efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Legutóbb elkiabáltam egy kicsit a dolgot az "extrém hosszú fejezet"-kijelentéssel... Ez a mai már olyan hosszúra sikeredett, hogy túllépte a megengedett korlátot, a 20 000 szót, ezért a fejezetszám meg?rzéséért utólag módosítanom kellett az el?z?t: a Halálom az óvilágban most már tényleg tartalmazza azt az emléket, amire a cím utal. Talán jobb is ez így, de azért elnézést kérek a kellemetlenségért, bízom benne, hogy mindenki megtalálja ezt a kis pluszt :) Remélem azt is, hogy örültök a ritka b?séges csemegének! :) Jó olvasást!
Sarah Bettens: Turn Around
Mikky Ekko: Comatose


Ég és föld között


/Vannak, akik azt állítják, minden okkal történik. Én is közéjük tartozom: Meredith Field, az aranyvérû, ír katolikus boszorkány, minden ellentmondások legnagyobbika.
Hit, remény, szeretet; szinte látom, ahogy kinevetsz mindezért, és ezredjére is bolondnak nevezel magadban, miközben gondolatban milliónyi új módon gyilkolsz meg. A lányt, aki elengedte a kezed azon a borzalmas napon, amikor a köd mögött összeért a föld és az ég./



A csinos téglaház, aminek az ajtaján kopogtattam, mindössze egy utcányira volt a Mágiaügyi Minisztériumot rejtõ omladozó épülettõl, de már ez is elég volt ahhoz, hogy a környék koszos sikátorok helyett ápolt elõkertek látványát kínálja a minisztériumi szolgálati lakás tulajdonosának. Flame akkor költözött ide, amikor elõléptették, vagyis Caitlin elrablása után, úgyhogy még sosem jártam nála, és még a címét is Tara nénitõl kellett megkérdeznem.
Péntek délután lévén sokan járkáltak a forgalmas utcán; a sarkamon billegve tûrtem gyanakvó pillantásaikat, és a sövény mögé pislogva másodpercenként ellenõriztem, eltakarja-e a szemük elõl a kalitkájában ücsörgõ Ullát a sebtében kiválasztott rododendron bokor.

Rövid hezitálás után a csengõ után nyúltam, hátha csak nem volt elég erõteljes a kopogásom, mielõtt azonban elérhettem volna a különös magasságban elhelyezett gombot, kitárult az ajtó.

A bátyám egy szót sem szólt, csak bámult rám; a döbbenettõl elkerekedett az egyébként igencsak karikás szeme, a szája pedig aprócska Ó-betût formált.

- Szia! – léptem elõre bizonytalan mosollyal. – Úgy hallottam, megürült nálad egy szoba, és arra gondoltam, esetleg kivihetnél holnap az állomásra.
- Meg akarsz halni? – eszmélt fel viharos hirtelenséggel. – Azonnal gyere be a házba, mielõtt megtámad valaki!
- Én is örülök, hogy látlak, tesó – morogtam fintorogva, majd hátrafordultam, hogy magammal rángassam az utazóládámat meg a baglyomat.
- Azokat hagyd a fenébe, majd én behozom õket. – Flame nem titkolt ingerültséggel lökött félre. – Nyomás befelé!
- Elõbb köszönök a két aurornövendéknek, aki elkísért. – Vigyorogva intettem a sarkon ácsorgó Sirius és James felé, Flame pedig mogorva meglepettséggel követte a mozdulatot a pillantásával.
- Nehezükre esett volna az ajtóig kísérni? – Féltékenyen ragadta meg a könyökömet, és a kezembe nyomta Ullát.

A következõ pillanatban már be is csukódott mögöttünk az ajtó, és Flame szuszogva egy keskeny, de szépen faragott lépcsõsor aljához vonszolta a ládámat.

- A fiúk nem igazán csípik a csuklyásokat, és attól féltek, véletlenül megátkoznának egy bizonyos minisztériumi tisztviselõt, ha…; Mindegy. – Zavartan álltam egyik lábamról a másikra, és rémesen ostobának éreztem magam, amiért pont ezzel a mondattal törtem meg a kínos csöndet. – A lényeg, hogy volt annyi eszem, hogy ne egyedül jöjjek.

Flame olyan hangosan horkantott fel, hogy Ulla azon nyomban rémült huhogásba kezdett, és szemrehányó pillantásokkal méregette egykori gazdáját.
- Arra nem gondoltál, hogy a hõseid mit sem érnek, ha meglátott valaki? Keara agyafúrtabb annál, minthogy rád törjön a nyílt utcán…;
- De az elõbb azt mondtad…;
- Mondanom kellett valamit, hogy elszégyelld magad – szakított félbe egy legyintéssel. Aztán olyat tett, amire a meglehetõsen hûvös fogadtatás után egyáltalán nem számítottam: elmosolyodott. – Persze meg sem fordult a fejedben ilyesmi, igaz? Na, gyere, fõzök neked egy teát. A baglyot nyugodtan tedd le arra a komódra.

Az elõtérként funkcionáló apró folyosó egybenyílt a konyhával és a miniatûr étkezõvel, de az ajtóval szemközti lépcsõ és a fal közé még bezsúfolták az említett komódot, amire egy bólintás után Ullát helyeztem; de csak miután gondosan félrehajtottam a tetejérõl egy csipketerítõt, amit még anya horgolt.
- Nehogy összepiszkítsd nekem – motyogtam Ullának.

Flame idõközben tüzet gyújtott egy kínosan tiszta teafõzõ alatt, és éppen egy doboz süteményt próbált kipakolni egy színes kistányérra.

- Foglalj helyet – bökött az asztal felé, mire megszeppenve leültem az egyik virágos párnával borított székre.
- Szerencséd van – folytatta a csészékkel zsonglõrködve -, alig egy órája értem haza a minisztériumból. Az meg még nagyobb mázlid, hogy véletlenül tudom, hogy Keara éppen külföldön tartózkodik, és még azért sem ugrana haza, hogy veled törölje fel a küszöbömet.

Honnan tudod? Hol van? Mit csinál? Kémkedsz neki? Vagy Voldemortnak? Meg akarsz halni? Ne merészelj meghalni!

A gondolataim õrült tempóban kergették egymást, végül azonban csak ennyit mondtam:
- Bátor dolog volt, hogy olyan sokáig itt rejtegetted õt a minisztérium orra elõtt, a tõlük kapott lakásodban.
- Egy ideig nem itt lakott, hanem Idánál... azok volta a szép idõk. Aztán elterjesztettem, hogy menyasszonyom van, és itthon nem fogadok látogatókat, mert elég napközben a munkával foglalkoznom, itthon már csak a barátnõmmel vagyok hajlandó, úgyhogy a kutya se járt erre.
- Anya sem? – A kérdés csak úgy kicsúszott a számon, mert közben a falon lógó képeket nézegettem, és az arc, ami most mindennél jobban hiányzott mellõlünk, odatolakodott melléjük.

Flame követte a tekintetemet, majd leült velem szemben.

- Miután berendezte a lakás minden zegzugát, csaptam egy mûhisztit, hogy felnõtt férfi vagyok, és szükségem van a saját teremre. Utána nem jött többé.
- De nem is ment el igazán – feleltem náthás orrhangon. – Hogy bírod elviselni, hogy mindenhol ott van, mégsincs ott sehol?
- Engem megnyugtat – vont vállat bizonytalanul. – De ha téged felzaklat, ma estére esetleg…;
- Á, nem, felejtsd el. Neked van igazad. Csak most úgy rám zuhant ez a buta hiányérzet, meg a gondolat, hogy mennyire örülne, ha látná, hogy egy asztalnál teázunk, és nem vágjuk egymás fejéhez a porcelánt…; Te örülsz neki? – szegeztem neki a kérdést, mielõtt akár egy szusszanással is reagálhatott volna a szavaimra. – Örülsz, hogy itt vagyok?
- Viccelsz velem? – Flame annyira sietett a válasszal, hogy kis híján kiköpte a teáját, amit alig egy perce öntött a csészéjébe az önmûködõ teáskanna. Persze az is lehet, hogy csak túl forró volt…; - Azt hittem, már sose hallok rólad. Shirley alig válaszolt a leveleimre, és akkor egyszer, amikor közvetlenül Re…; úgy értem, amikor még náluk voltál, konkrétan rám csapta az ajtót, és csak azért volt hajlandó elmondani, mi történt veled, mert nem hagytam magam lerázni, és velük mentem a Hölgyhöz, akinek velem ellentétben természetesen joga volt tudni, miért nem mész haza.
- Sajnálom. A családunk maradéka kicsit kevésbé elnézõ a viselt dolgaiddal szemben, mert…;
- Mert több eszük van, mint neked? – szúrta közbe gúnyosan, noha a szája sarkában egy óvatlan másodpercre megült a keserûség.
- Mert nem szeretnek annyira, mint én. Ezt akartam mondani – fejeztem hát be határozottan. Eltökéltem, hogy nem adok neki esélyt az önmarcangolásra. Azt kettõnk helyett is elég magas szinten ûztem, és különben sem volt szükségem arra, hogy az egyhónapos kényszerpihenõm miatt megint végigjárjuk a felesleges köreinket az eljátszott bizalomról meg a rengeteg félreértésrõl, ami miatt olyan sok évig elmentünk egymás mellett. Túl voltunk már ezen.
- Ó. – A bátyám zavartan köhintett egyet, majd jobb híján ismét belekortyolt a teájába. – Jól vagy, Med? Nem járt maradandó agyi károsodásokkal ez a te mélységes gyászod? – Egyszerre sápadtunk el a mondattól, szerencsére azonban õ nyerte vissza elõször a lélekjelenlétét, és fénysebességgel szabadkozni kezdett. – Ne haragudj, ez nagyon rossz poén volt, nem gondoltam végig, én csak nagyon meglepõdtem, hogy…; Mindegy. Sajnálom. Bocsánat. Talán inkább válaszolnom kellene az eredeti kérdésedre, nem igaz? Hm. Persze, hogy örülök, hogy betoppantál ide, és nagyon jólesik, hogy velem szeretnél kimenni holnap az állomásra. Tudom, hogy a reakcióm nem ezt tükrözte – küldött felém egy szégyenlõs félmosolyt –, de így van. Csak meglepõdtem. Azon is, hogy szemlátomást újra önmagad vagy, és azon is, hogy megjelentél nálam, és ez így együtt már elég volt ahhoz, hogy sündisznóüzemmódba váltsak.
- Hála a félig azonos genetikai állományunknak, ezt kivételesen meg tudom érteni – mosolyogtam vissza rá.

Egy ideig hallgattunk; régen volt már, hogy valakivel ennyire jólesett csak úgy csöndben maradni, így hát úgy burkolóztam bele az érzésbe, mint a világ legpuhább takarójába.

- Aggódtam érted. – Úgy vettem észre, hogy neki sem akarózott elsõként megszólalni, végül azonban mégis megtette, és mintha nem lett volna elég az árulkodó hangsúlya, még a beszédes, komoly tekintetét is rám függesztette. – Biztos, hogy jobban vagy? Mármint azt látom, hogy jársz, gondolkozol, és vélhetõen jelen vagy saját magadban, de…; Szóval hogy érzed magad úgy igazából?
Elõször tényleg elgondolkodtam azon, hogy tisztességesen válaszolok erre a kérdésre, és viszonzom a törõdést, amit a bátyám olyan erõteljesen sugárzott felém, ám végül – nem meglepõ módon -, gyõzedelmeskedett a lényemnek az a fele, ami egyáltalán nem akart beszélni a lelkemben dúló háborúról. Így hát csak megvontam a vállam.
- Megvagyok. Nem kell aggódnod értem, tényleg nem…; bár, ha jól értem, egyébként is csak Keara esetleges merényletétõl féltesz; a Nagy Sötét Fejtõl ezek szerint nem kell tartanom?

A szigorú pillantástól, amit rám vetett összehúzott szemöldöke alól, elállt a szívverésem; egy illanó ezredmásodpercre mintha az édesanyám mindentudó szemei feddtek volna meg a gyerekes, struccszerû viselkedésemért. Ha a homokba dugod a fejed, mindenki a fenekedet fogja bámulni, Meredith. Komolyan ezt akarod?

- Szerintem mindketten tudjuk, hogy azt szerettem volna megtudni, hogyan viseled a sokadik szeretted halálát, de ha te inkább errõl a dologról akarsz beszélni, hát legyen – mondta végül Flame, majd hozzám hasonlóan megrántotta a vállát. A mozdulatból kínlódó nyújtózkodás lett, és még az arca belsejét is harapdálni kezdte, mintha nem igazán tudná, hogyan kezdjen bele a magyarázatba. – Fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt úgy megfogalmazni, hogy ne sértsem meg a frissen meglelt öntudatodat, de tulajdonképpen nincs mit szépíteni az ügyön, úgyhogy kimondom: a Sötét Nagyúr számára te már nagyon régóta csupán egy felesleges kellemetlenség vagy, ami annyit sem ér, hogy egy gyilkosság erejéig foglalkozzon vele. Fõleg, hogy abból is csak gondja lenne, és nálad most lényegesen komolyabb problémák foglalkoztatják.
- Nehogy azt hidd, hogy megsértõdtem, de…; én ott vagyok lemaradva, hogy még a Megszeghetetlen Esküt is letette az információkért, amiket remélt tõlem, és abból sem csinált titkot, hogy a halálfalóságomat áhítja. – Kíváncsian hajoltam elõre, a hangomban bujkáló nevetés alatt azonban megbújt valahol egy kis bizonytalankodás. Szégyen és butaság, egy kicsit mégis úgy éreztem magam, mint egy korán leértékelt áru. - Mikor csúsztam ilyen mélyre õnagysága listáján?
- Amikor nem szakítottál pár hét után Regulusszal, és más említésre méltó dolgot sem tettél, se az egyik, se a másik oldal javára.
- De hát eljött, és egy csomó védõbûbájt rakott a nagyanyánk házára alig egy hónapja!
- Hogy betartson Kearának – legyintett Flame. – Jó, persze, azt is el kell ismernem, hogy nem mondott le végleg arról, hogy végül mégis csak hasznos leszel számára, de már régen nem voltál akkora reménysége, mint a románcotok elején. De ez most nem is baj, sõt. Mivel se te, sem pedig Regulus nem volt ott a dicsõségfalon, nem foglalkozott igazán azzal a helyzettel sem, amit Regulus…; ügye idézett elõ. Természetesen bosszantotta, hogy elvesztette a Black-örököst, és ezzel még csak nem is jutott komolyabb titkokhoz a Fõnix Rendjérõl, az pedig nyilván igencsak dühítette, hogy Regulus menekülni próbált a nemes küldetés elõl, amit a halálfalóság jelent, de…; szóval az a helyzet, hogy egyrészt nem jelentett neki olyan sokat ez az egész, mint amire te és a ti nagyszívû Dumbledore-otok gondoltatok, másrészt pedig…; hát, ami azt illeti, nem is lepte meg az, hogy Regulus szakított veled a kis öngyilkos akciója elõtt. – Félve sandított rám, majd ivott egy kis teát, hogy lehetõséget adjon nekem a témaváltásra, ám amikor meg sem moccantam, kelletlenül folytatta: - Mindenki tudott arról a rengeteg veszekedésrõl, amit Keara támadása után produkáltatok. Mindenki. – Hát igazad lett, kedves Regulus. Már megint. Most utoljára. - Úgyhogy a Nagyúrnak meg sem fordult a fejében, hogy Regulus esetleg azért szakított veled a menekülése elõtt, hogy elõnyhöz juttasson és megvédjen.

Félrenyeltem a teámat.

- És ezzel egyedül van? – kérdeztem két igencsak heves köhögés között. Flame szavai hideg zuhanyként értek, és nemcsak azért, mert olyan élesen eltértek az általános érdektelenségtõl, amit eddig Voldemort álláspontjáról állított, hanem azért is, mert olyan rémisztõen közel jártak az igazsághoz.
- Dehogyis. Természetesen mindenki egyetért azzal, hogy te idegesítõ voltál, Regulus pedig gyáva és gerinctelen, ezért történtek a dolgok Dumbledore szájíze szerint. Aki esetleg máshogy gondolja, az vagy nem meri hangoztatni a véleményét, vagy nem akarja, nehogy felhívja a figyelmet valamire, amire nem kellene.
- Miért? – szegeztem neki a kérdést, noha sejtettem a választ, ahogy azt is, hogy õ maga melyik fent említett csoportba tartozik.
- Mert esetleg megsérülne valaki, aki fontos neki – válaszolta alig észrevehetõ mosollyal. – Az illetõnek így is épp elég félnivalója van, nem hiányzik neki, hogy két feketemágus loholjon a nyomában.
- Értsem úgy, hogy…;
- Ismertem Regulust, és szörnyen dühített, hogy belegyalogolt az életedbe, de a képmutatás teteje lenne, ha nem ismerném el, mennyire szeretett téged. A Nagyúr az ilyesmit csak igen ritka alkalmakkor veszi észre, és akkor sem tulajdonít neki túl nagy jelentõséget, én azonban tudom, hogy bármennyit veszekedtetek is, Regulus sosem tudott volna úgy itt hagyni téged, ahogy azt mindenkivel elhitette. Azt megértem, hogy elege lett az életébõl, de arról még te sem tudsz meggyõzni, hogy belõled is. – A szavába akartam vágni, talán, hogy meghazudtoljam, talán, hogy Regulus nevében is megköszönjem neki ezt a bizalmat és megértést; magam sem tudtam. Mielõtt azonban megszólalhattam volna, felemelte a kezét, és belém fojtotta a szót. – Errõl többet nem beszélünk, se itt, se máshol. A hivatalos álláspontom az, hogy te egy borzalmas, kibírhatatlan némber vagy, akihez szerencsétlenségemre hozzáköt a vérem, ezért a többiekkel ellentétben kénytelen vagyok legalább egy kicsit kedvelni, Regulus Black pedig egy áruló kis pondró volt, aki megérdemelte a sorsát. Kérsz még teát? Nem, ugye? Korán van még, nem szeretnél csinálni valamit?

Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, egyre csak kutattam egy értelmes gondolat után, ami elég erõs és fontos lehet ahhoz, hogy kitúrja a fejembõl az elmúlt néhány percet és a levegõben rekedt szavakat. Gondolkodj, Meredith. Idejöttél a bátyádhoz, hogy vele töltsd a szünidõ utolsó délutánját. Biztosan volt valami terved, mielõtt rád zúdította a nagy szagos valóságot.

- Igazából…; - Megköszörültem a torkom, meglepetten letöröltem az arcomról egy kósza könnycseppet, ami fölött Flame kegyesen szemet hunyt, majd ismét belefogtam. – Szóval arra gondoltam, hogy…; Ebben a tanévben valószínûleg sokszor szeretnék majd láthatatlanná válni, és eszembe jutott, hogy esetleg…; hogy te talán tudod, hová lett apa láthatatlanná tévõ köpenye. Tudod, az a szolgálati, amit az elõléptetésekor kapott.

Most Flame-en volt az elhûlés sora.

- Ott van, ahol apa hagyta – nyögte ki látványos küzdelem után, a plafont bámulva.
- Úgy érted, hogy…;
- Igen, úgy. – Az utolsó szóba mindketten beleborzongtunk. - Otthon.

Ideje hazatérnünk, tesó.

~o~


- Azt mondtad, hazamész. – Regulus arca egészen elmosódott, olyan gyorsan szállt velem a hinta, ezért nem is néztem rá, inkább egyre erõsebben hajtottam a rozoga fémszerkezetet.
- Te meg azt mondtad, nem érdekel – vetettem oda válaszul, amikor egy pillanatra megálltam fent a levegõben. Aztán zuhantam. – Egyébként itthon vagyok.
- Azt hittem, nem tudsz ide jönni azok után, ami a szüleiddel történt. – Egy kiszáradófélben lévõ fa törzsének támaszkodott, és meg sem próbált közeledni felém. Szerencséjére…; amilyen dühös voltam, rá, a nagy lendületemmel még lerúgtam volna a fejét. – Egyébként amint kiléptél az utcára, már vettem is a cipõmet.

A siker érdekében többször is végig kellett húznom a földön a lábam, de a sokadik próbálkozásra végül megálltam.

- Ettõl most meg kellene hatódnom? – kérdeztem gúnyosan, majd választ sem várva folytattam. – Követtél.
- Úgy van – vágta rá hanyagul.
- Elárulnád, hogy mégis miért?
- Hogy épségben hazajuss. – Olyan arccal vonat fel a szemöldökét, mintha éppen egy különösen buta óvodásnak magyarázná a világ legegyértelmûbb dolgát.
- Úgy érted, abba a házba, ahol megpróbált megölni a saját húgom?
- Aha – bólintott színlelt vidámsággal, majd hagyta, hogy kivillanjon mögüle a nyilvánvaló bosszankodása, és vágott egy fintort. – Örülök, hogy ilyen gyorsan megvilágosodtál, zsenikém.
- Menj a pokolba. És ne hívj így.
- Még valami?
- Egy bocsánatkérés sem ártana.

Erre enyhén elpirult, de nem sütötte le a tekintetét, csak nézett tovább pimaszul, és amikor végre megszólalt (a sokadik morranásom után), már újra az ég felé löktem magam – bár már nem ugyanakkora hévvel, mint az érkezésekor.

- A Nagyúr a tudása legjavával védi azt a házat, ha esetleg elfelejtetted volna…; nem örülne, ha tudná, azzal hálálod meg, hogy a nyílt utcán sétafikálsz egyes-egyedül.
- Menj, árulkodj neki – köptem felé dühösen. – Kérd, hogy szerezzen neked egy új, engedelmes menyasszonyt…;

A fogók hihetetlenül igazságtalan gyorsaságával termett elõttem, és mire rákiálthattam volna, hogy vigyázzon, a térdem már keményen nekiütközött a hasának. Regulus meg sem nyikkant.

- Sajnálom, jó? – Kétoldalt a hintára támaszkodott, és addig araszolt közelebb az ijesztõen komoly arcával, amíg kénytelen voltam a szemébe nézni. – Megint idiótán viselkedtem. Egy csomó baromságot vágtam a fejedhez, amirõl nem is tehetsz, és rajtad vezettem le a feszültséget, ami undorító dolog volt, és nagyon bánt, és…;
- Jól van, hagyd abba, kínos helyzetbe hozod magad – motyogtam morcosan, noha egy pillanat alatt elszállt minden mérgem.
- Helyes, meg is érdemlem. – Megrándult a szája széle, mikor rájött, milyen röhejesen is hangzott ez; aztán sokkal természetesebb hangon folytatta: - A frászt hoztad rám, mire kiértem az utcára, már sehol sem láttalak. Futottál?
- Mhm…; - Természetesen választékos, egész mondatban akartam megfogalmazni, hogy a veszekedésünk után a harag szaporán záporozó könnyeivel az arcomon rohantam ki a Black-házból, de jobban lefoglalt a fejembe tolakodó gondolat, hogy mégis…; - Honnan tudtad, hogy jobbra kell fordulnod? Ha azt feltételezted, hogy a Hölgyhöz megyek, a másik irány lett volna a logikus, nem?
- Mondtam én egy szóval is, hogy azt feltételeztem? Akkor hagytál faképnél, mikor éppen azon pattogtam, hogy nem fogok anyám szoknyája mögé bújni, és nem tudom…; Abból, ahogy rám néztél, valahogy éreztem, hogy ide fogsz jönni.
- Tehát még akkor is figyelsz rám, amikor éppen ordibálsz velem?
- Valahogy úgy – vigyorodott el szégyellõsen.
- Nehogy véletlenül is képes legyek öt percnél tovább haragudni rád, mi? Borzasztó vagy. Utállak.
- Ez azt jelenti, hogy békésen elhoppanálhatunk innen? Sétálhatunk is – tette hozzá az arckifejezésemet látva –, de csak ha foghatom a kezed.

Beletörõdõen odanyújtottam neki az említett, kissé elgémberedett végtagot, mire felhúzott a helyemrõl, és homlokon csókolt.

- Ne haragudj, bogaram.
- Nem haragszom.


~o~


- Haragszol rá? – kérdezte Flame, miközben a válla fölött hátrapillantgatva kitessékelt a néptelen parkból, ahová az esti szürkületben hoppanáltunk.
- Regulusra? – A kérdés valójában nem ért váratlanul, figyelembe véve az indulás elõtti állásfoglalását, egy percre mégis magakadt a torkomban a név, és keserû ízt hagyott maga után. A bátyám fél kézzel átkarolta a vállam, a szeme sarkából pedig láttam, hogy bizonytalanul bólint egyet. – Napról napra kevésbé – folytattam hát az oldalának dõlve. – Tudod: minél jobban hiányzik, annál kevesebb erõm marad arra, hogy dühös legyek, amiért itt hagyott. Amúgy is azt gondolom, hogy a helyében valószínûleg ugyanezt tettem volna.
- Te? Soha. Inkább a fogadat összeszorítva szenvedtél volna tovább, mint hogy fájdalmat okozz annak, akit szeretsz.

Ebben a pillanatban mindennél jobban vágytam rá, hogy teljesen õszinte lehessek vele a Regulus döntései mögött húzódó milliónyi okról, amirõl csak halovány sejtései lehettek. Ugyanakkor el kellett ismernem, hogy bár sokszor nekem is könnyebb lett volna a halálba menekülni, mégsem tudtam még elképzelni sem, hogy magára hagyjam Regulust az élet szörnyûségeivel. Mindkettõnknek kijutott belõlük, de egy csapat voltunk, együtt…;

Megráztam a fejem.

- Nem hibáztathatom azért, hogy egy percre elgyengült az egész csuklyás mocsok súlya alatt. Arról pedig végképp nem tehet, hogy az az egy perc elég volt a meneküléshez.

Megesik az ilyesmi…;

- Igazad van – suttogta szinte félve, mikor néhány perc hallgatás után befordultunk az utcánkba. – Nekem is megvoltak a magam pillanatai, amíg velem élt az a kis szörnyeteg, de most már vége a gyengeségeknek. Nem engedhetem meg magamnak. Vigyáznom kell rád.

Erre nem igazán tudtam mit mondani, de szerencsére nem is kellett, mert ekkor megtorpantunk a szülõházunk elõtt, és Flame elengedett, hogy maga mögé húzhasson.

- A hátsó bejáraton megyünk – mondta immár határozott, tettre kész hangon. – Tartsd nyitva a szemed.

Körülöttünk rohamléptekkel vonult el aludni a világ, ezzel együtt pedig minden megtett lépéssel egyre hidegebb lett, de én egyiket sem bántam; a sötétben legalább nem láttam tisztán a rozoga hintát körbeölelõ halott fákat, az alacsony hõmérséklet pedig jó kifogás volt a karomon futkározó libabõrre és a finom remegésre a lábamban. Csak a talpam alatt roppanó száraz fûcsomók rondítottak bele néha ebbe az idilli tagadásba, végül azonban ezeket is magunk mögött hagytuk, és mire feleszméltem, már betonon álltam, a tekintetemmel pedig Flame bonyolult pálcamozdulatait követtem.
- Csak az alapvetõ védõbûbájok, semmi különös – mondta, mikor észrevette, hogy figyelem. – Van még mit tanulnom ezen a téren – tette hozzá a sarkain hintázva, majd rám sandított lesütött szempillái alól -, de úgy látom neked is akad behoznivalód az õrködés nagy tudományában. Bárki hátba támadhatott volna minket, észre sem vetted volna, ha jönnek.
- Bocsánat – motyogtam a hátsó ajtó kilincsét bûvölve a pillantásommal. Aztán hallgattunk. Az apró terasz korlátjának támaszkodva kémleltük a sötétséget. Néha felsóhajtottunk. Másodpercenként egymásra néztünk, majd villámgyorsan a földre szegeztük a tekintetünket, mintha az lenne a legnagyobb félelmünk, hogy valamelyikünk bátorságot merít a pillanatnyi kapcsolatból, még ha ez is kellett volna ahhoz, hogy megtegyük, amiért jöttünk.

Végül én törtem meg a gyötrõdést.

- Menjünk – suttogtam határozottan, majd jóval hangosabban megtoldottam az egyszerû kijelentést: - Ha tudod, pontosan hová tette a köpenyt, nem is kell pár percnél tovább odabent lennünk.
- Nem akarsz inkább kint maradni? – kérdezte az arcomat fürkészve, bal kezével már a kilincset markolva.
- Te magad mondtad, hogy észre sem vennék egy támadást. – Megpróbáltam egy hihetõ mosollyal is ráerõsíteni a könnyed, viccelõdõ hangsúlyra, de csúfos kudarcot vallottam, mert Flame vonásai sötéten bugyogó mocsárrá olvadtak össze, a szeme pedig a legmélyebb, legszörnyûbb óceánra hasonlított, amikor megfogta a kezem.
- Azt hiszem, még az is jobb lenne annál, ami odabent vár – felelte az ujjaimat szorítva, majd hátat fordított nekem, kinyitotta az ajtót, és maga után húzott a konyhába, ahol meghalt az édesanyánk.
- Csak emlékek – súgtam hát a fülébe, azt remélve, hogy ez a két szó valamilyen csoda folytán majd elkergetõ a fejembe tóduló képeket.

Flame sietõs léptekkel szelte át a helyiséget, nem nézve se jobbra, se balra; szinte zászlóként lobogtam a háta mögött, olyan gyorsan haladt az ajtó felé. Hirtelen azonban megtorpantam a mosogató elõtt, és ettõl kis híján elterült a földön, pontosan azon a helyen, ahol egykor anya is feküdt.

- Tele van mosatlannal – magyaráztam, mikor bosszúsan szusszantott egyet, és szörnyülködve lehunyta a szemét. - Tiszta penész minden. Nem kellene…;
- Azóta nem voltam itt, hogy kimentettem a holmidat a haláluk utáni napon – szakított félbe most már tágra nyílt, könyörgõ szemekkel, mintha ez mindenre választ adna. Sután bólintottam egyet, aztán csak néztem a karácsonyi vacsora után maradt romokat, az életem koszos, zöldülõ szeleteit, amíg Flame gyengéden tovább nem vezetett.

Az ebédlõben már nem álltam meg, pedig ott volt az asztalon a tányér, és a rengeteg kosz és por alatt még látni véltem apa arclenyomatát is. A falon sötét, vörös folt jelezte, hogy Keara nekicsapódott a bátyám kábító átkától, én pedig gyûlöltem ezért a foltért, gyûlöltem, hogy egy ilyen látható nyomot hagyott maga után az otthonomban, ahol már amúgy is a gonoszsága láthatatlan sebeitõl bûzlött minden.

Mire feleszméltem, Flame lenyomott az egyetlen nyikorgó puffra a könyvtárban, és rám parancsolt, hogy ne mozduljak onnan. Egész testemben reszketve csúsztam le a poros szõnyeg sarkára, a hátamat pedig egy könyvespolcnak vetettem, és némán imádkoztam, hogy mindenestül rám dõljön, hogy maga alá temessen a rengeteg szó, amit a szüleim olyan jól ismertek.

- Kész vagyok, itt van, megtaláltam. – A bátyám végtelennek tûnõ idõ után hajolt le hozzám, ami alatt nagyon sok mindenre gondoltam, amire nem akartam, és nagyon sok minden jutott eszembe, amirõl valamiért elfeledkeztem. A kötelességrõl. A hiányról. A családról.
- Hála Istennek – válaszoltam a könnyeimet törölgetve, miután kicsomagoltam magam a szenvedõ magzatpózból, amitõl sajogni kezdtek a csontjaim. – Tûnjünk el innen.

A szavak teljesen egyszerre hagyták el a szánkat, mire valami isteni csoda folytán összenevettünk, és ez a zsebembe tuszkolt láthatatlanná tévõ köpennyel együtt elég erõt adott ahhoz, hogy egyenes háttal és elõre szegezett tekintettel hagyjam el a házat, amiben felnõttem.

Egyikünk sem szólalt meg, amíg jócskán magunk mögött nem hagytuk az otthonunk kísértetét, Flame hangja pedig még akkor is fátyolosan csengett.

- Hová menjünk?
- A Hölgyhöz – vágtam rá gondolkodás nélkül, mert ez volt a helyes válasz. Mert a földön kuporogva sokat gondolkodtam errõl. A kötelességrõl. A hiányról. A családról.

És bár azt hittem, néhány hónap együttélés képtelen lesz ellensúlyozni az egész életen át felhalmozott ellenszenvet és egyet nem értést, amikor Noble nagymama maga nyitott ajtót, és csak nézett rám az édesanyám szemeivel szenvtelenül, szinte nemtörõdöm nyugalommal az arcán, azt is tudtam, mit kell mondanom, hogy megértse, miért jöttem el hozzá.

- Sajnálom, hogy úgy eltûntem. – Határozottan viszonoztam a pillantását, és egy kicsit elléptem a bátyám mellõl, hogy jelezzem, felelõsséget vállalok mindenért: azért, hogy elmentem, és azért is, hogy ma itt vagyok. Aztán folytattam. – Tényleg sajnálom. Befogadtál az otthonodba, és hagytad, hogy az enyém is legyen. Nem azt érdemelted, hogy másoktól kelljen megtudnod a dolgokat, amik velem történtek, még akkor sem, ha én magam nem tudtam volna elmondani neked. De…; Azt remélem, megérted. Megérted, hogy nem volt velem se Regulus, sem egy erõs nagyanyai pofon, hogy visszarángasson saját magamba. Most itt vagyok, de fogalmam sincs, hogy meddig, és bár Regulust már senki és semmi nem hozhatja vissza, a másik dologért, azért a pofonért és azért, aki adta, még tehetek valamit. Szóval van kedved velünk teázni, nagymama?

Meg mertem volna esküdni rá, hogy miután hátrébb lépett, és hívogatóan felénk intett, a Vérmániás Hölgy, gyermekkorom szörnyetege elmorzsolt egy könnycseppet – és ezzel örökre eltörölte a gúnynevet, amit sok-sok éve aggattunk rá az oldalamon lépkedõ bátyámmal.

~o~


A vonatút teljesen eseménytelenül zajlott le, hacsak a Varázslástan RAVASZ-fokon címû ajánlott olvasmány kiolvasása nem került fel hirtelen a Nagy Kalandok Listájára. Shirley kitartóan duzzogott, amiért a bátyámmal jöttem az állomásra, Jeremy már az elsõ percben belefáradt a békítõ hadjáratba, David pedig…; David minden energiáját arra fordította, hogy egyensúlyt teremtsen a felém irányzott jeges közöny és sértett szenvedés között. Én fél kézzel az arcom elõtt tartottam a könyvemet, hogy mindezt kizárjam a gondolataim közül, a másikkal pedig görcsösen öleltem magamhoz azt a villanásnyi biztonságérzetet, amit Flame búcsúölelésébõl merítettem. Olyan szorosan kapaszkodtam a pulóverem oldalába, hogy az anyaga elöl teljesen a bõrömbe vágott, kettészelve a gyomromban ordító sóvárgó hiányérzetet. Nem mintha a tavalyi évtõl eltekintve valaha is egy kabinban utaztam volna Regulusszal a Roxfortba, és ezért most nem tudtam volna mit kezdeni a helyzettel; egyszerûen csak képtelen voltam szabadulni az érzéstõl, hogy a vég felé zötykölõdöm a piros mozdony mögött. Egy újabb helyre, ahol Regulus ott lehetne, ahol ott kellene lennie, mégis csak a levegõbe markolhatok, ha utána nyúlok – egy újabb helyre, ami köveket dobál a lelkemre, és azt harsogja, ennyi volt, eltûnt, soha nem jön vissza, ez az életed, most, hogy az övé véget ért.

Amikor immár talárba öltözve lekászálódtunk a roxmortsi peronra, egy percre megtört köztünk a borzasztó csönd, hiszen ahogy felnéztünk az ezer szemmel pislogó kastélyra, mindannyian egyre gondoltunk, és a többivel ellentétben ez a fájdalom nagyon is közös volt - láthatatlan fonalaival minden ellentétre fittyet hányva összekötött minket.
- Ez az utolsó évünk itt.

David tátott szájjal bámulta a Roxfort lélegzetelállító alakját, mintha a letaglózó mondat után már az ajkait sem lenne ereje mozgatni, és mi mindaddig követtük a példáját, amíg a Hagrid felé evickélõ elsõsök végig nem trappoltak a lábunkon.

- Ideje mennünk, lassan elfogynak a fiákerek. – Szívesen megmasszíroztam volna a sajgó lábujjaimat, de valóban igyekeznünk kellett, ezért hát megböktem a mellettem álló David vállát, majd a mozdulat közvetlenségétõl elszörnyedve hátat fordítottam a barátaimnak, és példamutatónak szánt törtetéssel elmenekültem a helyszínrõl.

A vacsora alatt bármerre néztem, vagy furcsa arccal maguk elé meredõ végzõsöket, vagy idegesítõen izgatott elsõsöket láttam, ez pedig csak fokozta az amúgy sem rózsás kedvemet, ami szinte lehetetlennek tûnt azok után, hogy a belsõ szerveim a fizika törvényeinek ellentmondva ismeretlen helyre távoztak tõlem egyetlen óvatlan, a Mardekár-ház asztala felé vetett pillantás után. A lakoma végére persze visszatértek, ám erre a lehetõ legrosszabb idõpontot választották: kegyetlenül kivárták azt a kellemetlen szituációt, amikor a mellettem ülõ David velem egyszerre akart felállni az asztaltól Dumbledore parancsszavára, kis híján fellökött, majd két kézzel kapott utánam, hogy ne a gyengélkedõn töltsem az utolsó elsõ roxforti éjszakámat. Undorodva ellöktem magamtól, aztán észbe kaptam, hogy mi most tulajdonképpen harcostársak vagyunk, és amúgy is felnõtt vagyok, akként is viselkedem, így a bocsánatkérésével egyszerre sziszegtem felé egy köszönömöt, majd csapot-papot otthagyva, elsõként robogtam ki a Nagyterembõl.

Vagy legalábbis azt hittem. Persze azt is hittem, hogy az este és az életem ennél már nem lehet rosszabb, és mit ad Isten? Minden felnõttségem és állítólagos edzettségem ellenére ez is gyerekes naivitásnak bizonyult; a tökéletesen és hívogatóan üresnek hitt hetedéves hálóteremben ugyanis már ücsörgött valaki.

Annyira el voltam merülve a saját sötét hangulatomban, hogy egészen addig észre sem vettem Agathát, amíg oda nem settenkedett egyenest az orrom elé.

- Ó. Szia – cincogtam felé zavartan, mert fogalmam sem volt, hogy került ide, és a ládám mellett guggolva meglehetõsen kitekert nyakkal néztem fel rá. Talán észbe kaptam, talán csak õszintén megrémített a jelenléte, mindenesetre gyorsan felegyenesedtem, majd megpróbálkoztam egy bocsánatkéréssel. – Ne haragudj, nem vettelek észre, csak nem éreztem valami jól magam, és gondoltam, ha azonnal lefekszem aludni, holnapra talán jobb lesz…;

Már sokkal hamarabb rá kellett volna jönnöm, miért áll velem szemben némán és szinte fenyegetõen egy olyan lány, akit az elmúlt tanév végén már a barátnõmnek nevezhettem – sõt, ha nem foglaltak volna le olyan nagyon a saját lábadozó gondolataim, fel is készülhettem volna erre a találkozásra. De nem tettem. Az önzõségem büntetése pedig az lett, hogy egyedül ácsorogtam egy félhomályos szobában azzal az Agathával, akinek lefeküdtem a barátjával, és természetesen ötletem sem volt, mit mondhatnék neki. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tud-e a dologról, vagy David csak valami mondvacsinált indokkal szakított vele.
- Jól vagy? – kérdeztem hát idiótán. Aztán lesütöttem a szemem, és belülrõl harapdálni kezdtem az arcomat.
- Tudom, hogy nem voltál önmagad, és nem vagyok teljesen hülye, úgyhogy azzal is tisztában voltam egész életemben, hogy mögötted mindig csak második leszek David egyszemélyes listáján. – Nem kiabált. Nem hadonászott. Nem fenyegetõzött, és nem dühöngött. Kifejezéstelen arccal meredt rám, és olyan hangon beszélt hozzám, mint egy haldoklóhoz, mégis úgy éreztem, azért teszi ezt, mert õ maga akar megölni, az elárultságával, az összetörtségével és azzal a sok fájdalommal, amit a pillantásával megpróbált belém sulykolni, mintha még férne belõle a sajátom mellé.

Nem hittem, hogy fér még oda bármi is, fõleg, hogy egyre kisebbre húztam össze magam.

- David azt is elmondta, hogy Regulus Black meghalt. – Õszintén sajnálom. Megértem. A régi Agatha ezt mondta volna. Azonban úgy tûnt, körülöttem már senki sem ugyanaz, aki volt, legfõképpen pedig én változtam meg. Régi Med sosem gázolt volna keresztül ezen a szerencsétlen lányon, akinek David Thornton volt az egyetlen fénysugár az életében. Új Med azonban megtette, anélkül, hogy az esettel kapcsolatban akár egyetlen egyszer is eszébe jutott volna Agatha. Egészen eddig csak magamra gondoltam. A saját elárultságomra, a saját dühömre, a saját összetörtségemre.

De nem is az én hibám. David tehet róla. Kihasználta a helyzetet. Nem én bántottam Agathát, hanem õ. Mindkettõnket õ bántott. Mindkettõnket õ tört össze.

- Mondanám, hogy sajnálom, és valahol mélyen talán tényleg így is érzek, mert kedveltem Regulust, és szerettem azt, aki mellette voltál – folytatta kíméletlenül az új Agatha, akit én teremtettem…; akit David teremtett. – De az, aki nélküle lettél, nem bírta elviselni, hogy már nem körülötte forog a világ, hogy már nincs, aki körülötte forgassa, és pillanatnyi vigaszként rámászott a fiúra, akibe évek óta szerelmes vagyok, akirõl elhittem…; neked hittem el, hogy én kellek neki és senki más, még akkor is, ha csak azért, mert végül csak én maradtam.
- Agatha – nyöszörögtem erõtlenül.
- Nincs mit mondanod, Meredith - rázta meg a fejét egy kísértet mosolyával, hogy belém fojtsa a szót, ami amúgy is megrekedt valahol a lelkiismeretem bugyraiban. – Ha arra szeretnél rávilágítani, hogy nem tehetsz David érzéseirõl, akkor igazad van, de ez nem jelenti azt, hogy nem te dobtál fát a parázsra. Azt is tudom, hogy én voltam a bolond, amiért nem készültem föl erre az egészre. Tudhattam volna elõre, hát persze. Ha pedig azt akarod mondani, hogy sajnálod…; az sem újdonság. Mindig mindent csak sajnálsz. Ezt persze biztos jobban, mert tudom, hogy szeretted Regulust, és annyira biztos nem zakkantál meg a halála után, hogy ne fogd fel, milyen undorító, hûtlen és hálátlan dolog, amit tettél. Gyûlöllek – jelentette ki egyszerûen, én pedig ezt a pillanatot választottam arra, hogy elbõgjem magam, és a könnyeimen át újra a szemébe nézzek. – Egyszer talán nem foglak. Egyszer talán gyõz majd a jó öreg Agatha, aki úgy érzi, nem tehetsz róla, és nem tehetsz ellene. De az nem most lesz. Csak tisztázni akartam a helyzetet.
- Én nem…; Én…; - fuldokolva kaptam a szavak után, szerencsétlenségemre azonban éppen a legrosszabbat sikerült megragadnom. – David…;
- Ki ne ejtsd elõttem a nevét! – A kedves, szürke kisegér majdhogynem morogva hajolt felém, olyan mérhetetlen gyûlölettel és haraggal az arcán, amit sosem tudtam volna odaképzelni. Olyan vagyok, mint Aodhfin. Ártatlanokból teremtek szörnyeteget. – Legszívesebben darabokra tépnélek mindkettõtöket. – Egy másodpercig úgy tûnt, el is kezdi véres bosszúját, végül azonban sokkal rosszabbat tett: megpaskolta a könnyáztatta arcomat, és a rég Agatha kedvességével belemosolygott: - De mindkettõtöknek elég büntetés az, hogy sosem fogod õt úgy szeretni, mint a drága, halott võlegényedet, nem igaz?

Halványan érzékeltem, hogy megfordult, és még azt is hallani véltem, hogy nekimegy valami keménynek – aztán a tárgynak hitt valami elindult felém, karon ragadott, majd mérgesen szuszogva kivonszolt a hálóterembõl.

- Gyere, menjünk innen, majd visszajövünk, ha már mindenki lefeküdt. – Shirley határozott mozdulatokkal levezetett a lépcsõn, és letörölte a könnyeket az arcomról. – Szedd össze magad.
- Mennyit hallottál? – Igyekeztem egyenletesen venni a levegõt, a szavak mégis csukladozva buktak ki belõlem.
- Épp eleget – felelte sötét pillantással, ami aztán hirtelen átadta a helyét a tanácstalanságnak. – Álmodni sem mertem, hogy így fog reagálni a dologra. Azok után, amiket David mesélt a szakításukról, nem gondoltam, hogy rajtad fogja levezetni az egészet…; Daviddel még csak nem is kiabált.
- Azt velem sem – nevettem föl keserûen.
- Tudod, hogy értem – legyintett türelmetlenül. – Bocs, hogy olyan minõsíthetetlenül viselkedtem veled Flame miatt – tette hozzá, majd egy kisgyerek viharosságával ölelt meg. – Csak nem bírom a fejét. Ráadásul…;
- Az a lényeg, hogy az enyémet bírd.
- Most, hogy mondod, ráférne némi suvickolás – engedett el együttérzõ mosollyal. – Gyere, Jeremy kábé húsz másodperc alatt kiszedte Andy Alltonból a prefektusi fürdõ jelszavát. Ott majd jól lemosod magadról az egész felhajtást, a többi meg majd lesz valahogy. Együtt átvészeljük ezt az Agatha-ügyet is, meglátod.

Engedelmesen megindultam vele a megnyugvást ígérõ forró fürdõ felé, ám minél közelebb értünk hozzá, annál inkább úgy éreztem, hogy bizonyos dolgokat sosem fogok tudni lemosni magamról.

~o~


- Arról nem volt szó, hogy egy tût keresünk a világ legnagyobb szénakazlában! – Jeremy hangját félig elnyomta az utánunk becsapódó ajtó zaja, mégis tisztán kihallottam belõle a hitetlen kétségbeesést, ami végképp nem hiányzott a lelkemnek.
- Mondtam, hogy nem lesz könnyû dolgunk – feleltem kissé bosszúsan. Egy kicsit még mindig lámpalázas voltam attól, hogy a tanév elsõ napján – akár vasárnap, akár nem - egy láthatatlanná tévõ köpeny rejtekében settenkedtünk fel a hetedik emeletre, hogy felderítsük a Szükség Szobáját, úgyhogy körül sem néztem, csak lehajtott fejjel próbáltam a zsebembe tömködni a kincset érõ atyai örökséget.

Utólag kénytelen voltam igazat adni Jeremynek, még úgy is, hogy vele ellentétben – Harry Potter emlékeinek hála – én már jártam ebben a szobában, ráadásul úgy, hogy egy generációnyival több kacatot rejtettek a végtelenbe nyúló folyosók. Az emlékek szürke, elmosódott képei nem készíthettek fel erre, azt pedig nem is remélhettem, hogy két évtizeddel Harry ideje elõtt a diadém akár megközelítõleg is ugyanott lehet, ahol a fiú egy parókás szobor fejére helyezte. Vagyis helyezni fogja – javított ki Caitlin gonosz kis kuncogással.

Nem, nem fogja, mert mire ide jutna, Voldemort már rég halott lesz, és különben is, az eljövendõ boldog gyerekkorának és a csodás szüleinek hála még a töredékét sem kell majd átélnie annak, amit abban a másik világban elszenvedett. Teszek róla, itt és most is, ahogy Piton emlékeinek módosításakor is tettem, meg amikor…;

Jól van, nyugi, értem.

Akkor jó, csak fogd be.


- Na, jó – fogtam bele egy óriási sóhaj után, a szám szélét harapdálva, miután társaimhoz hasonlóan percekig szótlan döbbenettel meredtem a katedrálisszerû helyiség belsejére. – Nem akarlak titeket rögtön az elsõ napon leterhelni, úgyhogy csak nézzük meg, hol és hogyan kellene logikusan elkezdenünk a kutatást, aztán bizonyosodjunk meg róla, hogy a dolgok nem változtatják meg a helyüket, miután elhagyjuk a szobát…;
- Elnézést, hogy mondod? – ocsúdott fel Jeremy. – Arra célzol ezzel, hogy…;
- Igen, a szoba esetleg védelmezheti az elrejtett holmikat azzal, hogy idõnként átrendezõdik – vágtam rá türelmetlenül, a hozzám legközelebb esõ kupacot szemlélve. – Ez egyáltalán nem valószínû, mert Harry emlékeiben sosem történt meg, de egy magadfajta zseni biztosan nem szeretne úgy belevágni egy ekkora küldetésbe, hogy nem zárt ki minden lehetséges buktatót, jól gondolom?
- Naná – morogta sértõdötten, és igencsak mókás képet vághatott hozzá, mert Shirley hangosan felkacagott; a hang ide-oda futkározott a tárgyak között, és elképesztõen sok idõ múlva halt csak el.

Mindannyian rámeredtünk a lányra, mire elpirult, majd dacosan magyarázkodni kezdett:
- Csak teszteltem az akusztikát! Most beszéltük meg, hogy mindent ellenõriznünk kell, nem?

Jeremy elfojtott egy indokolatlanul boldog mosolyt, mielõtt fontoskodva rábiccentett a dologra, és én is nehezen tartottam kordában az arcizmaimat mindaddig, amíg össze nem akadt a tekintetem a somolygó Davidével.

- Ne totojázzunk, csapjunk a lovak közé. – Komoran, háborgó lélekkel vetettem véget az el sem kezdõdött jókedvnek. – Kezdjük itt a fal mentén, aztán, ha ezzel kész vagyunk, beosztjuk majd, hogy melyik ösvény kinek a területe…;

És ezzel kezdetét vette a végtelenbe nyúló küzdelem a Roxfort valaha volt összes simlis diákjának elrejtett ócskaságaival, hogy megtaláljuk azt az egyet, aminek tényleg lelke van.

Legszívesebben minden szabad percemet a Szükség Szobájában töltöttem volna, hiszen – ahogy azt az elsõ tanítási nap estéjén Shirleynek is kifejtettem –, mit számítanak a leckék, a szakkörök vagy a jólesõ pihenés, ha minden kutatás nélkül töltött perccel emberéleteket kockáztatunk?

- Hónapokig tarthat, mire megtaláljuk a diadémot azon a gigantikus szemétdombon – felelte a barátnõm, miután határozott mozdulatokkal visszaültetett a klubhelyiség kanapéjára, és a kezembe nyomta a sastoll pennámat, ami immár a bûbájtan dolgozatom fölött lebegett tehetetlenül. – Ez a feladat még ép ésszel sem könnyû, képzeld csak el, milyen eredménytelen lenne az egész, ha eltunyult aggyal fognál hozzá!
- Ez nagyon gyenge – húztam el a számat.
- Med – nézett rám komolyan - Tudom, mennyire fontos ez a dolog. Hidd el, tényleg tudom. De remélhetõleg hamarosan rálelünk a mi kis ékszerünkre, és akkor majd bánni fogod, hogy itt az elején elhanyagoltad a tanulmányaidat. – El akartam neki magyarázni, hogy odakint senkit sem érdekel, milyen jegyeket kaptam a házi feladataimra, vagy, hogy letettem-e egyáltalán a RAVASZ-okat: Voldemortot és Kearát legalábbis biztosan nem, az áldozataikat pedig még kevésbé. Shirley azonban odáig merészkedett, hogy a számra tapasztotta a kezét, csak hogy megakadályozza az esetleges közbeszólásomat, és hiába haraptam meg tiltakozásképpen, elszántan folytatta a védõbeszédét. Szent Shirley, a tanulás védõszentje. - Különben sem lesz vége a harcnak ezzel az egy vacakkal, igaz? És a fejemet rá, hogy ami utána vár ránk, ahhoz szükségünk lesz minden tudásra, amit itt magunkba tudunk szívni. – Ebben volt némi igazság, úgyhogy megadóan bólintottam, mire elengedett végre, és miközben a nadrágjába törölte a kezét, biztatóan megveregette a vállam. – Nyugalom, Med. Sikerülni fog. Beosztjuk az idõnket, hogy mindenre jusson, és mindenre éppen annyi jusson, amennyi az eredményes munkához kell. Jó lesz ez, meglátod.

~o~


Akármilyen kiegyensúlyozott idõbeosztást is kotyvasztott nekünk össze a nevetségesen lelkes Shirley, a Szükség Szobája lényegében a második otthonunk lett, olyan sok idõt töltöttünk benne nyakig porosan. Arra viszont tényleg jó volt a rendszer, hogy sosem voltunk benne egyhuzamban annyi idõt, hogy a sikertelenség igazán a kedvünket szegje. Sosem unatkoztunk annyira, hogy elfeledjük a feladat fontosságát, és sosem fordult elõ, hogy valami elterelte volna róla a figyelmünket. Amikor odabent voltunk, csak a keresés létezett, csak a diadém lebegett a szemünk elõtt, és nekem tulajdonképpen akkor is csak ekörül forogtak a gondolataim, amikor valahol máshol jártam. Egészen addig, amíg néhány héttel a tanév kezdete után egyikünk el nem tért a megszokott menetrendtõl.

- Idenézz, fõnök, találtam néhány lehetséges jelöltet! – Éppen nyakig voltam egy rakás fásultan ásítozó zoknit tartalmazó ládában, így tulajdonképpen lett volna idõm kigondolni egy higgadt, érett választ a rám rontó David lelkes csivitelésére, az órák óta tartó hiábavaló keresgélés után azonban mégsem éreztem hozzá elég erõt.
- Egyik sem az – vettem át fintorogva a rozsdás, bármiféle legendás fejdíszre még hírbõl sem hasonlító tárgyakat. - Felesleges rögtön iderohannod hozzám, ha találsz egy-két kacatot, ami emlékeztet téged egy diadémra; azért van a hátizsákod, hogy abba gyûjtsd a dolgokat. Ha jól emlékszem, eddig sikerült ezt felfognod, úgyhogy fogalmam sincs, most miért döntöttél úgy, hogy megzavarsz.

David vidám mosolyba csomagolt arca egy pillanat alatt elkomorodott, de még hosszú percekig fürkészett engem összepréselt ajkakkal.
- Oké, akkor megyek, és tovább keresgélek – felelte végül közönyösnek szánt hangon. Megadta nekem a lehetõséget. Hagyhattam volna elsétálni. Megelégedhettem volna ennyivel. De persze képtelen voltam befogni a számat. Agatha véget nem érõ néma gyûlölete egyre csak érlelte ezt a dühkitörést, és a tengernyi lim-lom között ácsorogva már az is elég volt a robbanáshoz, hogy David hátára néztem.

- Egyébként értékelném, ha felhagynál ezzel a jópofizással – szóltam utána alig néhány lépés után. – Semmin sem változtat, ha úgy teszel, mintha minden a régi volna. Még mindig utállak.
- Jobban, mint saját magadat? – vágott vissza most már leplezetlen dühvel. A kérdés telitalálat volt; éreztem, hogy kifut az arcomból minden vér, és a világ sötét táncba kezd körülöttem, úgyhogy nem válaszoltam neki, csak a gyomromhoz szorítottam a koronaszerûségeket, amiket elhozott nekem, majd levegõ után kapkodva hátat fordítottam Davidnek. Megadtam neki a lehetõséget, hogy elsétáljon. Megelégedhetett volna ennyivel. De persze nem tette. Inkább ott termett az orrom elõtt, hogy milliószor erõsebben rúgjon belém, mint azt valaha is lehetségesnek hittem. – Egyébként értékelném, ha megtanulnál elszámolni háromig. Ugyanis nem egy-két dologgal jöttem ide, hanem egészen pontosan hárommal. – Olyan erõvel tépte ki a kezembõl a fejdíszeket, hogy az egyik megvágta a tenyerem, ez azonban cseppet sem érdekelte: undorodva dobálta õket a lábam elé, egyesével és kínzó lassúsággal, hogy nyomatékot adjon a haragjának: – Egy. – Kopp. – Kettõ. – Kopp. –És három. – Az utolsó darab akkorát csattant a földön, hogy kettérepedt, én pedig idiótán összerezzentem a zajtól. David közben villámló szemekkel hajolt bele az arcomba. - Nem olyan nehéz, látod? Egy, kettõ, három. Ennyi az egész. Még az egész napos önsajnálat és gyûlölködés közben is lenne alkalmad megtanulni, fõnök. De távol álljon tõlem, hogy megzavarjalak a nagy munkában. Már itt sem vagyok.

Amint eltûnt egy repedezett szekrénysor mögött, dühös könnyekkel taposni kezdtem az elém dobált kacatokat, közben pedig egyre csak szidtam magam mindenért, ami ehhez a vitához vezetett – legfõképpen pedig azért, mert bolond módjára azt hittem, nincs már mit összetörni bennem. Pedig volt. David pedig megtalálta. És ezért jobban gyûlöltem, mint valaha, noha azt hittem, az már nem is lehetséges.

~o~


- Tudod, két okból is azt gondoltam, öngyilkosság éppen ezt játszani veled. – Kikukucskáltam az ujjaim mögül, így telibe talált Regulus vásott vigyora. – Egyrészt ezt a játékot nem éppen szabadtéri tevékenységként szabadalmaztatták, másrészt aggódtam egy kicsit, hogy csúnyán felsülök majd, ha elfogadom a kihívást, és kiállok a lány ellen, aki együtt nõtt fel Jeremy Carterrel. Mármint most komolyan, a srácnak ez a negyedik éve a Roxfortban, és már háromszor nyerte meg zsinórban a házi sakkbajnokságot, ez azért nem semmi, igaz? – Most már véletlenül sem nyitottam ki a szemem, ez azonban koránt sem jelentette azt, hogy megmenekültem attól az átkozott vigyortól, hiszen ez a híres fegyvere nemhogy sütött a hangjából, maga volt az elégedett duruzsolás, ami egyre közelebb lopózott a fülemhez. - Hála Merlinnek, úgy tûnik, teljesen felesleges volt minden aggodalmam. Akár ide nézel, akár nem, ez bizony már az ötödik vereséged a mai napon.

A penna izgatott sercegésére kénytelen voltam elõbújni fenomenális rejtekhelyem, a tenyerem mögül, ám a gesztus mögött nem volt túl sok nemesség vagy bátorság: kinyújtottam a nyelvem Regulusra, majd nagy szusszanással hátradõltem a pokrócon, mire az agyonvert bábuim nyekergõ tiltakozásba kezdtek, és szétgurultak a füvön.

Regulus a zsebébe gyûrte az eredménylapot, és további kommentár nélkül csapódott le mellém, de persze megint csak nem volt szüksége szavakra, a föld össze-visszarázkódott az elfojtott nevetésétõl.

- Visszavágó? – nyögtem megsemmisülten, amikor már nem bírtam tovább. Hogy nyomatékosítsam az ajánlatot, jól oldalba is könyököltem, ezzel pedig elértem, hogy a röhögcsélése fájdalmas nyögésekbe torkoljon.
- Bájos vesztes vagy, mondtam már? – hajolt fölém sértõdötten, mire ártatlan mosollyal vállat vontam, majd kis híján lefejeltem a nem kevésbé „bájos”nyertest, olyan hirtelen ültem fel ismét.
- Na, akkor adsz még egy esélyt, hogy földbe tiporjalak, vagy nem? – bokszoltam bele a vállába csöppet sem gyengéden, hátha õ is feltápászkodik végre.

Lustán rám vigyorgott, aztán gõgös arckifejezéssel a feje alá gyûrte a karjait, és a sakktáblát félrelökve kinyújtotta hosszúra nyúlt lábait.

- Szíves örömest megtenném, drága barátom – felelte a hirtelen elõbújó Napba hunyorogva -, ám sajnálatos módon perceken belül jelenésem van egy másik helyen.
- Nem is mondtad, hogy mást is szerveztél mára…; - húztam el a számat csalódottan.
- Nem akartam elõre lelõni a poént – villantotta rám századjára bosszantóan tökéletes fogsorát. Egy kicsit vártam, hátha a vakító fehérség mögül olyan szavak is elõbújnak, amiknek van némi értelme, végül azonban nem bírtam túl sokáig, és kissé türelmetlenül feltettem az áhított kérdést:
- Vagyis?
- Vagyis, hogy randim lesz! – Gyerekes izgatottsággal ült fel, akkora hévvel, hogy ezúttal majdnem õ fejelt le engem.
- Neked? Randid?
- Ne vágj már ilyen kétkedõen meglepett fejet!
- De ha egyszer pontosan ezt a két dolgot érzem itt, a kicsi, szaporán dobogó szívemben? – Kárörvendõen pislogtam rá, majd laza mozdulattal összekócoltam a haját, és nevetve hozzátettem: - Ki a szerencsétlen leányzó?
- Hát nem te, az biztos – vágta rá Regulus viharos hirtelenséggel, és amint felnéztem rá, már tudtam, hogy nagy baj van, hogy a csipkelõdés közepette valami igazán rosszat mondtam, mert Regulus egészen megnõtt, szinte már felnõttnek látszott, ahogy felém hajolt, a szemei pedig olyan haragos tûzzel lobogtak, amit soha nem láttam a barátom lassan formálódó kamaszarcán. Eltûnt a Nap, a végtelenbe nyúltak az árnyékok.
- Tessék? – hebegtem rémülten, s közben megpróbáltam feltûnés nélkül hátrébb araszolni. A testem kicsit nagyobb volt a megszokottnál, ezért esetlenül, és túlságosan nyilvánvaló szándékkal mozogtam, nem csodálkozhattam hát azon, hogy ez az új, rémisztõen érett fellépésû Regulus egy szempillantás alatt bilincsbe zárta a karomat.
- Hiszen lefeküdtél Daviddel, Meredith – köpte rám kíméletlenül. – Ha megtetted volna, amire kértelek, ez sosem történhetett volna meg, ezt te is tudod. Soha! – fröcsögte kigúvadó szemekkel. - Annak a te kicsi, szaporán dobogó szívednek nem volt olyan bonyolult feladata, vagy igen? Csak annyit kértem, hogy számolj el háromig, bogárkám. De elfoglalt voltál, nem igaz, Meredith? Annyi más dolgot kellett megtenned, hogy erre már nem maradt energiád…; - Mielõtt felsikolthattam volna, a markával átszakította a mellkasomat, és kegyetlen mosollyal kitépte a szívemet. Az eszeveszetten lüktetõ húscafat még úgy is jéggé dermedt a rémülettõl, hogy látszólag már egyáltalán nem tartozott hozzám. Lehetett volna Regulusé, Isten a tanúm, már azt sem bántam volna, de az arcára ülõ undor egyenesen a képembe ordította, hogy nem kell neki, sõt, alig várja, hogy megszabadulhasson tõle.

Elõbb azonban háromfelé szakította.

- Nem baj, bogaram – sziszegte a fülemhez hajolva. – Olyan lesz ez, mint halottnak a csók, de azért megtanítalak rá. Ide nézz. Egy! – Az ölembe hajított az egyik darabot, amitõl nemcsak csupa vér és jég lett mindenem, de a földöntúli koppanástól még a fülem is zúgni kezdett. – Kettõ! – Kopp. – És végül három! Nem olyan nehéz, látod? Egy, kettõ, három. Ennyi az egész. Ennyiszer kellett volna kimondanod, hogy szeretsz. Csak ennyiszer. De neked még ez sem sikerült.

Egy percig azt hittem, megcsókol, és a gyomrom öklömnyire szûkült, olyan nagyon akartam, hogy megtegye, végül azonban az ajkai helyett a tenyere csusszant a számra, én pedig éreztem, ahogy egyre fogy a levegõm, hogy hiába kapálózom, esélyem sincs oxigént juttatni a tüdõmbe, hogy már nincs sok hátra, és ez a szorgosan kiáltozó szervem is csatlakozik a szívemhez…;


A veszekedés éjszakáján nyüszítve ébredtem, a kezeimmel a nyakamra tekeredett takarót szorítva. Odakint jeges, viharos szél fújt, amely valamikor az éjszaka folyamán kivágta az ablakot, és ütemesen kopogtatta vele a falat. A telihold egyenesen az arcomba világított, én pedig levegõért kapkodva hátráltam el elõle, miközben elkeseredetten próbáltam kiszabadulni a börtönömbõl. Amikor végre sikerült, magamhoz szorítottam a párnámat, hogy távol tartsa izzadt testemtõl a dühödten beáramló hideg levegõt. A szobatársaim békésen szuszogtak; addig utánoztam szabályos, nyugodt légzésüket, amíg végül én magam is megnyugodtam egy kissé, legalább annyira, hogy reszketeg lábaimon elvánszorogjak az ablakhoz, és néhány sikertelen próbálkozás után ügyetlenül bezárjam azt.

Amint elfordítottam a kilincset, minden erõ kifutott a lábaimból, és leroskadtam a padlóra hullott falevelek közé. A homlokomat dörzsölve kutattam az emlékeim között a boldog percek után, amik talán rendelkeztek azzal a hatalommal, amivel legyõzhettem volna a szívemet szorító balsejtemet.

Az elsõ együttlétünk után, a szobámban. Egy szeretlek kipipálva.

Na, jó, és utána? Mondanod kellett neki még egyszer. Hiszen utoljára a tengerparton préselted ki magadból, amikor már halott volt, de ezt rajtad kívül senki sem tudta, és szükséged volt a fényre, amirõl a levelében beszélt, szükséged volt az erõre, hogy felállj, és tovább sétálj…;

Éppen ez a baj. Hogy tovább sétáltam. Túlságosan is. Davidnek nem lett volna szabad megtörténnie. Ez volt a szeretetbûbáj lényege. Ha háromszor kimondjuk, akkor soha semmi más…; Háromszor kimondani…; Regulus is, õ is megtette…; Elõször Rosier buliján, aztán amikor õ és én elõször…; és végül a halála napján is ezzel búcsúzott, de hát végül én is ezt tettem nem? Ez volt a lényeg…;

Úgy érted, ez lett volna. De te csak kétszer mondtad ki a varázsszót. Csak kétszer.


~o~


A lelkiismeret-furdalás távolról sem volt ismeretlen számomra, de az, ahogy ránehezedett a gyötrõ hiányérzetre és a megannyi más mulasztás és vétek okozta bûntudatra, a pokolnak rémületesen új bugyrait vonultatta föl elõttem. Olyan kínokat éltem át minden lélegzetvétellel, mintha a darabokra tört szívem darabokra törte volna a bordáimat, és ez a sok-sok szanaszét heverõ darabka millió helyen fúródott volna a tüdõmbe.

Shirley azt gondolta, azért vagyok olyan megtépázott, mert még mindig nem találtunk semmit a Szükség Szobájában, ezért folyton pozitív gondolatokkal és motivációs idézetekkel bombázott – a biztonság kedvéért pedig Agathát is könyörtelenül hûvösen kezelte, hátha ezzel is levesz egy terhet a vállamról. Ha észre is vette, hogy Daviddel újabban még undokabbak vagyunk egymással, nem tulajdonított neki különösebb jelentõséget, vagy legalábbis engem nem próbált meg kifaggatni a dolog miértjérõl, ahogy Jeremy sem tette szóvá az egyre fagyosabb hangulatot, csak tûrte némán, mint már olyan sokszor a barátságunk során. Egyiküknek sem meséltem az álmomról és a vele járó borzalmas felismerésrõl, hogy még halálában is cserbenhagytam a võlegényemet.

Aztán egy bosszantóan nyárias szeptember végi napon elegem lett a lelkiismeret-furdalásból, és addig törtem a fejem, amíg nem találtam valamit, amivel legalább egy kicsit jóvátehettem az utolsó, legnagyobb baklövésemet.

Jeremynek gyanús lett a zaklatott hév, amivel a levelemet körmöltem mellette a könyvtárban, ezért szó nélkül, idegesítõ árnyékként mellém csapódott a bagolyházba vezetõ utamon.
- El fogsz késni az órádról – vetettem oda, miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem ért a jeges hallgatásból.
- Te is – felelte higgadtan. Ingerülten gyorsítottam a lépteimen, mire õ is így tett (jóval kisebb erõfeszítések árán, mint én), sõt, még fütyörészni is kezdett, ami annyira nem vallott rá, hogy a nagy sietségem ellenére is megtorpantam.
- Neked meg mi bajod van?
- Ezt inkább én kérdezhetném – vonta fel a szemöldökét, majd földöntúli nyugalommal a szemközti falnak dõlt. – A David-drámával úgy ahogy tisztában vagyok, merthogy én vagyok a legjobb barátja, meg minden, de egyetlen durvább összezörrenés nem magyarázat arra, ahogy mostanában viselkedsz. Próbálod titkolni, és kegyesen hagyod, hogy Shirley a stresszre fogja, de engem nem versz át. Min eszed magad már megint? Úgy értem, a szokásos menün kívül.
Makacsul hallgattam, és elfordítottam a fejem, mire türelmetlen ciccegéssel kikapta a kezembõl a megcímzett borítékot, hogy az orrom alá dugja.
- Nem vagyok hülye, tudok olvasni, Meredith. Mi a frászért írsz te Mrs. Blacknek?
- Azért, mert én viszont hülye vagyok, és nem tudok számolni – suttogtam megsemmisülten.

Jeremy Carter, aki a kétkedés sziklaszilárd szobra volt, mióta csak elõször hallotta a szeretetbûbáj kifejezést, a történetemet hallva eszelõsen dörzsölte a halántékát valami megoldás után kutatva.

- Biztos, hogy nem felejtesz el valamit? – kérdezte töprengõ hallgatás után, miközben tovább róttuk a folyosókat.
- Biztos – válaszoltam fásultan. Ha nem futottam végig milliószor ezen az úton az álmom óta, akkor egyszer sem.
- Úgy össze voltatok nõve…; tuti akadt olyan helyzet, akármilyen apróság is, amikor…;
- Megoldottuk máshogy.
- Fúj.
- Jeremy! – Felháborodottan böktem oldalba, mégis azon kaptam magam, hogy felfelé kunkorodik a szám széle. Villámgyorsan összeszedtem magam, és komoly hangon hozzáfûztem a kamasz fiúk számára láthatólag szükséges magyarázatot: - Más szavakkal. Így értettem.
- Oké, persze, én is, de…;
- Jeremy, Regulus esküvõkrõl meg gyerekek születésérõl beszélt, mikor azt pedzegettük, milyen alkalmakra tartogatjuk azt a három mágikus szeretleket, elhiheted, hogy kínosan ügyeltem rá, hogy ne lõjem el a lehetõségeimet egy „akármilyen apróságnál”!
- Így viszont csak kétszer mondtad ki – ismerte el végül a megmásíthatatlan, zord valóságot.
- Igen – hagytam rá összeszorult torokkal. - Csak kétszer.
- Ez elég nagy szívás.

Megforgattam a szemem.
- Gratulálok, Jeremy, ez volt az évszázad nagy bölcsessége.
- Jól van, na – emelte föl a kezét védekezõn. – Csak azért mondom, mert ha jól emlékszem, te annak idején még a három szeretleket is kevesellted, és annak tükrében ez most elég kínos.

Elakadt a lélegzetem.
- Jeremy! Ezzel aztán tényleg nem segítesz! Mi a franc bajod van? Te jó ég. – Meg kellett állnom, hogy a térdemre támaszkodva kiszuszogjam magam.
- Csak õszinte vagyok – vont vállat, majd egy vigyor árnyékával az arcán behajolt a látóterembe. - Amúgy meg el kell ismerned, hogy a Sorsnak van humora rendesen.
- Iróniának hívják, te gyökér. – Jeremy rémesen idegesítõ volt, azt azonban el kellett ismernem, hogy megint mûködött a sajátos varázsereje, amivel mindig is elkergette a fejem fölül a felhõket: bár még mindig görcsben volt egy kicsit a gyomrom a helyzet abszurditásától, valahogy már nem volt olyan fájdalmas rágondolni, és ha akartam, ha nem, valahol a sötétség mellett megint csak ott ficánkolt egy mosoly. – Amúgy meg ne feszítsd túl a húrt. – Felegyenesedtem, és rá sem pillantva nekirugaszkodtam a bagolyházba vezetõ lépcsõknek.
- Jó, de akkor áruld el, miért írtál Regulus anyjának.
- Mert valahogy ki akarom köszörülni a csorbát. Mrs. Black nem volt túl jól, mikor utoljára láttam, és…; - Ulla éppen Flame-nél volt, úgyhogy a tekintetemmel már a megfelelõ baglyot kerestem, ennél a gondolatnál viszont muszáj volt abbahagynom a keresést, hogy belekapaszkodhassak Jeremy megértõ pillantásába. – Már nem tudom elmondani Regulusnak, hogy mennyire szeretem, de tehetek olyasmit, ami ezt bizonyítja. Úgy értem…; Nem akarom az édesanyját is cserbenhagyni. Nem egy szent, de már csak õ maradt meg Regulusból, úgyhogy szeretnék megbizonyosodni róla, hogy a helyzethez képest minden rendben van vele. Van ennek értelme?

~o~


Miután elküldtem a levelet, napokig nem érkezett rá válasz, így abba öltem az aggodalmamat, hogy minden egyes nap újat írtam, és minden egyes reggel feszülten vártam, hogy végre megérkezzen a várva vált levél. Reménykedtem, amíg csak bírtam –Jeremynek hála ez jóval tovább tartott, mint azt gondoltam volna -, a sokadik felesleges kör után azonban be kellett látnom, hogy valami nem stimmel, és ha tudni akarom, mi az, más taktikát kell választanom.
- Nem. A leghatározottabban nem. – Egy szerencsés véletlennek köszönhetõen Shirley helyett Jeremyt osztotta be mellém Flitwick a gyakorláshoz, így a vidám hangzavar közepette anélkül oszthattam meg vele a legújabb tervemet, hogy bárki is gyanakodott volna ránk - a barátainkat is beleértve. Jeremy, aki minden utamon velem tartott a bagolyházba, és alapvetõen támogatta a magánakcióimat, most villámló szemekkel rázta a fejét. Vetett egy lapos pillantást a kiáltozva ugrabugráló Shirley és David felé, majd nem törõdve a tiltakozásommal, folytatta: - Nem mehetsz oda. Túl veszélyes. Nem ér annyit az egész.
- De ha beszélnék Dumbledore-ral…;
- Mi? Mi lenne akkor? Meredith, értem én, hogy ez fontos neked, de…;
- Ha megfelelõen tálalnám, Dumbledore megengedné – durcásan összefontam a mellkasom elõtt a karom, aztán jobb ötletem támadt, és megpróbáltam megátkozni Jeremyt.
- Naná – sziszegte összeszorított fogakkal, miközben gond nélkül hárította a támadást -, minden vágya, hogy engedjen téged besétálni a Sötétség Házába.
- De…;
- Felejtsd el. – Jeremy odaugrott hozzám, és kikapta a kezembõl a pálcámat, hogy aztán egy laza mozdulattal a földre ejtse, és utána rántson engem is. – Regulus nem jön vissza ettõl, Med – suttogta határozottan -, Dumbledore pedig sohasem engedné, hogy betedd a lábad a Black-kúriába. Ezt nem lehet megfelelõen tálalni. – Levegõt vettem, hogy közbevágjak, de egy szemvillanással elhallgattatott. – Arról pedig még csak ne is álmodj, hogy a tudta nélkül elszöksz. Egyrészt lehetetlen, másrészt nem hagyom. Ennyi.
Mielõtt esélyem lett volna kifejteni errõl a nyomdafestéket nem tûrõ véleményemet, Flitwick professzor odadöcögött hozzánk, és joviális mosollyal ránk kiáltott:
- Miss Field, Mr. Carter, nem látom, hogy gyakorolnának!

*


Jeremynek persze nem volt igaza: a lehetõség alig néhány nappal késõbb tálcán kínálta magát, méghozzá – mivel a Sorsnak ugyebár „van humora rendesen” -, éppen egy levél formájában.

Drága Fifi!
Hamarosan kapsz majd egy elegáns (csicsás), barokk körmondatokkal írt (nyálas) levelet Lilytõl, amiben
Önöknek szólítjuk a barátainkat, és örömmel értesítjük õket ugyanarról, amirõl én most csak így suttyomban tájékoztatlak Téged: Lily meg én ÖSSZEHÁZASODUNK!
Én Halloweenkor akartam tartani az esküvõt, ha már októberben esik meg a dolog, de Lily szerint az ízléstelen, meg különben is szerda, ami Neked iskolai nap, úgyhogy végül 27-én, szombaton lesz a szertartás, amire ezennel SZERETETTEL MEGHÍVUNK TÉGED! Csak a szûk család és a barátok lesznek jelen – no meg Dumbledore, aki kicsit mindkettõ mindenkinek -, de Te természetesen azon szerencsések közé tartozol, akik végignézhetik, ahogy elveszem a világ LEGCSODÁLATOSABB, LEGGYÖNYÖRÛBB nõjét! Merthogy én vagyok a világ LEGSZERENCSÉSEBB, LEGJÓKÉPÛBB varázslója! Szentséges Merlin, gondoltad volna? (Mármint nem azt, hogy jóképû meg szerencsés vagyok, hanem azt, hogy Lily Evans HOZZÁMJÖN FELESÉGÜL!)
Biztos nem emlékszel rá, mert akkor még javában zombultál, de Te adtad meg a végsõ lökést, hogy végre meg merjem kérni Lily kezét, ezért is éreztem úgy, hogy MUSZÁJ külön megírnom Neked, hogy az események ilyen örömteli fordulatot vettek. Meg hát amúgy is nagyon hiányzol. ALIG VÁROM, hogy találkozzunk!

MILLIÓSZOR ÖLEL: James


Egyrészt tényleg õszintén örültem a barátaim boldogságának, másrészt alig vártam, hogy kiszabaduljak a kastélyból; de elõbb persze engedélyt kellett rá kérnem az iskola másik meghívottjától, Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore-tól. Merthogy az õ Lily-féle meghívóján egészen pontosan ez állt: ezt pedig azért tudom, mert amikor a saját példányomat markolva becsörtettem az irodájába, az volt az elsõ dolga, hogy az orrom alá dugta, és egy Mikulást is megszégyenítõ szakállas örömujjongással újságolta el a nagy hírt. No meg azt is, hogy természetesen elenged, hiszen természetesen mehetünk együtt! Aztán, mielõtt még õszintén elborzadhattam volna a felismeréstõl, hogy ilyen díszkísérettel sohasem tudok majd meglógni, rám emelte immár komolyan csillogó röntgentekintetét, és azt mondta:
- Walburga Blacket is útba ejthetjük, ha szeretnéd.

Ezzel pedig többé-kevésbé megoldódott a problémám.

~o~


Az, hogy a közeli parkban maga Dumbledore várt rám, éppen csak egy hangyányit lazított a mellkasomban fészkelõ szorító érzésen. A Grimmauld tér 13. számú háza felé lépkedve idegesen rángattam a dísztaláromat, ami alá ugyan idõrõl idõre befújt a viharos õszi szél, mégis úgy éreztem, pillanatokon belül megfulladok benne.

A lépcsõ tetejére érve udvariasan kopogtatni kezdtem, még mielõtt belegondolhattam volna, mikor is jártam itt utoljára. Arra számítottam, hogy Sipor nyit majd ajtót – ettõl majdhogynem jobban szorongtam, mint a Mrs. Blackkel való találkozástól -, végül azonban az egyik legkevésbé kedvelt személyemmel találtam szembe magam: Bellatrix Lestrange-dzsel.

- Mit keresel itt? – förmedt rám máris õrjöngõ tekintettel, mintha a puszta látványomtól bármelyik pillanatban dührohamot kaphatna.
- Ha beengedsz, elmondom – feleltem fölszegett fejjel. – Márpedig be kell engedned, mert tudtommal ez nem a te házad.

Bellatrix már nyitotta a száját, hogy valami frappáns átkot vágjon a fejemhez, ekkor azonban kiszólt az elõszobából a világ legszomorúbb hangja:
- Ki van ott, Bella?

Mindketten összerázkódtunk a Mrs. Blackbõl áradó fájdalomtól, valami csoda folytán azonban én nyertem vissza elõször a lélekjelenlétemet.
- Én vagyok az, Walburga néni, Meredith!
- Ó, hála Merlinnek! Bellatrix, ne vacakolj már, kísérd be a leendõ menyemet!

A gyomrom kétségbeesetten összerándult a felém röppenõ szavaktól, úgyhogy akkor is durván löktem volna félre az útból a vonakodó Bellatrixot, ha nem vet rám olyan igazságtalanul vádló pillantást.

Regulus anyja idõközben a szalonban foglalt helyet; Sipor máris ott sürgölõdött körülötte egy kancsó teával.

- Ülj le, kedveském, annyi megbeszélni valónk van! – Csontsovány kezeivel megpaskolta maga mellett a kanapé párnáit, szívszorítóan üres tekintetével és mosolyával azonban teljesen elnézett a fejem mellett. Földbe gyökerezett lábakkal meredtem rá, és nemhogy a következõ mondatomat voltam képtelen kitalálni, hirtelen azt sem tudtam, ki vagyok, és miért jöttem el a tanév közben Regulus házába, amikor nincs is szünet, amikor õ maga nincs is velem…;
A teljes összeomlástól ironikus módon Bellatrix mentett meg.
- Ha nem haragszol, nénikém, elõbb elrabolnám pár szóra Meredith-t – csattant fel az ajtóban a parancsszerû kérés, ami egy pillanat alatt visszarántott a jelenbe. A hátamon hideg verejték csordult végig, de nem a rám váró beszélgetés gondolatától.

A régi Mrs. Black kikérte volna magának ezt a hangnemet, ez az új árnyék azonban mosolyogva intett, hogy menjek csak, de siessek vissza, mert rengeteg esküvõi elõkészületet kell megbeszélnünk, amíg Regulus haza nem ér. Szinte futva menekültem ki a szobából.

- Gyerünk, bejutottál, most már ki vele: mi a fenét keresel itt? – ugrott a torkomnak, amint hallótávolságon kívül értünk a nagynénjétõl.
- Aggódtam Walburgáért – válaszoltam higgadtan. - Nem válaszolt a leveleimre.
- Mert bosszantóak voltak. – Úgy tûnt, már nem is tud másként nézni rám, csak ezzel a dühös undorral, amikor váratlanul elvigyorodott. - Tele van miattad a kukánk döglött baglyokkal.
Elrebegtem egy néma hálaimát, amiért sosem küldtem ide Ullát. Butaságnak hangzik, de a családi bagoly elvesztését már tényleg nem éltem volna túl.
- Talán ha hagytad volna, hogy válaszoljon rájuk…;
- Szerinted olyan állapotban van? – szakított félbe fröcsögve. - Nem látsz a szemedtõl, te liba?
- És most te lettél az egyszemélyes õrzõ-védõ szolgálat? – vágtam vissza magam is növekvõ dühvel. Nem ezért jöttem ide. - Ideköltöztél a nyakára, hátha akkor hamarabb hal meg?
- Néha meglátogatom – hunyászkodott meg váratlanul, talán a halál említése miatt. Mindig elfelejtettem, hogy valahol Bellatrix testében lapul valami szívszerûség, amivel éppúgy ragaszkodik a nagynénjéhez, mint annak idején a kedvenc unokaöccséhez. – Kész szerencse, hogy ma is itt voltam, különben ki tudja, mit mûveltél volna vele.
- Azért jöttem, hogy megtudjam, jól van-e! Szerinted képes lennék bántani Regulus édesanyját? Elfelejted, honnan jöttem.

Erre mintha minden harc elhagyta volna, szinte fáradtan nézett rám, és a falnak támaszkodva, megfontoltan duruzsolta felém a válaszát. Utoljára akkor hallottam õt így beszélni, amikor tizenhat évesen behajolt a lépcsõkorlát közé, hogy megkérdezze tõlem: Hogy-hogy itt vagy, Meredith?

- Nézd, Meredith. Én szerettem az unokaöcsémet, de egy mocskos áruló lett belõle, ezért nincs helye se a szívemben, se másutt. Igazán nem értelek, téged. Ha Rodolphus tette volna ugyanezt, azonnal megtagadnám õt, hiába…;
- Regulusszal nem halt meg az, ami összekötött minket – szóltam közbe kétségbeesett igyekezettel, hogy lerázzam magamról a szavait, hogy lerázzam magamról mindazt, amit ez a nõ képvisel. - Szeretem õt, Bellatrix. – Szeretlek, Regulus. Vártam az ismerõs bizsergést, a szeretetbûbáj édeskés simogatását a lelkemen, hátha…; de semmi sem történt, és ettõl keserûséggel telt meg minden üresen tátongó érzelembuborék a testemben. - Soha nem fogom letagadni, hogy ez így van. Hozzám tartozik, az érzés és Regulus is. – Bellatrix önkéntelenül hátrált egyet a hangomban csendülõ elszánt könnyektõl, pedig nem is igazán neki bizonygattam a dolgot. Inkább a világegyetemnek. Vagy talán Regulusnak és az idióta bûbájának, amit képes voltam elszúrni, pedig csak háromig kellett volna elszámolnom. De az is lehet, hogy magamnak köpködtem a szavakat, hogy végre elmúljon a lelkiismeret-furdalás feleslegesnek tûnõ ráadásfájdalma. - Nem veheted el tõlem egyiket sem. Fogd fel végre, mit is jelent, hogy a menyasszonya voltam: vállaltam õt gyilkosként, egy pokolfajzat szolgálójaként…; a mocskos áruló tulajdonképpen visszalépés ezekhez képest, nem gondolod?
- Hogy merészeled…; - sziszegte ökölbe szorított kézzel, és én tudtam, hogy örökre odalett az a morzsányi együttérzés, amit elképzelhetetlen nehézségek árán elõkotort a kedvemért. Egy pillanatra tisztán láttam magam elõtt, ahogy elõrántja a pálcáját, és azonnal megöl, egyetlen legyintéssel, itt, a Black-ház félve tisztelt puha szõnyegein, alig pár lépcsõnyire a helytõl, ahol Regulus emléke haldoklik. Aztán szertefoszlott a kép, és egészen nyilvánvalóvá vált, hogy bár Bellatrix fejében pontosan ez a jelenet játszódott le, valami visszatartotta attól, hogy holttestet öltsön a haragja.

Az Eskü.

És Mrs. Black hófehér kezei, amik a karjára feszültek.

- Egy ujjal sem nyúlhatsz ehhez a lányhoz, Bellatrix. Sem itt, sem máshol, megértetted? – Regulus édesanyjának alig volt hangja, mégis, ez a suttogás talán még magát Voldemortot is megijesztette volna. Betonszerû fátyolként hullott ránk minden szava, és bár engem védett, még én is úgy éreztem, meg kell törnöm iszonyú erejét.
- Az Eskü él, Bellatrix – mondtam kapkodó lélegzettel. – Te is tudod, és a drága Nagyurad is tudja; ahogy azt is, hogy semmit sem tehetne ellene azon kívül, hogy rám küldi a húgomat, aki a hírek szerint persze továbbra is külön utakon jár. Voldemortot ez nem bosszantja? Én a helyében kicsit féltékeny lennék…;
- Te kis…;
- Még nem fejeztem be – vágtam a szavába, noha a tekintetemet már Mrs. Blackre függesztettem. – Szeretném, ha tudná, hogy még visszajövök, Walburga néni. Meg fogom látogatni, amikor csak tehetem. Nem hagyom egyedül ebben a házban.
- A nagynéném nincs egyedül! – sipította Bellatrix tehetetlenül, miközben egy hisztis kisgyerek dühével toporzékolt a puha szõnyegen.
- Nem hagyom egyedül Regulus gyilkosaival – tettem hát hozzá, majd kihasználva az unokahúga döbbenetét, sietve megöleltem az asszonyt, és kirohantam a házból.

~o~


Lily és James esküvõje lélegzetállóan gyönyörû volt, és nemcsak a pár vakító szépsége, hanem az õket összekötõ hihetetlenül tiszta és igazi szeretet miatt is. Habár szívbõl örültem, hogy ott lehetek velük ezen a különleges eseményen, nem hittem, hogy ez az öröm túlragyoghatja a saját esküvõm elvesztésének fájdalmát. Valahogy mégis megtette. És ezért kimondhatatlanul hálás voltam a barátaimnak.

A hab a tortán pedig egyértelmûen az volt, hogy Dumbledore még úgy is meglepõen engedékenynek bizonyult a szeszélyeimmel kapcsolatban, hogy egy esküvõrõl hazatérve vetettem fel a kérdést; álmomban sem gondoltam volna, hogy engedélyezni fogja, hogy minden hétvégén meglátogassam Mrs. Blacket, fõleg, hogy ezzel tudtán kívül lehetõséget adott arra is, hogy titokban Aodhfinnal is rendszeresen beszélhessek. Ez utóbbit az is nagyban megkönnyítette, hogy még csak kísérõt sem kellett magammal vinnem ezekre a kiruccanásokra, hiszen az igazgató a beszámolómat hallva arra jutott, elég védelem lesz számomra a halálfalók Eskütõl való félelme és Mrs. Black tekintélye.

A helyemben mindenki más azt gondolta volna, hogy ez a nagylelkûség az igazgató õszinte kedvességébõl ered, hogy az öreg szívbõl örül annak, hogy élek, remélek, és segíteni akarok egy elveszett, szenvedõ lelken, én azonban joggal gyanakodtam rá. Meggyõzõdésem volt, hogy Dumbledore abban a hitben él, ha engedi nekem, hogy az utamat járjam, egyszer csak kiszimatolhatja majd, miben sántikálok valójában. Nem áltattam magam azzal, hogy semmit sem sejt a háttérben húzódó nagyobb szálakról, de amíg csupán a sötétben tapogatózott, és nem szerzett tudomást Aodhfinrõl meg az egész idõutazásos-párhuzamos valóságos marhaságról, biztonságban voltam attól, hogy beleavatkozzon a dologba. A világ kétségkívül legnagyobb mágusa saját magát hitte a legfõbb bábmesternek, én pedig mindenáron túl akartam járni az eszén, úgyhogy a legszörnyûbb rémálmom az volt, hogy hirtelen rájön mindenre, és a kezébe veszi az irányítást. Aodhfin félt Dumbledore-tól, én pedig Harry Potter emlékei után még kevésbé kedveltem õt, mint annak idején, az egész kalamajka elõtt, így hát egyikünk sem vágyott rá, hogy ebben a játékban bármilyen szerephez jusson. Az eredeti világban kapott a hatalomból eleget. Ez most valami új volt, és azt akartam, hogy így is maradjon.

A Grimmauld téren voltak rossz hetek, és persze voltak jók is, nézõpont kérdése, hogy éppen melyik jelzõt aggattam rájuk. A hangulatot és Walburga kedélyét tekintve egyértelmûen az volt a pozitív élmény, ha nem emlékezett semmire az elmúlt nyár fájdalmából, én azonban alig tudtam józan ésszel átevickélni ezeken a hétvégéken, amikor a sosemvolt esküvõmet tervezgettük, és a rémült Siporral karöltve süteményrecepteket teszteltünk. Még az sem segített, hogy Regulus ágyában aludtam, és a tárgyak tovább õrizték õt nekem, a halálával együtt. Többször is elõfordult, hogy engem is megkísértett a jó öreg Tagadás, és visszafelé bukdácsoltam, egyenest a színházba, ahol megjátszhatom egy boldogtalan menyasszony boldog jövõjét, de olyankor mindez kiült az arcomra, és Sipor ott termett, hogy megrángassa a talárom sarkát. Szegény manó, ha tudta volna, hányszor mentette meg az életemet a tengeri barlang óta…;

Sipornak köszönhetõen tehát megõriztem a tiszta tudatomat, és úgy asszisztáltam Mrs. Black megbomlott elméjû játékához, hogy közben egy falat sem ment le a torkomon két napon át, annyira jóllaktam az elfojtott szomorúsággal.

Aztán, ahogy múltak a hetek, ez történt Walburgával is: Sipor újra meg újra sírva fogadott a könyvtár szõnyegén, arról panaszkodva, hogy úrnõje megint nem vett magához semmilyen ételt, és én besétáltam a szalonba, ahol a saját szememmel bizonyosodhattam meg mindenrõl. A ház asszonya úgy fogyott el elõlünk, ahogyan az arcán hétrõl hétre mélyebben ült a gyász. Ezek voltak a rossz hetek, amikor emlékezett – ugyanakkor ekkor kaptam a legtöbbet Regulusból. Fényképeket ásott elõ nekem, megannyi poros albumot, amiben itt-ott kettõnkrõl is akadt egy-egy gyerek- vagy éppen kamaszkori kép, közben pedig mesélt nekem a fiúról, akit mindennél jobban szerettem. Mrs. Black hálás volt nekem a látogatásokért, és búcsúzóul úgy ölelt meg, mintha a saját lánya lennék, én pedig meg sem tudtam köszönni azt a gondosodást, amivel nekem ajándékozta mindazt, ami Regulusból nála pihent. Ha valaki alig néhány évvel ezelõtt ilyen kedves képet festett volna nekem Walburga Blackrõl, egy szavát sem hittem volna el, a halál azonban nagy erõ. Eltöri az embereket: lehet, hogy egymáshoz töri õket, és az is lehet, hogy messzire szórja a darabjaikat. Sosem tudhatjuk.

Persze nem lehettem a végletekig önzõ: tudtam, hogy már nem sokáig lesz köztünk élõ emlékezetként, így amikor a téli szünet elsõ napján az összes fényképalbummal együtt a kezembe nyomott egy lepecsételt levelet, csak annyit kívántam neki, hogy egy jó napon haljon meg, úgy, hogy azt hiszi, a fia bármelyik pillanatban beléphet az ajtón a menyasszonyával.

Walburga Blacket végül december huszonkilencedikén temették el, de én nem voltam ott, mert halálában már nem tudott volna megvédeni a családjától.

Helyette a nagyszüleim házában ültem a szõnyegen, és Siriusszal együtt bámultam a reggeli Próféta gyászhíreit, miközben a gyomromra szorítottam Mrs. Black utolsó levelét, és mindkét fia helyett megsirattam õt.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.