efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


Reménytelenül V.
Med
/Nem tudom, ki vagy, de hiányzol. Azt viszont tudom, hogy nemrég vágtad le a körmöd, mert hiába karmolászod a tenyerem, semmit sem érzek a tompa simogatáson kívül. Halványan emlékszem, hogy nem így kellene lennie, van bennem valahol egy csendes, párás tükörkép valami igazán élesről, de nem merek utána nyúlni, mert megszúrna. Ezt is tudom.
Akarok is dolgokat. Például el akarom felejteni, hogy nem akarlak elfelejteni.
Nincs is körmöd. Hiszen te sem vagy már, igaz? Csak egy tompa simogatás a kezemen. A szívemen. Szúrsz. Hogy lehet, hogy a mellkasomban, pont ennél az idegesítő, dübörgő húscafatnál mégis vannak karmaid?
Gyűlöllek. De ha behunyom a szemem, ezt is elfelejtem, mint a neved, Arcturus. És nem dübörög, és nem fáj, és nincs, nincs, mert te sem vagy.
Mert nem tudom, ki lennél, ha lennél, de szeretnélek. Szeretlek./
Felébredek, és felülök a vaksötét szobában, talán az éjszaka közepén, mert az a torokszorító érzésem van, hogy az imént elveszítettem valamit. Kutatok utána a lepedő sarkáig, a kezeimet végigfuttatom a takaró ráncai között, és sírok. Semmi. Aztán rájövök, hogy pontosan ez van most, hogy már semmim sincs, hogy ez mind az életem: ez a semmi, amit a sarkam mellett markolászok. Miért? Egy gondolat suhan el a fejem felett, alig hangosabb egy náthás suttogásnál, mégis labdává gömbölyödöm tőle a párnámon, és dühödten, elkeseredetten csábítom a szememre az álomtalan álmot. És sírok. Mindig sírok.
David
Mindig sír. Nem zokog, csak potyognak a könnyei, de nem is ez a kiborító, nappal is sokszor fordul elő vele. Ilyenkor éjjel folyton ugyanaz megy: hirtelen magához tér a kábult álomból, keres valamit, mintha a plüssállata gurult volna az ágya végébe, azt hiányolná, és ezek azok a pillanatok, amikor a sötétben is tiszta értelemmel csillog a szeme, látom benne a fájdalmat és a félelmet, és akárhányszor ránézek James köpenyének rejtekéből, kedvem lenne megölelni őt, hogy eláztassa a vállam azokkal a sós kis szörnyegetekkel. Néha engedek a kísértésnek, és mellé heveredem, de sohasem vesz észre, szinte teljesen eszméletlen. Hajnaltájt, mikor felébredek az oldalán, eljátszom a gondolattal, hogy vajon mit tenne, ha itt találna valamelyik tiszta percében, mit tenne, ha megérinteném? Pokolian hiányzik a mosolya, az a mosoly, ami csak az enyém, mert állandóan ott bujkál benne a félsz, hogy esetleg még mindig szeretem. Esetleg? A rohadt életbe, csak egyre jobban. Hiszen már nincs Regulus, nincs… Ezen a ponton lopakodom ki a szobából minden egyes nap, mert Shirley haragszik rám a virrasztásokért, aggódik, hogy úrrá lesz rajtam a fáradtság, és valami hülyeséget csinálok. Az önző álmodozás amúgy sem való olyan légkörbe, ahol Med is jelen van. Ökölbe szorul a kezem, ha a Regulus iránti érzéseire gondolok, de fejet kell hajtanom előttük, és a térdemre borulni, mert… Felfoghatatlan, még akkor is, ha már nem boldog tőle, csak szenved a csonka egyoldalúságtól. Szét akarom rombolni ezt a Fekete gránitoszlopot, hogy boldoggá tehessem őt. Csak én, és senki más.
Med
Felébredek, és felülök a vaksötét szobában, talán az éjszaka közepén, mert az a torokszorító érzésem van, hogy az imént elveszítettem valamit. Kutatok utána a lepedő sarkáig, kezeimet végigfuttatom a takaró ráncai között, és sírok. Semmi. Aztán rájövök, hogy pontosan ez van most, hogy már semmim sincs, hogy ez mind az életem: ez a semmi, amit a sarkam mellett markolászok. Miért? David fekszik mellettem, erre valahogy rögtön rájövök, hiszen nem ijedek meg, mikor megfogja keresgélő kezem. Öblítő illatú a talárja, és a takaróm tetején gubbaszt, az ágyam legtávolabbi pontján, talán fázik is, hideg a tenyere. David gyönyörű. Nem szokásom ilyesmit mondani egy fiúra, de a szürreális sötétség felülírja a szabályokat. Egyébként mindig is tudtam róla, még akkor is, mikor másfajta szépség rabja lettem, mikor a szőke hajból fekete tincsek lettek… Most, hogy már régóta nem hagyom magam emlékezni, mintha megkopott volna a bűbáj, mintha nem is tudnám magam elé idézni Re… A szemét szeretem a legjobban, és az éjjeli vakságban pont azt nem láthatom, muszáj közelebb hajolnom hozzá, megérintenem az arcát. Nem ellenkezik, amikor megcsókolom, boldognak tűnik tőle, és én is az vagyok. Lassan mozog, nem érti, de akarja. Én csak akarom, belőlem eltűnt minden ok és okozat, bekebelezett az üresség. Máshogy szeret, de nem kevésbé. Megrándul az arca, mert a varázslat pillanatában Regulusnak szólítom, és mégis átölel, és a nyakamba szuszogva alszik el, és nekem bűntudatom van. David álmában is csodaszép, bár sokat fogyott az utóbbi időben, már látom, az arccsontja is kiugró, az álla hegyes, ettől az arca markáns és kissé idegen. Egyenletesen emelkedik a mellkasa, az ujjai automatikusan a vállamat simogatják. Annyira élő, hogy nem tudok mellette maradni. Lelkiismeret-furdalásom van, amiért letámadtam, haragszom rá, amiért hagyta, fáj, hogy bántottam és… Ki kell jutnom innen.
- - -
A büszkeségem utolsó morzsáival szembeköptem a tükörképemet; utána már úgyis mindegy volt. Gyűlöltem magam, és gyűlöltem Davidet is, mert beengedtem az egyetlen helyre, ahol Reguluson kívül senki sem járt. A mosdókagylóba kapaszkodva álltam lehorgasztott fejjel, a lábaim felmondták a szolgálatot, és most már a kezeim is ijesztően remegni kezdtek. Nem érdekelt semmi, végig akartam nyúlni a csempén, durván eldőlve, mint egy krumplis zsák, több sebből vérezni, hogy a saját mocskomba fulladjak bele. Végül a falhoz hátráltam a tükörtől, amibe abban a pillanatban soha többé nem akartam belenézni, és a sarokba kucorodva, fejemet a kezembe temetve sírtam, és vártam, hogy visszatérjen a sötét üresség. Egyre kevesebb gondolatom volt, mégis elméláztam azon, hogy egy kezdetektől Regulus nélküli világban nagyon szerettem volna Davidet. Persze feleannyira, mint Regulust, de az érzés ott lett volna, felépítette volna erős kis várát. Neked most feleannyi szerelem is elég lenne, Medy. Pont az kell. Egy kis élet. Nem sok, csak egy pici, aztán talán… Caitlin hangja halkult, mert nem volt igaza. David ismert, ismerte Regulust is, része volt a normális életemnek. Lehet, hogy egy idegent… De nem akartam gondolni rá, csak behunytam a szemem, és egyre kevésbé voltam. És sírtam. Mindig sírtam.
David
Kisurranhattam volna a hátsó bejáraton is, de elég elkeseredett és dühös voltam ahhoz, hogy tömegverekedést provokáljak a konyhában, úgyhogy halálos nyugalommal caplattam le a lépcsőn. Még a fordulóban is hallottam Med zokogását, amitől futni támadt kedvem, helyette azonban még inkább lassítottam a lépteimen. Hadd fájjon, ha már ekkora barom vagyok. Amúgy is leszarom. Egy kósza percig sem képzeltem, hogy az óriási, szó szerint halálos szerelem helyébe léphetek… Egy kicsit persze mégis.
Egyébként sem akartam semmit. Egy kicsit azért mégis…
A rohadt életbe! A rohadt, ku… - Te már megint fent voltál? – Shirley fel sem nézett rám, teljesen lefoglalta, hogy fura állagú reggelit pakoljon Jeremy tányérjára. Csak négy főre terített, szóval sem a szüleik, sem a nővérem nem látogatott ide Dumbledore matinéjáról. Az öcsém pedig valószínűleg megint kisírta, hogy Potteréknál aludhasson, mivelhogy imád vigyázni James húgára a küldetések alatt. Totálisan belezúgott Jillianbe. Szegény lúzer, leeshetne már neki, hogy a kiscsaj minden gyermeki rajongását az ő nagy példaképére, Siriusra pazarolja… és csak tizenkét éves. Rohadék Blackek. Még akkor is, hogy Siriusszal éppen semmi bajom. – Válaszolnál? – Shirley csípőre is tette a kezét, tekintete villámokat szórt.
- Nyilvánvaló, nem? – Az indokoltnál kissé ingerültebben szóltam vissza, Jeremynek beindult tőle a védelmező reflexe.
- Elbambultál, haver, ennyi. Viselkedhetnél néha. Megvontam a vállam, és az ajtófélfának támaszkodtam. - Mi van vele? – kérdezte Shirley a kávéval zsonglőrködve.
- A fürdőszobában bőg.
- Tessék? Mit műveltél vele?
- Megdugtam. Shirley összerándult a döbbenettől, és Jeremyre öntötte a kávét, mire az felszisszent, de egyébként semmi más nem törte meg a csendet, a konyhában minden beledermedt a pillanatba.
- Ismételd meg. – Shirley halkan beszélt, túl halkan. Nagyon dühös volt rám. De hát éppen ezt akartam. - Jól hallottad, megdugtam. Black nem hagyott itt véletlenül cigit? – Besétáltam a konyhapultig, és Shirley karját súrolva emelgettem a feltornyozott Reggeli Prófétákat, hiszen Shirley állandóan azok alá rejtette el Black itt felejtett bagóját.
- Normális vagy?- Shirley kis híján a lábamra ejtette a kanna tetejét, ami gyönyörű ívben repült el, miután kávéstul-mindenestől lecsapta mellettem az edényt a pultra. Egy tizedmásodpercig még hitetlenkedő, szikrázó szemekkel bámult rám, aztán elindult, hogy kezdjen valamit Meddel. Még az ajtóban volt, amikor Jeremy megszólalt, de csak a válaszomra fordult vissza.
- Te most direkt játszod az agyad, David? – Mert még mindig a cigi után kutattam.
- Jó szex után jó a cigi – vetettem oda. – De nehogy azt hidd, hogy ez jó volt… Minden nagyon gyorsan történt: Shirley előttem termett, Jeremy pedig megpróbált közénk ugrani, de drága barátnőnk tenyere máris nagyot csattant az arcomon. - Seggfej – sziszegte. Újra meg akart ütni, Jeremy azonban ezúttal gyorsabb volt nála, és lefogta mindkét kezét.
Nem nagyon tudtam állni a tekintetüket, de Jeremyében muszáj volt megkapaszkodnom. Ő ismer, ő tudja… Nem csalódtam.
- Miért nem volt jó? – Lassan, megfontoltan ejtette ki a szavakat, mintha maga sem hinné el, hogy kiszöktek a száján, közben pedig alig tudta lefogni az újult erővel ficánkoló Shirleyt.
- Nem sül le a bőr a képedről, Jeremy Carter? Hogy kérdezhetsz…
- Csak figyelj oda Davidre. Szóval?
- Az idő nagy részében azt hitte, Regulus vagyok – válaszoltam orrhangon, mintha egész eddig fuldokoltam volna, és csak most kerültem volna elő a víz alól. Regulus. Hogy én hogy gyűlöltem ezt a nevet! Savanyú, rothadt íze volt a számban, és hányingeren lett tőle. Jeremy bólintott, majd megveregette a vállam, mert Shirley addig mozdult csak, amíg leült.
- Ó – bukott ki belőle. – Basszus. Leguggoltam mellé. - Iszonyúan éreztem tőle magam, ő viszont boldog volt. Mikor láttad utoljára szívből mosolyogni, Shirl?
- Basszus, basszus, basszus. – A tenyerébe temette a fejét. – Hagyd abba. Akkor sem volt helyes. Basszus.
- Elhiszed nekem, hogy ő kezdte? Én csak… túlságosan is ott voltam. Bár ne lettem volna. Sajnálom.
Megrázta a fejét.
- Most mi lesz? – Jeremy úgy ült le mellém a földre, mintha a világ legtermészetesebb élőképében foglalna helyet.
- Nem t’om – feleltem. – Amikor bezárkózott, úgy tűnt, magánál van. Úgy értem, tényleg magánál. Semmi depressziós fátyol. Azt láttam rajta… szerintem bűntudata volt, mert megcsalta a halott vőlegényét.
- Emlékezett? – pillantott fel Shirley.
- Máskor is előfordult már vele… - szólt közbe Jeremy csitítva.
- De talán…
- Shirl, Jeremynek igaza van. – Utáltam lehűteni a reményteljes lelkesedését, de a nagy büdös valóság az volt, hogy Med nem akart visszatérni, mert fájt neki. – Az ilyen nagy hisztiknek eddig mindig a tudattalan nyugalom volt a vége. Felmész, és ott lesz Meredith, a zombi. Shirleynek záporoztak a könnyei. - Legalább nem fog rád haragudni – grimaszolt rám egy mosolynak szánt valamivel.
- Egyelőre nem – ismertem el. – És te? A basszuson és a seggfejen kívül egyéb vulgáris hozzáfűznivaló?
- Sajnálom, David. Úgy értem…
- Tudom. Én is. Ne haragudjatok, amiért olyan bunkó módon viselkedtem – tápászkodtam fel.
- Nem haragszunk. – Jeremy a kezét nyújtotta, én pedig felsegítettem. Shirley nagy, piros szemeket meresztgetett rém, de nem válaszolt. Vártam.
- Szereted? – suttogta végül az egyetlen szót, amitől igazán rettegtem. Összeborzoltam a haját, ahogy Med tette volna.
- Szarul nézel ki, mosakodj meg, mielőtt felmész hozzá. Felugrott, és átölelt. - Egy időre eltűnsz, mi?
- Jeremyéknél amúgy is elkél a segítség – toltam el magamtól. – Az öcsémnek is ott a jobb, egy anya mellett. Fel a fejjel, én rendben leszek. Ez már amúgy is régi történet. Most az a lényeg, hogy kirángassátok ezt a libát ebből a szarrakásból.
- Bődületesen csúnyán beszélsz, mióta anyukád nem tud rád szólni – morogta Jeremy. Tulajdonképpen vicces volt, ahogyan a féltékenységét leplezte. Pedig nem is hagytam sokáig magamon lógni Shirleyt. Csak mostanában hol anyatigris, hol nyűgös kisbaba… Mindannyiunkat kikészít ez az egész.
- Akkor siess haza illemtanleckét adni, Jerry nagyapó – húztam el a számat. – Te meg mozdulj már, Shirl, Mednek szüksége van rád!

1978. augusztus
Med fergeteges humorú Istene valószínűleg úgy gondolta, szükségem van plusz egy rohadt okra, hogy utáljam Regulus Blacket, ugyanis a csarnok sövénye melletti kerítésnek támasztotta, és egy könyvet nyomott a kezébe. Nincs semmi közös benne és Medben, mi? Rólam még rövid ujjú ingben is folyt a víz, ő meg ott ácsorgott a hosszú fekete pólójában, mintha negyven fokban mi sem lenne természetesebb. A szeme sem rebbent, mikor lassítás nélkül robbantam be a látóterébe. - Ne nézz így rám, Thornton – mondta kifejezéstelen arccal -, nem önszántamból bújom a „mugli világirodalom egyik klasszikusát”. Med…
- Mindenkinek az lenne a legjobb, ha meghalnál. – Büszke voltam magamra, mert bár belül remegtem a dühtől, kívül megőriztem a higgadtság látszatát. Messziről úgy nézhettünk ki, mint két elcseszett kártyajátékos. Regulus becsukta a könyvet, de sokáig nem szólt semmit. Amikor mégis, már mosolygott. Kiröhögött a kis rohadék. - És én még azt hittem, a keresetlen őszinteség Jeremy védjegye. – Az egyik kezét zsebre vágta, úgy vigyorgott rám rezzenéstelen tekintettel. – Persze azt is hittem, hogy a hoppanálás-tanfolyam csak félóra múlva ér véget.
- Leléptem – sziszegtem a fogaim közt ropogtatva a repedező önuralmamat. – Agathával találkozom. Minden érzelem leolvadt a pofájáról, egészen úgy tűnt, mintha csak nagyon fáradt lenne. - Látod, pont ezért nem értem, mi a franc bajod van velem még mindig.
- Az a szomorú helyzet, Black, hogy te vagy az egyetlen ember ezen a kibaszott világon, aki igazán érti. – Ökölbe szorult a kezem az oldalam mellett, ahogy közelebb léptem. – Úgyhogy most jól figyelj, mert csak egyszer mondom el: amikor először összejöttetek Meddel, rossz taktikát választottam, és minden erőmet abba fektettem, hogy lebeszéljem őt az ocsmány fejedről. Már…
- Erre ezúttal esélyed sincs, nem igaz? – szakított félbe, és most először nem a konkurenciát láttam benne, hanem a halálfalót. – Hiszen szóba sem állsz Meddel. A durcizás az új taktikád?
- Ha tehetném, ha nem lenne a kibaszott eskütök, most azonnal, gondolkodás nélkül kinyírnálak, csak hogy megszabadítsam tőled. Az az új taktikám, hogy neked vázolom a helyzetet: ha bántani mered őt, egy percig sem fog érdekelni, milyen vackokat motyogtattál el az agyasokkal, magam öllek meg, világos? Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett velem, majd ismét ragadozómosolyra húzta a száját, és kinyitotta a könyvét. - Dumálnod kéne erről Jeremyvel. A csökött agyaddal el sem tudod képzelni, mennyivel okosabb nálad.
- Mi bajod van? – Nem tudtam hova tenni a reakcióját, és ettől elszakadt a cérna; most már kiabáltam.
- Á, semmi. Menj, mert elkésel a randevúdról, és a végén unalmadban még megpróbálod elrontani az enyémet.
- Nem lenne nehéz.
- Egy percet sem bírsz ki káromkodás nélkül, Thornton, úgyhogy Med feleennyit sem bírna ki a társaságodban. Csak szólok, ha esetleg mégis visszafanyalodnál a régi taktikádra. Egy hajszálon múlt, hogy nem ugrottam a torkának. - Mindenkinek jobb lenne, ha meghalnál – mondtam végül. – Ezt ne felejtsd el. Sarkon fordultam, hogy tényleg ott hagyjam, úgyhogy ha a vereség érzése nem fogta volna vissza a lépteimet, talán meg sem hallom a hangját:
- Hidd el, azt nem lehet elfelejteni. De amíg élek, megpróbálom boldoggá tenni őt. Sosem akartam mást. Akkor sem pattogtam, mikor azt hitte, szerelmes beléd, mert azt gondoltam, boldog tőle. Te meg ezt ne felejtsd el.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.