efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
A TATK trtnetnek eddigi leghosszabb fejezete, taln ezrt is kslekedtem vele ennyit... ezton is bocsnat rte :) Tbbszr is megfordult a fejemben, hogy kett kellene szednem, mgsem tettem, mert gy reztem, a maga mdjn a sok jelenet s informci ellenre is gy kerek, ahogy van. Med miatt :) J olvasst!
Snow Patrol: Run


Halálom az óvilágban
/Fövenyen hajbókolva zengi, ó,
Az a lágy, zsenge hangaszár,
Mi volt nékem az élet, mennyi jó,
S hogy ért el mégis a halál./
- Az eredeti Flame nem volt halálfaló. Miután Andromeda faképnél hagyta Ted Tonks miatt, következetesen gyűlölte a mugliivadékokat, de nem állt nyíltan Voldemort mellé, mert a családja folyamatosan duruzsolt a fülébe, és hiába beszélt neki a Vérmániás Hölgy, volt valaki abból a bizonyos családból, aki milliószor meggyőzőbben érvelt nála.
- Meredith – bólintottam az emlékre gondolva. Nyár lévén a télikert ablakai tárva nyitva álltak, kivéve azt az egyet, amelyikben én gubbasztottam. Aodhfin ide hozott, mikor kétségbeesetten könyörögtem a helyszínváltásért, és bár eredetileg a templomban reménykedtem, végül megbékéltem a susogó növények társaságával. A Mesélő egy fonott székben üldögélt, és akárhány éves is volt, most ezerszer öregebbnek látszott a koránál; a hallótávolság határain belül a lehető legmesszebb helyezkedtem tőle, ráadásul hátat is fordítottam neki, nehogy véletlenül még megsajnáljam azok után, amiket beismert magáról. Nemcsak, hogy egy időutazó volt a világunk egy párhuzamos valóságából, amit ő tört össze azzal, hogy belepiszkált az időbe, de mindezt úgy tette meg, hogy valahol útközben tíz évvel késleltette az ikertestvérem születését, és megölte a másik énemet abban a másik világban, ahonnan jött. Bármennyire szégyenkezett, bármilyen bűnbánattal próbálta helyrehozni a hibáit, nem érdemelt szánalmat. Szükségem volt rá, hogy megbosszuljam a húgomat, és megmentsem a barátaimat egy eljövendő háború szörnyűségeitől, de nem engedhettem meg magamnak, hogy érzelmileg kötődjek hozzá. Azt a hibát már elkövettem egyszer. - Voldemort hatalomra került, elbukott, majd újra felbukkant, ahogy azt Harry Potter emlékeiben láttad. Végül ugyan a roxforti csatában megölte őt a Kis Túlélő, de a háború sok életet követelt, és voltak mugli származásúak, akiket nem tudott megmenteni. Ted Tonks közéjük tartozott. Azt hittem… azt hittem, eljött az én időm - de Andromeda hallani sem akart rólam. Az a sok gyűlölet, ami addig egyre csak halmozódott bennem, amit Meredith kedvéért elrejtettem a jótestvérség álarca mögött, az elutasítása után elvette az eszem. Az új időnyerő, amiken az amneziátortársaimmal dolgoztunk Harry Potter ötödéves minisztériumi akciója óta, már kísérleti fázisban volt, és hirtelen, mintha évtizedeken át csak ezen gondolkoztam volna, tudtam, mit kell tennem, hogy megváltoztassam a világot, amiben nem érezhettem otthon magam. Meredith történész volt, mint anya, az emlékek őrzője, és amikor Harry Potter sok év után végül neki adta át a történetét, elmentem hozzá, hogy ellopjam tőle. Egyik dolog vezetett a másikhoz, veszekedtünk, dulakodtunk, és végül… végül megöltem Medyt. – Behunytam a szemem, a fülemet azonban nem tudtam ilyen egyszerűen elzárni a szaggatott sírás zajai elől. Férfiatlan, gondoltam hát magamban mesterséges megvetéssel. Arról beszél, hogyan ölte meg a saját húgát, hogyan ölt meg engem, legalább annyi gerinc legyen benne, hogy nem bőg, mint egy hároméves, hanem vállalja a felelősséget a tetteiért.Persze tudtam, hogy pontosan ezt teszi azzal, hogy elmeséli nekem. Tudtam, milyen nehéz lehet ez neki, ennyi év után teljesen lecsupaszítani a lelkét valaki előtt, aki olyan nyilvánvalóan utálja őt, mint én, és azt is tudtam, hogy ha nem sírna, akkor meg az lenne a bajom, hogy milyen érzéketlen tuskó. Sajnos ma már sokadik alkalommal bizonyította be, hogy nem az. - Caitlin, a második auror a családban úgy talált rám, a testvérünk holtteste fölött. Menekülnöm kellett előle; a múltba menekültem, az emlékekkel együtt. Arra a napra utaztam vissza, amelyen a húgaim születtek, mert először biztonságba akartam kerülni. Caitlin elől. Mondanom sem kell, eléggé össze voltam zavarodva, de ahhoz megvolt az eszem, hogy hamisítsam az ikerterhesség adatait, és az összes érintett ember, a család, a gyógyítók, az ápolónők, mindenki emlékeit. Nem tudom, hogy sikerült, gondolom az a végtelen kétségbeesés tehetett róla, meg hogy nem volt mit veszítenem. Úgyhogy miután megszülettél – Annyira gyomorba vágott a hirtelen váltás, a te a Meredith helyett, hogy mindenféle ellenkezés a torkomon akadt. Szerencsére, a történet ugyanis izgalmas fordulatot vett, ha lehet ilyet mondani egy ilyen történetről. -, elmotyogtam Noble nagyapa átkát az édesanyám hasa fölött. És akkor az időnyerő elárult engem. - Még annyi mindent akartam tenni, akkor és ott, Andromedáért és magamért, az időnyerő azonban előrerántott az időben, tíz évvel előre, abban a megváltozott világban. A tizennégy éves Flame testében találtam magam, úgy, hogy mindenre emlékeztem a saját világomról és arról a párhuzamos valóságról is, amiben ez a Flame tizennégy évet eltöltött. A Mungóban vártuk Caitlin születését, te, apa meg én. Az, amit tettem, igazából semmin nem változtatott. Nem voltam közelebb Andromedához, egyszerűen csak ahelyett, hogy két tízéves húgom lett volna, egyedül te voltál, és ehhez a csomaghoz jött egy bőgőmasina. Ráadásul ott volt ez a sok érzelem: a középkorú én és a kamasz én összekutyult gondolatai, az érzés, hogy az egészet csak képzeltem, és igazából megőrültem… Az egyetlen biztos pont a zsebemben csörgő fiolák zaja volt. Harry Potter emlékei. Ezek táplálták bennem azt a szikrányi józanészt, amim még volt. - Tisztában voltam vele, hogy egy időnyerő nélkül az egész halálra van ítélve. Volt minimum négy évem, amíg bekerülhettem a Minisztériumba, és elkészíthettem egy újat ahelyett, ami köddé vált az utazáskor. Volt négy évem kidolgozni a sikeres tervet. Beálltam halálfalónak. Megnéztem, és a magam javára fordítottam Harry emlékeit. Rájöttem, hogy létre kell hoznom egy olyan hatalmat, amit irányíthatok. Csendben, a háttérből, hogy senki ne jöhessen ré, főleg nem Andromeda.
- Caitlint – suttogtam keserűen, és az öklömmel dörzsöltem le az arcomról a dühös könnyeket. Eszébe sem jutott ennek a szerencsétlennek, hogy akkor és ott, feleszmélve egy kamasz fiú testében új esélyt kapott az élettől? Hogy az időnyerő elvitte egy pontra, ahol a nevetséges bosszúja megtorpanhatott volna, és Harry emlékeivel azt a tengernyi keserűséget, amiről beszélt, százezrek életének megmentésébe ölhette volna? Megtehette volna azt, amit most velem akart elvégeztetni, megtehette volna úgy, hogy nem lett volna Keara, hogy fenyegesse a nyomorult életét. De neki persze meg kellett teremtenie ezt a szörnyeteget.
- Igen, Caitlint. Végül huszonnégy évesen tekertem vissza újra az időt. Harry Potter akkor már árva volt, de te voltál a keresztanyja, mert ebben az új világban megfeledkeztem arról, mennyire szeretlek, és Sirius Black lett a bátyád. – Nahát, ismerősen hangzik? De nem, ez még mindig nem az a világ, amit te ismersz. Még mindig valami másról beszél. Felfordult a gyomrom ettől az egésztől, a meghátrálás azonban nem volt a választási lehetőségek között. Még mindig Aodhfin volt az egyetlen ember, aki segíthetett nekem. – Amikor ismét visszamentem az időben, egy plusz hónapot hagytam magamnak arra, hogy megtaláljam és meggyőzzem Voldemortot Caitlin késleltetéséről és elrablásáról. Graham bevonásáról. Arról, hogy várjon, amíg tizenöt leszel, Caitlin pedig öt, mert Geoffrey Field akkor lesz a karrierje csúcsán, és így álcázhatja az egészet politikának, megpróbálhatja becserkészni az egész családot, mert te is rettentően sérülékeny leszel, és ha ez az ára, hát leszel halálfaló, hogy a húgoddal lehess. Ezzel csúnyán melléfogtam, igaz? – Amikor nem feleltem, csak a számba tömtem a kezem, hogy visszafojtsam az ordítást, szó nélkül folytatta a mesét. – Természetesen nem tudta, ki vagyok igazából. Hogy lehet, hogy nem látott át rajtam? Mint mondtam, nem volt vesztenivalóm, és ez az érzés olyan volt, mint egy pajzs a létezésem körül. A tervemmel kapcsolatban sem merültem bele a részletekbe, legyezgettem a hiúságát azzal, hogy minden a zsenialitására van bízva. A korosító bűbájt együtt találtuk ki, hogy neki rögtön a gyerekrablás után legyen egy jobbkeze, nekem pedig, ha majd előre utazom az időben, legyen egy beépített emberem, aki elpusztítja Voldemortot, aztán pedig Ted Tonksot is. Persze annyira fanatikus voltam, hogy elszámoltam magam. Már nem tudtam logikusan gondolkodni. Összezavarodtam, nem tudtam elkülöníteni az idősíkokat, nem tudtam elképzelni, pontosan hova is ránt majd vissza az időnyerő most, hogy úgy változtattam a világon, hogy valaki mással végeztettem el a piszkos munkát. - Természetesen ismét pórul jártam. Amint megpecsételtem az alkut Voldemorttal, az időnyerő kettétört a zsebemben, én pedig itt ragadtam, a huszonnégy éves testemben, az ötvenévnyi tapasztalatommal, úgy, hogy egy négyéves kisfiú a leendő arcommal mászkált az utcákon, és a testvére, Meredith születését várta. A tiédet. Igazán a tiédet. Voldemort nyilvánvalóan meg akart ölni engem, és egyébként is bujkálnom kellett a személyazonosságom miatt, de nem voltam csalódott, mert rádöbbentem, hogy így minden sokkal jobb lehet. Hogy talán én nem érdemlem meg Andromedát, de az itteni Flame, az a kisfiú azzal a rengeteg lehetőséggel még megszerezheti a lányt. Rájöttem, hogy lehetek a bábmester, nem csak valaki, akit ide-oda sodor az idő.
- És ezért papnak álltál? – kérdeztem hitetlenkedve, noha ezen a ponton már képtelen voltam bármin is meglepődni.
- Jó viccnek tűnt. Közel maradtam a családi fészekhez, ahol elvetettem a tervem magjait, ugyanakkor kihúzódtam a varázslótársadalom perifériájára. A neveltetési alapjaim megvoltak, a bűbájaim meggyorsították a folyamatot, aztán pedig csak ide kellett bűvölnöm magam, a nagyszüleim falujába. Azt hiszem, hiányoztatok is annyira, hogy ezt a helyet válasszam, ahol időről időre láthatlak titeket. Talán nem teljesen ugyanazok az emberek vagytok, akikkel felnőttem, de ti vagytok a családom.
- És akkor mi van? – csattantam föl, majd lelöktem magam az ablakpárkányról, hogy a szemébe köphessem a haragomat. – Hol van ebben a történetben az a pont, ahol te lettél a jófiú, aki megengedheti magának, hogy ilyen szentimentális baromságokat mondjon a lánynak, akinek tönkretette az életét?
- A papság lett a vesztem, Meredith. Az élő lelkiismeret. Isten. Visszaadta a józaneszem, ráébresztett arra, milyen szörnyűségeket követtem el, megmutatta, hogy tennem kell valamit: nem magamért, hanem értetek. A családomért.
- Úgy érted azért, amit a Keara nevű szörnyeteg, akit a saját húgodból teremtettél, még meghagyott belőle? Értem? – Olyan erősen fúrtam a mellkasomba a mutatóujjam, hogy egy pillanatig nem kaptam levegőt; de amint visszatért a tüdőmbe az élet, újult erővel zúdítottam mindent a szégyengombóccá töpörödött Aodhfinre. - Mert lehet, hogy nem tűnt fel, de a szüleid és a nagymamád halottak, a négyéves kisfiú, akinek pedig olyan nagyon meg akartad adni egy jobb élet esélyét, minden rohadt percben kockáztatja az életét azzal, hogy halálfaló és a szörnyeteged bátyja! Őt is tönkretetted, hát nem érted?
- Tudom, Meredith – mondta, majd végre valahára kihúzta magát. – Azt is tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy nincs jogom ezt kérni tőled, de mégis megteszem, mert nincs más választásom, mert most már igenis van vesztenivalóm: segíts nekem. Segíts helyrehozni a hibáimat. Kérlek, Meredith, segíts. Visszacsinálni már nem tudjuk, de ha a legjobbat tudnánk kihozni belőle… talán még nem késő megjavítani a világodat.
*
Az időérzékem – minden más földöntúli képességemhez hasonlóan - egyelőre nem volt túl jó formában, de még körül-belül tíz percig hallgattam Aodhfin optimista sirámait egy szebb és boldogabb jövőről, amit minden múltbéli hibánk (igen, többes számot használt) ellenére együtt tudnánk felépíteni. Amikor beleuntam, és a fejfájásom is erőt vett rajtam, nemes egyszerűséggel felálltam egy különösen hosszú mondata közepén, majd közöltem vele, hogy holnapig átgondolom az ügyét, most azonban elvonulok a templomba, hogy az ősi, egészséges módon is gyászoljam egy kicsit a vőlegényemet: imával. A templom világítását a sekrestyéből lehetett felkapcsolni, ezzel tökéletesen tisztában voltam az itt töltött napoknak köszönhetően, végül mégis úgy döntöttem, nem vesződőm a kerülővel, inkább ücsörgök egyedül a félhomályban. A sötétség egy zokogó majdnem-özvegy legjobb barátja, gondoltam keserű gombóccal a torkomban. Álmodik a nyomor, Meredith Maeve Field – felelte egy hang, ami kivételesen inkább volt Regulusé, mint Caitliné. Válaszul csak morrantam egyet a selejtes agyammal, és hangtalanul könnyezve bevágódtam a legközelebbi padba. A lámpák valamilyen oknál fogva már égtek, ezért elvetettem az ötletet, hogy feltapogatózzak a bejárat feletti kórusra az orgona mellé; bizonyára Aodhfin loholt utánam, hogy a kegyeimet keresve felkapcsolja őket, nem is sejtve, hogy ezzel ellopta tőlem minden maradék erőmet, amit a mozgásra tudtam volna fordítani. Valahová az oltár fölé bambultam, de látni persze semmit sem láttam, akár világítottak a nyavalyás lámpák, akár nem. Sírtam, de nem zokogtam. Fájtam, de nem kapartam a márványpadlót a kíntól. Ahhoz képest, hogy ez volt az első tudatos napom Regulus hiányával, egészen büszke lehettem magamra. Csakis erre akartam gondolni, hogy legalább néhány percig ne kelljen foglalkoznom a dolgokkal, amiket Aodhfin mondott nekem. Motyogtam dolgokat Istennek, hátha meghallja; arra kértem, fogja egy picit szorosabban a kezem, aztán a beletemettem az arcomat, és hallgattam a csöndet. Nem igazán tudtam, hogyan kellene felépítenem ezt az új valóságot; hogyan lehet megőrizni az emlékeket anélkül, hogy a halandóságuk visszataszítana a saját poklunkba? Hirtelen nyúlós és ragacsos volt mind, minden kép és hang és érintés, és semmi értelme nem volt kapálózni bennük, mert csak ide-oda rángattak. Miért éreztem így? Nem kellett volna megnyugtatniuk inkább? Nem kellett volna reményt adniuk, és azt suttogniuk: nincs veszve a világ? A szeretet, amit Regulustól kaptam… nagyon is tudatában voltam annak, hogy sokan egész életükben nem tapasztalnak meg ekkora erejű érzelmeket, mégsem találtam magamban hálát, amiért nekem már ilyen fiatalon részem lehetett benne, hiszen ettől az ajándéktól túl messze volt még a halál. Ráadásul haragudtam rá. Haragudtam Regulusra. Ez a felismerés új volt, rózsás bababőre érzékenyen ásított bele ebbe a szomorú világba. - Haragszom rád – leheltem szinte hangtalanul, mert a fejemben harsogva tiltakozott a hiánya, és alig tudtam koncentrálni. – Az a baj – kaptam elszántan egy kis levegő után -, hogy nem… nem úgy, ahogy szoktam, nem azzal a rutinnal és békülékenységgel, mert ezt… - Felemeltem a fejem, majd behunytam a szemem; végre egyre nagyobb erővel buktok elő belőlem a szavak. - Ezt most nem tudod visszacsinálni, nem tudod jóvátenni. Érted ezt egyáltalán? Onnan fentről meg lehet érteni, mennyire magamra hagytál, vagy nem is látsz az orrodnál tovább, annyira körülvesz az a hülye Végtelen Nyugalom? Azt hiszem, valahol félúton idefelé megfogadtam, hogy a könnyeknek többé nincs helye az életemben, noha már rég megtanulhattam volna, hogy az ígéretek – főleg, ha magunknak tesszük őket -, úgy szöknek ki a markunkból, mint a homokszemek. Tettem még egy utolsó kísérletet arra, hogy ledörzsöljem a tolakodó nedvességet az arcomról, végül azonban fel kellett adnom, mert tulajdonképpen jólesett sírni. Őszinte volt. Egészséges. Szomorú, de valahogy reményteli, ha az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Egyébként is csak Isten látta. - Megoldottuk volna, nem? – nyitottam ki a szemem. Velem szemben a falon egy szinte ember alakú árnyék táncolt, ezért könnyű volt azt képzelnem, hogy Regulus tényleg itt van, hogy beszélhetek a lelkéhez. Kibírhatatlan volt a gondolat, hogy talán ennyit sem hagyott hátra, vagy, hogy nem figyel onnan a túlvilágról mind a száz léten túli fülével úgy, ahogy azt megérdemlem. – Most már tudom, hogy képtelen lettél volna itt maradni azok után, ami azokkal a muglikkal történt, tudom, hogy eltörtél, de az sosem jutott eszedbe, hogy én összeragasztanálak? Hogy megszökhetnénk innen? El az országból, el az elcseszett életünkből, ketten, együtt, valahová messzire? Muszáj volt ilyen szélsőséges és drámai megoldást választanod? – Teljesen váratlanul elnevettem magam. Őrült hang volt, amibe tetőtől talpig beleremegtem, és az árnyék a falon mintha befogta volna a fülét. – Milyen választékosan fogalmazom meg, hogy itt hagytál abban a bizonyosban, nem? Nehogy azt hidd, hogy miattad finomkodom. Inkább… érted. Mintha ez is imádság lenne, vagy legalábbis valami, amivel emlékeztetem magam arra, aki nélküled, ellened, érted voltam. Valaki, aki szépen beszél. Mert tudod az a helyzet, hogy a jelen körülmények között már ez is óriási, ez a kicsit szentimentális, gyerekes és talán képmutató dolog saját magamból. Még akkor is, ha már nincs is értelme úgy, hogy nem vagy itt. Egyáltalán, van ennek az egésznek bármi értelme? Annak, hogy itt beszélek magamban saját magamról valakinek, aki mindenkinél jobban ismert, mégis elhagyott? Annak, hogy meghallgattam Aodhfin borzalmas meséjét? Annak, hogy mindezek ellenére végig fogom vele csinálni az egész cirkuszt, csak mert belekényszerítettél a felesleges és önző hősködéseddel? – Szaggatottan vettem a levegőt, mert a szégyen, a megbánás és a megbántottság szorította a mellkasomat. – Sajnálom… - suttogtam. – Sajnálom. Mindketten tudjuk, hogy ennek a mondatomnak majdnem minden szava hazugság volt. Hát persze, hogy nem csak ezért folytatom, amit elkezdtünk. Ha itt lennél, akkor sem lenne másképp, csak éppen lenne kinek szidnom a világ legaljasabb, legidiótább és legszánalmasabb szarkeverőjét, és ezt a borzasztó kifejezést sem nekem kellene használnom, mert kimondanád helyettem. A hősködésed sem volt önző. Még csak hősködés sem volt. Én… - El akartam neki mondani, hogy valahol a szívem mélyén megértem. El akartam mondani, hogy nélküle is továbbsántikálok, mert egy ideje, már magam sem tudom mióta, csakis érte emelgettem egymás után a lábaimat, és ezen már egy olyan nyilvánvalóan végleges dolog sem tud változtatni, mint a halál. Se az enyém, se az övé. Leginkább persze csak beszélni szerettem volna hozzá a végtelenségig, mert egy kicsit ez is tettetés volt, a tettetés pedig az elmúlt hónapban olyan lett számomra, mint az alvás: ha nagyon akartam, egy ideig ki tudtam cselezni, de a folytonos menekülés alaposan kifárasztott. Nagyon sok mindenre vágytam ebben a pillanatban, így hát nagyon sok szó rekedt a mellkasomban, amitől fulladozni kezdtem, és fel kellett adnom a játékot. - Tudod mit? Én csak… Én csak felteszem az utolsó kérdést, aztán itt sem vagyok. Én… - Odaszorítottam a kezem, ahol igazán fájt, úgy préseltem ki a testemből a legmakacsabb kételyt, ami szűnni nem akaró görcsbe rántotta: - Van értelme… nekem nélküled? A másodperc törtrészéig hallgattam csak a csöndbe dübörgő, hátrahagyott szívemet. Várhattam volna valami jelre, és talán szükségem is lett volna arra a várakozásra, de csak felálltam, letakarítottam az arcomról a könnyek koszát, majd elsétáltam az árnyéktól, bele a többi beszélgetésbe, ami rám várt. Menekültem a válasz elől, hiszen rettegtem tőle. Odakint már besötétedett: az ellenségeket és rémálmokat rejtő éjszaka zord takaróként borult a templomkertre, és vad széllel cibálta a kinyúlt pulóverem rojtjait. Egy ideig hagytam, hadd csiklandozzák a tenyeremet, aztán, amikor már olyan sok volt az emlék, hogy biztos voltam benne, kívülről-belülről szétszakad ez az üres kagylóhéj, amit még meghagyott belőlem az élet, a bűbájok szélére botladozva belevetettem magam a hoppanálás szűk műanyagcsövébe, hátha valami csoda folytán egyben maradok tőle.

*
A bejárati ajtó nyikorgása mintha ezer kézzel csomózta volna össze a bensőmet; nem számítottam rá, hogy egy ilyen kis apróságtól megremeg a zár a kapun, ami mögé a tagadás őrületét lökdöstem, mégis, az egyetlen, ami miatt hátat tudtam fordítani a fejembe tolakodó gondolatoknak, a kilincs hidege volt. Behunyt szemmel szorítottam, amíg át nem vette a bőröm hőmérsékletét, aztán a tenyerembe nyomtam a körmöm, és botorkálva elindultam a konyha felé. Tudtam, hogy aggódó arcok várnak rám, de azzal nem számoltam, milyen szorosan egymásba tekergőznek majd ettől a csomók. Ahogy elnéztem a csődületet, nem tudtam, hogyan reagáljak a felesleges felhajtásra, ami az asztal körül dermedt megkönnyebbült sóhajjá, amint beléptem a helyiségbe. Nem tudtam, mert olyan sok mindent éreztem egyszerre, és olyan… olyan nagyon nem tudtam már azt sem, ki is vagyok valójában. Mit mondana a régi Med?
A régi Med halott
– jött a válasz reflexszerűen. Rátapostam a halott csontjaimra, miközben Tara az élőnek látszókat ropogtatta meg egy viharos ölelésben. - Hála Istennek! – szuszogta a hajamba. – Esküszöm, egy másodpercen múlt, hogy a fél Rend a keresésedre induljon. Hol a fenében voltál?
- Templomban – toltam el magamtól. – Egyébként pedig megmondtam, hogy estére hazajövök.
- Az a helyzet, kisasszony, hogy az utóbbi időben sok mindent mondtál, és…
- Annak az időnek vége – szakítottam félbe keményen, és összepréseltem a számat. - Vagy jobb lenne, ha még tartana? Ha legyeskedhetnétek körülöttem, mint önjelölt ápolónők, és a legnagyobb aggodalmatok az lenne, ettem-e eleget? Idegesít, hogy felnőtt vagyok? Annyira idegesít, hogy már nem is imádkozhatok úgy és annyit, amennyit akarok?
- Meredith – hápogta Tara a mellkasára szorított kézzel -, nem hiszem, hogy ezt a hangnemet érdemeljük azok után, hogy…
- Mi után, hm? – Gúnyos nevetés szökött ki a torkomon, ami után valami furcsa, visszás diadal íze maradt a számban. - Nagyon szenvedtetek tőlem? Úgy sajnálom! Ezt akartátok hallani? Hogy sajnállak titeket? Én? Akinek meghalt a vőlegénye?
- Med – lépett el az asztaltól Shirley. Dühtől remegett a keze, amivel a szék támlájába kapaszkodott, ettől pedig bennem is tovább nőtt a lángoló haraggömb.
- Fogd be! Mit vagytok úgy oda, mi? Inkább szégyellhetnétek magatokat, hogy tehetetlen kis bábokként ücsörögtetek! Regulus tudta volna, hol keressen! Egy percig sem kellett volna aggódnia! Ti nevezitek magatokat a családomnak? Regulus…
- Regulus halott, te szerencsétlen, hálátlan dög! Eldobott és megtaposott téged! Nem kellettél neki!
- Hogy merészeled… - motyogtam a fülemre szorított kézzel egy kicsit megtántorodva, miközben kíméletlen erővel szorítottam össze a szemhéjaimat. Nem-nem-nem-nem-nem. Nem tudja. Nem tud semmit. Nem tud semmit… … Amikor végül kinyitottam a szemem, Tara még mindig szorosan ölelt magához. A döbbenet jeges marokkal ragadt minden porcikámra, amit nem borított be a szerető érintés; a fülemben még mindig dühös kiabálás csengett, a szívem pedig a világ legvalóságosabb veszekedésének ütemére dobbant, de minél többször kaptam levegő után, annál inkább tudatosult bennem a dolgok hiánya. Minden jel arra mutatott, hogy mindössze talán harminc másodperc telt el azóta, hogy beléptem az ajtón. Persze az időérzékem továbbra is hagyott kívánnivalót maga után, de Tara sosem volt az a hosszan ölelgetős típus, tehát erre nyugodtan alapozhattam az egyébként légből kapott tippet. Nem mintha az idő lett volna a legfontosabb tényező a történetben; a lényeg az volt, hogy alig fél perc alatt egy egész, borzalmas szópárbajt képzeltem magam köré, és sokkal valóságosabbnak éreztem, mint sok más dolgot az életemben. Ha nem én lennék a Hang A Fejedben, azt mondanám, kezeltesd magad –mondta Caitlin pimaszul, mire elmosolyodtam. - Jól vagyok – mondtam a képzelt vita haragjának árnyéka nélkül, fáradtan és szelíden, mert ez az egyetlen mosoly széttaposott bennem minden szikrányi dühöt, és nem maradt más a nyomában, csak hálás szeretet és segíteni akarás. – Tényleg, Tara néni, most már elengedhetsz.
- Rendben, ha nagyon muszáj… Elárulod, merre jártál? Az sem baj, ha nem akarsz róla beszélni, én csak aggódtam egy kicsit, és…
- Templomban voltam – húzódtam tőle távolabb, miután még mindig nem akaródzott rendesen elengednie. – Ne haragudjatok, elszaladt az idő, sokat beszélgettem Aodhfin atyával meg ilyesmi, és nem is gondoltam… Illetve túl sok mindent gondoltam. Szokatlan volt. Kicsit rémisztő. Én csak… - Leszegett fejjel, zsebre dugott kézzel a szívembe néztem, és őszintén elgondolkoztam arról, mi lenne a legjobb megoldás erre az őrült helyzetre, mi lenne most a legjobb az értem aggódóknak és persze nekem. Így együtt. Ezért, bár éreztem, milyen nagyon szeretnének velem lenni most, hogy végre visszakaptak, fáradtan megdörzsöltem a szemem, és elnyomtam egy elcsigázott sóhajt. – Azt hiszem, most lefekszem, és alszom egyet. Még egyszer bocsánat, hogy ilyen későn értem haza, tényleg nem akartam, hogy aggódjatok.
- Biztos ne menjek veled? – szólalt meg Shirley félénk reménnyel a hangjában. Ekkor tudatosult bennem, hogy a felhajtást is csak hallucináltam, mert az unokanővérem volt az egyetlen lélek a konyhában Tarán és rajtam kívül. Még Jeremyt sem láttam sehol.
- Igen – vágtam rá a kelleténél gyorsabban, mire megrándult az arca. – Azt hiszem, rögtön kidőlök meg minden - mentegetőztem sietve -, nem… szóval jobb, ha te is pihensz inkább egyet. Eleget ápolgattál már. Majd holnap beszélgetünk, ígérem.
- Ha ezt szeretnéd…
- Ezt. Jó éjt. És bocsánat. És köszönöm. – Egy pillanat erejéig még kínosan dülöngéltem egyik lábamról a másikra, majd gyorsan kereket oldottam, és felszáguldottam a lépcsőn, hogy még véletlenül se halljam, amint az új viselkedésemet elemzik. Nem tudtam, mennyire hasonlítok most Zombi Medre. Csak azt tudtam, hogy nagyon sok mindenre nem emlékszem sem róla, sem a régi énemről. A szobámba érve az volt az első dolgom, hogy bezártam az ajtót, és egy lepedőt tömködtem az aljához, hogy ne szűrődjön ki a fény, és ne bukjak le rögtön az első hazugságommal. Aztán lámpát gyújtottam, a következő mozdulattal pedig lesöpörtem minden nevetségesen felesleges kis vackot az íróasztalomról, majd kirángattam néhány tiszta lapot az egyik fiókból. Némi kotorászás után találtam egy színes matricákkal teleraggatott vonalzót is: ez, meg egy sebtében kihegyezett grafitceruza segített a számegyenes megrajzolásában. Aztán előkotortam néhány színes ceruzát is, és miközben apró betűkkel felvéstem a lap sarkába, hogy a kék az eredeti világ, a zöld a második valóság, a piros pedig az, amibe szerencsétlenségemre én magam születtem, a könyökömmel összetörtem egy sastollpennát.
- Ezt neked, varázsvilág – motyogtam a jobb híján a számba tömködött ceruzák fölött, majd arrébb söpörtem a penna darabkáit. Az egyik végigkarcolta a karom, de nem érdekelt a fájdalom, csak az, hogy ne csöppenjen vér a papírlapomra, ezért csak benyálaztam egy kicsit a sebet, és tovább húzgáltam a színes vonalakat. Ezerkilencszázhatvanegytől, a születésem évétől kezdve minden fontos évszámhoz odakapartam, hogy ki hol járt éppen az adott világban, hány éves volt, mit akart az élettől, mit tett meg érte és mit tettek meg vele, hogy itt lyukadjon ki, ebben a valóságban, ebben az évben. Először össze-visszakevertem a dolgokat, de aztán szépen lassan kitisztult egy-két részlet, és mielőtt a firkálmányom fölött elnyomott az álom, valahová még feljegyeztem Aodhfin korát.

Fejben minimum nyolcvanéves, de a teste csak negyvenegy.
Pompás, most már ezt a különösen fontos részletet is tudod.
Igenis fontos. Most már talán tisztáztam, kinek az arcába bámulok bele a bámulatos naivitásommal.
Csak nehogy lelkiismeret-furdalásod legyen, amiért egy öregemberrel ordibálsz.
Fogd be…
Másnap reggel, amikor az első agresszív napsugarak támadást intéztek az álmaim ellen, csak rádobáltam pár könyvet a kupacra, szétszórtam néhány „Nyugalom, csak templomba mentem.”-cetlit a házban, aztán rohantam is az öregemberhez, mert bármit is gondoltam róla, sajnos szükségem volt a segítségére. Amióta csak megtudtam róla, hogy varázsló, ide-oda sodródtam a bizalom libikókáján, és a „küldetésünket” tekintve is egy szappanopera szerelmi háromszögben tépelődő hősnőjére hasonlítottam, de a valóság mindig is ez volt: nem bízhattam meg Aodhfinben, de már nem hátrálhattam ki a világmegváltó tervéből. Ahhoz túl sokan haltak meg miatta.
*
Morcosan ledobtam a gumicsizmámat a hátsó bejárat melletti sarokba, majd egy szál zokniban elindultam Aodhfin irodája felé. A képek a falon ugyan nem mozogtak, mégis úgy tűnt, hogy a sok reverendás alak mind rajtam nevet – pedig igazán nem tehettem róla, hogy a tegnap leszakadt víztömeget olyan gyorsan felszippantotta a Nap. A folyosón végigmasírozva időnként kinyújtottam a nyelvem egy-két alakra, de aztán hagytam a fenébe az egészet, és inkább felöltöttem a legmérgesebb ábrázatomat, azzal meredtem magam elé hidegen és ellenségesen. Az arckifejezés több szempontból is praktikusnak bizonyult: egyrészt pontosan így akartam Aodhfinre nézni, másrészt tökéletesen elfért mellette egy hatalmas csipetnyi elégedettség, amikor megpillantottam a papot. Festeni sem lehetett volna ugyanis szebb monoklit annál, mint ami a jobb szeme körül pompázott a lila minden árnyalatában.
- Mi történt veled? – kérdeztem kaján mosollyal, miközben ledobtam magam egy székbe, és az asztalra lendítettem a csíkos zoknimat. Nem akartam könnyen adni magam, csökönyösen ragaszkodtam a jogos haragomhoz.
- Elestem – felelte a talpamat bámulva.
- Nem az öklöm kopogtatott át, hogy elmondja a véleményét a karrieredről? Tulajdonképpen gondolhattam volna, hogy egy időzített bomba ketyeg az orrom előtt, de túlságosan lefoglalt, hogy sértetten pöffeszkedjek az életemet széttaposó önző óriás előtt, így hát teljesen váratlanul ért a dühkitörése, és még akkor is döbbenten tapogattam a földre taszított sarkamat, amikor Aodhfin már javában zúdította rám a saját keserűségét.
- Az Isten szerelmére, Meredith, döntsd már el, hogy mit akarsz! – fröcsögte az asztalt támasztva ökölbe szorított kezeivel. - Nekem kell a legkevésbé magyaráznod, hogy miért érzel úgy, ahogy, de meglepetés! Akármit is műveltem a múltban, ami miatt most itt vagyunk, nekem is vannak érzéseim, és ha nem akarod, hogy a drágalátos vőlegényed halála vele együtt rohadjon egy istenverte tó fenekén, akkor nagyon gyorsan szedd össze magad, és viselkedj velem úgy, mintha többre tartanál egy utolsó féregnél! – Indulatosan kirántotta az asztala egyik fiókját, és remegő ujjakkal elém dobott egy férfigyűrűt. – Lehet, hogy újdonság a magának való hollóhátas fejednek, de az eredményes munkához tudnunk kell együtt dolgozni. – Mielőtt leült volna, még vett néhány mélyebb lélegzetet, hogy valamivel nyugodtabb hangon fejezhesse be a mondandóját. – Amint látod, van is min. Szóval, ha lennél olyan kedves, és egy időre félretennéd a személyes sérelmeidet… Nem azt kérem, hogy szeress, Meredith – túrt a hajába a legflame-esebb mozdulattal, amit valaha is láttam tőle. - Csak szeretném, ha emberszámba vennél, amíg végzünk a korunk két legveszélyesebb feketemágusával. Aztán ígérem, hagyom, hadd utálkozz tovább.
- A közeledbe sem fogok jönni többé, ha ennek egyszer vége lesz – szögeztem le egy kissé elszorult szívvel, miközben magam alá gyűrtem a lábaimat -, de igazad van, gyerekesen viselkedtem. Bocsánatot kérni persze nem fogok érte.
- Nem is várom el – biccentett halovány mosollyal.
- Remek. Szóval – hajoltam kíváncsi tartózkodással az asztalon heverő gyűrű fölé -, ez az, aminek gondolom? Gomold gyűrűje?
- Így van.
- Megszereztél egy horcruxot? – tátottam el a számat. Felesleges szépíteni a dolgot, le voltam nyűgözve. – Mikor? Hogyan? Erre végül igazán elmosolyodott, és szerénykedő fejcsóválással hátradőlt a székében. - Harry emlékeiből pontosan tudtam, hová kell mennem, és mit kell csinálnom. Nem ez volt életem legnagyobb kihívása, Dumbledore kitaposta nekem az utat abban a másik világban.
- Ez eddig is világos volt, én csak azt nem értem… nem azt mondtad, hogy bujkálsz?
- A helyiek gyanakvóak. Furcsállják, ha egy pap nem utazik soha sehová. Nyilván megtehettem volna, hogy csak elrejtőzöm itt egy időre pár bűbáj segítségével, de inkább kihasználtam a kényszert, és - természetesen a megfelelő álcázások és biztonsági varázslatok mellett – pár hete kiruccantam itthonról. Először Londonba mentem, Shirleyékhez, hogy megnézzem, hogy vagy, aztán az állapotodon és a rejtekhelyemen lapuló horcrux-medálon felbuzdulva átosontam Little Hangletonba.
- Tehát Sipor elhozta neked a medált – állapítottam meg csendesen. Próbáltam arra a tényre koncentrálni, hogy immár két horcrux van a birtokunkban, ez pedig segített megvívnom a fejembe tóduló barlangi képekkel.
- Megkérted rá, nem igaz? Fázósan bólintottam. Tovább hessegettem a szemem elől a sebesült, hűséges házimanó képét és a saját lüktető fájdalmamat, amit azóta sem tudtam lerázni magamról, de mindaddig vesztésre álltam, amíg oda nem szökött melléjük egy riadt gondolat.
- Ugye nem bántottad?
- Csak módosítottam az emlékeit, és hazaküldtem – nyugtatott meg Aodhfin enyhe sértődöttséggel a hangjában. – Nem kell aggódnod, még mindig köti Regulus parancsa, rejtőzködnie kell Voldemort elől.
- Akkor ez is rendben van. A medált is a fiókodban rejtegeted? Fürkésző tekintettel meredt rám, mintha azt próbálná megtippelni nagyon messziről, hogy mennyire sétáltam közel egy különösen veszélyes szakadékhoz. Végül azt felelte, amit a szívem mélyén én magam is hittem. De meg kellett kérdeznem. - Szerintem nem kellene látnod a medált. Egyébként is – tette hozzá sietve -, általában ennél egy csöppet erősebb védelmet biztosítok a Sötét Nagyúr lelkét őrző ereklyéknek, úgyhogy most nincs is nálam. A gyűrűt is csak miattad hoztam ide.
- Miért nem semmisítetted meg őket azonnal? Nem veszélyes ez? Nem nyomasztanak furcsa gondolatok, mint Harryéket az emlékekben? És nem fordulhat elő, hogy ez a két horcrux egymás mellett valami bizarr házibulit tart, aminek mini-Voldemortok lesznek az eredményei vagy ilyesmi? Úgy értem, Harryékkel sosem fordult elő, hogy huzamosabb ideig egynél több horcrux lett volna náluk, szóval nem tudhatjuk, mire számítsunk, és… - Tudtam, hogy csak azért hadarok össze-vissza, mert olyan nehezen tartom magam a valóságban, de a tudat nem segített abban, hogy leálljak. Aodhfin viszont igen.
- Ezen felesleges aggódnod, az őrző-védő szolgálatot tökéletesen kézben tartom. És az első kérdésedre válaszolva: azért nem pusztítottam el őket, mert, amint azt te is nagyon jól tudod, ez nem olyan egyszerű feladat, és az egyetlen rendelkezésemre álló módszer olyan nagylélegzetű és olyan veszélyes, hogy jobban szeretném egyszerre tönkretenni az összes lélekdarabot.
- Ez nem hangzott túl jól, ugye te is tudod? Mit akarsz csinálni velük?
- Táltostűz – felelte szűkszavúan.
- Na nem. Egyetlen olyan varázslót sem ismerek, aki képes lenne irányítani egy táltostüzet. Láttad, mi történt Harry világában, a te világodban Malfoy barátaival, nem gondolhatod, hogy…
- Egyrészt – szakított félbe önérzetesen – jelentősen magasabb rendű intelligenciával és varázserővel rendelkezem, mint azok a féleszű majmok, másrészt pedig egészen addig időutazó varázslót sem ismertél, amíg nem találkoztál velem, nem igaz?
- Naná – motyogtam a szememet forgatva. – Elnézést, Mr. Időutazó, elfeledkeztem a zsenialitásodról. De jól van, fogjuk rá, hogy elfogadom az érvelésedet, és kész vagyok tovább lépni erről a pusztításos témáról. Mi van a többi horcruxszal? Tegnap egy csomót agyaltam arról, hogy egyáltalán hány van még, és hogy hol kellene keresnünk, de…
- Nagyszerű – villantott rám egy újabb kísérteties Flame-klónt, a büszke vigyorát. – Hallgatlak.
- Hát… jó. – Zavartan fészkelődtem egy kicsit, majd rövid hezitálás után magam elé húztam egy üres papírlapot, és az asztal sarkán heverő golyóstollért nyúltam. – Tudjuk, hogy mi most még jóval Harry Potter születése, Voldemort bukása, visszatérése meg minden tevilági vacaksága előtt járunk. Persze ezek nagy része a mi esetünkben meg sem fog történni, hiszen Perselus Piton nekem hála nem fog beszámolni arról a hülye jóslatról a Sötét Majomnak, úgyhogy Harry nagy eséllyel nem lesz árva, és Voldemort sem válik köddé, csak miután mi ketten szerencsésen porrá zúztuk a kis horgonyait, és… De ez most nem is lényeg – motyogtam elpirulva. Koncentrálj, Medy. - Tehát a horcruxok. Harryvel természetesen még nem kell számolnunk, ahogy Naginivel, azzal az undormány kígyóval sem. – Kövér gondolatjeleket véstem a lapra, azok mellé körmöltem le a lélekdarabok nevét. - Így marad Mardekár medálja, Voldemort nagyapjának gyűrűje, Hollóháti diadémja, Hugrabug Helga kelyhe és a Denem-napló. Ez öt horcrux. A medált és a gyűrűt persze kipipálhatjuk, de meg kell még találnunk hármat: a diadémot, a kelyhet és a naplót.
- Pontosan. - Aodhfin elégedetten bólintott, a szeme sarkából azonban elkaptam az aggódó pillantást, amit a papírlapra vetett. Immár a második táblázatomat rajzolgattam művészi gonddal.
- Ez tehát három felkutatandó piszok Voldemort múltjából, ami nem tűnik soknak, de tekintve, hogy csak egyetlen egynek tudjuk a pontos helyét, és a „pontos” szót ebben az esetben is erős eufemizmusnak nevezném…
- Arra gondolsz, hogy…
- Arra gondolok – vágtam a szavába a megszállott firkálásom közepette –, hogy Hollóháti diadémja nyilvánvalóan ott van, ahová a huszonéves, öntelt Voldemort helyezte: a Szükség Szobájában. De az a hely hatalmas, és… Mindegy, ez még mindig a legkisebb gondunk. A napló a következő: Harry idejében Lucius Malfoy őrizte, hiszen ő csempészte Ginny Weasley üstjébe, de honnan tudjuk, hogy már most, az akkori dátumhoz képest több mint tíz évvel korábban Voldemort már rábízta-e a naplót a két lábon járó samponreklámra? Persze a kehely a legrosszabb mindközül. Arról csak annyit tudunk, hogy csupán az után került Bellatrix széfjébe, hogy Voldemort rájött, hogy Harryék pusztítják a kis csecsebecséit, vagyis halvány lila gőzünk sincs róla, hol volt eredetileg, azaz most, ebben az elátkozott pillanatban. Mégis hogy fogjuk megtalálni? Hm? Hogy a fenébe fogjuk megtalálni? Amíg Aodhfin keze rá nem szorult a csuklómra, észre sem vettem, mekkora lyukat véstem abba a szerencsétlen papírfecnibe; a toll hegye nemcsak áttépte a lapot, hanem igencsak mély karcolást ejtett magán az íróasztalon is, és ezt nem egyedül vitte véghez, hanem bizony az én hevesen remegő, dühödt ujjaim segítségével.
- Bocsánat – suttogtam, majd eltoltam magamtól a jegyzetem romjait, és zsebre vágtam a kezem.
- Meredith – kezdte higgadt, szinte duruzsoló hangon Aodhfin –, mindaz, amit elmondtál, tökéletesen igaz, de az előttünk álló feladat nem lehetetlen. A kehellyel például egyáltalán nem kell foglalkoznod, azt bízd nyugodtan rám. Évekkel ezelőtt rájöttem, hogy ez lesz a legnagyobb falat ebben a történetben, és elhiheted, hogy azóta nem tétlenkedtem. Meg fogom találni. Ami a naplót illeti: meggyőződésem, hogy már Lucius Malfoynál van, és abban is biztos vagyok, hogy neked van a legnagyobb esélyed arra, hogy megszerezd, de őszintén bevallom, hogy szerintem még nem állsz készen a feladatra. Fintorogj, amennyit csak akarsz. Igenis aggódom érted. Nem vagy még jól. De még ha száz százalékos is lennél ott fejben – bökött a nyakamon trónoló, megbízhatatlan csúfságra -, akkor is figyelembe kellene vennünk, hogy jövő héten kezdődik a roxforti tanév. Az utolsó tanéved, ha nem tévedek. És amint arra te magad is rámutattál, a Szükség Szobája, ami a diadémot őrzi, nem éppen egy seprűtároló, szóval mindenképpen azt gondolom, hogy első sorban erre a kutatásra kellene most koncentrálnod.
- Amint visszatérek a kastélyba, nekilátok a keresésnek – feleltem megadóan. A pulzusom a lomok közti kotorászás gondolatától furcsamód lassított őrült, pánikszerű tempóján, Aodhfin szavainak pedig több értelme volt, mint bárminek, amit mostanában hallottam, úgyhogy nem volt okom ellenkezni, bármennyire is erősködött egy aprócska, dacos hang a fejem legsarkában.
- Pompás – mosolygott rám boldogan. A szám széle válasz gyanánt rándult egyet, de még ezt a mikroszkópikus mozdulatot is megbántam, amint Aodhfin újra szólásra nyitotta a száját. – Szeretném, ha nem egyedül csinálnád.
- Tessék? – Sápadtan hajoltam előre, hátha közelebbről meglátok valamit az arcán, ami bebizonyítja, hogy az utolsó mondata csak vicc volt.
- Kérd meg a barátaidat, hogy segítsenek. Tudom – emelte fel a kezét bocsánatkérő fintorral -, tudom, hogy veszélyes beavatni őket, de ha magadba nézel, te is beláthatod, hogy egyedül nem vagy rá képes.
- Azért annyira nem nagy az a szoba, hogy egy év alatt ne találjak meg benne egy…
- És egy év alatt hányan halnak meg Voldemort miatt? – Ettől a torkomon akadt az ellenkezés; lesütöttem a tekintetem. – De igazából nem is erről van szó, hanem rólad. Túl nagy ez a titok. Túl nagy a terhe. Szükséged van a barátaidra. Az már tulajdonképpen csak a bónusz, hogy a segítségükkel sokkal gyorsabban haladhatnánk a küldetésünkkel.
- Az is csak bónusz lesz, ha közben meghalnak? – nyöszörögtem a tenyerembe. Természetesen megint igaza volt; már magával a gondolattal sem bírtam megbirkózni, hogy egyedül kell a halálba segítenem Voldemortot és Kearát. Ez azonban nem változtatott azon a lehetőségen, ami még inkább megrémített: hogy a hősies küzdelem közben még valakit elveszíthetek.
- Jó esély van rá, hogy akkor is meghalnak, ha egy helyben toporogsz, mert egyedül nem bírod a strapát. Minél tovább garázdálkodik odakint a Sötét Nagyúr, annál inkább bezárul a kör. Főleg, hogy a háttértörténetüket ismerve egy percig sem hiheted, hogy nem lépnek be a Főnix Rendjébe az első adandó alkalommal. Nem tarthatod őket távol a veszélytől, Meredith. Csak magadhoz tarthatod őket közel.
- Shirley és Jeremy. Ennyi. Nem alkudozom. – Eszem ágában sem volt az orrára kötni, miért, de irtóztam az ötlettől, hogy egy perccel is több időd töltsek Daviddel, mint amennyi feltétlenül szükséges volt. Szigorúan, összeráncolt homlokkal nézett rám, úgy rázta a fejét könyörtelenül.
- David is kell.
- Nem.
- Nélküle nem tudod végigcsinálni.
- A nagy francokat nem – fontam keresztbe a karom. – Ez nem a te világod. Itt nem megyek hozzá feleségül, sőt, még csak nem is…
- Nem tudom, mi történt kettőtök között, ami miatt most úgy beszélsz róla, mintha magánál Voldemortnál is nagyobb közellenség lenne, de nem is érdekel. Egyszerűen nem zárhatod ki ebből. A saját életedből talán igen, de a többiekéből nem. Vagy mind a három embert beavatod, vagy senkit sem, utóbbiról viszont már tisztáztuk, hogy nincs a lehetőségeid között.
- És mégis mit vársz tőlem, hogy kitálalok nekik mindent? – csaptam az asztalra a vesztesek elkeseredettségével. - Rólad, meg a kis időutazásodról, meg arról, hogy…
- Annyit osztasz meg velük, amennyit szükségesnek érzel – legyintett türelmetlenül. – De ne tereld el a témát David Thorntonról, mert…
- Figyelj – ugrottam fel egy váratlan ötlettől vezérelve -, ha csak a több szem többet lát a lényeg, beavatom a Tekergőket is. Hiszen Harry Potter emlékezete a fő támaszunk, joguk van…
- Az kéne még csak! – bődült el Aodhfin, és ő maga s felpattant a székéről. Zihálva vette a levegőt, mintha egyetlen másodperc alatt futotta volna le a maratont. – A végletekig hűségesek Albus Dumbledore-hoz, és az utolsó ember, akire nekünk szükségünk van, az Dumbledore. Láttad, mit művelt Harry életével, és pontosan tudom, hogy egyébként sem kedveled az öreget, úgyhogy nagyon remélem, hogy ebben a dologban tökéletesen egyetértünk. Így van?
- Igen, persze, de… nem veszélyesebb az, ha esetleg magától rájön?
- Nem fog, ha csak a legközelebbi barátaiddal beszélsz.
- De nem gondolod, hogy segíthetne? Jó, persze, mindenki sorsába beleüti az orrát, de attól még ő a legzseniálisabb élő varázsló, nem?
- Azzal segít, ha távol marad tőlünk – mordult rám a pap, majd visszaült a helyére, ezzel is jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát.
- De… Aodhfin idegesen sóhajtott egyet, ám végül készségesen tovább magyarázott.
- Dumbledore nagyon sok életet ment azzal, amit éppen csinál. A Főnix Rendje egy jól működő szervezet, amire szükségünk van, egyrészt, hogy elterelje rólunk a figyelmet, másrészt, mert nem tudunk egyszerre koncentrálni a kis dolgokra meg a nagy egészre, nem igaz? És most, hogy ezt tisztáztuk, leülnél szépen, és megígérnéd végre, hogy Davidet is bevonod a bizalmi körbe? Pár percig felszegett fejjel töprengtem valami egérúton, és Aodhfin gunyoros somolygásával mit sem törődve kerestem a logikai bukfencet a kérésében, végül azonban fel kellett adnom ezt a játékot is. - Egy feltétellel – ereszkedtem vissza a székemre megfontolt, felnőttes mozdulattal, miközben magamban rácsodálkoztam a fejemben megformálódó gondolatra. Bizonyára mindvégig ott szuszogott a többi tekervény mögött, és végső soron nem is volt igazán meglepő, hogy a végszóra előbukkant, mégsem tudtam mit kezdeni vele, így hát óvatosan, minden szót megrágva fogtam bele a mondandómba. – Megígérem, hogy kihagyom a Tekergőket ebből az egészből, ahogy eddig is, viszont segítséget kérek Shirleytől, Jeremytől és még Davidtől is, de csak akkor, ha…
*
- Itt vagyunk! - A kiáltás szinte ugyanakkor harsant fel, hogy becsuktam magam mögött a konyhaajtót, és amilyen határozottan csengett, olyan felesleges volt; már a verandán hallottam, hogy valaki ügyetlenül püföli a nappaliban az én imádott zongorámat. Nyűgösen lerúgtam hát magamról az átkozott gumicsizmámat, majd szapora levegővétel közepette elindultam a zaj forrása felé. Minél előbb túlesel rajta, annál jobb.
Persze, de talán nincsenek is itt mindannyian, talán még napokba is beletelik, mire elmondhatom nekik…
- Üdv – kukucskált ki a küszöb fölött szinte idegesítően széles mosollyal Shirley, mikor már a nappaliban is hallani lehetett a lépteimet. – Kerülj beljebb, idegen.
- Sziasztok. – Sután intettem a képnek a szemközti falon, és csak azután próbáltam szemügyre venni a jelenlévőket, hogy odasomfordáltam a kedvenc puffomhoz. Próbáltam. De valamiért nem akaródzott elszakadnom a padló látványától. Persze felesleges is lett volna körülnéznem, mert Shirley a rá jellemző módon mindent narrálni akart.
- Anya reggel elment dolgozni, és azt hiszem, meggyőztem, hogy erre a kis időre, ami a suliig hátra van, már boldogulunk egyedül is, úgy ahogy eddig, szóval szombatig szerintem nem is nagyon jön… Tudod, szombaton lesz szeptember elseje. – Kérdő tekintetemre felelve Shirley csacsogva levágódott mellém a földre, egy rongyszőnyegre, és kedveskedve megpaskolta a térdem. – Ez pedig azért frenetikus, mert rögtön hétvégével indítjuk az utolsó roxforti évünket! – Nem tudom, milyen arcot vághattam, de valószínűleg elvettem a kedvét attól, hogy tovább beszéljen az előttünk álló fantasztikus évről. – De ez most mindegy is. Siriuséknak már ezen a héten elindult a hajsza az aurorképzőben, úgyhogy pár nappal a feléledésed előtt visszacuccolt a lakásukba. Szóval… szóval most csak így négyen vagyunk a házban. – Az utolsó mondatnál bűntudatosan elhalkult a hangja, és ettől valami különös oknál fogva végre kénytelen voltam a zongorára borult Davidre nézni. A szemem sarkából láttam, hogy a kanapén terpeszkedő Jeremy összehúzott szemöldökkel figyeli a reakciómat.
- Félreértés ne essék, ez nem egy idilli állapot – morrant fel David, miközben mereven kerülte a tekintetemet, és csak Shirleyt vizslatta vádló szemöldökráncolással. – Konkrétan megfenyegettél, hogy idejöjjek. A te lelkeden szárad majd, ha megint Zombi lesz, ugye te is tudod? – vinnyogta a fiú, lehelet gyengén utánozva a barátnőm hanglejtését. – Viselkedj felnőttként, és emelkedj felül a történteken! Mintha nekem kéne felnőnöm… Egyébként csak úgy megsúgom, hogy Zombi Med sok szempontból jobban tetszett, úgyhogy nem ez volt életed fenyegetése, Shirley.
- David! – csattant fel Jeremy. – Szedd össze magad. David lustán vállat vont, de ezután csendben maradt; egy lesújtó pillantás kivételével továbbra sem nézett az irányomba, inkább visszaborult a zongorára, és véletlenszerűen nyomkodni kezdte a billentyűket – bizonyára azért, mert pontosan tudta, mennyire idegesít ezzel. Ezen kívül az égvilágon semmi okom nem volt bedühödni. Ígéretet tettem Aodhfinnek, David jelenléte tehát valójában nem az a probléma volt, amit a fejemben undortól lüktető ér sugallt, hanem szükséges rossz. Egyébként pedig – csodálkoztam rá hirtelen, ahogy Jeremy szokatlanul aggodalmas képéről a kezemre néztem -, az utálat és a harag, amit iránta éreztem, sokkal inkább a jelenbe szögezett, mint bármi, amit az elmúlt két napban tapasztaltam. Így hát én is beértem egy vállvonogatással, és rámosolyogtam Shirleyre.
- Jó ez így. – Egy régről jött mozdulattal kicsit összekócoltam a haját, majd hozzátettem. - Ne gyötörd magad. David felhorkant. - Neked meg igazad van – sziszegtem felé összeszorított fogakkal -, idiótán viselkedtem. Még most is komolyan gondolom, amiket mondtam, de intézhettem volna érettebben is a dolgot, hiszen nyilván… nem csak én sérültem. – Na persze. Mintha ólmot öntöttek volna le a torkomon olyan nehéz volt kipréselni magamból a szavakat, de ugyebár szükségem volt Davidre. Bah. Áldozatot kellett hoznom. Amúgy is kezdtem belejönni ebbe a nagyszerű felnőttes viselkedésbe Aodhfin mellett, mit nekem még egy borzasztó kényszerkapcsolat még egy borzasztó emberrel?
Medy… - kezdte Caitlin vinnyogva, de lepisszegtem, mert David összeszorított szájjal rábólintott a szavaimra, és ezzel elkezdődött valami kényszerszimbiózis-féle.
- Csodálatos – szólalt meg Jeremy, és még tapsolt is egyet, hogy nyomatékot adjon a gúnyos felhangnak. – Most, hogy ezt ilyen szépen elrendeztétek…
-… akár beszélhetnénk is arról, mi történt az elmúlt időszakban, amiről lemaradtam – vágtam közbe elszántan. Egyrészt tényleg információéhes voltam, másrészt el akartam hallgattatni Jeremyt és Caitlint. Kettejükkel még nem bírt el a frissen összetákolt figyelmem.
- Mire vagy kíváncsi? – David áhítatosan kémlelte a plafont, és olyan arcot vágott, mintha a fogát húznák, de legalább egy hangyabokányit megerőltette magát.
- Elsősorban Voldemort és Keara viselt dolgaira – feleltem, miközben önkéntelenül ugyanazt a foltot kezdtem bámulni a feje fölött.
- Hát… - Jeremy tűnődve megvakarta a fejét, mintha nem is tudná, hol kezdjen bele. – Először is, nincs olyan, hogy V&K, mert Keara azóta külön utakon jár, hogy levakarta magáról a tetoválását, és megpróbált kinyírni téged.
- Azóta művelt valami borzalmasat? Próbálkozott megint, amíg nem voltam teljesen magamnál?
- Az a furcsa, hogy nem – vette át a szót Shirley. – Oké, a Renden keresztül hallunk néha ijesztő dolgokat teljesen véletlenszerű muglitámadásokról, Imperius-átok alá került emberekről és hajmeresztő vidéki balesetekről, de ezek össze-vissza, minden logika nélkül történnek az ország különböző részein, és sokszor fogalmunk sincs, hogy Tudodki vagy Keara áll mögöttük.
- A felnőttek mit gondolnak?
- Dumbledore Kearára tippel, mert szerinte mindegyik piti húzás valami nagyobb terv része, amivel megpróbál megerősödni – fordult felém David. – Ezt persze nem velem osztotta meg, hanem Siriusékkal, merthogy mi még kicsik vagyunk ehhez, és amíg iskolába járunk, nem léphetünk be a Rendbe, de a srácok szerint jogunk van tudni róla, mert mégis csak a te húgodról van szó… vagyishogy, na – vörösödött el. – Érted.
- Azt hiszem. – Lázasan harapdáltam az arcom belsejét. – Szóval sereget gyűjt, vagy ilyesmi?
- Aha, végül is ez a logikus – mondta Jeremy. – Ott van neki Görény Graham, meg egy maroknyi tizenéves idióta, akiket az ujja köré csavart, de ez semmi ahhoz a hatalomhoz képest, amivel Tudodki rendelkezik. Ráadásul kétfrontos háborúra készül, hiszen ott áll vele szemben a Minisztérium is. Nem olyan egyszerű átvenni a hatalmat a világ felett, ahogy azt az illegális varázslatokkal öregített tinilányok képzelik.
- De egyáltalán honnan tudjuk, hogy arra készül? – Elgondolkozva viszonoztam Jeremy égszínkék tekintetét, és a térdemre könyököltem. – Honnan tudjuk, hogy nem elégszik meg az én halálommal?
- Ezt te se gondoltad komolyan – vonta fel a szemöldökét Jeremy. – Keara Tudodki nevelése. Te csak a légy vagy a levesében.
- De ezek szerint nem zavarom annyira, hogy… Várjatok. Van itt valahol penna és pergamen?
- Tessék? Minek? – A három ember egyként pattant fel a helyéről, hogy megállítson, de mire megtehették volna, már vissza is siettem a szobába, és letérdeltem a középen álló kisasztal mellé egy kócos sastollpennával meg egy receptes füzetből kiszakított lappal. Ezúttal szabad kézzel kellett megrajzolnom a számegyenest, de már olyan gyakorlatom volt benne, hogy nem okozott problémát. - Szóval, Keara a szüleim halála után, 1978 decemberében kapta meg a Sötét Jegyet. Addig is ő volt Voldemort kis kedvence, de nem volt hivatalos halálfaló… ami, most hogy belegondolok, elég különös az után a bemutatkozó cikk után, ami 1978 júliusában megjelent a kis szörnyetegről. – Bosszankodva húztam egy zömök vonalat a szüleim halálát jelző pont elé, majd körülményesen fölé jegyeztem a július, újságcikk, Aodhfin, anya kiborulása szavakat. Az írás, a gondolkodás és az emlékek keveréke rövid idő alatt kifárasztott, így hát kissé szuszogva emeltem fel a fejem, hogy begyűjtsem a biztató unszolást a többiektől, ehelyett azonban három megrökönyödött arc meredt rám szoborszerű mozdulatlansággal. Az, amit a viselkedésük sugallt, már csak a jéghegy csúcsa volt, én meg ugyebár olyan hihetetlenül edzett voltam, hála a halott ikertestvérem hangjának az agyam legszövevényesebb zugában, szóval csak tekertem tovább az aranyszínű fonalat, nem törődve senkivel és semmivel, csak és kizárólag az előttem tornyosuló feladatra koncentrálva. Ahhoz, hogy megöld, meg kell ismerned. Róla nincsenek lopott emlékeid, csak egy tucat hamis, boldog pillanat a gyerekkorából, amit gyökeresen kiirtottak belőle, tehát semmire sem mész vele. Tudnod kell, honnan jött Ő, a Szörnyeteg, hogy hol van éppen, és hová tart onnan. Tudnod kell… - 1979 júliusában próbált megölni engem a Hölgy házában, tehát egy, kettő, három… vagyis na, január, február, március, április, május, június, július… - A kezemen számoltam a hónapokat, nehogy elvétsem ezt az egyszerű, jelentéktelennek tűnő információt. – Ez azt jelenti, hogy mindössze hét hónapig viselte a Jegyet. – Elégedetten véstem fel a számot. – Ez valami rekord lehet, nem? Persze nem nagyobb teljesítmény, minta maga a tény, hogy eltávolította a karjáról, de azért mégis… És azt mondjátok, hogy július óta nem adott életjelet magáról? Nem történt felvágós vérengzés? Jól érzitek magatokat? – tettem hozzá türelmetlenül, mikor egyikük sem reagált a kérdéseimre.
- Ezt inkább mi kérdezhetnénk, nem? – Jeremy bizonytalanul lépkedett felém, és úgy ült le velem szemben, mintha valami szabadon kószáló, veszélyes vadállat lennék.
- Mi? Hogy én? Persze, hogy jól vagyok, én csak… - Elkaptam a pillantást, amit a papírlapomra vetett, és elpirultam. – Ez csak segít gondolkodni. Még nem igazán vagyok a helyzet magaslatán, és a jegyzeteléstől egyébként is olyan az egész, mintha csak egy iskolai feladatot oldanék meg a szörnyű valóság helyett, úgyhogy ez így pont jó. Ijesztően fest? Mert ti most elég rémesen néztek ki.
- Nahát, tényleg? – mordult fel David. – Pedig azt hinné az ember, hogy négy hét alatt hozzászoktunk, hogy bármelyik pillanatban ránk hozhatod a frászt…
- David! – Shirley mindeddig nem szólt hozzá a dologhoz, most azonban nem hazudtolta meg önmagát, és ő csattant fel először hogy megvédjen.
- Szóval? – Megkocogtattam az asztalt a pennám hegyével, hogy újra a fontos dolgokra koncentráljanak, és érezzék, hogy lezártnak tekintem az „Őrült-e Med?”-kérdést. - Úgy van, ahogy elmondtam?
- Igen, úgy – sóhajtotta Jeremy. – Keara lapít, mert egyrészt építi a kapcsolatait, másrészt meg bujkál Tudodki elől, aki természetesen mindent megtesz, hogy kézre kerítse, és kinyírja minden idők legnagyobb és legveszélyesebb árulóját. Dumbledore szerint az öreg Nagyúr tart attól, hogy a tanítvány túlnövi a mester. De – emelte föl a kezét, mielőtt megszólalhattam volna -, ez nekünk most elég jól jön, mert amíg Kearát hajkurássza, sokkal kevesebb energiát öl abba, hogy öljön, és pusztítson, és pokollá tegye az életünket. Téged meg eddig békén hagyott az Eskü miatt, mert még ahhoz is túl dühös volt Regulus kis húzása miatt, hogy megpróbálkozzon az eltüntetéseddel, plusz ugye ott volt ez az egész Keara-dolog, meg Dumbledore feltételezhető helyzeti előnye Regulus halála után… valószínűleg nem is akarta kockáztatni, hogy lerepüljön a feje a helyéről egy még mindig aktív Eskü miatt, ha már amúgy is elmondtál mindent Dumbledore-nak. Természetesen titokban tartottuk mindenki előtt, hogy közel sem vagy abban az állapotban, hogy kifecsegd a halálfalók titkait.
- Egyébként – folytatta halovány mosollyal Shirley -, úgy gondoljuk, nemcsak azért nem próbált bántani téged, mert mással volt elfoglalva vagy éppen feleslegesnek ítélte a dolgot, hanem azért sem, mert nem akarta kihúzni a gyufát Flame-nél.
- Ez nevetségesen hangzik – horkantam fel.
- De ha végiggondolod, egyáltalán nem az… jó, nyilván a büszkeségét is sértené, ha a harmadik Field is pofára ejtené, és ez tényleg röhejesnek tűnik, még az Egonagyúrtól is, de a helyzetnek inkább az a szépsége, hogy jelenleg Flame az egyetlen olyan ember, aki halálfaló és egyben Keara egyik volt bizalmasa.
- Voldemort arra kényszeríti Flame-et, hogy kettősügynök legyen? - A szívem rettegő dübörgésbe kezdett valahol a torkomban, a világ pedig kótyagos táncot lejtett a szemem előtt. Ez a halálos ítélete. Ez a bátyám halálos ítélete. Meg fog halni. Ő is meg fog halni.
- Nem, dehogy! – ragadta meg a kezem Shirley, aztán a tekintetemet látva meggondolta magát, és hozzáfűzte az igazságot: - Vagyishogy nem tudunk róla, és mivel Keara rejtőzködik, nem is valószínű, hogy felvette a kapcsolatot a bátyáddal. Ne aggódj érte, de tényleg. Amúgy is tud vigyázni magára. És…
- Csodálatos. – Jeremynek nagy valószínűséggel ez volt az új kedvenc szava, és mintha a hangsúlyt is hozzá ragasztotta volna; ugyanolyan maró gúnnyal gördült le a nyelvéről, mint alig negyedórával ezelőtt. – Most, hogy tisztáztuk, milyen nagy biztonságban van a halálfaló bátyád, akit különös módon hirtelen újra nagyon szeretsz, és elmondtuk, amire nem emlékeztél a történelmi kérdéseket illetően, akár beszélhetnénk végre az elképesztő gyógyulásodról is… vagy inkább arról, mi az, ami az előbbiekkel ellentétben megragadt abban a széttört fejedben erről az elmúlt néhány hétről.
- Jeremy azt próbálja ilyen kedvesen megérdeklődni, hogy mi az, amire emlékszel? – Shirley figyelmeztető pillantást vetett a fiúra, aztán felém fordult. Szemlátomást örült Jeremy gyors témaváltásának, az aggodalma azonban még mindig tapintható volt; ezen nem is csodálkoztam, hiszen egyértelmű volt, hogy a környezetemből őt viselte meg legjobban az a rengeteg idő, amíg eltűntem az életükből, és magam is rémülten figyeltem, hogyan lassul vissza a normális tempóra a szívverésem. Amikor kitisztult a látásom, ráadásul a bénító gondolatokat is sikerült száműznöm a fejemből, igyekeztem minden erőmmel a kérdésre koncentrálni. Tényleg, mire is emlékszem? - Semmire – kezdtem a halántékomat dörzsölgetve, a szívem pedig kis híján újból őrült visongásba fogott, amint a szó értelmet nyert, és megtelt valósággal. Nyugalom, Medy. Tudod, mintha szülnél. Hirtelen elkaptam Jeremy tekintetét, és a felém áradó gondterheltség úgy hasonlított Shirleyére, hogy egyértelmű volt, milyen szűklátókörűen ítéltem meg a helyzetet. Jeremy is aggódott értem, nem is akárhogy. Ráadásul egészen lesoványodott, mintha szó szerint emésztette volna az állapotom. - Dolgokra – folytattam hát zavartan, de egyre kevésbé pánikolva. Mélyeket lélegeztem. - Tényekre. Hogy Nadine szakított Jeremyvel – viszonoztam a vesémbe látó pillantást, és most már inkább hozzá intéztem a szavaimat -, és erről többet beszélgettünk mi ketten, mint te szeretted volna, de jóval kevesebbet, mint amire szerintem szükséged volt. – Jeremy szomorú, hitetlen mosollyal megrázta a fejét, de mást nem reagált, úgyhogy Shirleyhez fordultam. – Azt is tudom, hogy te meg Sirius furán viselkedtetek.
- Most, hogy jobban vagy, mihamarabb beszélned kéne vele – bólogatott feltűnő hevességgel az unokatestvérem, és átlátszóan, de hollóhátashoz méltó ügyességgel terelte a témát villámgyorsan másik irányba. - Mert bármit mond is, nem az zaklatta fel, ami veled történt, hanem az, ami… ami Regulusszal. Be nem vallaná, hogy hiányzik neki, de…
- És ti? – Én is követtem Shirley példáját, és kicsit arrébb eveztem. Nem is azért, mert nem akartam elismerni Sirius tagadásba csomagolt bánatát vagy azt, hogy neki is legalább annyira szüksége van a segítségemre, mint nekem az övére, egyszerűen csak kibukott belőlem a kérdés, hívatlanul és kissé sután, mint az előbukfencező emlékfoszlányok. - Nektek hiányzik?
- Mi… - Shirley ezúttal riadt pillantást küldött Jeremy irányába, de abból, ahogy a barátunk ökölbe szorította a kezét, és dühödt arckifejezéssel a szoba sarkát kezdte fixírozni, egyértelmű volt, hogy a kérdésemmel beletenyereltem egy régi vitába, és bármit is fog Shirley mondani erről a dologról, azzal Jeremy nem ért teljesen egyet. David pedig, nem meglepő módon, hirtelen teljesen kívül rekedt a társalgáson. - Persze, talán a barátunk volt, de Med… Bármi is volt ő nekünk, te sokkal hamarabb voltál sokkal több, és nem tudjuk… - Jeremy tiltakozva morrant egyet. - Vagyishogy én nem tudom elfelejteni, hogy… Mármint… - Shirley könnyes szemmel kutatott a szavak után, közben pedig úgy szorította az ujjaimat, mintha ebből akarna erőt meríteni, ami szánni való volt és végtelenül szomorú. - Én értem, hogy ami történt, az borzalmas, és fogalmam sincs, mit láttál vagy éltél át, ami miatt így eltűntél saját magadból, de… akkor sem értem, hogy… Med, biztosan szörnyű volt, és persze, Regulus nincs többé, és te szeretted őt, de… szakított veled, nem? Miért nem vagy rá dühös? Miért nem utálod? Mert én… én…
- Szerintem Med megértette a mondandódat, Shirley – szakította félbe Jeremy hűvösen. Ideje volt közbelépnem, és tiszta vizet öntenem a pohárba. Beszív-kifúj. - Emlékeztek, mit mondtam annak idején, mikor még azt hittem, egyszemélyes mentőakcióval, mindössze tizenöt évesen ki tudom szabadítani a húgomat? – Szándékosan nagy hatásszünetet tartottam az első, bátortalan kérdés után, hogy David is rám emelje a becses tekintetét, és kénytelen legyen újra részt venni a beszélgetésben, na meg hogy valahonnan erőt gyűjtsek ebben az érzelmi káoszban. - Azzal kezdtem, hogy amit mondani fogok, veszélyes, és nem szeretnélek titeket belerángatni a nyomoromba. Vicces, nem? – Felnevettem, de a nevetés könnyekbe fulladt, amiket embertelen erővel kellett kitörölnöm a szememből, hogy ne tolakodjanak a helyükre újabb árulók. - Úgy értem, akkor még semmit sem tudtam az egészről, igazán semmit, és bármi, amit gondoltam a helyzetről vagy saját magamról, az nem volt több, mint egy hősködő, kétségbeesett kislány képzelgése. A dolgok azóta megváltoztak, mégis úgy alakult az életem, hogy most ugyanazt szeretném mondani és kérni. Hogy amit hallani fogtok, veszélyes, senkinek, de tényleg, tényleg senkinek nem adhatjátok tovább, és ha akartok még valami nyugalmat a saját életetekbe, akkor most azonnal rám csapjátok az ajtót, és többé nem álltok velem szóba. Már az a temérdek gondoskodás is, amit eddig kaptam tőletek… Már az is elég. Már annál sincs jogom többet érni tőletek, mégis megteszem. A különbség csak annyi, hogy ezúttal pontosan tudom, milyen igazak a szavaim; az, hogy veszélyes, és az, hogy nem szabadna belerángatnom titeket. Tudom, hogy komolyan beszélek. Tudom, hogy a dolgok, amiket megosztok veletek, akár az életetekbe is kerülhetnek. Tudom, hogy így van, mert… - Ismét nagy levegőt vettem, majd egyenként a szemükbe néztem, és kimondtam a világ legszörnyűbb szavait: - Mert valaki, akit szerettem, már meghalt értük.
*
- Engedd meg, hogy logikusan összefoglaljam. – Jeremy idegesen járkált fel-alá a szobában, nyoma sem volt a lusta várakozásnak, ami a beszélgetésünk elején jellemezte.
- Hajrá – feleltem egy grimasz kíséretében, hiszen pontosan tudtam, hogy lehetetlenre vállalkozik. Ebben a történetben nem volt logika, csak sok-sok bosszantó, végtelenül fájdalmas véletlen, amihez igazából egyikünknek sem volt köze, mégsem sétálhattunk el mellette. Én legalábbis biztosan nem. Jeremy kis híján eltaposta a szintén feldúlt köröket rovó Davidet, úgyhogy ellentmondás nem tűrő hangon odaparancsolta a kanapén kuporgó, óriásira nőtt szemű Shirley mellé, és immár egyedül folytatta a padló koptatását.
- Tehát van ez a másik valóság, ahogy te nevezed, ami az életünk egy kevésbé eseménydús, alternatív változata: a szereplők ugyanazok, de a dolgok, amik történnek velük, teljesen mások, mint itt.
- Végül is igen…
- Akkor vegyük most ezt a másik világot – folytatta rám sem hederítve, egyre csak róva ideges köreit. – Ebben a világban Lilynek és Jamesnek születik egy Harold nevű fia…
- Harry. – Az információ a mi szempontunkból valójában lényegtelen volt, mégsem bírtam magamba fojtani a helyesbítést; olyan volt, mintha egy közeli barátomat keresztelték volna át puszta nemtörődömségből, és ez, amilyen nevetségesen hangzott, olyan fájdalmas volt. – Ez nem a beceneve – magyaráztam elpirulva -, őt tényleg így hívják. Harry James Potter. Harry. Csak simán Harry.
- Csodálatos. – Jeremy lesújtó pillantást vetett rám, majd távolabb masírozott tőlem. – Tehát erről a Simán Harryről a születése előtt elhangzik egy később nagy jelentőségű jóslat, amit Piton kihallgat, és azon nyomban el is újságol a Sötét Nagyúrnak, aki természetesen ész nélkül rohan, hogy megsemmisítse lehetséges legyőzőjét még lehetőleg csecsemőként. James meghal, és Lily is feláldozza magát, hogy megvédje a gyerekét, ettől viszont olyan ősi varázslat veszi védelmébe Simán Harryt…
- Mi lenne, ha nem komolytalankodnád el? – nyüszített fel Shirley.
- Nem is tudom, lehet, hogy akkor egyáltalán nem tudnék beszélni a barátaink alternatív univerzumbeli alternatív haláláról! – vágott vissza Jeremy olyan dühösen és elkeseredetten, amilyennek még sosem láttam, mégis ismerős volt. Mint egy tükörkép. – Most, hogy ezt is tisztáztuk, folytathatom? Shirley meghunyászkodva bólintott, majd öntudatlanul rágni kezdte a körmét. - Tehát létrejön ez a védőburok Harry körül, amivel Tudjukki nem számol, ezért amikor kimondja a halálos átkot, az visszaüt rá, és a Sötét Nagyúr semmivé lesz. De ugye itt jön a csavar: Tudjukki nem tud meghalni, mert néhány különösen fontos gyilkosságát arra használta fel, hogy kettéhasítsa az undorító lelkét, és valamilyen különleges tárgyba helyezze. Ezeket nevezted te horcruxoknak, igaz?
- És ezek az izék az élethez horgonyozzák őt? – Jeremy mérgesen felszisszent David időzítése miatt, a fiú azonban észre sem vette barátunk reakcióját; előre hajolva meredt rám, és szemlátomást azt várta, hogy legalább ezzel az egy információval kapcsolatban április bolondját kiáltok. - Halhatatlanná teszik?
- Igen – válaszoltam mindkettejüknek.
- És ezek a horcruxok itt is léteznek? – kérdezte szinte suttogva Shirley, ugyanazt a reménytelen reményt keresve, mint David. - Ezért olyan Tudjukki, amilyen? Mert már ki tudja, hány rész hiányzik a lelkéből?
- Eddig egészen pontosan öt horcruxot készített, igen - feleltem. - Ez itt sem változott.
- Nagyon örülök, hogy ezt megbeszéltétek, de még nem tartok a változásoknál – mordult ránk Jeremy, mire David alig észrevehetően megforgatta a szemeit, és kényszeredett nemtörődömséggel hátradőlt. Remegett a keze. – Ahol ténylegesen tartottam, az a nagy fellélegzés az alternatív varázsvilágban: eltűnt a Sötétség Ura, lehet ünnepelni! Szegény kis Harryt bedugják a borzalmas mugli rokonaihoz, akikről már mi is épp eleget hallottunk, aztán Tudjukki jó párszor megpróbál visszatérni, egy idő után meg is teszi, blablabla, újabb rémuralom, végül pedig Harry megöli, és itt a boldog vég. Kivéve persze, hogy a barátaink többsége a történet során elhalálozik, valamikor évekkel később pedig egy bizonyos Flame Field, a Misztériumügyi Főosztály zseniális munkatársa úgy dönt, hogy neki aztán be kell gyógyítani az összetört szívét. Ennek érdekében készít egy speciális időnyerőt, amivel éveket lehet visszautazni az időben, megöli a húgát, Meredith-t - az alternatív Medet -, akinél valamiért ott vannak Harry Potter emlékei, ellopja őket, hogy a segítségükkel végrehajtsa esztelen tervét, aztán a teljesen megbízhatatlan és kiszámíthatatlan találmányát felhasználva visszamegy a múltba, hogy megszegje a varázsvilág egyik legősibb és legfontosabb törvényét. Nemes egyszerűséggel, minden logikát mellőzve átírja történelmet.
- Kétszer – tettem fel az i-re a pontot.
- És mi vagyunk a második próbálkozás végeredménye - biccentett Jeremy, ezúttal jóváhagyva a közbeszólásomat. - Keara, a szüleid halála, ez az egész. Mert az első próbálkozás csupán annyit változtatott a Harry Potter-világon, hogy ikertestvér helyett egy tíz évvel fiatalabb kishúgot szervált neked. Azután jött a fantasztikus ötlet, hogy ebből a kishúgból megteremtse Kearát,ezért Flame 2.0 ismét elkészítette az idióta időnyerőjét, ami egyszer már átverte, mert teljesen logikus módon teljesen logikátlanul működött; ismét visszautazott pár évtizedet az időben, és megteremtette azt a valóságot, amelyben ma élünk. A halálfaló-Kearatalpnyaló Grahammel és magával a Szörnyeteggel.
- Ahogy mondod.
- Mindezt pedig onnan tudod, hogy sztorink főhőse, a továbbra is bénán működő idenyerőnek hála itt ragadt időutazó, a másik világbeli bátyád - aki véletlenül a helyi pap - elmondta neked. Megmutatta Harry Potter fent említett emlékeit, majd beavatott a világmegváltó tervébe, ami tulajdonképpen nem más, mint hogy… Mint hogy a segítségeddel megpróbálja helyrehozni a hibáit, és ezzel igyekszik tyúkszarnyit javítani az életeden, amit oly’ tökéletesen tönkrevágott!? – Jeremy ökle nagyot csattant a falon a szoba túlsó végében, és egész teste úgy remegett a dühtől, hogy alig tudta felém fordítani a fejét. - Tudod, Jeremy, ennél pontosabban és logikusabban tényleg nem lehetett volna összefoglalni ezt a történetet. - Keserű mosoly játszott az ajkamon, valahol azonban megnyugtatónak éreztem a sok félelmet, döbbenetet és haragot, ami felém áradt a barátaimból, mert végre nem voltam egyedül ezekkel az érzésekkel. És nem is akartam egyedül lenni. Soha többé. – A kérdés most már csak az, hogy velem tartotok-e a folytatásában. A válasz az arcukra volt írva.
Nem maradtam egyedül.
Látod, Regulus? Kaptam egy szelet tortát. Egy csapat igazi bizalmast az egyetlen valódi bizalmasom helyett. Örülsz? Mert azt hiszem, én igen. A gondolatból mosoly lett, a mosoly fényében pedig a régi Med árnyéka táncolt kézen fogva Caitlin hangjával az új Med tapsának ütemére. Valami visszatért.
*

Aodhfin keze annyira reszketett, hogy szinte koncentrikus köröket írt le vele a levegőben; komolyan aggódtam, hogy a merengő helyett az asztalra önti az ezüstösen kavargó emléket, de még ennél is jobban bosszantott a tétovázása.
- Megegyeztünk, Aodhfin – jelentettem ki határozottan, mire riadtan a szemembe nézett, a fiola pedig még vadabb ívet írt le a kőtál felett. - Szereztem segítséget, beavattam a barátaimat… még Davidet is. Most rajtad a sor. Mutasd meg a halálomat.
Ha nem vésték volna az arcára a halálos kimerültség jeleit a kor kegyetlen kezei, minden fizikai és időbeli korlátot megkíséreltem volna áttörni, hogy jól megrugdossam; a vak is láthatta a zaklatottan rángatózó, középkorú Flame-en, hogy valami annyira nincs vele rendben, hogy még a saját húga sincs tőle biztonságban, az említett nőnek azonban látszólag semmi sem tűnt fel mindebből, mikor szélesre tárta az ajtaját.
- Flame? – Meredith (kevés sikerrel) megpróbálta elnyomni a torkát fojtogató ásítást, a másik kezével pedig beljebb tessékelte a bátyját, majd becsukta mögötte az ajtót. – Hol a csudában voltál? A fiúk órákig vártak rád otthon, legalább egy tucat baglyot kaptam tőlük, hogy tudok-e valamit a kedvenc bácsikájukról… és amint látod, nem jött túl jól a folyamatos zaklatás, mivel éppen nagy munkában vagyok.
- Tudom. Bocs. Dolgoztam. – Flame, aki az arcát illetően történetesen Aodhfin tökéletes mása volt, csupán kissé gyűrött talárja és némi hajvágás után sóvárgó frizurája miatt ütött el jövőbeli, sokat megélt önmagától. Sietve lesöpört néhány teleírt pergament a legközelebbi székről, és további magyarázat nélkül lerogyott rá. Meredith megdörzsölte párszor a szemét, miközben megkerülte a könyvekkel és papírokkal telezsúfolt íróasztalt, úgyhogy amikor követte a bátyja példáját, és helyet foglalt egy különösen kényelmesnek tűnő székben, már feszült érdeklődéssel figyelte Flame mozdulatait, és tartózkodva szólította meg.
- Értesíthettél volna, hogy valami közbejött. Úgy merültem bele ebbe az emlékbe, hogy pontosan tudtam, mi vár rám: tisztában voltam vele, hogy bizonyos értelemben a saját halálomnak leszek a tanúja. Mégis, amint megjelentem a minisztériumi könyvtár lépcsőin rohanó Flame mellett, úrra lett rajtam valami zsigeri rettegés, amit azóta sem tudtam lerázni magamról – sőt, minél tovább figyeltem láthatatlanul a két testvért, annál inkább szorította a mellkasomat. A rájuk telepedő csöndben aztán olyannyira felerősödött ez a félelem, hogy már azon aggódtam, egyszerűen kiránt az emlékből, és nem engedi, hogy végignézzem. Márpedig végig kellett néznem. Muszáj volt. Hogy eltereljem a figyelmemet a szédülésszerű érzésről, jobb híján elgondolkodtam az eddig elhangzottakról. Lehetséges volna, hogy amikor Meredith az imént azt mondta „fiúk”, a saját gyerekeiről beszélt? Hiszen Flame-et a „bácsikájukként” emlegette… Habár nyilvánvaló okok miatt sosem állt szándékomban különös figyelmet szentelni a húsz-harminc évvel idősebb énem kinézetének, a gondolat mágnesként vonzotta a tekintetemet az alakjára, és meg kellett állapítanom, hogy hozzám képest igencsak megasszonyosodott, tehát valószínűleg tényleg szült egy-két gyereket. Nem mondhatnám, hogy a változás rosszul állt neki, inkább csak hihetetlenül furcsa volt, főleg, hogy egy üveges szekrényben velem szemben ott állt sápadt kontrasztként a saját tükörképem. Azt azonban minden ellenérzés nélkül – és tagadhatatlan elégedettséggel - kijelenthettem, hogy ha nem lenne olyan feltűnően fáradt, Másik Világbeli Idősebb Meredith a korához képest meglehetősen jól nézne ki. Persze az sem ártana, ha nem vésne olyan mély barázdákat a homlokába az aggodalom. - Figyelj, Flame – törte meg a csendet óvatos pislogással Meredith -, én nem haragszom rád, de te magad ajánlottad fel, hogy elviszed őket arra a kviddicsmeccsre, és nagyon jól tudod, milyen izgatottan várták ezt a napot… - Amikor Flame még erre sem reagált semmit, sőt még csak felé sem nézett, Meredith kissé dühösen folytatta: - Olyan sokáig bíztak abban, hogy egyszer csak megérkezel, hogy mire David átimádkozta őket anyáékhoz megőrzésre, csúnyán elkésett a munkahelyéről, és te is tudod, mennyire nem hiányzott ez most neki. Az információ, hogy a Másik Világban David a férjem, nem volt ugyan újdonság, de azért felfordult tőle a gyomrom annyira, hogy a helyzethez nem illő hálával fogadjam Flame alaposan megkésett, egyértelműen tébolyult szavait. Még a szemében felgyulladó őrült fénytől is elfelejtettem hátrahőkölni, csak kapaszkodtam tovább az asztal sarkába rendületlenül.
- Szükségem van Harry Potter emlékeire. Meredith arcán csak egy másodpercig látszott a döbbenet, és az asztal végén, a kezem mellett heverő pálcájára vetett pillantást is jól palástolta. - Fogalmam sincs, miről beszélsz – felelte higgadtan, de immár mindenféle testvéri felhangtól mentesen.
- Azt hitted, nem tűnik fel, hogy hirtelen irodát kaptál itt a könyvtárban? – Flame szája undok ragadozómosolyra húzódott, kezei pedig alig észrevehető, megszállott remegésbe kezdtek. – Pont, mikor arról kezdtek pletykálni a minisztériumi dolgozók, hogy Harry Potter végre engedélyt adott az életrajza megírására? Tudom, hogy téged választott. Fogalmam sincs, miért és hogyan, de tudom, hogy így történt, és Medy… - A tekintetébe surranó kétségbeeséstől az egész megjelenése riasztóan emberi változáson ment keresztül, és szinte hallottam, ahogy Meredith szíve megszakad érte. – Medy, segítened kell. Ne haragudj rám. Tudom, az utóbbi időben furcsán viselkedtem, és most is rosszul fogtam bele ebbe a beszélgetésbe, de… De rájöttem, hogyan szerezhetem vissza Andromedát, és a segítségedre van szükségem. Kérlek, Medy…
- Tudtam, hogy valami nem stimmel – csóválta meg a fejét Meredith, miközben észrevétlenül közelebb húzódott a pálcájához. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor láttam, hogy nem lágyult el teljesen az előtte kuporgó roncstól. Tudtam, hogy felesleges, mégis megnyugtatott az érzés, hogy résen van. – Amikor elhívtad az unokaöccseidet arra a meccsre, azt hittem, helyrerázódtál, abban reménykedtem, hogy csak múló szeszély volt ez a hangulatváltozás is, mint az összes többi zseniális feltaláló-furcsaságod. Amikor az előbb betoppantál ide, már sejtettem, hogy nem így történt… na de Andromeda? Flame, mi ez az egész már megint? Azért van, mert pár napig itt lebzselt az unokája Harry Potterrel? Az kavart fel ennyire, hogy néha összefutottál velük a liftben? Flame arcából minden szín kifutott, a száját pedig pengevékony vonallá préselte össze, úgy meredt maga elé ismét tökéletesen szótlanul. - Valóban sok időt tölt Harryvel, hiszen a keresztfia, de semmi olyat nem láthatnál a Kiválasztott emlékeiben, ami újat mondana neked Teddy Lupin nagyanyjáról. Fogalmam sincs, mit gondoltál, amikor idejöttél követelőzni, de nagyon remélem, hogy bizalmasan kezeled majd ezt az információt. – Meredith felállt, és ellentmondás nem tűrően támaszkodott az asztalra, úgy hajolt a bátyja felé szigorú tekintettel. - Se Harry, se a miniszter úr nem szeretné, ha idő előtt kitudódna, hogy én írom a könyvet. Most pedig menj haza, kérlek, és aludd ki ezt az ősrégi históriát. Ne kockáztasd miatta az állásodat. Téged itt mindenki szeret, te vagy az egyetlen hallhatatlan, akit az emberek ilyen odaadóan emlegetnek, nem szabadna…
- Mindenki!? – Flame váratlan hévvel pattant fel a helyéről, de a mozdulat, amivel rátenyerelt Meredith pálcájára, mérnöki pontossággal érte el a célját. Meredith nem hátrált el az arcába hajoló dühös férfi elől, és a tekintete sem árult el félelmet, én azonban helyette is éreztem a fojtogatóan ismerős rettegést. – Andromeda még mindig nem szeret, hát nem érted?A mocskos mugli férje évek óta halott, de ő még mindig nem… engem még mindig nem… Kellenek azok az emlékek. Most. Add ide őket.
- Flame – kezdte lassan Meredith, majd alig észrevehető hezitálás után megérintette a pálcáját fogva tartó kezet. Ettől mintha megtört volna a szobát uraló gonosz bűbáj; a bátyja összerezzent, és egy kisgyermek hitetlenségével nézett fel a nő arcába, ezernyi szeretetteljes emlék árnyékával a pillantásában. – Ha szépen megkérlek, visszaülsz abba a székbe? Közelebb is jöhetsz egy kicsit. Szeretnék elmesélni valamit. – Flame bizonytalanul pislogott rá, de nem teljesítette a szelíd kérést. Meredith elkomorult egy kicsit, én pedig elfelejtettem levegőt venni, és erőt vett rajtam az a valószerűtlen érzés, hogy ha most közéjük ugranék, megmenthetném ezt a kedves, gondoskodó nőt a bátyjától, akit talán mindenkinél jobban szeret. Annyival jobb halált érdemelt ennél, de ő csak menetelt felé megállás nélkül. – Már sokkal korábban szerettem volna elmondani, hogyan jutott el hozzám Harry Potter – folytatta hát a halálraítélt olyan hangon, amit csak egy kishúg birtokolhat -, de ez a titoktartás-dolog… - Megszorította a gyilkosa kezét. – Flame? Elhiszed nekem, ha azt mondom, nincs a földön még egy ember, aki úgy megérti azt, amit Andromeda Black miatt átélsz, mint én? – Meredith szemében megcsillant egy megrázóan őszinte könnycsepp, ami a legnagyobb meglepetésemre nem hirdetett semmi mást, csupán azt, hogy nagyon el szeretné mesélni Flame-nek ezt a történetet. És akkor megtörtént a csoda: Flame bólintott, majd közelebb húzta a székét, és leült. Most először hasonlított arra a fiúra, akit a Black-ház könyvtárában láttam, annál is inkább, mert Meredith varázspálcája az asztalon maradt. A nő pedig nem nyúlt érte, csak ő is helyet foglalt.
- Köszönöm – suttogta elfogultan, majd megköszörülte a torkát. – Emlékszel arra a rövid újságcikkre, ami pár hónapja jelent meg a Reggeli Prófétában Regulus Blackről? – Flame szeme elkerekedett a felismeréstől, én pedig rongybabaként roskadtam le a mögöttem álló székre. – Harry Potter azt akarta, hogy az emberek megtudják, mekkora hős volt. Azt mondta nekem, évek óta érlelődött benne a gondolat… de ne szaladjunk előre – mosolyodott el. Szomorú mosoly volt. – Sokkal hosszabbra tervezte annál, mint amit végül lehoztak, még arra is elszánta magát, hogy személyesen keressen hozzá képet Regulusról. Olyat szeretett volna, amin igazán boldog, így hát elment az első olyan emberhez, akiről teljes bizonyossággal tudta, hogy a mi oldalunkon állt a háborúban, de jól ismerte Regulust, mielőtt meghalt.
- Andromeda? – Flame változása még úgy is meghökkentő volt, hogy az imént voltam tanúja annak, hogyan alakul át rémisztő pszichopatából figyelmesen hallgató báttyá egyik pillanatról a másikra.
- Pontosan – bólintott Meredith. – De Andromeda már rég nem őrzött egyetlen képet sem a megvetett unokaöccséről, nemhogy olyat, amin boldog… Ha akarja, talán el is vehette volna Harry kedvét az egésztől, mégsem tette. Inkább elküldte Narcissa Malfoyhoz. És Harry Potter még oda is elment azért a képért… illetve a reményért, hogy annál a borzalmas családnál megtalálja, amit keres. Látod, milyen sok ponton elpusztulhatna ez a történet? Nincs ember a világon, aki a Kis Túlélő arcába vágná az ajtót, de Narcissa Malfoytól még az is kitelne, ezt mindketten tudjuk… na és hogy szívességet tegyen neki? Ősrégi családi képeket ásson elő a kedvéért holmi buta cikk miatt a kis taknyosról, akire már alig emlékszik? Ha valaki megkérdezett volna az ügyről, ezt mondtam volna róla – és nem lett volna igazam. Mert Narcissa Malfoy csak ránézett Harryre, megkérte, hogy várjon egy percet, aztán odalépett a szemközti falhoz, és a fia meg az unokája fotói közül leakasztott két megsárgult képet. Ez volt az egyik. – Meredith remegő kezekkel kihúzta az egyik fiókot, majd féltő gonddal Flame kinyújtott tenyerébe fektette a fényképet, amin egy fiú és egy lány integetett vidáman. Meredith és Regulus. Ő és Regulus. Én és Regulus. – A másikon Regulus még egészen kicsi, és a bátyja, Sirius repülni tanítja a Black-kúria kertjében… azt Harry magával vitte, a keresztapja miatt. Tudtad, hogy Sirius Black volt a keresztapja? – Letörölt egy könnycseppet az arcáról, majd választ sem várva folytatta. – „Regulus sosem volt olyan boldog, mint amikor együtt volt ezzel a lánnyal. Meredith Fieldnek hívják. Meg kellene keresned.” Elhiszed, hogy Narcissa ezt mondta neki? Én még most sem hiszem el egészen. Aztán persze az arcába vágta az ajtót, ahogy azt illik, de az, hogy elküldte hozzám… az, hogy emlékezett rám… Azt hiszem, hálás nekem, amiért boldoggá tettem az unokaöccsét. Elhiszed ezt, Flame? – ismételte csillogó szemekkel és széles mosollyal, mint egy imát. – Nem sokkal később Harry Potter bekopogtatott a könyvtár ajtaján, elém tartotta ezt a képet, és azt kérdezte: ismerte Regulus Blacket? Akarja tudni, hogyan halt meg értem, magáért, mindannyiunkért? – Meredith most már zokogott. – Annyi év után értelmet nyert az a sok fájdalom… Regulus azért hagyott el engem, hogy megmentsen. Ha nem tette volna, ha nem rohan a vesztébe, ha még mindig élne… akkor talán egy borzalmas világban élnénk, ami után egy másodpercig sem szabadna vágyódnom. De tudod, mit teszek mégis? Azt kívánom, bár visszaforgathatnám az időt, bár megállíthatnám… Alig kaptam levegőt a sírástól: már az is elég lett volna, hogy elképzelem azt az értetlen fájdalmat, amit akkor érzett, amikor a fiú, akibe életében először igazán szerelmes volt, minden figyelmeztetés nélkül eltűnt mellőle. Nem volt szükségem arra, hogy itt zokogjon előttem feleségként, anyaként, sosem feledve Regulus Blacket, sosem feledve azt, amit iránta érzett… hiszen akkor mi vár rám, az önjelölt hősre, aki nem vágyik már se családra, se más vigaszra? Észre sem vettem, hogy kimondta a varázsszót, Flame mohó figyelmét azonban semmi sem kerülte el.
- Visszaforgathatod – dőlt előre izgatottan, tébolyultan, gyilkosként, őrültként. - Megváltoztathatod. Megteszem neked. Ha ideadod Harry Potter emlékeit, ígérem, megmentem neked Regulus életét, ígérem…
- Elég ebből a badarságból! – csattant fel Meredith semmiből jött energiával. – Ne beszélj sületlenségeket. Tudom, hogy évek óta mindenféle időnyerőn dolgozol, de azért ez már mégis csak túlzás, nem szegheted meg kényed kedvére a legfőbb törvényeket! Az életnek megvan a maga rendje. Butaság volt itt keseregnem rajta. Harry Potter Regulus miatt döntött úgy, hogy megbíz engem a könyv megírásával. Bízik bennem. Nem fogom kijátszani ezt a bizalmat. Ezek után nem. Most pedig menj el innen, Flame. Fáradt vagyok. – Elkövette az első hibát. Az utolsót. A végsőt.
A kezébe temette az arcát. Behunytam a szemem, a zöld fénycsóvát azonban nem tudtam kizárni a fejemből. Flame elszörnyedt, földöntúli sikolyát sem. Mintha nem erre készült volna végig. Mintha nem tudta volna, hogy ez lesz. Egyszer már megfogta azt a pálcát. Befogtam a fülem, de hiába: egészen olyan volt, mintha egyenesen belezokogott volna, pedig a szempilláimon keresztül láttam, hogy Meredith mellett térdel megbomlott elmével, könnyáztatta arccal, véresre karmolt karokkal. - Megmentelek. Jóváteszem. Majd meglátod. Ennek hamarosan semmi jelentősége nem lesz. Meg sem történik. Meg sem történt… Nem haltál meg, érted?
- Flame? Te vagy az? – hallatszott az ajtó felől szinte rögtön az ismeretlen ismerős hangja. – Mit csinálsz az asztal mögött, valami baj van? Mi… Az egész egy pillanat alatt történt: a döbbenet, a felismerés, a fájdalom, a harag, a megvetés, a bosszúvágy, és a menekülés, amire ez az egy perc elég volt. Caitlin, az auror ott állt halott ikertestvére felett, a kezében minden eszközzel, hogy megakadályozza az életemnek csúfolt őrületet, de túl sokáig gyászolt. Túl sok volt az az egy perc. Túl sok minden múlt rajta. Túl sok élet. Túl sok halál. Túl sok könny. Drága volt az az egy csepp, ami kihullott a szeméből, mielőtt köddé vált az emlék. Flame elmenekült.
Ide. Az orrom elé. De legalább egy szót sem szólt, mikor hozzá hasonlóan kirohantam a szobából, és becsaptam magam mögött az ajtót.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.