efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Mese a három testvérrõl


/Hol volt, hol nem volt…; Halványan emlékszem rá, hogy így kezdõdnek a mesék. Ha ennek a mondatnak az igazságtartalmát kellene vizsgálnom, azt mondanám, egyedül a ’nem volt’ igaz. Mert nekünk sosem volt. Se mesénk, se lehetõségünk…; /

Csak ültünk a fa alatt, és én meséltem. Patakokban folyt rólunk a víz, az esõ még a fa védelmezõ ágain keresztül is zuhogott ránk, de nem bántuk, sõt, én még örültem is neki. Kimosott belõlem mindent.

Egy ideig azonban még hallgattam; hátravágtam magam a fûben, és elrendeztem a gondolataimat.

Egyszer csak David hajolt fölém, azt hittem, meg akar csókolni, de végül persze nem tette. Ez csak az én álmom volt. Viszont kiolvastam a szemébõl a biztatást, amire szükségem volt.

- Az egész akkor kezdõdött, amikor Caitlin megszületett – kezdtem. Ahogy kibuggyantak belõlem a szavak, úgy törtek rám az emlékek is. Behunytam a szemem. – Már tudod, hogy ugyanazon a napon születtünk, de kiderítettem még valamit. Valamit, amit még Shirleynek sem mondtam el, valamit, aminek igazán semmi jelentõsége sincs, mégis szorongással tölt el, valahányszor rá gondolok…; Caitlin és én nem csak egy napon, hanem egy órában és percben születtünk…; 10 év különbséggel, persze.
- Különös…; - dörmögte elgondolkodva, majd mellém feküdt. – Honnan tudod?
- Egyszer, mikor veszekedtem vele, anyu büntetésbõl rendbe rakatta velem az iratszekrényt. Akkor találtam meg a Szent Mungós jelentést.

- Mi ez, Medy? – huppant le mellém Caitlin. Dühösen fújtattam egyet.
- Téged nem lehet lerázni?
- Azon az én nevem van, ugye? – Kérdésemet tudatosan kikerülte.
Egy fehér mappára mutatott; és valóban, azon szálkás fekete betûkkel ez állt Caitlin Giniver Field.
- Szóval apu még mindig olvasni tanít? – csóváltam immár megenyhülve a fejem. Nem sokáig tudok rá haragudni. – Pedig anyu megtiltotta…;
- Ez olyan, mint amikoj a barackéjt csejébe nem ájultam el, hogy kikos…; kikosájaztad Avejyt. Apu szejint szövetszégeszek vagyunk. – Büszkén kihúzta magát, és angyali mosollyal a kezembe nyomta a mappát. – Olvasd fel nekem. Kéééjlek!


- De ez nem is számít, csak egyszerûen muszáj volt megemlítenem. – Hálát adtam az Égnek, amiért az esõ jótékonyan leplezte a szemembõl pergõ könnyeket. – Mielõtt megszületett, Flame meg én szinte össze voltunk ragasztva, úgyhogy nagyon megviselt, mikor roxfortos lett, és hónapokon át nélkülöznöm kellett. Akkor úgy tûnt, õ is szenved, de így visszagondolva…; Benne már akkor elkezdõdhetett a változás.
- Amikor Caity a világra jött, Flame-mel repkedtünk a boldogságtól. Szó szerint – mosolyodtam el. – Elloptuk anya meg apa seprûit, és az õrületbe kergettük a Vérmániás Hölgyet. – Így hívtam anyai nagyanyámat. Mi tagadás, nem kedveltem, ahogy anya családját úgy általában…; Bár legalább némi magyarázatot adtak Flame jellemére.

Flame-mel kapcsolatban egyébként csak az ilyen emlékek késztettek valódi mosolyra, semmi más.

David is vigyorgott. – Megnéztem volna Mrs. Noble arcát…;
- Flame lefényképezte – jegyeztem meg csendesen. A mosoly az arcomra fagyott.
- És, hol van az a fénykép?
- Elégettem. Azt hiszem, el is érkeztünk a lényeghez. Most ne szakíts félbe, kérlek.
Flame-ben már akkor elromlott valami, mikor ide került a Roxfortba, és a Süveg a Mardekárba osztotta be. Amikor tizenegy lettem és hollóhátas, a távolság nõtt közöttünk, de nem volt vészes, ha lehetõségünk volt rá, továbbra is együtt lógtunk.
De aztán jött az az…; incidens Hellel és minden romba dõlt. Utána volt is Flame-mel egy csúnya vitám.

- Miért nem avatkoztál közbe? Mondd, miért? – hangom elcsuklott, szemeimet sós könnyek lepték el.
- Választhattam; megmentelek, és ezzel elveszítem a méltóságom a társaim körében, vagy hagyom, hogy más kelljen a védelmedre – felelte a földet bámulva Flame.
- És te igazi mardekáros módjára viselkedtél…; Gratulálok! Mi sem jobb annál, mint nevetni azon, hogy kínozzák a húgodat, akit állítólag szeretsz.
- Mardekárosként viselkedtem, mert az vagyok. Különben is, azt vártad, hogy majd szembeszállok Jason Hellel, a legbefolyásosabb háztársammal? – Próbált észérvekkel hatni rám, de rosszul választott.
- Én megtettem volna érted. – Ha akartam, se tudtam volna sírni. Már nem.
- Az eszemre hallgattam a szívem helyett, és mindketten jól jártunk. – Teljes meggyõzõdéssel beszélt, ami fájt, de már nem tudott úgy igazán fájni.
- Ó tényleg, én pokolian jól éreztem magam…;
- Te hollóhátas vagy, meg kell értened! – Hangjában egy cseppnyi könyörgés csendült, mire meglepetten kaptam fel a fejem. – Ez a közös a házainkban, az ész diktál a szív helyett!
- Á, szóval a Griffendél meg a Hugrabug a két idióta, akit a szíve vezet, mi meg az ügyesek, akiket az Ész. –Hhitetlenkedve meredtem rá, azt vártam, hogy megcáfol, hogy kijavítja saját magát.
- Pontosan – bólintott mégis. Szemmel láthatólag örült, hogy megértettem.
- Hogy te milyen sablonosan gondolkodsz! – kiáltottam fel. – A vége az lesz, hogy halálfaló leszel.
- Noble nagymama támogatja az ötletet – fordult el.
- Micsoda!? – Felhördültem, és megragadtam a karját.
- Tudod, hogy a nyáron sokat idõztem náluk – nézett rám ismét, immár felbátorodva megrökönyödésemen. – Szóba került a dolog. Azt válaszoltam, még fiatal vagyok, de már gondolkodtam rajta.
- Te nem vagy normális…; Apa A-U-R-O-R! Ki vagy te, Flame Field? – Tisztán érezhetõ undor áradt belõlem, ami láthatólag iszonyúan feldühítette.
- A bátyád – válaszolta hidegen. – De ha nem vagyok megfelelõ neked, akkor felejts el. Bár…; - Szája különös, szinte kegyetlen mosolyra húzódott. – Azt hiszem, te nem vagy méltó arra, hogy a húgom légy.
- Gyûlöllek…; - suttogtam. Elõször mondtam a szemébe, és elõször gondoltam komolyan.


- De ez csak gyerekes utálat volt ahhoz képest, amit késõbb éreztem, és egyszerû harag, összehasonlítva a mostani érzelmeimmel. – Tényleg, mit is érzek Flame-mel kapcsolatban? Nehéz csak így elgondolkodni rajta. Azt hiszem, akkor éget, mar a gyûlölet, ha magam elõtt látom Caitlin arcát. Olyankor ölni tudnék.
- Anyáék persze rögtön észrevették, hogy valami nincs rendben. Kinek ne tûnt volna fel az az émelyítõ közöny, amivel a szakadékot letakartuk? Mindent el kellett mondanom. A szüleim megdöbbentek, de…; Egy hét szobafogságot kapott, érted? Egy hét szobafogságot…; Anyának mindig is õ volt a kedvence, nem igazán hitte el ezt a szörnyûséget róla, pedig mennyi minden bizonyította! Apa meg…; Õ sosem volt részrehajló, de mégiscsak Flame az elsõ és egyetlen fia.
Amikor gyûlölködve szólok a bátyámhoz – ebben az egy szóban benne volt minden csalódásom, keserûségem és undorom -, apu azt hiszi, még mindig emiatt teszem. Csak azért, mert nem védett meg…; Mennyire nem értenek semmit!
- Mit tett, hogy ennyire gyûlölöd? Mi az, ami számodra a helles esetnél is rosszabb? – David szavai valamilyen különös kábulatból riasztottak fel. Hozzá szóltam, neki meséltem, de közben teljesen elfelejtettem, hogy itt van mellettem, csak beszéltem és beszéltem. Minden szó egy-egy kavicsot taszított le a szívemrõl, pici, kerekded kavicsokat. Az önmarcangolás pengéi simára csiszolták õket.
- Úgy két évvel ezelõtt rányitottam Flame-re, mikor tusolt. Nem láttam semmi intimszférát zavaró dolgot, a tusoló fala körül-belül a nyakáig ért. Viszont…; A bal kezével fogta a tusolórózsát. És mi virított az alkarján? – David ujjai összefonódtak az enyémekkel. Ez a kapcsolat, mindössze tíz ujj szövetsége elég volt ahhoz, hogy visszatartsam a könnyeim. – Mindketten ledermedtünk. Lassan, végtelenül lassan a tetoválására pillantott, majd megint rám. Az arca döbbent, talán megbánó fintorba torzult, és ezt suttogta: „Én megmondtam.”
Egészen addig csak álltam ott, megkövülve a csalódástól, és az dobolt a fejemben, hogy az nem lehet, hogy pont õ…; Mintha erre válaszolt volna. „Én megmondtam.” Kirohantam, be a szobámba, és csak sírtam, órákon keresztül csak sírtam…; És akkor bejött Caitlin. Úgy beszélt velem, mint egy felnõtt, pedig csak négy éves volt! Megvigasztalt, mint soha senki az elõtt és az óta, és megígértette velem, hogy sosem leszek szomorú. Annyira hiányzik…; - Az oldalamra fordultam, arcomat David vállába fúrtam.
- Megértem, kicsim…; Megértem…; - Kicsim…; Ami Sirius szájából zavart, az Davidébõl kimondhatatlanul jól esett. Mégis, hazudott nekem. Kegyes, általános hazugság volt, de hazugság…; „Megértem.” Ó, dehogy érted meg! Mekkora szerencséd van, hogy nem érted! De bár, bár…;
Egy percre azt kívántam, bár õ is átélné mindezt, hogy megoszthassam valakivel…; Kegyetlen kívánság volt. Be is beszéltem magamnak, hogy nem gondoltam komolyan, pedig ez is hazugság volt. Igenis, abban a múló pillanatban nagyon komolyan gondoltam.
Undorodtam magamtól.

- Caitlin sokkal inkább az én húgom, mint Flame-é – folytattam. – Elmondtam neki, mi történt Jason Hellel, elmeséltem neki mindent, mert elõle ritkán voltam képes bármit is eltitkolni. Nem ragadt át rá a gyûlöletem, de attól kezdve hidegebben bánt a bátyánkkal. Mert én és Caity…; összetartozunk. Flame-et dühítette, hogy Cait az én oldalamon áll, ez mindig is szálka volt a szemében…; Nem vagyok benne biztos, de az volt az elõléptetéséhez szükséges feladat, hogy elrabolja a húgomat.
- Száz százalék, hogy Flame rabolta el? – fordult felém David. Szinte összeért az orrunk.
- Biztos, hogy csak elrabolták, és az is, hogy Flame volt az. Felismertem azon a…; azon a napon. – Az egész testemet rázta a zokogás. David magához húzott és megölelt.
Pedig nem voltam kétségbeesve, nem voltam az átlagosnál szomorúbb. Megkönnyebbült sírás tört elõ belõlem, mert megint könnyíthettem a lelkemen.

De ez is csak egy pillanat volt, egy idilli perc, amikor nem volt más, csak David és én. Csak mi ketten.

Zavartan szétváltunk, majd ismét ülõ helyzetbe tornáztuk magunkat.

Csend telepedett közénk, ami akár kínos is lehetett volna, de inkább tetszett megnyugtatónak. Egy kicsit talán átgondolta helyettünk a dolgokat. Én a magam részérõl végre elfogadtam, hogy igen, még mindig szerelmes vagyok Davidbe; ez az egy dolog ismét gyarapítja azoknak a listáját, amik nem változtak meg. Jó érzés hogy egyre több ilyen van, érdemes kutatni az életem további képkockái után.
- Siriusnak mondtad már? – kérdezte David, miközben a kastély felé sétáltunk. Csurom vizesen. Nem számított.

A kezeink maguktól fonódtak össze.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Õk lesznek a következõk. De szeretném, ha Jeremynek te mesélnéd el, most még nem viselném könnyen, ha belém kötne.
- Persze, szívesen.

A kapunál felkaptuk a cipõinket, és buzgón imádkoztunk, hogy ne találkozzunk senkivel.
Valószínûleg leszállt az éj, mert a folyosók néptelenek voltak, csakúgy, mint a klubhelyiségünk.

Együtt mentünk fel a lépcsõn. Ahol kettéágazott lány- és fiú szekcióra, felé fordultam és egy puszit nyomtam az arcára, aztán könnyedén felléptem a lépcsõnkre, de kezemnél fogva visszarántott és megölelt.
- Hiányoztál.
- Azt meghiszem – dörmögtem vigyorogva a vállába.
Éreztem, hogy õ is mosolyog. Felkapott és letett a lépcsõre.
- Kisasszony – hajolt meg.
- Uram - pukedliztem nevetve, majd felrohantam a szobámba.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.