efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


Reménytelenül II.
Shirley
/Arra kértél, írjam le mindazt, ami akkoriban történt, Regulus halála után, aztán a kezembe nyomtál egy rakás pergament, hogy lássak neki, de tüstént. Talán annyit tettél még hozzá, mielőtt rám vágtad az ajtót, hogy úgy fogalmazzak, mintha most történne, mert rettenetesen fontos a pillanat hatalma.
Olyan dühös voltam Rád, hogy majdnem utánad hajítottam mindenestül az egész kupacot. Nem értettem, miért akkor és ott kérsz ilyesmire, mi értelme a Te fájdalmadról írnom, amikor éppen majd’ belehalok az enyémbe - és az is ködös volt számomra, hogy miért kellene időt szakítanom az egészre, ha egyszer annyi, de annyi dolgunk van…
Végül azonban úgy esett, hogy éjszakánként képtelen voltam elaludni, és eleinte durcásan ugyan, de nekifogtam a körmölésnek. És ahogy elkezdtem visszaidézni azokat a heteket, azt a sok szenvedést, amit bárhogy szerettem volna, nem tudtam megszüntetni, megértettem, miért akarsz emlékezni mindarra, amit kitörölt belőled a szégyen és a gyász, és megértettem azt is, miért kell nekem is emlékeznem rá.
Ezeket a történeteket hónapokig nem adtam oda Neked; szükségem volt az erőre, amit a segítségükkel megtaláltam magamban. Most ez az ajándékom, mielőtt elmegyek./
Meredith épphogy csak elaludt, amikor megszólalt az az átkozott csengő.
- A francba – motyogtam a békésen szuszogó takaróhalomra sandítva, majd a lehető legcsöndesebben becsuktam a könyvemet, és kiosontam az ajtón. – Hogy az a rohadt… - fejeztem ki most már hangosabban néhány szaftosabb káromkodással a felháborodásomat, s közben végignyargaltam a folyosón. A szüleim dolgoztak, tehát egyedül vigyáztam Medre (na jó, odakint egy rakás Rend-tag figyelte a házat inkognitóban, de azért mégis), és egy kicsit be voltam tojva attól, kit találok majd a bejárat másik oldalán, úgyhogy jólesett szitkozódni egy kicsit. Alig vártam, hogy Dumbledore zöld utat adjon a költözésnek. A küszöbünkön egy reverendás alak toporgott, aki ha lehet, még zavartabban meredt rám, mint én rá, és egy kukkot sem bírt kinyögni, amikor szemtől szemben találta magát velem és a szanaszét forgolódott hajammal. Med mellett aludni a gyerekkori ágyamon nem volt túl nagy móka. - Igen? – mordultam rá türelmetlenül. – Segíthetek valamiben?
- Remélem – felelte ideges nevetéssel. – Shirleyhez van szerencsém, igaz?
- Szerencsének éppen nem nevezném, mert nem a legjobbkor…
- Aodhfin vagyok – vágott közbe ezúttal tökéletesen magabiztosan, amitől önkéntelenül is lenyeltem a felháborodást, amiért nem hagyta, hogy megszüljem a mai napom első összetett mondatát. Ráadásul rá is ismertem az öregre: ő temetett el mindenkit, aki miatt Med most egy roncs volt a régi gyerekszobámban. Vagyis majdnem mindenkit. – Úgy volt, hogy az unokatestvéred, Meredith tegnap elutazik hozzám, Skóciába, hogy ránézzen a nagyszüleitek házára, és kellemeset a hasznossal alapon meggyónjon nálam, de nem ért oda, én pedig aggódom érte, mert mindig olyan megbízhatónak tűnt. Nyár elején sokat járt hozzám beszélgetni, talán mesélte is.
- Aha, hát nem. – Gondolatban fejbe vágtam magam néhányszor, amiért idáig süllyedtem, de végül is ő volt az, aki megakadályozta az első választékos feleletemet, nem én tehettem róla, ha ettől egy nemtörődöm óvodás szintjére süllyedtem vissza. Plusz, gyanús is volt. Mármint… - Most akkor miért is jött pontosan? Begyűjtené az eltévedt báránykát, mielőtt elhatalmasodnak rajta a bűnei? Minden hívével ezt csinálja?
- Természetesen nem, ifjú hölgy. – Esküszöm, még a mutatóujjával is hadonászott a kedveskedő ciccegés mellé! Pontosan az ilyen alakok miatt nem éreztem késztetést arra, hogy egy csomó vadidegennel összezárva bizonygassam a hitemet egy rózsaablak-kiállítóteremben. - Botorság lenne ennyit utazni egy egyszerű kérdésért, nem igaz? Véletlenül éppen ma találkozom Londonban egy szemináriumi barátommal, hihetetlen alak, rémes, hogy ilyen ritkán van lehetőségem összefutni vele… mindegy is, szóval ez a bájos kisváros igazán nem volt nagy kerülő, és azt gondoltam, hol máshol kaphatnék tájékoztatást a kedvenc árvám hollétéről, mint a legjobb barátnőjénél?
- Aha. – Sürgős tennivaló: dolgoznom kell a szókincsemen, hogy levakarjam magamról a Hollóhát szégyene címet, amit persze nyilvánvalóan a kialvatlanság, a stressz és a mentális mellékvágányra jutott unokatestvér idézett elő, de ez nem mentség arra, amit most művelek. – Honnan tudta a címünket? – Azt kellett volna mondanom, hogy Med nincs itt, nem tudok róla semmit, kösz, hogy benézett, viszlát, de még mindig motoszkált valami az egyébként használhatatlan fejem sarkában, ami nem hagyott nyugodni.
- A nagyszüleitek az én egyházközösségem tagjai voltak, és meg kellett nevezniük egy értesítendő rokont arra az esetre, ha velük történne valami. – Végre valahára eltűnt a mesterkélt vigyor az arcáról, és ettől rögtön sokkal barátságosabb lett az egész pap-jelenség.
- Hát, azt hiszem ideje törölnie ezt a címet abból az adatbázisból. – Kísérlet alapon türelmetlen toporgásba fogtam, hátha veszi a lapot.
- Igen, igazad lehet. Sajnálom, ami a nagymamáddal történt.
- Tudom, már mondta a temetésén is – mondtam gyorsan a földet kémlelve, mielőtt a kezem után nyúlhatott volna, hogy fizikailag is jelezze a támogatását. A kézszorítás volt a második legrosszabb dolog az egész világon a fejsimogatás után. Azt hiszem, végül mégiscsak megbántottam; összegörnyedt, és kerülte a pillantásom. Erőt vehetett rajtam a bűntudat, mert szándékomon kívül hadarni kezdtem:
- Én pedig sajnálom, hogy ilyen udvariatlan vagyok. Nézze, nem akartam goromba lenni, egyszerűen csak arról van szó…
- Nem, nem ne szabadkozz, én voltam ostoba és tolakodó, csak úgy rád rontottam…
- Megengedi, hogy befejezzem? – csattantam fel, mire megajándékozott az első őszinte mosolyával.
- Nagyon hasonlítotok, te és Meredith – jegyezte meg csendesen.
- Most éppen nem. – Fenn akartam tartani a távolságot, meg minden, de elpirultam, meghatódtam, és onnantól kezdve már mindegy volt. – Pont ezt akartam elmondani. Med most nehéz időszakon megy keresztül, és nem hiszem, hogy a közeljövőben meglátogatná magát. Nemrég meghalt a vőlegénye. Nem tudom, ismerte-e őt is, de a maga módján nagyon rendes srác volt, és Med elképesztően szerette. Vagyishogy hihetetlenül szerették egymást.
- Igen, erről volt szerencsém hallani.
- Akkor el tudja képzelni, milyen állapotban van most Meredith – csaptam le a látszólagos tényre, hogy nem igazán találja a szavakat. – Szóval jobb is, ha megyek, és ránézek. Nem szeretem sokáig egyedül hagyni.
- Hát persze, tégy úgy, Shirley. – A nevem megdöbbentő természetességgel gördült le a nyelvéről, de mielőtt reagálhattam volna rá, vagy egyáltalán megkérdőjelezhettem volna, mi is történt igazán, sarkon fordult, és elköszönt. – Minden jót. Remélem, Meredith mihamarabb felépül. Még egyszer elnézést a zavarásért. Isten veled!
- Isten veled is, fura fazon – mormoltam, miközben szoborként meredtem utána. Aztán eszembe jutott, milyen sok halálfaló mászkál odakint a nagyvilágban, és villámgyorsan becsaptam az ajtót. - Ki volt az? – Meredith a folyosó végéről, a félhomályból ásítozott felém; egy múló pillanatra szinte önmagának tűnt.
- A kedvenc papod, azt hiszem – válaszoltam felbátorodva, majd lassú, óvatos léptekkel elindultam felé. – Tudod, aki Nagyiék falujában lakik, hogy is hívják?
- Aodhfin – suttogta tágra nyílt szemekkel, a következő pillanatban pedig elszabadult a pokol hajtépős, zokogós, Shirley Brooks szívén ezer frissen patkolt lóval taposós bugyra.
*

- Hogy van? – kérdezte anya, miután bekémlelt a Zombit rejtő szoba résnyire nyitott ajtaján. Zombinak hívni Medet kegyetlen tréfa volt, és orbitális baromság is, de valahogy elviselhetőbbé tette az egészet, mert elhatárolta tőlem mindazt, amin keresztülment, és amin emiatt mind keresztülmentünk.
- Kétszer ébredt fel, kétszer kezdtünk normálisan beszélgetni, és kétszer mondtam valami teljesen semlegesnek tűnő dolgot, amitől összeomlott a rendszer. Mindkétszer el kellett kábítanom, de csak egyszer sikerült bebeszélnem magamnak, hogy az ő érdekében tettem, és nem azért, hogy megkíméljem magam a saját zokogógörcsömtől. – Amikor úgy éreztem, túl sok a rám irányuló anyai figyelem, vállat vontam, majd sarkon fordultam, és a teámat kavargatva visszavonultam a konyhába, amit a gyerekszoba elviselhetetlensége miatt új Bázisként neveztem ki. Egy bizonyos szögben hintázva tökéletesen ráláttam Med ajtajára, és ennél nem kellett több. Nem is bírtam elviselni többet.
- Túl lesz rajta, csak időre van szüksége. – Anya erőltetett mosollyal foglalt helyet velem szemben, de leginkább a testtartása árulta el, mennyire reménytelen is valójában a helyzetünk.
- Nem tudom, van-e a világon annyi idő, ami ahhoz kell, hogy Meredith újra a régi legyen. Nem láttad mostanában. Már Regulus halála előtt is úgy nézett ki, mint aki bármelyik percben kettétörhet. Kivéve persze, ha Regulusszal volt.
- Sajnos ez már nem opció.
- Hát nem. De talán a környezetváltozás jót tesz majd neki. Nagyiéknál mindig olyan boldog volt…
- Shirley, én továbbra sem támogatom, hogy egyedül lakjatok abban az óriási házban…
- Egyedül? Anya, nem csak ketten leszünk ott, David, Jeremy és Sirius is velünk jön, és mérget vehetsz rá, hogy Lily meg James is állandó vendég lesz, ez már kapásból három Rend-tag…
- Még gyerekek.
- Az lehet, de ettől nem kevesebbek. Szeretik Medet. És nem fogják őket hiányolni a munkahelyükről, így nem vonunk magunkra nagyobb figyelmet a kelleténél… muszáj elmondanom ugyanazt, amit maga Dumbledore is okos gondolatnak nevezett?
- Vigyázz, hogy beszélsz – szólt rám fél szívvel, majd sötét mosollyal hozzátette: - Este átmegyünk Meredith nagyanyjához, hogy valamit végre halljon az unokájáról, és abban a házban aztán résen kell lenned, mit mondasz, és hogyan.
- Tökéletes napot választottál, ma csodásan megy a kommunikáció.

*

- Hánytam – vágódott le vidám arccal a szemközti székre Med. Odakint sötétedett, de lusta voltam lámpát gyújtani, úgyhogy a félhomályban hunyorogva olvasgattam a Reggeli Prófétát, és természetesen nem vettem észre a rám rontó Zombit.
- Micsoda? – idegesen csaptam le az asztalra az újságot, közben pedig némán imádkoztam azért, hogy anya előkerüljön végre a szobájából. - Most?
- Eeegen, az előbb! – Med úgy viselkedett, mintha előrébb hozták volna az ajándékosztást. Vagy mintha rádőlt volna egy karácsonyfa.

Csikorogva kilöktem magam alól a széket, majd vadalmaként vigyorgó barátnőmhöz léptem, és az idegességtől jéghideg kezemet a homlokára szorítottam.
- Tűzforró – jelentettem ki teljesen feleslegesen, csak úgy saját magamnak. - Med, te lázas vagy, azonnal le kell feküdnöd, mindjárt hozok valami bájitalt…
- Nem, Shirley, nem. – Földöntúli boldogsággal csóválta a fejét jobbra-balra, és váratlanul erős mozdulattal rántotta a kezemet lapos hasára. – Terhes vagyok, hát nem érted? Babát várok!
- Med… - nyögtem halálra válva. A döbbenet bilincset akasztott a torkomra és az agyamra.
- Regulus szemeit örökli majd, de az én hajszínemet, mert Reg azt imádja, és azt hiszem, talán a szája is az enyém lesz, de muszáj, hogy Black-orra legyen, az az ív utánozhatatlan… Ha kisfiú, Tristannek nevezzük el, ha pedig kislány, akkor Joanának.
- Anya! – kiáltottam fuldoklóként, miközben egyre csak hátráltam az össze-vissza fecsegő Meredith-től. – Anya, gyere gyorsan!
*

Kapkodva gomboltam be a kabátomat, és minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljem Jeremy pillantását, ám ez a mai nap nem a multifunkcionalitásomról szólt. - A kábítóátok hamarosan hatását veszti – hadartam az égszínkék tekintettől megzavarodva -, de Lily beleöntött egy kupa nyugtató bájitalt, és a lázcsillapító is kiütötte egy kicsit, szóval nem lesz baj, csak ne csapj zajt.
- Most akkor duplán ki van borulva? – kérdezte a küszöböt rugdosva. – Regulus és a nemlétező baba miatt is?
- Lily szerint arra nem fog emlékezni – feleltem elpirulva. - Lázas volt, gyászol, kompenzál… elég sok gyógyítóblablát összehadovált, aminek természetesen a felét sem értettem, de a lényeg kábé annyi, hogy az alapproblémán túl csak néha kell majd ilyen kitörésekre számítanunk. Ezekre meg kap majd gyógyszert. Vagy igazából mit tudom én. Most elég gáz lesz az is, hogy meg kell mondanom a nagyanyjának, hogy valószínűleg sosem költözik haza az unokája, mert átment zombiba, és különben is meg akarják ölni a nagyságosasszony országos haverjai. Á, mindegy is… szóval kösz, hogy vigyázol Medre, amíg mi távol leszünk. Nem tudom, apu mikor ér haza, és a Mungós kaland miatt már így is túllógunk anyuval az illendő látogatási időn, úgyhogy…
- Igazán nincs mit. – A fél keze már a szobám kilincsén volt, mégis azt éreztem, hogy nem nagyon akar bemenni Medhez. Azt is éreztem, hogy az agyára megyek. Azt is éreztem, hogy szeretem.
- Oké. Öhm. – A legutolsó pont miatt a végletekig halogattam az indulást; vagy legalábbis anya sürgető kiáltásáig. – Davidnek mondtad, mi történt?
- Persze. De ezt is mondtam, hogy jobb, ha most még nem jön velem.
- Igazad van. Med és ő… na. Szóval érted.
- Igen, azért is mondtam neki. – Egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig kínos hallgatásba burkolóztunk, aztán Jeremy hirtelen zajosan szívta be a levegőt, és amikor felkaptam a fejem, olyan intenzitással nézett rám, hogy a lábujjam hegyéig pirultam. – Neked nem hiányzik már most?
- Kicsoda, Med? – A fülem mögé simítottam rakoncátlan csigáimat. - Hát persze, hogy hiányzik, de ne aggódj, vissza fogjuk…
- Én Regulusra gondoltam. Hogy hiányzott-e az a srác, akivel az elmúlt tanévben szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük? Aki a mögöttünk álló hosszú évek csetlő-botló próbálkozásai ellenére olyan könnyedén és természetesen lett a csapatunk tagja, hogy már nem is emlékeztem tisztán, milyenek voltunk nélküle? Naná, hogy hiányzott. De a gondolattól megroggyant a térdem, könnyes lett a szemem, megrepedt a szívem, és ez mind olyan dolog volt, amit nem engedhettem meg magamnak, amikor a legjobb barátnőm, az egyetlen testvérem valami sokkal többet veszített el vele. Nem volt jogom és nem volt erőm hozzá. Úgyhogy sarkon fordultam, és egy szó nélkül otthagytam Jeremyt.
*

Anyu még visszaszaladt valami táskáért, amiben elhozhatjuk Meredith cuccait, így hát egyedül léptem az utcára, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. Persze, ahogy az az összes hasonlóan kezdődő történetben van, én is kis híján szívrohamot kaptam egy elém toppanó alaktól. - Flame – kaptam a szívemhez levegő után kapkodva. – Mit keresel itt?
- Meredith itt van? – Volt valami déja vu-szerű abban, ahogy felnézett rám a lépcső aljáról, de amilyen gyorsan jött a megérzés, olyan gyorsan el is illant. – Piton… Piton elmondta, mi történt, és miután bevertem az arcát, azt is kibökte, hogy Blackhez… mármint hogy Siriushoz vitte Medet, de gondoltam, ő a te barátod, ugye? És akkor talán…
- Itt van, de nem engedlek be hozzá.
- Tessék? – Elkerekedett a szeme a döbbenettől, és az aggódó kisfiú arca mögül kikukkantott rám a visszautasított halálfaló dühe.
- Nézd, Flame, Mednek talán meggyőződése, hogy te megváltattál, vagy mifene, de nekem továbbra is bűzlik valami veled kapcsolatban, és akkor sem engednélek a közelébe, amikor ilyen állapotban van, ha nem lettem volna tanúja a legutóbbi találkozásotoknak.
- Nincs jogod távol tartani tőlem a húgomat – sziszegte. Ökölbe szorult a keze, mire kihúztam magam, hogy tovább nőjön köztünk a lépcső ajándéka, a magasságkülönbség.
- Tegnap, amikor meglátott téged, azt ordibálta, hogy ne érj hozzá. Szörnyetegnek nevezett. Annyira kikészítette Regulus halála, hogy egy szimpla névtől olyan rohamot kap, hogy csak akkor tudjuk lenyugtatni, ha elkábítjuk, szerinted ezek után mégis hogy reagálna rá, ha betoppannál a szobájába?
- Akkor is a húgom – ismételte makacsul, bár látszólag megtört egy kicsit a szavaim súlya alatt. – Amit tegnap láttál, azt egyáltalán nem értem, minden teljesen rendben volt köztünk előtte, csak arra tudok gondolni, hogy Regulus akkor szakított vele, és valahogy rajtam csattant, mert én is halálfaló vagyok, és…
- Tök mindegy, Flame. Teljesen mindegy. Nem hagyom, hogy felzaklasd. Majd ha kéri, hogy gyere, akkor jöhetsz. Addig meg se próbáld keresni.
- Azt gondolod, hogy ez neki a legjobb? Meglepett a hangjába kúszó őszinte aggodalom és alázat, de azért nem inogtam meg.
- Igen.
- Itt fog lakni?
- Nem mindegy az neked?
- Nem magam miatt kérdezem – villant rám újra dühösen a szeme. Felbosszantotta az ellenséges hozzáállásom, de ez persze a legkevésbé sem érdekelt. Már régen eljátszotta nálam a rokonkártyát. – A nagyanyám…
- Most megyünk hozzá anyával. Elmeséljük, mi történt, ha te eddig még nem tetted meg.
- Jövök veletek. Nem baj?
- Amíg nem itt lebzselsz, addig nem. – Nagy levegőt vett, hogy visszavágjon, anya azonban hála az égnek ezt a pillanatot választotta arra, hogy kilépjen a házból, és visszafogott üdvözlésben részesítse egyetlen unokaöccsét, a család feketebárányát. Egyikük kezét sem fogtam meg, amikor hoppanáltunk. Jobban éreztem magam egyedül, a saját sötétségembe burkolózva.

1975. november
Regulust teljesen váratlanul érte az oldalába csapódó kistermetű, ragyogó szemű, kócos hajú hurrikán, csak meresztgette rám a nagy barna szemeit, mintha én tudnám, mi lelte közös barátnőnket. Naná, hogy tudtam, de hogy idő előtt el is kotyogjam? Amúgy is Med tisztje volt. - Mi újság a kedvenc mardekárosommal, hm? – Regulus a tizennegyedik életéve felé gigantikus pálcalábakon, hadonászó kamaszkezekkel masírozott, ami azt jelenti, hogy csak a harmadévünk eddigi három hónapjában legalább tíz centit nőtt, úgyhogy Mednek igencsak fel kellett kapaszkodnia a hátára, hogy összeborzolja a haját. Nem kellett volna meglepődnöm a dolgon, mert barátnőmnek abnormális hajfétise volt, Regulus loboncát pedig pláne szerette nyösztetni, ráadásul nyáron tucatszor láttam ezt a fára mászáshoz hasonló műveletsort, valamiért mégis meglepett, hogy egy roxforti folyosón látom ezt a csimpaszkodást. Meredith szép lassan önmaga szertelen, nyilvánosan is ragyogóan vidám másává nőtt, és ehhez még bőven hozzá kellett szoknom.
Valószínűleg Regulus is így volt ezzel, mert ugyan ösztönösen viszonozta Meredith fésülködésellenes mozdulatait, közben le sem vette rólam kérdő tekintetét, és azt tátogta:
- Mi baja van?
- Szerelmes – kuncogtam idiótán. Persze, évek óta ismertem Regulust, láttam Medék kertjében hemperegni a sárban, meg minden, de se süket nem voltam, se vak: hallottam, ahogy az évfolyamtársaink róla pusmognak a mosdóban, és láttam, hogy van is rá okuk. Azért is hozott hirtelen ennyire zavarba, hogy Med tudomást sem vesz a barátja karján képződő izmokról, vagy a…
- Ja, azt tudom – röhögött fel Regulus teljesen semmibe véve a látványos nyáladzásomat, majd ő kezdett szó szerint hasonló akcióba, amikor nedvesen cuppanós puszit nyomott Med arcára.
- Hülye, nem beléd – ugrott el tőle Med nevetve, majd váratlanul átölelte a fiút, és a talárjába törölte az arcát, mielőtt ismét arrébb lépett volna. Regulus a szívéhez kapott, aztán anélkül, hogy ki kellett volna nyújtania a karját, Med után nyúlt, és a hóna alá csapta.
- Azt is tudom, hülye. Ki a szerencsétlen úriember?
- David – bukott ki belőlem minden barátnői szolidaritás ellenére, csak hogy végre engem is észrevegyenek.
- Thornton? A szőkékre buksz? A te eszeddel?
- Hülye.
- Bocsi, visszaszívom, a szókincsed alapján tökéletesen összeillesz vele.
- Lehet, de nincs is semmi, Shirley csak viccelt. – Meredith pironkodva bökdöste Regulus oldalát, hátha a fiú elengedi, közben pedig természetesen engem próbált felnyársalni a tekintetével.
- Hát persze, és a nagy semmi miatt vagy ilyen boldog. – A fiú úgy döntött, hogy szorosabbra fogja a rácsokat; a bökdösést viszonzandó elszántan csikizni kezdte a barátnőmet, aki levegőért kapkodva próbálta megértetni vele, hogy igazán semmi, de semmi nem történt, ám éppen, amikor sarkon fordultam, hogy otthagyjam őket, beismerte az igazat.
- Jó, talán kaptam tőle virágot is, de… Nagyon gyorsan szedtem a lábaimat, mert szégyelltem magam a gyomromban bugyborékoló féltékenységért. Nem is azért, mert Regulus sosem látott tovább Meredith-nél, vagy, mert sosem akart az én barátom is lenni. Az érzés tulajdonképpen kölcsönös volt, csak… Olyan felesleges voltam, ha ez a kettő egy légtérbe került. Butaság volt így éreznem, de nem tehettem róla, mindig bökte a csőrömet. Nem is értettem, mit vannak úgy oda ezért a barátságért, meg különben is. A sarokról visszafordulva, egy páncél jótékony takarásából visszanéztem rájuk, és egy ideig figyeltem, ahogy most már teljes nyugalomban, a földön ülve beszélgetnek. Azon gondolkodtam, David-e a téma, és azon, nem hazugság-e az egész. David. Ez az érthetetlen barátság. Aztán ezeket a dolgok magukon gondolkodtak, és eszembe jutott, hogy talán ki vagyok zárva Regulus és Med kis köréből, de már tudok valamit, amit ők még biztosan nem: hogy egymásba szerelmesek, de fülig.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.