efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


Hősnek lenni és hősnek maradni


/A múlt valami igazán különleges dolog az életünkben, és a hatalma fölötte egy varázslat, teljesen mindegy, hogy jó vagy rossz. Azt hiszem, meséltem már erről; az ismeretlentől való félelemről, ami mindannyiunkban kiirthatatlan ösztön, ami olyan, mint az akácfa: visszanyeshetjük, ameddig csak akarjuk, de soha nem tűnik el. Ezért van az, hogy olyan elképesztően erős fonalak kötnek minket a legsötétebb tegnaphoz is: hiszen ismerjük - bármit tett is, már nem élhet a meglepetés erejével, amivel a holnap még lesben áll.
Rettegünk, és kapaszkodunk a múltba. Néha csak azért, hogy tanuljunk belőle, olykor borzongó vágyakozással a biztonsága után, de mindig, mindig foggal-körömmel.
Így emlékezhetünk percekre, órákra, mosolyokra, könnyekre, búcsúkra és találkozásokra úgy, mintha csak tegnap történtek volna./


Olyan hihetetlen volt, hogy Regulus nincs többé, hogy soha nem látom már a szemét, nem húzódik mosolyra a szája…; Az volt az érzésem, hogy valaki a legváratlanabb pillanatban átlökött egy másik, párhuzamos világba, ahol minden pontosan úgy történik, ahogyan a mi világunkban, csak Regulust tüntette el a színdarab rendezője, és nekem tudnom kellene a visszautat, le kellene győznöm az erőt, ami ide taszított. Mégsem találhattam vissza Csodaországba. Soha, soha többé.

Ehhez mérten éltem az életem. Nem tudtam elviselni, hogy ami körülöttem zajlik ebben a másik világban, az a valóság; képtelenség volt, én pedig képtelenül viselkedtem benne, hogy a határait feszegetve megtaláljam a hazavezető út kapuját. Néha azt képzeltem, a Föld összes kavicsát a hátára kell fordítanom, mint a mesékben, hogy ráleljek az átjáróra. Azokon a napokon, amikor köveket rugdostam távol mindenkitől, belém szakadt a sírás. Az orromon át sós vidéki levegőt szívtam magamba, és szinte megfulladtam, ahogy a rengeteg oxigén és a könnyek kétfelől szorították a szívem. Elfelejtettem, hogy Regulust keresem. Meg akartam halni. Aztán visszamentem a nagyszüleim házába, és úgy aludtam, mintha az élet nem állna másból, csak üres, rémisztően sötét álmokból, és ezeken az éjszakákon elszöktek előlem az emlékek, reggel pedig rettegve ébredtem, és szörnyen sokat hánytam.

Ettől mindig boldog lettem, akárhányszor is történt meg velem, mert azt hittem, gyermeket várok. Ujjongtam, hiszen úgy gondoltam, ha erre a világra szülök egy darabot Regulusból, az egyensúly helyreáll, és én visszarepülök a vőlegényemhez, az igazi valóságba. Ott talán már réges-rég a felesége leszek. Talán ott is lesz már gyerekünk.

Az egész nagyon könnyű volt, hiszen mindenki, aki valaha is szeretett engem, készségesen asszisztált hozzá. Először persze próbáltak meggyőzni arról, hogy nincs másik világ, nincs másik valóság – a probléma csak az volt, hogy mindannyiuknál jobban tudtam, mekkora hazugság is ez. Volt egy másik világ. Talán nem az, amit elképzeltem, de hát honnan is tudhattam volna pontosan? Aodhfinnek nem engedtem, hogy elmondja a történetét, így hát magam kreáltam meg, és a saját képemre formáltam. Megkapaszkodtam benne, mint egy fuldokló a sziklában, és a családom vagy a barátaim sehogy sem tudtak leemelni róla, úgyhogy hagyták, hadd lebegjek.

A végtelenségig képes lettem volna rá, hogy az álomvilágom félhomályában keringjek, mint egy eszelős sirály, ha nem toppant volna be az életembe valaki, aki még nálam is nagyobb tagadásban élt.

Annyi éven át másokon keresztül próbáltam rátalálni önmagamra, a szemükbe nézve látni a tükörképemet. Amikor Regulus elment, összetört vele az egyetlen igazi tükröm is, de az édesanyja elém tartotta a szilánkokat, és felébresztett a fia helyett. Visszahozott.

Lilynek igaza volt, mikor azt mondta, az elmúlt hónap a maga módján gyógyulás volt számomra, mert amikor visszatértem, a sebeim egy kicsit tompábban sajogtak, mint amikor úgy döntöttem, elegem van az élet mocskos játszmáiból. Nem omlottam össze a rám zúduló fájdalomtól, de többé nem is söpörtem félre. Valahogy az enyém lett, úgy ahogy annak idején, a szüleim halála után a bátyám megjósolta. Ez a veszteség a sokadik végtagom volt már, furcsamód mégsem éreztem magam torzszülöttnek. Vagy legalábbis nem érdekelt, hogy az vagyok-e. Elég nehéz volt újra önmagamnak lenni, egyszerűen nem volt erőm azzal foglalkozni, milyen is az az én, milyennek látnak mások. Mint mondtam, összetört a tükröm; nem volt hová néznem, hogy meglássam magam. Nem is akartam.

Az emberek, akik gondoskodtak rólam a vegetálásom alatt – a Zombikorszak, ahogy Shirley nevezte -, ámuldozva figyelték, ahogy megteszem az első lépéseket a valóság felé, és egy pillanatra sem akarták engedni, hogy egyedül mozogjak benne. Féltettek. Amikor azonban arra kértem Lilyt, hogy még utoljára végezzen el rajtam egy terhességi vizsgálatot, és a rémült tekintetére azt feleltem: David miatt, összetört körülöttem a betonburok. Óvatosságra intettek, de mivel Regulus halála után egyszer sem akartak megölni holmi csuklyás majmok, nem volt jó okuk arra, hogy a házban tartsanak. Hagyták, hadd kísérjem vissza Londonba a konyhában zokogva teázó, zaklatott Mrs. Blacket. Azt mondtam nekik, hogy vele maradok egy kicsit, aztán beszélek Daviddel, és estére már otthon is leszek, ne aggódjanak értem.

Igazat mondtam, csak éppen kihagytam a legfontosabb részletet: nem beszéltem nekik arról a másik világról, és még véletlenül sem árultam el, hogy még ma ki akarom róla faggatni az egyetlen embert, aki egyszer régen benne élt. Aodhfint. A bátyámat.

*

Türelmetlenül toporogtam az utcán, és idegesen nézegettem az órámat, azt számolgatva, hogy leghamarabb mikor érhetek oda a templomba a válaszaimért. Legszívesebben azonnal odahoppanáltam volna, de volt még valami, amit el kellett intéznem, hogy tiszta lelkiismerettel léphessek be a kapun.

Ahogy vártam, Jeremyék házának ajtaját David tárta szélesre. Köszönésre nyitotta a száját, mielőtt elterülhetett volna rajta a megkönnyebbülés boldog mosolya – tényleg te vagy az, hála az égnek -, én azonban szó nélkül megragadtam a pólóját, és kicibáltam a verandára. Lerítt róla, hogy nem így képzelte el a találkozást, bár nyilván számított rá, hogy dühös leszek, ha egyszer eszembe jutnak a dolgok, amikkel mindeddig képtelen voltam törődni.
- Nem védekeztél, igaz? – rontottam neki sziszegve.
- Tessék? – Minden szín kifutott az arcából. - Miről beszélsz?
- Egy végtelenül hosszú percig azt hittem, hogy terhes vagyok, te barom, arról! – feleltem, miközben rácsodálkoztam, milyen könnyen szárítja fel a düh a könnyeket. A régi Meredith sírt volna: a régi David megtört volna a vádak és a sós tenger súlya alatt. Ez az új David szemmel láthatóan nem hagyta magát, ettől pedig még inkább forrt bennem a harag. - Mégis hogy tehetted ezt? Hogy voltál képes kihasználni, hogy én…;
- Te másztál rám! – ordította az arcomba. - Nem tehetek róla, hogy hagytam magam, képzeld, elég meggyőző voltál! Talán, ha…;
- Most komolyan engem hibáztatsz? Kettőnk közül ki volt észnél, mi? Édes Istenem, nem lehetsz ekkora tapló…; - Hitetlenül hátráltam el tőle, és bár mázsás súly szakadt le a vállamról minden egyes vádló mondattal, hirtelen nagyon rossz ötletnek tűnt, hogy idejöttem.
- Sajnálom, oké? – lépett utánam ösztönösen. Még a kezét is kinyújtotta felém, de szerencsére egyetlen pillantásom elég volt ahhoz, hogy jobb belátásra térjen, és a háta mögé dugja.
- Dehogy sajnálod! – Undorodó önkívületben köptem felé a szavakat. - Direkt örülsz, hogy egyszer az életben sikerült meg…;
- Normális vagy? – Eddig tartott nála az önfegyelem; az enyémnél százszor nagyobb dühvel ragadta meg a vállam, és úgy rázott, mint egy zsákot. Nem volt joga haragudni. Nem volt joga hozzám érni. Se most, se…; - A nagy francokat nem sajnálom! A kurva életbe, Med, nem terveztem, hogy a világ végéig beléd leszek esve, érted? És bármit is hiszel, nem így akartam, nem így, hogy te nem te voltál, és én sem én, mert közben másnak hittél…; Szerinted büszke vagyok rá?

Olyan hideg gyűlölettel néztem fel az arcába, hogy úgy ugrott el tőlem, mintha megégettem volna.

- Szerintem hála az égnek, hogy nincs bennem a kölyköd, Thornton. Ezt sohasem fogom megbocsátani neked. Soha.

Medy – ásította valahonnan nagyon mélyről, nagyon halkan Caitlin hangja -, nem lehet, hogy magadra vagy mérges? Nem lehet, hogy David csak eszköz? Ha igen, ha csak azért zúdítottad rá az egészet, hogy te a felszínen maradj, akkor ez már nem te vagy, akkor…;

Fogd be
– feleltem jeges hangon. – Ez már tényleg nem én vagyok. Meghaltam, nem emlékszel?

Mielőtt behúzódtam az első elhagyatott sikátorba, hogy Aodhfinhez hoppanáljak, még belekiáltottam a fejemben duzzogó, aggódó csöndbe: Miért nem tudsz te is meghalni végre? Mindenki más azt teszi.

*

A halál volt a fejemben a központi kérdés akkor is, amikor szinte csukott szemmel botladoztam végig a parókiához vezető ösvényen. Utoljára azelőtt jártam itt, hogy megtudtam volna, hogy Regulus…; Elhessegettem a gondolatot.

A plébánia ajtaja nyitva állt, úgyhogy nem kopogtattam, és lelkiismeret-furdalás nélkül rontottam be Aodhfin irodájába is. Az asztalánál ülve körmölt valamit, szemmel láthatóan elmélyülve benne, bármi is volt az, én azonban köszönésre sem méltattam.

- Ott is meghalt? – Valahol félúton elfogyott az a sok erő, amit a haragom táplált, és a támadásomnak semmi ereje nem volt, mert elnyomta a mellkasomból feltörő zokogás. – Regulus ott is meghalt?

*

Aodhfin teljesen berekedt, olyan sokáig kellett könyörögnie, hogy leüljek végre. Folyton a szokásos székemre mutogatott, de mivel azt legszívesebben a puszta tekintetemmel gyújtottam volna föl, tüntetően a sarokba tolt, nyikorgó darabban foglaltam helyet, amiről tudtam, hogy utálja, csak lusta kidobni. Sosem értettem, honnan jött ez a karakterétől elütő tulajdonság, a valódi kilétét ismerve azonban már nem volt értelme ezen rágódnom. Flame-nek is hónapokig tartott, mire megszabadult bizonyos dolgoktól.

A gondolattól remegni kezdtem, ám ez most az egyszer jól jött, ugyanis a jelek szerint ebben az állapotban különösen hatékonyan lehet letörölni a nemkívánatos könnyeket.

- Örülök, hogy jobban vagy – kezdte a pap…; az álpap, az imposztor, a szélhámos időutazó, aki az ujja köré csavart, és még csak megerőltetnie sem kellett magát, hiszen ismert, mint a tenyerét. Ha nem is engem, azt a másik ént biztosan.

Nyekk – felelte a szék, miközben pókerarccal emelgettem a lábam, és boldogan tettem úgy, mintha nem hallottam volna egy szavát sem. Hónapokig azt kellett volna tennem. Menekülni.

- Annak is örülök, hogy eljöttél hozzám – folytatta bizonytalanul. Ennyi idő alatt kikészítettem volna? Pompás. Regulus büszke lenne rám. Regulus…;
- Hagyjuk a rizsát – vágtam rá jeges rémülettel, és – nyekk – kiegyenesedtem az egyébként kényelmetlen széken. Eszembe jutott, hogy nem büntetni jöttem, és nem is játszadozni: még utoljára hallani akartam dolgokat, tényleg hallani, az igazat, csakis a színtiszta igazat. Valamiféle visszás vigaszt. Hogy volt egy világ, ahol nem ment minden tönkre. Vagy, hogy máshol is egy rakás boldogtalanság volt minden. Magam sem tudtam igazán. – Csak válaszoljon a kérdésemre.
- Gondolkodtál már azon, hogy mi legyen a küldetésünkkel?

Nem hittem a füleimnek.

- Hogy micsoda? – A sírástól elég gyenge volt a hangom, azonban volt benne valami túlvilági sivítás, ami elég nyomatékot adott a dühömnek. - Alig fél napja, hogy egyáltalán gondolkodom, minek néz maga engem? Nekünk különben sincs semmink. Nekem van. Káoszom, gyászom, óriási kráterem. És hacsak nem tud felmutatni valami ennél is tiszteletreméltóbbat, ahogy mások nevezik ezt a sok nyomort, ami megnemesít engem, nem hiszem, hogy bármi is érdekel, amit csak úgy önkényesen mond. Annak az időnek vége.
- Ami azt illeti, bátorkodom kijelenteni, hogy tudok érdekeset mesélni az életemről. – Közelebb húzta a székét, egészen ki az asztala mögül, ettől pedig mintha eltűnt volna a védőkorlát, zúgni kezdett a fejem.
- Nem érdekel – szorítottam ökölbe a kezem. Csak azért, hogy ne a koponyámat szorongassam vele. Csak azért, hogy ne kelljen a visszatérő önbizalmára koncentrálnom. A Mesélő. Végre engedélyt adtam, hogy a saját terepedre lépj, nem igaz? Mindegy. Csak legyünk túl rajta. - Majd eldöntöm, hogy érdekel-e, hogy akarok-e olyan hős lenni, akit maga faragott ki hazugságokkal és Isten tudja milyen fekete mágia segítségével. Csak válaszoljon már, a fenébe is!
- Rendben van. – Még közelebb araszolt. Fészkelődni kezdtem, hogy visszavágjak. Nyekk-nyekk-nyekk. Aztán beszélni kezdett. – Az eredeti Flame nem volt…;
- Álljon meg! Figyel rám egyáltalán? Figyelt valaha is? Nem érdekel, mi volt előző életében. Az érdekel, én ki voltam azon a másik helyen, abban a másik időben, és ki volt nekem Regulus. Volt-e nekem egyáltalán. Kellett-e, hogy legyen. Élne-e, ha…;
- Med, nem ilyen egyszerű az egész…;
- Ne szólítson így!
- A bátyád vagyok – felelte összepréselt ajkakkal.
- Nem, nem az – visítottam közvetlenül az arcába, mert valahogy olyan közel került, hogy meg is érinthetett volna. - Annak a bátyja, akiről mesélnie kell.
- Éppen ezért azonban nem tudom elválasztani egymástól a két történetet. Meredith-ét és az enyémet. A tiédet. A miénket.
- Hagyja abba! – kiáltottam, miközben legnagyobb rémületemre a fejemre szorítottam a kezem. Őrültnek látszottam. Őrültnek éreztem magam. Zombimed, zombimed, zombimed, nem-nem-nem-nem-nem.
- Meghalt – mondta, és bár a keze az ujjaim alá bújt, igazából ezzel az egy szóval feszegette le őket a helyükről. - Ott is meghalt. Ugyanúgy. Érted. Egy jobb világért.

Kényszerítettem magam, hogy nyugodtan lélegezzek. Beszív-kifúj, mintha szülnél – mondta Caitlin. A hangja kitúrta a feszítő érzést az agyamból, megnyugtatott, és…;

- Miért mosolyogsz? -…; majdnem megnevettetett.
Megdörzsöltem a szemem, mintha csak fényesíteni akarnám a nagy szembesítésre – haha -, és csak ezután néztem Aodhfinre, hogy felvilágosítsam valamiről, amiről már úgyis tudott. A hangról a fejemben.
- Caitlin vicceset mondott, hogy lehiggadjak.
- Úgy érted, a hangja? – kérdezte kifejezéstelen tekintettel. Úgy érted, nyár van? Nahát, nem mondod!
- Igen, amiről már beszéltünk egyszer. A lelkiismeretem, a kompenzáló mechanizmusom…;
-…; az elvesztett ikertestvéred hangja…;
-…; a testvérpótlékom. – A körmöm beleakadt a farmerembe, miközben a láthatatlan rovátkákat húzgáltam a combomra, és az egész kezem, az egész mindenem beledermedt a pillanatba. - Tessék? Mit mondott?
- Valamit a világról, ahonnan jöttem – válaszolta ismét egy időjárás-jelentő hangján. - A másik valóságról, ahogy te hívod.

Hagytam, hogy a döbbent csöndem megülje a szobát, miután körbetáncolta azt, mert egészen megszédültem tőle. Aodhfin kakukkos órája csak kattogott rendületlenül, a lábaim azonban már nem remegtek, így hát nem volt nyekergés és nyikorgás.

Hirtelen megkordult a gyomrom.

- Eldöntöttem – jelentettem ki gyorsan, hogy elnyomjam a zavarbaejtő morgást. – Érdekel a történetünk.

*


Naná, hogy ragaszkodott a szendvicsekhez; húzta az időt, mint minden mesemondó, még úgy is, hogy pontosan tudta, milyen gyorsan eszem. Mivelhogy ismert. Duplán. Vagy mégsem?
- Hasonlítok a húgára? – bukott ki belőlem néhány morzsa kíséretében.
- Te vagy ő és ő vagy te – felelte nosztalgikus mosollyal. – Ezért kell megbocsátanod, hogy a húgomnak tekintelek.
- Sok mindenért kellene megbocsátanom, de nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Meséljen a családjáról, hátha azzal elindul a bűnbánat nagy ösvényén.
- Hárman voltunk testvérek, csakúgy, mint ti, éppen csak annyi volt a különbség, hogy ikerhúgaim voltak. Caitlin és Meredith. – Ettől az egy mondattól elszédültem és hányingerem lett, úgyhogy csak intettem, hogy folytassa, majd hátradőltem, hogy becsukjam a szemem; immár a szokásos székemben. – Ez nem azt jelenti, amire gondolom, hogy gondolsz.
- Csodálatos – morogtam gúnyosan. – Egy halottal kevesebb.
- Igen…; szóval ebben a te világodban nem az történt, hogy volt egy ikertestvéred, aki meghalt, és a tíz évvel később született kishúgod megörökölte a nevét. A szüleink ennél érzékenyebb lelkűek voltak, azt hiszem.
- Valami azt súgja, hogy amit mondani fog, az sokkal rosszabb lesz ennél a tapintatlan verziónál – nyitottam ki a szemem, mikor túl sokáig maradt csöndben. Bűntudatosan piszkálgatta a reverendája ujját, és olyan látványosan kerülte a tekintetem, hogy kezdett feldühíteni. Emellett aggódtam is, hogy milyen borzalmas új információval fog ma megajándékozni a sorozatgyilkossá lett kishúgomról, a harag és az aggódás pedig veszélyes kombináció.
- Caitlin, a te Caitlined az ikertestvéred, Meredith – suttogta végül Aodhfin a szőnyegnek. Legszívesebben megráztam volna. - Ugyanaz a lány, aki az én világomban pár perccel utánad született meg, csak ő éppen…;
- Tíz évvel később – fejeztem be a mondatát. – Ugyanazon a napon, szinte percre pontosan. Mintha csak…;
-…; egy bűbáj tette volna.
- A nagyapám bűbája, amikkel a csecsemők születését akarta késleltetni – leheltem elsápadva. – A bűbáj, amit csak Flame és én ismertünk, mert mi akadtunk rá a naplóira…;

Nem felelt, hagyta, hadd formálódjon meg a fejemben a következtetés, az újabb ok, amiért gyűlölhettem őt, az álpapot, a szélhámost, a bátyámat egy másik világból.

- Te vagy Flame. – A hangom váratlan éllel csapott át hideg sziszegésbe. – Te és a húgod…; húgaid ugyanúgy megtaláltátok a naplókat, mint Flame és én. Ugyanúgy beleolvastatok, és te ugyanúgy megtartottad őket annak ellenére, hogy könyörögtem…; hogy könyörögtünk…; hogy könyörögtek. Ismerted a bűbájt, idejöttél a rohadt időnyerőddel, és mi? Belopóztál a Mungóba? Megátkoztad a testvéremet, amikor még világra sem jöttünk? Egyáltalán, Caitlint akartad még évekig odabent tartani vagy engem? Mindegy volt?
- Caitlint akartam.
- Miért? – csuklott el a hangom. - Mi hasznod volt ebből?
- Én…;
- Tudod mit? – ráztam meg magam. - Nem érdekel. – Egy pillanatig komolyan fontolgattam, hogy elmegyek, és soha többé nem jövök vissza, de aztán eszembe jutott, miért jöttem, eszembe jutott, hogy sánta vagyok, és szükségem van egy mankóra, amibe kapaszkodhatok. – Az eredeti kérdésemre válaszolj. Ha ott tényleg volt egy ikertestvérem, az gondolom megkavarta kicsit a dolgokat. Úgy értem, biztos minden más volt emiatt, ugye?
- Nem igazán. – Esküszöm, láttam, ahogy cseppenként visszatér belé az élet most, hogy újra olyasmiről beszélhet, amitől nem gyötörte a bűntudat, ettől pedig én is erőt tudtam venni a viszolygásomon. – Meredith-nek ugyanazok voltak a barátai, mint neked, kivéve talán néhány idősebb embert…;
- Sirius? – Összeszorult a gyomrom, noha nem volt értelme szomorkodni egy elveszett világ elveszett hiányosságán, főleg, mikor itt is annyi minden hiányzott.
- Igen – bólintott együttérzőnek szánt fintorral, - és a Tekergők. Meg Lily Potter. Azt hiszem, csak köszönőviszonyban voltál…; volt mindannyiukkal. Talán a háború alatt volt valami szorosabb is…; de semmi olyasmi, mint itt.
- Ó. – Éreztem egy másodpercnyi hálát, hogy nekem nem kell nélkülöznöm ezeket a csodálatos embereket, és amilyen szentimentális voltam, az érzés ki is szökött a számon: - Hát, ha másért nem is, értük mindenképpen köszönetet kell mondanom ennek az új valóságnak, nem igaz?
- Talán – felelte visszafogottan, majd folytatta is: végre azzal a névvel, amit igazán hallani akartam. – Regulus sem volt a barátod, de ő egy másik történethez tartozik. Nem azért mondom, hogy hozzátedd ehhez a köszönöm-listához, mert nem érdemlem meg, és megértem, ha nem tudod eldönteni, utálj-e engem…;
- Ne aggódj, nagyon is el tudom dönteni.

Megbántottan nézett félre, és egy kicsit dacosan fogott bele újra, szándékosan nem Regulusról beszélve.

- Ami itt is-ott is örök a Meredith-ek számára, az természetesen Shirley kuzin, Jeremy, David és Graham.
- Graham? – A vörös haj annyira összeégett az áruló koponyájával, hogy már csak nagyon nehezen tudtam emlékeztetni magam arra, hogy egyszer régen volt egy ilyen nevű barátom is. Az ötösfogat, mi? Mintha egy másik életben lett volna.
Ott volt. Illetve ott is. Csak tovább? Vagy hatosfogat volt?

- Minden hátsó szándék nélküli kiadásban, igen, egyszerű félvérként. Mardekáros volt, mint Caitlin, és az itteni vonzódásuk sem véletlen, hiszen odahaza össze is házasodtak, olyan tartós volt az iskolás szerelem.
- Caitlin mardekáros volt? – Jelent ez valamit? Predesztináció?
- Nagyi is az volt – vonta fel a szemöldökét Aodhfin, mire én szégyelltem el magam.
- Touché – motyogtam. – Na de Graham a származásával?
- Ravasz fickó volt, megtalálta a helyét. Nem volt mindig jó dolga, gondolom, de felnőttként ódákat zengett Caitlinről, aki minden sztereotípia ellenére a szárnyai alá vette, és mellé állt a többiekkel szemben, a barátja, majd a szerelme lett…;
- Csak gondolod, hogy nem volt jó dolga? Nem voltál ott az első két-három évben, hogy megfigyeld?
- Hollóhátas voltam.
- Ó.

Az előbb emlékeztetett rá, hogy a házak nem jelentenek semmit, Medy.
De valamit mégiscsak jelenteniük kell, ha egyszer az eredeti Flame hollóhátas volt, az én bátyám meg mardekáros! Valaminek történnie kellett. Nem lehet ugyanaz a két ember.


- Gondolkozol? – kérdezte megértő kedvességgel. Kis híján rámorogtam, mint egy kutya.
- Az elveszett ikertesóm hangjával diskurálok, ami a jelek szerint a fantasztikus bűbájod ellenére is velem maradt. Persze megvárta, hogy a tíz évvel később született gazdáját elrabolják, mielőtt megjelent volna a fejemben, de most hihetetlenül hasznos tagja az agyamat uraló társaságnak.
- Van erre egy elméletem…;
- Nem érdekel – vakkantottam idegesen. – Folytasd. Mikor kezdett el járni Caitlin és Graham? – Elkaptalak, ezt úgysem tudod, mert egy érzéketlen tapló vagy, aki nem figyelt a testvéreire.
- Nem tudom – áhá! -, talán tizenhárom-tizennégy évesen…; egy hajszálnyit előbb, mint te és David, és úgy egy évvel korábban, mint Shirley és Jeremy, bár az utóbbinak nyilván nem szenteltem akkora figyelmet.

A döbbenettől torkomon akadt a keserű piszkálódás.

- Ez…; igazából elég…; idillien hangzik. – Az is annak hangzott, ahogy ez a hazudozó mondta. Mintha szeretné a testvéreit. Mintha…; hiányoznának neki. De mindenképpen úgy, mintha nagyon is odafigyelt volna rájuk egész életükben.
- Az volt. Akkoriban néha hányinger kerülgetett a nagy, tömeges boldogságtól. – Ideges mocorgásba kezdett, és megint nem nézett a szemembe, ebből tudtam, hogy ha akarna, megint tudna borzalmas dolgokat mesélni. - Sőt, ennél rosszabb gondolataim is voltak, de felesleges fölemlegetni, az élet megtanította a leckét. Beszéljünk inkább…;
- Regulusról – csaptam le örömmel a témaváltásra. – Nem értem, ha Daviddel jártam, és még csak Regulus barátja sem voltam, hogy lehet az, hogy „ugyanúgy, ugyanazért” halt meg? Hogyan lehettem ott is én a gyújtózsinór? – Hogyan ölhettem meg ott is én? Sehogy sem volt tőlem biztonságban? Hát sehol sem volt hosszú, boldog élete?

Mire feleszméltem, már ismét zokogtam. Aodhfin karon fogott, felsegített a székről, és gyengéden a merengője felé vezetett.

- Gyere, megmutatom – mondta egy igazi testvér hangján. – Az én emlékem lesz. Itt-ott zavaros lehet, mert részeg voltam, de téged úgyis a mellékes jelenetek érdekelnek majd, szóval…;
- Mikor és hol? – hüppögtem csukladozva.
- Mrs. Black partija a tavaszi szünetben, ötödéves korotokban. Hivatalosan feleségfogó buli volt, valójában azonban ünnepi dorbézolás annak örömére, hogy Regulus halálfalónak áll.
- Ott is? – Nem hiszem el. Megérdemelnéd, Regulus, úgy megérdemelnéd a normális életet.

Medy, ez azt is jelenti, hogy nem a te hibád.
Ne kiabáld el, ott még nem tartunk.


- Van, ami sehol sem változik.
- Regulus jópofa csuklyásjelmeze, milyen nagyszerű! – kiáltottam fel erőltetett gúnnyal. Valójában még mindig sírtam.
- És az, hogy menthetetlenül beléd zúgott. Ezt se felejtsd el.

Na, látod, elveszett ikertestvér. Én megmondtam.

*

Az első, akit meglátok, én vagyok. Kicsit meg is tántorodom; valamiféle létezésen túli élmény ez, amiről tudom, hogy örökké ugyanilyen élesen fogok emlékezni rá. Pedig nem is az én emlékem. Mégis, az, hogy a szó legszorosabb értelmében kívül esik minden általam ismert idő- és térbeli korláton…; időtlen dolog, nincs rá jobb vagy beszédesebb fogalom. Valami, amiről képtelenség múlt időben beszélni. Az egyetlen, aki megteheti, akinek ez a szoba tényleg a múlt egy szelete, az Flame –Aodhfin. Nem kell sokat tekergetnem a fejem, hogy megtaláljam egy csapat társasági dáma mögött, az italos szekrény sarkán. Részeg. Ez meglep, mert az én bátyám egy rövid roxfortos időszaktól eltekintve sohasem vitte túlzásba az alkoholfogyasztást, ez a Flame pedig már egészen biztosan egy idősebb változat, minisztériumi karszalagot visel. A Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályét, ami szintén újdonság.

Itt minden más, mindenki más – emlékeztetem magam folyamatosan.

- Andromeda kitagadása miatt csinálja a cirkuszt, ne törődj vele. – A legjobb meggyőződésem ellenére visszafordulok a másik én, Meredith felé, és a következő pillanatban az áruló lábaim mellette torpannak meg, egy fintorgó szőke tinédzserrel szemben, aki nem igazán hasonlít rám, de az ikertestvérem. Caitlin. Képtelen vagyok levenni róla a szemem, hiszen annyira elüt Kearától. Igazi. Természetes. Szeret engem, mert az orromat nyomogatja, hogy jobb kedvre derítsen.

A gesztus számomra ismeretlen, ez a Med azonban otthonosan rántja el előle a fejét. Rövid, alig az álláig érő haja – amit én csak a szüleim halála óta viselek így -, kicsusszan a füle mögül, csak hogy egy határozott mozdulattal vissza is söpörje a helyére. Ez a sugárzó aggodalom sem én vagyok, nem Flame-et kémlelve, de nincs egészen ellenemre a dolog, legalábbis nem annyira, mint számítottam rá.

- Mer, ne csináld már, nem fog jelenetet rendezni, amúgy meg nem sok vizet zavar, lazíts! – Caitlin jóval kevesebb jóindulattal viseltet a bátyjuk iránt, ez rögtön látszik. - Inkább szerezzünk kaját, az a kis manószerzet elég nagy főnyeremény ennek a családnak, emlékszel?
- A sajtroló? – Med…; vagyis Mer egy egetrengető sóhaj után adja meg magát a húga unszolásának; nyilvánvaló, hogy ez is megszokott.
- Az bizony!

Már indulnának is, végre a várt egyformasággal fordulnak az egyik ajtó felé, ekkor azonban éktelen csörömpöléssel eldől vagy leesik egy váza, és bár több haverja ugrik oda, hogy segítsen Flame-nek, Meredith-ről lerí, hogy maradni akar.

Caitlin arca incselkedő bosszúság, amihez nagyon is illik a hangja.

- Rendben, őrködj a megmaradt erkölcsei felett, én majd hozok mindkettőnknek menázsit…; De előtte muszáj elmesélnem, mit akart az előbb a Vérmániás Lady! – Én észreveszem azt, amit a pipiskedve kémlelő másik lány nem: Caitnek esze ágában sem volt itt és most beszámolni bármiről is, csak kétségbeesetten igyekszik elterelni a testvére figyelmét. Sikeresen, mert Meredith arcára bűnbánó fintor költözik, és újra teli talpon Caitlin felé fordul.
- Tényleg, nem is kérdeztem, mikor visszajöttél, ne haragudj, én…;
- Mondom kérdezés nélkül is, hát nem ismersz? – és valóban, már le sem lehet lőni. Minél tovább nézem, annál inkább rám tör az ellentmondásos érzés, hogy szeretem. Sőt, hiányzik. Egy testvér, aki ebben a formában soha nem is volt az enyém!

Megrázom a fejem, ennél sokkal jobban kell koncentrálnom a saját valóságomra. Ami egyre nehezebb, ugyanis Caitlin következő mondata: - Az minden vágya, hogy hozzámenjek Regulus Blackhez! – és az azt követő mozdulat láthatatlan köteleken rángat a mutatott irányba. Már csak fél füllel hallom Caitlin méltatlankodását („Igenis megmondtam neki, hogy nincs az az aranyvérű halfiú, akiért dobnám Grahamet, mire megint leadta a Ki az a Sullivan?-magánszámot, ami miatt viszont szokás szerint bepöccentem, és a fejéhez vágtam, hogy legyen elég boldogság számára, hogy te David Magasságos Egek Thorntonnal vagy, engem meg hagyjon békén…;”)
Sírok. A könnyek néma patakokban csordogálnak végig az arcomon, de nem törlöm le őket, hiszen a kezeim egy emlékfoszlány vonásait próbálják megérinteni.

A haja kicsit hosszabb, a homlokán pedig megtelepszik néhány sosem látott ránc, ahogy a szájához emel egy poharat, miközben a baljával a Flame után maradt cserepekkel játszik; a nemtörődöm büszkeség a tartásában azonban olyan igazi, hogy összerándulok a fájdalomtól.

Az emlékkép annál homályosabb, minél tovább nézem Regulus arcát, erről azonban nem a könnyek tehetnek, hanem az emlék gazdája, aki már nincs a szobában. Azt hinném, hogy lehetetlen lesz valaha is elmozdulnom erről a helyről, Regulus mellől, de valami láthatatlan erő elcibál onnan, hiába ordítok némán.
Botladozva követem Meredith-t, hiszen nyilván ő is a bátyját keresi, és nélküle amúgy sem találom a helyem.

Közben tovább sikoltozom:
Csak ennyi járt? Hát ezért mutattad meg, ezért a két másodpercért?, és le sem veszem a szemem Regulus távolodó alakjáról. Egy pillanatra mintha visszanézne, mielőtt elhagyom az impozáns szalont, de gyorsan rájövök, hogy a másik én hátát bámulta meg. Ettől féltékenynek kellene lennem, és újra összetörnöm, helyette azonban furcsán megnyugszom. Még nincs vége.

Amint Meredith-nek nem kell az észrevétlen surranásra koncentrálnia, szinte repül a Flame-et támogató fiúk után, alig tudom tartani vele a lépést.

Időnként persze megtorpanok; ez megnöveli kissé a követési távolságot, de nem tehetek róla, itt is-ott is akad a Black-háznak olyan szeglete, ami az újdonság erejével hat rám. Mire elérek a könyvtárba –
hát persze, hova máshova -, Meredith már egyedül van Flame-mel, és egy fémvödröt egyensúlyoz az álla alatt.

Caitlin nincs vele, én pedig ösztönösen ráébredek, hogy feleannyira sem kötődik a bátyjához, mint Meredith. Ezt a felállást persze én is ismerem, de mindeddig azt hittem, a tizennégy év korkülönbség tehet róla. Ebben a világban azonban Flame csak négy évvel idősebb Caitlinnél, és a lányok ikrek, mégis mi oka lehet az egyiküknek jobban törődni vele, mint a másiknak? Vagy egyszerűen csak így alakult ki? Ilyen a természetük? Mégsem olyan egyformák? Soha nem is voltak? Mi sem lettünk volna, ha lett volna lehetőségünk kivárni?

Sok a kérdés és kevés az oxigén, úgyhogy kimerülten rogyok le a kanapéra Flame lábánál, és a tenyerembe hajtom az arcom, onnan nézem a két testvért. Flame abbahagyta a hányást, most már csak szavakat köp a világra.

- Sajnálom – suttogja, majd egy hirtelen mozdulattal megragadja a homlokát törölgető Meredith kezét. Kigúvadt szemeiből csorognak a könnyek. – Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. Nem szoktam…; tudod, hogy nem szoktam inni. Főleg nem ilyen helyen. Tudod. Ugye tudod?
- Tudom hát – vágja rá Meredith, és közelebb térdel a bátyjához, hogy megfogja a másik kezét. – Nem is érdekel az egész. Csak maradj csöndben, hogy mihamarabb jobban legyél, és hazamehessünk végre ebből a szörnyű házból.
- Én csak…; Medy, láttad azt a borzalmas falvédőt? – Flame nagyon részeg, így hát természetesen nem hallgat a húgára, csak mondja tovább a magáért. Egy percig undorodom tőle, attól ahogy Cait helyett ő használja a becenevemet, és undorodom az egész légkörtől, undorodom a szeretettől, ami összeköti ezt a két embert, mert nekem mindez már csak emlék, mert nekem már sosem lesz ilyen kapcsolatom a bátyámmal. Aztán egy kicsit jobban figyelek rájuk, vénasszonyosan kutatva a hibáik után, és rájövök, hogy Flame nem is dacoskodik, csak nagyon el szeretné mondani azt, ami bántja. És bár eddig pontosan erre voltam irigy, végül ez az, ami meglágyítja a szívem.
- A családfásra gondolsz? – kérdezi Meredith fintorogva, nekem pedig eszembe jut az én világom és a fekete folt Sirius neve helyén.
- Andromeda már nincs rajta. – Flame csukott szemmel leheli a szavakat, de nem kell látnom a szemét, hogy a bőröm alá kússzon a fájdalma.
- Tudom.
- Kiégették onnan. Mintha…;
- Tudom.
- És eszembe jutott, hogy jövő hónapban lett volna az esküvőnk, ha nem lép le azzal a…;
- Tudom. Tudom, Flame. – A bátyja már alszik, csak így, egyik pillanatról a másikra, Meredith mégis odasúgja neki: - Úgy sajnálom.

Egy ideig egyikünk sem mozdul. Azon gondolkodom, hasonlítok-e erre a Flame-re: az összetört szívű, gyászoló fiúra, akit otthagyott a menyasszonya, talán csak hetekkel az esküvőjük előtt. Azon gondolkodom, hogy ha tehetném, követném-e a példáját: megváltoztatnám-e a múltat, a jelent és a jövőt, hogy visszaszerezzek valakit, akit elvettek tőlem? Felrúgnám az egész világot, hogy újra az enyém legyen az az ember, akit mindennél jobban szerettem?

A válasz egyértelmű és elviselhetetlen, szerencsére azonban nem kell sokat tépelődnöm azon, hogy mit is jelent ez a jövőmet tekintve, mert Regulus ezt a pillanatot választja arra, hogy megjelenjen a szobában. Kimenekít a gondolataim közül. Még itt is, még most is, még így is.

Szeretem.

Meredith olyan hirtelen ugrik fel a földről, hogy kis híján fellöki a vödröt; zavartan kap utána, majd a haját söpri újra meg újra a füle mögé, noha tökéletes minden tincs, ahogy az arcára kúszó piros szín is. Elmosolyodom, mert amilyen esetlen ez a toporgás, olyan természetes is: Regulus lélegzetelállítóan néz ki, ezért a lányok általában így reagálnak a jelenlétére. Bizonyos lányok pedig pláne, még akkor is, ha ebben a világban éppen évek óta barátjuk van.

- Ne haragudj, nem akartam betolakodni, csak a srácok ide hozták a bátyámat, aztán meg leléptek, és én egyedül nem tudom máshová vinni, de amint jobban lesz, hazamegyünk, csak…; - Egy másodpercre sem néz Regulusra, csak hadar össze-vissza, így nem láthatja a félmosolyt a fiú arcán. Fogalma sincs, mit veszít ezzel, de talán jobb is, hiszen én magam is csak azért nem esem össze ettől a buta kis apróságtól, mert már ülök. Meredith még a végén beleesne abba a bizonyos vödörbe, amiről most hevesen gesztikulálva hadovál: -…; természetesen el fogom tüntetni az egészet. Sipor hozta nekem, nagyon aranyos manó, csak egy szavamba került, és segített, persze, tudom, hogy ez a dolga, de én nem vagyok a gazdája, és mégis, szóval elég nagy mázlitok van vele. Igen. Még egyszer, nagyon sajnálom, hogy Flame ilyen otrombán viselkedett. Ő csak…; szóval tudod. Vagyis…; Nem, hát persze, hogy tudod. Andromeda az unokatestvéred volt.
- Még mindig az. – Regulus időközben közelebb jött, most már itt áll mellettem, szinte a lábamon tapos. A mosolya eltűnt, de ez jó, mert végre kapok levegőt, és a döbbenten feltekintő Meredith-nek is van esélye az életben maradásra.
- Igen? – kérdezi enyhén elnyílt ajkakkal, és úgy néz a fiúra, mintha először látná igazából.

Azt hiszem, pontosan erről van szó. Valamit meglátott, valami igazit, valami igazat – és halálra rémült tőle.

- Mi történt a szőnyeggel? – Mivel újra a pallót kémleli, szakértőként mutat két sötét foltra egy távolabbi fotel lábánál, amit nyilvánvalóan félrelökött valaki a nagy kapkodásban, máskülönben nem látszódnának ki alóla az égésnyomok.
- Potter télen odapöckölte a cigijét. – Regulus nem is néz oda, le sem veszi a szemét Meredith-ről. Látom, hogy igazából nem nagyon akar tovább beszélni, de mindent megtesz azért, hogy a lány végre ráfigyeljen. – Gondolom, a kandallóba szánta, de mivel elég nagy marha, nem jött össze neki. Majdnem összeverekedtünk ezen.
- Nem kedveled?
- Gyűlölöm.
- Ó. – Meredith úgy tesz, mintha a fotel minimum egy híres csata helyszíne lenne; odasétál hozzá, hümmögve szemléli. Legszívesebben talán sírva fakadnék, annyira egyértelmű, hogy csak távolabb akar kerülni Regulustól, valójában azonban kitűnően szórakozom a jeleneten, és inkább a nevetést kell nyeldesnem, mint a könnyeket.

Fogalmam sincs, eddig hogy nem vettem észre, de Regulus is zavarban van: majdnem felbukik a saját lábában, ahogy Meredith után lépked, és bár végre valahára a saját kezébe veszi a beszélgetés fonalát, meglehetősen félszegen teszi.

- Furcsa, hogy megint itt találkozunk. Úgy értem, itt a könyvtárban. – Megint? A kíváncsiság és valami különös reménykedés a kanapához szegez. Lehetséges volna, hogy ők is? Hogy itt is?
- Te még emlékszel? – Meredith megpördül a sarkán, de azonnal meg is bánja a hirtelen mozdulatot, mert hajszál híján Regulus karjai közt landol tőle.
- Nehéz lenne elfelejteni – von vállat a fiú. – Az az undor az arcodon, az a megvetés, meg ahogy rögtön kirohantál innen, mintha a gonoszságom fertőző lenne…;
- Teljesen félreérted, én nem azért…;
- Azóta nem volt hozzám egy természetes szavad, mit lehet ezen félreérteni? – Regulus most már dühös. Nem is, inkább keserű, de az ökölbe szorított kéz mást üzen, és ezért Meredith-nek is haragosan csillan meg a szeme.
- Ha hagynád, hogy elmagyarázzam, talán…;
- Tavaly melléd ültetett a tanár számmisztikán, és az elmúlt egy év, ismétlem, egy
egész év alatt egyetlen egyszer sem szóltál hozzám!
- Azért ültetett mellém, hogy csöndben maradj, nem?
- Ó, hogy az a…; - Ha lenne a közelben egy fal, Regulus ökle már azon landolt volna, így azonban be kell érnie azzal, hogy hátat fordít a lánynak, és hullámzó mellkassal arrébb trappol. Hatásosabb lenne, ha az a bizonyos szőnyeg nem tompítani a lépteit; így egy kissé komikusan hat, mintha egy duzzogó hétéves csinálná. Meredith el is fojt egy tétova mosolyt.
- Regulus, amikor nyolc évvel ezelőtt berontottam ide, és rajtakaptalak, ahogy azt a könyvet olvasod, nem az én arcomon ült undor és megvetés, hanem a tiéden. – A lány felemeli a kezét, hogy megérintse a fiú vállát, aztán meggondolja magát. – Tudtam már akkor is, hogy milyen a családod, és azt gondoltam, ez talán valamilyen hagyomány nálatok, hogy már gyerekként a fekete mágiát kell tanulmányoznotok. De láttam az arcod, és…; láttam, hogy nem tetszik, amit olvasol. És úgy éreztem, ez egy titok. Az is, amit érzel, és az is, hogy azt a könyvet bújod. Meg akartam őrizni ezt a titkot, ezért mennem kellett. Caitlin ott volt a sarkamban, jött utánam, mint mindenhová az ilyen zsúrokon, és ő mindig is inkább volt az „auror lánya”, mint én, érted? Beárult volna téged. Tudom, hogy hülyén hangzik, de ahhoz, hogy megvédjelek, el kellett mennem.

Sírok, mert ez az utolsó mondat túl ismerősen cseng, és azt kívánom, bár ne hallottam volna. Gyilkosnak lenni nem leányálom, de legalább valami. Lenni akarok valami, mert utálok semmi lenni, és mert hiányzik Regulus, és úgy érzem, miattam ment el.

Pedig nem miattam ment el, hanem értem. Azért mert szeretett. Azért, mert meg akart védeni, és azt hitte, ehhez meg kell halnia. Szeretett engem. Nem én öltem meg.

- Ezt miért nem mondtad soha? – kérdezi Regulus hosszú hallgatás után. Még mindig nem fordul a lány felé, csak rója a köröket a szobában, mintha a járkálás kisimítaná levegőben fodrozódó feszültséget.
- Sosem beszélgettünk igazán – feleli Meredith. – Amúgy is azt hittem, hogy ugyanúgy utálsz, mint a testvéremet. Mármint nem vagyunk háztársak, szóval nem tudom, mennyire ismersz, de feltételeztem, hogy ugyanazt gondolod, mint mindenki más. Hogy egyformák vagyunk. Ráadásul azt hittem, kínos neked. Vagy nem is emlékszel rá. Úgy értem, olyan kicsik voltunk…;
- Úgy tűnik, mindketten elég nagy baromságokat gondoltunk. – Regulus elgondolkozva támasztja a hátát az egyik könyvespolcnak, majd zsebre vágja a kezét.
- Szerinted, ha…; szóval, ha már hamarabb is mertünk volna beszélni erről, akkor…; - Meredith a dísztalárja bojtjával babrál, úgy kutat a megfelelő szavak után. – Szerinted lehettünk volna barátok?
- Nincs elég barátod? – A fiú foghegyről veti oda a kérdést, nem is azért, mert féltékeny, inkább, mert így könnyebb félredobni az elpuskázott lehetőség gondolatát. Látszik rajta, hogy jól jött volna neki egy igaz barát, az egész lénye sajog a hiánytól.
- Szerencsére rengeteg barátom van. – Meredith óvatosan kezd bele a válaszba, és azt hiszem, egy kicsit vívódik saját magával. A mozdulatai azt sugallják, hogy legszívesebben odasétálna a fiúhoz, hogy megvigasztalja, és kitöltse azt a kiáltozó űrt a szívében, ez az azonban halálos rémülettel tölti el. Ez a lány egész életében David Thorntonba volt szerelmes, és Regulus barátsága nélkül sohasem volt oka megkérdőjelezni ezt az érzést; hogyan is tudna kezelni egy ilyen helyzetet? – Én csak…; nem baj, ha több van belőle. Nem
felesleges, vagy ilyesmi. Tudod…;
- Nem, nem tudom – veti oda Regulus.
- Arra célzol, hogy neked nincsenek barátaid? – Meredith-nek elcsuklik a hangja, de Regulus nem ezért néz fel, hanem az önkéntelen lépések miatt, amik felé viszik a lányt. – Ezért csinálod ezt? Ezért csatlakozol hozzájuk?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – vágja rá a fiú elkerekedett szemekkel, az ujjai azonban elárulják: falfehér bilincsként feszülnek a bal alkarjára.
- A születésnapod nem ma van, az édesanyád pedig egész nap csak a húgommal próbált téged összeboronálni, akiről tudja, hogy ki nem állhatod; ráadásul azt is csak a nagyanyámon keresztül. Úgyhogy ez nem egy születésnapi buli, és nem is feleségfogó. Nem vagyok bolond. Tudom, mit ünnepeltetnek velünk igazából. A kérdés csak az, hogy…;
te ünnepled-e.
- Miért érdekel? – Regulus megbabonázva mered a lányra, és hitetlenül követi azt az egyszerű mozdulatot, amivel Meredith lefejti az ujjait a karjáról. A két kéz úgy simul egymásba, mintha erre teremtették volna őket.
- Azért, mert ma ugyanazt látom az arcodon, mint évekkel ezelőtt. De tudod mit? Most elmondom neked, amit már akkor is el kellett volna: a titkod biztonságban van nálam. És ha akarod…; - Meredith nagyon nehezen szakítja el a tekintetét az összekulcsolódott kezeiktől, talán, mert érzi, hogy ha belenéz ebbe a szempárba, vége mindennek. Én tudom, hogy így van, de azt is tudom, hogy ez hazugság. Amit most végignézek, amitől némán zokogok egy sarokba bújva, az nem a vég, hanem a kezdet. - Ha akarod, lehet választásod. Dönthetsz másként.
- És ha nem lehet?- suttogja Regulus.
- Azt is meg fogjuk oldani. Erre valók a barátok, nem?- Tudom, hogy komolyan gondolja, amit mond, tudom, hogy ez a Meredith már ebben a pillanatban is elég erős ahhoz, ami nekem csak második nekifutásra sikerült: képes halálfalóként is szeretni Regulust. De bizonyos szempontból könnyű dolga van, nincs mögötte egy tízéves barátság folytonos küzdelme, nincsenek a szívében a megszegett ígéretek sebei.

Tudom, hogy az emléknek vége, de azt is tudom, hogy a tavaszi szünet végén ez a Regulus Black is begipszelt karral fog visszatérni a Roxfortba, éppúgy, mint az enyém, mert amikor megkapja majd a Sötét Jegyet, erre a pillanatra fog gondolni: a pillanatra, amikor megcsókolta Meredith Fieldet. És ennyi bőven elég nekem.


*

Aodhfin türelmesen megvárta, hogy kisírjam magam. Valószínűleg azt hitte, hogy azért zokogok így, mert az emlék felszakította a sebeimet, és először nem is akartam elárulni neki, hogy éppen az ellenkezője történt. Az, hogy Regulus abban a másik világban is szeretett engem, ezerszer többet jelentett annál, mint hogy ott is meghalt: éppúgy, ahogy itt is, éppúgy, ahogy most is. Nem hiányzott kevésbé, dehogy. Csak máshogy. És ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy meghozzam a döntésemet.

- Szeretném, ha megmutatnád azt a montázst, amit először zúdítottál rám – szólaltam meg egy különösen hosszú orrfújás után. – Azt, amiben mindenki meghal.
- Ugye tudod, hogy ez elég rosszul hangzott? – vonta fel a szemöldökét. Az aggodalom megült a ráncai között, és én újra elméláztam azon, hány éves is lehet valójában. Már nem hatott rám az álcázó bűbája, mégsem tudtam megállapítani a korát. Nem mintha számított volna.
- Tudom. De erről szól az egész, nem? A borzalmakról. Hogy megtörténnek-e. Hogy mindig, mindenhol megtörténnek-e; hogy megakadályozhatjuk-e őket.
- Meredith, ezt szűrted le az előbbi emlékből?
- Dehogyis – ráztam meg a fejem mosolyogva. – Ez az emlék a csodákról szólt. Arról, hogy mindig, mindenhol megtörténnek. De az a csoda, amire mi készülünk, még sosem történt meg, nem igaz? A mi csodánk az, hogy megakadályozhatjuk a borzalmakat.
- Értsem úgy, hogy…;
- Majdnem biztos vagyok benne, hogy továbbra is segíteni akarok neked, igen. De kell még egy kis motiváció, emlékeztetned kell rá, hogy miért, kikért küzdök igazából, mert…; mert elfelejtettem, hogyan kell egyedül harcolni. És ha nem tudom felvenni a kesztyűt ezzel a sok bizonytalansággal szemben, hogyan ölhetném meg a világ két legnagyobb feketemágusát? Nem akarok gyenge lenni, Aodhfin. Nem akarom, hogy Regulus áldozata felesleges legyen. Mutasd azokat az emlékeket, azután pedig mesélj el mindent az életedről.
- Most azonnal? – kérdezte egy kissé tanácstalanul, bár szemmel láthatóan boldogan.
- Most azonnal – bólintottam határozottan, noha ketyegett az órám, és tulajdonképpen nem tudtam, hogy a mögöttem álló hónap után helyes-e feszegetni a határokat. Aodhfin tétovázása azonban elég ok volt arra, hogy maradni akarjak.
- Arra kérlek, várj egy kicsit – tápászkodott fel egy csiga tempójában. – Az emlékeket nagyon erős bűbájokkal védem, időbe telik, amíg idehozom őket.
- Félsz valamitől? – Aodhfin már fél lábbal kint volt a szobából, így tulajdonképpen a hátának beszéltem, a bosszankodást azonban nagyon gyorsan felváltotta a megkönnyebbülés, amiért nem láthatom az arcát.
- Féltve őrzöm őket – javított ki halálra vált hangon. – Azt hiszem, ez természetes. Az, ahogy szert tettem rájuk, mély nyomott hagyott bennem.
- Ez úgy hangzik, mintha öltél volna értük. – Iszonyodva hunytam le a szemem.
- Egy boszorkány vére tapad hozzájuk, igen – ismerte el szinte suttogva, majd egy reszelős sóhaj után hozzátette: - A tiéd.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.