efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


A bátyám húga
/Mindig is vágytam egy kisbabára, még akkor is, amikor azt éreztem, nem akarok úgy anya lenni, hogy nem Regulus áll mellettem apaként. Ha akkoriban nem az lett volna a mantrám, hogy nem szabad még több szállal ehhez a világhoz kötődnöm, és nem szabad még több felelősséget a nyakamba vennem, nevezhetném ezt a kiirthatatlan vágyat túlélési ösztönnek is – de abban az időben pont az ellentéte volt.
Igazából persze arról van szó, hogy minden nő életében eljön a perc, amikor gyereket szeretne, és ha egyszer befészkeli magát a szívébe ez a gondolat, többé nem szabadulhat tőle. Tudod, hogy nálam mikor kopogtatott ez a bizonyos pillanat? Mielőtt megszülettél. Amikor először rúgtál fültövön Anya hasán keresztül.
Néha, mikor betakargatom a kislányomat, elgondolkozom azon, mi lett volna, ha te meg én egyszerre növünk fel – mi lett volna, ha a kilenc éves Meredith sosem szorítja rá a fülét Anya pocakjára? Talán nem lennék anya – talán nem lennék semmi sem. Mert nem maradt volna bennem remény és sóvárgás, ami életben tarthatott a sok szörnyűség után.
Csak azért mondom ezt el, hogy lásd, mekkora hatalma van egy gyermeknek, és mekkora hatalma van egy kistestvérnek. Lehet, hogy szinte egész életedben meg akartál ölni, de végül Te voltál az egyetlen dolog, ami életben tartott./

Zihálva ültem fel az ágyamban, és ahogy szinte sípolva kaptam levegő után, a hátamon jeges izzadtság csorgott végig. Beleremegtem volna, ha nem rázott volna már amúgy is őrült módjára a reszketés.
- Valami baj van, valami baj van, valami baj van – motyogtam önkívületben, a kezeim pedig a függönybe gabalyodtak. Megpróbáltam kimászni az ágyból, mire a lábaim is követték őket, és hiába igyekeztem pánikszerűen kitörni a nehéz drapéria fogságából, csak azt értem el, hogy az anyagot letépve a földre zuhantam. A puffanás után síri csönd lett a szobában, majd mocorogni kezdtek a társaim; természetesen Shirley ért oda hozzám először, az aggodalom teljesen éberré tette, szinte világított az arca.
- Shirley – markoltam meg a hálóingét -, valami borzalmas dolog történt, vagy talán csak fog, segítenünk kell, meg kell állítanunk! – Elszörnyedve takarta be a kezem a tenyerével, hogy megnyugtasson.
- Álmodtál valamit?
- Nem. Illetve nem tudom, nem emlékszem, én csak… - Körénk gyűltek a többiek, és a pillantásuktól eleredtek a könnyeim, mert ott voltam egy ismerős határon, de nem akartam, hogy bárki meglássa, nem akartam, hogy azt higgyék, átléptem rajta. – Nem őrültem meg! – kiáltottam hát Shirley arcába indokolatlan dühvel, az üzenetet mindannyiuknak szánva. – Nem vagyok olyan, mint Regulus halála után – tettem hozzá suttogva, mire Shirley végre bólintott egyet. – Csak van ez az érzés… mintha még tehetnék valamit, mintha megakadályozhatnám…
- Mit, Med?
- A szörnyeteget. Mert felfal. Mindenkit felfal. – Kifogytam a szuszból, hangtalanul zokogtam Shirley kezébe.
- Csak rosszat álmodtál, Med – mondta a hajamat simogatva, majd szelíden felsegített. – Feküdj vissza, és próbáld meg elfelejteni.
- Elfelejteni… - Az öklömet a gyomromban fészkelő hideg érzésbe nyomtam, és engedelmesen betakaróztam. Semmit nem lehet elfelejteni. Ezt Shirley is tudta, mégis megismételte:
- Igen, elfelejteni. Csak egy rossz álom volt.
- Hát persze, hiszen élek – feleltem, és a kimerültség a tudatommal együtt a sötétségbe rántotta Shirley megrökönyödött arckifejezését. Másnap reggel egy egész mugli falu kiirtásáról számolt be a Próféta, a romok előtt pedig Keara vigyorgott győzedelmesen.
*
Az ominózus cikk természetesen címlapsztoriként jelent meg a szombati számban, és ez végül minden mögöttes borzalom ellenére is az én ügyemet szolgálta; egy szál kivágott újságcikkel ugyanis feleakkora hatást sem tudtam volna kiváltani, mint az egész újsággal, ami az imént csattant ágyúszóként a szinte teljesen üres klubhelyiségben. Az a néhány ötödéves, aki a barátaimon kívül még tanulásra adta a fejét ezen a reggelen, bosszús arccal méregetett a szoba túlsó végéből, engem azonban csak az érdekelt, hogy a Kearát ábrázoló borzalmas fotó sikeresen eltakarta a 8:00-12:00 Tanulás, 12:00-13:00 Ebéd, 13:00-17:00 Kutatás feliratokat a Shirley előtt heverő menetrenden. A barátnőm most - vagy ezért a szentségtörésért, vagy szintén a hangzavarért - az ötödévesekével kísérteties módon megegyező pillantással vizsgálta feldúlt arcomat, de a fel sem pillantó Jeremyhez és az újság fölé hajoló Davidhez hasonlóan nem szólt egy szót sem, türelmesen várta, hogy megmagyarázzam a nyílt lázadás okát. Egy pillanatra komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem adom meg neki ezt az örömöt, csak jelentőségteljesen kicsörtetek a helyiségből, végül azonban győzött a kevésbé gyerekes, de annál dühösebb felem, és nemes egyszerűséggel kifakadtam:
- Francba az időbeosztással! Menjünk. Most azonnal.
- Ne ordíts már! – sziszegte Shirley a továbbra is minket vizslató ötödévesekre sandítva, majd amikor tiltakozni akartam, ellentmondást nem tűrően lerántott maga mellé egy székre. – Ezt már megbeszéltük, fontos, hogy ne maradjunk le…
- Kit érdekel? – Most már fojtott hangon dühöngtem, de kárpótlásképp megragadtam a Reggeli Prófétát, és csapkodni kezdtem vele az asztalt. David haragos szuszogással jelezte, hogy még nem fejezte be az olvasást, mire vetettem rá egy megsemmisítő pillantást, és zavartalanul folytattam: - Visszatért az országba, és még csak nem is csinál belőle titkot! Mi mást jelentene ez, mint azt, hogy tökéletes biztonságban érzi magát a mesterétől? Márpedig, ha úgy gondolja, hogy a Nagy Sötét Agy nem árthat neki, itt rövidesen el fog szabadulni a pokol. Tennünk kell valamit!
- Kearát nem fogja megállítani, ha naphosszat egy nevetséges fejdíszt keresünk! – vágott vissza Shirley, bár le sem tudta venni a tekintetét a repkedő újságról, és feltűnően sápadt lett az arca.
- Őt nem, de a másik férget talán igen. Vagy legalábbis egy lépéssel közelebb leszünk hozzá, hogy eggyel kevesebb világrengető problémánk legyen. – Ismét az asztalra hajítottam a Prófétát, majd bokán rúgtam a még mindig a házi dolgozatát fürkésző Jeremyt, és felálltam, hogy nyomatékosítsam a szándékomat. – Gyerünk a Szobába most azonnal, nem érdekel a tanulás; nem érdekel semmi más, csak hogy megállítsam legalább az egyiküket. Senki sem mozdult. Shirley a szája szélét rágcsálva, bizonytalanul pillantgatott az immár láthatóvá vált, gyöngybetűkkel írt időbeosztásunkra, Jeremy összeráncolt szemöldökkel vizslatta hevesen remegő kezeimet, miközben a bokáját masszírozta, David pedig felváltva nézett minket hitetlen, idegesítően gyerekes arccal. Már éppen azon voltam, hogy megvalósítsam az eredeti csörtetős tervemet, amikor az enyémet is megszégyenítő hangerővel nekünk esett.
- Mi ez az egész?
- Csitt már! – Shirley a rendbontástól azon nyomban visszanyerte a lélekjelenlétét, és szemmel láthatóan örült, hogy egy kicsit valaki más baromságaival foglalkozhat az én bolondériám helyett.
- Mi ez a cikk Kearáról? – David villámló szemekkel hajolt előre, nyilvánvalóan egyre dühösebben, de legalább a hangját visszafogta annyira, hogy ne ugorjon a torkunknak a klubhelyiség másik fele. Nem voltam hajlandó visszaülni közéjük, úgyhogy szinte szó szerint a magas lóról sziszegtem neki oda:
- Nem tudsz olvasni? Visszajött, gyilkolt, ahogy szokott, történet vége.
- Tudok olvasni. – Ingerülten a hajába túrt, és most már nem nézett rám, csak a másik kettő tekintetét kereste elkeseredett haraggal. – Azt nem értem, miért nem lepődött meg rajtam kívül senki. Egyikőtöknél sem láttam még ma a Prófétát.
- Meredith mesélt reggeli előtt a rémálmáról, és ő mutatta meg a cikket is. Nekem itt a klubhelyiségben, Shirleynek meg még odafönt a szobájukban. – Jeremy, Isten tudja miért, zavarba jött, és nem nézett se jobbra, se balra, csak elszántan dörzsölgette vörösödő füleit. Shirley félős pillantást vetett Davidre, majd bólintott, hogy megerősítse a másik fiú történetét. Tudtam mi következik, mielőtt még dagadni kezdett volna az ér David nyakán, így hát karba tett kézzel, pókerarccal vártam a dühkitörést, a nagy kalandból kihagyott csecsemő sirámait.
- Szóval így állunk – kezdte David a vártnál halkabban, az asztallapot fixírozva. – Most már ott tartunk, hogy feleslegesnek tartod a tájékoztatásomat.
- Vedd úgy, hogy most tájékoztattalak. Jó ég, mit hisztizel azon, hogy félórával később szereztél róla tudomást, mint a többiek?
- De hát most sem te mondtad el! – pattant fel váratlan hevességgel. Az ötödévesek megint minket bámultak, de nem is hibáztattam érte őket; sokkal izgalmasabbak voltunk bármelyik leckéjüknél. – Elém dobtál egy idióta újságcikket, amiben nyilvánvalóan szó sincs a rémálmodról, tehát azt még ennyire sem akartad az orromra kötni, hogy…
- Semmi közöd az álmaimhoz! – Önkéntelenül hátráltam egy lépést. – Ennek most amúgy sincsen jelentősége, mert…
- Igenis, hogy van! – szakított félbe, egy másodperc alatt behozva a távolságot. - Számodra van! Nézz már magadra, tiszta ideg vagy, remegsz, mint a nyárfalevél, és megőrülsz a tehetetlenségtől! Hát persze, hogy van jelentősége annak a rohadt álomnak, ha ilyen nagy hatással volt rád!
- Ne törődj vele – emeltem föl a kezem, hogy végre észrevegye magát. A tenyerem súrolta a mellkasát. – Engem sem érdekelnek a hangulataid. Vedd úgy, hogy felmentettelek ez alól a nagy teher alól.
- Egy szóval sem mondtam, hogy… - Zavartan elhátrált az érintésem elől, majd feszülten a hajába túrt, és nagyon okosan elharapta mondat végén.
- Mindegy is – legyintettem hidegen. - Azt mondd meg, hogy jössz-e velünk keresgélni. Olyan dühös és undorodó arccal nézett rám, mint még soha, és immár nyoma sem volt rajta zavarnak van szégyennek, sőt – egészen közel hajolt hozzám, úgy köpte felém a szavakat:
- Vagy igen, vagy nem. Most az egyszer ki kell várnod a végét. Hiszen úgyis arra vágysz, hogy ne legyek ott, amikor szükséged van rám. – Még vetett rám egy utolsó lenéző pillantást, majd az ötletemet ellopva kiviharzott a helyiségből. - Csodálatos, nem is kell ide David – csaptam össze a kezem művidámsággal. – Na, mi lesz, jöttök már?
- Med…
- Ne nyavalyogjatok, időpocsékolás!
Jeremy engedelmesen felállt, de rosszallóan préselte össze az ajkait, és egyelőre nem indult el felém.
- Igenis szükségünk van Davidre – mondta határozottan. – Beosztottuk a területet, és az ő része…
- Majd azt is felosztjuk magunk között – szóltam közbe Shirleyt fixírozva. – Megoldjuk, ahogy a házi feladatainkat is, nem igaz, Shirley?
- De, persze, ha te mondod… - Egy szörnyű pillanat erejéig azt hittem, Shirley sír, és majdnem mardosni kezdett a bűntudat az előbbi jelenet miatt, de a barátnőm végül száraz szemekkel nézett fel rám, úgyhogy felesleges volt az aggodalmam; el is hessegettem David megbántottságát, ami az utolsó percben bújt elő a gyűlölködő álarc mögül.
- Akkor már csak egy kis jó kedvet kérek a társaságtól – villantottam elő a leghamisabb mosolyomat, ami Jeremy szigorú tekintetétől azon nyomban meg is halt.
- Ebben az egyben igaza volt Davidnek: nem lehet mindig minden úgy, ahogy te szeretnéd, Meredith. És amilyen szerencsém volt, a világmegváltó beszélgetés végén nem én hagytam faképnél a többieket, hanem mindenki más hagyott ott engem. A hetedik emeleti folyosóig pedig meg sem próbáltam utolérni őket. Medy, még csak a Szoba feléig jutottatok el, nem hiszem, hogy ez a pár óra plusz munka bármilyen pozitív változást hozna… Ne kezdd te is! – A barátaim hátára függesztettem a tekintetemet, és gyorsítottam a lépteimen, hogy velük együtt léphessek be az ajtón, de titokban persze azt reméltem, hogy lerázhatom Caitlin szokatlanul erőteljes hangját. Nem kezdek én semmit, csak azt mondom, ne éld bele magad ilyen nagyon… mármint nem abba, hogy ma esetleg megtalálod a diadémot, mert, ahogy megfigyeltem, arról ennyi idő után már majdhogynem le is tettél, akár beismered akár nem… - Kis híján felhorkantam. –Arra célzok, hogy ne legyél ilyen karót nyelt, meg idegesítően eltökélt és harcra kész. Az a bajod, hogy egy kicsit sürgetem és pörgetem a dolgokat? Nem érted, hogy muszáj tennem valamit? A másik éned vagy a tudom is én, micsodád odakint embereket mészárol le, én pedig egyszerűen nem tudok a fenekemen ülve varázsigéket magolni úgy, hogy közben ezen jár az agyam… Ne harapd le a fejem. Csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy nem ártana, ha kedvesebb lennél. Mintha nem tudnám… Hát jó. Velem szemben sem ártana egy kis jó modor, ifjú hölgy. Micsoda? Csak egy hang vagy a fejemben, egy vacak kis pótléka valaminek, amit… Hirtelen olyan csönd lett odabent, mintha kiszippantottak volna belőlem mindent; önkéntelenül is tapogatni kezdtem halántékomat a megszokottá, sőt normálissá vált állandó szuszogás után kutatva. Semmi. Hé, nem úgy értettem… Bosszankodva próbáltam visszacsalogatni a fejembe Caitlin hangját – ami pont olyan bizarr művelet volt, mint amilyennek hangzik –, a nagy igyekezettől viszont nem vettem észre, hogy Shirley és Jeremy alig pár lépésre a mögöttem becsukódó ajtótól látszólag gyökeret eresztett a padlóba, úgyhogy teljes erőből nekik mentem, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is pattantam róluk.
- Aú! – szisszentem fel. Most már tényleg okkal szorítottam a kezem a homlokomra. Mindkét barátom magasabb volt nálam, így némi szitkozódás és indokolatlanul bonyolult könyökhasználat után átfurakodtam közöttük, hogy lássam a majdhogynem mágikusnak látszó fennakadás és – lopva az arckifejezésükre sandítottam -, óriási döbbenet okát. Davidet. - „Magad azzal ékesíted, ha elmédet élesíted!”- kiáltotta felém győzedelmes vigyorral a legközelebbi szemétdomb végéről. Amilyen kötekedős kedvemben voltam, majdnem ráordítottam, hogy nem a legalkalmasabb pillanatot választotta a töklével belénk táplált ősrégi jelmondatok pufogtatására, és ha már idetolta a valagát, legalább tegye hasznossá magát, de amint kinyitottam a számat, észrevettem, hogy a szavakat kivételesen nem fejből citálja felénk, hanem egy apró, ezüstös tárgyról, amit ide-oda pörget az ujján.
- Az… az a… - Szégyenszemre ennyit bírtam kipréselni magamból az imént kieszelt barokk körmondatokból.
- Hát, igen – bólintott David vidoran. Nem értettem, miért állunk mindannyian sóbálványként a helyünkhöz tapadva, de amikor alaposabban megvizsgáltam David mosolyát, végre tudatosult bennem, hogy valami nincs rendben, és ez a mozdulatlanság nem más, mint a vihar előtti csend.
- Kábé tíz perccel előbb értél ide, mint mi – kezdtem hát óvatosan a nyilvánvalóval. – Hogy találtad meg ennyi idő alatt?
- Folytattam, ahol tegnap este abbahagytam, és egyszer csak ott volt – vont vállat. – Mintha csak előhívta volna az egetrengető kedvességed.
- Nem hiszek neked – csúszott ki a számon. – Mióta rejtegetted? Talán hiba volt megvádolni őt, utólag azonban mégsem bántam, mert legalább igazi érzelmeket csalt a nyugtalanítóan üres fiúarcra. Leginkább ismét haragot, de ezt szerencsére jól ismertem, sőt, magam is folyton folyvást karnyújtásnyira tartottam. - Szóval most már hazug is vagyok! Jó tudni, Meredith, igazán jó tudni. De persze megértem… most az egyszer nem te irányítod az eseményeket, és ezzel nem tudsz mit kezdeni.
- Sosem én irányítom az eseményeket, ha eddig nem tűnt volna fel – sikoltottam a velem történt borzalmakra gondolva, és egy másodpercre mintha neki is bevillantak volna ezek a képek; de csak, hogy utána kétszeresen kapjam meg értük az elkeseredett ledorongolást.
- A lényeg az, hogy te ott állsz üres kézzel, én pedig itt egy horcruxszal – mondta hűvös nyugalommal, mire végre valahára fölszisszentek a többiek is. – Akárhogy is, ez kicsit megváltoztatja az erőviszonyokat, nem igaz? Amikor elindult felém, ösztönösen a pálcám után kaptam, és bár nem tudtuk, mennyire beszél belőle a horcrux, és mennyire ő maga, így tett a mellém lépő Shirley és Jeremy is. Teljesen feleslegesen. Mire David odaért elém, már nem látszott rajta más, csak a harcosok végtelen fáradtsága és egy másik érzelem, amit nem tudtam és nem is akartam megnevezni, mert a figyelmem megoszlott közte és a diadém között.
- Csak vicceltem – állt meg előttem lehajtott fejjel, majd nemes egyszerűséggel felém nyújtotta Hollóháti Helga örökségét. - Tessék.
- Mire volt ez jó? – suttogtam megtörten, miután magamhoz szorítottam a kincset.
- Az majd kiderül. – Halovány, de őszinte mosolyra húzta a száját, majd esetlenül megveregette a vállam. – Egyébként tényleg az előbb találtam meg. Volt mellette egy fura paróka meg egy béna szobor is… pont, ahogy mesélted.
- Értem. – Tudtam, hogy meg kellene köszönnöm, de képtelen voltam rá, mert még mindig nem eresztett el, és ettől a fizikai rosszullét kerülgetett. Jeremy megköszörülte a torkát, hátha ettől észbe kapok, aztán a rá jellemző módon nagyon gyorsan rájött, hogy semmiféle udvariasságra nem számíthat tőlem, és kézbe vette az ügyet:
- Nagy voltál, haver. – A kezét nyújtotta Davidnek, és a pillái alól rám sandított, amikor a másik fiú tenyere a vállamról a szorításába vándorolt. Zavarba ejtően látványosan lélegeztem fel, és még odébb is oldalaztam pár lépést, de David szerencsére már nem figyelt, mert Shirley mindnyájunkat meglepve a nyakába vetette magát.
- Köszönjük! – hüppögte hisztis tinédzser módjára. – Neked hála mehetünk vissza tanulni… Erre mindenkiből kiszakadt a nevetés. Úgy kacagtunk, hogy a könnyünk is kicsordult tőle, és Jeremy többször is tudtunkra adta, hogy reggel elfelejtett kimenni a mosdóba, úgyhogy mentem bepisil, de ettől természetesen csak még kevésbé tudtuk abbahagyni. A földön ülve csuklottunk és zokogtunk, a kis körünk közepén pedig ott trónolt a kincs, aminek a keresésével megszámlálhatatlan órát töltöttünk el a világ talán legkilátástalanabb helyén. Aztán a diadém valahogy Shirley kezében landolt, mi pedig kísértetiesen egyszerre hallgattunk el. - Azért nem semmi, hogy megtaláltuk a házunk nagy ereklyéjét – mondta a lány alig hangosabban egy sóhajtásnál. – Ráadásul egy ideig nálunk is marad, hiszen mégsem küldhetünk el egy ilyen értékes dolgot bagolypostával, Mrs. Black halála után pedig teljesen esélytelen, hogy Dumbledore kotnyeleskedése nélkül látogasd meg Aodhfint, ugye, Med? A megkönnyebbült öröm mellé jéghideg zuhanyként áradt be a nagybetűs Valóság, de amíg engem Shirley minden szava a hogyan tovább kétségbeesésével töltött el, a barátnőm arcán nem látszott más, csak valamiféle rémisztően idegen áhítat, amivel egyre csak a diadémot bámulta. Jeremy ugyan Shirleyre szegezte a tekintetét, de nem kevésbé elérhetetlen csodálattal, így jobb híján Daviddel váltottam nyugtalan pillantást, Shirley kérdésére pedig esetlen biccentéssel feleltem – nem mintha érdekelte volna bármi is a fejdíszen kívül.
- Azt mesélik, végtelen bölcsességgel ruházza fel a viselőjét – lehelte egyre táguló pupillákkal. – Hihetetlen, hogy pont a RAVASZ-évben… képzeljétek el, milyen egyszerű lenne átmennünk a vizsgákon… vagy túljárni Keara eszén…
- Shirley. – A nevét ébresztőnek szántam, erélyes, minden káprázatot félresöprő kiáltásnak, ám a torkomat csak egy nyeszlett kis nyögés hagyta el, és mire észbe kaptam, David ujjai a csuklómra fonódtak, a fiú pedig határozottan hajolt be Shirley látókörébe.
- Shirely, az a kezedben egy horcrux, ezt ne feledd el. – A szavai pofonként csattantak a levegőben, mégsem ért el velük semmiféle látványos hatást, mert a barátaink még mindig kifejezéstelen arccal meredtek imádatuk tárgyára. David vetett rám egy aggódó pillantását, majd megszorította a kezem, mintha támogatást remélne a gesztustól, és még jobban felemelte a hangját. – Nagyon klassz, hogy maga Hollóháti viselte, és tényleg csodálatos történeteket hallottunk róla, de az Tudodkinek köszönhetően már mind hazugság. Tönkretette. Megátkozta.
- Megátkozta – ismételte Shirley suttogva, miközben tétován Davidre emelte a szemét.
- Úgy van! – bátorodott fel a fiú. – Emlékezz rá, miket mesélt Med a másik világbeli Dumbledore-ról: kis híján meghalt, amikor felvette a Peverell-gyűrűt. Nem használhatjuk a diadémot, Shirley. Elátkozott tárgy. Kihasználhatja a tudásszomjunkat, hogy a lélekdarab megszálljon minket. Voldemort egy darabja beléd költözhet, sőt meg is ölhet téged. Nem akarsz meghalni, igaz? Úgy tűnt, a halál volt a jelszó, amely széttörte a bűvölet bilincsét: Shirley szaporán pislogott, és a szemét dörzsölte, mert láthatóan bántotta a fény. Jeremy még mindig furcsán viselkedett, de miután bokán rúgtam, már csak az arcát elöntő vörös szín miatt ütött el megszokott önmagától – nekem hála az is eltűnt, mire Shirley teljesen magához tért, hiszen amint a földre hulló diadémért nyúltam egy zsebkendővel, minden figyelmét a bonyodalmakat okozó tárgy kötötte le.
- Mit csinálunk vele? – kérdezte a torkát köszörülve.
- Hóóó. – Shirley kicsit megkésve kommentálta a megszállottsághoz hasonló élményt, ezért egyelőre figyelmen kívül hagytam Jeremy kérdését, és inkább a barátnőmet vizslattam árgus szemekkel. – Hát ez elég durva volt, mit ne mondjak – folytatta szapora lélegzetvételek közepette -, úgyhogy ha rajtam múlna, legszívesebben kidobnám a fenébe ezt a borzalmat. Hogy ez a Voldemort mekkora egy… egy…
- Azt hiszem, a szó, amit keresel, a szurcsók – siettem a segítségére készségesen. A barátnőm arca a meghökkenéstől még az előbbinél is tanácstalanabb kifejezésbe dermedt, és valószínűleg akkor sem tudott volna megszólalni, ha Jeremy nem röpíti felém azon nyomban a követelőző kérdést:
- Parancsolsz?
- Á, addig örülj, amíg nem tudod – legyintettem nevetve, mikor rájöttem, miért olyan értetlenek. – Illetve annyit megtehetsz, hogy buzgón imádkozol azért, hogy Hagridnak ebben a világban eszébe se jusson keresztezni a mantikórt a tüzes rákkal.
- Aha, ha te mondod… - Jeremy továbbra is szemöldökráncolva vizslatott, mintha komolyan kételkedne az épelméjűségemben, ám amikor egy jelentőségteljes pillantással jeleztem, hogy ez a buzgó aggodalom még véletlenül sem teszi semmissé az előző bambulós incidensét, kínlódva udvarias grimaszba csomagolta az arcát, és inkább megismételte a Nagy Kérdést. – Szóval, mit csinálunk most a mini koronával? A tavaszi szünetig egészen biztosan nem lesz alkalmunk eljuttatni a Végzet Püspökéhez, de mégsem alhatsz vele a párnád alatt.
- Pláne, hogy Agatha lépten-nyomon azt lesi, hogyan tehetne keresztbe neked. – Shirley azonnal a szája elé kapta a kezét, de a szavak már ott köröztek a levegőben; David látványosan kővé dermedt tőlük, és mindent megtett, hogy ne kelljen a szemünkbe néznie. Szerencséje volt, mert ebben az egy dologban szíves örömest a segítségére siettem: szinte levegővétel nélkül ugrottam fejest a határozott tervezgetésbe, természetesen figyelmen kívül hagyva Shirley elszólását.
- Tényleg elég bosszantó, hogy alig két héttel a téli szünet után bukkantunk rá a diadémra – kezdtem bele a horcrux szélét törölgetve. – Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha már decemberben megtaláltuk volna, és ott ücsöröghetne a kis testvérkéi mellett. Az biztos, hogy valami rejtjeles levélben közölnöm kell Aodhfinnel az örömhírt, mert akkor talán talál módot rá, hogy elkezdhessünk dolgozni a többi horcrux ügyén. Vagyis, hogy segíthessünk neki, mert az ő gondolatai már hónapok óta nyilvánvalóan csak a napló meg a kehely körül forognak…
- Ez mind szép és jó – szólt közbe David a plafont kémlelve. - Csodálatos, hogy van hová továbblépnünk ebben a fergeteges kalandban, meg minden, maga vagyok a végtelen öröm és izgatottság, tényleg, de egyelőre az a legnagyobb problémánk, hogy mit csináljunk azzal az egy gonosz vacakkal, amit nagy kínkeservvel megtaláltunk.
- Világos, nem? – előzött meg a válasszal Jeremy. - Ha még hónapokig nem vihetjük ki a kastélyból, el kell rejtenünk.
- Na persze, de hová? – horkant fel David.
- Hát, ha valaki tudja erre a kérdésre a választ, azok mi vagyunk. – A fél karomat használva esetlenül álló helyzetbe tornáztam magam, majd úgy tettem, mintha a horcruxszal együtt átölelném a Szükség Szobáját, a második otthonunkat. – Oda rejtjük el, ahová előttünk diákok ezrei dugdosták el a nemkívánatos cuccaikat.
- Te most komolyan azt mondod, hogy hagyjuk itt?
- Nem – feleltem mosolyogva, mire átsuhant az arcukon valami megkönnyebbülésféle -, én azt mondom, tegyük vissza oda, ahol megtaláltuk. David, csak utánad.
~o~
>Kedves Meredith!
Mindketten tudjuk, hogy az életem sosem volt makulátlan: sok hibát követtem el, és nem egyet a saját fiaimmal szemben. De ha más nem is, Te, ifjú hölgy azzal is tisztában vagy, hogy a magam módján szerettem őket. Azt kívánom, hogy egy napon ők is rájöjjenek erre, és megbocsássák nekem, hogy olyan sokat botladoztam, amikor belém kapaszkodtak.
Nemsokára meghalok: ez sem újdonság egyikünk számára sem, úgyhogy nem is szeretnék sokat foglalkozni ezzel a kérdéssel, inkább rátérek a dolog tárgyi vonzatára, amíg még tiszta az elmém, és fog a pennám.
Amennyiben nem írok végrendeletet, minden tulajdonom Siriusra száll, hiszen a mágia törvényei okosabbak a magamfajta vénasszonyoknál, és semmibe veszik a sértettségből és büszkeségből elkövetett baklövéseket. Jól is van ez így. Túl sok mindent vettem már el így is Siriustól, Merlin óvjon tőle, hogy még az örökségéből is kiforgassam. Így hát nem lesz végrendelet. Tudom, hogy Sirius kedves neked, talán még a bátyádnak is nevezted néha, mikor azt hitted, nem hallom, miről sustorogsz Regulusszal, így biztos vagyok benne, hogy helyesled a döntésemet. Mindazonáltal két fiam van, és mindkettőről gondoskodnom kell, akkor is, ha az egyikből már csak Te, az árva, könyörületes menyasszony maradtál meg nekem. Azt akarom tehát, hogy Tiéd legyen a Black család vidéki kúriája – az az óriási ház, amiben még kamaszként is elvesztetek Regulusszal, és amit mindketten úgy szerettetek. Semmit sem kell tenned érte, néhány napja megszöktem Bellatrix figyelő tekintete elől, és titokban a nevedre írattam, úgyhogy a családom nem akadékoskodhat, de ha nem tud róla, nem is akar majd. Te élvezheted minden védelmét, amit a paranoiás férjem éppúgy ráaggatott, mint a Grimmauld téri házra, és bár azt kívánom, sose kelljen olyan helyre elrejtőznöd, ami nem az otthonod, remélem, ez az ajándékom megóv Téged, ha egy napon szükséged lesz rá. Regulust nem tudtam megvédeni az árnyékban leselkedő szörnyetegektől, ezért annak ajánlom fel a búvóhelyet, akit a világon a legjobban szeretett, amióta csak megismerte. A holmijait is Neked adom, de erre vonatkozóan képtelen vagyok megkerülni az örökösi mágiát, így hát Siriustól kell kérned…< A könnyeimen át pislogva ezredszerre olvastam el a levelet, szándékosan Sirius felé fordítva a sorokat, ő azonban szoborként meredt maga elé, és időközben még a Próféta gyászrovatát is a talpa alá gyűrte, hogy ne kiáltsanak rá az anyja nevének fekete betűi. Shirley félórával ezelőtt felkiabált nekünk, hogy asztalon az ebéd, de azóta egyetlen hang sem hallatszott a szobámban, és úgy tűnt, egyikünk sem mozdult meg: se Szobor Sirius, se Három Emberként Gyászoló Meredith. Az egyértelmű volt, hogy magáról Mrs. Blackről esze ágában sincs beszélgetni velem, más dolgokról viszont muszáj volt szót ejtenünk – ehhez gyűjtögettem a bátorságot, amióta csak kinyitottam az édesanyja levelét.
- Haragszol, amiért nekem adta azt a házat? – nyögtem ki a századik torokköszörülés után. Sirius nem felelt, és most, hogy végre volt merszem ránézni, már láttam, hogy a szeme is csukva van. Egy percig sem hittem, hogy elaludt, az azonban egyértelmű volt, hogy az álomnál sokkal erősebb falat épített maga köré a hallgatásból. – Úgy értem, jogosan az is téged illet…
- Az összes többi is a tiéd lehet, nekem aztán semmi se kell attól a szörnyetegtől. – Amikor végre megszólalt, olyan rekedt volt a hangja, mintha a föld alól suttogna nekem, milliónyi porszem és göröngy mögül. Meg sem próbáltam jobb belátásra téríteni az anyjával kapcsolatban.
- Nekem csak Regulus dolgaira van szükségem – ráztam meg a fejem, majd rövid hezitálás után megfogtam ökölbe szorult kezét. – Ha elvinnél értük a Grimmauld térre…
Hirtelen kipattantak Sirius szemei, és mielőtt észbe kaphattam volna, már minden elfojtott dühével és gyűlöletével fölém tornyosult.
- Soha, érted? Soha többé nem teszem be a lábam abba az ocsmány házba. Se érted, se másért. A meglepetés és a megbántottság néhány röpke percre elapasztotta a könnyeimet, így tiszta tekintettel pisloghattam fel rá. - De most, hogy te vagy a tulajdonosa, nélküled nem tudok bemenni…
- Süket vagy? NEM ÉRDEKEL!
- Sirius, én…
- Francba, Meredith, nőj már fel! Mit akarsz onnan, a béna öcsém béna pizsamáját? Szeretnél abban aludni, amíg még Regulustól bűzlik? Fogalmam sincs, mikor álltam fel, de Sirius utolsó szavait már méltóságteljesen, egyenes háttal fogadtam, a könnycsatornáim pedig mintha örökre kiszáradtak volna. Ha lett volna erőm, talán felpofozom, ha lett volna erőm, talán megpróbáltam volna megérteni, min megy keresztül… de miért tettem volna? Ő sem próbált megérteni engem. Se most, se máskor. Mindig csak a saját feje, a saját csökött szíve után ment, sosem volt hajlandó meglátni, hogy vannak még színek a feketén túl is.
- Semmit sem értesz – feleltem végül szemrebbenés nélkül, magamat is megdöbbentő higgadtsággal. – Még egyszer megkérdezem: hajlandó vagy beengedni a Grimmauld téri házba, hogy magamhoz vegyek néhány emléket a halott öcsédtől, amiket a halott anyád hagyott rám?
- Soha.
- Hát jó. – Bár a lelkem mélyéig megrázott ez a csökönyös kegyetlenség, nem nyalogathattam a sebeimet. – Mi lesz Siporral?
- Mi lenne vele? – Sirius mintha kicsit elszégyellte volna magát: a modorán ugyan nem változtatott, de legalább már nem a szemembe köpködte a durvaságait, hanem eszelős járkálásba kezdett a falaim mentén.
- Nem hagyhatod egyedül abban a házban. Arra gondoltam, hogy talán Dumbledore-ra bízhatnád, dolgozhatna a Roxfort konyháján: ott senkinek sem lenne útban, hasznossá tehetné magát, boldog lehetne…
- Boldog? – torpant meg kidülledő, utálkozó tekintettel alig pár lépésnyire az ajtótól. – Nem akarom, hogy az a ványadt kis disznó boldog legyen. Felőlem ott rohadhat egyedül abban az istenverte házban. Ha anyámon múlik, velem is az történt volna.
- De…
- Nincs semmi de! Szedd össze magad! Bőgjél, vinnyogjál, tudom is én, mi esik jól annak a beteg lelkednek, de engem hagyj ki belőle! És amíg nem tudsz mást, csak beleszólni az életembe, jobb lesz, ha messzire elkerülöd a társaságomat! – Mire kettőt pislogtam, már átlépte a küszöböt, onnan morogta vissza alig hangosabban az ordibálása visszhangjánál: - Boldog újévet, húgocskám.
~o~
- Ne gyűrd már össze, Shirley kinyír, ha meglátja! – Fél szívvel rácsaptam Jeremy karjára, a barátnőm gyöngybetűivel teleírt pergament azonban már nem tudtam megmenteni sanyarú sorsától, így hát megadóan végignéztem, hogy egy halom cukorpapír mellett landol Jeremy zsebében.
- Teljesen felesleges hetekre előre napi lebontásban lekörmölni azt, hogy éppen melyikünk a soros ellenőr – felelte a fiú bosszús nyugalommal -, sőt, tulajdonképpen csak eggyel több bizonyítékot hagyunk arról, hogy valamiben sántikálunk.
- Az sem segít sokat a dolgon, ha teleordibálod vele a kastélyt – sziszegtem a hátunk mögé kémlelve. Természetesen a madár sem járt az amúgy is folyton elhagyatott alagsori folyosón, de ha már éppen Jeremy papolt az óvatosságról, járt nekem annyi, hogy mentálisan fenékbe billentsem az óvatlanságáért.
- Mi van, félsz, hogy Dumbledore abban a rozsdás páncélban bujkál?
- Nem, de attól sem félek, hogy valaki helyes következtetést von le a Jeremy Gyakorlótársai a Házi Sakkbajnokság előtt feliratú időbeosztásból, amin ráadásul frappáns álneveken szerepelünk mind a négyen.
- Ne is mondd – horkant fel -, még mindig nem tettem túl magam azon, hogy egyöntetűen megszavaztátok nekem a Vámpírt.
- Mimóza átérzi a fájdalmadat, vérszívó barátom – veregettem meg a vállát most már vigyorogva. – De téged legalább vigasztalhatna, hogy Shirley az egész fedősztorit rád meg az istenadta tehetségedre alapozta. Jeremy elfojtott egy diadalittas mosolyt, majd ismét komoly, kissé helytelenítő kifejezést varázsolt az arcára.
- Semmi sem másíthatja meg a tényt, miszerint az egész teljesen felesleges . Én persze továbbra sem tartom megfelelő helynek a Sz… - Figyelmeztetően oldalba böktem, mire sziszegett még egy kicsit, aztán nagyon bölcsen folytatta: - Seprűtárolót, de ha már ott van az ezüstös fényű sakktáblánk, nem hívjuk föl rá a figyelmet azzal, hogy folyton oda járkálunk?
- Egy: az elmúlt hónapokkal ellentétben mindig csak egyikünk megy, mindig jó időpontban, és mindig a köpeny alatt. Kettő: én nem tudok nyugodtan aludni, amíg nem látom, hogy biztonságban van. Á-á-á! – emeltem föl a kezem, még mielőtt közbeszólhatott volna. – Ha most az jött volna, hogy miért nem járkálok akkor egyedül, megint elmondanám, hogy szíves örömest megtenném, de Shirley barátnénk ragaszkodott hozzá, hogy ezt is felosszuk egymás közt. Tudod, hogy megmaradjon a csapatszellem, és mindannyian részesei maradjunk a Nagy Kalandnak… ilyesmik. Nem egészen tudtam követni, amikor ezt magyarázta. De a személyre szólóan nekem írt beosztását azért nem gyűrtem össze. Csak úgy mondom.
- Jó, ha már ilyen okos vagy, akkor azt is az orromra köthetnéd, hogy az elvileg abszolút spontán, mindamellett rendkívül titokzatos sétánk miért halad egyenesen egy bizonyos használaton kívüli előadóterem felé.
- Mert oda tartunk – válaszoltam visszafogottan, majd feltűnés nélkül a cipőmet kezdtem kémlelni, hogy az előrehulló hajam eltakarja az arcomba szökő vért. Nem mintha kínos lett volna, hogy ennyi idő után meg akarom látogatni a Regulusszal felfedezett rejtekhelyünket, inkább csak nem tetszett a hangsúly, amivel Jeremy rámutatott a nyilvánvaló úti célunkra, és persze nagyon jól tudtam, hogy ennyivel még nem is úsztam meg a témát.
- Legutóbb akkor rángattál le ide, amikor Regulus szakított veled, és testőr kellett, hogy összeszedd a cuccaidat – kezdett is neki rögtön a vallatásnak.
- Igen.
- Ne érts félre, akkor szívesen jöttem veled, és most sincs éppen jobb dolgom, de itt van ez az icipici gigantikus különbség a két alkalom között… illetve most, hogy belegondolok, nem is csak egy, hanem több is: egyrészt most az égvilágon semmitől sem kell félned, másrészt nincs is mit összeszedned. – Amikor nem reagáltam a szavaira, kicsit hangosabban folytatta: - Ugyanis nemcsak, hogy Regulus halála óta nem tanyáztál egy másodpercet sem azon a helyen, de ha jól rémlik, már előtte is hanyagoltátok azt a szobát. Vagyis úgy kábé egy egész éve teljesen üresen áll, nem igaz?
- De – ismertem el végül kelletlenül, mikor unszolásként erőteljesen ütögetni kezdte a vállamat. Egyelőre szerencsére nem kellett többet szólnom az ügyről, mert megérkeztünk, és minden figyelmemet jogosan összpontosíthattam az előadóterem és a mögötte húzódó apró lakószoba rozsdás ajtajának kinyitására. Egy pillanatra megtorpantam a küszöbön, hátha… de még mielőtt találhattam volna valamit a falatnyi helyiségben, Jeremy türelmetlenül belökött a közepére, hogy ő is beléphessen, és ettől, ha volt is valamilyen lappangó varázslat a szobában, egy pillanat alatt elszállt belőle az összes.
- Üres – fűzte még hozzá gúnyosan, majd fölényesen lehuppant az ágyra, hogy aztán látványos köhögésbe kezdjen a felszálló porfelhőtől. Megforgattam a szemeimet, és bár nem tudtam igazán haragudni rá, jóval kisebb lendülettel, de igencsak sértődött arccal ültem le mellé.
- Keresem azokat a helyeket, ahol egy kicsit még ott lehet – bukott ki belőlem önkéntelenül, mikor befejezte a színpadias fuldoklást. - Nem a hiánya és a fájdalom, amit maga után hagyott, hanem ő maga. Nehéz ezt elmagyarázni. – Behunyt szemmel, elcsigázottan dőltem neki a falnak, és igyekeztem tudomást sem venni arról a vibráló figyelemről, ami hirtelen rám irányult. Jeremynek most már nem volt kedve viccelődni. - A legtöbb helyben eddig csalódnom kellett… ahogy persze ebben is, mert, ahogy rámutattál, hiába köt ide annyi emlék, túl régen hagytuk itt őket ahhoz, hogy legyen még erejük. Az az egyetlen zug pedig, ami beváltotta a hozzá fűzött reményeket, jelenleg nem elérhető, mert Sirius makacsul ragaszkodik a sértettségéhez, és nem hajlandó elvinni a Grimmauld térre. Pedig el sem hiszed, mennyit segített, hogy minden hétvégén ott lehettem.
- Bocsánatot kért már azért az undorító ordibálásért, amit a szünet végén rád zúdított?
- Á, dehogy. – Tehetetlenül szusszantottam egyet, majd elfojtottam egy fáradt mosolyt. – Csak úgy tesz, mintha meg sem történt volna, ami persze nem nehéz, ha egyszer nem is találkozunk, a levélírás pedig sosem volt az erőssége. De szerintem nem is fog bocsánatot kérni. Nem az a típus. Jogosnak érzi, nem…
- Jogosnak? – Jeremy olyan hangosan és dühösen kiáltott fel, hogy önkéntelenül is összerándultam, és kinyitottam a szemem. - Med, ocsmány dolgokat vágott a fejedhez teljesen alaptalanul!
- Nem tudott mit kezdeni az anyja halálával – vontam vállat -, ahogy Reguluséval sem, és a kettőt együtt már nem tudta a szőnyeg alá söpörni. Ő Sirius. A család meg az érzések sosem tartoztak az erősségei közé, de ezt nem fogom felhánytorgatni neki.
- Hihetetlen, hogy így elnézitek a gyerekes dühkitöréseit. – Ha valaki ebben a pillanatban egy durcás kisgyerekre emlékeztetett, az inkább Jeremy volt, erről azonban jobbnak láttam hallgatni.
- Hidd el, elég baj az neki, hogy ezzel a sok elfojtott indulattal kell együtt élnie – magyaráztam inkább türelmesen, legalább annyira Jeremynek, mint saját magamnak. - Csak az bánt, hogy olyan véglegesnek érzi a döntéseit, és emiatt nagyon nehéz lesz meggyőznöm arról, hogy legalább egyetlen egyszer beengedjen abba a házba. Jeremy egy ideig hallgatott, némi fészkelődés után azonban újra rám nézett.
- Olyan nagyon el kell neked oda menned? Döbbenten meredtem rá, és nem is értettem, miért fordult meg ez a fejében, mert…
- Hallottad, amit az előbb mondtam? – kérdeztem a kelleténél kicsit ingerültebben.
- Hallottam, és nem tetszett – vágta rá az enyémhez hasonló elszánt dühvel a hangjában, és felegyenesedett, hogy még ültében is fölém magasodjon. - Med, itt az ideje, hogy elengedd Regulust.
- Elengedtem. – Szikrázó szemekkel meredtem rá, és bár tudtam, hogy semmi más nem idegesíti jobban a világon, úgy beszéltem hozzá, mint egy buta kisgyerekhez. - Jobban is, mint szerettem volna, nem emlékszel?
- Akkor mégis mit keresünk ebben az egérlyukban? Igen, persze, tudom, „egy helyet, ahol egy kicsit még ott lehet”, de a fenébe is, Regulus meghalt, Med, sehol sem lehet ott, se kicsit, se nagyon! És neked nem is szabadna azt várnod minden egyes szobától, amiben valaha megfordultatok, hogy majd visszaad neked valamit abból, amit elvesztettél, mert az lehetetlen. – Egy pillanatra erőt vett magán, és most már sokkal gyengédebben, de nem kevesebb meggyőződéssel folytatta: - Vége van, Med. Elment. Nincs többé, se itt, se máshol. Az egyetlen hely, ahol megtalálhatod, az a fejed meg a szíved, ott van minden, amire az egészséges továbbéléshez szükséged van, minden emlék és bizonyosság, minden, ami megmaradt neked belőle, minden, amit soha senki sem vehet el tőled még így sem. A többit el kell engedned, különben megbolondulsz. Amíg őt hallgattam, túl gyorsan vettem a levegőt; szépen lassan kezdtem elszédülni tőle, ezért elszakítottam a tekintetem Jeremyétől, és újra lehunytam a szemem.
- Beszéljünk valami másról – suttogtam, bár legszívesebben letéptem volna a fejét.
- Tessék?
- Azt mondtam, váltsunk témát – ismételtem meg hangosabban, bár nagyon jól tudtam, hogy nem ez volt az értetlenkedés tárgya. - Amúgy sem csak azért hívtalak téged, mert rajtam kívül neked hiányzik itt a legjobban, hanem azért is, mert beszélgetni akartam veled.
- Itt? – Rettenetesen bosszantotta a reakcióm hiánya, ez egyértelmű volt, de nem volt erőm foglalkozni az érzéseivel; lefoglalt, hogy a felszín alá nyomkodjam a sajátjaimat.
- Most itt vagyunk, nem?
- De pont ilyen könnyen el is tűnhetünk erről a kísértetjárta helyről. – Éreztem, hogy Jeremy súlyától megszabadulva felemelkedik alattam az ágymatrac. - Menjünk innen.
- Miért?
- Azt hiszem, elég világosan kifejtettem a véleményem erről a te kis kincskeresésedről, még akkor is, ha most úgy teszel, mintha a felét se hallottad volna, szóval gyerünk, nyomás innen ki a friss levegőre, vagy mit tudom én.
- Menekülsz? – Kinyitottam a szemem: Jeremy már az ajtóban toporgott, sápadt bőre kipirult a tehetetlen dühtől.
- Mi van? – kérdezte szinte ordítva, majd remegő kézzel megdörzsölte a borostát az állán. - A hülyeséged elől, igen, lehet.
- Oké, legyen – álltam fel egy nem kevésbé dühös műmosollyal az arcomon én is -, kimehetünk a parkba, de csak ha most rögtön őszintén válaszolsz egy kérdésre.
- Jó ég, mi a franc bajod van?
- Mi van köztetek Shirleyvel? – léptem közelebb kegyetlenül. - Mert nem vagyok bolond, Sirius nem csak azért faggatózik rólam a neki írt leveleiben, mert éppen nem áll velem szóba, hanem azért is, mert egész egyszerűen nincs más témájuk. Ami valljuk be, elég fura, tekintve, hogy elvileg járnak. Szóval? Mi van köztetek? – Egy röpke percre diadalt éreztem, amiért ilyen ügyesen megfordítottam a beszélgetés irányát, az érzés azonban szinte azonnal le is szállt, mert ahelyett, hogy Jeremy zavarba jött volna a kérdésemtől, inkább furcsán lenyugodott; a rá jellemző lazasággal támaszkodott a falnak, onnan függesztette rám komoly tekintetét.
- Úgy általában? Te.
- Tessék? – hőköltem hátra. Belebukdácsoltam a saját csapdámba.
- Úgy értem, legtöbbször te vagy a téma – folytatta rendületlenül, szinte diadalittas csillogással a szemében. - És ha már ilyen nagylelkűen feldobtad a dolgot, el is mondanám, hogy mire jutottunk. Úgyis olyan nagyon itt akartál maradni, hogy beszélgessünk, szóval tessék, megkapod a nagy beszélgetést, bár lehet, hogy nem fog tetszeni, főleg, ha már az előbbi eszmefuttatásomat is sokalltad.
- Nem azért kérdeztelek Shirley felől, hogy egy mozdulattal megint rám tereld a témát. – Az ellenkezésem mögött nem volt erő, csak a sarokba szorított vadállat kétségbeesett nyivákolása. - Tudod, a barátság arról szól, hogy egymással foglalkozunk, nem pedig arról, hogy az egyikünk folyton kioktatja a másikat lélekápolás címszó alatt.
- Nem érdekel, ezt most nem úszod meg, ahhoz már túlságosan felhúztál az önsanyargató struccpolitikáddal.
- Mire fel van ekkora arcod, Buddha?
- Egy csomót gondolkoztunk azon, hogy mégis mi bajod lehet igazából Daviddel, és nemcsak azért, mert rémesen idegesítő, ahogy vele bánsz, hanem mert elég aggasztó is.
- Na jó, ebből nekem elegem van. – Ezen a ponton megszállt valami semmiből jött energia; úgy éreztem, egy szabadulni készülő vadállat erejével száguldok az ajtó felé, és egy perc múlva már odakint leszek, messze a valóságtól, messze ettől a veszekedéstől a legjobb barátommal… Szerencsétlenségemre Jeremy erősebb volt nálam, és egy mozdulattal visszapenderített a szobába. A könnyek haragosan ostromolták a szemem sarkát, a kezem ökölbe szorult az oldalam mellett, de Jeremy úgy tett, mintha nem látná, úgy tett, mintha nem számítana, és csak mondta- mondta-mondta a magáét.
- Nem mész innen sehova, szépen végig fogsz hallgatni! Egy percig se hidd, hogy eleinte nem értettük meg a reakciódat: persze, hogy mérges voltál rá, még alig voltál magadnál, úgy érezted, hogy kihasználta a kiszolgáltatott állapotodat, és persze akármit is mondasz, utáltad magad, amiért alig pár héttel Regulus halála után összefeküdtél egy másik fiúval, még akkor is, ha éppen nem voltál beszámítható. De te nem láttad Davidet, mikor aznap reggel lejött a lépcsőn, fogalmad sem lehet, mit élt át, hogy mennyire gyötörte a bűntudat és mennyire fájt neki, hogy így történt: és nem azért, mert nem vágyott rá, hanem azért, mert azt akarta, hogy ha egyszer eljön az a nap, akkor tökéletes legyen, és ne valaki másba legyél halálosan szerelmes. Őszintén megbánta, nem érted? Sosem láttam még olyan összetörtnek, mint aznap. Nem büntetheted élete végéig valamiért, ami ugyanannyira a te hibád is, mint az övé. Nyilván nemcsak azért feküdtél le vele, mert nem állt az utadba Regulus szeretetbűbája, hanem azért is, mert tetszik neked. Sőt, akármit mondasz, akármit mesélt be neked Shirley a sorsszerűségről meg arról, hogy mindig is csak Regulusra vártál, a nyakamat teszem rá, hogy egyszer régen még szerelmes is voltál belé, és az ilyesmi nem múlik el, ahogy az sem tűnik el soha, amit Regulus iránt éreztél. Ezzel pedig elérkeztünk a mostani tényálláshoz: most már azért is bünteted Davidet, mert elszúrtad a szeretetbűbájt, ő pedig ott áll a továbblépés lehetőségének élő szobraként. Folyamatosan emlékeztet rá, hogy újra lehetsz szerelmes, hogy lehet még normális életed, te pedig ahelyett, hogy ezt a tudást boldogan elraktároznád arra az időre, amikor lecsendesül a gyászod, rázúdítod minden keserűségedet, és előre bántod azért, hogy boldoggá akar tenni téged, és egy napon talán majd meg is teheti. Ugyanazt csinálod, mint Caitlin elrablása után. Úgy teszel, mintha bűn lenne a boldogság. Szállj le végre Davidről, mert nem tehet róla, hogy szeret téged, arról pedig végképp nem, hogy te is szereted őt, és bár legszívesebben örök időkig szenvednél Regulus hiányától, valószínűleg teljesen tudatosan nyitva hagytad az ajtót magadnak egy normális életre. A beálló csöndben minden lélegzetvételem puskalövésnek hangzott, egy cseppet sem lepődtem hát meg azon, hogy a hangom csöndessége mögött ágyúszó dörög minden szavam után. - Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el, Jeremy Carter: ha valaki kettőnk közül úgy tesz, mintha bűn lenne a boldogság, az te vagy; te meg a te drágalátos Shirleyd. Mi lenne, ha ahelyett, hogy minden szabad percetekben az én lelkemet elemezgetitek, inkább elkezdenétek végre kibogozni a saját baromságaitokat? Szánalmas, amit egymással műveltek, az pedig egyenesen undorító, hogy a nemlétező szerelmi életemen csámcsogtok csak azért, hogy kettesben lehessetek, és mindenki számára nyilvánvalóan csorgassátok egymás után a nyálatokat, hogy aztán évezredekig szenvedjetek légből kapott, ostoba akadályokon, amik megakadályozzák, hogy együtt legyetek. Nem tudom, feltűnt-e, de az égvilágon semmi sem áll már az utatokban, még az a tengernyi ügyes kis trükk sem, amit ti magatok hoztatok működésbe. Te is egyedül vagy, ő is egyedül van, ráadásul még szeretitek is egymást, ideje lenne ezzel törődnötök az én állítólagos szenvedéseim helyett. Mellesleg az még nem jutott eszetekbe, hogy a jelenlegi helyzetben a szerelem az utolsó dolog, amivel van időm vagy kedvem foglalkozni? – Most már természetesen hagyott volna elmenni, szinte páros lábbal ugrott el az ajtó előtt, hogy helyet szorítson nekem, de még nem fejeztem be: megkapaszkodtam az ajtófélfában, hogy leküzdjem a könnyeimet, a másik kezemet pedig zsebre vágtam, hogy emlékezzek. - Ha eddig nem esett volna, le, alig fél éve halt meg a vőlegényem, azóta pedig nemigen csináltam mást, csak próbáltam megmenteni a világot. Majd szólj, ha ez a két aprócska dolog eljutott az agyadig, sakkbajnok.
~o~
Jeremynek sajnos sokkal inkább igaza volt, mint ezt akár neki, akár magamnak beismertem volna, ezért – hogy ne kelljen foglalkoznom a kérdéssel – jobbára a Sirius-módszert követtem, és úgy tettem, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Jeremy „Sajnálom, Med, csak segíteni szerettem volna”-kezdetű bocsánatkérését másnap egy legyintéssel elhallgattattam, Shirley hasonló próbálkozásait pedig ebből okulva már csírájában elfojtottam, noha lett volna egy-két szavam ahhoz, hogy még ezt is kibeszélték egymás közt. Egyetlen dologban engedtem csupán az ordítva őket támogató lelkiismeretemnek: tőlem telhetően egy leheletnyivel kedvesebb voltam Davidhez. Nem is feltétlenül azért, hogy előrébb mozdítsam a megbocsátást, inkább csak, mert túlságosan fárasztó volt a folyamatosan ellenségeskedés. Persze erre a legjobb megoldásnak az bizonyult, hogy az idő nagy részében kerültem a társaságát. Mondhatnám, hogy ezek a dolgok vertek éket hosszú idő után először a négyesfogat kerekei közé, de az igazság az, hogy a RAVASZ-év szinte már egymagában elengedő lett volna ahhoz, hogy szétszélesszen minket. Nyilván egyfolytában együtt tanultunk, néha pedig beszélgettünk is mindenféle dologról, hogy ne bolonduljunk meg, a napi rutinunk pedig szinte percre pontosan a régi maradt, mégsem volt már semmi ugyanolyan, mint régen. Igazán sosem voltunk együtt, még ha egymás hegyén-hátán ültünk is a zsúfolt klubhelyiségben: olyanok voltunk, mint négy, páncéllal borított bolygó az univerzum legsarkában, de ha lett volna időm, még akkor sem engedtem volna magamnak, hogy keseregjek ezen. Túlnőtt rajtam az egész. Bezárkóztam a saját, aggodalommal és szorongással teli világomba, és nem engedtem, hogy kiszökjön belőle a fájdalom, mert nem akartam, hogy lássák. Attól féltem, újra beletaposnak a segítő szándékukkal, attól féltem, a lábnyomaik eltüntetik majd a vigasztaló hiányérzetet, és a suttogást: Még szereted. Még mindig szereted. Az egyetlen dolog, ami valami csoda folytán egy pillanatra áttörte a tanulás és a horcruxok körül keringő gondolatok betonfátylát, James levele volt: Drága Fifi!
Rövid leszek, egyrészt mert lusta vagyok, másrészt mert bolondokháza van az akadémián… Csak egy találós kérdés a kedvenc hollóhátasomnak teljesen véletlenszerűen, minden lelkendezési és dicsekvési szándék nélkül:
Mi az? Kicsi, puha, rózsaszín és nagyon hangos.
Segítek, Lilytől kapom majd júliusban az aurordiplomám mellé, és ennek köszönhetően lesz a nevem mögött még egy a-betűs szó!
Ölel-csókol Mr. James Potter
Ui.: Mrs. Potter is üdvözletét küldi, csak nagyon elfoglalt mostanság, tudod, sosincs egyedül…
Ui2.: FIFI!!! Hát el tudod ezt hinni? Tudom, hogy mindig ezt kérdezem tőled, de!!! Elképesztő az élet, nem?
A hír, hogy úton van a kisfiú, akinek talán jobbá tettem az életét, nemcsak engem, de a segítőtársaimat is felvillanyozta; magunkról elfeledkezve tervezgettük Harry Potter játékait és a következő húsz év minden lehetséges programját. Egyébként is jó hangulatban voltunk, mert akkor már hetek óta nem szólt egyetlen újságcikk sem Keara, sem pedig Voldemort ármánykodásáról, és közeledett a húsvéti szünet is. Mindannyian szerettünk volna kiszabadulni egy kicsit a kastélyból, végül azonban a rengeteg tanulnivalónak hála csak én ültem fel a Roxfort Expresszre; a zsebemben egy horcruxszal, a nyelvemen pedig egy ígérettel, hogy véletlenül sem töltöm egyedül ezt a néhány napot, és inkább lakom Flame-nél vagy a nagyanyámnál, mint a teljesen üres vidéki házban Aodhfin szomszédságában.
~o~
- Meredith! – Aodhfin olyan sugárzó mosollyal nyitott nekem ajtót, mintha a személyemben az Úr angyala toppant volna a küszöbére – persze könnyen előfordulhat, hogy csak azért örült ennyire, mert a szokásommal ellentétben végre megtaláltam a kopogtatót. Visszafogottan viszonoztam a lelkesedését (megrántottam a szám szélét), majd jelentőségteljesen megigazítottam a hátizsákom pántját.
- Hoztam neked valamit – tettem hozzá, amikor meg sem moccant, csak még több fogát villantotta rám.
- Á, igen, persze, kerülj beljebb! – A homlokára csapott, mintha most ébredt volna egy mély álomból, aztán a zavart vigyorával végre valahára beljebb tessékelt. További felszólítás nélkül az irodája felé vettem az irányt, és olyannyira lekötött, hogy bosszankodjam a fogadtatásomon, hogy eszembe sem jutott bevárni a papot. Ha most azzal jön, hogy milyen nagyon hiányoztam neki, sírva fakadok – gondoltam elcsigázottan, miközben óvatosan az asztalára helyeztem a diadémot. Mintha egy egész hegyet – több mint fél év aggodalmát -, hengerítettek volna le a szívemről. Mire Aodhfin belépett a szobába, már percek óta megkönnyebbült gombócként trónoltam a kedvenc székemben, és ha nem kezd el mentegetőzni, észre sem vettem volna, milyen sokáig tartott, mire ideért.
- Ne haragudj, nem számítottam rá, hogy ilyen korán ideérsz… vagyis természetesen gondoltam, hogy nem akarsz sokáig várni a dologgal, éppen eleget őrizted már a diadémot, csak… szóval el kellett intéznem még valamit. A teát – hadarta tovább feleslegesen a monológját. Teljesen félreértelmezte az arckifejezésemet: unalom és türelmetlenség volt, nem pedig számonkérés és kíváncsiság. Az, hogy már félórája magyarázkodott a semmiért, sokkal jobban idegesített, mint hogy nem loholt idáig a sarkamban, és csak pár perccel később lépett a szobába, mint én, de mielőtt kinyithattam volna a számat, hogy a megegyezésünk szerint udvariasan közöljem ezt vele, már folytatta is az ideges hadoválást. - Majdnem a tűzhelyen hagytam a teafőzőt. Reggeliztél már?
- Igen. Köszönöm – toldottam meg még kínlódva a szükséges tiszteletkörrel. A tőmondataim furcsán visszhangoztak az időutazó teljes monodrámája után, de Aodhfin mintha észre sem vette volna; örvendezve biccentett egyet, majd a kezét összecsapva helyet foglalt az asztal másik oldalán, és vizsgálni kezdte a diadémot.
- Minden rendben van a házzal? – érdeklődött a szemüvege mögül.
- Nem tudom, a szünetben Noble nagyanyámnál lakom – feleltem összeráncolt szemöldökkel, mert erről akartam a legkevésbé beszélni. - Majd ha itt végeztem, átugrom, és megnézem. Én…
- Á, és nem zavarta az öreglányt, hogy már az első napon ilyen korai órán faképnél hagytad? – szakított félbe a legnagyobb bosszúságomra. Le sem vette a szemét a horcruxról, úgyhogy igazán nem értettem, miért nem térhetünk végre tényleg a tárgyra: arra, hogyan tovább.
- Azt mondtam neki, hogy a bátyámhoz megyek. Elvigyorodott. - Ami ugye nem is hazugság…
- Nem, mert ha a szomszédban is végeztem, akkor tényleg meglátogatom Flame-et. – Én tényleg igyekeztem kedves és türelmes maradni, de amikor ilyen pofátlanul hangoztatta, hogy mi tulajdonképpen rokonok vagyunk, akkor hajlamos voltam kicsit élesebben válaszolni a kelleténél. Meg is lett az eredménye: Aodhfin arcáról leolvadt minden jókedv. De legalább abbahagyta a jópofizást is.
- Szeretnélek megdicsérni – mondta egy üzletember kimért hangján. – Szép munkát végeztetek a Roxfortban. A leveled, amiben pedig értesítettél a dologról, különösen okosan volt megfogalmazva… és egyébként is értékeltem, hogy előre gondolkoztál, hiszen így elég időm volt végiggondolni a napló ügyét. Ha jól emlékszem, abban egyeztünk meg, hogy azzal a lélekdarabbal folytatjuk a mi kis küldetésünket.
- Így van – bólintottam. – Persze, ha van valami igazán konkrét a kehelyről…
- Sajnos nincs. De semmi gond, dolgozom az ügyön. Te most csak a naplóval foglalkozz. Illetve…
- Illetve mi?- hajoltam előre ingerülten, mikro megéreztem benne a bizonytalanságot.
- Szeretném, ha egyelőre a tanulmányaiddal törődnél. – Biztosan érezte, mennyire fel fog dühíteni ezzel az egyetlen mondattal, hiszen kerülte a tekintetemet, és önkéntelenül hátrébb dőlt a székén.
- Tessék?
- Úgy gondolom, a napló már Lucius Malfoynál van. – Aodhfinről sok rosszat el lehetett mondani, de azt el kellett ismernem, hogy a lenyugtatásomban különösen gyakorlott volt: olyan rezzenéstelen arccal és meggyőződéssel sietett szilárd talajra terelni a beszélgetést, hogy egy percre el is felejtettem, miről lyukadtunk ki ide. – A Nagyúr már biztosan megbízik benne, de ha nem is… a Malfoy-kúriánál jobb rejtekhelyet úgysem találna az örökségének, főleg, hogy azt akarja, hogy egy napon a Roxfortban kössön ki a kis ajándéka. De ahhoz, hogy megszerezzük… hogy te megszerezd tőle, alapos megfigyelésre és tervezgetésre lesz szükségünk, amire nincs lehetőségünk addig, amíg iskolába jársz, nyáron viszont minden szempontból sikeresebbek lehetünk.
- Értem. – Összepréselt ajkakkal meredtem valahová a válla fölé, mert természetesen volt értelme annak, amit mondott, de ettől még nem kevésbé voltam dühös, amiért újabb hosszantartó tehetetlenségre kárhoztatott. – Akkor mára ennyi lenne?
- Nem akarod tudni, hogy…
- Nem.
- Meredith – kezdte türelmes mosollyal -, tulajdonképpen kérni szerettem volna tőled valamit.
- Hogy ne érezzem magam a haszontalan sakkbábudnak?
- Így is felfoghatod a dolgot, de jobban örülnék, ha elfogadnád végre, hogy az apró szünetek ellenére igenis óriási szükségem van rád, éppen csak okosan kell játszanunk ezt a veszélyes játékot, ha tényleg nyerni akarunk. És ez bizony azt jelenti, hogy amikor várakoznunk kell, azt is ésszel tesszük.
- Bökd ki végre a lényeget, ha kérhetem. – Összefontam a mellkasom előtt a karomat, és olyan szigorúan meredtem Aodhfinre, ahogy csak tudtam; az álarcom csak akkor rándult meg, amikor ezt látva a pap igencsak látványosan elfojtott egy vigyort.
- Két dologgal szeretnélek megbízni. Az első, azt hiszem egyértelmű, és talán nem is kellene külön felhívnom rá a figyelmedet… Szeretném, gondolkoznál azon, hogyan tudnánk a lehető leghamarabb és a leghatékonyabban ellopni a naplót Lucius Malfoytól.
- Igaza van, ezt magamtól is megcsináltam volna – morogtam, csak hogy bosszantsam egy kicsit.
- Igen, de úgy készülj, hogy ezúttal egyedül kell majd dolgoznod. Lehetséges, hogy szükség lesz az aranyvérű kapcsolataidra, hogy esetleg Malfoyék bizalmába férkőzz, és…
- Jó, persze, értem. – Nekem aztán nem kellett elmagyaráznia, miért jelentenének adott szituációban hátrányt a barátaim. Shirley, a félvér, David, a jelentéktelen és Jeremy, a Varázsbűnüldözési Főosztály vezetőjének a fia. A Halálfalók Álma. Nem, mintha én jobb helyről jöttem volna, de volt egy aduászom: én voltam a halott halálfaló menyasszonya. Valaki, akit ismertek a fiatalok, valaki, akivel alkalomadtán együtt házibuliztak. Na persze nem pont Lucius Malfoy… de hát ki tudja, kire lesz majd szükséged. - Mi a másik dolog?
- Dolgozni a végső terven.
- A Végső Terven? – Akaratlanul is felnevettem; a kacagás hangja azonban szinte azonnal el is halt, Aodhfin szeme ugyanis szokatlanul komolyan villant rám. - Mi a fenére célzol ezzel?
- A Sötét Nagyúr bukására.
- De hát eddig is azon dolgoztunk, nem? – Most már nem haragosan, csak értetlenül ráncoltam össze a homlokomat, mert fogalmam sem volt, mire akar rámutatni ezzel a szűkszavú ködösítéssel. - A horcruxok, a kutatás… nem ez a terv? Hogy elpusztítsuk őket, és halandóvá tegyük őt?
- Szerinted elég, ha halandó lesz?
- Nem, nyilván az a végső cél, hogy megöljük… - Hirtelen megvilágosodtam. - Ó. A Végső Terv: hogyan öljük meg a Sötét Agyat? Ez a filmünk címe?
- Inkább az, hogyan ne – felelte határozottan, noha elfojtott egy újabb mosolyt. Ez már önmagában is elég lett volna, hogy megbánjam az önkéntelen viccelődést, de amit mondott…
- Mi? – bukott ki belőlem szinte fuldokolva.
- Ne mi. – Most már meg sem próbálta leplezni, milyen jól szórakozik, de a vigyora inkább volt ijesztő, mint bosszantó.
- Bocsi, de lemaradtam – mondtam nyugalmat erőltetve a hangomra. - Mi van? Aodhfin széles, minden eddiginél rémisztőbb mosolyra húzta az ajkait, én pedig minden kamaszos lázadásom és bátorságom ellenére összehúztam magam a székemen. Megszokásból talán még a szememet is lehunytam, mint mindig, mikor elkerülhetetlen volt, hogy meghallgassak tőle valami szörnyűséget, ezúttal azonban felesleges volt a sok előkészület: azon ritka alkalomnak lehettem tanúja, amikor egészen véletlenül valami zseniálisat osztott meg velem. A Végső Tervet. - Meredith, azt akarom, hogy ha eljön az ideje, Keara ölje meg Voldemortot – és te fogod ezt elintézni nekem.
*
Tisztában voltam vele, hogy a bátyám elevenen megnyúz majd, amint rájön, hogy teljesen egyedül indultam útnak, arra viszont ötletem sem volt, hogyan fog reagálni, ha esetleg kinéz az ablakon, és azt is meglátja, hogy alig három lépésre a rododendronbokrától én magam is gyökeret eresztettem. Amikor Aodhfintől egyenesen a közeli parkba hoppanáltam, még egyenesen büszke voltam az önbizalmamra, és az igazat megvallva a hátam közepére sem hiányzott az aurorbarátaim – leginkább persze Sirius – jelenléte. Felnőtt, független nőnek éreztem magam, aki meg tud tenni száz métert anélkül, hogy valaki sikeresen az életére törne, hiszen hónapokon belül papírja lesz róla, hogy igenis meg tudja védeni magát. Biztos voltam benne, hogy egy darabban fogok megérkezni a bátyám küszöbére – éppen csak azzal nem számoltam, hogy azon a küszöbön egy esküdt ellenség fog toporogni.
- Jó, persze, majd megmondom neki… - Graham a félig nyitott ajtón át társalgott a bátyámmal, ezért egyelőre nem vette észre, hogy pánikrohamszerű állapotban meredek az ismerős, vörös tarkóra, ami a fejéhez tartozik. Bőven lett volna időm sarkon fordulni, és elmenekülni, de a döbbenet zselévé változtatta minden izmomat, és tulajdonképpen már azért is hálát adhattam, hogy megállok az áruló lábamon. Ha nem lettem volna úgy megbabonázva, talán a pálcámért nyúltam volna, vagy legalábbis azzal nyugtatgattam volna magam, hogy a bátyám odabent van, nem vagyok egyedül, így azonban csak ácsorogtam, mint egy ütődött, várva az elkerülhetetlen szemkontaktust.
- Hülye állat – motyogta Graham a fejét csóválva, mikor végre becsukta maga mögött az ajtót, és bár új erővel dermesztett meg a félelem, nem kerülte el a figyelmemet, hogy az imént még egészen más hangsúllyal beszélt Flame-hez. Kétszínű állat. Az meg te lennél, drága barátom. Egy végtelenül hosszú pillanatig hozzám hasonló döbbent szoborrá merevedett, az arcán pedig érzelmek egész kavalkádja suhant át, végül azonban a szégyenkezés és az undor furcsa fintorába húzta a száját, és egyetlen szó nélkül elviharzott mellettem. Sértett dühvel fordultam utána, de mire előkaptam a pálcámat, már messze járt. Majdnem három éve láttam utoljára, és abban a borzalmas látomásban ugyan teljes mértékben megbizonyosodhattam arról, hogy maga mögött hagyott mindig kamaszos esetlenséget és szerethető tulajdonságot, ami miatt egykor a barátomnak neveztem, így élőben szembesülni ezzel a rengeteg változással jókora meglepetés volt. Egészen pontosan mintha gyomron öklözött volna egy profi bokszoló. Tudtam, kivel van, tudtam, kinek dolgozott egész életében; azt is tudtam, hogy sosem volt igazán a barátunk. Amikor legutóbb beszéltem vele, képes volt engem okolni a nagymamája haláláért, aztán rám küldte Kearát, hogy zárjon rám egy rohadt telefonfülkét. Nem voltak illúzióim, távolról sem. Mégis… Ennél azért többet vártam a nagy szembesítéstől. Talán, ha nem bénáztál volna annyit, és időben pálcát rántottál volna rá… Elhessegettem Caitlin hangját. Akármilyen jól is esett volna megátkozni a kis patkányt, arra volt most a legkevésbé szükségem, hogy nyíltan kikezdjek Keara talpnyalójával.
- Med? – Beletelt néhány percbe, de Flame végül mégis csak rájött, hogy védtelenül ácsorgok az előkertjében; aggódva lépett ki a lépcsőre, és harcra készen kémlelt hol engem, hol a környéket. Az összes létező csontom megroppant, olyan gyorsan ugrottam a nyakába.
- Szóval ezért nem hagytad, hogy nálad lakjam – szuszogtam a nyakába, amikor nagy sokára meg tudtam szólalni. Nyilvánvaló volt, hogy minden vágya behúzódni a házba, de jó erősen szorítottam, és nagyon sokáig nem is engedtem el; ettől persze rákúszott a képére az utálatos öntelt nagytesó-vigyora, de nem érdekelt. Úgy örültem neki, mint talán még soha.
- Szerettél volna? – bökött oldalba, mikor elege lett belőle, hogy rajta csimpaszkodom. – Mert nekem úgy rémlik, hogy legutóbb egyetlen éjszakát sem bírtál Keara szobájában tölteni… egy egész hét már más tészta?
- Az attól függ. – Kelletlenül elengedtem őt, majd, bár a higgadt kedélyességéből nyilvánvaló volt a válasz, megkérdeztem: - Mennyi esély van rá, hogy Keara öt percen belül betoppan ide, hogy meggyilkoljon?
- Semennyi – vágta rá, miközben minden erejével azon dolgozott, hogy betessékeljen a házba. Biztosan azt remélte, ennyi elég lesz ahhoz, hogy ne vegyem észre a tekintetébe visszakúszó aggodalmat, de ha így volt, csúnyán ráfázott; jól nevelten levettem a cipőmet, és helyet foglaltam az étkezőasztalnál, de eszem ágában sem volt ennyiben hagyni a szörnyeteg-témát.
- Miért vagy ebben olyan biztos? Egyértelműen arra készült, hogy teát főzzön nekem, ezt hallva azonban kitáncolt a konyhapult mögül, és sóhajtva leült velem szemben. Most tűnt csak fel, milyen nyúzott és kimerült: a fejemet tettem volna rá, hogy még a tegnapi ruhái vannak rajta, és abban is biztos voltam, hogy ennek nem holmi romantikus oka van, de nem szóltam semmit, türelmesen vártam, hogy befejezze a kelletlen vakarózást, és válaszoljon a kérdésemre.
- Azért, mert éppen külföldön van, ha tudni akarod.
- Naná, hogy tudni akarom, viccelsz velem? – horkantam fel cseppet sem nőiesen. – A csaj meg akar ölni, ha esetleg elfelejtetted volna.
- És gondolod, hogy nem figyelmeztettelek volna azonnal, ha veszélyben lennél? – Nem emelte föl a hangját, és még csak a szemöldökét sem ráncolta össze, de ismertem annyira, hogy tudjam, egy icipicit felhúztam.
- Jó, bocs, persze, nem is ez a lényeg. – Bűntudatosan fészkelődtem egy kicsit a székemen, a falon-is-átlátok-engem-nem-tudsz-átverni képesség azonban családi örökség volt, mert amikor fölpillantottam rá, még mindig ugyanazzal a bökd már ki kifejezéssel méregetett. Megköszörültem a torkom. – Ha Keara külföldön van, hogy lehet, hogy Graham a te házikódból lépett ki a nagyvilágba?
- Nincsenek összekötözve.
- Na persze…
- Legyen elég annyi - hallgattatott el egy fáradt legyintéssel -, hogy most itt van rá szükség, és esze ágában sem lesz értesíteni Kearát a jelenlétedről, mert egyrészt, mint ahogy azt már mondtam, nincs az országban, másrészt pedig éppen nem te vagy a fő gondolata, és ezt Sullivan is nagyon jól tudja.
- Sokat van külföldön?
- Szinte állandóan.
- És az a sokk cikk az ámokfutásairól… mi a fenének ugrál haza gyilkolászni, ha olyan fontos dolga van valahol máshol?
- Ha figyeltél volna, akkor tudnád, hogy az utóbbi hetekben nem…
- Figyeltem! – szóltam közbe sértődötten. Egy icipicit most már én is dühös voltam, amiért úgy kezel, mint egy óvodást, a lelkem mélyén azonban hálás voltam ezért is, mert annyira tipikusan testvéri volt, ahogy így szurkálódtunk egymással. Eddig különben is megtudtam mindent, amit akartam, és egyetlen mozdulattal sem jelezte, hogy nem kellene tovább kérdezősködnöm. – Képzeld, tudok olvasni, láttam az újságokat… De már régen találkoztunk, levélben meg nem lehet ilyesmiről kérdezni, szóval most kérdezem, hogy régebben miért csinálta a cirkuszt.
- Hogy bosszantsa a Nagyurat – vont vállat. Hazajött kiirtani teljes falvakat, csak azért, hogy odapörköljön a mestere orra alá. Tündéri. Mindketten úgy tettünk, mintha ez a legkevésbé sem rázna meg minket, pedig világos volt, hogy Flame is nehezen emészti meg a dolgot.
- Nem fél, hogy egyszer elkapja? – hajoltam előre, hogy a lábaim alá gyűrhessem a haragtól remegő kezeimet.
- Nem. Nem hiszem, hogy rajtad kívül bármitől is félne. Erre már végképp nem tudtam mit mondani – helyette inkább tovább faggatóztam.
- Mit csinál külföldön?
- Szövetségeseket gyűjt. Merthogy azért nem teljesen őrült, és tudja, hogy előbb-utóbb szembe kell néznie a Nagyúrral, ahogy azzal is tisztában van, hogy néhány kamasz fiúval az oldalán nemigen van esélye győztesként távozni a csatamezőről. – Mielőtt közbemoroghattam volna, hogy Ezt milyen szépen mondtad, de jó is nekünk…, felpattant a helyéről, és mégis csak nekilátott teát főzni. – Ha a Nagyúr politikájának van hiányossága, akkor az az, hogy a támogatóit tekintve kissé… magának való. Keara ezért nem itthon vadászik új barátokra.
- A sápadtarcú nem csípi a külföldieket?
- Nem bízik bennük – rázta meg a fejét. Mire kettőt pislogtam, már forrt a teavíz, és ismét szembesülnöm kellett a felfoghatatlan ténnyel, hogy a bátyámnál mindig akad sütemény. Somolyogva tolta elém a kistányért, én pedig minden körülmény ellenére boldogan tömtem magamba a csokis kekszet.
- Keara bezzeg csupa bizalom, mi? – kérdeztem tele szájjal.
- Imádja őket. – Egy pillanatra megtorpant, és csak félig fordult felém; azt hittem, nem akarja, hogy lássam, amint szétvigyorogja a fejét a gyerekes viselkedésemen, de aztán mégis csak rám nézett, és a vidámság leghaloványabb árnyéka nélkül ezt találta mondani: - Persze a szó szoros értelmében nem is idegenek… Félrenyeltem a sütimet. - Azt ne mondd, hogy az íreket fűzi. – Kérlek, könyörgök, ne.
- De bizony… - Flame vetett egy bizonytalan pillantást a teafőzőre, majd újra helyet foglalt, és megdörzsölte a szemét. – Eleinte úgy hívta őket, hogy a Vörös Hadsereg, de aztán felhívtam rá a figyelmét, hogy a muglik már megelőzték ezzel. Kearának igazából nincsenek fenntartásai a muglikkal szemben – csak a hatalom érdekli, és az, hogy kiket kell eltaposnia érte -, de ragadt rá annyi a Nagyúr neveléséből, hogy gyorsan visszatért az eredeti névhez.
- Talált félelmetesebbet a halálfalónál? – Csak fél szívvel figyeltem oda, mert magamban azt kántáltam: Istenem, védd meg Nagyapát. Tudom, hogy magamra hagyott, de Te ne hagyd, hogy Keara kezébe kerüljön. Add, hogy Nagyapa ne legyen Írországban.
- Bizonyos értelemben igen – felelte a bátyám. – Tudod említettem már neked… Árnyékoknak nevezi őket.
- Ja, igen, a macskanév. – Nekidőltem a széktámlának, és behunytam a szemem; mire kinyitottam, Flame már egy pöttyös bögrével állt előttem.
- Neked vettem a múltkor, remélem, tetszik – mosolygott rám, majd választ sem várva folytatta, ahol abbahagyta, mintha minél gyorsabban túl akarna lenni ezen a beszélgetésen: - Végül is, tulajdonképpen még csak nyolc éves. Vagyishogy… érted. Szerintem nem is tudatosult benne, hogy mi után nevezte el a haverjait, még ha nekünk olyan beszédes is ez a név. Ő csak a taktikájára gondolt, a meglapulásra, a lesből támadásra…
- Csodálatos – morogtam fintorogva. – Egyébként nagyon tetszik a bögre, köszönöm. – Ez lett volna a tökéletes alkalom, hogy könnyedebb vizek felé tereljem a társalgást, de, bár nem is vágytam jobban semmire, nem tehettem meg. – Nem feltűnő egy kicsit, hogy Keara jobbkeze csak úgy beugrik hozzád? – Ha akartam sem tudtam volna eltüntetni a hangomból a zsigeri aggodalmat, ezért történhetett meg, hogy amíg nekem öklömnyire zsugorodott a gyomrom, Flame arcára boldog, szinte büszke mosoly költözött.
- Keara és a Nagyúr is úgy tudja, hogy neki kémkedem, szóval egyikőjük elől sem kell titkolnom, hogy kapcsolatban állok a másikkal. – Pontosan ettől féltem. Hogy a bátyám duplán kockáztatja az életét. Ne merészelj meghalni.
- Na, jó, de akkor is, ez nem gyanús?
- Furcsa, de nem. – Töprengve belekortyolt a teájába, majd rám villantott egy biztató mosolyt. - Egyikük sem az a szerény alkat; meg vannak róla győződve, hogy nem akarnám és nem is tudnám elárulni őket.
- Hát ez gyönyörű – motyogtam a bögrémbe meredve. Aztán nagy levegőt vettem, és megkérdeztem: - De kinek kémkedsz igazából?
- Neked. – Még a szemöldökét is felvonta hozzá, mintha olyan nagyon egyértelmű lenne az egész, és valami buta érzelgősség miatt ez az apróság volt az, amitől úgy istenigazából elszorult a torkom.
- Az nagyon jó – kezdtem bele kínkeservesen, aztán muszáj volt innom egy kortyot, hogy folytatni tudjam, és akkor már olyan komolyan meredt rám, hogy nem is tudtam a szemébe nézni. Olyan nagyon aggódtam érte, mégis… mégis ki kellett nyögnöm valahogy ezt az egyetlen átkozott mondatot. - Akkor máris lenne számodra egy megbízatásom.
*
Az emeletre vezető lépcső alján üldögélve vártam, hogy a bátyám visszatérjen; nem akartam lehetőséget adni rá, hogy velem maradjon, ezért már az ajtóban el szerettem volna csípni. Milliószor lejátszottam a fejemben, hogy mit kell mondanom neki, hogy mivel védhetem meg az egésztől még úgy is, hogy nyakig benne van a sűrűjében. Nem akartam még az én részemet is a vállára dobni, és nem is lehetett: túl kockázatos lett volna, ha túl sokat tud meg a titkos életemről – vagy éppen a sajátjáról. Van egy időutazó alteregód Skóciában, hát nem csodálatos? Összerándultam, mikor végre valahára kitárult az ajtó, aztán kiszakadt belőlem a megkönnyebbült sóhaj, hogy Flame egyedül érkezett, ahogy azt reméltem.
- Még csak a sarki kocsmáig jutott – mondta, amint meglátott. Vetett rám egy értetlen pillantást, amiért olyan gyorsan felugrottam, és lecövekeltem előtte, de nem tette szóvá. – Találkozója lett volna valami rosszarcú fazonnal, de meggyőztem, hogy halassza el.
- Nem gyanakodott?
- Azt mondtam neki, amit megbeszéltünk: hogy vacsorameghívásod van, és szerencsére gyorsan leléptél, de mondtál olyasmit, amiért megéri visszajönnie. Pár perc, és itt lesz.
- Jó. Köszönöm. – Hálásan rámosolyogtam, majd megparancsoltam az arcizmaimnak, hogy viselkedjenek, és belevágtam a mondandóm nehezebbik részébe. – Szeretném, ha addig elmennél valahová.
- Tessék? – Elkerekedett a szeme a döbbenettől, és a megbántottságát sem tudta olyan jól titkolni, mint régen.
- Ne legyél itt – ismételtem meg határozottan, aztán már beszéltem is tovább, nehogy alkalma legyen közbevágni. – Tudom, hogy nem szívesen hagysz vele egyedül, de Keara maga akar végezni velem, ez egyértelmű, egyébként pedig tudok vigyázni magamra. Grahamnek fogalma sincs, hogy itt leszek, enyém a meglepetés ereje, és amúgy is okosabb vagyok nála. A fenébe is, tőlem tanult meg párbajozni…
- De…
- Flame, kérlek – ragadtam meg a karját őszinte kétségbeeséssel. Ennyit a higgadtságról, Medy. – Tudom, hogy sok mindent el tudsz titkolni a Sötét Nagyúr elől… tudom. De ezt inkább ne kelljen. Csak bízz bennem. Tudom, mit csinálok. Számoltam a szívdobbanásaimat, és bár nagyon gyorsan vert a kis átkozott, még így is rettentő sokáig tartott, mire a bátyám rábólintott a könyörgésemre.
- Bízom benned. De Sullivanben a legkevésbé sem, úgyhogy nem megyek messzire.
*
Ahogy azt Flame-nek is megmondtam: a meglepetés ereje egyértelműen a kezemre játszott ezen a napon. Még csak fel sem kellett állnom a törzshelyemmé vált lépcsőfokról; amint Graham belépett az ajtón, a kezemben landolt a pálcája. Elképesztően jó érzés volt, és most az egyszer meg sem próbáltam leplezni az igazi érzéseimet. Úgy vigyorogtam, mint a vadalma.
- Mi a fene… - Graham félelemmel vegyes döbbenettel próbált meghátrálni, de az ajtó döngve becsapódott mögötte, és kénytelen volt belenyugodni, hogy innen már csak akkor menekülhet el, ha én hagyom.
- Hello, Graham. – Lustán feltápászkodtam a lépcsőről, majd a pálcámmal ellentmondást nem tűrően a konyha felé intettem. – Csak utánad, drága barátom. Becsületére legyen mondva – ha volna neki olyan -, magához képest egészen sokáig meredt rám gyilkos dühvel. Aztán szenvtelenséget erőltetett a rángatózó arcizmaira, és szó nélkül elindult a mutatott irányba. Szorosan a nyomában voltam még akkor is, amikor levágódott az egyik székre, és az asztalra dobta a lábait, így hát egyetlen intésembe került, hogy ezek a lábak fájdalmas körülmények között visszatérjenek a földre, és üdvözöljék új barátaikat: a köteleket. Graham összeszorította a száját, és az asztallapra szegezte a tekintetét.
- Mi ez az egész? – sziszegte felém, amikor nem bírta tovább a baljós csöndet.
- Kicsit átvertem a bátyámat… és el is küldtem itthonról. Kettesben vagyunk.– Negédes mosollyal hajoltam felé, és türelmesen vártam, hogy felém forduljon; olyan türelmesen, hogy az óra másodpercmutatója legalább hármat kattogott, amíg újra használtam a pálcámat. Graham arca eltorzult az indulattól, de én csak mosolyogtam tovább rendületlenül. – Van számodra egy ajánlatom.
*
Olyan jószívű voltam, hogy még teát is adtam neki, de bele sem kóstolt, csak hátradőlt a székén, és összefonta a mellkasa előtt a karjait. Le sem vette rólam a szemét, hiszen nem felejtette el, hogy nálam van a pálcája, arra viszont nem figyelt, milyen árulkodón rágcsálja az alsó ajkát: pontosan tudtam, hogy bármilyen közömbös arcot is vág, komolyan gondolkodik azon, amit mondtam.
- Szóval azt várod, hogy ezt beadjam neki? – szólalt meg hosszú hallgatás után. Titokban hálát adtam ezért; fogalmam sem volt, meddig bírom még a türelmes, magabiztos somolygást.
- Pontosan azt. Miért, nem vagytok már olyan jóban? Talált magának másik ágymelegítőt? Egy ezredmásodpercre villant csak fel a tekintetében a döbbenet – Honnan a fenéből tudsz rólunk? -, aztán megint ugyanaz a szobor volt, mint végig az utóbbi negyedórában. Remek színész volt. De még milyen remek. - Jóban vagyunk – felelte nyugodtan -, de ez azért elég extrém kérés, ezt még te is beláthatod, Duzi. – Az ősrégi becenévvel telibe talált; és mielőtt egyáltalán aggódni kezdhettem volna azon, hogy észrevette-e ezt az apró győzelmet, elvigyorodott. Villámgyorsan rendeztem a vonásaimat.
- Amúgy is meg akarja ölni a Sötét Agyat, nem? – Elégedetten nyugtáztam, hogy ezúttal nála sem maradt el az önkéntelen reakció: egy pillanatra elvigyorodott a név hallatán. Hah. Mindig is értékelted a humorodat, nem igaz, ördögfióka? – Fogalmam sincs, hogyan tervezi a dolgot, és őszintén szólva nem is érdekelnek a részletek, de most felvilágosíthatod arról, hogy egy kicsit még érdemes várnia. Amíg elhárítom az akadályokat.
- El kéne hinnem, hogy a Nagyúr komoly lépéseket tett a halhatatlanság felé? – Abból, ahogy kérdezte, nyilvánvaló volt, hogy nagyon is elhiszi; az lett volna meglepő, hogyha egy percig is kételkedik a szavamban azok után, hogy valószínűleg másról sem szólt a gyerekkora, csak Voldemort elembertelenedéséről.
- Neked nem, csak a barátnődnek.
- Tegyük fel, hogy hisz neked… mégis mivel kellene megindokolnom ezt a te hirtelen segítőkészségedet?
- Nincs a földön olyan, akit jobban gyűlölök Tudodkinél – vágtam rá szinte azonnal. Ezzel a válasszal már készültem, nem is kicsit. – Ő tette tönkre az életemet: ő rabolta el a húgomat. És bármit is művelt vele aztán, az igazából csak másodlagos probléma lehet, mert a lényegen már nem változtat. Graham arcára kifürkészhetetlen kifejezés úszott, és olyan komolyan nézett rám, mint talán még soha életében. Volt egy váratlan, valószínűtlen megérzésem, hogy talán sajnálja mindazt, ami történt, de a pillanat gyorsan elszállt, és a fiú csak ennyit mondott:
- Ez a ”másodlagos” dolog nem fog neki tetszeni. – Pont, ahogy azt sejtettem.
- Helyes – vigyorodtam el még utoljára, mielőtt visszaadtam a pálcáját. – Ha első akar lenni a listámon, takarítsa el azt, aki az útjában áll. Csak várja ki a megfelelő alkalmat.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.