efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Tegnap este nlam nem akart betlt?dni az oldal, de mra hla Istennek mr nem volt problma, gyhogy egy nap ksssel hoztam a fejezetet, j olvasst!
Switchfoot: Restless


Reménytelenül IV.
Lily
/Tudod, hogy nem akartam ezt csinálni. Azt gondoltam, már így is többet fogsz olvasni arról a borzalmas hónapról, mint amennyit kellene: láttam, mekkora pergamenkupacokat gyártott neked Shirley meg Jeremy, és még Sirius is. De azt is láttam, hogy minél többet olvasol el belőlük, valahogy annál inkább önmagadnak tűnsz, és ezzel az én vacak tankönyvi tudásom nem tud már vitatkozni. Talán még tanulnod kell ezekből, ahogy Sirius mondja, talán csak mindenkinek jár, hogy ebből a rövid életből minden fontos percre emlékezhessen. Talán igazad volt, mikor azt mondtad, olyanok vagyunk csak, mint egy közönséges nap egy közönséges héten, de van nappalunk, és van éjszakánk is./ - Evans! – Esküszöm, csak öt percre hajtottam le a fejem az ügyeleti szobában, és máris megtaláltak. Persze, szabályellenes munkaidőben aludni, de ez már a második dupla műszakom volt a héten, és ki voltam merülve.
- Evans! – ismételte meg egy kicsit hangosabban Brandon, és beljebb nyomta a fejét az ajtón. – Munka a tizenkettes vizsgálóban. – Türelmetlenül csettintgetett a nyelvével, amíg összeszedtem magam, és követtem őt a folyosón.
- Mi a neve a betegnek? – kérdeztem fél kézzel a szememet dörzsölgetve, a másikkal pedig a köpenyemet igazgatva. Felhorkantott.
- Felébresztettelek miatta, szerinted?
- Mire célozgatsz? – Megragadtam a karját, és dühösen hunyorogtam rá. Nem tetszett a stílusa, már a suliban sem, kollégának pedig még elviselhetetlenebb volt. James seggnyalónak nevezte a háta mögött, de csak, mert féltékeny volt rá, nem azért, mert ismerte. Volt olyan szerencsés, hogy egész eddig csak kétszer találkozott vele.
- A gyogyós csaj van itt, arra. Megint azzal jött be, hogy terhes.
- Ne nevezd gyogyósnak! – csattantam fel. A pofontól sem álltam túl messze, noha az a gyakornoki állásomba kerülhetett volna.
- De hát az! – vont vállat. – Minimum egyszer menstruált már, mióta a pasija kinyiffant, mi a francot képzel? Undorodva engedtem el a karját, és egy nagy lépést hátráltam tőle. - Meredith Field több szörnyűségen ment keresztül, mint amit te el tudsz képzelni, seggfej! Hogy merészelsz ítélkezni felette? Milyen gyógyító lesz belőled? Csoda, hogy az a szerencsétlen lány még lélegzik ennyi teher alatt!
- Csak idegesít, hogy állandóan bejárkál ide, vágod? Zaklathatna mást is a nyomorával, van nekünk is elég bajunk.
- Ez a munkánk! Különben sem kell vele foglalkoznod, mondtam, hogy mindig hozzám küldjétek.
- Szóltam is rögtön, nem? Mit kell hisztizni? Lassan úgy is bentlakó lesz…
- Te…
- Lily? – Lehanyatlott a kezem, és sarkon fordultam, a hang irányába. A tizenkettes ajtajában egy kerek arcú tünemény állt, tökéletes hajjal, egy gyönyörű ruhában. Mielőtt elmosolyodtam volna, egy pillanatra elképzeltem, hogy csak egy baráti látogatásra érkezett, elbúcsúzni, mondjuk, mielőtt visszatér a Roxfortba, hiszen minden rendben van vele.
- Nahát, Med, szia! Ne haragudj, hogy megvárattalak, már itt is vagyok. Vetettem még egy utolsó sötét pillantást a fintorgó Brandonra („Nincs jobb dolgod, gyökér?”), aztán óvatosan, mint egy porcelánbabát, megölelgettem Meredith-t. - Nyúzottnak tűnsz, minden oké? – kérdezte, miközben a szék felé terelgettem.
- Csak sokat dolgozom mostanában. Mindenki kihasználja a vakáció utolsó heteit, tudod… rengeteget helyettesítek.
- Hát, most én is munkaügyben jöttem, ha úgy vesszük, bocsi – közölte csupán egy tizedmásodpercnyi együttérző bólogatás után. Ebből látszott, hogy mekkora baj van vele. – Babát várok. Biztos vagyok benne, de azért jó lenne, ha egy profi is megerősítené az anyai megérzésemet. Úgy mosolygott rám, mint egy… igen, mint egy őrült. - Jól van, Med, akkor most elvégezzük a múltkori vizsgálatokat. – Fáradtan végigsimítottam a homlokomon, és a pálcámért nyúltam. – Emlékszel, nem fog fájni, és mire pislogsz egyet, már tudni is fogjuk, hogy van-e odabent valaki. Feküdj le a…
- Múltkor? Emlékszem? Miről beszélsz? – Igyekezett úgy tenni, mintha meglepett lenne, de éreztem, hogy valójában dühös.
- Tudod, ugyanaz a pár varázsige, amit legutóbb elmotyogtam a hasad felett, semmi komoly.
- Összekeversz valakivel.
- Med, Shirley hozott be…
- Többet kellene aludnod. Össze-vissza beszélsz – morrant rám, és a fáradtság mögül végre jött a felismerés, hogy elrontottam az illúzióját, ezért olyan mérges. Előre féltem, mit fog szólni, ha elárulom neki, hogy nem várandós. A legutolsó három alkalommal olyan sírógörcsöt kapott, hogy el kellett kábítanunk.
- Na? – kérdezte az ágyon fekve, majd simogatni kezdte a papírvékony bőrt a köldöke fölött.
- Sajnálom, Med, nem vársz gyereket – vágtam rá gyáva kapkodással.
- Ó. – Üveges tekintettel meredt valahová a hátam mögé, de semmit sem szólt. Ez a reakció új volt, így hát úgy döntöttem, én is kipróbálok valami újat.
- Figyelj, ez nem jelenti azt, hogy végleg elvesztetted. Regulus… Regulus mindig veled van. Senki sem veheti el tőled.
- Jaj, Lily, már hogy lenne mindig velem? – Hirtelen ült fel, ragyogó, bosszankodó vigyorral, és megveregette a vállam. – Most is az anyjával rohangál esküvői talár után. Komolyan, Mrs. Black jobban rá van pörögve az egészre, mint én. Pedig hol van még az… Áh, mindegy is, kösz, hogy megnéztél. Igazából örülök is, hogy egyedül vagyok a testemben, mégis csak el kéne végezni az iskolát, meg a szokásos dolgok… - Össze-vissza fecsegett, el sem jutott a tudatomig, hogy már búcsúzkodik. Rosszabb volt hallgatni, mint eddig bármikor.
- Tényleg aludj egy nagyot, a szemeidnek már olyan színe van, mint a hajadnak. És menyasszonyi ruhát nézni is eljöhetnél velem, mert nem vagyok hajlandó Bellával menni. Anyám, az a nő…
- Persze, majd megbeszéljük, mikor – biccentettem zavartan.
- Szuper! Akkor szia!
- Med! – kiáltottam utána. – Jön érted valaki?
- Igen, Regulus. Remélem, mostanra lerázta az anyósjelöltemet… Nincs kedvem hármasban ebédelni. Az ablakok felé kaptam a fejem: odakint alig pirkadt. - Kikísérlek, jó? – Jeges rémülettel szeltem át a szobát, nehogy szem elől veszítsem, nehogy elillanjon, mielőtt hazakísérhetném ahhoz a felelőtlenhez, aki nem vigyázott rá eléggé, és hagyta ide elszökni. Ki volt a soros? Nem Jeremy és nem is Shirley vagy Sirius, ebben biztos voltam. Talán David? Vagy… James?
- Lily? – Med nem mozdult a küszöbről, az arcán patakokban folytak a könnyek. – Tudod, igazából nem hiszem, hogy szülnék gyereket erre a borzalmas világra. Még ha ennyivel több Regulus is lenne benne, akkor sem. Pedig nem ártana neki, igaz? Egy kicsivel több Regulus a világnak. Egy kicsivel több Regulus… nekem.
- Hidd el, Med, annak mindannyian örülnénk. El sem tudod képzelni, mennyire.
1978. augusztus
A Black-fiúk között úgy izzott a levegő, hogy ha nem egy félreeső Temze-parti fagyizóban üldögéltünk volna, már ránk zúdult volna a rendőrség csendháborításért. A kiabálásnak egyszeriben nem akart vége lenni.
- James, csinálj már valamit – könyörögtem a füléhez hajolva.
- A-a, túl jól szórakozom… vagyis hé, most komolyan, jobb, ha kiadják a gőzt!
- De ma már harmadjára ugranak egymás torkának! Med! Ez az egész „gigarandi” a te ötleted volt, miért nem…
- Szerinted, ha tudnám, mit kell tennem, nem tettem volna meg az elmúlt kábé ezer évben, mióta cseszegetik egymást?
- Nekem ebből akkor is elegem van – csaptam az asztalra. – Fogjátok már be! Nem mondom, hogy a prefektusi éveim alatt nem szoktam hozzá ahhoz, hogy az emberek kénytelenek hallgatni rám, de azért meglepett, amikor a két fiú tényleg abbahagyta a civakodást. - Hűha, Evans, vissza a gyökerekhez? – füttyentette el magát Sirius. Játszotta az agyát, de ismertem már annyira, hogy felismerjem a szégyen jeleit: példának okáért rögtön a limonádéjáért nyúlt, hogy belekortyoljon.
- Ha a „gyökerek” alatt magadat és a drága öcsédet érted, akkor igen – feleltem hűvösen, majd magam is hátradőltem, hogy egy kis üdítő segítségével lenyugodjak egy kicsit. – Ha nem tudtok civilizáltan viselkedni, akkor talán az lenne a legjobb, ha eltűnnétek innen, és hagynátok, hogy mi többiek jól szórakozzunk. Merthogy ugyebár azért jöttünk ide.
- Engem kinyír a barátnőm, ha lelépek. – Sirius röhögve ugyan, de valami csoda folytán mégis büszke mosollyal paskolta meg Shirley lábát, aki erre csak megforgatta a szemeit.
- A’sszem engem is – csatlakozott a vihorászáshoz Regulus is. A következő pillanatban a két testvér már együtt csapkodta a térdét, az én drágalátos, okos barátaim pedig velük nevettek. Eldobom az agyam – gondoltam, miközben ellenálltam a kísértésnek, hogy én magam hagyjam itt az egész bagázst. Segélykérően néztem a visszafogottan szórakozó Remusra, de csak megvonta a vállát, mintha ő sem értené. Pedig pont az volt a baj, hogy nagyon is értette. Látta eltávolodni egymástól a két testvért, és akarva akaratlanul is ráérzett valamire velük kapcsolatban, ami nekem még úgy is homályos volt, hogy én is nagyon jól ismertem a bonyolult testvéri kapcsolat fogalmát. Észre sem vettem, hogy a fejemet rázom, amíg James meg nem szorította kezem az asztal alatt. Ő engem is megértett, jobban, mint bárki más; hát haragudhattam rá azért, mert a legjobb barátjával is elnéző volt?
1976. december
James „AzaPottergyerek” végtelen nyugalommal üldögélt a Black-kúria könyvtárában, noha az utóbbi években nem fordult meg túl sokszor a hírhedt házban – többek között a saját hírhedtségének köszönhetően. A ház szigorú asszonya azonban a család vidéki birtokán szervezett valami merlinrágta teadélutánt így az iskolai szünet elejére, ezért egész hétvégén a távolmaradásával ajándékozta meg a fiait. Sirius persze rögtön áthívta a legjobb haverját, amint az anyja betette a lábát a kandallóba. James röhögve beleszívott a Siriustól kapott cigibe, kiköhögte a lelkét is, megállapította, hogy ez még mindig nem az ő műfaja, majd az említett és Megváltóként emlegetett kandallóba pöckölte a cigarettát. Vagy legalábbis megpróbálta. - Francba – dünnyögte bosszankodva, miközben igyekezett arrébb húzni az egyik fotelt, és elszántan taposta a szőnyeg füstölgő foltjait. Mivel a cigi természetesen kettőt pattant, mielőtt megállt volna. – Francba. Na, és természetesen ekkor nyílt ki a könyvtár ajtaja is. - Csá – vetette oda Regulus lazán, aztán fapofával odasétált hozzá, és megállt az ezeréves szőnyeg új mintái fölött. – Renoválsz? James két dolgot érzett egyszerre, amit – bár ez már egy harmadik érzés volt – igencsak nagy teljesítménynek vélt: zavart és döbbenetet. A zavaron gyorsan túltette magát, miután Regulus segítségével új otthont kerített a gigantikus fotelnek, de a döbbenettel nem tudott ilyen ügyesen elbánni. - Nem panaszkodásként – kezdte a fejét vakarva -, de te mióta szólsz hozzám Imperius-átok nélkül is?
- Nem t’om. Mostantól? – Regulus levágódott a fotelbe, onnan nézett fel rá teljesen szenvtelenül. Semmi gyűlölködő pillantászápor. Semmi gáncsolási kísérlet. Semmi tüntető némaság. James óvatosan leült vele szemben, és gondolkodni kezdett. Végül hagyta a csudába az egészet, és inkább megkérdezte a fiútól:
- Ezt vegyem úgy, hogy véget ért a sötét korszakod, amikor vudubabákat szurkáltál, amiért „elloptam a bátyádat”?
- Mondjuk úgy, hogy találtam jobb módszert – vigyorodott el a másik.
- Nagyon vicces – morogta James, majd minden mindegy alapon kényelembe helyezte magát. – De most komolyan.
- Sirius mondta, hogy jössz velünk Rosier szilveszteri bulijára. Gondoltam nem árt, ha addig egy kicsit megkedvellek. Meg amúgy is… Nem hibáztathatlak életed végéig olyasmiért, amiről nem te tehetsz, hanem én.
- Hohó, álljon meg a menet. – James rosszat sejtve hajolt előre. – Mi a fenéről beszélsz?
- Csak gondolkoztam ezen az „én és a bátyám” dolgon, ennyi – vont vállat Regulus. A mozdulat csak félig sikeredett, és a fiú egészen összeesett. James utoljára akkor látta ilyennek, amikor a kissrác hatévesen nekiment, amiért „ellopta a bátyját”. A szöveg eddig sosem változott. Eddig.
- Ez nagyon rosszul hangzott, kicsi-Black. Mégis mi a ménkűt sütöttél ki?
- Amit tulajdonképpen eddig is tudtam, csak egyszerűbb volt téged utálni. Hogy nem vagyok neki elég jó. Hogy túl mardekáros vagyok, túl szófogadó. Gyenge a tesókám kifinomult, bátor ízlésének.
- Nem vagy normális, Regulus.
- Med is pont ezt mondta, csak ő pár évvel korábban. – A lány puszta említésére őszinte mosoly olvadt az arcára.
- Nézd, nekem hét évvel fiatalabb a húgom, szóval nem sok tapasztalatom van az ügyben, de meggyőződésem, hogy a testvéreknél vannak időszakok, amikor nincsenek egy hullámhosszon, mert az életüknek éppen egy másik szakaszában tartanak. Nincs ebben semmi rossz. Majd összeértek Siriusszal. – Még ő is hallotta, milyen hamisan cseng a hangja, úgyhogy nem csodálkozott Regulus elkomorult arcán.
- Ha tovább hazudozol, még a végén újra megutállak, Potter.
- Oké. – James nagy levegőt vett. – Akkor vázolom a helyzetet így: Sirius nem az érzelmek embere, de tudom, hogy szeret téged. Szerintem azért nem vagytok olyan jóban mostanság, mert aggódik érted, a barátaid, a családodhoz fűződő viszonyod meg az egész aranyvércirkusz-imádó hozzáállásod miatt, és baromi tehetetlennek érzi magát. Egyre kevésbé látja benned a kisöccsét, és egyre inkább a halálfaló-ivadékot. Ez ellen csak te tehetsz, haver, senki más. Még ő sem.
- Neki könnyű elhatárolódnia ettől az egész kavarástól, nem? – fortyant fel teljesen váratlanul Regulus, majd dühösen felpattant, hogy onnan a nagy kamasz magasságokból mondja meg a magáét Jamesnek. – Van hová. Vagy neki te, Potter, meg a Griffendél, meg a sok hülye barátja, a Tekergők
- Nézd, kicsi-Black. Mármint ne engem, hanem amid neked van. Ha igazán akarnád, neked is lenne hová menned.
- Siriusra célozgatsz? – köpte James felé lemondóan, gúnyosan, gyászosan.
- Nem is tudom – ismerte el a másik. – Talán nem. Talán erről tényleg nem tudok hazudni, bár azt el kell ismerned, hogy még ő is itt van. Nem ment innen sehová, és hidd el, hogy csak miattad nem. De akire igazából gondoltam, az Meredith Field meg az a mosoly az arcodon, amikor róla beszélsz. Ezen kellene gondolkodnod a sok baromság helyett.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.