároméves volna. Miután az asztalra könyökölt (ha nem figyeltem volna olyan nagyon munkámra, szóltam volna neki, hogy viselkedjen rendesen), még az állát is a tenyerébe támasztotta, úgy nézett rám szomorú kék szemekkel.
- Nőj már fel, Jeremy! – forgattam meg a saját, kevésbé hatásos kékségeimet. Válaszul csak lebiggyesztette a száját, úgyhogy kénytelen voltam egy pillanatra felfüggeszteni a krumplidarabolást. Amúgy is minősíthetetlen formájúak voltak… - Ott, ahová küldtem, sokkal nagyobb szükség van rá – folytattam egy egetrengető sóhaj után. - Te meg mosd csak a saját zoknijaidat… és ha kérhetem, kicsit gyakrabban, mert ha nem csal az emlékezetem, zsinórban a harmadik napja hordod a sakktáblás szerencse zoknidat, amit mindig csak a roxforti hazaútra meg a Nagy Sakkmeccsekre húztál fel.
- Egy: már nem vagyunk roxfortosok, úgyhogy akkor veszem fel, amikor csak akarom. Kettő: fogd be, és ne okoskodj, mert akkor soha, ismétlem SOHA nem lesz kész a vacsora, és a többiek még téged találnak megenni. – És volt képe az arcomba dobni egy kemény munkával készített krumplidarabot!
- Rajtad kívül mindenki nyugodtan várja odafönt, hogy elkészüljünk, nem tűnt fel? – Még nem egészen döntöttem el, hogy tényleg mérges leszek rá, vagy csak eljátszom, hogy az vagyok, úgyhogy összehúztam a szemöldököm, előrehajoltam, és a biztonság kedvéért közepesen csúnyán néztem türelmetlen barátomra. - Pedig ugyanazt az értelmetlen gyűlést ülték végig…
- Mindegy. - Jeremy egy színpadias legyintés után hátradőlt a székében, ami a megadás egyértelmű jele volt, így hát kicsit lazítottam a vonásaimon. Főleg, hogy a következő mondata ez volt: - Dumbledore igazán szerezhetett volna nekünk valami harapnivalót. Végül is neki dolgoztattuk az agyunkat, nem?- Szívemből szólsz, kispajtás, gondoltam vigyorogva, hangosan azonban csak ennyit mondtam:
- A jó ügyért dolgoztunk, nem a vén szakállasért! – és még dorgáló pillantásokat is vetettem a most már ásítozó Jeremyre.
- De te magad mondtad, hogy értelmetlen volt.
- Mert
veled ellentétben én már második napja rohadok ebben a házban, és veled ellentétben nem járok dolgozni, szóval a nyári szünet kezdete óta nem voltam normális emberek között.
- Na, kösz – fintorodott el, majd kacsintott egyet, hogy összezavarjon.
- Tudod, hogy értem – fordultam el tőle most már nyíltan mosolyogva, hogy újabb támadást indítsak a krumplik ellen.
- Nem, mert eltereli a figyelmemet az a mészárlás, aminek kiteszed a Burgonyákat.
- Azokra az emberekre gondolok – feleltem egy elfojtott kuncogás után -, akiket csak úgy általánosságban legyintett meg a háború szele, és nem csücsülnek mindkét fronton büszke katonaként a szag forrásának kellős közepében.
- Á, szóval a halandókat próbáltad ilyen jópofán körülírni! – Jeremy joviális kacagással veregette meg a vállam, majd kihasználta a védtelenségemet, és még a hajamat is összekócolta, ami egyrészt jogvédelem alatt álló tevékenység, amit kizárólag én végezhetek, másrészt meg... - Egyem is meg azt a lassú agyadat… meg kezedet… meg a tényt, hogy a konyhai varázslatok terén abszolút képtelen vagy a fejlődésre… Te Med, téged milyen alapon kiáltottak ki anno a bűbájtan csodagyerekének?
- Ebből elég, kifelé! – Shirley ekkor már egy serpenyővel állt a bőréből kibújt Jeremy mögött; az egyik kezével azt tartotta a fiú feje fölé, a másikat pedig szigorú háziasszonyként csípőre tette, és mind emellé még elővette a legrosszallóbb tekintetét is. Kár, hogy közben pontosan úgy nézett ki, mint aki Jeremyt enné meg legszívesebben vacsorára. És persze nem szó szerint, hanem… De legalább próbálkozott. Még meg is indokolta a nevetségesen harcias fellépését: - Nem veszed észre, hogy a saját sírodat ásod? Azért nem eszünk ma időben, mert te képtelen vagy befogni a szádat! Tűnés innen, egy-kettő!
- Azt akarod, hogy elmenjek? – Jeremy szófogadó kisfiúként már talpra is ugrott, ami az elmúlt félórához hasonlóan egyáltalán nem volt jellemző rá, teljesen azonban mégsem tudta meghazudtolni magát, mert muszáj volt megkérdőjeleznie a szándékainkat: - Most komolyan?
- Igen, azt! – vágtuk rá kísértetiesen egyszerre, a szükségesnél nagyobb hangerővel, és talán egy oktávval a normális hangmagasságunk fölött. – Nyomás!
-… hogyan történt ez, Meredith?
- Kirándultunk – válaszoltam pislogás nélkül. Olyan erősen szuggeráltam a terítőt, hogy abból a szememből, amit Dumbledore nem láthatott, még a könny is kicsordult; soha életemben nem akartam még semmit annyira, mint azt, hogy a terítő egyenletes emelkedésbe és süllyedésbe kezdjen.
- Kirándultatok – ismételte meg az igazgató egy aprócska, de annál feszültebb csönd után. Ha nem ismertem volna olyan jól az öregember bosszantó higgadtságát, azt hihettem volna, hogy egyenesen dühös rám.
- Úgy van. A többiek szabadnapot vettek ki mára, és úgy gondoltuk, kimozdulunk egy kicsit. Eddig semmi gondunk nem volt a védett ház elhagyásával, noha sejtettük – nyilván Ön is gyanította -, hogy Keara megfigyeli a helyet. Ma egy fél pillanatra megbontottuk a protokollt, Keara pedig kihasználta ezt, a nyomunkba eredt néhány szimpatikus barátjával, egy alkalmas pillanatban ránk támadt, harcoltunk vele, elszakadtunk egymástól, Keara pedig – felteszem, példát akart statuálni, vagy csak szimplán időszerűnek érezte, hogy megint kitépje a szívemet -, lecsapott arra, aki elsőként bosszantotta fel.
- Ezzel most arra célzol, hogy Jeremy hibája az egész? – David keze ökölbe szorult az asztal túloldalán, a szemei pedig szikrákat szórtak úgy is, hogy eszem ágában sem volt viszonozni a pillantását, csak bámultam tovább a terítőt.
- Nem – feleltem, és igyekeztem összekaparni a maradék önuralmamat. – Egyszerűen csak elgondolkodtam azon, miért pont ő, és kézenfekvő volt, hogy…
- Kézenfekvő?
- Elég ebből – emelte fel a fejét Shirley. Az se érdekelt volna jobban, ha fél lábon táncol ki a konyhából, úgyhogy teljes nyugalommal folytattam:
- David, Jeremy ribancnak nevezte Kearát a csatlósai előtt. Nyilván ez az igazság, de abban a pillanatban legszívesebben karon fogtam volna Jeremyt, és a világ végére szöktem volna vele, hogy sose kelljen megbűnhődnie ezért.
- Azt kellett volna tenned –vágta rá csöndesen, mégis visszhangzott tőle a szoba. Vagy a fejem? Hiszen abban már amúgy is ez az egy mondat szaladgált a haját tépkedve.
- Tudom – küzdöttem le a torkomban gyűlő gombócot -, de akkor ti ketten feküdnétek itt.
- Szóval választottál közülünk? Volt egy listád, aminek Jeremy csak az alját ütötte meg?
- Ha lenne listája, te lennél az alján. – Egy percig sem állítom, hogy abban a szörnyű percben nem gondoltam pontosan ugyanezt. De az, ahogy Shirley odaköpte David elé… Az még az információra éhes, türelmesen hallgató Dumbledore-nak is sok volt.
- Talán ideje lenne a lényeges dolgokra szorítkoznunk – szólt közbe olyan halkan és gyászosan, hogy úgy éreztem, még egy szó, és ott helyben összeesek a veszteség fájdalmától. Igaza volt, nem szabadott volna egymást ölnünk – a kelleténél így is jóval több halál volt közöttünk -, mégis feltámadt bennem valami régi dac, és mindenáron ki szerettem volna rekeszteni Dumbledore-t ebből a borzalmas kapocsból, ami összekötött hármunkat, még akkor is, ha én hívtam ide az igazgatót. Még akkor is, ha nagyon nagy szükségünk volt a segítségére.
- Nincs listám – mondtam most már David szemébe nézve. – Azért maradtam ott, mert mindenkit meg akartam védeni, nem csak Jeremyt, azért nem mozdultam, mert tudtam, hogy igazából nincs hová menekülnünk Keara elől, tudtam, hogy ha nem most, akkor majd máskor… tudtam, hogy szembe kell néznem vele. Nem várom, hogy elhidd, de azt kívántam, bár ne lennétek ott velem. Sohasem akartalak veszélybe sodorni titeket.
- Pedig sikerült. – Azok után, hogy hónapokon át rugdostam Davidet, végre megtalálta a módját, hogy megfizessen nekem: csak olvasnia a kellett a gondolataimban, és az ott talált harsogó vádakat a saját hangja gyűlöletgombócába kellett csomagolnia.
- Pontosan tudtad, mire vállalkozol, te szerencsétlen! – csapott az asztalra Shirley lángoló szemekkel. Nem számított.
- És én is megtudhatnám, mi lenne az? – kérdezte az igazgató, mielőtt David kinyithatta volna a száját.
- Barátságnak hívják, Dumbledore – fordultam felé a válasszal, hogy elejét vegyem egy véletlen elszólásnak. Láttam David arcán, hogy rettentően dühíti, hogy még a történtek után is védem Aodhfint, a küldetésünket és azt a tengernyi titkot, amit a saját érdekemben nem kötöttem Dumbledore orrára, de nem érdekelt. Bármi történt, bármit is veszítettünk, Dumledore-nak nem volt joga belekontárkodni. Még most sem. ‒ Shirley arra céloz, hogy Keara már réges-régen benne van a barátság-csomagomban, és David elvileg tudta, mit vállal, amikor ennek ellenére nem fordított nekem hátat. De ez lényegtelen. Van ennél egy sokkal nagyobb problémánk is.
- Sajnos ez szemmel látható. – Jeremy testére villant a tekintete a félhold alakú szemüvege fölött, nekem pedig összerándult a gyomrom attól, amit ezek után mondanom kellett.
- Nem… nem, én inkább arra gondoltam, hogy Shirley hidegvérrel meggyilkolta Graham Sullivant.
*
Lassan egy óra is eltelt azóta, hogy Dumbledore némi sebtében szétszórt gyógyító varázslat után kiküldött Davidet és engem a konyhából. Én azonnal, egy szó nélkül bevackoltam magam Regulus szobájába, David azonban ott sündöröghetett az alagsor körül, mert néhány perce azzal kopogtatott be hozzám, hogy Dumbledore elindult Jeremy szüleiért. A bátyjáról nem esett szó, de David valószínűleg feltételezte, hogy tisztában vagyok Roderick hollétével, ezért nem említette meg őt. Vagy talán… Elhessegettem a gondolatot, mert túl sok önvád gördült súlyos kőként a nyomában. Azon mélázni, mennyire elhanyagoltam az utóbbi időben Jeremyt csak egy hangyabokányit volt jobb, mint a történet másik felén törni a fejem – semmit sem tudtam se a testvéréről, se úgy általában a családjáról, magától pedig talán fél éve beszélt róluk utoljára úgy, hogy oda is figyeltem rá ‒, de egy ideig bevált a dolog, hiszen hosszú percekig eszembe sem jutott az ajtófélfát támasztó David képe. - Az én hibám, hogy meghalt a fiuk – motyogtam a lábfejemnek. - Nekem kell elmondanom nekik…- És komolyan is gondoltam, még akkor is, ha el sem tudtam képzelni, honnan lesz annyi erőm, hogy Carterék szemébe nézzek.
- Ezek az emberek olyanok nekem, mint a szüleim, Med – szakított félbe David olyan hangsúllyal, amitől ijedten kaptam fel a fejem. - Befogadtak engem és az öcsémet, amikor senki más nem maradt nekünk a lökött nővérünkön kívül… - Nyelt egyet és még a tekintetét is lesütötte, de nem elég sokáig; egy másodperccel később már ugyanolyan utálattal meredt rám, mint előtte. - Benjy még most is náluk tölti az iskolai szüneteket, és úgy nevelik őt, olyan szeretettel, mintha a saját gyerekük lenne. Nem érdekel, ha a te hibád, én fogok beszélni velük. Nem érdekel, ha a te hibád…
David nem csinált titkot abból, hogy engem vádol. Ezzel természetesen nem volt egyedül, mégsem éreztem úgy, hogy… Mert én nem… Az az igazság, hogy nem akartam ezt érezni. Nem akartam magamat okolni egy pokolra való őrült ámokfutásáért, és nem akartam úgy gondolni a barátságomra Jeremyvel, mintha csak egy végzetes hiba lett volna, ami ma a halálához vezetett. Szerettem Jeremyt, és nélküle kevesebb lett volna az életem. Máris az volt. A sajgó bordáimmal, és a még mindig hasogató tüdőmmel mit sem törődve összegömbölyödtem Regulus ágyán, és próbáltam erőt meríteni mindabból, amit az évek során Jeremytől kaptam. Mindig ott volt, amikor egyedül éreztem magam, igaz? Legszívesebben most is hozzá szaladtam volna, hogy jól a fejemre olvassa, mekkora önmarcangoló balfék vagyok már megint, és kegyetlen őszinteséggel rávilágítson mindarra, amit elbénáztam, ugyanakkor az orrom alá dörgölje mindazt, amiről nem én tehettem, vagy amit ne adj’ Isten teljesen véletlenül jól csináltam. Szorosan lehunytam a szemem, hogy magam elé idézzem az arcát, de csak annyit értem el, hogy a könnyek árvízként törtek elő a szemhéjam alól, és már gyűlt is mögöttük az utánpótlás. Mit bőgsz már megint? – kérdezte Belső Caitlin Jeremy hangján, és bár tudtam, hogy össze kellene szednem magam, mert ha nem teszem, lyukat éget az oldalamba a vakító kék tekintetével, a haszontalan agyamban, amit ő pakolt tele talpraesett válaszokkal, nem maradt más, csak a nyeszlett kis suttogás: Hiányzol, Jeremy. Mihez kezdjek nélküled? Mihez kezdjek az első, a legjobb barátom nélkül? Aztán, amikor már nem éreztem többé a megrovó pillantása súlyát a vállamon, azt suttogtam: Sajnálom. Annyira sajnálom. De már nem hallotta meg.
*
Jeremy utálta volna, hogy ennyi időt pazaroltam a szomorkodásra, magamhoz és a felületesen ellátott sérüléseimhez képest azonban határozottan gyorsan kikászálódtam az ágyból, hogy megmossam az arcomat, és a tükörképemet gondosan elkerülve felkészüljek az előttem álló napokra. Mire a könnyek helyett már a századik vízcsepp gördült végig az arcomon, már azt is eldöntöttem, hogy nem várom meg Mr. és Mrs. Carter érkezését, inkább elszököm egy időre Dumbledore tekintete elől. Persze elsősorban nem az öreg zavart, hanem a szívemben fészkelő végtelen magányosság. Feltétlen szeretetre vágytam, és azt ebben a házban jelenleg senki sem adhatta meg – a családomra volt szükségem. A bátyámra. Dumbledore a maga két méterével figyelemre méltó észrevétlenséggel termett előttem, hogy valamiféle földöntúli komorsággal elállja az utamat.
- Hová igyekszel?
- El innen – feleltem illedelmesen, de egy sértett kamasz szűkszavúságával. A hatást valószínűleg az is erősítette, hogy mereven elbámultam az igazgató válla fölött, és nyilvánvalóan semmiképpen sem akartam a szemébe nézni.
- Egészen pontosan hol van az az „el innen”, ha szabad kérdeznem?
- Kérdezni szabad, csak éppen semmi köze hozzá – csúszott ki a számon, mielőtt meggondolhattam volna magam.
- Ebben ‒ mint ahogy sok minden másban is, ha nem sértelek meg ‒ tévedsz.
- Dumbledore – szegtem fel a fejem, hogy minden mindegy alapon viszonozzam a röntgentekintetét –, meghalt a legjobb barátom. Szeretném meglátogatni az egyetlen embert, aki megérti, hogy min megyek most keresztül.
- Ha nem tévedek, két ilyen ember is tartózkodik ebben a házban.
- Ezt most még maga sem gondolhatja komolyan.
- Engedd meg, hogy ezt én döntsem el. Ahogy azt is, hogy az időpont nem alkalmas a házon kívül tartózkodó egyéb megértő emberek meglátogatására, bárki is legyen az illető.
- A bátyám az. – Összeszorítottam az ajkaimat, nehogy a többi, kevésbé lényegre törő és érzelemmentes mondanivalóm kiszökjön közöttük. Ebben az önmegtartóztató kényszerállapotban vettem észre, hogy enyhén előregörnyedtem, és a mellkasom köré font karok nem csupán a dacomat hivatottak szimbolizálni, hanem komoly segítséget jelentenek a légzésben is.
- Á, az a fiatalember, akinél a megboldogult Jeremy Carter gyilkosa lakik? – vonta fel a szemöldökét szinte vidám gúnnyal, majd könnyedén a falnak támaszkodott. Vagy elkerülték a figyelmét az egészségi állapotomra vonatkozó jelek, vagy szándékosan nem foglalkozott velük, mert nem voltam életveszélyben, és tanúságként akarta felhasználni a nyomoromat.
- Keara azóta nem lakik Flame-nél, hogy külföldre vonult a mestere elől! – kiáltottam dühösen, miközben megpróbáltam kikerülni az öreget. Egyet sem léptem, máris egy régi ismerősnek, Dumbledore Láthatatlan Falának ütköztem. Bosszúsan megdörzsöltem az orromat; a mozdulat arra is kiválóan megfelelt, hogy feltűnésmentesen letöröljek az arcomról néhány dühös könnycseppet.
- Ha volt ideje hazaugrani, hogy megleckéztesse a nővérét, talán biztonságban érzi magát annyira, hogy egy-két éjszakára meghúzza magát a bátyjánál, nem gondolod?
- Nem, nem gondolom. Ahogy azt sem, hogy magának joga van itt tartani engem. Ez az én házam. Akkor jövök és megyek, amikor…
- Hadd emlékeztesselek rá, hogy ezt a házat nagylelkűen a Rend, azaz az én gondjaimra bíztad. Mellesleg szeretném, ha tudnád, hogy ez egy azon kevés dolog közül, amire a mai napig nem találok magyarázatot.
- Repesek az örömtől, hogy éppen miattam nem lustul el a csodás koponyája, de jobb, ha tudja: attól, hogy befogadtam ide egy rakás embert, az élükön magával, még nem maga a főnök. Az enyém legalábbis biztosan nem.
- Ezt egy szóval sem állítottam. Meredith. – Dumbledore taktikát váltott, és szinte atyai kedvességgel hajolt felém. – Fogalmam sincs, miben sántikálsz a szabadidődben, de még ha úgy is érzem, magyarázattal tartozol nekem, főleg a ma történtek után, továbbra sem foglak kényszeríteni rá, hogy segítségért fordulj hozzám, vagy akaratod ellenére beavass a terveidbe. Azt viszont nem fogom hagyni, hogy az elvakult gyászodban a vesztedbe rohanj, így hát, ha kell, arra igenis kényszeríteni foglak, hogy a védelmem alatt maradj a következő néhány napban. Sajnálom, ami a barátoddal történt – őszintén sajnálom. Akár hiszed, akár nem, pontosan tudom, min mész most keresztül, és azt is megértem, miért vágysz most az egyetlen emberre, akit a szó ősi értelmében még igazán a családodnak nevezhetsz, de abban reménykedem, hogy belátod, milyen veszélyes most ez a sóvárgás. Nem mehetsz el a kettős ügynök bátyádhoz, még akkor sem, ha esetleg segítséget akarnál kérni a halálfaló cimboráitól.
- Segítséget? – Tisztában voltam vele, hogy ez a véletlenszerű felvetés csak és kizárólag arra szolgál, hogy kicsikarjon belőlem valamilyen információt a titkos tevékenységeimről; tudtam, hogy Dumbledore csak vakon lövöldözik, és okosabb lenne, ha semmi sem reagálnék egy ilyen nevetségesen téves feltételezésre, de nem rendelkeztem túl sok önuralommal. – Arra célozgat, hogy Voldemorthoz szaladnék, hátha újból megvéd a nagy és gonosz hugicám ellen? Minek néz maga engem?
- Kétségbeesettnek – jött a tömör válasz a most már ismét komor arcból.
- Lehet, hogy az vagyok, de ennyire azért nem. Arról nem is beszélve, hogy a Sötét Nagyúrt Regulus halála óta már annyira sem érdeklem, mint egy kósza teáskanál!
- És szerinted meddig tart ez az áldott állapot, ha rájön, hogy az esküdt ellensége miattad jár vissza embereket ölni az ő reménybeli birodalmába? Egbert Carter fiának halálhíre még azelőtt bejárja az egész varázsvilágot, mielőtt annyit mondhatnál, Keara! Ha pedig véletlenül éppen ennél a névnél lyukadtunk ki: jobb, ha tudod, Miss Field, hogy eszem ágában sincs titokban tartani, hogy ő a felelős Jeremy Carter haláláért.
- Soha nem is kértem…
- Nincs több mondanivalóm, Meredith. Mostantól kezdve állandó jelleggel a Rend személyes védelme és megfigyelése alatt állsz; hogy mit kezdesz ezzel, az már a te dolgod. Ha pedig nem szeretnél találkozni a halott barátod szüleivel, azt ajánlom, vonulj vissza a szobádba, és gondolkodj el egy kicsit ezen a mai napon.
*
Pihenésként az asztallapra hajtottam a fejem, és megpróbáltam kívülről, egy igen kritikus jóbarát szemszögéből nézni magamra. Úgy festesz, mint egy durcás tini lány, akit a csúnya gonosz felnőtt a szobájába parancsolt egy rakás bosszantó igazsággal. Csokit zabálsz, néha bőgsz, közben pedig bőszen írod a naplódat a világ igazságtalanságairól… Nőj már fel, Med. Ennek a bizonyos barátnak néhány dologban persze nem lett volna teljes mértékben igaza, de azért szokásához híven fején találta volna a legtöbb lényeges szöget. Nem voltam már kamasz, és az elmúlt évek a legmegátalkodottabb gyermeket sem hagyták volna békén a zord felnőtté válással, a csokoládé azonban életkortól és bölcsességtől függetlenül nyújtott vigaszt a szomorú lelkeknek a földkerekség minden szegletében ‒ legfőképpen pedig nem a meg nem értettségem fölött keseregtem, hanem életbevágó dolgokat jegyzeteltem le magamnak, hogy soha de soha ne felejtsem el őket. Arról nem is beszélve, hogy Dumbledore szavai és a valóság igencsak messze álltak egymástól. Javíthatatlan vagy, Med. De tényleg. Mielőtt még visszavághattam volna Jeremynek ebben a képzeletbeli szópárbajban, valaki erőtlenül koppantott az ajtómon, és mire felemeltem a fejem, már bent is termett a szobámban. A nemtetszésemet csak egy életképtelen morgással fejeztem ki, amit még az ajtócsukódás hangja is elnyomott, de a hívatlan látogatót valószínűleg az sem érdekelte volna, ha azon melegében ordibálni kezdek a jó modorról, hiszen a mai nap folyamán ez volt a legkisebb erkölcstelenség, amit elkövetett. Azt azért nem vártam meg, hogy lerogyjon az ágyamra – Regulus ágyára -, inkább megdermesztettem a szőnyeg közepén. Persze nem szó szerint, csak szavakkal.
- Jöttél elköszönni? Már indulsz is Azkabanba? – Shirley összerándult, lesütötte könnyes, bosszantóan megindító tekintetét, és még a karjait is sebzetten fonta maga köré. Idegesen elfordultam a látványtól.
- Med, én…
- Várj, kitalálom. – A gondolatok idő előtt jutottak hanghoz, és mindenféle lelkiismereti szűrő nélkül zúdultak ki az ajkaim közül. Egyelőre nem érdekelt. – Dumbledore falaz neked, igaz? Megsimogatta a buksidat, és megdicsért, amiért ilyen ügyes kislány voltál?
- Dumbledore megértő volt velem! – csattant fel Shirley, egy pillanat alatt ledobva magáról az elesettség minden látszatát. – Meghallgatott! Te, mint a legjobb barátnőm, megtennéd nekem ugyanezt a szívességet?
- Miért, megölsz, ha nem teszem? Fogalmam sincs, mikor ütött meg utoljára – feltehetőleg nem volt túl nagy jelentősége az esetnek ‒, de abban biztos lehettem, hogy erre a pofonra emlékezni fogok, amíg élek. Hosszú percekig tapogattam utána az arcomat, és még arra sem volt erőm, hogy megállítsam Shirley következő mozdulatsorát, aminek eredményeként helyet foglalt az ágyon. A szobában két darab szabad karosszék is van, de neki az ágyra kellett leülnie – szuszogta együttérző dühvel Caitlin. Jeremy eltűnt a fejemből ‒ vagy legalábbis bázist változtatott.
- Nem érdekel, mit gondolsz rólam, el fogom mondani, amit akarok – használta ki Shirley a némaságomat. – Nem tudom, hogy mi ez, amit művelsz, hogy tényleg haragszol rám, vagy csak könnyebb így, de bármi is játszódik le abban a végtelenségig cincált agyadban, nem fogom hagyni, hogy pont most lökj el magadtól még jobban. Szükségem van rád, Med. Úgyhogy végig fogsz hallgatni. – Most már biztos voltam benne, hogy Jeremy szelleme csak odébb állt egy kicsit, mert száz százalék, hogy nem magamtól maradtam csöndben, hanem valaki erőnek erejével összeragasztotta a számat. Lelkiismeretnek hívják, Medy. És hogy hívják ezt a lelkiismeretet, Caity? JEREMYNEK. Úgyhogy fogd be, és hagyj békén. Fogadd el, hogy már nemcsak a te halott hangod zúgolódik a fejemben, hanem az övé is. Akár össze is foghatnátok ellenem. Akár át is vehetnétek az uralmat. Mondjuk most. Pont most. Most, amikor egyáltalán nem tudok mit kezdeni az előttem zokogó Helyzettel. Caitlin, avagy az Egyes Számú Hang a Fejemben jellemző módon nem reagált a felhívásra, így jobb híján zsebre vágtam a kezem, és kelletlenül bólintottam egyet Shirley felé. Még egy hajrá-t is sikerült kipréselnem magamból.
- Először engem akart megölni – kezdett bele az újdonsült gyilkos, és nemcsak hogy ezután nem engedte el a döbbent tekintetemet, de még azt is elérte, hogy képtelen voltam bűnösként gondolni rá. Vagy ha az is volt, akkor is inkább bűntársnak kellett volna neveznem, mert társam volt a bűntudatban. Jobban, mint azt valaha is hittem volna. – Amikor téged eltalált, és Jeremyékhez lökött, úgy fordult felém, mintha már csak egyetlen feladata lenne. Annyira egyértelmű, annyira végleges volt a pillantása, meg az a borzalmas mosoly, amivel végigmért, és én hülye csak arra tudtam gondolni, hogy csak még egy utolsó pillantást… csak még egyszer Jeremyt… naná, hogy észrevette, ennek az alávaló ringyónak az égvilágon semmi nem kerüli el a figyelmét! – Rémisztő volt, ahogy szinte saját magával vitatkozott, de ha akartam volna se tudtam volna tenni ellene, úgy megbabonázott a története. – Amikor visszakaptam rá a tekintetem, már az is nyilvánvaló volt, hogy támadt egy jobb ötlete… miattam. Én adtam neki azt az ötletet. Jeremyt nézte ugyanazzal a hideg számítással, és én próbáltam küzdeni ellene, próbáltam feltartani, legyőzni, még megölni is, de annyival erősebb volt nálam! Lefegyverzett, és megbénított, és aztán… aztán csak úgy odasétált hozzám, és a szakadék felé fordította a fejem, és akkor láttam, hogy Grahammel ott hasaltok, de Jeremy sehol, és akkor… akkor Keara azt suttogta: Figyelj, kuzin, ez tetszeni fog! – Megborzongtam a hangjába kúszó vadállati kíntól. – Intett egyet a pálcájával, és hirtelen átlátszóvá vált a talaj. Láttam… láttam Jeremyt, ahogy Graham kezét fogva lóg a sziklafalon. Láttalak téged… Láttam mindent, mintha csak egy lassított felvétel lett volna: Keara mosolya, amit visszavillantott rám, mielőtt elkábította Grahamet. Jeremy testét, ahogy zuhan, a varázslatodat, amivel megmenthetted volna, azt, ahogy minden törvényszerűséget meghazudtolva felugrottál, hogy szembenézz Kearával, és azt is, hogy őt ez mennyire nem érdekelte, hogy ő csak… hogy neki csak… neki csak az az egyetlen átok számított, és az, hogy mindnyájunkat bántson vele. Azután elkábított és köddé vált, de az, hogy elvesztettem az eszméletemet, nem törölt ki semmit a fejemből. Se az igazságot, se a gyűlöletet, se a bosszúvágyat. Úgyhogy amikor magamhoz tértem, és lementem hozzátok, már tudtam, mi vár majd rám. Azt mondogattam magamnak, hogy butaság, hogy csak álmodtam, hogy minden rendben lesz, de nem hittem el, és ettől csak még rosszabb lett, és amikor meghallottam… Med, ott álltál Jeremy fölött a törött bordáiddal és a ki tudja milyen belső sérüléseiddel… ott álltál a legjobb barátod holtteste fölött… a fiú fölött, akibe szerelmes voltam… akinek a halálát végig kellett néznem… Graham pedig, ez a pondró, Jeremy gyilkosának a talpnyalója, a féreg, aki évekig a barátunknak tettette magát, csakhogy árthasson neked, ott térdelt Jeremy mellett, és volt képe azt mondani, hogy megérdemled! Nem érdemelted meg, Med. Egyikünk sem! Én csak… Med, én csak…
- Tudom, Shirley. Tudom. Sajnálom. Annyira sajnálom… ‒ Ez lehetett volna a végszó; ez, és az ölelés, amivel egy kicsit talán el is késtem. Visszakaptam a legjobb barátnőmet, és ő is visszakapott engem. Annak rendje és módja szerint zokogtunk egymás vállán, a gyilkos húga és a gyilkos szeretőjének gyilkosa, mert nem volt semmi más, amit tehettünk volna, nem volt hová menni, nem volt mit akarni… Tehetetlenek voltunk. Azt kívántam, bár ez a tehetetlenség is eltűnne belőlem a könnyeimmel együtt, de mintha meghallotta volna a gyenge rimánkodást, kamaszos daccal nehezedett a mellkasomra, amíg helyet nem szorított egy sokkal erősebb és féktelenebb érzésnek: a haragnak. Némán tekergőzött a fejemben, mint a forrásnak induló víz, és cseppet sem hasonlított a lávafolyamra, amivé nem sokkal később változott. Ha csendben maradunk, ha beletörődően tovább sírdogálunk, talán elcsitult volna, de egyikünk sem volt már képes úgy gyászolni, mint egy normális tizennyolc éves lány. Túl sok minden történt. Úgyhogy Shirley alig két orrfújás után kihúzta magát, felém fordult, és egy egész ölnyi fát dobott a haragom alatt lobogó tűzre; a szomorúságra és a tehetetlenségre.
- Találkoztam a szüleivel. Elvitték. – Lehunyta a szemét, hogy megkímélje magát az arcomon megformálódó tükörképétől. ‒ Csendes temetése lesz, titokban, nehogy Keara… És nem akarják, hogy ott legyünk. Sem ők, sem Dumbledore.
- Szóval nem búcsúzhatunk el tőle? – kérdeztem, ökölbe szorított kézzel. Erről is én tehetek. Fogalmam sincs melyikünk gondolta ezt, Caitlin vagy én, de nem is érdekelt, mert dühös voltam, a lehető legveszélyesebb módon: céltalanul. Mert nem valakire voltam dühös, hanem mindenre.
- De igen, csak egyedül. A magunk módján. Nálam van a…
- A magunk módján!? – szakítottam félbe egy felismerhetetlen sikollyal.
- Med…
- Hogyan? – Úgy tettem, mintha lenyugodtam volna, mert nem akartam még ennél is jobban megijeszteni, ettől azonban bent rekedt vagy ezernyi vadállati kiáltás. A Harag bugyborékolva ölelte őket magához, és a segítségükkel sutyorogni kezdett a fülembe.
- Nem tudom. – Shirley erőtlen idegességgel túrt a hajába, és kétségbeesetten markolt a göndör tincsek közé. – Azt hittem, hogy te majd… Azt hittem, te tudni fogod. Mert te már…
- Gyakorlott vagyok? Erre gondolsz? – Keserűen felnevettem. Még ha volt is némi igazság a szavaiban, akkor sem éreztem, hogy ez valamiféle gyász-szakértővé tenne. Vesztettem már el egy barátomat? A fiút, akit szerettem? Igen. De ettől még nem tudtam, mit tehetnék azon kívül, hogy elkeseredetten telekörmölök néhány pergament. Futólag az íróasztalomra tévedt a tekintetem, Shirley pedig, mint akit cérnaszálakon rángatnak, felállt, és követte a pillantásomat.
- Mi ez? Mit tettél, miután bezárkóztál ide előlünk? – Mit tettél? Semmit, suttogta a Harag. Semmit.
- Jeremy-listának hívom – feleltem, majd zsebre vágtam a kezem, és arra a rengeteg dologra gondoltam, amit Regulusszal vagy a szüleimmel kapcsolatban elfelejtettem. Ez most nem fog megtörténni. Igenis tettem valamit. De nem eleget, jött a válasz. - Leírok mindent, ami eszembe jut. Amit csinált, amit mondott, ahogyan tette és mondta. Megpróbálom leírni, pontosan mit veszítettem el már megint, hátha akkor nem őrülök meg teljesen.
- Szerinted ez segít? – A hangjában csendülő kétkedés és remény kettős ostorként csattant a hátamon.
- Talán – vontam vállat kissé ingerülten. Talán? Kinek, hm? Neked? És annak mi értelme van? Mi segítene mindenki másnak?
- Nekem ez nem menne. Nem tudnék róla írni. – Elgondolkodva forgatta az ujjai közt a papírlapokat, és bár a haja eltakarta előlem az arcát, tisztán láttam az orrán végiggördülő újabb könnycseppeket, mert óriási foltokat hagytak minden egyes oldalon. Látod, mennyire felesleges és múlandó, amit csináltál?
- Lehet, hogy nem is kell. Lehet, hogy neked nem is segítene. – Ez az, kislány. Gondolkodj. Mi az, ami Shirleynek is segítene? Mi az, amit MINDENKINEK segítene?
- Lehet. De valamit tennem kell. Tudom, hogy nem harcolhatunk, tudom, hogy a horcruxokra kell koncentrálnunk…
- Akkor írj rólam – csúszott ki a számon, még mielőtt végiggondolhattam volna, amit mondott. – Írj arról, milyen voltam, amikor nem voltam… írj egy jó kis zombi-történetet. – Shirley halványan elmosolyodott, Harag pedig gúnyosan felnevetett. Hát nem tanultál semmit? Nyisd ki a füled! Miért ne harcolhatnátok? Miért ne tehetnétek valamit úgy igazán? Ez nem játék. Eddig sem volt az, te mégis elfecsérelted az idődet és a barátaidat, hogy tologasd az ólomkatonákat. Elég ebből a baromságból! Miért ne menthetnétek meg sok-sok ember életét? Miért ne állhatnátok bosszút Voldemorton, aki miatt itt tart ez a világ? Miért ne bánthatnátok őt úgy igazán, szemtől szembe? Horcruxok? Mikor lesz annak eredménye? Történik majd bármi is azon kívül, hogy meghalnak a barátaid, miközben Voldemort lelkei után loholnak? CSINÁLJ VALAMIT! Valami igazit. Valami megfoghatót. Valami véreset. Valami bosszúszagút. HARCOLJ, Meredith. Ennél jobb alkalmad sosem lesz rá. – Úgy értem majd egyszer. Most inkább… Figyelj, Dumbledore azt mondta, fizikailag is a Renddel kell maradnom, de ez nem jelenti azt, hogy kötelező ebben a házban kuksolnom. Adj egy darab papírt, le kell írnom valamit, ami tényleg fontos. Nem fogunk tétlenül ücsörögni, és várni, hogy mindenki, akit szeretünk, meghaljon. Tenned kell valamit? Akkor tenni is fogsz. Te meg én, úgy, mint mindenki más ebben a Rendben. Igazából. Azt akarja, hogy szem előtt maradjak? Akkor vigyen el a nyavalyás küldetéseire, Dumbledore. Meguntam, hogy az ebédlőasztal körül osztogassam a tanácsaimat. Azon az asztalon ma a halott barátom feküdt. Azt akarom, hogy ez soha többé ne történjen meg, úgyhogy küldjön oda, ahová csak akar. Küzdeni fogok. Olyan kapkodva véstem fel az üzenetet, hogy a pennám lila pacák seregeit hagyta a sorok között, de életemben talán először nem volt erőm bosszankodni ezen; helyette egy szokatlanul sötét és reménytelen kacaj indult növekedésnek a tüdőmben. Túlvilági morgásként tört elő a torkomból, és egy pillanatra biztos voltam benne, hogy nem is én adom ki ezt a hangot, ekkor azonban köhögésbe fordult a kacagás, és a számra kellett szorítanom a kezem, hogy tompítsam a halálhörgést. Amikor véget ért a roham, csupa vér volt a tenyerem. A nadrágom szárába töröltem, az összes többi vérfolt mellé, azután úgy döntöttem, ideje átöltöznöm.
~o~
Nyugtalanul róttam a főhadiszállás folyosóit. Ijesztően hasonlítottam a rabra, akinek néha éreztem magam, de ezt sohasem ismertem volna be – inkább arra gondoltam, milyen sokszor szabadultam ki az utóbbi két hétben ezek közül a falak közül, hogy életeket mentsek, és elégedett mosolyt erőltettem zsibbadt ajkaimra. Éjszaka volt, de nem tudtam aludni, noha ma szokatlanul sok harcostársamról vehettem volna példát; az ajtók előtt elhaladva innen is-onnan is békés szuszogás hangjai szűrődtek ki. Elcsigázott Rend-tagok és égő házakból kimenekített árvák népesítették be a házat: csupa olyan ember, akinek nem volt ereje hazamenni a legutóbbi küldetés után, vagy éppen nem volt hová. McKinnonék patrónusa épp egy kisebb gyűlés közepén érkezett, ezért a legtöbb Rend-tag homlokegyenest rohant, hogy segítsen nekik, csak Lily maradt itt Harryvel, hogy gondoskodjon a felgyújtott Meadows-házból kicsempészett gyerekekről, akik napszaktól függetlenül szinte óránként sírtak fel az anyjuk, Dorcas után, akit képtelenek voltunk megmenteni. Voldemort személyesen ölte meg. Az is kész csoda, hogy tudomást szereztünk a borospincében elbújtatott három kislányról, mielőtt porig égett volna a ház. Marlene McKinnon családja már feleennyire sem volt szerencsés.
Kimerülten nekidőltem a foszladozó tapétának, és miközben két ököllel dörzsöltem ki a szememből a kudarc maró könnyeit, futólag hálát adtam a házban honoló tökéletes sötétségért. Elveszítettünk egy Rend-tagot, az igaz, de holnap reggel legalább mind együtt leszünk, hogy kitaláljunk valamit, amivel jóvátehetjük a dolgot, valamit, ami legközelebb segít majd megakadályozni egy hasonló tragédiát. Minden okkal történik, igaz? Ennek talán ez volt a kifacsart, elfuserált oka. Hogy mind együtt legyünk. Valami zokogásféle kaparta a torkomat, de nagyokat nyeltem, és igyekeztem másra gondolni.
Nem menthetsz meg mindenkit, Medy.
Tudom.
Azokat, akiket sikerült, egy listán tartottam számon; most a nevüket kántáltam, hátha megnyugszom tőle. Hiába. Helyettük azok a nevek ugrottak elém, amelyeket nem írtam fel sehová, remélve, hogy így sikerül elfeledkeznem róluk ‒ vagy legalábbis a hiányukról. A tenyeremmel takartam el a szemem, hogy elbújjak előlük. Azokon az éjszakákon, amikor egy sikeres küldetés után bújtam ágyba, úgy aludtam, mint a bunda, egy hosszútávfutó elcsigázottságával és elégedettségével. Nem mentettem meg mindenkit, az igaz, de valakit vagy éppen valakiket igen: hús-vér embereket, akiknek láttam az arcát és ismertem a nevét. Tettem valamit. Ma is és ma is és ma is. Amikor álomra hajtottam a fejem, nem egy megígért jövő ingatag képeit láttam magam előtt, nem hálás arctalan tömegeket és halott sötét mágusokat, hanem valódi személyeket, mosolyokat és könnyeket. Tettem valamit. Azokon az éjjeleken, amelyeken vert hadként tértem haza, mint ahogyan ma is, nem volt miért aludnom. Ma is próbáltam tenni valamit. De nem sikerült. Ilyenkor hiába volt listám, kicsúszott a kezem alól a futtában összeeszkábált kapaszkodó, és üvölteni kezdtek a kétségek. Ha nem hagytad volna abba a kutatást, talán megmenthetted volna őket. Caitlin és Jeremy ezt susogta szinte szégyenkezve, ám alig értek a mondat végére, ordítani kezdett a Harag, és eléjük citálta azokat a kudarcokat, amelyeket az a bizonyos hősködés okozott nekünk. Nem volt nagy veszekedés, mert a veszteségeim megingathatatlan létszámfölényben voltak, az ijedt kis hangok mégsem hunyászkodtak meg teljesen, ezért félálomban botorkáltam a szobámban, és a ház csendjébe takarózva azon gondolkodtam, mihez kezdjek az ébren töltött óráimmal, amiket végigalszik a világ. Ma azért hagytam el a szoba Regulus-árnyékú sarkait, mert eszembe jutott, amit az egyik árva kislány mondott: hogy rémisztő zajokat hallott a pincébe vezető lépcső tetején állva. Már akkor is gyanítottam, hogy egy mumus, de aztán megérkezett Marlene üzenete, és minden… és semmi…
Megráztam a fejem, és a falat tapogatva ismét útnak indultam. Az a lényeg, hogy most eszedbe jutott. Van időd elintézni, nem? Óvatosan bólintottam, csak úgy magamnak, azután nem maradt más, csak a kanyarok és lépcsőfokok számlálása. Mire leértem a pincébe, megelégeltem a sötétséget és a gyomrából kikacsintgató gyerekes félelmet, így amint beléptem az ajtón, kigyulladtak a fáklyák. Mégsem mertem teljesen magam mögött hagyni a küszöböt. Az ujjaimat morzsolgatva néztem farkasszemet az időnként megránduló seprűtároló szekrénnyel, és a pálcámat is a földre szegeztem az ajtaja helyett. Gyerünk már, Meredith, mi tart ennyi ideig? Ez csak egy nyavalyás mumus! Egészen eddig észrevétlenül harapdáltam az alsó ajkam, most azonban hirtelen olyan erősen haraptam rá, hogy kicsordult a vérem. Remegett a kezem, ahogy letöröltem a cseppet. Nem arról van szó, hogy félek – feleltem egy seprűnyél dacával a Haragnak. Caitlin elégedetlenül morrant egyet valahol az agyam legsarkában, úgyhogy egy kicsit határozottabban tettem hozzá: Csak emlékezem.
Hagyd abba, Medy. Hányszor mondjam még el, hogy nem a te…
Nem, nem arra. Regulus mumusára. A gyerekkorunkra. A kisfiúra, aki attól félt a legjobban, hogy elveszít engem.
Ezen a ponton már úgy reszketett a kezem, hogy szikrákat szórt tőle a pálcám. Nem sírtam. Csak emlékeztem. Caitlin, a Gyengélkedő Hang a fejemben mégis jobbnak látta, ha másfelé tereli a figyelmemet. És arra emlékszel, mitől fél Sirius? Pontosan itt álltál akkor is, amikor abból a szekrényből előbújt egy menyasszonyi ruhás Bellatrix… Felnevettem, majd néhány nagyobb levegővétel után közelebb araszoltam a szekrényhez. Nem engedtem el a meszelt fallá sápadt tizenéves Sirius arcát; olyan erősen koncentráltam rá, hogy amikor felcsendült mögöttem a hangja, azt hittem, csupán a képzeletem műve.
- Med, hát itt vagy! – Sirius most is halálra vált arccal meredt rám, a szemében pedig olyan leírhatatlan rettegés csillogott, hogy egy pillanatra megállt a szívem. Mintha csak a mumusom termett volna előttem… Amíg Sirius lehunyta a szemét, hogy a nagy rohanás után összeszedje magát, vetettem is egy lopott pillantást a szekrényre, hátha véletlenül kinyitottam. Nem így történt. Ez a valóság volt. Már megint. Még mindig.
És még el sem kezdődött úgy igazán.
- Történt valami? – léptem oda Siriushoz. A szavaimban egy rettegő álmodozó lakozott, aki még a századik ilyen jelent után is reménykedett abban, hogy csak valami hétköznapi dolog ment tönkre, és nem valakinek az élete. ‒ Miért nem alszol?
- Mennünk kell – ragadta meg a kezem habozás nélkül. ‒ Most azonnal. Majd útközben elmondom… – Mire felocsúdtam, már kettesével szeltük a lépcsőfokokat, de még mindig nem tudtam semmit.
- Sirius. – Gyorsítottam a lépteimen, hogy ne kelljen kiabálnom.
- A vérfarkasok. Még ma éjjel támadnak. Az egyik minisztériumi varázsló feldühített valamivel egy halálfalót, de nem annyira, hogy a csuklyások vagy uram bocsá’ Voldemort maga torolja meg a dolgot, úgyhogy ráuszították a családjára az egyik falkát, ami mellettük áll. Harryvel egyidős a férfi legkisebb fia, és ő már a hatodik a sorban, nem…
- Csak nem… Sirius, te Weasleyékről beszélsz? – A rémület jégkockák formájában száguldott el a gyomromig, véresre hasogatva az ösvényét. Tudtam, mert ismét vércseppek pöttyözték a tenyeremet, amikor a szám elé kaptam a döbbenettől.
- Ismered őket? – Sirius nem állt meg, de meghökkenten pillantott vissza rám. Már majdnem a konyhánál jártunk; a csata előtti zsibongás zaja lehalkított rádióként szűrődött el hozzánk a falakon át.
- Futólag – vágtam rá, hogy mielőbb eltereljem a figyelmet a botlásomról. Vadul pörgettem le magamban újra és újra a szavait, hátha felkészítenek az előttem álló feladatra, és harcra késszé varázsolják a zselévé vált lábaimat, de a gondolkodással éppen az ellenkező hatást értem el; meg kellett torpannom, hogy ne fussanak ki alólam. – Sirius, honnan a fenéből tudjuk mi ezt?
- Med, nincs most erre időnk. – Jó két méterre volt tőlem; már a konyhaajtó kilincsén volt a keze, mégsem hagyott ott. De nem is nézett vissza rám.
- Legyen – sziszegtem dühösen a meggörnyedt hátának. – Ki volt a forrásunk? Ki kockáztatja az álcáját és az életét azzal, hogy Arthur Weasley megmentésére mozgósít mindnyájunkat?
- Med…
- Legalább mondd azt, hogy mielőtt lerohanjuk őket, kimenekítjük őt közülük. Mondd, hogy már nincs is ott! Mondd, hogy…
- Nem mondhatom! – fordult felém ordítva, mire odabent elhaltak a zajok. – Pontosan ezért kell sietnünk, pont ezért…
- Nem rohanhatunk úgy oda, hogy Remus még közöttük bujkál! Hogy tudott egyáltalán értesíteni minket? Arról volt szó, hogy jövő hétig nem tud biztonságosan kapcsolatba lépni velünk, nem?
- Igen, arról, de…
- Akkor ez most minden, csak nem biztonságos! Mi van, ha már el is kapták? Mi van, ha közben jönnek rá? Mi van, ha Weasleyék helyett ő lesz a mai menü? Holnap lesz telihold, ezek a szörnyetegek már most is olyanok, mint…
- Az egyik szörnyeteg a legjobb barátom, és ha még tovább okoskodsz, esélyem sem lesz megmenteni sem őt, sem azt a szerencsétlen családot!
- Én csak azt mondom, hogy nem rohanhatunk csak úgy oda mindenféle terv nélkül…
- Megyünk és kész. Ez a terv. Szedd össze magad, és egyszer az életben fogd be végre a szád! Indulnunk kell, nincs időnk a hollóhátas baromságaidra!
- Sirius, most azonnal kérj bocsánatot.– Lily épp olyan jól tudta, mint én, hogy Sirius szökőévente egyszer, hetekig tartó őrlődés után vetekszik csak ilyesféle gesztusra, mégis megpróbálta a lehetetlent. A beálló kínos csöndben legalább lehetőségem volt végignézni a lány mögött feltorlódó izgatott arcokat… vagy legalábbis lett volna, ha nem sütöm le rögtön a tekintetem az oldalukon elveszített csata emlékétől.
- Nem arról volt szó, hogy nincs erre időnk? – morogtam reményvesztetten a padlónak, mire Sirius gúnyosan felhorkant. Felszegtem a fejem, és megjutalmaztam érte a lehető legsötétebb pillantásommal.
- De igen – felelte Lily csípőre tett kézzel. Eltökélten jártatta köztünk a tekintetét, noha James néma esdekléssel rángatta az útiköpenye ujját. – Viszont addig én ki nem teszem innen a lábam, amíg ti ketten ki nem békültök. Mikor nőttök már fel?
- Lily, te is beláthatod, hogy amire készülünk…
- Van más választásunk? – vágott a szavamba ingerülten. - Remus így is-úgy is veszélyben van, ha megmentjük azt a családot, ha nem! Sőt, ha csak egy picit is belegondolnál…
- Belegondoltam! Én csak…
- Nem vitatkozom. Dumbledore azt mondta, menjünk, hát megyünk. – Nem törődött az undorodó felmorranásommal, csak intett a többieknek, és elmenetelt mellettem. – Jössz vagy maradsz? Ennyit arról, hogy addig nem megy sehová, amíg Sirius bocsánatot nem kér. - Ki marad itt a gyerekekkel? – kiáltottam dacosan. Megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem a sor elején masírozó lányt, így a válaszát már közvetlen közelről hallottam.
- Alice.
- Csodás.
- Szerintem is. – Már az előtérben jártunk, de még véletlenül sem néztünk egymásra. Lily egy egetrengető sóhaj után mégis intett egyet a pálcájával, majd szinte bocsánatkérő mozdulattal nyomta a kezembe a karján landoló köpenyt. – Tudnod kell, hogy én is utálom ezt – mondta olyan halkan, hogy kizárólag az oldalán menetelő James hallhatta meg… no és persze a vállamnak ütköző, fújtató Sirius, akit egyikünk sem méltatott figyelemre.
- Igen, sejtettem. Neked pedig…
- Tudom. Sok ez az egész, de majdcsak túl leszünk rajta, nem igaz? – küldött felém egy halvány mosolyt, mielőtt kitárta a főhadiszállás bejárati ajtaját. – Menjünk, mentsünk meg pár embert.
*
Remusnak hála pontosan tudtuk, mikor és merről közelítik majd meg a vérfarkasok Vidra St Capelt – az aprócska falut, ahol egy Odú nevezetű furcsa házban Harry Potter leendő legjobb barátja valószínűleg éppen a csecsemők édesded álmát aludta népes, ámde gyanútlan családja körében -, a biztonság kedvéért – és a Siriusszal és Lilyvel lefolytatott közjátékom ellenére – azonban már bő egy órával a megadott időpont előtt a közeli erdő fái mögött elrejtőzve szuszogtunk. A távolban elektromos és természetes fények pislákoltak különös harmóniában, én pedig azon kaptam magam, hogy a kelleténél jóval többször kukkantok ki a fatörzs mögül, hogy gyönyörködjem a látványban. Azzal magyaráztam a dolgot, hogy a szemközti fák mögül elő-előbukkanó kopár tisztás képe indokolatlanul erős remegésre késztette a lábaimat, amire az aggodalomtól táncoló kezeim mellett már igazán nem volt szükségem. Persze már réges-régen megtanulhattam volna, hogy a világot a legkevésbé sem érdekli, mire van, vagy mire nincs szükségem. Annál is inkább, mert a támadás a tisztás felől érkezett, épp egy olyan pillanatban, amikor a tekintetem az ellenkező oldalt kémlelte. A vérfarkasok képesek egy sóhajnál is halkabban mozogni; ez a félvér természetükből adódóan szinte bosszantóan egyértelmű. Hogyan vettem hát észre a felbukkanásukat? A hátamon végigszántó karmokat nehéz lett volna nem észrevenni. A sikolyom könnyed eleganciával olvadt bele a felszikrázó csata hangzavarába. Kétrét görnyedve pördültem meg a sarkamon, hogy miszlikre átkozzam a támadómat, de mire felemeltem a pálcámat, a szőrös arcú férfi már a földön hevert. Sirius sután biccentett egyet felém, de többre nem méltatott, csak egy mozdulattal a hátamhoz tapasztotta a hátát, és tovább lövöldözte az átkait.
- Szerinted tudták, hogy jövünk? – kérdeztem, miután egy különösen ápolatlan nőt egy távoli fa törzsének taszítottam.
- Nagyon úgy néz ki. –Lerántott a földre, hogy kitérjünk a felénk suhanó ártás útjából, majd azzal a lendülettel el is engedte a karom, hogy mindketten arrébb gurulhassunk. Vaktában kilőttem egy kábító átkot, ami valami isteni gondviselésnek köszönhetően célba is ért, mert amikor felnéztem, a pálcás farkas eszméletlenül rogyott a földre, egy kegyetlen vigyorral az arcán. Siriusnak új ellenfele akadt, én azonban kicsi voltam és félig eltakart egy csenevész bokor, ezért egy rövid ideig senki sem próbálta meg rám vetni magát. Lihegve mértem fel a körülöttem zajló eseményeket, és teljesen feleslegese megpróbáltam elfojtani a feltörni készülő köhögésemet. Egy drámai csavarnak hála mind a hátborzongató tisztáson kötöttünk ki, és a társaim szinte egy koreográfia szerint szökdécseltek a környező fák között, csakhogy végül a tisztás közepén álló ősrégi kút oldalához szoríthassák az ellenfelüket. A vérfarkasok meglepően sokan voltak, ez a létszámbeli fölény pedig bőven kárpótolta őket a pálcával rendelkezők relatív hiányáért, hiszen bár csak öt, hat, legfeljebb hét pálcából süvítettek felénk az ártások, minden fadarab helyére tucatnyi karom és fog lépett. Shirleynek és Davidnek pálcátlan ellenfelek jutottak, és szemlátomást gond nélkül, noha kissé ziláltan kezelték a helyzetet, James és Lily pedig halálos csapatként igyekezett lenullázni a pálcás szörnyetegek számát. Értük nem aggódtam jobban a szokásosnál. Remust azonban sehol sem láttam. Tudták, hogy itt leszünk. - Szervusz, kicsi lány – szólalt meg mögöttem egy kéjes hang. Egy pillanat alatt elvágta a pánikszerűen fodrozódó gondolataim folyamát, de csak azért, hogy újabb borzalmakat lökjön melléjük. Fenrir Greyback. – Akarsz játszani?
- Nem, nem igazán – feleltem egy haldokló hangján, de még mielőtt megrémülhettem volna a gyengeségem nyilvánvaló jeleitől (nyivákolva bujkáltam egy bokor ágai mögött, csak hogy levegőhöz jussak), felgyújtottam az ugrásra készülő vérfarkas koszos talárját. Olyan hangosan káromkodott, hogy egy pillanatra megdermedt körülöttünk mindenki, én azonban nem törődtem a váratlan figyelemmel, csak erőnek erejével felpattantam a földről, hogy egy mozdulattal gúzsba kössem, majd elkábítsam a szörnyeteget. Lassan életre keltek a harc zajai, de csak miután felcsendült az oldalamon egy gyenge bariton:
- Ezt én is pont így gondoltam.
- Remus – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, mielőtt az áruló lábaim megadták magukat. Valahol a közelben Sirius és James győzedelmes rikkantásokkal vetették bele magukat újra a csatába; érezhetően megváltozott körülöttünk a levegő, és megmagyarázhatatlanul erősen éreztem a számban a győzelem ízét.
- Hohó, megvagy. – Remus mérnöki pontossággal kapott el, majd kapkodva leeresztette a földre, hogy őrt állhasson felettem. Borzalmasan festett; pontosan úgy, mint akit nemrég halálra akart verni egy megvadult farkascsorda.
- És te? – Csak ennyi telt tőlem, noha gondolatban ezer kérdésem volt hozzá. Hogy jutottál ide? Mit tettek veled? Hálát adtam, hogy félig háttal áll nekem, ezért nem láthatja a szám szélén kicsorduló vért. Hangtalanul köhögtem, de nem eredménytelenül.
- Voltam már jobban is. – A hetek óta növekvő szakálla mögül rám villantott egy szégyenlős félmosolyt, de le sem vette a szemét a barátairól. Lerítt róla, hogy legszívesebben belevetné magát a forgatagba, de egész egyszerűen nincs hozzá ereje. Teljesen megértettem, mit érez.
- Nem kell rám vigyáznod – préseltem ki magamból, majd egy percre lehunytam a szemem. Mi a fene bajom van? Nem is sérültem meg igazán.
- Ahogy elnézem, mást se nagyon kell már csinálnom – felelte. Értetlenül nyitottam ki a szemem, de Remusnak tökéletesen igaza volt: a megjelenése olyan tüzet adott a Rend-tagoknak, hogy szinte egy szempillantás alatt leszámoltak a támadóinkkal, akik fejvesztve menekültek előlük; szerencsére nem Vidra St. Capel irányába. Néhányan itt maradnak majd, hogy őrizzék Weasleyéket, holnap pedig figyelmeztetjük őket. Minden rendben lesz. Biztonságban vagyunk. Ahogy azt Meredith Nyomor Field elképzeli. A barátaink egy emberként közeledtek Remus felé; a lábaik között elnézve láttam, hogy Shirley és David gondosan egy kupacba gyűjti, majd megkötözi az elkábított vérfarkasokat. Úgy tűnt, két lehetőségem van: vagy erőt veszek magamon, csatlakozom hozzájuk, és teszek is végre valami hasznosat, vagy az avarban ücsörögve megvárom, hogy a körém gyűlő kisebbfajta tömegből valaki észrevegye, mekkora rakás szerencsétlenség vagyok. Mivel a döntés egyértelmű volt, még a megkönnyebbült sereg első hulláma előtt talpra küzdöttem magam, majd megveregettem Remus vállát, és kissé sántikálva – biztosan megrándult a bokám - a többi fogoly mellé lebegtettem az ájult Greybacket. Fortyogva eszméltem rá, hogy nem is maradt feladatom, mert mire odaértem hozzájuk, Shirley és David már összeszedte a sérülteket… aztán észrevettem a halottakat. Nem voltak sokan, talán négyen vagy öten, de ez a szám is elegendő volt ahhoz, hogy kényelmetlen csöndben toporogjunk egymás mellett.
- Majd én – törte meg a hallgatásunkat David alig néhány perc után. Eszembe jutott, hogy még holttesteket is szívesebben hord egymás mellé, minthogy egy levegőt szívjon velem, aztán gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Természetesen nem egyedül, hanem a vesémbe látó Shirley segítségével.
- Minden oké? – érintette meg a könyökömet. Volt egy széles horzsolás az arcán, de egyébként sértetlennek tűnt, és ez a látvány útjának indított egy óriási követ, amiről eddig azt sem tudtam, hogy a szívem legtetején trónolt.
- Igen, persze. – Esetlenül bólintottam, majd zsebre vágtam a pálcámat, és öntudatlanul is felmértem a felénk lépdelő David egészségi állapotát is. A haja tele volt kosszal, olyannyira, hogy inkább tűnt barnának, mint szőkének, a talárja pedig apró darabokra szakadt a mellkasán, de mindössze ennyi rendellenességet találtam rajta. Megérezhette a pillantásomat, mert gyanakodva kapta fel a fejét; egy röpke pillanatra döbbent fintorrá torzult az arcán ülő fáradt grimasz – Mi az, érdekel, mi van velem? -, de nem ettől torpant meg, éppúgy, ahogy a levegő sem ettől a számomra is szokatlan figyelemtől dermedt kővé. - Medy! – A kislány mézédes szopránja kristálytiszta forrásként csörgedezett mindnyájunk felé. – Tényleg nem akarsz játszani?
Keara ezúttal lófarokba kötötte a haját és félredobta a gonosztevők nagylányos, sötét eleganciáját is, mert csupán egy szakadt kék farmert és egy kopott, de meglepően színes kapucnis felsőt viselt. A hajnal első, gyenge fénysugaraitól szívbemarkolóan fiatalnak és ártatlannak látszott, ahogy előlépdelt a fák közül, ezért történhetett, hogy Daviden és Shirleyn kívül senki sem szegezte rá a pálcáját. Csak egy különös mosolyú, ártalmatlan kamaszlány volt rosszkor, rossz helyen. Nem olyasvalaki, akitől fenyegetve érezné magát a Főnix Rendjének színe-java. Nem olyasvalaki, aki mögött veszélyes bűnözők sorakoznak fel fenyegető némasággal, csak hogy egy csettintésre kivillanthassák a foguk fehérjét sötétszürke csuklyáik mögül. Igaz? Hát persze, hogy nem. Az Árnyékok észrevétlenül álltak sorfalat Keara mögött; ha nem kutatott volna utánuk ösztönösen a szemem, a többiekhez hasonlóan bennem sem tudatosult volna a jelenlétük. Így azonban némi erőlködéssel huszonegy csatlóst számoltam meg, mielőtt Keara közelebb lépdelt, és belekapaszkodott a tekintetembe.
- Ó, jaj nekem – biggyesztette le a száját a halott vérfarkasokra mutatva. – Ne is válaszolj a kérdésemre, már látom, hogy tényleg nem szeretnél játszani. Hiszen te olyan rendes lány vagy, nem igaz, Medy? A világért sem akarnád, hogy a többiek kimaradjanak a jóból… márpedig nyilvánvaló, hogy nem jut mindenkinek halott kutyus. – Halványan érzékeltem, hogy David egy szempillantás alatt az oldalamon termett, és maga mögé rántotta Shirleyt, ahogy az sem kerülte el a figyelmemet, hogy végre valahára a többiek is felismerték a helyzet komolyságát, sok gondolatot azonban nem fecséreltem egyik eseményre sem, Keara ugyanis majdhogynem őszinte örömmel mosolygott rám. – Egyet se félj, nővérkém, ezen nagyon könnyen tudunk segíteni! Le kellett hunynom a szemem, hogy megvédjem magam a felvillanó, vérfagyasztóan ismerős zöld átkok fényétől. Amikor kinyitottam, David halálra váltan szorongatta a kezem, és mindenki mással együtt megkövülten meredt az ájult vérfarkasokra. A halott vérfarkasokra. Mindegyikükre. Ugyanis amint előkerült az ártatlan kamaszlány varázspálcája, egykori ellenfeleink új erőre kaptak a segítségével. Új, sötét, túlvilági erőre. Inferusok.
- Így ni! – Keara vidám, csilingelő kacajjal csapta össze félelmetesen apró kezeit, majd rám kacsintott, és a társaimat is elárasztotta lebilincselően gyomorforgató mosolyával. A Főnix Rendjének bátor, megállíthatatlanul hősies tagjai kővé dermedten próbálták felfogni az eléjük táruló látványt, és bár számtalan sötét mágiával irányított holttest közeledett feléjük, mozdulni sem bírtak a döbbenettől. Ilyen ez az első alkalom. Üdv Keara világában. Üdv az én világomban. Keara rosszallóan megcsóválta a fejét, majd az Árnyékokhoz fordult.
- Ha valakinek nem jutna játszópajtás, segítsétek ki. – Ezt ugyanazon a nyájas, kislányos hangon mondta, mint eddig mindent, a következő percben azonban kegyetlenné és ellentmondást nem tűrővé torzult minden szava. – Ma nem ölünk. Csak játszadozunk. Azt se sokáig – csak addig, amíg elvégzem, amiért jöttem. Éppolyan ösztönösen ugrottam Shirley felé, mint Keara bosszúszomjas tekintete, de tizedannyira sem voltam hatékony, mint a szörnyeteg, mert mire felocsúdtam, a barátnőm méterekre hevert tőlem, Keara lábainál, rám pedig egyszerre három inferus támadt. Az átkaim csaknem kivétel nélkül hatástalanok voltak ellenük, hiszen halottak voltak. Eszeveszetten küzdöttem, hogy elérjem és elpusztítsam Shirley sikolyainak forrását, de mire ártalmatlanítottam egy vérfarkast, már a nyakamon volt a másik kettő. Szó szerint a nyakamon. Éhes, jéghideg ujjaikkal perzselő vonalakat húztak a bőrömön, majd a karmaikkal követték a felrajzolt ösvényeket, itt is-ott is vérfolyamot fakasztva a húsomból, amíg jóformán semmi sem maradt belőlem, amíg átalakultam valami mássá, valami felismerhetetlenné, valami mindig hiányzóvá, valami sosem nyugvóvá. Egy tóban voltam, és fuldokoltam. Az voltam, aki fáj, és az voltam, akit szerettem. Halott volt a lelkem, az ürességében pedig vijjogva szárnyaltak a barátaim kiáltásai, a hátukon hordozva azt az egyet, amely mindegyiküknél hangosabb volt: Shirleyét. Az örök barátét, aki sikoltozva úszott felém, hogy velem együtt nyelje el a sötétség. Elkésett. Vagy talán én siettem. De minden elsötétült. Amikor visszanyertem az eszméletemet, a földön feküdtem, és Keara hajolt le hozzám a természetellenes csöndben, amit csak időnként tört meg egy-egy morgás vagy a vergődés összetéveszthetetlen, súrlódó zaja. Levegőért kapkodva ültem fel, és már kerestem is a pálcámat… amit végül maga szörnyeteg nyújtott felém.
- Egy ideig úgysem tudod használni – mondta kedvesen, majd egyenként eltörte az ujjaimat. A fájdalom könyörtelen tüzén át láttam, hogy a társaim vert seregként térdelnek körülöttünk, megkötözve, alig egy karnyújtásnyira a szisztematikus gonddal elhelyezett pálcáiktól. Mindnyájuk fölé egy-egy Árnyék magasosodott. Kivéve egyet. Shirley? Mielőtt még elhatalmasodhatott volna rajtam a pánik, Keara két dologgal is megajándékozott: egy fájdalomcsillapító varázslattal, amitől kitisztult a fejem, és egy féloldalas lépéssel, aminek eredményeként megpillanthattam a kör közepén álló, fegyvertelen, de az előző sebeitől eltekintve ép Shirleyt. Nem bántotta? – Nem bizony – felelte Keara a kimondatlan kérdésemre. – Küldtem rád némi illúzióbűbájt, amíg a kiskutyáimmal játszottál, de aztán olyan hatásosnak bizonyult, hogy el kellett őket takarítanom az útból, és véget kellett vetnem az egész mókának. Mióta ájulsz el ilyen könnyen, Medy? Csalódtam benned.
- Az érzés teljes mértékben kölcsönös, Keara – sziszegtem összeszorított fogakkal. Próbáltam a világ összes gyűlöletét belepréselni egyetlen pillantásba, próbáltam fegyverré formálni, próbáltam… De tehetetlen voltam. Már megint. Még mindig.
- Ó, mennyivel szebb is lenne ez, ha Caitynek szólítanál, mint a régi szép időkben! – Színpadias sértettséggel a szívéhez szorította a kezét, majd elvigyorodott. – No, de sebaj, szerintem így is remekül fogunk szórakozni. Ne aggódj, nem tart soká… kezdek unatkozni, úgyhogy gyors leszek. Mindenféle figyelmeztetés nélkül fordult Shirley felé, és szinte azonnal el is kezdődött a… A színek tánca. Valami, ami minden eddiginél megdöbbentőbb módon sokkal inkább volt megnyugtató, mint rémisztő, fenyegető vagy… halálos. A tágra nyílt szemű, reszkető Shirley körül halvány színek keringtek csodálatos harmóniában: kék, zöld, rózsaszín, sárga… Az egész leginkább egy hagyományos keresztelői fényjátékra hasonlított – mindaddig, míg az összes szín haragoszöldre nem váltott, és egyetlen gömbbé egyesülve el nem tűnt Shirley gyomrában. Aztán a lány egyik pillanatról a másikra a földre rogyott. Üvöltözve próbáltam közelebb jutni hozzá, de erős karok fonódtak a derekam köré, és hiába rúgkapáltam a maradék erőm minden morzsájával, egy centit sem jutottam előre – ahogyan a jobbomon tisztes távolságban küszködő David sem.
- Csss. – Keara tenyere bársonyos érintésként csusszant a szám elé. Nem tudtam volna megharapni, de ez nem jelenti azt, hogy nem is akartam. Ezzel valószínűleg ő is tisztában volt, mert elégedett kuncogással hajolt a fülemhez. – Már megint kedves leszek hozzád, Medy, bár nem érdemled meg. Shirley kuzin nem halt meg, és ha ügyes vagy, nem is fog… Egészen pontosan hét teljes hónapod van megállítani ezt a sajnálatos tragédiát. Nagylelkű vagyok, mondd csak ki bátran. De vigyázz, mert ha nem kapok tőled rövid időn belül levelet egy bizonyos küldetéssel kapcsolatban, nagy eséllyel meggondolom majd magam, és saját kezűleg tépem ki a kis barátnőd szívét. Aztán ott hagyom a testét egy szikla tövében, ahogy tőled tanultam. Mielőtt bármit tehettem vagy mondhattam volna, a csatlósaival együtt köddé vált, és nem maradt utánuk más, csak a felkelő nap lusta, nemtörődöm fénye.
*
Olyan sokáig tartottam a kezemet a jéghideg kútvíz alatt, hogy már az égető érzés emléke is megdermedt a bőrömben, didergő visszhang volt csupán a fájdalom. Dörzsölni kezdtem az ujjaimat, egyiket a másik után, a körmömmel néha beleszántottam az érzéketlenné vált horzsolásokba, amikből vörösesbarna morzsalékként potyogott az alvadt vér. A nyakamon hosszú, mély karmolások tájékoztatták a körülöttem állókat a vérfarkasok tevékenységéről – már attól kellemetlen borzongás futott végig a gerincemen, hogy rágondoltam. Eszeveszetten csapkodtam magamra a cseppeket, hogy lemossam a mocskos érintés legapróbb nyomát is, de David megfogta a kezeimet, mielőtt az arcomat is olyan őrjöngő kétségbeeséssel vettem volna kezelésbe, mint azokat. Meleg volt a tenyere, és hosszú idő után a tekintete is; tudtam, hogy meg akar ölelni, akartam is, hogy megtegye, de akkor utat törtek volna maguknak a szemem sarkában feszülő könnyek, és arra volt most a legkevésbé szükségem, hogy a fél Rend előtt hisztérikus zokogásban törjek ki. Így hát összepréselt ajkakkal bólintottam, és elfogadtam Davidtől a felém nyújtott boszorkányfű-főzetet. Néhány lépésnyire tőlem Remus éppen lecsukta egy halott vérfarkas szemeit, én pedig nem tehettem róla, de utáltam érte, és undorodva fordultam el a látványtól, hogy a kút tövébe hányjak. Megtöröltem a számat, de ez az esendő mozdulat nem tüntette el belőle a vér ízét. Újabb görcs rántotta össze a gyomromat; térdre is estem volna, ha Shirley nem kap el. Továbbra is sértetlennek tűnt, még az a zsigeri rettegés is eltűnt az arcáról, ami Keara átka nyomán költözött oda. Szinte derűs nyugalommal fogta a hajam, amíg az utolsó csepp bíborszínű vacsora is távozott belőlem, aztán intett Davidnek, és a következő pillanatban a fiú karjaiban találtam magam, mint egy petyhüdt rongybaba. A hoppanálás máskor fullasztó sötétsége most furcsán egyben tartott, még zavarban lenni is elfelejtettem, és mire kinyitottam a szemem, már a nagyszüleim házának tornácán feküdtem egy nyugágyon, az ajtó pedig elemi erővel csapódott be David mögött. Hazaértem.
- Most meg mi baja van? ‒ Egy sóhajnál is halkabb volt a hangom, de tudtam, hogy Shirley meghallja, bármilyen távol is reccsent meg tőlem a szék, amibe levetette magát.
- Úgy kérded, mintha amúgy puszipajtások lennétek. – A furcsa motyogás Shirley tenyere mögül szűrődött felém; a barátnőm szigorú, majdhogynem dühös pillantással kémlelt engem az ujjai közül. Megvontam a vállam, ezzel pedig egy legalább ötperces köhögési rohamot indítottam el, ami végül elnyomta a válaszomat. Egy óvatos levegővétel után megköszörültem a torkom, és igyekeztem tudomást sem venni a halálos rémületről, ami Shirleyből áradt, ezúttal miattam. Magam mellé dobtam a sáros zsebkendőt, ami immár skarlát színekben játszott.
- Eddig legalább nem vágtuk rá egymásra az ajtót – préseltem ki magamból szánalmas erőlködéssel. – Vagy legalábbis nem ok nélkül.
- Azt várod, hogy dudorásszon, miután majdnem a szeme láttára tépett szét téged egy rakás szörnyeteg, az élükön Kerával?– Shirley felpattant; azt vártam, hogy egy szempillantás múlva még csípőre is teszi a kezét, úgy ordítozik tovább. – Azt várod…
- Felesleges így felfújni a dolgot – vágtam a szavába az eltökéltség árnyékával. Árnyék. Erőtlenül megráztam a fejem, és folytattam: - Jól vagyok. Inkább magad miatt kellene aggódnod. Keara azt mondta…
- Egyelőre marhára nem érdekel, mit mondott az az alávaló féreg. Az viszont annál inkább, hogy mióta vagy ilyen rosszul. Mióta titkolod ezt? - Naná, hogy inkább foglalkozik ezzel a jelentéktelen aprósággal, mint azzal a rengeteg szörnyűséggel, ami ma történt. – Melyik küldetésen sérültél meg ennyire? És miért nem szóltál valakinek? Nem tűnt fel, hogy az egyik legjobb barátod gyógyító? Tudod, vörös hajú, okos, tehetséges, anyai szeretettel szeret téged…
- Shirley, ez most tényleg nem…
- Mióta és miért?
- Jeremy halála óta – válaszoltam felszegett fejjel -, és azért, mert megérdemeltem a szenvedést.
- Hát te nem vagy normális.– Behunyta a szemét, és visszaereszkedett a székébe. – De ha az elmúlt két hétben nem mentünk volna el minden bevetésre, most nem lennél ilyen beteg… még úgy sem, hogy egy komplett idióta vagy, és nem kértél segítséget. Ettől pedig legalább annyira az én hibám, hogy most itt tartasz, mint a tiéd. Meg ne szólalj! – fojtotta belém a tiltakozást. – Észre kellett volna vennem. – Kimerülten hajtotta a tenyerébe az arcát. - Elég volt ebből, Med. Az egészből. Egymásra kellene odafigyelnünk, nem pedig mindenki másra. A Rend nélkülünk is nagyon jól boldogul, ezt mindketten… mindhárman nagyon jól tudjuk. Már nem is emlékszem, mi ütött belénk, amikor csapot-papot itt hagyva belevetettük magunkat ezekbe az éles helyzetekbe.
- Tenni akartunk valamit. Bosszút állni.
- Bosszút? Kicsodán? Keara ölte meg a barátunkat, nem holmi vérfarkasok és halálfalók… És különben is, az bosszú, ha egymás után megöletjük magunkat? Ráadásul Kearával, úgy, hogy nem is vele harcolunk? Borzasztóan kifacsart és hamis ez az egész erőlködés. Nekünk kellene megölnünk azt az egy rohadékot, akit le tudunk törölni a térképről, mert pontosan tudjuk, hogyan kell… pontosan tudjuk, hogy nem így kell. Nem a Renddel. Nem a folyamatos harcokkal. Túl kell okoskodnunk a szörnyetegeket, és Voldemorttal kell elkezdenünk. Med, vissza kell menned Aodhfinhez. Tudom, hogy azt gondolod, az ő hibája, ami történt, de ettől még továbbra is ő az egyetlen esélyünk. Folytatnunk kell a kutatást, és meg kell találnunk azt a rohadt kelyhet, hogy legalább félig véget vethessünk ennek az őrületnek. Nem apránként, hanem véglegesen.
- Legalább félig. Véglegesen – ismételtem meg az egyetértésem jeléül, hogy a szívemben is elnyomjam a gyilkolni vágyást, a sikoltozó gyászt, ami Jeremy után maradt. >Nem vagdalkozhatsz két fronton, Medy. Ki kell iktatnod a kisebbik gondot, hogy Kearával foglalkozhass. Hogy rajta is bosszút állhass. Mindenkiért. – Aztán jöhet a másik fele is. Keara.
- Pontosan – bólintott Shirley. Keara említésére átsuhant az arcán annak a bizonyos félelemnek az emléke, de a helyére gyorsan olyasmi költözött, ami miatt nem mertem újra az átokról kérdezni. Túl gyorsan történt, túl különös volt… és egyébként is fáradt voltam. Halálosan fáradt. Hét teljes hónapod van megakadályozni.– A keresgélés pedig feleannyira sem megterhelő, mint vérfarkasokkal birkózni, úgyhogy lesz időd felépülni. Erről jut eszembe, mialatt te őrült módjára mosakodtál a kútnál, utólagos engedelmeddel megmondtam Siriusnak, hogy mi egy időre befejeztük ezt a főnix-dolgot, és mivel ma a vak is látta, milyen rossz bőrben vagy, esze ágában sem volt ellenkezni. Ó, és Lily természetesen átjön majd, hogy megvizsgáljon, majd élve megnyúzzon téged, de előtte mindenképpen szeretett volna visszamenni, hogy ránézzen Harryre, szóval egy kicsit még várnod kell rá. Addig is jó lenne beljebb kerülni, elég hideg lett, nem? Be tudsz jönni a saját lábadon, ha segítek egy kicsit? Tartok tőle, hogy David nincs abban a hangulatban, hogy téged hurcolásszon. Azt az undorító zsebkendőt meg hagyd ott, ahol van. Remélhetőleg úgysem lesz már rá szükséged.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.