efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Jó olvasást! :) A következ? fejezet csütörtök este jön ;)
The Fray: Be Still


Reménytelenül III.
Jeremy


/Illene õszintének lennem, hogy mégis miért írom le Neked az egészet, mert máskülönben minden csak kicseszett képmutatás (habár ahogy nézem, ez egy pompás kis alliteráció, csak Neked, csak most), de az indoklásom kínos és önzõ, és nem akarlak ezzel traktálni még úgy sem, hogy konkrétan bármilyen elmeállapotban is vagy éppen, kisujjból kirázod nekem a megfelelõ válaszokat az idióta problémámra. Legyen elég annyi, hogy láttam, amint valaki más is Neked körmöl. És talán nem akarok lemaradni. Talán hülyén érzem tõle magam. Talán nem tudok anélkül Veled lenni, hogy ne csinálnék valami mást, ami eltereli a figyelmemet.
De talán még így is Te vagy a legjobb barátom az egész világon./


Meredith úgy feküdt az ágyon, mintha maga is meghalt volna. Az egész helyzetnek és az elém táruló képnek nyilvánvalóan megvolt a maga költõi felhangja, de ezzel akkor sem törõdtem volna kevésbé, ha nem a barátom lett volna a ballada tragikus sorsú fõszereplõje. Így meg fõleg magasról tettem az egészre.

Hallottam, ahogy Shirley és az édesanyja mögött becsukódik a bejárati ajtó, aztán magamra maradtam a csönddel és a lánnyal, akinek nem szabadott volna délután ötkor aludnia. És nem azért, mert egy normális világban nem lett volna ilyen borzalmas oka rá, hanem mert piszkosul feldühített vele, annyira, hogy kis híján odaugrottam hozzá, hogy megrázzam, mint egy zsákot.

Nem mintha nem tudtam volna, hogy valójában a tehetetlenségtõl forr bennem a harag. Csak nem igazán tudtam beismerni magamnak. Ahogy azt sem, milyen elmondhatatlanul dühös vagyok a barátaimra azért, mert meg sem fordul a fejükben, hogy Med ugyan elvesztette a võlegényét, de mi is elvesztettük valakit. Regulust, a barátunkat.

Egyensúlyoztam még néhány percig a küszöbön, komótosan elcsomagolva ezt a sok tagadást, majd beléptem a szobába, és egyre csak azt ismételgettem magamban: Meredith nem pakolhatja el a dolgokat úgy, mint én. Túl nagy luxus. Fel kell ébrednie, mert különben sosem fog.

Úgyhogy nagy zajjal húztam ki a széket Shirley íróasztala alól, és a könyökömre támaszkodva vártam a hatást.

Amikor Meredith végül kinyitotta a szemét, egy szót sem szólt, csak pislogott rám a szempillái mögül. Talán tényleg hosszúra nyúlt a csend, talán csak pattanásig feszültek az idegeim, mindenesetre úgy éreztem, órák óta csak néz engem álmosan, így hát megszólaltam helyette én:
- Szia. – Megköszörültem a torkom. - Én vagyok az, Jeremy. Megismersz?
- Már hogy a fenébe ne ismernélek meg? – húzta nyakig a takaróját, miközben ülõ helyzetbe tornázta magát. – Arról viszont ötletem sincs, miért bámulsz engem alvás közben. Lemaradtam valamirõl? Bekattantál?

Azok után, amit Shirley mesélt a mai viselkedésérõl, egyenesen lehetetlen volt visszafojtanom az ideges nevetést. Meredith maga is elmosolyodott a hang hallatán, és ezzel az idegen mosollyal az arcán kezdett el nyújtózkodni, amitõl végigfutott a hátamon a dobozba pakolt szörnyek keze, és elhallgattam. Med minden volt, csak önmaga nem, mert ha az lett volna, nem kerülte volna el a figyelmét, hogy úgy viselkedem, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Hogy én sem vagyok önmagam.
- A többiek úgy gondolták, nem árt, ha valaki vigyáz rád – csúszott ki a számon gondolkodás nélkül. – Azok után, ami Regulusszal történt…;
- Regulusszal nem történt az égvilágon semmi. – Minden álmos, õrült színekben játszó kábulat eltûnt az arcáról. Sõt, minden érzelem. Csak a szemeiben maradt valami igazán ijesztõ: a rettegés. A hangja pedig jégkockáktól zörgött.
- De igen – mondtam határozott kegyetlenséggel, és kihúztam magam –, és ezt te is tudod. Ha nem tudnád, már rég kirugdostál volna innen, hogy felöltözz, és utánajárj a dolognak, engem meg a csukott ajtón keresztül faggatnál ordibálva, hogy mit tudok a võlegényedrõl.
- Az eszedbe sem jut, hogy pontosan tudom, hogy semmi baja, és azért nem ugrálók hülye libaként minden csökött mondatodra? – A párnát csapkodta a kezeivel, de annyira gyenge volt minden mozdulata, hogy a csattanások alig voltak hangosabbak a légyzümmögésnél. - Hazudozol itt össze-vissza arról, hogy miért vagy a szobámban…;
- Ez nem a te szobád, Med. Shirleyé. Szerinted mégis miért vagy itt?
- Mert kábé három hét múlva férjhez megyek, és jár nekem egy pizsamaparti, ha már nem kérek a lánybúcsúból? – sikította elõrehajolva. – Tûnj innen, Jeremy, látni sem bírlak. Majd gyere vissza, ha józan vagy, vagy kiheverted az üldözési mániádat, vagy mit tudom én.
- Sosem hagytam, hogy a homokba dugd a fejed, miért most kezdeném el? – feleltem higgadtan, és a hatás kedvéért még a karjaimat is keresztbe fontam a mellkasomon, miközben felvettem az „én aztán nem megyek sehova”-pózomat.
- Nem tudom! – A tenyerébe temette remegõ kezeit, majd olyannyira elhallgatott, hogy egy pillanatra azt hittem, már levegõt sem vesz. – Nem tudom, Jeremy, de miért kérdezel most ilyeneket? A tanév csak hetek múlva kezdõdik el, a házatok meg amúgy is tele van a világ legrégebbi könyveivel, miért gondoltad, hogy pont én tudok majd válaszolni egy ilyen komoly bûbájtani kérdésre? – Álmosan megdörzsölte a szemeit, és úgy tett, mintha rám nézne, de valójában nem látott semmit. – Ráadásul felébresztettél miatta. Nem vagy te kicsit munkamániás? Lazíts már. Jövõ héten úgyis megjön a levél, hogy te lettél az iskolaelsõ.

Úgy ültem ott, mint akit nyakon öntöttek jeges vízzel. Semmi sem készíthetett fel erre, amit Shirley mondott. Az alvó Medre. Az õrült Medre. Aki annyira fáj, aki annyira szenved, hogy gombnyomásra tudja kikapcsolni a fejében a múltat. Aki szinte már nem is ember, csak egy árnyék.

Egy beszélõ árnyék.

- Jeremy!
- Bocsánat, mit kérdeztél? – szuszogtam a homlokomat törölgetve, és összeszorítottam az öklömet. Az õ keze bezzeg már meg sem rezzent.
- Hogy biztosan ezért jöttél-e – mosolyodott el mindentudóan. - Valami vacak iskolai feladat miatt. Vagy esetleg…;
- Miattad jöttem – feleltem bizonytalanul. Nem akartam feladni. Azt hittem, nem is tudnám, annyira dühös vagyok, de minden úgy túlnõtt rajtam, hogy már nem volt mibe kapaszkodnom. Sodródni kezdtem az árral.
- Aha, hát persze. Figyelj, tudom, hogy Nadine szakított veled, múlt héten láttam Martin Schrieberrel sétálni az Abszol úton. Nem mondom, kicsit rosszul esett, hogy nem akartál róla beszélni velem, de gondoltam, talán haragszol rám, tudod, az idióta fiúlogika miatt, hogy ha én nem dobtam volna annak idején Martint, még mindig velem lenne, és nem tudott volna…;
- Ne butáskodj, nem ezért nem jöttem. – Küzdöttem. Med a jelenben volt, képben volt, tudott mindent, amit barátként tudnia kellett, de valahogy…; valahogy kreált magának egy alternatív valóságot, amiben önmagaként létezhetett, csak valahogy mégsem. Ordítani akartam vele. Talán még meg is ütöttem volna.
- Nem is vagy kiborulva?
- Voltam – ismertem el, mert túl könnyû volt. Ocsmányság, de emberi. Szükségem volt Medre. Szükségem volt a barátomra. Rémesen vagyok – szólt volna az igazság –, mert nemcsak, hogy elhagyott a barátnõm, de tegnap meghalt egy közös barátunk, és most nem tudom mindkettejüket veled gyászolni, mert te is meghaltál, és csak azt a nevet hallod meg, ami jelenleg a legkevésbé érdekel engem. – Nadine fontos volt nekem, és sokáig voltunk együtt, de…; inkább Daviddel lógtam, mert mégsem az a kapcsolat volt, aminek a romjai fölött érdemes lett volna veled lamentálni. Ez ilyen fiús gyógykezelés volt.
- Sok pia?
- Hagyjuk inkább.
- Shirleyrõl hajlandó vagy beszélni? – Pokoli nehéz volt vele, mert ez az odavágás, ez a tétovázás nélküli szeretet õ maga volt. És valahogy mégsem.
- Mi? Ez most hogy jön ide? – fészkelõdtem ezerszeresen zavarban.
- Tudom, hogy Siriusszal van, de azt is tudom, hogy lényegében ez teljesen mindegy, mert…; figyelj, Jer, csak lépned kéne. Elég a bujkálásból. Sosem hagytad, hogy homokba dugjam a fejem az ilyesmivel kapcsolatban, és most itt az idõ, hogy te is szembenézz az érzéseiddel. Nem tettetheted, hogy valaki más vagy. Nem tehetsz úgy, mintha nem…;
Nem ordítottam. Nem ütöttem meg. Csak elkábítottam. Az ujjaim mögött lélegezve azt kívántam, bár mindketten felébrednénk a rémálmainkból.

*

- Alszik? – Shirleyn még rajta volt a kabátja, úgy dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón. A beszûrõdõ fénysugár megvilágította Med mesterséges nyugalmát, engem azonban a beszédes sötétségben hagyott, ezért szinte öntudatlanul bukott ki belõlem az igazság.
- Elkábítottam.
- Jeremy – szisszent fel. Egy pillanatra mindent elöntött a folyosóról beszûrõdõ világosság, aztán becsukódott mögötte az ajtó, és újra fekete lett minden. Mivel amúgy sem láttam semmit, a tenyerembe temettem az arcom – ez a póz így a felügyelõi mûszakom végére olyan ismerõssé vált, mint a védjegyemnek számító faltámasztás -, úgy szippantottam magamba a levegõt légbõl kapott ritmusok alapján. Így szökött be az orromon Shirley illata, így lett hirtelen nagyon kicsi a sötét szoba.
- Mondtam, hogy a legrosszabbra számíts – suttogta a lány, miközben puha léptek indultak el felém. – Nem szabadott volna…;
- Ne mondd nekem, hogy te nem tetted még meg. – A szükségesnél ingerültebben reagáltam, mert pattanásig feszültek az idegeim a jelenlététõl.
- Amikor már nem bírtam tovább – ismerte el. A keze esetlenül csusszant a vállamra; mielõtt megérkezett volna a pulóveremre, végigszántotta a csupasz bõrt a nyakamon. Alig ért hozzám, de már ott volt mindenütt.
- Gondolhatod, hogy nekem is túl sok volt, és azért…;
- Tudom. Bocs.
- Ígérd meg – szakadt fel belõlem a rekedt könyörgés, még mielõtt én hülye magamhoz rántottam volna -, ígérd meg, hogy amíg ilyen, hogy amíg nem is õ, hanem ez az izé…;
- Zombi – súgta a fülemhez hajolva. – Én Zombinak hívom.
- Csodálatos. – Az iróniából jutott a legkevesebb a hangomba; helyette ott volt sok minden más, amitõl Shirley végre valahára ellépett tõlem.
- Mit ígérjek meg? – kérdezte a torkát köszörülve.
- Hogy többé nem kell egyedül vigyáznom rá. Hogy mindig velem leszel.

Vákuumban ültem, Shirley pedig vákuumban hátrált el tõlem, mert túl sokat mondtam, és túl sokat kértem. De mielõtt kisurrant a szobából, még meghallottam a válaszát:
- Ígérem.

A következõ pillanatban pedig ismét megszólalt valaki, aki nem én voltam:
- Szép munka, nagy fehér fõnök.

Nem hiszem el, Med. Nem hiszem el, hogy még így is te vagy a legjobb barátom.

~o~

Az elmúlt két nap virrasztással telt. Shirley anyja ugyan megpróbált hazaküldeni engem, de volt egy egyezségem a lányával, amit eszem ágában sem volt megszegni, úgyhogy megelégedtem a teázgatás vagy olvasás közben rám törõ szundításokkal.
- Tudod, nem muszáj itt lennünk – mondta Shirley, miközben lapozott egyet a könyvben, amit éppen olvasott. Normál helyzetben már régen befejezte volna az egészet, most azonban alig jutott el az elsõ néhány fejezetig. – Vigyázhatunk rá úgy is, hogy odakint beszélgetünk, vagy társasjátékozunk…;
- Már végigjátszottunk mindent, amit itthon találtál – néztem föl a Reggeli Prófétából. – Különben is, édesanyád azt írta, hogy Dumbledore nemsokára üzen a költözéssel kapcsolatban, szóval inkább ne mozduljunk mellõle. Hátha beszélgetni támad kedve. Meg amúgy is…; jó itt. – Egyetlen pillantást loptam csak Med felé, de az is elég volt, hogy összeszoruljon a gyomrom. Éppen abban a periódusban volt, amikor csak feküdt a hátán, és a plafont nézte, de sosem lehetett tudni, mikor lép át a zombiüzemmód egyik fejlettebb fázisába, ahol úgy tesz, és úgy beszél, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Lassan már azt sem tudtam melyik a jobb. Azt pedig fõleg nem, hogy melyiket utálom jobban.
- Jó, hát persze. – Shirley megpróbálkozott egy gyenge mosollyal, de ásítás lett a vége. – Alig várom, hogy…;
- Hé. – A nyitott ajtón Sirius Black lépett be, de nem jött tovább a küszöbnél, és onnan is csak Medet bámulta. – A Rend készen áll a bázisváltásra. Szedjétek össze a cuccaitokat, egy óra múlva indulunk Skóciába.
- Oké. Kösz, hogy szóltál – cincogta Shirley lesütött szemmel, mire Black biccentett, majd kivonult a szobából.
- Nem tolakodásból, de mi van veletek? – Igyekeztem palástolni az éhes kíváncsiságot, ami azóta emésztett, hogy tábort vertem a Brooks-házban. Ritkán láttuk Blacket, mert mindig odakint vállalt õrködést, és még olyankor sem jött be, hogy köszönjön a barátnõjének, vagy legalább rápillantson az állítólagos fogadott húgára.
- Az, ami eddig – vágta rá Shirley. A hangjába ideges távolságtartás surrant, és egy pillanat alatt megfagyott köztünk minden összeszokott béke, amit az elmúlt napok közös fájdalma felépített. – Távkapcsolat.
- Nem azért, hogy kötözködjek, de most is a szomszéd szobában ácsorog – szaladt ki a számon. Jeremy, az õszinte. Nem csoda, hogy dobott a barátnõm.
- Most halt meg az öccse, jó? Akadj le a témáról.
- Rendben.
- Bonyolult az egész – hadart mégis tovább. – Mindig is az volt. Én csak…; mi lenne, ha hazamennél végre a cuccaidért és Davidért? Ne miattad késsük le az egész cécót, ha lehet.
- Biztos, hogy David is költözzön?
- Õszintén, szerintem tök mindegy, hogy jön-e – sóhajtott fel egy öregasszony fáradtságával. Kedvem lett volna megölelni, de persze mikor nem? – Meredith álomvilágában úgysincs jelentõsége annak, hogy egyszer régen szerelmes volt belé, és tulajdonképpen egyébként sincs. David ugyanúgy a barátja, mint mi, és Mednek szüksége van a barátaira. Meg amúgy se lenne értelme otthagynod õt a szüleid házában.
- Ennyi erõvel…;
- Tudom-tudom – intett le már az ajtóban állva -, hozhatja az öccsét is. Találunk neki feladatot bõven.
- Ifjúsági szállót csinálunk a nagyszüleid házából. – Próbáltam elsütni valami viccfélét, csak úgy, hogy érezzem az ízét, de keserû volt az egész, és amúgy is tudtam, mit fog felelni Shirley.
- Hát persze. Csupa móka és kacagás, mi?
Akkor már sírt, úgyhogy szinte menekült elõlem. Én is menekültem. Elõle, Meredith elõl, a felelõsség, a félelem, a bizonytalanság, és a gyász elõl. Még utoljára, mielõtt önként bevonultam volna a felsorolt dolgok fellegvárába.




1978. február 23.
- Szóval te és Med, hm? – kérdeztem sunyi mosollyal, majd az E5-ös mezõre parancsoltam a huszáromat, és leütöttem Black egyik parasztját, hogy sakkot adjak a királyának.
- Aha…; - motyogta enyhén szitkozódva, aztán váratlanul kiszakította magát a fene nagy koncentrálásból, és felkapta a fejét. – Várj egy percet, Carter. Ez most melyik beszélgetés a sok közül? Az, ahol hangot adsz a Med iránt táplált testvéri érzelmeidnek, és megfenyegetsz, hogy kiherélsz, ha bántani merem?
Felröhögtem.
- Hóó, dehogy. – A képébe ásítottam, hátha attól megnyugszik a kis lelke. Vagy még idegesebb lesz. A játék szempontjából az utóbbi lett volna az igazán ideális…; - Nem akarsz lépni? Nem? Ja, hogy azt akarod, hogy rendesen válaszoljak?
- Zseniális vagy…;
- Nézd, Black, hála az égnek nem vagyok Med testvére, és még csak el sem akarom játszani, hogy vágyom arra a temérdek felelõsségre, amivel ez járna, mint a drága jó bátyád. Szóval, mivel csak az õsi barátja vagyok, aki pólyás kora óta ismeri, meg sem próbállak kínos helyzetbe hozni ilyesmivel. Nem azért, mert nem akarom megvédeni Medet, egyszerûen csak nem gondolom, hogy jogom lenne beleszólni az életébe és a döntéseibe. És igen, ezzel arra céloztam, hogy a testvéred egy seggfej.
- Kösz – vigyorodott el, majd nemcsak, hogy kilépett a sakkból, még jócskán vissza is vágott. Ennyit a pszichológiai hadviselésrõl. – Akkor találgatok tovább: ez az a szitu, ahol megkérsz, hogy tartsam titokban ezt a játszmát, mert az „én és Med, hm?” böki a haverod csõrét?
- Egy szakkörön vagyunk, Black. Davidnek nincs beleszólása, hogy kivel oszt be engem a tanár egy iskolai szakkörön. Amúgy bocs a tegnapiért. Elég gázul viselkedett veled, én meg nem igazán…;
- Nem azért jöttem el ide hónapok óta elõször, hogy téged a mi oldalunkra állítsalak vagy nyalizzak Med kedvéért, vagy ilyesmi – vágott a szavamba. – De nem is azért, hogy mentegesd azt a barmot. Nem voltál valami jó barát a nagytermi jelenetnél, se Thorntonnak, se Mednek, de tök mindegy, mert elég egyértelmû, hogy lefoglal ez a Nadine-téma. Ha lennének barátaim, valószínûleg én is követnék el hibákat most, hogy Meddel komolyra fordult a dolog. Úgyhogy hagyjuk is. Ha a kérdésed csak taktikai fogás volt, és közben nem érdekel igazából, hogy járok Meddel, akkor felejtsük el, hogy egyáltalán szóba került. Fõleg, hogy nem jött be. Sakk-matt.
- Egy hajszálon múlt, hogy egy érzelmes megjegyzéssel tudtodra adtam, hogy egy barátod biztosan van a barátnõdön kívül, de errõl most lecsúsztál, öregem. Csúnyán lecsúsztál. Visszavágó?


1978. április
- Csodálom, hogy letoltad ide a pofád.
Black nem válaszolt, csak higgadtan kihúzta a velem szemben lévõ széket, és leült rá.
- Megszokás? – hajoltam elõre tettetett hidegvérrel. - Med-szokás?
- Dugulj el, Jeremy. – Sosem szólított a keresztnevemen. Fáradt volt. Szomorú is, ami feldühített, mert megsajnáltam.
- A múltkor hetek óta elõször újra megvertelek és ígértem egy visszavágót. Csak ezért jöttem. – Intett, hogy a fehér kezd, de nem mozdultam se én, se a bábuk.
- Nem fogsz Medrõl kérdezõsködni? – kérdeztem gyanakodva.
- Nem.
- Mert tudok az ovis bûbájaidról, és azt is tudom, hogy ez nem egy klasszikus szakítás volt. Baromira nincs kedvem azt hallgatni, ahogy a nélküled élt nyomorúságos életérõl faggatsz.
- Máris többet mondtál, mint amire kíváncsi voltam. – A tábla mellett ökölbe szorult a keze.
- Mi van, zavar, hogy a földbe döngölted a kis tetkóddal?
- Szerinted?
- Tudom. Csak hallani akartam. Mellesleg ha már az akarásnál tartunk, Med nagyon elszánt, hogy reciprokot vonjon a nagy szerelembõl, amit nem ellenzek, mert a csökkent férfiagyammal elképzelni sem tudom, hogyan tudná máshogy feldolgozni a történteket, de…;
- Utálhatsz te is, ha akarsz. Nem jövök ide többet.
- Ahogy gondolod. Pont azt akartam mondani, hogy nekem aztán mindegy, mekkora rohadék lettél, a bajnokságra gyakorolni jó vagy. De ha nem, hát nem. Valószínûleg mindenkinek jobb lesz így. Utolsó meccs.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.