efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Elérkeztünk az utolsó küls? szemlél?höz :) Jó olvasást!
Snow Patrol: Ths Isn't Everythng You Are
Coldplay: A Message
Passenger: Life's For The Living


Reménytelenül VI.
James


/Tudod, milyen nevetséges, hogy kényszerítettél erre a körmölõsdire? Annál is inkább, mert titkolnom kell a feleségem elõl – és nehogy azt hidd, hogy csak azért, mert született füllentõ vagyok, máris könnyebb! Ne feledd, Fifi, Lily Potternek nõtt még két szeme és két füle, na meg egy fitos kis orra abban a méretes pocakjában, úgyhogy most nehezebb sumákolnom, mint valaha!
A kedvedért mégis rávettem magam. Bevallom, kicsit a dühöm is rásegített (azért biztosan felelõs, hogy a pince helyett a kertben írok, ahol Lily megláthat), mert miután hetekig hallgattam Gyógyító Lily rosszalló ciccegését arról, mennyire borzalmas ötlet ez, és miért nincs szükséged arra, hogy visszamenj valahová, ahonnan alig sikerült kiszabadulnod, rosszul érintett, hogy tegnap rajtakaptam, amint azokról a napokról ír Neked. Feljogosítva érzem magam tehát, hogy összeszedjem számodra a történetet, amire nem emlékszel, mert én azt hiszem, jogod van megismerni az ellenséged. Tudom, hogy ostobán hangzik, de Med, az a hánykolódó semmi, ami akkor voltál, igenis az ellenséged. Nem fordíthatsz neki hátat, és ha már összeszedted a bátorságod, hogy szembenézz vele, nem én leszek az, aki visszatuszkol a rettegésbe. Nem, én inkább eléd állok, és felpofozlak. És biztosra veszem, hogy most már Lily is így gondolja – talán a négybõl egy fülével mégis meghallotta tõlem az igazságot…;
Te pedig azzal a kettõvel halld meg, amid van, és vésd az eszedbe: én nem felejtettem el, amit a pillanat hatalmáról mondtál, de akkor Te is emlékezz. A múltadnak nincs fölötted hatalma, Meredith Field. Neked van hatalmad a múltad fölött.
Akármi történt Regulus halála után, már része az életednek. De nem a kormánya. Te irányítasz!/


Gyakorlatilag minden szabadidõnket Joseph Field házában töltöttük; Lily soha nem múló reménnyel próbálta visszahozni Medet a valóságba, mi pedig alázatosan asszisztáltunk ehhez.

Meredith olyan volt, mint egy elromlott játék, vagy mint a kép a tükörben: ha a jobbodat emelted, a baljával intett vissza. Tönkretette az elméjére szálló sötétség, de ahogy a szemük elõtt fogyott el a lelke, úgy kerekedett ki szépen lassan az arca a rengeteg kajától, amivel tehetetlenségünkben tömtük. Elsõ pillantásra egészségesnek tûnt, sõt mi több, gyönyörûnek.

Sirius a Rendtõl kapott küldetések után magára kanyarította a köpenyemet, és a szemközti padon kuporogva bámulta a verandán üldögélõ lányt, miközben azt hiszem, már maga sem tudta, hogy mindez csak az aggodalom mûve-e. Meg akartam mondani neki, hogy ne reagálja túl, hogy ne képzeljen dolgokat ebbe az õrjítõ helyzetbe; meg akartam mondani neki, hogy a szerelem nem kérdés, hanem válasz, és hogy Meredith a húga, annál is inkább, mert az öccse menyasszonya volt. Rá szerettem volna világítani, mit is érez pontosan, de nem engedte, én pedig nem erõltettem, mert néha, amikor ránéztem Medre, nekem is kihagyott a szívem egy pillanatra.

Abban a dobbanásban aggodalom volt és pánik, meg tanácstalanság…; minden, amit Lily miatt is éreztem. A varázsvilág romokban hevert, és nem tudtam, helyes-e családot alapítani ilyen körülmények között. Kezdtünk egy helyben toporogni, a kapcsolatunk már rég kinõtte azt a szintet, amin álltunk, és a házasság volt az egyetlen törvényes megoldás, amivel mindörökre magamhoz láncolhattam volna álmaim asszonyát. Mivel azonban nem voltam biztos benne, hogy örülne-e a nagy kérdésnek vagy inkább felelõtlenségnek tartaná, úgy döntöttem, feldobom egy kicsit azt a félórát, amit szívem hölgye parancsából Med mellett töltöttem.

- Szerinted megkérjem a kezét, Fifi? – Alkalmanként elõhalásztam azt a becenevet, amit akkor használtam, mikor még nem voltunk barátok, csak haverfélék, mert anno nagyon idegesítette, és eleinte még nagy hatást vártam tõle.
- Ühüm – bólintott elgondolkozva. – De akkor még azelõtt vedd el õt, hogy Reg meg én összeházasodnánk, hadd lássam elõre, hogy megy ez élesben. Tudod, mi jelent ez, igaz? A napjaid meg vannak számlálva!

Ha nem lett volna annyira ijesztõ és földöntúli, hihettük volna azt, hogy leesett a fáról, és a viselkedése lett volna a világ legjobb poénja. De Meredith gyászolt, úgy, hogy még senkit sem láttam gyászolni: gyilkolta magában a fájdalmas emlékeket, vagy éppen úgy kapaszkodott beléjük, mint az utolsó szalmaszálba. Sírt és beszélt: Regulusról, a Roxfortról, Regulusról, a jegyességérõl, Regulusról, és…; nem Regulus haláláról soha semmit sem mondott, és az egészrõl egy szót sem lehetett váltani elõtte, mert akkor napokra magába fordult, megnémult, és még a normálisság látszatát sem tartotta fent.

- Jó – feleltem mosolyogva, bár hirtelen, mint általában, ha vele voltam, köpni-nyelni nem tudtam a válaszától. – Arra gondoltam, szedek neki abból a fehér virágból, ami a kert aljában, a folyón túl nyílik, és egy nagy csokorral puhítom meg. Elkísérsz?
- Persze, szívesen. – Engedelmesen a kabátja után nyúlt, és elõreszaladt a bejárati ajtóhoz, hogy bolyhos házipapucsát cipõre cserélje. – Pár éve Caityvel is lejártunk oda piknikezni, ha tegnap esett volna az esõ, talán fürödhetnénk is, a nyárnak ebben az idõszakában kellemes a folyó vize – hadarta, miközben belém karolt. Ez volt a másik zavarba ejtõ dolog a betegségében: a többi veszteségét nem temette el, Caitlin elrablását és a szülei halálát ugyanúgy kezelte, mint a Regulusszal történtek elõtt, mintha a gonosz lakat csak tõle zárta volna el.

A védõbûbájok a cseresznyefa után haltak el – Meredith figyelmeztetett is rá -, éberebbnek kellett lennem, mint a házban. A hátamon éreztem Tara figyelõ pillantását is.

- Elolvastad már a levelet, amit az az Agatha nevû csaj küldött? – kérdeztem egy fûcsomón egyensúlyozva, miközben Meredith a nem messze elterülõ virágtenger felé navigált. Éppen lehajolt, hogy leszedjen egy magányosan hintázó példányt; a kérdésem teljesen váratlanul érte, és a fenekére tottyant. Természetesen kinevettem.
- Tényleg nagyon vicces – morogta, majd a kezemet félrelökve, egyedül tápászkodott fel. Egy percig sem bántam a nevetést, mert amíg bosszankodott rajtam, teljesen normálisnak tûnt. – Egyébként pedig senki sem szólt, hogy levelem jött.
- A bagoly szólt. Huhogott meg minden.
- Regényt olvastam, a szerveim közül nem éppen a füleimé volt a fõszerep – mondta egy lesújtó pillantás kíséretében.
- A regény a szerveidrõl szólt?
- James! – bökött oldalba egy mentálisan defektes lányhoz képest igencsak fájdalmasan.
- Aú! Jól van, na, csak azért piszkállak, mert rémesen kíváncsi vagyok, mit írt neked. A tippem az, hogy áldását adja rád és Davidre…;
- Ácsi! – torpant meg. A hirtelen mozdulattól újra elesett volna, ha nem fogom meg a könyökét. - Miért írna most ilyesmirõl?
- Mert mondjuk David szakított vele? – A hír újdonság volt, ez pedig igencsak pozitív fordulat. Az ilyesmik egy-egy percre kirázták õt a zombilétbõl, mi pedig minden ilyen percért hálásak voltunk.
- Micsoda? Miért? És David miért nem mondta?
- Mert mondjuk napok óta feléd sem néz? Nyilván, mert szégyelli, hogy folyton te jársz a fejében, és nem tudja elviselni, hogy…;
- Elég ebbõl a kioktató hangsúlyból, James Potter! Meg abból is, hogy célozgatsz itt arra, hogy David és én, miközben pontosan tudod, hogy Regulus…;

Csatt!

Kis híján eleresztettem egy kábítóátkot, amikor a csapzott alak elénk hoppanált, nem is az ijedtség, hanem sokkal inkább a kiléte miatt.

- Az ég szerelmére, drága Meredith, fel kell próbálnod anyám diadémját, napokba telik, mire azok az átkozott koboldok a fejedre igazítják, és egy hét múlva ilyenkor már esküvõ! – kiáltott Mrs. Black, majd cuppanós puszikat nyomott a meghökkent Meredith arcára.

Lélegzetvisszafojtva vártam, mi történik most, hogy a szemünk elõtt zajló monodrámába hirtelen új szereplõ csöppent, de Med meg sem szólalt, csak tágra nyílt szemekkel meredt a nõre, aki életet adott Regulusnak. Minden ízében remegett, mire azonban rájöttem, hogy valójában Mrs. Black zokogása rázza olyan nagyon, már megfogta, és két tenyere közé rázta az asszony kezeit. A tekintetét tisztán fúrta a másik õrülten cikázó szemei közé, nekem pedig egyre gyorsabban vert a szívem, mert a szeme sarkában végre valódi könnyek csillantak meg.

- Walburga néni – szólítgatta csendesen a síró nõt. – Walburga néni, mit keres itt?
- Vártam, hogy kijöjj ezek mögül a borzalmas mágikus függönyök mögül. Szép dolog a hagyomány, meg hogy nem találkozol Regulusszal az esküvõig, de hát a diadém! Mi lesz a diadémmal?
- Semmi, Walburga néni. Semmi sem lesz vele, mert Regulus meghalt. Meghalt.




Meredith


1972 nyara
- Jobb lenne, ha most mennék – mondta Regulus zavartan markolva az esõkabátját, noha a fél lábán már ott volt a cipõ, és egyébként is egyértelmû volt, hogy nem akar tovább maradni.
- Nem azt mondtad, hogy csak kimész inni a konyhába? – kérdeztem csípõre tett kézzel, miközben igyekeztem minél jobban hasonlítani a nagymamámra, aki a szigorú tekintetek mestere volt.
- Ittam is – vágta rá mentegetõzve, majd lehajolt, hogy egy csakazértis mozdulattal felrántsa a másik cipõjét is. Persze sarokba szorítottam, váratlanul rontottam rá az elõszobában, lehetetlenné tettem, hogy csak úgy szó nélkül lelépjen, meg ilyesmik, de õ volt Regulus Arcturus Black. Egy percnél tovább nem tudtam zavarba hozni még én sem.
- Jó, de…;
- Mondtam már, jobb lesz, ha megyek. – Röhejesen nézett ki a sárga kabátban, amit tõlem kapott a tizedik születésnapjára, mégis úgy mordult rám, mintha már legalább tizenkettõ lenne, vagy mi. Felnõtt, meg nagy, meg minden. Ismertem már, tudtam, hogy ez csak álarc, de azért még rosszul esett.
- Kinek lesz jobb? – kérdeztem félig sírva, félig dühösen. A könnyeimtõl egy kicsit elbizonytalanodott, és ismét toporogni kezdett.
- Mindenkinek – felelte csendesen.
- Ki az a mindenki? Davidék? Shirley? A lökött bátyám, aki csak azért jött le játszani, hogy piszkálhasson minket? – Már régóta barátok voltunk Reggel, sokszor jött át hozzánk, nem gondoltam, hogy még mindig idegennek érzi magát a többi barátom társaságában, nem gondoltam, hogy…; Vagy ha gondoltam is, nem akartam, hogy úgy legyen.
- Mindenki – suttogta makacsul. – Nem szeretnek. Jobb lenne nekik itt nélkülem. – Most már õ is a sírás határán volt, ezt láttam abból a buta grimaszból, amivel palástolni akarta, és nem hagyhattam, hogy így menjen el. Nem hagyhattam, hogy elmenjen.
- Neked mi lenne a jobb?
- Az tök mindegy.
- Nem, nem az – kiáltottam szenvedélyesen, és toppantottam is hozzá. - Vagy tudod mit? Felejtsd el. Ha pont most nem tudod elõbányászni azt a tök nagy eggódat vagy midet, akkor inkább gondolj rám. Hogy nekem mi lenne a legjobb. Segítek is, jó? Az lenne a legjobb, ha maradnál. Úgyhogy maradj.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.