efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Jó olvasást! :)


Egy keresztanya kötelessége


/Tudtad, hogy mindhármunknak ugyanazok a keresztszülei? Amikor megszülettél, anyáék már olyan jóban voltak David szüleivel, hogy mindenáron őt akarták felkérni a szerepre, de mi Flame-mel nem hagytuk, hogy kilógj a sorból, és addig rágtuk a fülüket, amíg bele nem egyeztek, hogy mi hárman ne csak sima testvérek legyünk, hanem igazán, megmásíthatatlanul, minden szempontból összekapcsolt, valódi szövetségesek. Így hát a te fejedet is Tara néni tartotta a víz alá, mint a miénket, és bár téged nem tett túlságosan boldoggá az esemény, mi csak úgy dagadtunk a büszkeségtől, sőt, kis híján bebújtunk melléd, hogy ne üvölts már olyan nagyon abban a szent pillanatban. Életem egyik legszebb pillanata volt – legalább annyira dédelgetem magamban, mint annak az emlékét, amikor én merítettem a víz alá egy aprócska életet.
Sosem voltál keresztanya, úgyhogy nem értheted, mi volt olyan különleges ebben az egészben, de azért ezt is el kellett mondanom neked. Kötelességemnek éreztem, tudod?/



Az utolsó vonatút – gondolhattam volna, de valójában ez volt az utolsó dolog, ami a Roxfort Expresszen ücsörögve eszembe jutott. Ehelyett arra gondoltam, milyen szomorú, hogy csak négyen utazunk egy hat fős kupéban, és még csak nem is azért, mert így akartuk, hanem, mert ebben az utolsó évben annyira magunkkal és a küldetéseinkkel voltunk elfoglalva, hogy valahogy elveszítettük azokat az apróságokat, amik összekötöttek minket az évfolyamtársainkkal. Egész egyszerűen senki nem akart mellénk ülni. Mindenki számára akadt jobb társaság erre az utolsó hazaútra, hiszen rajtunk kívül bárki hajlandó volt a visszafordíthatatlan idő fölött keseregni.

Nem mintha hiányzott volna valaki, sőt: néha az a szörnyű gondolat is megfordult a fejemben, hogy már a négy is túl nagy szám. Hogy talán nem szabadott volna belerángatnom a gyerekkori barátaimat az életemnek csúfolt zűrzavarba. Hogy talán jobb lenne egyedül végigcsinálni az egészet, úgy ahogy az előttem álló Denem napló-ügyet is.

Olyan elképesztően üresnek éreztem magam, hogy még az sem szúrt szíven, amikor Agatha egyetlen pillantás nélkül vonult el a fülkénk előtt, pedig a hetedévemben a horcruxok, a tanulás és a gyász mellett igencsak nagy szerepet nyert a Szürke Kisegér hiánya és ellenséges magatartása. Kár lett volna tagadni, hogy ez legalább annyira fájt, mint amennyire különös volt: ki gondolta volna, hogy pont Agatha Greymore barátsága fog hiányozni nekem? Még akkor is, ha igazából nem ő maga hiányzott, hanem az az időszak, amit képviselt. A boldog békeidők. Regulus.

Az üvegfalnak támasztottam a homlokomat, és addig meredtem a tarkójára, amíg ki nem sétált a látóteremből. Biztos voltam benne, hogy most látom utoljára, ettől pedig mégis csak erőt vett rajtam némi nosztalgia: hogy lehetséges az, hogy az ember hét évig majdnem minden napot együtt tölt bizonyos emberekkel, aztán egyik pillanatról a másikra örökre szem elől téveszti őket? Ebben a máris szökni készülő másodpercben annyira bizonytalan és ismeretlen volt a jövőm, hogy a terveimmel ellentétben már most kibukott belőlem a kérdés:
- Mit csináltok majd a nyáron?

Egy kicsit szorosabban öleltem magamhoz a térdemet, úgy pislogtam rájuk egy vadidegen zavartságával. A népszerűtlenségünknek megvoltak a maga előnyei: Jeremy a szemközti ülésre pakolta a sakktáblás zoknikkal becsomagolt óriási lábait, David közvetlenül az ablak mellett utánozta ezt a testhelyzetet, Shirley úgy nyúlt végig az ellenkező oldalon, hogy a fejét Jeremy bokáján, a talpát pedig Davidén nyugtatta. Ő reagált először a kérdésemre: a mellkasára ejtette a regényét, és felém fordította az arcát - de csak miután beszédes pillantást váltott a fiúkkal. Ha a fejek és lábak tőlem független hálója nem lett volna elég kirekesztő, hát ettől a gesztustól egészen biztosan a világ legmagányosabb farkasának éreztem volna magam.
- Szóval érdekel?
- Persze, hogy érdekel! – vágtam rá azzal a heves felháborodással, ami csak azokra jellemző, akik pontosan tudják, hogy súlyos vétkek nyomják a vállukat, és minden vádaskodást megérdemelnek.
- Jól van, csak eddig nem kérdezted. Se a vizsgák után, se csomagolás közben, se…;
- Szerettem volna, ha mind együtt vagyunk – szakítottam félbe szinte kiabálva, majd szégyenkezve kifújtam a levegőt, és újra a folyosó felé fordítottam az arcom. Hívatlan, bosszantó könnyek tolakodtak a szemembe, de néhány haragos mozdulattal eldörzsöltem őket, és meglepően nyugodt hangon hozzátettem a mondanivalómhoz: - Ha nem akarjátok elmondani, nem kell, én csak azt gondoltam, most még nem késő megbeszélni, hogy…;
- Mi lenne, ha egyszer az életben nem drámáznál, mint valami sértett kis hercegnő? – David a térdére könyökölve ripakodott rám; ökölbe szorított kezei fölött úgy meredt rám, mint a leghalálosabb közellenségére, és ebből tudtam, hogy ő is látta Agathát. Akivel mellesleg ő szakított, szóval egyáltalán nincs joga hozzá, hogy…;
- Én gyakornoki állást kaptam apáméknál, a Varázsbűn-üldözési Főosztályon – fordult hozzám Jeremy, mielőtt még kifejthettem volna a véleményemet David stílusáról. Figyelmeztető pillantást vetett a barátjára, majd megemelte a lábait, hogy szólásra bírja Shirleyt is.
- Uh, én is kaptam egy gyakornoki állásajánlatot, Theodore Scribble-től…; Tudod, ő az a…; na várj, ez így nem jó, fel kell ülnöm. – Az volt a sejtésem, hogy a művelet közben nem véletlenül rúgta majdnem orrba Davidet, ettől pedig elöntött a hála, a szeretet és valami megmagyarázhatatlanul biztonságos jókedv is, úgyhogy alig tudtam elfojtani egy mosolyt; valószínűleg nem is sikerült teljesen, mert mikor Shirley függőleges helyzetbe tornázta magát, ott ült az arcán egy válaszmosoly árnyéka. – Szóóóval, ő az a fazon, aki azokat a klassz rúnás cuccokat gyártja, amikért most él hal minden boszorkány és varázsló. Benne volt az egyik fordítóverseny zsűrijében, még tavaly, és állítása szerint alig várta, hogy „megkaparintson a cégéhez egy ilyen kreatív és tehetséges munkaerőt”. – Izgatottan maga alá gyűrte a lábait, mint egy óvodás, majd immár teljesen feloldódva rám vigyorgott egy előrehulló göndör hajtincs mögül: - Kiderült, hogy nemcsak dísztárgyakat gyárt, hanem egy igencsak komoly fordítói részleggel is büszkélkedhet, ahol szeretettel látna engem, mint gyakornoki munkatársat…; és még csak az sem érdekli, hogy a RAVASZ eredményeimet júliusig nem kapom kézhez, mert máris teljes állást ígérget egy néhány hetes betanulási periódus után. Elég izgalmas, mi?
- Ez nagyon jól hangzik, Shirley.
- Aha, főleg, hogy elég rugalmas lesz a munkaidőm, szóval, ha helyzet van, simán le tudok lépni, hogy segítsek. – Próbálta megőrizni a lelkesedését, ezt tisztán láttam, de a végeredményről sütött, hogy nem teljesen biztos benne, hogy szólok majd neki, ha „helyzet van”. Nem hibáztattam érte, csak mosolyogtam tovább rendületlenül, mert tényleg őszintén örültem annak, hogy a barátaim nem ragadnak benne a háborúban a kelleténél is jobban, és élik tovább az életüket. Megtehették. Akartam is, hogy megtegyék. Semmi okom nem volt azt érezni, hogy cserbenhagynak…; ahogy nekik sem. Jeremy mégis fénysebességgel ugrott bele a folytatásba:
- Mivel az apám lesz a főnököm, én is akkor jövök-megyek, amikor csak akarok. Az öregem annyira boldog már attól is, hogy felhagytam a kamaszos lázadással, és hajlandó vagyok legalább nyárra a nyomdokaiba lépni, hogy esze ágában sincs szorosan fogni a gyeplőt. – Egyszer csak leolvadt az arcáról minden erőltetett bizonygatás, és elvigyorodott. – Az a legjobb az egészben, hogy most, hogy végre benőtt a fejem lágya, már nem is tűnik akkora szörnyűségnek a bűnüldözői pálya. Oké, kicsit ijesztő, de hát tulajdonképpen amúgy is ezt csinálom már egy ideje, nem? Vagy ha nem is egészen ez a helyzet, legalább már látom értelmét annak, hogy az ember a rosszfiúk legyőzésére áldozza az életét.
- Jelentkezel aurornak? – kérdeztem alig leplezve a meglepettségemet.
- Talán – pirult el Jeremy. – De majd csak jövőre. Vagy azután. Majd ha vége lesz ennek az egész háborúsdinak, mindkét fronton. Tudod – bökött oldalba vásott, de gondoskodó vigyorral -, majd ha nem kell folyton rajtad tartanom a szemem, Mimóza.
- Ez kedves – fintorodtam el színpadiasan, noha végtelenül jólesett ez az előrelátó, önzetlen törődés, sőt, egy kicsit zavarba is jöttem tőle; minden bizonnyal ezért csúszott ki a számon a következő kérdés: - Neked mik a terveid, David?
- A legendás lények gondozása professzor beajánlott egy állatfarmra, hogy addig is jó közegben legyek, amíg eldöntöm, pontosan melyik irányba is akarok tovább menni. – Kettőnk közül még mindig ő döbbent meg kevésbé, úgyhogy szinte azonnal válaszolt is a kérdésemre. – A hipogriffek például hihetetlenül intelligens állatok, és a thesztrálok idomításához is adott minden képességem…; meg persze van néhány egzotikusabb állat is, mint a szfinx vagy a sárkányok…; Igazából én sem akartam konkrét terveket gyártani, amíg nem teszünk pontot a dolgaink végére. Teljes mértékben Jeremy álláspontján vagyok. Minek tervezgetni az életet, ha holnap nagy eséllyel meghalunk?
- Hogy mondhatsz ilyet? – sápadt el Shirley. Én meg sem bírtam szólalni a mellkasomba tóduló jeges, fojtogató érzéstől, és ezen az sem segített, hogy David, aki eddig leginkább a térdének beszélt, most egyenesen a szemembe nézett.
- Négyen vagyunk benne ebben a dupla világmegmentős buliban, nem? Kettőnkre jut egy darab legyőzhetetlennek kikiáltott főgonosz. Ti sem gondoljátok komolyan, hogy mind túléljük…;
- Nem egyedül küzdünk, ott van a…; - Shirley olyan erősen harapott rá a szája szélére, hogy kicsordult a vére. Jeremy azon nyomban felé nyújtotta a hímzett zsebkendőjét. - Tudod te is, hogy sokan harcolnak a jó oldalon – fejezte be a lány a zsebkendő mögül.
- Jó, tök mindegy – vont vállat David, majd hála az égnek levette rólam a tekintetét -, a lényeg, hogy egy vasat sem fizetnek ezen a helyen, és csak megfigyelő vagyok, szóval csatlakozom a bármikor ugró bajtársak társaságához. Veled mi a helyzet, Meredith? Jelentkeztél a Gringottsba?

A helyzetben az volt a legnevetségesebb, hogy a teljes nevem vágott gyomron a leginkább, nem az, hogy odafigyelt az ősrégi, naiv terveimre, és nem is az, hogy közvetlenül tőlem érdeklődött róluk. Nem szerettem volna komplett idiótának látszani, úgyhogy gyorsan összeszedtem magam, és elmeséltem a körmeimnek, hogy…;
-…; talán, majd egyszer. Egyelőre minden energiámmal ezekre a csodálatos küldetésekre koncentrálok. Félre ne értsétek, nagyon nagyra értékelem, hogy így számításba vettétek, hogy esetleg szükségem lesz rátok, és örülök, hogy találtatok magatoknak elfoglaltságot, ami boldoggá tesz, de nekem még erre sincs időm. Az örökségem pár évig biztosan elég, hogy munka nélkül is eltartsam magam, a lakás miatt pedig pláne nem kell aggódnom…; illetve…; - Itt következett a nehéz rész, ami miatt egyáltalán belekezdtem ebbe a beszélgetésbe. Nem mintha úgy egyébként nem érdekelt volna, mi van a barátaimmal, de ez volt a legeslegfontosabb minden tervük közül. - A nagyanyám fölajánlotta, hogy lakjam nála, de elég problémás lenne titokban tartanom előtte az ügyes-bajos dolgaimat, szóval úgy terveztem, hogy visszaköltözöm a másik nagyszüleim házába, ahol senki nem kéri rajtam számon, hogyan töltöm az időmet, és ki vagy mi után kémkedek éppen. Aodhfin is ott lesz a szomszédban…; Én csak…; Szóval nem tudom, ti gondolkodtatok azon, hogy esetleg odaköltözzetek velem? Úgy, mint tavaly nyáron?
- Med, más megoldás eszünkbe sem jutott – szólalt meg Shirley egy örökkévalóság után. – Remélem nem etted magad ezen egészen idáig…; mert ha csak egyszer is megkérdezted volna akármelyikünktől, azonnal megmondtuk volna, hogy ez a természetes. Együtt vagyunk benne ebben, még akkor is, ha most éppen magánakcióba kezdtél, és úgy teszel, mintha nem így lenne. Amint meglesz a napló, ott fojtatjuk, ahol abbahagytuk.
- Szükség Szobája 2.0 – fűzte hozzá Jeremy.
- Akkor jöttök velem Skóciába? – El sem mertem hinni, hogy ilyen egyszerű volt az egész, pedig most már én is láttam, hogy csak az én fejemben létezett más megoldás. Nem kellett magányos farkasként viselkednem, mert nem voltam az. Csak azt reméltem, hogy ezt is sikerül majd elhinnem az előttünk álló hónapok alatt.
- Nem tudsz minket lerázni! - Jeremy ezt egy ne legyél már ilyen hülye- pillantás kíséretében bizonygatta nekem, amitől egyszerre éreztem szégyent, reményt és boldogságot. Még David szótlansága sem tudott kibillentetni ebből a szokatlanul sokszínű érzelemgombócból.
- Jó, hogy ezt tisztáztuk, de ez mind csak a nyár…; szórakoztató része. – Shirley kibogozta maga alól a lábát, majd, mivel pontosan tudta, milyen veszélyes nyilvános helyen beszélni ilyesmiről, még akkor is, ha rajtunk kívül senki sincs a kupéban, előrehajolt, és fojtott hangon folytatta. - Med, tudom, hogy első a neked tett ígéretünk, de mivel te magad mondtad, hogy a következő kört egyedül kell lefutnod, a fiúkkal arra gondoltunk, hogy…; szóval a szabadidőnkben csatlakozni szeretnénk…; tudod, Dumbledore klubjához.
- Jó, persze, ez így is van rendjén – hadartam erőltetett mosollyal. Shirley megkönnyebbülten felsóhajtott, Jeremy azonban összehúzott szemekkel meredt rám, és úgy ráncolta az orrát, mintha ki tudná szagolni a titkaimat. Vágtam felé egy minősíthetetlen grimaszt.
- Szuper! Igazából elég jó érzés lesz dupla fronton teljesíteni, pláne, amikor az egyik küldetésünk éppen pihenőágon van. – Shirley körberagyogott minket a lehető leglelkesebb mosolyával – Davidre vetett egy rendre utasító pillantást, amiért valaha is negatív gondolatokat mert hangoztatni ezzel a „dupla”-dologgal kapcsolatban -, aztán hirtelen elkomorodott. - De szerintetek…; szóval szerintetek nekünk kellene megkeresnünk ezzel Dumbledore-t – az igazgató neve alig volt hangosabb egy suttogásnál -, vagy a szüleink tagsága miatt ő maga fog felkérni minket?

Jeremy még mindig engem méregetett, úgyhogy nem volt más választásom, mint kibökni az igazságot:
- Én tegnap felajánlottam neki a szolgálataimat, és el is fogadta, de mielőtt még leharapnátok a fejemet, amiért nem szóltam nektek, megnyugtatásul közlöm, hogy semmiről sem maradtatok le, és ha szeretnétek, akár már holnap az öreg nyakába ugorhattok.

David gúnyosan felhorkantott.
- Megismételnéd ezt még egyszer, lassabban, hogy mi, őszinték és ilyesmikről sosem titkolózók is megértsük? – Vetettem rá egy nagyon csúnya pillantást, Jeremy pedig rendreutasítóan oldalba bökte, aztán hála az égnek rögtön felém is fordult, így nem kellett verbálisan is reagálnom a sértett kisherceg panaszaira.
- Holnap? – kérdezte kissé kipirultan, amiből tudtam, hogy ő is mérges rám. Elvörösödtem a bűntudattól, de ennél több jelét nem szándékoztam adni a lelkiismeret-furdalásomnak, úgyhogy karba tett kézzel hátradőltem, és az ablakon kinézve válaszoltam mindnyájuknak, hátha ebből a pár mondatból megértik, miért nem árultam el nekik a terveimet.
- Igen, holnap. – Nagy levegőt vettem, és megdörzsöltem a homlokomat, mielőtt az üveghez nyomtam. - Csak el kell jönnötök a házavató bulira.
- Milyen buliról beszélsz? – Most már Shirley is ideges volt, olyannyira, hogy megragadta a talárom ujját, és addig rángatta, amíg újra feléjük fordítottam a fejem. Jól van, legyen, akkor a szemetekbe mondom, hogy egy újabb darabot dobtam oda magamból ennek az idióta háborúnak. Tessék. Örüljetek.
- A Rendnek ajándékoztam Regulus vidéki házát.

~o~


Gyűlöltem minden egyes percet, amit a főhadiszálláson kellett töltenem. Ezt az istenverte házat, a nemes és nagymúltú Black család vidéki kúriáját, gyerekkorom emlékeinek visszatérő helyszínét mindenki Dumbledore magántulajdonaként emlegette, még maga Sirius is kocsmának álcázta volna szíve szerint, hogy hatalmas Albus’ feliratot aggathasson az oromzatára. Soha egy szó sem esett arról, hogy én tukmáltam rá az öregre a házat, arról pedig főleg nem beszéltünk, hogyan jutottam hozzá.

Néha láttam az idegen arcokon, hogy félnek tőlem, a halálfaló menyasszonyától, és semmit sem értenek. Ugyanakkor mind pontosan úgy járkáltak, mint Sirius, aki ügyet sem vetett a falakban bujkáló gyerekségére: elszántan, bátran és a háborútól átszellemülten.

Nyomasztott az egész. Idegesített, hogy a főhadiszállás alibije miatt olyan sokszor kell félbehagynom a horcruxvadászatot, hogy ideutazzam és kitegyem magam a mindenlébenkanál Dumbledore faggatózásának arról, hogy mit is csinálok a szabadidőmben, ami miatt a barátaimmal ellentétben nem vagyok hajlandó az ő módszereivel előremozdítani az Ügyet. Hiába magyaráztam el neki ezerszer, hogy Keara származásának hála nekem megvan a saját bajom, és hogy meg kellene elégednie a gyűléseken felvetett gondolataimmal, természetesen semmilyen kifogás nem altatta el az öreg gyanakvását.

Azt kívántam, bár ne figyelne és feszülne körülöttem a sok elhivatott harcos, és bármit megtettem volna, hogy kizárjam a fejemből az izgatott sutyorgásukat. Így hát minden egyes alkalommal, amikor a főhadiszálláson kellett időznöm, megközelítőleg félóra bólogatás és biztató mosolygás után bezárkóztam Regulus szobájába, hogy aztán ki se mozduljak onnan, amíg nem muszáj. Bár azt mondhatnám, hogy menekülés volt. De hát hogyan menekülhettem volna egy olyan helyre, ahol minden aprócska porszem a halott vőlegényem hiányát ordította felém? Annyira más volt minden, mint a Grimmauld téren.

Nem számított. A hétvégék nem számítottak. Minden hétvége a családé volt, Malfoyéknál éppúgy, mint minden szerencsés embernél, így hát hétvégén meg sem próbálhattam nemhogy becserkészni, de még megfigyelni sem őket. Olyankor túl nagy egységben, túl nagy nyugalomban voltak.

Ezért nem számított, hogy én minden egyes hétvégén darabokra estem szét.

~o~


A Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály folyosói korántsem voltak számomra ismeretlenek, a szülészeti osztályon azonban tíz évesen jártam utoljára, azóta pedig eltelt annyi idő, hogy idegenül érezzem magam a színes műanyagszékeken.

Sirius és James éppen Potterék újonnan vásárolt házának nappaliját festették Godric’s Hollow-ban, amikor Lily magzatvíztől csattogó talpai kitántorogtak a konyhából – a leendő anyuka éppen sütit sütött a két hóhányónak, és egyáltalán nem örült neki, hogy a trónörökös az előírt huszonöt perces sütési idő lejárta előtt jelezte érkezési szándékát. James sem nyakig festékesen képzelte el apai születésnapját, és azt hiszem, Sirius sem volt még igazán felkészülve a nagy izgalmakra, mert elfelejtett cipőt húzni, és jelenleg is egy szál zokniban üldögélt mellettem. Egy szóval egyikünk sem volt a helyzet magaslatán, de négyünk közül azért mégis engem ért legváratlanabbul a hír; James baglya éppen akkor pottyantotta a fejemre a levelet – SZÜLÜNK! -, amikor Lucius Malfoy után kémkedtem teljes inkognitóban. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem buktam le a szőke ciklon előtt.

Ahhoz képest, hogy az ő bőrét próbálom menteni, elég tehetségesen szabotál a kisfickó – gondoltam ellágyulva, miközben lassan tövig rágtam a körmeimet a várakozás izgalmai közepette. Mert lehet, hogy mindnyájunkat felkészületlenül ért a legifjabb Potter születése, de ez, ha lehet, csak fokozta a helyzet boldog izgatottságát; olyan gyakran villantottuk egymásra a gyerekesen ideges vigyorainkat, hogy az arcizmaim lassan nem is ismertek más kifejezést. Minden más érzés eltűnt belőlünk a karácsonyi várakozáshoz hasonló izgalmon kívül, és egyszer csak maga az érzés bajnoka, James is egy thesztrál sebességével illant el mellőlünk, miután végre valahára kinyílt a szemközti kórterem ajtaja, mire azonban felfoghattam volna, hogy kettesben maradtam Siriusszal, már vissza is száguldott hozzánk, hogy mindkettőnket karon ragadjon, és bevonszoljon az újszülött anyaoroszlán barlangjába.

Sirius magabiztos vigyorral vette szemügyre a nap győzedelmes párosát, hiszen pontosan tudta, mivel érdemelte ki a meghívást. Én igyekeztem úgy tenni, mintha fogalmam sem lenne, miért jár pont nekem a megtiszteltetés, hogy már rögtön a születése után szemügyre vehetem a trónörököst – sőt, hogy egyáltalán a várakozásban is osztozhattam a nyilvánvaló keresztapa-jelölttel és magával az apával. Az értesüléseimet, miszerint én lennék a keresztanya-jelölt, nem éppen hivatalos forrásból szereztem, és bár abban sem lehettem biztos, hogy ebben a világban, itt és most bármi is helytálló belőlük, azért sejtettem, hogy nem a véletlen sodorta éppen az én fejem fölé James baglyát. Úgyhogy a megilletődöttség, amivel az ajtóban toporogtam, nagyjából teljesen a nemrég meglelt színészi tehetségem gyümölcse volt – a boldogság viszont, ami a lelkemet feszegette, a legkevésbé sem. Magam sem tudtam, mikor éreztem utoljára valami ehhez foghatóan őszinte és tiszta dolgot.

Annyira lefoglaltam a gondolataimat, hogy alig vettem észre Lily jelentőségteljes pillantásait, meg azt, ahogy Jamest bökdöste a könyökével.
- Med, közelebb jönnél, hogy vess egy pillantást a jóképű Potterek következő generációjára? – Az újdonsült apa hívogató vigyort küldött felém, amitől Lily noszogató tekintete is értelmet nyert, ami pedig mindennél fontosabb, James hasfalának sem kellett elszenvednie több támadást, miután teljesítettem a ragyogó arcú szülők kérését.
- Persze– motyogtam zavartan, miközben feléjük bukdácsoltam -, csak... én csak…; az ott a kezedben él, Lily. Létrehoztatok valami…; valami élőt.
Lily felkacagott, és James sem tudta elfojtani az újabb vakító mosolyát.
- Hát, igen…; és szeretnénk, ha ez így is maradna – Elhiheted, hogy én is. Ha tudnád, mennyire…; -, szóval…; Jamesszel arra gondoltunk…; Med, szeretnénk megkérni rá, hogy Siriusszal együtt segíts nekünk vigyázni a kis Harryre.
- Harry Jamesre - javította ki játékos évődéssel James. – És amit Lily most megpróbál kinyögni, az az, hogy szeretnénk, ha te lennél a kis kópé keresztanyja a nagy kópé Sirius Black oldalán. Vállalod?
- Viccelsz? –A kedvenc mókamesterem kedvenc szava félig sírva, félig nevetve bukott ki belőlem, ettől pedig valami különös oknál fogva James is dörzsölgetni kezdte a szemét.
- Hát akkor, Miss Field – mondta némi köhögésnek álcázott torokköszörülés után -, íme a keresztfia…; ha már úgy esett, hogy Sirius csak önt tudta hosszú távra összeszedni ennyi év alatt.
- Oda se figyelj Jamesre, Med! – Lilyn meg sem látszott az órákig tartó vajúdás, képes volt egyszerre ádázul nézni a földöntúli boldogságtól sugárzó Jamesre, és tökéletesen kisimult anyai pillantással felém nyújtani a fehér csomagot.

Harry James Potter kicsi volt és nagyon könnyű; úgy simult a tenyerembe, mintha minden aprócska mozdulatával a minket összekötő ezernyi sorsfonál feszülését követné - mintha pontosan tudná, milyen sok helyen fonódott egybe már eddig is a történetünk, és ami a legfontosabb, mintha ez egyáltalán nem is zavarná. A világ legkülönösebb, legszívszorítóbb érzése volt a karomban tartani őt.

Eleinte csak a sűrű, sötét haja látszott ki a pólyából, de közös munkával addig bogoztuk a vásznat, amíg elő nem bukkant a csendes nyugalommal nyöszörgő babaarc minden részlete. Kék szeme volt, min az összes újszülöttnek, de én már tudtam, hogy hamarosan Lily tekintete pislog majd rám, és abban a pillanatban, hogy a hurkás kis ujjaival a hajam után kapott, az is bizonyossá vált számomra, hogy semmi sem volt hiába. Levenni a terhet Harry Potter válláról talán az egyetlen valamire való cselekedet volt egész életemben.
- Tudom, hogy zavar, ha az első csók nedves – suttogtam a füléhez hajolva a szememet elöntő könnyek fátylán át -, de nem bírom ki bőgés nélkül, kisember…; vigasztaljon, hogy vagyok olyan jó, mint a kis húzott szemű. – Csuklásszerű zajjal kaptam levegő után, majd kislányos zavarral belenevettem a puha, meleg gödröcskébe a nyaka és a válla között. Eszembe jutott, amit egyszer Jeremy mondott nekem: hogy a halálnál csak egyetlen dolog komolyabb: az élet. Ezt éreztem minden porcikámban, ahogy magamba szippantottam a semmi máshoz nem hasonlítható babaillatot. A kifejezés minden egyes értelmében a kezemben tartottam Harry Potter életét, és ebben a pillanatban úgy éreztem, még soha semmit sem vettem ennyire komolyan. - És tudod mit? – folytattam hát alig hangosabban a légyzümmögésnél, mert ekkora igazságokat csak így lehetett elárulni valakinek -, ezermillió százalék, hogy máris sokkal-sokkal jobban szeretlek, mint ő valaha is. És sosem foglak bántani…; és azt sem hagyom, hogy mások bántsanak. Mindentől megvédelek majd. Ígérem neked.
- Jól vagy, Med? – James összevont szemöldökkel meredt rám, amikor újra feléjük fordítottam a kipirult arcomat, Lily azonban a könnyeim tükörképe mögül mosolygott rám, és ha nem is hallotta, talán érezte a szavaim súlyát. Sosem volt még ilyen könnyű visszamosolyogni valakire.
- Soha jobban – bólintottam James felé, majd vigyorogva hozzátettem: - Csak felsoroltam neki a keresztanyai jogaimat és kötelezettségeimet, hogy időben megtudja, mit kérhet rajtam számon, és mit nem. Így igazságos, igaz?

*


Amint becsukódott mögöttünk a kórterem ajtaja, elillant az új élet varázsa; hirtelen kínos csend ülte meg a folyosót, és Sirius látványosan kerülte a tekintetemet. Eszem ágában sem volt társalgást kezdeményezni, egyrészt, mert nem az én feladatom volt, másrészt, mert már régen másfelé jártak a gondolataim. Azt fontolgattam, megéri-e még visszamennem a Malfoy kúriához, vagy ideje lenne inkább elindulnom arra a másik helyre…; Éppen az órámat vizsgálgattam, amikor Sirius végre megszólalt:
- Rég találkoztunk.

Ettől egyszerre támadt kedvem sírni és nevetni, de leginkább csak rászakadt a vállamra valami megnevezhetetlen kimerültség.
- Így is lehet mondani – feleltem végül néhány különösen visszhangzó lépés után.
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy, hogy tulajdonképpen minden hétvégén találkozunk a vidéki házban – magyaráztam türelmesen, mintha nem is dühítene, hogy szándékosan birkaként viselkedik. A fekete bárány. – Az más kérdés, hogy sosem beszélünk.
- Mert a gyűlések nem arról szólnak, hogy…;
- Hóóó, ácsi! – Időközben egy emelettel lejjebb jutottunk, de szerencsére ez a folyosó is épp olyan kihalt volt, mint az előző. – Nem haragszom rád, oké? Hónapokkal ezelőtt történt, és nem tagadom, jólesett volna egy bocsánatkérés, de ismerlek annyira, hogy a legkevésbé sem számítottam rá. Azt is elfogadom, ha neked ez a nem-beszélősdi teljesen megfelel, komolyan, van elég gondom nekem is, nem akarok a nyakadon lógni, ha ennyire nem szeretnéd. Csak ha így van, akkor ugorjuk át ezeket a felesleges köröket.

Sirius nem torpant meg, de bosszantóan lelassított, ezért én sem száguldozhattam mellette a hangulatomhoz illő sebességgel; szinte vánszorogva haladtam tovább udvariasan az oldalán, miközben időnként egy-egy lopott pillantással ellenőriztem, hogy készen áll-e már a válasszal. Gondoltam, hogy sokáig fog tartani, még arra is számítottam, hogy esetleg nem azok a szavak hagyják el a száját, amikre számítok, de arra nem készültem föl, hogy egy egetrengető sóhaj után csak ennyit mond:
- Mikor nőttél föl ennyire?
- Tessék? – Igyekeztem palástolni a döbbenetemet, de már a továbbsétálás is akkora erőfeszítést igényelt, hogy minden kéretlen érzelem ott ragadt az arcomon, mielőtt a tartalékaimmal lekaparhattam volna onnan.
- Az a Med, akit én ismerek, már hónapokkal ezelőtt hisztizve ostromolt volna, hogy ne legyek már ekkora barom.
- Te azt vártad, hogy én keresselek azok után, ahogy újévkor beszéltél velem? – Egy pillanatra meg kellett állnom, hogy hitetlenkedve megcsóváljam a fejem, aztán arra jutottam, hogy Sirius most már aztán igazán elmehet a fenébe, és a fiú tempójával nem törődve megszaporáztam a lépteimet.
- Mi? – Természetesen semeddig sem tartott neki, hogy utolérjen, és annak ellenére, hogy ő volt Sirius Black, még az elutasítást is értette, mert egy vállrándítás után meg sem próbált többé hozzám érni. – Nem, dehogyis, én csak…; Figyelj, eléggé szégyelltem magam, és minél tovább húztam a bocsánatkérést, annál gázabbnak tűnt az egész, és…;
- Tudom - préseltem ki magamból szuszogva, miközben köszönésféleképpen odabiccentettem a recepciós boszorkánynak. A következő mondatot már az ispotály falain kívül dobtam Sirius felé, miután levágódtam a legközelebbi tiszta padra. - Mármint értem, és mondom, nem haragszom, csak egy egészen picit, és azt is azért, mert ilyen sokáig megvoltál anélkül, hogy kerestél volna.

Sirius zsebre vágott kézzel cövekelt le előttem, úgy kémlelte dacos elszántsággal a földet. Egy illanó másodpercre annyira hasonlított Regulusra, hogy öklömnyire szorult tőle a gyomrom.
- Megtudtam, amit akartam…; - kezdte a betont rugdosva - másoktól. Úgy értem, nem veszítettelek szem elől, vagy ilyesmi. Érdekelt, mi van veled, nagyon is, csak utáltam, hogy akkora állat vagyok, és nem volt erőm beismerni neked.
- Nem is kellett volna, mert tudom. Mindig is tudtam. – Nagy levegőt vettem, majd egy félmosollyal a szám körül finoman bokán rúgtam. – Ez a lényege a fogadott testvér- dolognak, nem?

Valami mosolyféle már az ő arcán is játszadozott, de bujkált benne egy csipetnyi szégyen és valamennyi szomorúság is, amit nem tudtam hova tenni, amíg meg nem szólalt.
- Már nincs is szükséged fogadott testvérre, Med. Kibékültél a bátyáddal, nem? – Hirtelen annyira, de annyira gyerekes és szeretnivaló volt, hogy igazi testvérként lendítettem felé újra a lábamat, mindenféle kíméletesség nélkül. Fel is szisszent, én azonban nem foglalkoztam vele, csak csípőre tettem a kezem, és a tőlem telhető legnagyobb tekintettel álltam meg előtte.
- És ennek mégis mi köze van hozzánk, hm?
- Semmi – pislogott rám a bokáját markolászva -, én csak…;
- Sirius, tudod, milyen nap van ma? – szakítottam félbe, magamat is meglepve az elém ugró gondolattal.
- Július 31. – vágta rá meglepetten.
- Tudod, mi történt ma?
- Megszületett a keresztfiunk? – Bizonytalanul félredöntötte a fejét, de nem kezdett el kérdésekkel bombázni az elmeállapotomat illetően, amiért hálás voltam. Elég nehéz volt ez így is.
- Nem úgy ma. – Lesütöttem a tekintetemet. – Egy évvel ezelőtt.
- Fogalmam sincs. – Tágra nyílt szemekkel hátrált egy lépést, és ezzel akaratlanul is elárulta, hogy nagyon is tudja, miről beszélek.
- Azt kérdezted, mikor lettem ilyen felnőtt – néztem hát újra a szemébe. – Ha érdekel, megmutatom azt is, hogy hol.

*


Természetesen volt annyi eszem, hogy ne a barlang bejáratához hoppanáljak Siriusszal, de ez nem jelentette azt, hogy nem szökött ki minden levegő a tüdőmből és minden vér az arcomból, amint a közeli part fövenyéhez ért a lábunk. Fázósan összehúztam magamon a vékony kardigánt, amit otthon magamra kaptam, amíg Sirius felcibálta magára David egyik cipőjét, majd irigy pillantást vetettem a tengerre, ami velem ellentétben az alkalomhoz öltözött; a tajtékzó hullámok haragoszöldre festették a gallérját, a habok pedig könnyekként pöttyözték be az erőszakos halál gyászköpenyét. Mindenről megfeledkezve követtem a vad táncot, amit helyettem, értem, Regulusért és egy elveszett jövőért járt a felsorolt dolgok gyilkosa, amely azt az átkozott barlangi tavat is táplálta – nem gondoltam semmi másra, csak arra, milyen igazságtalan az egész. Aztán Sirius a vállamra terített egy pulóvert, amit szintén a házunkból csent el magának, és akkor már csak az járt az eszemben, mennyire hiányzik még mindig az öccse.
- Itt halt meg? – kérdezte csendesen, mire eszeveszett remegésbe kezdett a térdem, és a feltörni készülő zokogással vívott harcom is veszni látszott. Sirius fél kézzel átkarolta a vállam, én pedig megkapaszkodtam a derekában, és megkapaszkodtam a hangjában bujkáló őszinte szomorúságban is, mert éppen erre volt szükségem: arra, hogy valaki másnak is ilyen nagyon hiányozzon Regulus. Arra, hogy Sirius legyen ez az ember. Arra, hogy vége beismerje, hogy ő az.
- Igen - hazudtam hát szipogva, mert igazából mindegy volt a hol és a mikor. Csak a miért számított, de arra még ez az új, nyíltan gyászoló Sirius sem kérdezett volna rá, hiszen nem volt oka kételkedni az áruló halálfaló meséjében. Ő a kisfiút gyászolta, én a férfit.
- Hogy…; hogyan?
- Megfulladt. – Úgy suttogtam a szót, mintha nem jutna eszembe minden egyes fürdéskor, mintha csak egy lenne a sok ezer másik szó közül. Mintha nem lenne ereje. Mintha nem lenne hatalma. Mintha nem átkoznám el minden nap.
- Úgy érted…; - Most már Sirius is remegett, de ketten együtt valahogy már nem volt olyan veszélyes sem ez, sem a sírás. – Úgy érted, nem az avadával, hanem…; hanem…;
- A lényegen úgysem változtat – szakítottam félbe gyengéd határozottsággal, majd a felsőm ujjába töröltem az orrom, és arra gondoltam, mennyit piszkálna ezért az egyetlen mozdulatért Regulus. Sirius észre sem vette, pedig egyenesen rám nézett, bele a szemembe, és akkor már nem remegett és nem sírt, csak úgy fürkészte a vonásaimat, mintha egy különösen bonyolult könyvet próbálna meg értelmezni.
- Még mindig hiányzik?
- Mit gondolsz, miért kellett ma eljönnöm ide? – Leszegtem a fejem, mert nem bírtam el a pillantása súlyát.
- Nélkülem is jöttél volna? – erősködött az állam alá nyúlva.
- Nélküled is.

Egy ideig még meredt rám a zavarba ejtően megfejthetetlen arckifejezésével, majd elengedte az állam, és az oldalához ejtette a másik kezét is.
- A francba, Meredith – motyogta megsemmisülten. – Te tényleg szeretted azt a kis hülyét.
- Eddig tartott elhinni? – Hirtelen dühös voltam rá, olyan dühös, mint még soha. – Én sosem felejtettem el, ki lakott a tetoválás meg a tengernyi sértettség és gőg mögött. >Én sosem felejtettem el a kisfiút, akit hétévesen megismertem. Talán, ha egyszer, csak egyetlen egyszer hagytad volna magad emlékezni arra a végtelen jóságra és szeretetéhségre, ami a testvéred szívében lakott, ha csak egyetlen egyszer megpróbáltál volna az álarca, az utálatod ellen felhúzott páncélja mögé látni, akkor…;
- Elviszlek a Grimmauld térre. – Sirius mindeddig némán tűrte a kitörésemet, még a szemét sem sütötte le, most azonban jó néhány lépést hátrált, úgy nyújtotta felém a kezét.
- Tessék? – kérdeztem a rend kedvéért a maradék haragom hevével, mert menekült a szavaim elől, gyáván megfutamodott az igazságot hallva, de közben már a mondatát babusgattam, és Regulus szobájára gondoltam.
- Most rögtön – mondta megjátszott nyugalommal. - Akarsz jönni vagy nem?

Hát persze, hogy akartam.

*


Pár másodpercig a kilincset markolva egyensúlyoztam Regulus küszöbe fölött, és reménykedve vártam, hogy féltékeny támadást indítson a jelenlétem ellen, hogy megóvja tőlem az odabent szuszogó gazdáját. Aztán meghallottam Sirius bosszankodó ciccegését a lépcső közepéről, és fájó szívvel belöktem az ajtót, hogy egyedül léphessek be az egyetlen helyre, ahol Regulus még mindig jelen volt egy kicsit.
- Miért kellett úgy elrohannod? Már azt hittem…;
Mosolyogva hunytam be a szemem, amikor megláttam Sirius kipirult arcát, mert akkor már tudtam, hogy ő is érzi, hogy nem képzelődöm, hogy a hónapokig tartó távollétem nem tudta kitörölni a vőlegényem emlékét ebből a szobából.

Hosszú percekig mozdulatlanul szívtam magamba a rám törő, szokatlanul valóságos nyugalmat – azt a nyugalmat, amit egész életemben talán egyedül csak Regulus jelenlétében éreztem -, ezért alig érzékeltem, hogy Sirius csöndes köröket ró a helyiségben, ahová valószínűleg évek óta nem tette be a lábát. Amikor végül megtorpant az éjjeliszekrényen sorakozó fényképek előtt, önkéntelenül is mellé léptem, hogy a kezembe vegyem a képet, amit utoljára egy másik világban tartottam a kezemben - nem is én, csak valaki, aki lehettem volna. Regulus az egyik karjával a derekamat ölelte, a másikkal pedig megpróbálta eltakarni az arcát, de a mozdulat jóval a mágikus vaku villanása után indulhatott el, mert még bőven volt hely a képen a játékos mosolyának, ami ugyan leginkább a fotósnak szólt, mégis az én nevetésemben érkezett rá a válasz. Olyan boldogok és önfeledtek voltunk, amilyennek már elképzelni sem tudtam magamat, és ettől üresnek és öregnek tűnt minden porcikám, amit pár perce még betöltött a szoba visszás, felemás vigasza. Aztán eszembe jutott, hol készült a kép, hogy ki is volt az, aki miatt Regulus tréfásan el akart bújni a tenyere mögé, és a kezem öntudatlanul is megindult a zsebem felé. Mielőtt azonban belesüllyeszthettem volna a kincset érő emlékfoszlányt, Sirius gyengéden megragadta a csuklómat.
- Semmit sem kell elvinned innen, Med – mondta csendesen. – Akkor jössz vissza, amikor csak akarsz. Csak egy szavadba kerül. – El akartam magyarázni, hogy semmi másra nincs most innen szükségem, erre az egy fényképre azonban jobban, mint bármire az öccse tárgyai közül, ezért muszáj elvinnem, muszáj kiragadnom az emlékét őrző szentélyből, de mielőtt megszólalhattam volna, esetlenül magához ölelt, és a fejem búbjára suttogta: - Sajnálom, hogy újévkor olyan idiótán viselkedtem. Nem akartalak még én is bántani. Bármikor elhozlak ide, megígérem, még akkor is, ha sosem bocsátasz meg, amiért eddig távol tartottalak ettől a helytől, még akkor is, ha…; ha sosem bocsátod meg, hogy már azelőtt is mindent megtettem, hogy távol tartsalak Regulustól. Ne haragudj rám, Med. Kérlek, ne haragudj rám.
- Nem haragszom – feleltem a mellkasába fúrva az arcomat, és a semmiből jött egyformaságunk minden erejével viszonoztam az ölelését. Az egyik kezemmel. A másikkal villámgyorsan zsebre vágtam a fényképet.

~o~


- Emlékeztess rá, miért is kell most a legcsodásabb mosolyommal toporognom a kígyóbarlang bejáratánál. – Hátat fordítottam Mrs. Blacknek, és úgy tettem, mintha Regulus talárját igazgatnám. A sápadtságomat és az idegességtől öklömnyire szorult gyomromat a vőlegényem elől is szerettem volna elrejteni, de ennél most százszor fontosabb volt, hogy a leendő anyósom ne hallja meg a bosszús motyogásomat, miközben ezredik alkalommal is végigsimogatja az étkezőasztalra terített makulátlan abroszt.
- Nem szeretnénk halálfalókkal teletömni az esküvőnket. – Regulus egy pillanat alatt felmérte a lelkemben dúló vihart, így hát felvette a szerepét, és úgy hajolt a fülemhez, mintha csak láthatatlan szöszöket szeretne kiszedni a hajamból. – Már az is elég nagy kihívás, hogy botránytól mentesen tereljük egy helyiségbe az anyámat és a bátyámat, ezért nagyon helyesen úgy döntöttünk, hogy csak azokat hívjuk meg az esküvőnkre, akik valóban a legjobbat akarják nekünk, és még véletlenül sem fontolgatják a likvidálásunkat. A nagyanyád és az anyám hosszas könyörgés után bele is ment a leszűkített vendéglistába…;
-…; de csak egy feltétellel – sóhajtottam fel. Mrs. Black jelenlétére fittyet hányva Regulus nyaka köré fontam a karomat, majd lábujjhegyre állva a vállgödrébe nyomtam az orromat. Késlekedés nélkül viszonozta a gesztust; úgy ölelt magához, mint egy különösen értékes porcelánbabát, és kedveskedve a hajamba szuszogott.
- Csak egy ebéd, bogaram. Csak néhány óra a Black cirkusz társaságában, hogy még véletlenül se érezzék úgy, hogy kimaradnak valamiből. Mire kettőt pislogsz, már vége is lesz. Gondolj arra, hogy végül is a családomról van szó – tette hozzá némi töprengés után.
- Ezt örömteli gondolatnak szántad? – morogtam rosszkedvűen, mire felnevetett.
- Akkor gondolj arra, hogy nem bánthatnak.
- Fizikailag nem…;
- Lelkileg sem, ha fogom a kezed, és a másik oldaladon ott ül a rettentően félelmetes nagyanyád. Márpedig így lesz, jó?
- Megígéred? – Gyerekesen viselkedtem, de a helyemben más is olyan rémülettel csimpaszkodott volna a barátja nyakába, mint egy hároméves az anyukájáéba mennydörgés idején; egy esküvőpótló ebéd a teljes Black famíliával…; erre szokás azt mondani, hogy az ellenségemnek sem kívánnám. Persze ebben az esetben ennek nem igazán volt jelentősége, tekintve, hogy ők maguk az ellenségeim és/vagy rendszeresen együtt mulatoznak velük…; A lényeg, hogy csöppet sem hasonlítottam egy felnőttkor küszöbén álló menyasszonyra, ahogy Regulust fojtogattam a szeretetemmel és a rettegésemmel, de ez a jelek szerint egyáltalán nem zavarta, mert éreztem, ahogy a fülem mellett mosolyra húzódik a szája.
- Megígérem. – És ez lett volna a végszó, ami után kínkeservesen elengedem a leendő férjemet, ha nem villant volna fel valami nagyon fényes és nagyon mágikus alig pár lépésre tőlünk.

Gyorsabban rebbentünk szét, mintha Mrs. Black ránk kiáltott volna, és úgy pislogtunk az ajtóban vigyorgó Narcissára, mintha még életünkben nem találkoztunk volna vele – ami azt illeti, ilyen vidámnak tényleg nem láttam még soha. Üdvözlés gyanánt meglóbálta felénk a kezében tartott fényképezőgépet, majd udvariasan odaköszönt a még mindig feleslegesen sürgölődő Mrs. Blacknek, akinek az előző öt perc illetlenségéből egyetlen másodperc sem szúrt szemet.
- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni titeket – lépdelt felénk légies könnyedséggel a lány -, csak magatokhoz képest meglehetősen aranyosan festettetek, és nem tudtam kihagyni a lehetőséget, hogy megörökítsem a pillanatot. – Sebtében megölelte Regulust, majd alig észrevehető hezitálás után engem is átkarolt egy röpke pillanatra. Amikor elhúzódott, és meglátta az arckifejezésemet, felkacagott. – Ne vágj már ilyen rémült fejet, én csak az előfutár vagyok, a többiek kicsit később jönnek. Nem gond, ugye, Walburga néni? – Mrs. Black látványosan megkönnyebbült a hírtől, majd kiviharzott a konyhába, hogy vessen még egy utolsó utáni pillantást a hétfogásos remekműre, amit „egyszerű ebédnek” csúfolt.
- Luciusnak be kellett ugrania a minisztériumba, valami fontos ügy miatt – folytatta Narcissa egy leheletnyit haloványabb mosollyal. Lucius említésére mintha több fokot csökkent volna a hőmérséklet a szobában; tetőtől talpig megborzongtam, mire Regulus önkéntelenül is magához ölelt. Gyűlöltem Luciust, még akkor is, ha tulajdonképpen neki köszönhettük azt, hogy egy kis ebéddel megúsztuk az esküvői Black-kérdést: amikor ők esküdtek Narcissával, Lucius egy halálfalógyűlésen közölte Regulusszal, hogy vagy egyedül teszi tiszteletét az eseményen, vagy sehogy. Így szépen otthon maradtunk mind a ketten, és elégedetten vártuk a napot, amikor erre a húzására hivatkozva udvariasan eltilthatjuk a saját esküvőnktől. – Amilyen fiatal, olyan sokat adnak már most a véleményére…; - Talán csak a saját ellenszenvem miatt, de úgy éreztem, Narcissa erőltetett büszkeséggel osztja meg velünk mindezt, és ehhez képest szemmel láthatóan kivirul, amikor végre másról beszélhet; arról, amiről igazán szeretne. Kislányos zavarral fordult felénk, és kicsit erősebben szorította a kameráját, mintha előre félne a reakciónktól. - Amíg megérkezik, csinálhatnánk rólatok pár képet a kertben…; Lucius nem igazán kedveli ezt a hobbimat, szerinte közönséges dolog, de én nagyon szívesen készítenék néhány portrét a kedvenc unokaöcsémről és a menyasszonyáról…; Persze csak, ha nektek is van kedvetek hozzá.
- Naná, hogy van – vágta rá Regulus egy olyan sugárzó mosoly kíséretében, amit ritkán láttam az arcán családtag közelében. Narcissa olyan boldogan ragyogott vissza rá, hogy a döbbenetem ellenére is őszinte hálával biccentettem felé, és most először bántam, hogy nem lehet majd ott az igazi nagy napon.
- Köszönjük, Narcissa, ez nagyon kedves tőled – szuszogtam neki oda egy bocsánatkérés hangsúlyával, és mást is mondtam volna még neki, de már röpültem is a kert felé száguldó Regulus után, aki, ahogy ígérte, innentől kezdve nem engedte el a kezem.


~o~


A Legújabb Meredith Fieldnek, aki hetek óta mást sem csinált, csak megfigyelés alatt tartotta Lucius Malfoyt és annak viskóját, na meg hétvégenként álcázó látogatásokat tett a Főnix Rendjének főhadiszállásaként működő saját tulajdonú viskójában, a felsoroltakon kívül volt még egy furcsa tulajdonsága: a hétfő volt a kedvenc napja. A hétfő ugyanis egyet jelentett a szabadulással és Lucius Malfoy rendszeres minisztériumi látogatásával, sőt, a hétfő volt az a nap is, amikor az utóbbinak köszönhetően Narcissa Malfoy szabadnapot adott az aranyvérű szokásból fogadott dajkájának, és egymaga hódolt az anyaság örömeinek.

Hétfőn tehát semmi más nem állt köztem és Denem naplója között, mint egy néhány hónapos csecsemő, az anyja és egy házimanó.

Az elmúlt hetekben azt is megfigyeltem, hogy míg a Sötét Jegy birtoklói úgy suhannak át a Malfoy kúria kovácsoltvas kapuján, mintha az csupán egy illúzió volna, a házaló árusoknak, a cselédeknek és a magamfajta lopni vágyóknak bizony már ezen a ponton be kell jelenteniük magukat. Így egy röpke órával az után, hogy a kémény füstjének zöldre váltó színe jelezte Lucius távozását, már tisztes távolságban, egy alkalmas fűzfa árnyékában ledobtam magamról apám láthatatlanná tévő köpenyét, a talárom zsebébe tömködtem, és tökéletes nyugalommal a kapuhoz sétáltam, mintha nem is lenne ennél jobb dolgom. A pálcámmal rákoppintottam a fekete rácsokra, majd amikor azok visszapislogtak rám, elbűvölő mosolyt varázsoltam az arcomra, és megtettem azt a lépést, ahonnan már nem tudtam visszatáncolni: köszöntöttem a ház asszonyát.

A kapu azon nyomban kitárult, amint kiejtettem a számon a nevemet, de ez mit sem rövidített az előttem álló, végetlennek tűnő úton. Kényelmes tempóban lépkedtem a csikorgó murván a távolban csillogó impozáns bejárati ajtó felé, közben pedig azt mondogattam magamnak, hogy nincs mit veszítenem. Persze tudtam, hogy hazugság – éppoly jól tudtam, mint azt, hogy Narcissa valószínűleg az ajtó másik oldalán toporog, és szándékosan várakoztat meg a mennydörgő kopogásom után, hogy ezzel is jelezze a veleszületett felsőbbrendűségét. Mindkét tudást mélyen elrejtettem egy álarc alatt.

Amikor végre valahára kinyílt az ajtó, a legnagyobb meglepetésemre két szempár pislogott rám: egy, amit jól ismertem, és amit rengetegszer láttam eltűnni egy fényképezőgép lencséje mögött, és egy másik, sokkal kisebb és álmosabb, amihez ebben a formában még sosem volt szerencsém.
- Meredith – köszöntött hűvösen Narcissa, majd dobott egyet a karjában nyöszörgő kisbabán. – Minek köszönhetem a látogatást?
Sietve erőt vettem a döbbenetemen – nem számítottam rá, hogy Draco ébren lesz -, és felmutattam a Grimmauld téri házból elcsent fényképet.
- Szeretném elkérni a többit, amit aznap csináltál. – Küldtem felé egy te biztosan megérted-pillantást, és enyhén előrebillentettem a testsúlyomat, Narcissa azonban egy tapodtat sem mozdult, semmi jelét nem adta annak, hogy be akarna engedni a házába.
- Honnan veszed, hogy nem égettem el az áruló unokaöcsém minden képét? – kérdezte összehúzott szemmel, és bár némiképp nyúzottnak látszott, a veleszületett gőgjének hála magabiztosan játszotta a vizsgáztató tanár szerepét. Draco érdeklődve pislogott rám az anyja aranyló tincsei mögül, mit sem érzékelve a kóstolgatásból.
- Honnan veszed, hogy nem azért jöttem, hogy megtegyem helyetted? – vágtam vissza főlényesen, hogy nyilvánvalóvá tegyem, kettőnk közül kinek van joga igazán elárultnak érezni magát. Narcissa biccentett egyet, de még hossz percekig méregetett, mielőtt a lábával kijjebb lökte az ajtót, és a szabad kezével beinvitált a házba.

Amint átléptem a küszöböt, egy pillanat alatt gyökeresen megváltozott a hangulata: elmesélte, hogy Draco nemrég evett, de valamiért nem tudott elaludni, majd megkért, hogy várjak a szalonban, amíg leteszi a kiságyába, hátha most már megnyugodott a pocakja. Esküszöm, hogy ezt a szót használta. Narcissa hirtelenjében olyan különös nyugalmat árasztott, amit utoljára Lilynél tapasztaltam, és ettől olyan érzésem támadt, mintha nemcsak udvarias, hanem egyenesen kedves lenne velem. Nagyon erősen kellett koncentrálnom a tervemre, hogy ez a váratlan fordulat el ne térítsen valamilyen végzetes irányba. Ez volt az én egyetlen, nagy lehetőségem arra, hogy megkaparintsam a horcruxot. Nem engedhettem meg magamnak, hogy holmi szokatlan barátságosság befolyásolja a mesterien átgondolt lépéseimet.

A szalonban ücsörögve azért megengedtem magamnak néhány kevésbé céltudatos gondolatot is; képtelen voltam elnyomni a fejemben annak a sok eseménynek az emlékképét, ami nekem köszönhetően nem fog itt megtörténni. Az elégedett vigyort már meg sem próbáltam távol tartani az arcomtól, pedig Narcissa éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy visszatérjen a helyiségbe.
- Azonnal elaludt – közölte vidáman, majd mielőtt megnyugodhattam volna, hogy időben letöröltem a képemről az ostoba mosolyt, leült velem szemben, és könnyedén megjegyezte: - Úgy látom, jól érezd magad a bőrödben. - Meg mertem volna esküdni rá, hogy a hangjában vád csendült, ezért hagytam, hogy a vállaim előre essenek, és magam köré fontam a karomat.
- Nincs okom panaszra, nem igaz? Hiszen sikeresen elvégeztem a Roxfortot, és előttem az élet. – Narcissa rezzenéstelen arccal meredt rám mindaddig, amíg hozzá nem tettem: - Most, hogy vége az iskolának, már soha többé nem vagyok köteles olyan helyeken mászkálni, amik Regulusra emlékeztetnek.
- De néhány fényképért hajlandó voltál eljönni ide. – Nyilvánvalóan nem hatotta meg semmi, amit mondtam.
- A kettő nem ugyanaz – feleltem határozottan. Nem tudsz sarokba szorítani. Itt és most te vagy az egér, én pedig a macska.
- Valóban? – Elegánsan felvonta a szemöldökét, ettől pedig könnyen kínossá válhatott volna a kitartó szempárbajunk, ha nem zárja le a dolgot egy kecses legyintéssel. - Mindegy, nem számít. De igazán küldhettél volna baglyot, mielőtt betoppantál ide. Ha Lucius itthon lenne…;
- Szerencsére nincs itthon – szakítottam félbe egy udvarias fintorral. A téma látványosan feszélyezett mindkettőnket, ezért jobbnak láttam csírájában elfojtani a dolgot. - Ami pedig a baglyot illeti: nem szeretem írott formában közölni a hollétemet. Ha elfelejtetted volna, vadásznak rám.
- Úgy hallottam, Keara most nem jelent veszélyt. – Narcissának egyetlen arcizma sem rándult; a legkevésbé sem érdekelte, hogy életveszélyben vagyok-e vagy sem. Megszegtem egy alapvető illemszabályt, számára ez volt a végzetes hiba, nem a szükségtelen figyelemfelkeltés.
- Ebben a pillanatban éppen nem – hagytam rá higgadtan. - Ezért is mertem eljönni ide.
- Csak azokat fényképeket akarod, vagy másra is fáj a fogad? – Minden önfegyelmemre szükségem volt, hogy ne rezzenjek össze a kérdéstől. Nem tudhatja. Nem is sejtheti. Csak véletlenül tenyerelt bele.
- Csak a fényképekért jöttem. – Az eddig tapasztaltak tükrében azt vártam, hogy felteszi a rettegett Mégis miért? kérdést is, amire most már végképp nem tudtam volna helyesen válaszolni, ehelyett azonban egy újabb meglepetéssel rukkolt elő: egy láthatatlan mozdulattal levette magáról a jégkirálynő maszkját.
- Nem akartam otromba lenni vagy beletaposni a lelkedbe, Meredith. Csak az jutott eszembe, hogy akad itt néhány gyerekkori emlék is Regulusról, és ha szeretnéd…; el sem tudom képzelni, min mentél keresztül, de azt sem tudom elhinni, hogy túl vagy rajta, szóval…;
- Miért vagy ilyen kedves? – csúszott ki a számon, mielőtt a nyelvemre haraphattam volna. Bűntudat, hm? Ezek után nehéz lesz meglopni. De nem tőle lopsz, hanem az undorító férjétől. És az ő fiát is megmented egy borzalmas jövőtől. Szívességet teszel neki, Medy, úgyhogy koncentrálj! – Regulus jó gyerek volt. – Narcissa bizonytalanul az ajkába harapott, és nyugtalanul körbekémlelt az óriási szobában. – Tudom, hogy nem értesz egyet velünk, de a Nagyúrral jó ügyért küzdünk, és az sosem egyszerű. Regulus nem erre született, mindig is…; egész életünkben küzdött az elvárásokkal, amiknek más gyerekek, Lucius, Rodolphus, Rabastan vagy éppen Bellatrix olyan szívesen tettek eleget, ezért nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam őt igazán boldognak. Aztán jöttél te. – Nem sírhatsz, Medy. Bámulhatod a kezedet, piszkálhatod vele a szemedet, de nem sírhatsz. – Azért vagyok kedves, mert hálás vagyok. De a hálám csak addig tart, amíg a kezedbe nyomom azokat a képeket, és kitessékellek az ajtón, mert az áruló unokaöcsémet siratod, és mindennel szembeszegülsz, amiért a családom harcol. – Na, ez így már mindjárt más, nem igaz?
- Ezzel együtt tudok élni – bólintottam halvány mosollyal, majd hozzátettem: - Köszönöm, Narcissa.
- Mit köszönsz?
- Hogy megőrizted a képeket.
- Gondolhatod, hogy nem pakoltam ki őket az előszoba falára, hogy mindenki lássa, de eszem ágában sem volt elégetni akár egyet is. Vannak ebben a házban olyan helyek, ahová nem lát be az illetéktelen tekintet…; Az az igazság – tápászkodott fel királynői mozdulattal, hogy reményeim szerint elinduljon az említett rejtekhelyek felé -, hogy büszke vagyok rájuk. A legjobb munkáim.
- Fotózol még? – Igyekeztem leplezni az izgatottságomat; közeledtünk a célhoz, közeledtünk a találkozás fordulópontjához.

Aodhfinnak meggyőződése volt, hogy bármilyen diszkréten hajtom is végre ezt az akciót, két bűbájt mindenképpen használnom kell majd: a memóriamódosító és az Imperius átkot. Abban a tervben, amit vele együtt dolgoztam ki, természetesen mindkettő központi szerepet kapott, de amíg az egyiknek bizonyítottan a mestere voltam, a másikat csak kósza kisállatokon és a templom kertészén gyakoroltam zsigeri viszolygással és ellenállással, ennek megfelelően pedig rémes eredménnyel. Ezért is tartottam égi ajándéknak a Grimmauld téri látogatást, a fénykép felbukkanását és a fejembe tóduló emlékeket; a kezembe adták ugyanis a legtökéletesebb fedősztorit, amiről csak álmodni mertem az illegális bűvöléseim után, Aodhfin irodájában remegve. Ez az új terv valahogy biztonságos és ismerős volt – úgyhogy természetesen egy szót sem szóltam róla Aodhfinnek.

Narcissa eközben odasétált az egyik sarokhoz, és egy teljesen jelentéktelennek tűnő portré elé lépett.
- Csak Dracót. Luciusnak teljesen véletlenül nincs problémája azzal, ha gyarapítom a családi albumot, főleg, ha ő is szerepelhet a képeken…; - Tökéletesen természetesen viselkedett, de nem is számítottam másra: okosabb nő volt annál, minthogy megkérjen rá, forduljak el vagy hagyjam magára, amíg előveszi a rejtekhelyéről a családi szennyest. Tudtam, hogy úgy tesz majd, mintha csak kinyitna egy egyszerű ajtót, hiszen esze ágában sincs hangsúlyozni előttem, az ellenség előtt a rejtekhely jelentőségét. Ez is az én kezemre játszott, de amikor elővette a pálcáját, hogy a festmény orrára koppintson vele, már az én tenyeremben is ott lapult a talárom alatt a varázspálca.
Amint előrelendült a festmény, Narcissa minden eleganciáját vesztve úgy rogyott össze, mint egy krumpliszsák, én pedig már ott is álltam mögötte, hogy elkapjam, és sebtében a földre eresszem. Se időm, se kedvem nem volt foglalkozni a hogylétével – ezzel a kérdéssel ráértem akkor törődni, amikor már a zsebemben lapult Tom Denem naplója, és fel kellett ébresztenem Narcissát egy kellemes délutáni emléktörléshez. Így hát egyszerűen csak átléptem tehetetlen teste fölött, és a Malfoy tulajdonnak járó elővigyázatossággal nyúltam a festmény mögött megbújó széfbe. Egy gyomorszorító pillanatig átfutott az agyamon, hogy talán túl hamar kábítottam el Narcissát, talán van még egy leküzdendő akadály, egy jelszó vagy egy átok, talán értékes perceket és rengeteg energiát kell elvesztegetnem arra, hogy felébresszem a nőt, és rávegyem, hogy elvégezze a szükséges lépéseket. A szerencse azonban hosszú idő után először igazán mellém szegődött: a portré vászna mögött nem húzódott újabb láthatatlan határ, a kapkodásomért pedig látszólag nem járt büntetés. Kifújtam az öntudatlanul benntartott levegőt, majd kihalásztam a sárkánybőr kesztyűmet a zsebemből, és kutakodni kezdtem a meglepően átlagosnak tűnő, bár minden bizonnyal sötét varázslatot rejtő tárgyak között.

Regulus képei szinte azonnal a kezembe akadtak, ezért behunytam a szemem, elszámoltam tízig, majd sietve egy nagy kupac gyűrött pergamen közé gyömöszöltem őket, nehogy egyetlen másodpercre is eltereljék a figyelmemet a valódi célomról. A napló. Denem naplója.

Amikor felegyenesedtem, és visszafordultam a rejtekhelyhez, hirtelen nagyon sok minden történt nagyon rövid idő alatt: véletlenül kirántottam a sok kacat közül egy óriási kupac Andromedának címzett levelet, a szekrényke sarkába hajigáltam minden könyvnek tűnő tárgyat, majd némi kétségbeesett kapirgálás után végre elismertem, hogy ez a hely egyedül Narcissáé, és az égvilágon semmi köze Lucius ügyleteihez.
Semmi gond – mondtam magamnak mélyeket szippantva a felém áradó dohos levegőből. – Aodhfin is megmondta, hogy valószínűleg nem az első helyen fogsz rátalálni. Hogy több lelemény kell hozzá, több átok, több szerencse. Semmi baj. Számítottál erre.

Amire viszont annyi átkémkedett nap után nem számítottam, az az oldalamba csapódó átok volt, ami bénultan lökött a még mindig ájult Narcissa fölé, csak hogy a következő pillanatban egy tükörfényes cipő orra egy jól irányzott rúgással a padlóra küldjön.
- Egy perced van elmagyarázni, hogy mit keresel a házamban, te kis csótány.

Ha nem ismertem volna olyan jól a sóbálványátok hatásait, ha valóban az a rémült kislány lettem volna, akinek egyik pillanatról a másikra éreztem magam, teljes meggyőződéssel hihettem volna, hogy a testemet elöntő pánik miatt nem tudok megmozdulni. Nem kaptam levegőt sem. Soha, egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy Lucius Malfoy betoppan a házba, amíg a napló után kutatok, hiszen heteket öltem abba, hogy megfigyeljem minden bosszantó kis szokását, és órákat töltöttem együtt az életemet tönkretevő Aodhfinnel, hogy a megtanultak alapján kidolgozzam ezt a tervet. Még csak el sem játszottam a gondolattal, hogy annyi sakkozgatás után egy ilyen szituációban lyukadok ki, ezért most egy hátára fordított teknősbéka teljes kiszolgáltatottságával feküdtem a Malfoy kúria padlóján, és az elbizakodott fejemben immár egyetlen más gondolat sem kívánt gyökeret ereszteni. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, képtelen voltam gondolkodni.

De, ami azt illeti, lakott a fejemben valaki, aki velem ellentétben mindig pontosan tudta, mit kellene tennem. Hála Néked, Én Elcseszett Valóságom. Az én elcseszett valóságom különös kis ajándéka ugyanis egy pillanatra sem veszítette el a lélekjelenlétét. Lucius kérdést tett fel neked? Tegyen érte, hogy válaszolhass rá…;És csodák csodájára kifizetődött a semmiből jött ikerhang számító, fölényes izgalma.

Lucius az első döbbenete után meglehetősen hamar rájött, hogy nemigen tudok választ adni a nemkívánatos jelenlétemre, amíg gúzsban tartja minden egyes harántcsíkolt izmomat – talán csak fél percet hevertem a lába előtt a dübörgő szívemet hallgatva, tehetetlenül, mielőtt ismét felém intett a pálcájával. Persze, ha csupán rajtam múlt volna, fényévekkel hamarabb észleltem volna még azt is, hogy tudok pislogni, mint azt az ezredmásodpercnyi rést a pajzsán, amíg feloldotta az átkomat, Fejemben Lakó Caitlin azonban az említett pislogás nélkül használta ki a számomra is nyilvánvalóvá váló tényt, hogy a mi drága Lucius barátunk hozzám hasonlóan csúnyán elfeledkezett valamiről: nem fegyverzett le, mielőtt rám szabadította a szobormerevség áhítatos állapotát.

Fejemben Lakó Caitlin természetesen nem volt ilyen gondatlan és lágyszívű. Kimerült viszont annál inkább; felteszem, nem szokott hozzá, hogy lélekbúvárkodás helyett életmentő mozdulatokat hajtson végre. De nem számított. A fáradt szuszogás az agyam sarkában inkább célt adott a visszakullogó gondolataimnak, minthogy idegesített volna, és Fejemben Lakó Caitlin már egyébként is megtett mindent, amit lehetett– most rajtam volna a sor.

Nem törődve a fadarab tiltakozó recsegésével miniatűr sétabotnak használtam a kezembe röppenő extra pálcát, és a segítségével nagy nehezen feltápászkodtam. Azt akartam, hogy a kitágult orrlyukakkal fújtató Lucius gyengének lásson – azt akartam, hogy meg se próbáljon mögém látni. Nem adhattam meg neki az esélyt, hogy felkészüljön a következő lépésemre.

A taktika meglepő módon működött: amikor felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, a szürke tekintet még fojtogatást, kínokat és halált ígért, a következő gondolatomtól azonban egy szelíd bárány rebegtette felém a szempilláit.

- Arroganciából, lenézésből és gyűlöletből nem lehet falakat építeni az Imperius-átok ellen, Meredith. Malfoyék ezért lesznek teljesen esélytelenek egy nonverbális átok ellen.
- Az nem zavar ebben az idealista álmodozásban, hogy eddig még sosem sikerült rendesen végrehajtanom ezt a varázslatot?
- Tudod, Meredith, erre a jelenségre nem igazán van szakirodalom, úgyhogy egy közös ismerősünktől idéznék: a főbenjáró átkokat akarni kell. És hidd el nekem, ha csak egy Malfoy áll majd közted és Voldemort halála között, akarni fogod.


Az ujjaimba áramló bizsergéstől önkéntelenül is kihúztam magam, és bosszantó módon az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy a fejembe szálljon a hatalom váratlan, édeskés érzése, a gondolat volt, hogy Aodhfinnek igaza lett az Imperius-átokkal kapcsolatban. Vágtam egy fintort, majd azonnal el is vetettem az ötletet, hogy Luciust pusztán szórakozásból elültessem egy fájdalmasan csúnya dísznövény helyére. Koncentrálj!

Kényszerítettem a férfit, hogy fordítson nekem hátat, majd Narcissához siettem, hogy az előbbi rajtaütés ne valósulhasson meg még egyszer. A pálcámat végig Luciuson tartottam, úgy ellenőriztem, hogy a felesége teszi-e a dolgát, és ájult marad-e az elkövetkező néhány percben, aztán az eredménytől fellélegezve a férfi mellé lépkedtem.
- A Sötét Nagyúr nemrég adott neked valami fontosat, Lucius – nyomtam az oldalába a pálcámat. – Egy fekete, bőrkötéses kis könyvecskét. Igazam van? – Felelj, Lucius!
- Igen – érkezett a színtelen válasz, mire diadalittasan elvigyorodtam. Óriási kő esett le a szívemről, hogy nem tengerpart homokra építettük a várunkat Aodhfinnel. Ha még nem is lenne nála a horcrux…;
- Megkért, hogy rejtsd el itt a házadban, ugye?
- Igen.
- Vezess oda, ahová elrejtetted, Lucius. Mutasd meg nekem a naplót. Minden vágyad, hogy a kezembe adhasd.
Lucius engedelmesen elindult, de közben azt suttogta: - Miért? – és ezzel kis híján lerombolta minden önbizalmamat. Koncentrálj, Medy! Arra gondoltam, mennyire utálom ezt az embert. Arra gondoltam, hogy csak ő áll köztem és a napló között.

És akkor a köztük húzódó láthatatlan fonalak szinte megszilárdultak a levegőben.
- A Nagyúr azt mondta neked, hogy a könyv egy fegyver. Veszélyes. Te pedig a lelked mélyén bántani akarsz engem, most jobban, mint valaha. A könyvecske tökéletes eszköz erre. Most mindenért megfizethetsz nekem.
- Mindenért megfizethetek.
- Okos fiú.

Arra számítottam, hogy Lucius végigvezet az óriási kastélyon, el egészen valamelyik vérfagyasztóan sötét sarokig, ahol borzalmas dolgok közül kell magamnak kihalásztatnom a nyavalyás naplómat, de a felsoroltak közül egyetlen elképzelésem sem stimmelt, a férfi ugyanis megtorpant a szalon sarkában, és némi esetlen bűvészkedés után leemelt egy különösen nehéz szőnyeget a padlóban megbújó rejtekajtóról. Puszta kézzel. Ó, micsoda megaláztatás, kedves barátom…;

Csak gondolnom kellett rá, és máris engedelmesen battyogott le előttem a titkos kamrába vezető míves kőlépcsőn. Egy szempillantásnyi idő múlva ott találtam magam a fellobbanó fáklyák erős fényében, így sem a helyszínt, sem a körülöttem heverő tárgyakat és bájitalokat nem lehetett a vérfagyasztó jelzővel illetni. Borzalmasak voltak? Igen. Bűzlöttek a fekete mágiától. De volt árnyékuk, nem is akármekkora, ezért eszem ágában sem volt megijedni tőlük. Egyébként sem érdekelt egyetlen porcikájuk sem. Egyedül a horcrux érdekelt, az összes tárgy közül a legrettenetesebb, mégis legártatlanabb kinézetű darab.
- A naplót, Lucius – suttogtam az izgalomtól kissé remegve, mire határozott léptekkel megindult egy koromfekete ládika felé, csak hogy a következő pillanatban megtorpanjon előtte, és tanácstalan billegésbe kezdjen. – Valami gond van, barátom? – kérdeztem, majd fittyet hányva a gerincemen végigkúszó nyugtalansággal óvatosan feljebb emeltem mindkét pálcámat, és közelebb araszoltam a férfihoz.
- Átok védi – nyögte ki némi ügyetlen unszolásra. – A pálcám…; szükségem van a pálcámra.

Kis híján felnevettem a gondolatra, hogy itt és most a kezébe nyomjam az elkobzott fegyverét.
- Csak mondd el, hogyan törjem meg az átkodat. Szeretnéd elárulni nekem, igaz, Lucius? Olyan könnyű lenne. Sokkal könnyebb, mintha te magad csinálnád. Szereted, ha mások végzik el helyetted a munkát, ugye?
- A pálcám…; szükségem van a pálcámra – ismételte rendületlenül, mint aki meg sem hallotta a parancsomat. Az ellenállás nem volt váratlan, de elég dühössé tett ahhoz, hogy egy újabb kellemetlen eszközhöz folyamodjak: összehúztam a szemem, és bár temérdek energiámba került, kihalásztam Lucius küszködő elméjéből a szükséges gondolatokat.

Hideg verejték csorgott végig a hátamon, és határozottan éreztem, hogy gyengül az átkom hatása, ám a figyelmeztető jelekkel mit sem törődve félrelöktem Luciust, elmotyogtam a feloldó varázsigét, és egy mozdulattal kikaptam a ládából Tom Denem naplóját. Úgy simult a kezembe, mint egy különösen undok csúszómászó, az ujjaimban táncoló undor azonban képtelen volt versenyezni a csontjaimba áradó diadallal. Megszereztem egy horcruxot: az utolsó előttit. Egy lépéssel közelebb kerültem Voldemort pusztulásához. Már csak egy kell. Már csak egy lélekdarab, és véget ér az egyik rémálom.
Szinte azon nyomban a fejembe szállt a végrehajtott feladat öröme, és ahogy mondani szokás, előre ittam a medve bőrére – legalábbis gondolatban. De hát az volt most a legveszélyesebb: szabadon engedni a fonalakat, amikkel magamhoz kötöztem Lucius Malfoyt.

Nem volt nála a pálcája, ám a szégyen és a megaláztatás, ami az ébredéskor köszöntötte, bőven elég volt ahhoz, hogy egyébként is puszta kézzel akarjon megfojtani, és mivel szinte a sarkamban toporgott, nyilván nem is látta ennek semmiféle akadályát. Úgy szorongatta a nyakamat, mint én Denem naplóját: győzedelmes hévvel, és mintha az élete múlna rajta. Közös volt az erő és közös az elszántság, de tekintve, hogy csak egy tizenéves, ostoba lány voltam, aki az utolsó pillanatban hagyta, hogy eluralkodjon rajta a meg nem érdemelt megkönnyebbülés, alig néhány másodpercnyi dulakodás után sikerült elérnie, hogy már csak egyikünk kezében lapuljon valami. A napló a varázspálcák kíséretében a földre zuhant, én pedig csak lapultam és lapultam, miközben hiába kapkodtam levegő után. A szemem előtt aprócska, démoni fények lejtettek táncot, a tüdőm és az agyam visítva tiltakozott az oxigénhiány ellen, a fülem pedig lelkesen csatlakozott a kórusukhoz, hogy aztán szinte azonnal át is vegye a vezetést, és mindent betöltsön éktelen sipítozásával…;

Csakhogy nem a fülem sipákolt, hanem a tervem másik olyan része, amit gondosan eltitkoltam Aodhfin elől: Dobby, a házimanó.

- Miben segíthetek, kisasszony? – kérdezte a kapuhoz kocogó alacsony, nagy fülű teremtmény, miközben rám meresztette óriási teniszlabda szemeit.
- Narcissához jöttem, Narcissa Malfoyhoz – feleltem széles mosollyal, majd rábólintottam a manó válaszára, hiszen pontosan tudtam, hogy rajta kívül senki sem tartózkodik a Malfoy kúriában:
- Úrnőm nincs itthon!
- Nagyon sajnálom…; De semmi gond, majd visszajövök egy kicsit később. Meg tudnád esetleg mondani, hogy mikor ér haza?
- Úrnőm azt ígérte, ebédre itthon lesz, de Dobbynak addig még a kertet is ki kell gyomlálnia, kisasszony, úgyhogy Dobby nem ér rá tovább csevegni, Dobbynak mennie kell…; - és már hátrált is előlem, koszos kis ökleit lelógó rongyaiba dörzsölve.
- Megértem, nagyon köszönöm azt is, hogy ennyit szántál rám az idődből, kedves Dobby!

A manó erre megtorpant, és ha lehet, még inkább kimeresztette a szemeit; még azt sem tartottam lehetetlennek, hogy egyenesen elpirult a kedvességemtől, noha a tűző nap hajlamos volt játékot űzni az érzékekkel. Neki is ez juthatott eszébe, mert hitetlen fejrázással visszabotorkált a kapuhoz, és csapkodó fülei zajával mit sem törődve azt sivította:
- Mit mondott, kisasszony?
- Hogy köszönöm szépen a segítséget! – kiáltottam vissza hasonló hangerővel, mire elkomorodott, és lehajtotta a fejét.
- A kisasszony gúnyt űz Dobbyból.
- Nem, dehogy is! – tiltakoztam a rácsnak támaszkodva. - Tényleg köszönöm, hogy idejöttél, és elmondtad, mikorra várható haza a gazdád, igazán nagy segítség volt, mert nem errefelé lakom, és hát senkinek sem esik jól, ha feleslegesen kell ide-oda rohangálnia, nem igaz?
- Hát…;
- Hát persze! Viszont megszomjaztam egy kicsit ettől a sok beszédtől, te nem, kedves Dobby? Egy perc, és varázsolok nekünk egy kis limonádét…; mármint persze csak képletesen, felkészültem az útra, itt lapul a zsebemben két üveg…; elfogadsz tőlem egy kis frissítőt a hálám jeléül, ugye? Igazán rosszul esne, ha ennyi vesződség után elutasítanád az ajánlatomat…; ha én mondom, hogy megérdemled, elhiszed nekem, ugye, Dobby?- Talán egy faggatózó, csacsogó idegen voltam, de szemmel láthatóan magas rangú boszorkány, aki talán rémlett is a kis manónak néhány aranyvérű fogadásról, úgyhogy nem volt oka vagy lehetősége könnyekben kitörni a figyelmességemtől, egész egyszerűen csak meg kellett innia a kerítésen átnyújtott üdítőt. Szapora bólogatások és motyogások közben így is tett; szinte egy nyeletre felhajtotta a limonádét, majd áhítatosan végignézte, ahogy én is elkortyolgatom az enyémet.
- Örülök, hogy megismertelek, kedves Dobby – vettem el a félszegen felém nyújtott üres poharat. – Hamarosan ismét találkozunk!
- Mit mondjak úrnőmnek, ki kereste? – visította utánam, én azonban a mosolyommal együtt köddé váltam, majd egy közeli fa mögül figyeltem, ahogy szökdécselve visszatér a munkájához. Attól kezdve minden alkalmat kihasználtam, hogy beszélgethessek a manóval, és amellett, hogy megszínesítette a megfigyelés unalmas óráit, lassacskán a szövetségesem lett, ahogy akartam – bár nem csak azért, amire a tervezgetéskor gondoltam.
- A kisasszony túl kedves Dobbyval – motyogta egy kalácsot majszolva néhány nappal később. – Össze kellene szidnia, amiért sosem tudom a gazdámhoz vezetni!
- De hát nem a te hibád, hogy mindig rosszkor jövök!
- Az lehet, de a gazdámat ez nem érdekelné, Dobbynak minimum a fülére kellene csuknia a kályhaajtót!
- De ugye nem ezért van bekötözve a füled, Dobby? Ugye nem büntetted meg magad?
- Dobby nem tudta megmondani gazdámnak, ki kereste őt a kapunál, amikor nem volt itthon, ezért félelmében inkább el sem árulta, hogy járt itt valaki, amíg távol voltak az úrnőmmel, de a hallgatás csúnya dolog, kisasszony, a házimanó…;
- A nevem Meredith Field – csúszott ki a számon a bűntudattól. Eredetileg nem akartam elárulni neki a nevem, hátha a kelleténél hamarabb jelzi a látogatásomat Narcissának – és egyébként sem várhattam el, hogy a nevemtől hasra vágja magát egy házimanó. A származásomból nem származhatott olyan előnyöm, mint Harrynek, sőt, attól féltem, inkább hátrány lesz, ha Dobby megtudja, kivel is van dolga. Óriásit tévedtem.
- A kisasszony Flame Field testvére? – sipákolta izgatottan a házimanó.
- Igen, de…;
- A bátyja egy igazi hős a manók között, bizony ám! Dobbynak ezt nem szabadna tudnia, és Dobbynak meg kell majd büntetnie magát, amiért elmondja, de a manók is beszélnek néha egymást közt, és Dobbynak van füle is, hallja, miket beszél a gazdám…; - A manó megborzongott a félelemtől, de sugárzó mosollyal préselte át az említett füleket a rácsok között, hogy megsúgja a nagy titkokat a halálfaló bátyámról, a házimanók titkos hőséről. Annyira meghökkentem, hogy gondolkodás nélkül a manó elé térdeltem. - A kisasszony testvére nagyon ellenszenves a gazdámnak, kisasszonyom. Gazdám mindig nagyon dühös, ha Flame Fieldről van szó, olyankor meg is szokta ütni Dobbyt! A Sötét Nagyúr – egészen lehalkította a hangját, szinte mintha nem is ő beszélt volna hozzám – már többször is manókat akart küldeni, hogy sötét, veszélyes dolgokat végezzenek el neki, de a kisasszony bátyja a minisztériumban dolgozik, a Varázslényfelügyeleti Osztályon, és nem árulta el a Sötét Nagyúrnak, amire a Sötét Nagyúrnak szüksége volt, ezért nagyon sok manó megmenekült a Sötét Nagyúr kezei közül! Gazdám szerint ez árulás, gazdám szerint csak azért nem öli meg Flame Fieldet a Sötét Nagyúr, mert ő az egyetlen, aki kémkedik neki a Gonosz Lányról! – Dobby a szájára szorította a kezét, majd bőszen püfölni kezdte a kaput hatalmas fejével. Minden erőmre szükségem volt, hogy megfékezzem a szóáradatot követő mély megbánást.
- Dobby, nem csináltál semmi rosszat, ezt már mind tudtam, hiszen a húga vagyok! – hazudtam az erőlködéstől kissé szuszogva, miközben olyan messzire toltam a rácsoktól, amennyire csak tudtam. – Nagyon…; nagyon jólesik, hogy így rajongsz a bátyámért, és…; Dobby, hagyd már abba! A segítségedet szeretném kérni!

A kiáltásra elhallgatott, és csak fél kézzel ütlegelte tovább a bordáit – mivel nem én voltam a gazdája, ennél többre nem is számíthattam, így hát sietve folytattam:
- Olyan vagyok, mint a bátyám, Dobby: én is szeretnék elvenni dolgokat a Sötét Nagyúrtól, hogy ne bánthasson másokat. Szeretném, ha segítenél ebben. Nem kérek nehéz dolgokat, ne ijedj meg! – tettem hozzá sietve, mikor könnyek gyűltek a szemébe, és rázni kezdte a fejét. – Csak egy kicsit még titkold el a gazdád elől, hogy itt jártam. És ha egyszer majd bejutok a házba…; kerülj el messzire, Dobby. Nem szeretnélek bajba sodorni.


Sosem voltam még ennyire hálás senkinek, aki megszegte a nekem tett ígéretét. Dobby ugyan nem támadhatott rá a gazdájára, de a kiáltozása éppen annyi időre vonta el Lucius figyelmét, amennyire szükségem volt, hogy magamhoz térjek, és ágyékon térdeljem a rohadékot. A reakciója olyan ideális volt, hogy amíg a pálcákért és a naplóért ugrottam, átfutott az agyamon, mennyire nyilvánvaló, hogy sosem verekedett senkivel, és századjára is hálát adtam, amiért Flame jutott nekem testvérként. Lehet, hogy mentálisan felkészületlenül érkeztem a Malfoy házba, de ha egy öntelt aranyvérű fiúval kellett közelharcot folytatnom, semmi sem álhatott az utamba.

Amíg Lucius összegörnyedve próbált utánam kapni, Dobby pedig lelkesen folytatta a lépcső tetején az óbégatást, zsebre vágtam a naplót, amire a kapkodásban rátapostam, majd ismét Luciusra szegeztem a pálcámat, és elmotyogtam a rettegett varázsigét:
- Imperio! – Ezúttal hiába fűtött a segíteni akarás, a menekülési vágy és a kimerültség tüze, a kifeszülő fonalak korántsem voltak olyan erősek, mint fénykorukban, amikor még volt egy kis semmiből jött önbizalmam is a varázslathoz, annyira azonban éppen elég volt a szőke ciklon zavara, hogy ellenkezés nélkül felbotorkáljon a lépcsőn, és egy ujjal se nyúljon az immár csendben, riadtan szuszogó Dobbyhoz, amikor elhaladt mellette.
Amint én magam is felmásztam a szalon padlójára, a házimanó villámgyorsan becsukta mögöttem a csapóajtót, és mire kettőt pislogtam, már a szőnyeg is a helyére került: úgy nézett ki minden, mintha nem is rejtőzne semmi a deszkák alatt.
- Megmondtam, hogy ne avatkozz bele – morogtam fél szívvel, mert minden energiámat Lucius irányítására összpontosítottam. Csak a szemem sarkából láttam, hogy Dobby az ismerős mozdulattal lehajtotta a fejét, de ez is elég volt, hogy hozzáfűzzem: - Nagyon köszönöm, hogy nem hallgattál rám.

A manó olyan széles és boldog mosollyal somfordált az oldalamra, amilyet még sosem láttam az arcán, ennél jobban pedig akkor sem helyezkedhetett volna el, ha valamilyen csoda folytán belelátott volna az egyébként teljesen összezavarodott, alig működő fejembe.
- Lucius, vedd le a zoknidat, és vágd az arcomba. Nem egészen erre vágysz most, tudom, de jobb, mint a semmi, nem igaz?

A jelenet nem volt olyan elegáns, mint Harry emlékeiben – már maga a tény is sokat rontott a dolgon, hogy a harmatgyenge Imperius-átkom is nagy szerepet játszott benne -, de a célnak tökéletesen megfelelt. A saját tudatért küzdő, bosszúszomjas Lucius örömmel vágta hozzám gombócba gyűrt zokniját, én pedig örömmel ugrottam el a ruhadarab útjából, Dobby pedig – nos, Dobby, a házimanó földöntúli örömmel kapott az immár felé száguldó zokni után. Szinte transzba esve meredt hol a mesés lábszagot őrző gombócra, hol rám, én azonban egy futó pillantásra sem méltattam, csak hozzáfogtam a mai nap egyetlen olyan varázslatához, amihez még ilyen állapotban is maximálisan értettem: a memóriatörléshez. Így hát amikor Dobby magához tért, és a könyökömet megragadva elhoppanált velem a Malfoy kúriából, Lucius Malfoy már réges-rég a felesége mellett ücsörgött egy igazán kényelmetlen kanapén, és azzal a tudattal élte tovább ocsmány kis életét, hogy az elmúlt félórában különös és bosszantó dolgok történtek vele: Narcissa lábmasszás közben véletlenül felszabadította a házimanójukat; ő ettől természetesen bedühödött (egyébként is rossz napja volt a Minisztériumban), és az asszonyra támadt. élete párja azonban megvédte magát; ez utóbbiról tanúskodott a nagyszerű Mr. Malfoy sajgó ágyéka, és a hitelesség kedvéért bevitt jobb horgom kékeszöld árnyéka is.

Szegény Lucius Malfoy tehát élete egyik legszörnyűbb napján volt túl. Talán sajnáltam is volna egy kicsit, ha nem éppen róla lett volna szó, és teljesen véletlenül nem foglalt volna le teljesen, hogy örvendezzek a tőle ellopott zsákmányom felett – na és persze az sem fájt túlságosan, hogy Szegény Lucius Malfoynak fogalma sincs róla, micsoda kincs tűnt el a titkos kis szentélyéből. Meredith Nyomor Fieldnek tehát Szegény Lucius Malfoyjal ellentétben minden nehézség ellenére egy igazán eredményes nap állt a háta mögött, így hosszú idő óta először esze ágában sem volt szomorkodni.

*


Aodhfin asztalán diadalmenetként sorakozott fel a történelem négy leginkább meggyalázott tárgya: egy gyűrű, egy medál, egy diadém és egy kopott, fekete napló. Úgy legeltettem rajtuk a szememet, mintha puszta bambulással elpusztíthatnám őket – vagy mintha a látványuk gyógyír lehetne a testemet ostromló fáradtságra.

A nemrégiben elszenvedett fojtogatásnak köszönhetően nem volt lehetőségem meggyőző beszédet tartani Aodhfinnek arról, hogy itt az ideje megmutatnia az eddigi munkánk eredményét, azt azonban ő sem tagadhatta, hogy igenis letettem valamit az asztalra: egészen pontosan egy horcruxot. A negyediket. Így hát csupán huszonhét percig vonakodott, mielőtt előhozta rejtekhelyükről a frissen levadászott horcrux testvérkéit.
- Már csak egy – hörögtem egy halálraítélt hangján, mert bár laposakat pislogtam, éber szándékom volt félbeszakítani Aodhfin szűnni nem akaró papolását a felelőtlenségemről, az oktalanságomról és a gyerekességemről, aminek hála Istennek minden nyomát hivalkodóan viseltem meggyötört testemen, csak hogy legyen táptalaja a szentbeszédnek.
-…; és még a házimanót is felszabadítottad, mi a fenét gondoltál, hm?
- Az ő emlékeit is módosítottam, nem kell a cirkusz. - Persze utána véletlenül összefutottam vele az utcán, ahová hoppanáltattam. Nem közöltem vele, ki vagyok, csak megérdeklődtem, lenne-e kedve fizetségért a Roxfortban dolgozni, mert azt ugye nyilván el tudtam volna intézni neki, ez a Dobby azonban nem az a Dobby volt, akit Harry emlékeiben megismertem, mert kis híján szívrohamot kapott az ötlettől. Alig tudtam kiszedni belőle, hogy csak egy kedves családra vágyik, akit ingyen és bérmentve szolgálhat…; De persze ennél több információra nem is volt szükségem, hiszen ebben is tudtam neki segíteni: véletlenül megemlítettem neki a Weasley nevet, majd kedvesen útjára bocsátottam. Senki ne mondja nekem, hogy nem gondoskodom a keresztfiam barátairól. – Már csak egy – ismételtem meg az eredeti mondatomat mogorva elszántsággal, mielőtt még folytathatta volna a felháborodott pattogást, majd vigyorogva hozzátettem: - Mármint horcrux, nem házimanó. Winkyt eszem ágában sincs felszabadítani. Annyit nem ér a történeti hűség.
- Nagyon elmés…; - Továbbra is összetapasztott szemöldökkel meredt rám a szemüvege fölött, de alkalmanként ellágyult a tekintete, ha önkéntelen hortyogásba kezdtem, szóval úgy éreztem, nem harapja le a fejem, ha ezen a ponton felteszek neki néhány lényegesnek tűnő kérdést.
- Komolyra fordítva a szót…; mármint persze te eddig is halálosan komolyan beszéltél arról, mekkora marha vagyok, de most talán rajtam a sor, hogy rámutassak néhány hasonlóan mélyenszántó igazságra. – Megköszörültem a torkom, közben pedig elmormoltam egy imát, hogy ez a gyengeség ne adjon neki alkalmat a közbeszólásra. Az Úr csodával határos módon meghallgatta könyörgésemet; meggyőződésem volt, hogy mélyen egyetért hitvány szolgája dörgedelmeivel, úgyhogy meglepett ez a kegyelem, de azért nem voltam rest kihasználni: - Akárhogy is nézzük, öreg vagy.
- Te pedig kedvesebb, mint valaha – vonta fel a jobb szemöldökét, véget vetve ezzel a Nagy Szemöldökegyesülésnek.
- Ne mártírkodj, tudod, hogy értem. Itt van ez a négy horcrux, te pedig állításod szerint nyomában vagy az ötödiknek, az utolsónak…; nem mintha sok időt szenteltél volna annak, hogy kifejtsd, mit jelent ez, de belátom, hogy már régen volt lehetőséged arra, hogy engem ostorozz a szavaiddal, és ezt ismét fontosabbnak tartottad a tájékoztatásomnál, szóval jobb híján tényként kezelem a dolgot, és úgy veszem, hogy a közeli jövőben hozzánk kerül a hiányzó képkocka is.
- Ahhoz képest, hogy a hangszálaid kis híján maradandó sérülést szenvedtek, és a képzettség híján amatőr varázslataim aligha javítottak a hangod minőségén, felettébb sokat beszélsz, kedves Meredith.
- Majd hallgatok, ha hazaértem – legyintettem, majd a szék karfájára támaszkodva előre dőltem, hogy a Dobbytól tanult módon Aodhfinra mereszthessem a szemeimet. – Ahogy már említettem, hiába van a macskákhoz hasonlóan több élet a hátad mögött, ez inkább hátrány, mint előny, mert lényegesen öregebb vagy a korodnál, és ami azt illeti, nem venném a szívemre, ha elpatkolnál, mielőtt még elpusztíthatnánk az összes horcruxot. Nem mintha hiányoznál – folytattam, mielőtt még közbeszólhatott volna -, csak éppen ott az a kis gubanc, hogy rajtad kívül senki sem tudja elpusztítani ezeket a vackokat.
- Ne aggódj, megtettem a szükséges óvintézkedéseket – dőlt hátra hirtelenjében vérlázító nyugalommal.
- Értem. – Összeszorítottam a számat, aztán vettem még pár bosszantóan fájdalmas, de frissítően mély levegőt is. – És mondd, mi lenne, ha bővítenéd ezeket az óvintézkedéseket azzal, hogy megtanítasz engem táltostüzet igézni?
- Nincs rá szükség.
- De ha meghalsz, mielőtt…;
- Nem fogok. Vagy ha igen, az számodra semmiképpen sem fog problémát jelenteni.
- De hát…;
- Meredith, hidd le, hogy mindenre gondoltam. Amint meglesz az utolsó horcrux, el is tudod majd pusztítani az összeset. Nincs más dolgod, csak várni, és alkalomadtán segíteni nekem a kehely keresésében. Egyelőre azonban ez is ráér. Szép munkát végeztél, büszke vagyok rád, most már menj haza pihenni. – Még ahhoz is volt bőr a képén, hogy felálljon, és úgy hessegessen kifelé.
- Ezt nevezem kipenderítésnek, öregem – morogtam a tőlem telhető legnagyobb hangerővel, miközben kelletlenül feltápászkodtam.
- Isten áldjon, Meredith – mosolygott rám azzal az utálatos, mindenek felett lebegő mosolyával.
- Ne segítsek visszavinni a helyükre a…;
- Meredith!
- Jól van, jól van, érdekel is engem…;

És tulajdonképpen tényleg nem érdekelt semmi más, csak az, hogy sikeresen megszereztem egy horcruxot, és ezzel még közelebb jutottam a keresztfiam megmentéséhez. Emellett nem jutott több hely a bosszankodásnak, a kétkedésnek és a tudásvágynak. Egyetlen egy dolog fért el a megkönnyebbült boldogság mellett: az ágyam és az alvás iránt érzett olthatatlan, mindent elsöprő szerelmem.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.