efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


Reménytelenül V.
Med


/Nem tudom, ki vagy, de hiányzol. Azt viszont tudom, hogy nemrég vágtad le a körmöd, mert hiába karmolászod a tenyerem, semmit sem érzek a tompa simogatáson kívül. Halványan emlékszem, hogy nem így kellene lennie, van bennem valahol egy csendes, párás tükörkép valami igazán élesrõl, de nem merek utána nyúlni, mert megszúrna. Ezt is tudom.
Akarok is dolgokat. Például el akarom felejteni, hogy nem akarlak elfelejteni.
Nincs is körmöd. Hiszen te sem vagy már, igaz? Csak egy tompa simogatás a kezemen. A szívemen. Szúrsz. Hogy lehet, hogy a mellkasomban, pont ennél az idegesítõ, dübörgõ húscafatnál mégis vannak karmaid?
Gyûlöllek. De ha behunyom a szemem, ezt is elfelejtem, mint a neved, Arcturus. És nem dübörög, és nem fáj, és nincs, nincs, mert te sem vagy.
Mert nem tudom, ki lennél, ha lennél, de szeretnélek. Szeretlek./


Felébredek, és felülök a vaksötét szobában, talán az éjszaka közepén, mert az a torokszorító érzésem van, hogy az imént elveszítettem valamit. Kutatok utána a lepedõ sarkáig, a kezeimet végigfuttatom a takaró ráncai között, és sírok. Semmi.

Aztán rájövök, hogy pontosan ez van most, hogy már semmim sincs, hogy ez mind az életem: ez a semmi, amit a sarkam mellett markolászok. Miért?

Egy gondolat suhan el a fejem felett, alig hangosabb egy náthás suttogásnál, mégis labdává gömbölyödöm tõle a párnámon, és dühödten, elkeseredetten csábítom a szememre az álomtalan álmot.

És sírok. Mindig sírok.


David


Mindig sír. Nem zokog, csak potyognak a könnyei, de nem is ez a kiborító, nappal is sokszor fordul elõ vele.

Ilyenkor éjjel folyton ugyanaz megy: hirtelen magához tér a kábult álomból, keres valamit, mintha a plüssállata gurult volna az ágya végébe, azt hiányolná, és ezek azok a pillanatok, amikor a sötétben is tiszta értelemmel csillog a szeme, látom benne a fájdalmat és a félelmet, és akárhányszor ránézek James köpenyének rejtekébõl, kedvem lenne megölelni õt, hogy eláztassa a vállam azokkal a sós kis szörnyegetekkel.

Néha engedek a kísértésnek, és mellé heveredem, de sohasem vesz észre, szinte teljesen eszméletlen. Hajnaltájt, mikor felébredek az oldalán, eljátszom a gondolattal, hogy vajon mit tenne, ha itt találna valamelyik tiszta percében, mit tenne, ha megérinteném? Pokolian hiányzik a mosolya, az a mosoly, ami csak az enyém, mert állandóan ott bujkál benne a félsz, hogy esetleg még mindig szeretem. Esetleg? A rohadt életbe, csak egyre jobban. Hiszen már nincs Regulus, nincs…;

Ezen a ponton lopakodom ki a szobából minden egyes nap, mert Shirley haragszik rám a virrasztásokért, aggódik, hogy úrrá lesz rajtam a fáradtság, és valami hülyeséget csinálok.

Az önzõ álmodozás amúgy sem való olyan légkörbe, ahol Med is jelen van. Ökölbe szorul a kezem, ha a Regulus iránti érzéseire gondolok, de fejet kell hajtanom elõttük, és a térdemre borulni, mert…; Felfoghatatlan, még akkor is, ha már nem boldog tõle, csak szenved a csonka egyoldalúságtól.

Szét akarom rombolni ezt a Fekete gránitoszlopot, hogy boldoggá tehessem õt. Csak én, és senki más.

Med


Felébredek, és felülök a vaksötét szobában, talán az éjszaka közepén, mert az a torokszorító érzésem van, hogy az imént elveszítettem valamit. Kutatok utána a lepedõ sarkáig, kezeimet végigfuttatom a takaró ráncai között, és sírok. Semmi.

Aztán rájövök, hogy pontosan ez van most, hogy már semmim sincs, hogy ez mind az életem: ez a semmi, amit a sarkam mellett markolászok. Miért?

David fekszik mellettem, erre valahogy rögtön rájövök, hiszen nem ijedek meg, mikor megfogja keresgélõ kezem. Öblítõ illatú a talárja, és a takaróm tetején gubbaszt, az ágyam legtávolabbi pontján, talán fázik is, hideg a tenyere.

David gyönyörû. Nem szokásom ilyesmit mondani egy fiúra, de a szürreális sötétség felülírja a szabályokat.

Egyébként mindig is tudtam róla, még akkor is, mikor másfajta szépség rabja lettem, mikor a szõke hajból fekete tincsek lettek…; Most, hogy már régóta nem hagyom magam emlékezni, mintha megkopott volna a bûbáj, mintha nem is tudnám magam elé idézni Re…;

A szemét szeretem a legjobban, és az éjjeli vakságban pont azt nem láthatom, muszáj közelebb hajolnom hozzá, megérintenem az arcát.

Nem ellenkezik, amikor megcsókolom, boldognak tûnik tõle, és én is az vagyok. Lassan mozog, nem érti, de akarja. Én csak akarom, belõlem eltûnt minden ok és okozat, bekebelezett az üresség.

Máshogy szeret, de nem kevésbé. Megrándul az arca, mert a varázslat pillanatában Regulusnak szólítom, és mégis átölel, és a nyakamba szuszogva alszik el, és nekem bûntudatom van.

David álmában is csodaszép, bár sokat fogyott az utóbbi idõben, már látom, az arccsontja is kiugró, az álla hegyes, ettõl az arca markáns és kissé idegen. Egyenletesen emelkedik a mellkasa, az ujjai automatikusan a vállamat simogatják.

Annyira élõ, hogy nem tudok mellette maradni.

Lelkiismeret-furdalásom van, amiért letámadtam, haragszom rá, amiért hagyta, fáj, hogy bántottam és…;

Ki kell jutnom innen.

- - -
A büszkeségem utolsó morzsáival szembeköptem a tükörképemet; utána már úgyis mindegy volt. Gyûlöltem magam, és gyûlöltem Davidet is, mert beengedtem az egyetlen helyre, ahol Reguluson kívül senki sem járt.

A mosdókagylóba kapaszkodva álltam lehorgasztott fejjel, a lábaim felmondták a szolgálatot, és most már a kezeim is ijesztõen remegni kezdtek. Nem érdekelt semmi, végig akartam nyúlni a csempén, durván eldõlve, mint egy krumplis zsák, több sebbõl vérezni, hogy a saját mocskomba fulladjak bele.

Végül a falhoz hátráltam a tükörtõl, amibe abban a pillanatban soha többé nem akartam belenézni, és a sarokba kucorodva, fejemet a kezembe temetve sírtam, és vártam, hogy visszatérjen a sötét üresség.

Egyre kevesebb gondolatom volt, mégis elméláztam azon, hogy egy kezdetektõl Regulus nélküli világban nagyon szerettem volna Davidet. Persze feleannyira, mint Regulust, de az érzés ott lett volna, felépítette volna erõs kis várát.

Neked most feleannyi szerelem is elég lenne, Medy. Pont az kell. Egy kis élet. Nem sok, csak egy pici, aztán talán…;

Caitlin hangja halkult, mert nem volt igaza. David ismert, ismerte Regulust is, része volt a normális életemnek. Lehet, hogy egy idegent…; De nem akartam gondolni rá, csak behunytam a szemem, és egyre kevésbé voltam.

És sírtam. Mindig sírtam.

David


Kisurranhattam volna a hátsó bejáraton is, de elég elkeseredett és dühös voltam ahhoz, hogy tömegverekedést provokáljak a konyhában, úgyhogy halálos nyugalommal caplattam le a lépcsõn. Még a fordulóban is hallottam Med zokogását, amitõl futni támadt kedvem, helyette azonban még inkább lassítottam a lépteimen. Hadd fájjon, ha már ekkora barom vagyok. Amúgy is leszarom. Egy kósza percig sem képzeltem, hogy az óriási, szó szerint halálos szerelem helyébe léphetek…; Egy kicsit persze mégis.
Egyébként sem akartam semmit. Egy kicsit azért mégis…;
A rohadt életbe! A rohadt, ku…;

- Te már megint fent voltál? – Shirley fel sem nézett rám, teljesen lefoglalta, hogy fura állagú reggelit pakoljon Jeremy tányérjára. Csak négy fõre terített, szóval sem a szüleik, sem a nõvérem nem látogatott ide Dumbledore matinéjáról. Az öcsém pedig valószínûleg megint kisírta, hogy Potteréknál aludhasson, mivelhogy imád vigyázni James húgára a küldetések alatt. Totálisan belezúgott Jillianbe. Szegény lúzer, leeshetne már neki, hogy a kiscsaj minden gyermeki rajongását az õ nagy példaképére, Siriusra pazarolja…; és csak tizenkét éves. Rohadék Blackek. Még akkor is, hogy Siriusszal éppen semmi bajom. – Válaszolnál? – Shirley csípõre is tette a kezét, tekintete villámokat szórt.
- Nyilvánvaló, nem? – Az indokoltnál kissé ingerültebben szóltam vissza, Jeremynek beindult tõle a védelmezõ reflexe.
- Elbambultál, haver, ennyi. Viselkedhetnél néha.

Megvontam a vállam, és az ajtófélfának támaszkodtam.

- Mi van vele? – kérdezte Shirley a kávéval zsonglõrködve.
- A fürdõszobában bõg.
- Tessék? Mit mûveltél vele?
- Megdugtam.

Shirley összerándult a döbbenettõl, és Jeremyre öntötte a kávét, mire az felszisszent, de egyébként semmi más nem törte meg a csendet, a konyhában minden beledermedt a pillanatba.
- Ismételd meg. – Shirley halkan beszélt, túl halkan. Nagyon dühös volt rám.

De hát éppen ezt akartam.

- Jól hallottad, megdugtam. Black nem hagyott itt véletlenül cigit? – Besétáltam a konyhapultig, és Shirley karját súrolva emelgettem a feltornyozott Reggeli Prófétákat, hiszen Shirley állandóan azok alá rejtette el Black itt felejtett bagóját.
- Normális vagy?- Shirley kis híján a lábamra ejtette a kanna tetejét, ami gyönyörû ívben repült el, miután kávéstul-mindenestõl lecsapta mellettem az edényt a pultra. Egy tizedmásodpercig még hitetlenkedõ, szikrázó szemekkel bámult rám, aztán elindult, hogy kezdjen valamit Meddel. Még az ajtóban volt, amikor Jeremy megszólalt, de csak a válaszomra fordult vissza.
- Te most direkt játszod az agyad, David? – Mert még mindig a cigi után kutattam.
- Jó szex után jó a cigi – vetettem oda. – De nehogy azt hidd, hogy ez jó volt…;

Minden nagyon gyorsan történt: Shirley elõttem termett, Jeremy pedig megpróbált közénk ugrani, de drága barátnõnk tenyere máris nagyot csattant az arcomon.

- Seggfej – sziszegte. Újra meg akart ütni, Jeremy azonban ezúttal gyorsabb volt nála, és lefogta mindkét kezét.
Nem nagyon tudtam állni a tekintetüket, de Jeremyében muszáj volt megkapaszkodnom. Õ ismer, õ tudja…; Nem csalódtam.
- Miért nem volt jó? – Lassan, megfontoltan ejtette ki a szavakat, mintha maga sem hinné el, hogy kiszöktek a száján, közben pedig alig tudta lefogni az újult erõvel ficánkoló Shirleyt.
- Nem sül le a bõr a képedrõl, Jeremy Carter? Hogy kérdezhetsz…;
- Csak figyelj oda Davidre. Szóval?
- Az idõ nagy részében azt hitte, Regulus vagyok – válaszoltam orrhangon, mintha egész eddig fuldokoltam volna, és csak most kerültem volna elõ a víz alól. Regulus. Hogy én hogy gyûlöltem ezt a nevet! Savanyú, rothadt íze volt a számban, és hányingeren lett tõle.

Jeremy bólintott, majd megveregette a vállam, mert Shirley addig mozdult csak, amíg leült.
- Ó â€“ bukott ki belõle. – Basszus.

Leguggoltam mellé.

- Iszonyúan éreztem tõle magam, õ viszont boldog volt. Mikor láttad utoljára szívbõl mosolyogni, Shirl?
- Basszus, basszus, basszus. – A tenyerébe temette a fejét. – Hagyd abba. Akkor sem volt helyes. Basszus.
- Elhiszed nekem, hogy õ kezdte? Én csak…; túlságosan is ott voltam. Bár ne lettem volna. Sajnálom.
Megrázta a fejét.
- Most mi lesz? – Jeremy úgy ült le mellém a földre, mintha a világ legtermészetesebb élõképében foglalna helyet.
- Nem t’om – feleltem. – Amikor bezárkózott, úgy tûnt, magánál van. Úgy értem, tényleg magánál. Semmi depressziós fátyol. Azt láttam rajta…; szerintem bûntudata volt, mert megcsalta a halott võlegényét.
- Emlékezett? – pillantott fel Shirley.
- Máskor is elõfordult már vele…; - szólt közbe Jeremy csitítva.
- De talán…;
- Shirl, Jeremynek igaza van. – Utáltam lehûteni a reményteljes lelkesedését, de a nagy büdös valóság az volt, hogy Med nem akart visszatérni, mert fájt neki. – Az ilyen nagy hisztiknek eddig mindig a tudattalan nyugalom volt a vége. Felmész, és ott lesz Meredith, a zombi.

Shirleynek záporoztak a könnyei.

- Legalább nem fog rád haragudni – grimaszolt rám egy mosolynak szánt valamivel.
- Egyelõre nem – ismertem el. – És te? A basszuson és a seggfejen kívül egyéb vulgáris hozzáfûznivaló?
- Sajnálom, David. Úgy értem…;
- Tudom. Én is. Ne haragudjatok, amiért olyan bunkó módon viselkedtem – tápászkodtam fel.
- Nem haragszunk. – Jeremy a kezét nyújtotta, én pedig felsegítettem. Shirley nagy, piros szemeket meresztgetett rém, de nem válaszolt. Vártam.
- Szereted? – suttogta végül az egyetlen szót, amitõl igazán rettegtem.

Összeborzoltam a haját, ahogy Med tette volna.
- Szarul nézel ki, mosakodj meg, mielõtt felmész hozzá.

Felugrott, és átölelt.

- Egy idõre eltûnsz, mi?
- Jeremyéknél amúgy is elkél a segítség – toltam el magamtól. – Az öcsémnek is ott a jobb, egy anya mellett. Fel a fejjel, én rendben leszek. Ez már amúgy is régi történet. Most az a lényeg, hogy kirángassátok ezt a libát ebbõl a szarrakásból.
- Bõdületesen csúnyán beszélsz, mióta anyukád nem tud rád szólni – morogta Jeremy. Tulajdonképpen vicces volt, ahogyan a féltékenységét leplezte. Pedig nem is hagytam sokáig magamon lógni Shirleyt. Csak mostanában hol anyatigris, hol nyûgös kisbaba…; Mindannyiunkat kikészít ez az egész.
- Akkor siess haza illemtanleckét adni, Jerry nagyapó – húztam el a számat. – Te meg mozdulj már, Shirl, Mednek szüksége van rád!



1978. augusztus
Med fergeteges humorú Istene valószínûleg úgy gondolta, szükségem van plusz egy rohadt okra, hogy utáljam Regulus Blacket, ugyanis a csarnok sövénye melletti kerítésnek támasztotta, és egy könyvet nyomott a kezébe. Nincs semmi közös benne és Medben, mi?

Rólam még rövid ujjú ingben is folyt a víz, õ meg ott ácsorgott a hosszú fekete pólójában, mintha negyven fokban mi sem lenne természetesebb. A szeme sem rebbent, mikor lassítás nélkül robbantam be a látóterébe.

- Ne nézz így rám, Thornton – mondta kifejezéstelen arccal -, nem önszántamból bújom a „mugli világirodalom egyik klasszikusát”. Med…;
- Mindenkinek az lenne a legjobb, ha meghalnál. – Büszke voltam magamra, mert bár belül remegtem a dühtõl, kívül megõriztem a higgadtság látszatát. Messzirõl úgy nézhettünk ki, mint két elcseszett kártyajátékos.

Regulus becsukta a könyvet, de sokáig nem szólt semmit. Amikor mégis, már mosolygott. Kiröhögött a kis rohadék.

- És én még azt hittem, a keresetlen õszinteség Jeremy védjegye. – Az egyik kezét zsebre vágta, úgy vigyorgott rám rezzenéstelen tekintettel. – Persze azt is hittem, hogy a hoppanálás-tanfolyam csak félóra múlva ér véget.
- Leléptem – sziszegtem a fogaim közt ropogtatva a repedezõ önuralmamat. – Agathával találkozom.

Minden érzelem leolvadt a pofájáról, egészen úgy tûnt, mintha csak nagyon fáradt lenne.

- Látod, pont ezért nem értem, mi a franc bajod van velem még mindig.
- Az a szomorú helyzet, Black, hogy te vagy az egyetlen ember ezen a kibaszott világon, aki igazán érti. – Ökölbe szorult a kezem az oldalam mellett, ahogy közelebb léptem. – Úgyhogy most jól figyelj, mert csak egyszer mondom el: amikor elõször összejöttetek Meddel, rossz taktikát választottam, és minden erõmet abba fektettem, hogy lebeszéljem õt az ocsmány fejedrõl. Már…;
- Erre ezúttal esélyed sincs, nem igaz? – szakított félbe, és most elõször nem a konkurenciát láttam benne, hanem a halálfalót. – Hiszen szóba sem állsz Meddel. A durcizás az új taktikád?
- Ha tehetném, ha nem lenne a kibaszott eskütök, most azonnal, gondolkodás nélkül kinyírnálak, csak hogy megszabadítsam tõled. Az az új taktikám, hogy neked vázolom a helyzetet: ha bántani mered õt, egy percig sem fog érdekelni, milyen vackokat motyogtattál el az agyasokkal, magam öllek meg, világos?

Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett velem, majd ismét ragadozómosolyra húzta a száját, és kinyitotta a könyvét.

- Dumálnod kéne errõl Jeremyvel. A csökött agyaddal el sem tudod képzelni, mennyivel okosabb nálad.
- Mi bajod van? – Nem tudtam hova tenni a reakcióját, és ettõl elszakadt a cérna; most már kiabáltam.
- Á, semmi. Menj, mert elkésel a randevúdról, és a végén unalmadban még megpróbálod elrontani az enyémet.
- Nem lenne nehéz.
- Egy percet sem bírsz ki káromkodás nélkül, Thornton, úgyhogy Med feleennyit sem bírna ki a társaságodban. Csak szólok, ha esetleg mégis visszafanyalodnál a régi taktikádra.

Egy hajszálon múlt, hogy nem ugrottam a torkának.

- Mindenkinek jobb lenne, ha meghalnál – mondtam végül. – Ezt ne felejtsd el.

Sarkon fordultam, hogy tényleg ott hagyjam, úgyhogy ha a vereség érzése nem fogta volna vissza a lépteimet, talán meg sem hallom a hangját:
- Hidd el, azt nem lehet elfelejteni. De amíg élek, megpróbálom boldoggá tenni õt. Sosem akartam mást. Akkor sem pattogtam, mikor azt hitte, szerelmes beléd, mert azt gondoltam, boldog tõle. Te meg ezt ne felejtsd el.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.