efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Valaki, akit tatk-nak becézek, ma lett 8 éves, ami egyrészt h?ha (a hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy 15 éves korom óta írom ezt a történetet... ÖREG vagyok, ez nem is kétséges), másrészt ebb?l az alkalomból kerül fel ez a mai fejezet - nagyon igyekeztem vele :) Jó olvasást minden kitartó olvasónak (Rád mutogatok, Lexi :D) és ide téved?nek! ;)
ui.: Te, Akire Mutogattam: ne haragudj majd rám, ha a végére érsz.


Árnyjáték


/Amikor gyerekek voltunk, a hosszú téli estéken Apa egy ócska mugli diavetítővel mesélt nekünk tündérmeséket. Természetesen megbűvölte a masinát, és az alakok minden egyes képen mozgásba lendültek, maguk a történetek azonban csodálatosan egyszerűek voltak. Elhagyott üvegcipők, piros kapucnik, együgyű tündérek, jámboran gonosz farkasok, mágikus csókok…; Odavoltam értük, egytől egyig. Alig vártam, hogy a hófehér falról a szobádban lekerüljenek a bekeretezett fényképek, és mindnyájan helyet foglaljunk a földre dobált díszpárnákon. Nekem a mese volt a mindenem, te viszont azt imádtad, amikor az utolsó képkocka is kigördült a helyéről, és nem maradt utána más, csak egy óriási fényfolt. Olyankor egyet sem kellett pislognunk, máris hasra vetetted magad, és az aprócska mancsaiddal mulatságosabbnál mulatságosabb figurákat varázsoltál elénk. Árnyékokat, melyek a mai napig kísértenek álmomban, mert füstszerű fogaikkal arra emlékeztetnek, mit veszítettem el veled és mit veszítettem el miattad – az árnyékaid, a játékaid és az árnyjátékaid miatt./

Augusztus 11. – virított a naptárlapon, amire sebtében felírtam az Aodhfin által lediktált földrajzi koordinátákat. A többiek fel sem tudták fogni, hogyan volt képes telefonon megosztani velem egy ilyen fontos információt, de talán csak azért, mert Shirley kivételével egyébként is idegenkedtek a mugli készüléktől. Kissé türelmetlenül elmagyaráztam nekik, hogy valószínűleg az ellenségeink is így vannak ezzel – ha egyáltalán tudják, mi fán terem dolog -, ezért a jelenlegi helyzetben ez volt a legbiztonságosabb módja a beszélgetésnek. Nem mintha a sebtében elhadart és kódszavakkal teletűzdelt számsorozatot beszélgetésnek lehetett volna nevezni: annyira meglepődtem a telefoncsörgéstől, hogy amikor fölvettem a kagylót, egy ideig nem is jutott el a tudatomig, hogy kivel beszélek. Aodhfinnek meg kellett ismételnie, hogy a tűzoltóságról hív az elmebeteg, nagyorrú bácsikám kérésére, és csak tudatni szeretné velem, hogy az uraság Kehely névre hallgató macskáját leszedték egy fáról valahol egy Isten háta mögötti sziklás mezőn. Aztán elhadarta a hely koordinátáit - állítása szerint szintén a bácsikám kérésére -, és hozzátette, hogy ha látogatóba indulnék valamikor a közeljövőben, semmiképpen se menjek egyedül. Csak a biztonság kedvéért.

- Szóval egészen biztos, hogy azt akarja, hogy veled menjünk? – kérdezte Jeremy az úti köpenyét rángatva. A tükör előtt igazgatta a fényes aranycsatot, de hiába, csak egyre ferdébb lett rajta az öltözet.
- Úgy beszélt, mint egy századközépi gengszterfilm legbénább kémje – fintorogtam rá a tükörképére, mielőtt egy mozdulattal a helyére rántottam a bokájáig érő, finom kelmét -, úgyhogy nem, egyáltalán nem biztos, hogy így értette, de elég valószínű. Viszont arra is célzott, hogy igyekezzünk, szóval jó lenne lassan elindulni. David, jössz már?
- Nem találom a kedvenc kötött pulcsimat! – kiáltotta vissza valahonnan az emeletről, mire bosszúsan megforgattam a szemem Shirley felé. A barátnőm egy széken ülve próbálta felrángatni a cipőjét, de úgy tűnt, valami miatt nem boldogul a feladattal; aggódva léptem hozzá közelebb, és csak fél szívvel szóltam vissza Davidnek.
- Attól, hogy fúj egy kicsit a szél, még mindig nyár van, nem fogsz megfagyni, ha csak a köpenyedet veszed fel! Igyekezz már! – Az ügy érdekében felhajítottam a papucsát a lépcsőn, hátha a dörrenéstől észbe kap végre, de azután fénysebességgel fordultam Shirleyhez.– Minden rendben? Olyan sápadt vagy.
- Persze, mert ez a vacak nem akar feljönni a lábamra! – szusszantotta dühösen. Már hajoltam volna le, hogy segítsek neki, amikor Jeremy figyelmeztetés nélkül becsapódott mellénk a földre.
- Hagyd, majd én. – Szégyellős mosolyt villantott Shirleyre, majd egy mozdulattal felöltöztette mindkét lábát. Fejcsóválva egyenesedtem fel, és képtelen voltam elfojtani a mindentudó vigyoromat, még úgy sem, hogy jól tudtam, Shirley gyilkos pillantása bármelyik pillanatban az arcomon landolhat.

Ami azt illeti, igazából felesleges is lett volna a részemről minden óvatoskodás; a barátnőm nem látott mást az előtte térdelő Jeremyn kívül, és ő maga sem tudta letörölni az arcáról az idióta vigyort. Már a nyelvem hegyén volt egy csípős megjegyzés, amikor tudatosult bennem David jelenléte; a fiú felvont szemöldökkel támasztotta az ajtófélfát, és bár hozzám hasonlóan a barátainkat nézte, egy biccentéssel jelezte, hogy most igazán nem kellene megszólalnom.
- Amúgy tisztában vagytok vele, hogy varázsolni is tudtok, igaz? – lépett be közénk, miután magához képest elegendő időt töltött hozzám hasonlóan tapintatos hallgatással.
- Hogy mi? Na, ne már! És ezt csak most mondod? – Jeremy hangja egy oktávot ugrott a rá nem jellemző zavartságtól, de egy szokatlanul barátságos, lopott pillantás után ezt is figyelmen kívül hagytuk Daviddel. Én titokban azért megforgattam a szemeimet, mert egy tízes listán ez a jelenet megütött egy kövér nyolcast a nevetségességet illetően.
- Aha, ja, na, mozogjunk, jó? – David fintorogva taszított egyet feltápászkodó barátján, majd színpadias hajbókolással felsegítette a székről Shirleyt is. Én ekkor már türelmetlenül toporogtam az ajtóban, és láthatóan véget ért köztünk a lélegzetvételnyi fegyverszünet, mert a kedves fiatalember ezt már nem volt képes szó nélkül hagyni. – Odafönt majdnem orra buktam egy fél pár papucsban, szóval gondolom, okkal feltételezem, hogy a kisasszonynak már nagyon mehetnékje van. Nézzetek csak rá, majd kiugrik a cipőjéből…; persze lehet, hogy azért, mert neki senki sem segített bekötni a fűzőjét.
- Nagyon vicces – morogtam vissza jobb híján, majd szemrehányó pillantást vetettem a másik kettőre, akik számára nemhogy nem léteztünk, de még ők maguk is úgy viselkedtek, mintha egyáltalán nem lennének a szobában. Vagy úgy egyáltalán a mi naprendszerünkben. – Most, hogy Davey rámutatott majdnem minden nyilvánvaló dologra, elindulhatunk végre?
- Hát persze! – csicseregte Shirley, és egy elegáns mozdulattal a vállára kanyarította a köpenyt, amit egészen eddig szemérmes pislogással forgatott az ujjai között, mint egy részeg tinédzser. Mire kettőt pislogtam, már Jeremyvel kacarászott odakint a kertben.
- Rákérdezünk? – David olyan hirtelen fordult hozzám, hogy időm sem volt feldolgozni a közelségét; egy jó lépésnyire torpant meg tőlem a küszöb felett, mégis elhátráltam előle, egyenesen neki a cipős szekrénynek, csak hogy biztosan feltűnjön neki a rendkívül barátságos reakcióm. Idegesen összeráncolta a homlokát, de már csak azért is megvárta a válaszomat.
- Majd beszélnek róla, ha akarnak – húztam ki magam enyhén elpirulva, és dacosan bámulni kezdtem egy pontot a bal válla fölött. – Én ugyan nem taposok bele hívatlanul a személyes terükbe.
- Hát persze hogy nem – felelte gúnyosan -, hiszen a nagy Meredith Field felette áll az ilyesminek. – Vetett rám még egy megsemmisítő pillantást, majd faképnél hagyott. Ez különösképpen nem is zavart volna, éppen csak a nyakamba szakadt egy jó néhány perces védővarázslatlánc, amit így sebtében, egyedül kellett elvégeznem a ház körül. A védelem szempontjából valójában nem volt akkora jelentősége ezeknek az igézeteknek, mint azoknak, amiket Dumbledore és a Minisztérium helyezett el a birtok határában, mégsem szerettem az aktiválásuk nélkül elhagyni a házat. Bizonyos értelemben az egész életünk odabent lapult, és szerettem arra gondolni, hogy ha mást nem is tudok teljesen megvédeni, ezt az egyet tényleg az irányításom alatt tartom.

Mire végeztem a bűbájokkal, a többiek elsétáltak egészen a birtokot védő varázslatok határáig, sőt, Jeremy már ki is ábrándította Shirleyt. Tulajdonképpen ennek sem volt túl nagy jelentősége a védelmünk szempontjából, mégis végrehajtottuk mindnyájunkon az álcázó varázslatot, mielőtt átléptük a védőbűbájok hatókörét, és elhoppanáltunk – egyrészt, mert hatásosan rejtett el minket a távolról figyelő szemek elől, másrészt pedig, mert általában meglepően szórakoztató tevékenység volt. A mai nap persze – sok más szempontból is – kivételnek bizonyult, hiszen a lelkiismeretemnek éppen ma kellett a szokásosnál is jobban kivergődnie a gyönyörű szép, biztonságos haraggubójából. Az is igaz, hogy ezúttal több ideje volt rá, mint általában, mert teljesen egyedül sétáltam végig a kerítéshez vezető ösvényen, és ez alatt könnyedén rághatta a fülemet Daviddel kapcsolatban. Mivel nyilvánvalóan nem volt jobb dolgom – a lehetőség, hogy ma esetleg megtaláljuk az utolsó horcruxot, túlságosan idegessé tett, ezért az agyam mélyére tuszkoltam, a Jeremy-Shirley kérdés pedig az előbbi jelenetnek köszönhetően már magában is a David-problémához irányította a gondolataimat -, hagytam is, hogy bogarat ültessen bele. Olyannyira, hogy amikor odaértem a barátaimhoz, az első mondat, ami elhagyta a számat, a következő volt:
- Gyere, David, majd én kiábrándítalak. – Csak így, minden felvezetés nélkül, kissé pihegve a szapora lépésekkel megtett sétától, bármelyik idióta számára nyilvánvaló kettős jelentéssel, gigantikus magas labdaként. Úgyhogy semmi okom nem volt meglepődni David válaszán:
- Azon már túl vagyunk…; a varázslatot meg majd Shirley megcsinálja. -…; ahogy azon sem, hogy egy undorodó fintorral az arcán szó szerint elugrott előlem. Esküszöm, hogy jó tíz másodpercig a teljes teste a védőbűbájokon kívül tartózkodott, mielőtt visszaperdült Shirley mellé, a helyzetből adódóan azonban nem kommentáltam a dolgot, és bár láttam, hogy a környező bokrok zöld színéiben pompázó Shirley is elsápadt az álcája mögött, még vele sem váltottam aggódó pillantást, inkább csak lesütöttem a szemem, és kicsit odébb oldalaztam.

Szándékaim szerint ugyan pókerarccal vártam, hogy valaki engem is kiábrándítson, de a valóságban elég savanyú képet vághattam, mert Jeremy összevont szemöldökkel bökött oldalba, és azt morogta:
- Nehogy elkezd nekem sajnálni magad! Pontosan azt kapod, amit megérdemelsz. Te is folyton ezt csinálod vele.
- Belehalnál, ha kedves lennél velem? – sziszegtem vissza dühösen, bár a szégyentől lángolni kezdett az arcom, és ez Jeremy figyelmét sem kerülte el.
- A „kedves” nálad álszentet jelent, vagy mi? Hazudjam azt, hogy együtt érzek veled?
- Fogd be! - Olyan gyerekesen viselkedtem, hogy még bokán is rúgtam. – Kettőnk közül szerintem neked változott meg a definíciód arra vonatkozóan, hogy mi a „kedves”!
- Ú, de nagy szavak! – Gúnyos vigyorra húzta a száját, de közben nyilvánvalóan csak arra vágyott, hogy fintorogva megmasszírozhassa a bokáját, és csak azért tartotta fenn a felsőbbrendűség látszatát, hogy ezzel is bosszantson. Sikerült is neki. Vetettem egy gyors pillantást a gyanútlanul készülődő Shirley és David felé, majd a mellkasát püfölve hallótávolságon kívülre lökdöstem Jeremyt.
- Egy házban lakunk, Jeremy Carter! Azt hitted, nem veszem észre, hogy újabban folyton körbeudvaroljátok egymást Shirleyvel?
- Idegesít?
- Hogy idegesít-e? – Mostanra képes lettem volna tüzet okádni. - Az idegesít, hogy egyikőtök sem mond semmit!

Valami csoda folytán ez az egy mondat elérte azt, amire sem a fizikai erőszak, sem az eddigi csendes visítozásom nem volt képes: minden öntelt jókedvet letörölt Jeremy arcáról.
- Nem mi kezdtük a titkolózást, Med, ezt te is nagyon jól tudod.
Kinyitottam, majd becsuktam a számat, hogy mondjak valamit, újra és újra; bizonyára úgy néztem ki, mint egy partra vetett hal, de Jeremy nem szólt rá semmit, csak nézett rám a vakítóan kék, vesébe látó szemeivel, és még csak nem is vádolt velük az elmúlt hónapok kitartó távolságtartásáért, amitől ezerszer rosszabb volt az egész. Annyival egyszerűbb lett volna, ha most azonnal a képembe ordítja, hogy milyen önző voltam már megint, hogy jót akartak nekem, aggódtak értem, mégis falakat emeltem ellenük. Hallanom kellett volna ezeket a szavakat, hogy képes legyek választ formálni rájuk a haszontalan agyammal.
- Minden rendben, srácok? – lépett mellénk Shirley.
- Hát persze – találtam meg a hangom, mielőtt a barátnőm igazán felmérhette volna, hogy mibe sétált bele, majd visszafordultam Jeremy felé. – Csak Jeremynek igaza van, mint mindig.

Mielőtt arrébb siettem, hogy az összes többi lehetőség híján saját magamat ábrándítsam ki, még elkaptam a fiú döbbent tekintetét; őszintén reméltem azonban, hogy nem vette észre az arcomon végigcsorgó könnyeket. Nem ezekkel a sós vackokkal akartam bocsánatot kérni a barátaimtól, és amíg azt sem tudtam, képes vagyok-e rá egyáltalán, inkább magamban tartottam az érzéseimet.

Ahhoz nagyon értettem.

*


A tarkómat bizsergető érzés szinte azonnal elkezdődött, ahogy földet értünk az Aodhfin által leírt kopár hegytetőn, de azon kívül, hogy óvatosságra intettem a barátaimat, igyekeztem nem foglalkozni vele. Ismerős borzongás volt, amit helyesebb lett volna kóros paranoiának hívni, mert a Malfoy kúriában történt események óta minden egyes alkalommal erőt vett rajtam, amikor elhagytam a házat. Dühítő dolog volt, ami szinte gúzsba kötött, és azt gondoltam, ha valamikor, hát most aztán tényleg nem engedhetem meg magamnak, hogy valamiféle irreális félelem elvonja a figyelmemet a feladatról. Így hát képzeletben arcon köptem a szörnyeteget – a bátyámnak hála a köpdösés a valóságban is kitűnően ment -, majd a csurom nyálas képébe ordítottam, hogy elégedjen meg azzal, hogy halkan beszélek a terveimről a szövetségeseimnek; a süvítő szélben, ami elemi erővel a cibálta köpenyeinket, amúgy sem tudott volna kihallgatni minket senki.

Valamit azonban a többiek is érezhettek, mert Shirley még le sem porolta a nadrágját a szerencsétlen érkezés után, máris az oldalamon toporgott, a fiúk pedig a környéket kémlelve cövekeltek le jobbról-balról. Néhány mélyebb levegővétel után én is meresztgetni kezdtem a szemem, de egy maroknyi száraz fűcsomón és egy rakás sziklán kívül az égvilágon semmi sem volt körülöttünk. A távolban egy kisebb falu házai sorakoztak, valahol a közelben, talán a mögöttünk tornyosuló hegyszerű képződmény mögött pedig ott húzódhatott a tenger, mert az orromat olykor sós levegő legyintette meg a szinte sarkvidéki szél helyett. Némi forgolódást követően azt is megállapítottam, hogy egy jelentéktelen fennsíkon vagyunk, és a falutól egy meredek falú szakadék, és egy, a fennsík egyik oldaláról a mélybe futó, sűrű erdősáv választ el minket. Shirley tiltakozó nyöszörgése ellenére egyenesen a szakadék széléhez sétáltam, onnan néztem le az alattunk elterülő tisztásra, ami azon kívül, hogy elszórtan csokornyi vadvirággal és némileg több fűvel és büszkélkedhetett, mint az a terület, amin éppen ácsorogtunk, az őt körülölelő nyaktörő sziklafalon kívül semmi különleges tulajdonságban nem különbözött tőle. A kutatási területünk feltérképezése nagyjából ki is merült ezekben a megfigyelésekben, így hát tanácstalanul fordultam a többiekhez, hátha tudnak valami okosat mondani arra vonatkozóan, miért is küldhetett minket ide Aodhfin, Shirley azonban megelőzött a beszéddel.
- Szerintetek Keara tudja, hol lakunk?

Annyira meglepődtem a kérdésen, hogy válasz helyett inkább visszafordítottam a kiábrándító bűbáj hatását. Arra számítottam, hogy valamelyik fiú megszólal helyettem, de David és Jeremy pontosan ugyanazzal a várakozó tekintettel méregetett, mint Shirley.
- Biztosan…; sejti. Mert hát lássuk be, nem sok hely van, ahol biztonságban lehetünk, és az is lehet, hogy Flame elmondta neki, mert alkalmanként nyilván meg kell vele osztania hasznosnak tűnő, de amúgy veszélytelen információkat arról, hogy mit csinálunk. De ha így is van, az sem jelent semmit, mert amíg neki végezzük a piszkos munkát, nem érdeke, hogy bántson minket. A bűbájok, a kiábrándítás, ez mind csak óvintézkedés, és inkább a Sápadtarcútól védenek minket, mert lehet, hogy éppen nem vagyunk a radarján, de nála aztán végképp nem lehet tudni, mikor durran el az agya, és kezd el vadászni ránk. Végül is, Rend-tagok vagyunk. – David öntudatlanul is rábólintott a szavaimra, Shirley azonban még mindig a száját rágcsálta, Jeremy pedig le sem vette róla a szemét, úgyhogy akaratlanul is az ő érzelmeit tükrözte. Hirtelen semmi megnyugtató nem jutott eszembe, így jobb híján sorban megkocogtattam a fejüket a varázspálcámmal, hogy visszanyerjék a színüket.
- Okos dolog volt ez? – kérdezte rögtön Jeremy, és az érkezésünk óta most először fordult felém – de csak miután nyugtalan pillantást vetett a vállam mögé.
- Szét kellene oszlanunk, hogy hatékonyabban kutathassunk a kehely után – vontam vállat. – Nem árt, ha látjuk is egymást, igaz?
- Igen, persze, de biztos, hogy nem lenne jobb, ha együtt maradnánk? – Lopva rásandított a még mindig aggódva pislogó Shirleyre, és meg mertem volna esküdni rá, hogy minden felesleges energiáját arra fordítja, hogy ne fogja meg előttünk a kezét. Mégis mi a fene lenne abban a rossz? Te jó ég, mennyi felesleges dráma. Igazából mindnyájan nagyon furcsán viselkedtünk.
- Ez az egész mező akkora, mint egy asztalterítő – szólalt meg váratlanul David -, és nem tudom, hogy vagy vele, haver, de én nem szívesen töltenék itt el a kelleténél több időt ebben az istenverte szélviharban, szóval szerintem is az lenne a legjobb, ha szétszélednénk, és amilyen gyorsan csak tudjuk, végigvizsgálnánk a terepet.
- Mit is keresünk egészen pontosan? – Shirley végigbólogatta David beszédét; úgy tűnt, mostanra összecsomagolta, és elásta minden aggályát, mert végre valahára a rá jellemző tettre készséggel bökdöste meg a könyökömet.
- A mágia nyomait – feleltem már előre fintorogva, mire megforgatta a szemeit.
- Utálom, mikor ezt mondod.
- Diplomás varázsló vagy, ennél könnyebb feladatot nem is adhatnék neked!
- Na, jó, de most komolyan, mennyi esélye van annak, hogy ezen a helyen valaha is történt mágikus tevékenység? – Jeremy, a páncélos lovag azon nyomban Shirley királykisasszony segítségére sietett, pedig még a hangomat sem emeltem fel, és meggyőződésem volt, hogy mindenki számára egyértelmű, hogy csak ugrattam a barátnőmet.
- Tudom is én! – vágtam rá a kelleténél idegesebben. – Talán az árvaház néha ide is elhozta Tomot és szerencsétlen társait kirándulni…; vagy ha nem is ide, talán abba a faluba ott, és a mi drága Sötét Agyunk felrángatta ide néhány kevésbé kedvelt barátját, hogy emberáldozatot mutasson be velük, aztán jó érzésű felnőttként a szép emlékek tiszteletére itt rejtette el az egyik horcruxát.
- Tudod mit, engem nem is érdekel, csak essünk túl rajta – morogta Shirley bosszúsan, majd fázósan összehúzta magán a köpenyt, és elindult, hogy megvizsgálja a szakadékkal ellentétes oldalt, aminek az oldalában ott húzódott maga a hegy. – Fogalmam sincs, hányadik értelmetlen helyre cibált el minket ez a te Aodhfin haverod mindenféle háttérinfó nélkül, de abban biztos vagyok, hogy eddig ez volt a legszörnyűbb sztori, amit kárpótlásul kitaláltál.

Alig öt perc után nyilvánvalóvá vált, hogy Isten érdemtelenül emelte ilyen magasra ezt a rétet; a fennsíkon rajtunk kívül semmiféle mágikus dolog nem munkálkodott, és arra is a nyakamat tettem volna, hogy mi vagyunk az első varázslók és boszorkányok, akik valaha is a füvét taposták. Mindnyájunk számára egyértelmű volt, hogy semmi keresnivalónk itt, hogy elvesztegetett idő minden másodperc, amit itt töltünk, mégis rendületlenül pásztáztuk a kies terület egy-egy sarkát. Egyikünknek sem volt ereje hangosan kimondani, hogy már megint zsákutcába jutottunk, de ez nem jelenti azt, hogy a mondat nem hangzott el csaknem negyedórányi makacs kutakodás után. Elhangzott. Nem is akárhogy: személyesen a Nagy Keara hangján.
- Csak nekem tűnik úgy, hogy ez a te kis küldetésed nem halad túl gyorsan, Medy?

A barátaim mindeddig különféle távolságokban kémlelték a környéket, de amint felcsattant Keara lusta szopránja, egy emberként termettek mellettem egy szempillantás alatt.
- Ez az, akire gondolok? – sziszegte a fülemhez hajolva David.
- A nagy K maga – súgtam vissza szinte hangtalanul, miközben a többiekhez hasonlóan magasabbra emeltem a pálcámat.

Keara három csuklyás kispajtását hozta magával erre a különleges alkalomra; az öltözékük nem sokban különbözött a halálfalókétól, de - bár nem láttam az indokolatlanul bő kapucnijuk mögé -, már a termetükből és a sötétszürke talárból kilógó kezeikből is megállapítottam, hogy a korukat illetően igencsak eltérnek Voldemort átlagos csatlósaitól. Az, hogy nem létszámfölényben érkeztek, két dolgot jelenthetett, egy jót és egy kevésbé jót: hogy Kearának nincs is annyi támogatója, mint azt Voldemort hiszi, és amennyiről Flame egyébként beszámolt nekem, vagy, hogy a kis szörnyeteg pontosan tudta, hány emberre számíthat, és meg sem próbálta egyenlőtlenné tenni a küzdelmet. E mögött persze még véletlenül sem nemes érvek lapultak, ezzel a gondolattal nem is próbáltam áltatni magam; amúgy is csak az érdekelt, hogyan és miért talált ránk épp itt és épp most.
- Mit keresel itt? – kérdeztem felszegett fejjel. Az elrabolt kishúgom hangja a megszokott helyéről, az agyam legsarkából kiáltozott le a hevesen ugrándozó szívemnek, hogy azon nyomban nyugodjon le, különben…; de az elmúlt hetekkel ellentétben ma egyáltalán nem volt hatásos, amit művelt. Zsebre vágtam a szabad kezemet, majd ökölbe szorítottam, hátha a félelem és a harag kapva kap az alkalmon, és odaviharzik, hogy átadja a helyet a tiszta gondolatoknak és a bátor, ritmusos szívverésnek. Nyugalom, Medy. Te magad mondtad, hogy nincs oka bántani titeket. Csak koncentrálj, és nem lesz baj. Igyekeztem hallgatni a riadtan csengő kis hangra, de amikor az ember életében csupán másodjára találkozik szemtől szembe a kishúgából lett szörnyeteggel, a szakirodalom szerint is nehézkes elfogulatlanul követni az említett testvér egy másik világból maradt lenyomatának tanácsait.

Mindez másodpercek alatt játszódott le bennem, Kearának még ideje sem volt felelni a kérdésemre, én azonban a jelek szerint a pillanat törtrésze alatt kezdtem irányíthatatlan remegésbe, és már láttam is, ahogy a szörnyeteg szája válasz helyett elégedett mosolyra húzódik…; ekkor azonban a derekamra csusszant David tenyere.
- Nyugi, főnök, rendben leszünk – motyogta. Ha nem lettem volna olyan élesen tudatában a megnyugtató érintésnek a hátamon, talán meg sem hallottam volna Keara felcsattanó hangjától.
- Hogy mit keresek itt? Vicces vagy. – Önelégült pillantással végigmért minket, majd elégedetten rávigyorgott a társaira; hogy hogyan, az rejtély, mi ugyanis még mindig nem láttuk a csuklyás majmok arcát. – Tulajdonképpen a helyes kis barátodnak köszönhetem. – Pálcás kezével David felé intett, majd megnyalta az ajkát. – Az Árnyékaimnak eddig még sosem sikerült észlelniük, mikor jöttök és mentek a ház körül, de a mai nap különösen szerencsés lehet, mert a szexi szőke egy pillanatra minden álca nélkül megjelent a barátaim szeme előtt. Csak egy követőbűbáj, és csiribú-csiribá! Már itt is vagyunk mind, mint egy nagy és boldog család! Egyébként pedig, ha valamilyen oknál fogva a miért érdekelne, és nem a hogyan…; Fogalmazzunk úgy, hogy unatkoztam.
- Unatkoztál – ismételtem meg színtelen hangon, mivel a történet többi részét eszemben sem volt kommentálni. Inkább fölidéztem magamban azt a rengeteg újságcikket, amit az állítólagos rejtőzködése ellenére az elmúlt időszakban olvastam az „állományritkító” ténykedéséről, aztán vettem néhány mély levegőt, és kicsit nekidőltem David tenyerének. Nem is bántam meg a szófukarságot, Keara ugyanis kissé ingerülten húzta össze a szemöldökét a szűkösre szabott reakcióm hallatán. Gyorsan összeszedte magát, az undorító mosolya azonban egy árnyalatnyival kevésbé volt fölényes.
- Igenis unatkoztam. Tudod, az én nagy és okos nővérkém azt mondta, maradjak nyugton, mert majd ő elintézi helyettem a gonosz bácsit, aki bántani…; jobban mondva, akit bántani akarok, de azóta néhány ködös üzeneten kívül semmivel sem méltóztatott megerősíteni ezt az állítást.
- Ködös üzenet? – Nem tehettem róla, egy egészen picit elvigyorodtam; azok a beszámolók a körülményekhez képest igen részletesek voltak, és az, hogy így beszélt róluk ifjú barátai előtt, csak egyetlen dolgot üzent nekem: Keara nem bízott meg a követőiben annyira, hogy beszéljen nekik a horcruxokról. Márpedig, ha nem a leglojálisabb rajongóit hozta el magával, hogy – a jelek szerint – móresre tanítson minket a lassúságunkért, máris megvolt velük szemben helyzeti előnyünk.
- Mi vagy te, papagáj? – Keara egy pillanatra szemmel láthatóan elveszítette az önuralmát, mert szinte vicsorogva lépett felém, a társai pedig árnyékként követték – de az utóbbi kézen fekvő iróniájától is csak nevetnem kellett. Nem feleltem, csak szélesebbre húztam a mosolyomat, és vállat vontam. Úgy tűnt, ettől végleg elszakad nála a cérna – mi az, hogy nem kuporgok őrettenetessége előtt rémült kisgyerekként? – végül azonban erőt vett magán, és sokkal nyugodtabb hangon folytatta: - Még annál is idiótább vagy, mint amilyenre emlékeztem…; persze ne vedd ezt sértésnek, egyszerűen csak tényeket közlök. És ha már a tényeknél tartunk, ismét meg kell állapítanom – főleg, hogy nyilvánvalóan rajongsz az ismétlésekért -, hogy az ígéreteiddel ellentétben még mindig nem segítettél hozzá a dicsőséges győzelemhez. Be kell vallanom, nem lep meg a dolog, hiszen sosem voltál egy mintatestvér, drága Medy, de azért mégis csak úgy éreztem, ideje volna emlékeztetnem rá, hogy nem érek rá örökké várni a gondoskodásodra.

Attól, hogy a testvéreként hivatkozott rám, fizikai rosszullét kerülgetett, de még ennél is fájdalmasabb volt az, hogy tökéletesen utánozta a sosem szűnő bűntudatom susogását. Sosem voltál egy mintatestvér. Hát persze, hiszen cserbenhagytam. Elengedtem a kezed, és most itt vagyunk. Az én hibám. Minden az én hibám.

Medy, elég ebből. Ez nem Caitlin. Caitlin meghalt. Meggyászoltad, megsirattad, eltemetted, a szüleiddel együtt. Szedd össze magad, és ne hagyd, hogy manipuláljon!


Mintha csak meghallotta volna a bennem lakó ikertestvér kétségbeesett könyörgését, Jeremy ezt a pillanatot választotta arra, hogy félhangosan közölje velem:
- Egy szavát se vedd komolyan ennek a ribancnak, Meredith. Csak azért jár a szája, mert most éppen nem tudja másra használni. – A stílusánál jobban már csak az döbbentett meg, hogy Jeremy helyettem is minden ízében remegett a dühtől, és fél lépéssel máris elém araszolt, hogy elhatároljon a felém áradó gonoszságtól. Még sosem láttam őt ilyennek, és bár őszintén megrémültem tőle, hálás voltam a benne bujkáló szeretetért. De nem kerülte el a figyelmemet, hogy Shirley ettől kezdve hangosan és szaggatottan vetet a levegőt, David keze még erősebben feszült a derekamra, Keara pedig most már nem csak engem tüntetett ki a gyűlölködő pillantásaival, hanem Jeremyt is. A gyomrom diónyira szűkült a rettegéstől. Nem bánthatja őket. Egyiküket sem. Akár szüksége van ránk, akár nem, nem hagyom, hogy bántsa őket.

- Nézd, Keara – kezdtem bele anélkül, hogy igazán átgondoltam volna, mit is kellene mondanom, hogy megelőzzem a levegőben keringő katasztrófát – én sosem állítottam, hogy gyors leszek. A mesteredről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy könnyelmű vagy bolond lenne…; Nagyon jól őrzi a titkait. Arról sem kellene elfeledkezned, hogy szívességet teszek neked – ha nem kérsz belőle, csak egy szavadba kerül. Ha olyan türelmetlen vagy, hát tessék, próbáld megölni Voldemortot a halhatatlanságával együtt. – Nem rándult össze a név hallatán, de komorabb lett, mint amilyennek valaha láttam – nyoma sem volt rajta a túlméretezett öntudatnak -, a nyakán pedig rángatózni kezdett egy aprócska izom. Talán a kezeit is ökölbe szorította végre, ezt azonban nem láttam, mert nem mertem elengedni a tekintetét. A tekintetet, ami mindennél jobban bizonyította, hogy Kearának köze sincs a kishúgomhoz, mert az örvénylő feketeségben nyoma sem volt Caitlin tengerkék tisztaságának.
- Medy, Medy…; - susogta egy visszatérő félmosollyal, a fejét csóválva -, nem hinném, hogy abban a helyzetben vagy, hogy büntetlenül kioktass engem. Majd’ egy órán át figyeltem, hogyan vesztegeted a drága időmet ezen a kihalt, rohadó réten, úgyhogy nem tudsz olyat mondani, ami most meggyőzne engem arról, hogy nincs szükséged egy kis noszogatásra. – Azt hittem, mond még valamit, hogy megpróbál még inkább a földbe taposni, vagy esetleg sértegetni kezdi a barátaimat - már nyitotta is a száját. Láttam. De csel volt ez is, mint minden más Kearában.

Mire rádöbbentem, hogy végig a rossz embert tartottam szemmel, Jeremy már a földön hevert, a fejem mellett pedig átkok suhantak el – de egyiket sem Keara küldte rám. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy velem ellentétben a barátaim nem feledkeztek el a szörnyeteg díszkíséretéről; a következő pillanatban Jeremy támadója – egy vörös hajú, tizennyolc év körüli lány nyekkenve landolt a távolban Shirley ártásától, és mielőtt még feltápászkodhatott volna, megkapta a barátnőm ráadás ajándékát is egy kábító átok képében. David tizedmásodpercenként lövöldözte körénk a pajzsbűbájokat, de nyilvánvaló volt, hogy ez a viszonylag védett állapot szigorúan csak átmeneti egy ilyen csatában, így hát villámgyorsan leguggoltam Jeremy mellé. Mozdulatlanul feküdt a lábamnál, a tekintete azonban dühösen cikázott erre-arra, amíg meg nem kapaszkodott az enyémben, és akkor mintha értem akart volna nyúlni…; de az izmai nem engedelmeskedtek. Még csak nem is pislogott. Sóbálványátok. A felismeréssel egyszerre kelt életre az ellenátok, és David gyengülő pajzsain alig egy pislogással később már Jeremy villámai szöktek az ellenség felé. Nem került sok időbe, hogy kialakuljanak a párbajok; a fiúk Keara talpon maradt – még mindig arctalan - kísérőivel folytattak nem éppen baráti mágikus eszmecserét, Shirley és én pedig minden erőnkkel a vigyorgó szörnyeteget támadtuk. Ezúttal boldog lehetett, mert nem vesztegettük az időt: egymás után ontottuk felé az eszünkbe jutó legveszélyesebb ártásokat. A szívem mélyéről egyre hangosabban lüktetett fel a vágy, hogy egyszer és mindenkorra elpusztítsam a szüleim gyilkosát, az eszem azonban pontosan tudta, hogy ha vele akarom eltakaríttatni Voldemort nagyúrt az útból, fékeznem kell az indulataimat. Shirley példájából egyébként is egyértelmű volt, hogy a forrófejűség semmi jóra nem vezet: a barátnőm eszeveszett gyűlölettel támadta Kearát, és bár nyilvánvalóan nem ő volt a véreskezű borzalom fő célpontja, egymás után súrolták az átkai. Úgyhogy kettőnk helyett is igyekeztem hidegvérű maradni. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy vége legyen ennek az értelmetlen erőfitogtatásnak, és mindannyian épségben térhessünk vissza az illúzióba, hogy a tehetetlenségünk ellenére mindkét főgonoszt kordában tudjuk tartani. Kearának azonban más tervei voltak.

Lehet, hogy egyszerre ketten harcoltunk ellene, ráadásul Shirleyvel minden apró hiba ellenére is valódi csapatként dolgoztunk, de Kearát maga Voldemort teremtette és nevelte, és ez meglátszott azon, ahogy küzdött. Nem esett nehezére lépést tartani velünk, időnként pedig majdhogynem végzetes előnyre tett szert, az utolsó pillanatban azonban mindig sikerült apró horzsolásokkal megúsznunk egy-egy támadását. Aztán egyszer csak fájdalmasan tudatosult bennem, hogy a hajam kiszökött a szoros copfból, amibe induláskor fogtam, és hogy a talárom az élet-halál tánc közepette valahogy a lábam köré csavarodott. Nem láttam és képtelen voltam megmozdulni is, de a fájdalomnak mindehhez köze sem volt: azt a mellkasomba robbanó vörös színű átok okozta, amit meleg patakként kísért a halántékomról lecsorgó vér. A bal kezemmel megérintettem a hömpölygő folyamot, miközben a fülem mögé tűrtem az arcomba hulló ragacsos tincseket, de az egész olyan álomszerű volt, mintha…;

Mintha nem is lenne valóságos. Mert a valóság egy pillanat múlva már hasogató fejfájás kíséretében űzte ki a fejemből az illúziót, a hátamon pedig tüzes ostorként csapott végig egy átok, amit a káprázathoz hasonlóan egyértelműen nem a Shirleyvel hadakozó Keara küldött rám. A fájdalomtól lihegve villámgyorsan megfordultam, de a sötét hajú, magas kamaszfiú, akinek a hátbatámadást köszönhettem, már messze járt; kacagva hátrált az erdősáv felé, onnan bosszantotta apró ártásokkal a földről felugró, sebekkel tarkított Davidet, aki csak egy pillantást vetett rám, és már rohant is utána vadállati dühvel.
- David, ne! – Próbáltam utána kiáltani, még az is eszembe jutott, hogy nekem is az erdőbe kellene rohannom, hogy segítsek neki, a futás azonban szinte azonnal lehetetlenné is vált, amikor Keara egy pálcarándítással kirántotta a lábam alól a talajt. A szívem kihagyott egy dobbanást a gondolatra, hogy ez Shirley kiesése miatt volt lehetséges, a bajtársam azonban már kiáltozta is tovább az átkokat, elszántabban, mint valaha, hogy időt nyerjen nekem. Időt, amit eszem ágában sem volt két kézzel szórni a markomból, így hát azonban nyomban álló helyzetbe küszködtem magam, és Keara felé intettem a pálcámmal.
- Medy, Medy – mondta megint, és már nem volt szükségem a cikázó átkok fényére, hogy tudjam, ez rosszat jelent -, hát nem fogtad fel elsőre, hogy meguntam a veled való játszadozást? – Shirleynek esélye sem volt megvédeni az elkövetkező percek kínjaitól, hiszen már méterekkel arrébb, a szemébe csöpögő vértől vakon kutatott a fűben a pálcája után, én mégis örültem, hogy végre valahára teljesen elvontam róla Keara figyelmét. Nem sokáig voltam ilyen boldog.

Az első átkot sikerült kivédenem, ez azonban annyira feldühítette Kearát, hogy a szemem előtt változott át azzá a nem evilági ragadozóvá, akivé igazából nevelték, és rá kellett jönnöm, hogy bármilyen kegyetlen trükköt is vetett be eddig ellenem, még sosem láttam az igazi Szörnyeteget; az arcát tarkító horzsolások közül egy valódi gyilkos tekintete szórt felém villámokat. Mire leküzdöttem magamban a gyomromat görcsbe rántó félelmet, a mellkasomon és a halántékomon már ott húzódtak az előbb még csak képzelt sebek, és hosszú másodpercekig nem kaptam levegőt sem, de még egyenes derékkal álltam vele szemben, a kezemben pedig használhatatlanul ugyan, de ott volt a varázspálca. Aztán reccsent egyet a bokám, a tenyeremből pedig úgy csusszant ki a pálca, mint ahogy én magam csúsztam végig a halott, sziklákkal tarkított füvön, messze-messze Kearától és Shirleytől, egyenesen a szakadék mellett csatázó Jeremy elé. A fűszálak az arcomat csiklandozták, a kavicsok a bőrömet tépték, a szám tele volt az őket hiába tápláló agyagos földdel, a testemnek pedig nem akadt egyetlen porcikája sem, ami nem kiáltozott volna enyhülés után. Megalázott voltam és összetört, valaki, akire a legtöbb ember rá sem bírt volna nézni; Jeremy is csupán egyetlen aggódó pillantást pazarolt rám, mielőtt átugrott felettem, hogy elterelje tőlem az ellenfelét - ez a villanásnyi figyelem azonban bőven elég volt arra, hogy a következő szikra felkészületlenül érje a barátomat.

Az átok ereje egészen a szakadék széléig lökte Jeremyt, támadója fejéről pedig letaszította a csuklyát; sápadt, szeplőkkel tarkított arc bukkant elő, amit megnyújtottak ugyan az eltelt évek, de sajnos nem tettek felismerhetetlenné.

Jeremy nem volt mellettem, mikor Graham legutóbb keresztezte az utamat, és a szíve mélyén talán el sem hitte, hogy a fiúból, aki valaha az egyik legjobb barátja volt, az lett, aki az imént a véres csíkot húzott a mellkasára egyetlen pálcaintéssel. Csakis ezért hátrálhatott meg: a döbbenettől.

A becsapódástól és Keara ártásától valószínűleg több bordám is eltört, a tenyerem véres és sikamlós volt a felköhögött vértől, a szívem pedig rémülten kalapált, mert valahol a hátam mögött Shirley most már egyedül küzdött Kearával, de abban a pillanatban, hogy Jeremy eltűnt a szemem elől, sikoltva vergődtem a perem felé.
- Jeremy! – Graham hangja velem együtt szakította át a csata zaját, könyöke pedig súrolta az enyémet, ahogy a földre hasalva a szakadék fölé hajoltunk mind a ketten. Egy furcsán hosszú másodpercig összekapcsolódott a tekintetünk, és a szemében a saját rettegésemet láttam tükröződni.

Jeremy még élt: ernyedten kapaszkodott egy kiálló sziklába; a talárja gallérját harapdálta, hogy elfojtsa fájdalmas kiáltásait. A másik karja ijesztő szögben lógott az oldala mellett, a homlokát beborították a véres horzsolások, a mellkasán pedig egyre csak nőt a vörös folt, de élt. Még élt.

A megkönnyebbült sóhajba belerázkódott az egész testem, amitől mintha kések szabdalták volna az oldalamat. Újra öklendeznem kellett; a vérrel együtt a remény is kezdett kicsorogni a számon, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ebben az állapotban nem tudom megmenteni Jeremyt. Egyébként is túl messze volt, nem értem el rövid karjaimmal, a pálcám pedig az Isten tudja hová gurult az ütközet hevében. Elszúrtam.
- Jeremy, tarts ki – suttogtam szinte hangtalanul, hogy elfojtsam magamban a növekvő hisztériát. – Kérlek, kérlek, kérlek, Jeremy, kapaszkodj. – Istenem, ne hagyd, hogy meghaljon. Ne most. Ne így. Jeremy persze még ebből a néhány elhaló szóból is kihallott minden érzelmet; kiköpte a talárját, oldalra billentette a fejét, és rám villantott egy fájdalomtól eltorzult, de tipikus grimaszt, amiről bárhol ráismertem volna.
- Szerinted van jobb programom?

Fogalmam sem volt, hogy Graham mikor tűnt el mellőlem, de nem is érdekelt, az agyam kiszelektálta a felismerést, és csak Jeremy helyzetét mérlegelte.
- Kitalálok valamit, Jeremy, esküszöm, kitalálok valamit, csak ne engedd el, Jeremy, felhozlak onnan, ígérem, csak…;
- Levegőt is…; vegyél.
- Fáj –ismertem be most már zokogva.

Jeremy felnevetett. A keze megcsúszott, és már csak az ujjbegyei tartották a szakadék oldalán, távol az alatta tátongó halálos mélységtől. Felkiáltott a kíntól, a rémülettől, a helyzet abszurditásától, talán még bosszúságot is láttam az arcán. Önkéntelenül is felé nyúltam, de akárhogy is araszoltam felé, nem értem el. Talán, ha valaki fogta volna a bokámat, hogy ne veszítsem el én is az egyensúlyomat, lett volna egy kis esélyem, de így…; Beszív-kifúj, mintha szülnél, Medy. Meg tudod csinálni.
- Próbálj újra erősebben kapaszkodni, kitalálok valamit, érted? – Bárhogy hasogatott is a mozdulatsor, követtem Caitlin utasításait, vettem néhány mély lélegzetet, és megpróbáltam erőt meríteni a monoton szabályosságból, abból, hogy a tüdőm még mindig nem adta fel. Én sem tehettem. – Tarts ki, Jeremy. Tarts ki.
- Agyalás közben a hátad mögé is nézz! – ordította hirtelen tisztán és élesen, mire mindenről elfeledkezve pördültem a hátamra, és elakadó lélegzettel rúgtam a felettem álló alak felé. Graham akkorát csavart a lábamon, hogy ismét a hasamon találtam magam, a teljes mellkasommal a szakadék felett; a pereme abba a hősies tüdőmbe vagy a gyomromba nyomhatta a bordáimat, már nem tudtam eldönteni, csak az elviselhetetlen fájdalmat éreztem, a szemem előtt sötét, színes pöttyök táncoltak.

Két erős kéz fonódott a derekamra, és a következő percben az arcom a földnek nyomódott. Megint stabilan feküdtem; talán ettől, talán Jeremy újabb kiáltásától tisztult ki a látásom.

Aztán egyszer csak a markomban volt a pálcám.

- Csak akkor használd, ha nagyon muszáj, a húgod előbb észreveszi a mágiát, mint ezt az éktelen lármát, amit ti idióták csaptok itt. – Biztosan hallucinálni kezdtem a sok sérüléstől, mert Graham sziszegett a fülembe, vörös haja betakarta a zúzódást a halántékomon.

Pofon csattant az arcomon - nem álmodtam.
- Koncentrálj, te ostoba liba! Megpróbálom felhúzni Jert, de azonnal varázsolj, ha valami rosszul sül el, megértetted? Nem hagyhatod, hogy miattam haljon meg! Nem hagyhatod, hogy meghaljon, Med! Koncentrálj! Figyelsz rám?
Bólintottam, mire lassú, megfontolt mozdulatokkal kúszni kezdett előrefelé, míg szinte a teljes felsőteste belelógott a szakadékba. Én is előrébb vonszoltam magam, hiszen látnom kellett, mi történik odalent, hogy közbeléphessek.

Grahamnek sikerült elkapnia Jeremy csuklóját, de még nem ő tartotta, motyogva biztatta a fiút, hogy kapaszkodjon, amíg lehet.
- Háromig számolok, Med, aztán Jeremy elengedi azt a szart, és én felhúzom. Készen álltok?
- Igen – nyöszörögtem. A halálomon éreztem magam, de Jeremy, akit tényleg csak egy hajszál választott el tőle, most sem hazudtolta meg a természetét:
- Ez a szar mentette meg az életemen, te seggfej.
Graham szája mosolyra rándult, amiből vicsor lett, majd a fogait szívva számolni kezdett.
- Egy, kettő…; három!
- Stupor!

Keara haja koszos zászlóként lobogott a szélben, ahogy megállt felettünk a már eszméletlen Grahamre szegezett pálcájával. Jeremy kecsesen zuhant a szakadék felé, mintha csak egy falevél lenne, ami túl korán esett le a fáról; nonverbális varázsigémtől kékesen csillogott a haja, és ez azt jelentette, hogy nincs még veszve minden. Az adrenalin száguldva öntötte el a testem: semmiből jött erővel felpattantam, és megpördültem a sarkamon.

Csak remélni mertem, hogy a felvillanó zöld fénycsóvát nekem szánták.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.