efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Az elkövetkez? 6 részben a f?szerepl?nk állapota miatt egy kis szemléletváltás lesz: ahogy az az el?z? fejezet végén elhangzott, Meredith úgy szedte össze ezeket a történeteket, apránként, a barátaitól. Szóval most egy ideig ezek a barátok lesznek a narrátoraink. Nekem nagyon jó volt a fejükbe bújni, remélem, nektek is tetszeni fog ;) Jó olvasást!
Sarah Bettens: All Of This Past


Reménytelenül I.
Sirius

A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyûlnek szelíden,
s nézik, nézik a csillagok.

József Attila: Reménytelenül (részlet)



/Hiszek abban, hogy visszajössz. Te jössz vissza, a mérhetetlen dacoddal és tudásvágyaddal együtt, és akkor majd, ha az erõd is megvan hozzá, számon kéred rajtam, milyen volt az életed, amikor nem voltál. Azt hinnéd, hogy Lily körmöli le neked valamilyen pszichomicsodás megfontolásból, hiszen te is tudod, milyen mániákus, mióta gyógyítónak tanul, de nem. Én vagyok az, a nagy Sirius Black, a tollak és papírok nagy ellensége; vagy ha úgy tetszik, inkább távoli, kíméletes barátja, mert neked is az vagyok: a barátod. Ezért a kedvedért elõre gondolkoztam, és kitaláltam, hogy örülni fogsz egy pótolhatatlan, dedikált regénynek a sötét korodról, csak hogy tanulhass belõle, mint mindenbõl, ami veled történik. Ráadásul unatkozom is, és félek, miközben Téged nézlek innen messzirõl. Lehet, hogy ez az írás-dolog nem is olyan önzetlen…; legalább annyira magamért csinálom, mint Érted.
De ezen meg sem lepõdtél, igaz?/


- Szóval csak besétált a Fonó sorra, és megvert téged. – A hangom egy másodperc alatt megtelt a régi gyûlölettel, és egy pillanatra olyannyira elöntötte a testemet, hogy elfelejtettem a Piton karjából a semmibe meredõ Meredith-ért nyúlni. Elégtételt és büszkeséget éreztem a vér láttán, a csúf, láthatóan friss sebhelyektõl dalolni támadt kedvem, a vállamon hordozva ünnepelni az én bátor kicsi Meredith-emet, aki így elbánt egy felnõtt férfival. Egy féreggel ugyan, de mégis.

Abban a pillanatban az sem érdekelt, miért olyan tompa Meredith. Csak órákkal késõbb tettem fel magamnak a kérdéseket, amikor már meguntam, hogy sehogy sem tudjuk szóra bírni a tûzbe bámuló lányt: Miért hagyta Med, hogy a gyûlölt Pipogyusz hozza el hozzám, ha elõtte õ támadta meg a mocskot? Miért nem pálcával, miért a puszta kezével? És miért sietett annyira Piton, hogy nem mosakodott meg? Miért az én lakásomra hozta Medet? Hogy-hogy nem védekezett? Ha Meredith-t nem érte átok – márpedig az elsõ dolgom a feleszmélés után az volt, hogy errõl megbizonyosodjam -, miért nincs magánál? Hiszen nem láthatta, ahogy…; képtelenség, õt is megölte volna! Csak Regulus, az ostoba, hõsködõ Regulus miatt lenne ilyen? Csak mert meghalt?

Most az ajtóban álltam, és farkasszemet néztem a gúnyosan mosolygó Pitonnal. A mosoly torz volt, egészen groteszk a szája sarkában megszáradt vértõl.
- Örülök, hogy sikerült felfognod a mondat lényegét.
- Ne érts félre, nem azon vagyok fennakadva, hogy valaki végre helyre tette a ronda fejed – viszonoztam a grimaszt negédesen -, hanem azon, hogy Med volt az. Mindenki másnak ezer oka lett volna rá, kezdve azzal, hogy megszülettél, de Med a légynek sem ártana. Mit mûveltél, amitõl ennyire kiborult?

A vigyora szinte fokozhatatlanul kiszélesedett, mielõtt azonban megszólalt, észrevettem, hogy nem érte el a szemét. Ott mást láttam. Talán…;

De nem volt mit látni. Csak hallani:
- Megöltem az öcsédet.
- Az lehetetlen – vágta rá valaki az én hangomon, amit elõször nem ismertem fel, annyira tele volt…; mindennel. Az összeszorult torkomon át a bezártság vadállati félelmével szökött ki, rekedt volt és hitetlen, mint egy szomjas, fogságból szabaduló vadló, és nagyon nehezen tudtam magamhoz kaparintani a gyeplõjét. – Az Eskü miatt. Nem tehetted.
- Kivéve, ha…; - Az ajtófélfának dõlve dobta fel ezt a két szót, mintha csak egy szakadt szélhámos lenne, aki arra vár, hogy egy óvatlan pillanatban elengedjem az ajtót, és beszökhessen rajta. Lazának akart tûnni, de Meddel a kezében nem volt túl egyszerû dolga.

Összepréseltem az ajkaimat, és még erõsebben szorítottam a kilincset, de nem nyúltam a lányért. Azzal elismertem volna Pipogyusz igazát. Azzal beláttam volna, hogy…;

- Kivéve, ha szakított vele, nem igaz, seggfejkém? – Pipogyusz látványosan forgatta felém a szemeit, közben pedig olyan elégedetten vigyorgott rám, hogy kedvem lett volna lelökni a lépcsõn. Azt sem tettem. Meg sem szólaltam, csak néztem, és reméltem, hogy a tekintetem egy váratlan mesei fordulattal kibelezi ezt a rohadékot. Lily persze megölt volna a sok mocsokért, de szíves örömest takarítottam volna helyette a küszöböt…;
- Te mi a francot keresel itt? – Mintha csak megidéztem volna a gondolataimmal, Lily csoszogott mellém a bolyhos köntösében, és kirántotta a kezembõl az ajtót, hogy egészében lássa a lakásunk elé citált jelenetet.
- Lily…;

Pipogyusz egy másodperc alatt megtört Lily pillantásának súlya alatt, ez pedig elég volt arra, hogy a lány a maga ötven kilójával kiragadja a kezébõl Meredith-t, és egy megrovó pillantással az én karjaimba nyomja. Elfordult Pitontól, minden figyelmét Med sérüléseinek szentelte, de közben szikrázott a levegõ a kimondatlan kérdéseitõl.
- Dióhéjban mondj el mindent – mondta végül összeszorított fogakkal. –Aztán kotródj innen.
- Nem én okoztam a…;
- Nem érdekel , Perselus.
- A hülye kis barátja dobta, aztán le akart lécelni, de azt ugye nem lehet, a halálfalóság egy életre szól, nem játék, és mivel én voltam a megfigyelõje az Eskü óta, nekem kellett megakadályoznom…;
- Megölted?
- Meg. – Bár szinte biztosra vettem a diadalittas mosolyt, az nem érkezett meg; Piton csak lesütötte helyette a szemét. Lily egészen eddig Med homlokát simogatta, most azonban a vállamra siklott a keze. Elhúzódtam az érintése elõl.
- Med hogy került hozzád?
- Field valahogy megtudta, mi történt, és rám rontott, hogy megbosszulja Black halálát. Még úgy is, hogy elõtte a sárba tiporta a kölyök. Én mondom…;
- Te ne mondj semmit – szakította félbe Lily. – Mára éppen eleget tettél. Tûnj el innen, látni sem bírlak.
- Lily, én…;
- Kösz, hogy elhoztad Medet – folytatta könyörtelenül a vörös hajú lány, és a hangjában húzódó tömény gyûlölettõl még én is összébb húztam magam. Piton feleakkorának tûnt tõle, mint egy perccel korábban. – Gondolom, ezzel el is használtad azt a csöppnyi lelkiismeretedet, amid még maradt, úgyhogy biztosra veszem, hogy a soha is túl közeli idõpont a viszontlátásra.

Alig tudtam elugrani az ajtó útjából, olyan gyorsan csapta rá Pipogyusz orrára.

- Tedd le a kanapéra – fordult felém kedvesen, én meg csak álltam, és bámultam rá, hogy ilyesmire is képes azok után, aminek a tanúja voltam. De aztán a könyököm után nyúlt, úgyhogy csak úgy rohantam a nappali felé.
- Jól vagy? – ért utol túlságosan is hamar. Még volt valami a szememben, amit nem tudtam onnan kikaparni.
- Jól leszek- vakkantottam idegesen -, csak hozd rendbe a húgomat.

*


A lakás hármunknak is kicsi volt, de azért látott már ennél nagyobb tömeget is. Mégis, ahogy átöleltem az ölemben kuporgó Shirley derekét, és a vállai fölött áthajolva megpróbáltam Dumbledore szemébe nézni, úgy éreztem, nem kapok levegõt, olyan zsúfolt a szoba.
- Maga sem tudja szóra bírni?
- Nem, Sirius, attól tartok, én sem tehetek többet. Lily tökéletesen ellátta a sebeit, a lelke azonban, félek…;
- Valamit akkor is csinálnunk kell!

Shirley anyja a szívembõl szólt, még a hangereje is pontos mása volt a torkomban rekedt kiáltásnak.

- Tara, hidd el, hogy az egyetlen gyógyír Meredith állapotára az idõ. – Dumbledore könnyûszerrel nyúlt át a dohányzóasztalunk fölött, hogy megpaskolja a nõ térdét. Minden puffanás a csalódottság dobszavának tûnt. Talán csak egyetlen dologban voltam biztos egész életemben: abban, hogy az õsz professzor mindenre tudja a választ. Most viszont…; - Fogalmunk sincs, mit látott, hogy mit kellett esetleg végignéznie. Még az is lehet, hogy a szakítás után az ifjabb Black után rohant, és tanúja volt a fiú halálának.

Shirley felszisszent, majd szó nélkül két tenyere közé zárta az ujjaimat. Észre sem vettem, hogy túl erõsen szorítottam õt.

- Mit gondol, professzor úr, él még az Eskü? – Jamest csak profilból láttam, ha elõrebillentettem a fejem, de nyilvánvaló volt, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy ne kelljen a fal felé forduló Medre néznie. Vagy az állapotával foglalkoznia. A barátomból olyan rettegés áradt, amitõl megborzongtam.
- Ha Regulus valóban véget vetett a kapcsolatuknak, mielõtt meghalt, minden okunk megvan rá, hogy ezt higgyük – bólintott Dumbledore. A szakálla a földet söpörte.
- Akkor Med biztonságban van, igaz? – kérdezte Lily cérnavékony cincogással.
- Sajnos azt kell mondanom, hogy nem. Voldemort kiszámíthatatlan. Fogalmunk sincs, hogy reagál majd az események alakulására, hogy megpróbálja-e kijátszani az Esküt, ami Regulus döntése és halála után Meredith-t védi. Ne feledjük, hogy Meredith most már szabadon elmondhat nekünk mindent, amit a võlegényétõl tudott meg.
- Egyelõre nem kell ettõl tartania – morogta sötéten Shirley.
- De ezt Voldemort nem tudja, és a legjobb, ha ez így is marad. Elrejtjük Meredith-t, keresünk egy házat, ahol nyugodtan gyógyulhat a szíve, és ahol nem kell félnie az esetleges…;
- Természetesen nálunk fog lakni – vágott közbe Tara -, szó sem lehet róla, hogy visszamenjen ahhoz a szörnyeteg nagyanyjához a fekete mágia fellegvárába.
- Ez az én fejemben sem fordult meg – csitította gyengéden Dumbledore.
- Akkor ezt eldöntöttük. – Tara elégedetten állt fel. Nem vesztegette az idõt.
- Szerintem ez nem jó ötlet – szólalt meg Shirley.
- Tessék?

Shirley összement egy kicsit az ölemben, de nem hátrált meg, bár a szavait azért mégsem az anyjához intézte. Bátorítóan megszorítottam a kezét.

- Mindenki nálunk fogja elõször keresni, nem? Mi vagyunk az utolsó élõ rokonai…; legalábbis, akik még itt vannak, hogy foglalkozzanak vele. Viszont azt gondolom, hogy az, hogy Nagyapa gyáván itt hagyta ezt az egészet, még nem jelenti azt, hogy ne tehetne valamit az unokájáért. Ott a háza üresen, telepakolva védõbûbájokkal. Hol máshol lenne Med nagyobb biztonságban? Úgy értem…; valakinek mindig vele kell lennie, igaz? Amíg jobban nem lesz. Olyasvalakinek, aki meg is tudja õt védeni.
- Azt hiszed, apád és én nem vagyunk alkalmasak erre? – Tara hitetlenül meredt a lányára, de Shirley még mindig csak Dumbledore-ra nézett, aki elgondolkozva viszonozta a tekintetét.
- Anyáéknak dolgoznia kell, hogy ne keltsenek feltûnést. A fiúk, Sirius és James viszont nem dolgoznak. A nyári gyakorlatukat már letöltötték, senki sem törõdne vele, ha eltûnnének a nyilvánosság elõl. Mindketten Rend-tagok, és szeretik Medet. Én és a barátaim is odaköltözünk. Minden adott lesz. Az ismerõs környezet, a barátok, a védelem…;
- Sok igazság van abban, amit mondasz – felelte végül az igazgató.
- Dumbledore, hiszen még csak gyerekek! – Tara elesetten süllyedt vissza a fotel karfájára, látszólag csak azért, hogy egy magasságba kerüljön régi tanárával.
- Mindannyian nagykorúak, Tara. A lányod pedig okos. Azt mondom, adjunk pár napot Meredith-nek, hogy ha magához tér, maga dönthessen az esetleges költözésrõl. Addig ellátom a házatokat a szükséges védelemmel.
- De…;
- Shirley, hallottad a professzort – ragadtam meg a másik kezét is, hogy elejét vegyem a veszekedésnek. Lüktetett a fejem mindenféle könyörtelen dologtól, és csak azt akartam, hogy induljunk végre, hogy kiszabaduljak az idõrõl-idõre rám tévedõ aggódó pillantások kereszttüzébõl. - Néhány nap múlva visszatérünk erre. Nem lesz semmi baj. Te csak az unokatestvéreddel törõdj, mi majd intézzük a többit.

A többit. Az agyam valamiért az öcsém temetését varázsolta a szemem elé, és ettõl egy röpke percre nagyon fáradtnak és nemtörõdömnek éreztem magam, mert egy hülye érzés úgy fúrta magát a testembe, mintha a kizárólagos lakója akarna lenni, mintha Mednek és az egész helyzetnek nem is maradhatna hely. Ezt nem engedhettem meg. Regulusnak nem volt joga hozzá, hogy még a síron túl is elvegyen valamit Medtõl.

*


- Shirley, ne szaladj el. – A régi kviddicsreflexeknek hála azonnal utána léptem, mégis jókora elõnye volt.
- Nem szaladok – vetette oda a válla fölött. – Mondtam már, csak kimegyek teát fõzni, hogy ne csak bámuljuk Medet, ahogy mered maga elé, hanem csináljunk is valamit. Vagy legalább úgy tegyünk. Mit tudom én. – Nem volt túl nagy a házuk, úgyhogy Shirley már be is fordult a konyhájukba.
- Tudod, hogy én mit tudok? – támaszkodtam lazán a pultra, hátha bezsebelek érte egy megrovó pillantást. Még csak rám sem nézett, de ez csak megerõsítette az elhatározásomat. – Azt, hogy már megint ugyanazt csinálod, mint amit tavaly nyáron. Kerülsz, ahogy csak tudsz.
- Lehet, hogy nem tûnt fel, de most éppen nem te vagy az életem középpontjában.
- Nem errõl a szar napról beszélek, hanem az elõtte lévõ egész hónapról. Alig találkoztunk.
- Elfoglalt voltam – vágta rá.
- Igen, ezt a dumát párszor már végighallgattam, de egyre kevésbé hiszem el. És ezzel sokat mondtam, mert már az elején is azt gondoltam, hogy ökörség egy olyan esküvõ elõkészületeire hivatkozni, ami úgysem fog megtörténni…;

Erre végre felém fordult, de bár ne tette volna.
- Most már tényleg nem.

Nagyot nyeltem, ám ahelyett, hogy lereagáltam volna a síri csöndet, ami hirtelen ránk telepedett, inkább elé léptem, és megfogtam a kezét.
- Szóval? Mi az igazi oka annak, hogy megint így viselkedsz velem?
- Talán az, hogy nem sok értelmét látom ennek a mi távkapcsolatunknak – hajtotta le a fejét enyhén elpirulva.
- Azt hittem, ezt már ezerszer átbeszéltük – nyúltam az álla alá azzal a nem titkolt szándékkal, hogy szokás szerint teljesen megpuhítsam. - Már csak egy éved van hátra a Roxfortban, és ezt az ideit is olyan jól átvészeltük a levelekkel meg Roxmortsszal, ne mondd nekem, hogy…;
- Te ne mondd nekem, hogy soha sincs másik lány – csattant fel, majd eltáncolt tõlem, hogy levadássza az egyik percrõl a másikra létfontosságú teafüvet.
- Soha sincs olyan, mint te – javítottam ki zavartan. – Különben is, nem hiszem, hogy neked nem volt…;
- Biztosan nem hallottál róla, de az összes roxforti fiúvécében az áll a falon, hogy „Shirley Brooks Sirius Black barátnõje, el a kezekkel, amíg még vannak!”. A saját szememmel láttam.
- Bementél a fiúvécébe? – kérdeztem gyermeki csodálkozást varázsolva az arcomra. Csak a várva várt lesújtó pillantást kaptam, de attól sem lett jobb kedvem. – Tudod, hogy szeretlek. Ne csináld ezt velem.

Shirley egész lénye nagyon csendes lett, és bár megint körülötte voltak a karjaim, meg sem rezzent.
- Sirius – kezdte sírós hangon, amitõl elfordítottam a fejem -, ez nem szerelem. Ha az lenne, nem lenne más lány.
- De hát ezt mondom én is – feleltem szinte a szavába vágva. – Hogy nincs még egy olyan fantasztikus, mint amilyen te vagy, és…;
- Badarság. Nyisd már ki a szemed! Az orrod elõtt van, mit jelent szeretni valakit. Ott ül a nappaliban, és meg sem bír szólalni a fájdalomtól.

Dühösen letöröltem a könnyeket az arcáról.

- Az az izé, ami Med meg az öcsém között volt, az csak valami kamaszos lázadás – hadartam remegve. - Mindig is az volt. Ketten az univerzum ellen, milyen jó móka is az, satöbbi. Tudod, mi bizonyítja ezt? Med. Vagyis fogja. Majd amikor úgy kábé öt percen belül úgy igazán kinyitja a szemét, magához tér, sír egy kicsit, ahogy azt ilyenkor szokás, aztán szépen továbblép, mert rájön, hogy ez nem a világ vége, csak a pokolé, amibe bolond gyerekfejjel beleugrott. Azután meg szépen összejön Thorntonnal, akit valami különös oknál fogva sokkal jobban kedvelek a saját öcsémnél – rekedt és szûk lett a torkom, de nem volt idõm megköszörülni, mert Shirleynek most, ebben a pillanatban kellett hallania az igazságot, hogy ne szökjön ki a kezeim közül -, még úgy is, hogy az öcsém halott. A végén szül Thorntonnak egy rakás boldog gyereket, és maga is boldogan él, amíg öregen és bölcsen meg nem hal. Figyeld meg, hogy ez lesz. Jusson majd eszedbe, hogy én elõre megmondtam. Igen.

Elképesztõ módon megkönnyebbültem, amikor Shirley végre átölelt, de amikor megszólalt, és a szívembe dörmögött a pólómon keresztül, már tudtam, hogy vesztettem.
- Mielõtt még tovább tervezgetnéd Med jövõjét, szerintem találd ki, hogyan gyászolhatnád meg tisztességesen a kisöcsédet, Sirius. Ez az álvidámság…; ez sokkal fájdalmasabb és szomorúbb, mint Med zombisága.

Tényleg vesztettem. Elvesztettem. Persze nem most, hanem már nagyon régen, és ezért nem mindig okolhattam a körülményeket. Voltak napok, amikor csak magamat hibáztathattam. Ez egy olyan nap volt. Ez az a nap volt.

Vesztettem. Elvesztettem. A testvéremet.

És most már esélyem sem volt megtalálni.




1977. július – két évvel korábban
Elõször annyira bosszantotta, hogy az anyja nem számolt be neki Meredith érkezésérõl, hogy nemes egyszerûséggel csak el akart trappolni az öccse szobája elõtt, hadd lássák a kis taknyosok, hogy õt aztán nem érdekli, ha nélküle lógnak együtt. Az sem, hogy Meredith nem vette a fáradtságot, hogy kiverekedje magát a kert végébe, hogy köszönjön neki, inkább egybõl szaladt Regulushoz. Az egyre szánalmasabb és sötétebb lelkû öccséhez. És persze az sem bosszantotta, hogy…; Szóval az eredeti terve az volt, hogy zajosan bevonul a szobájába, és magára zárja az ajtót. De aztán meghallotta ezt:
-…; hát persze, de mi a fészkes fenét csinálnál, ha tök véletlenül én is sárvérû lennék? Hah? Erre adj választ! -…; és inkább lábujjhegyen osont tovább a lépcsõn, hogy aztán meg se álljon az öccse ajtajáig.
- Ha sárvérû lennél – hallotta Regulus hangját -, soha nem is találkoztunk volna.
- Roxfortos lennék – vágta rá Meredith. Sirius szinte tapintani tudta a lányból áradó haragot, még az ajtón keresztül is, de a dolog egy cseppet sem lepte meg. A két kölyök folyton ezen a témán vitatkozott. Közben persze levegõt sem bírtak venni egymás nélkül…; Rémesen idegesítõek voltak.
- Jó, de tuti nem kerültünk volna olyan szituációba, hogy beszélgessünk, és megismerjelek.
- Tegyük fel, hogy a számmisztika tanár mellém ültetett, mert egy gyökér vagy, nem tudtál viselkedni, és én voltam ez egyetlen, akirõl biztosra vette, hogy nem rángatod bele az ökörségeidbe.
- Most komolyan ezt hánytorgatod fel nekem? – Valami csattant a falon Sirius füle mellett, de a fiú meg sem rezdült a túloldalon, inkább még szorosabban tapadt a kulcslyukra. Már az sem érdekelte volna, ha az öccse váratlanul kinyitja az ajtót; ahhoz túl érdekes volt a mûsor. Nemcsak azért, mert imádta, mikor az ifjak egymást tépték, hanem azért is, mert bár ezerszer hallott hasonló mondatokat a szájukból, volt valami új a levegõben. Valami, ami miatt Sirius vágyakozva gondolt az ágya alatt rejtõzõ utazótáskára, és hirtelen nem értette, milyen jelre is vár még, hogy végre örökre elhagyja a szülõi házat.
- Nem hánytorgatok fel az égvilágon semmit, csak arra próbálok rámutatni, hogy ez az eset akkor is megtörténhetett volna, ha éppenséggel nem oda születek, ahova. Ha a szüleim ugyanazok a fantasztikus emberek lennének, csak éppen muglik, én pedig én lennék, de sárvérû. Lett volna alkalmad megismerni és megszeretni, nem igaz? Vagy inkább hozzám sem szóltál volna a családom miatt?
- Azért ültetett melléd a prof, hogy csöndben maradjak, nem?
- Ó, hogy az a…;

Léptek masíroztak Sirius felé, de egyszer csak mintha elvágták volna õket.

- Várj már – motyogta Regulus alig hallhatóan, mire a bátyja megrázkódott az ajtó elõtt, és ha nem lett volna olyan kíváncsi, rohanva menekült volna a hangsúly elõl, mert ez a kis ostobaság volt az, ami még itthon tartotta. Hogy van még remény Regulus számára. - Nem úgy gondoltam, sajnálom.

Meredith nem felelt, de Sirius maga elõtt látta az arcát, ami sugárzott attól a bizonyos reménytõl.

- Most azt várod, hogy magyarázkodjam? – távolodott el az öccse hangja.
- Azt várom, hogy elismerd, hogy igenis adódott volna helyzet, hogy megismerj – válaszolta ismét dühösen a lány. – És azt, hogy ez elég lett volna ahhoz, hogy barátok legyünk, mert engem szeretsz bennem, és nem a származásomat.
- Nem szeretlek. – Ez volt az új. Hogy hazudott. Nemcsak, mert igenis szerette Meredith-t, hanem azért is, mert már nem úgy, ahogy régen, és ezzel a két szóval valahogy azt is letagadta. De Sirius nem volt hülye. Tudta. – Kedvellek, mint barátomat. Nem ugyanaz a kettõ.
- Mi van? Ez volt számodra a mondat lényege? Az, hogy hogyan fogalmaztam meg a barátságunk mögött álló érzelmeket? Mellesleg elég baj, ha ennyi év után csak kedvelsz, mert ez az én szótáramban azt jelenti, hogy kellemesnek találod a társaságomat, de a kelleme s nem az igaz barátság tipikus jelzõje, vagy igen?
- Jó, oké, igazad van, túlreagáltam. – Regulus zavarban volt, de Meredith hála az égnek szokás szerint nem látott a mérgétõl, és észre sem vette, mert tovább puffogott.
- Remek, legalább ezt elismered, ha már a szeretetet olyan gáznak találod. Amúgy ezt is a nagy példaképedtõl tanultad?
- Hagyjál már ezzel.
- Nem hagylak, mert az elõbb egy hajszál híján elismerted, hogy nem számítana más, csak a személyiségem, és ha ezt képes vagy rólam belátni, akkor már csak egy lépés, hogy a valódi mugli származásúakról is ugyanezt gondold, és akkor…;

Sirius mögött halkan becsukódott a szobája ajtaja. Közben esetlen hálaimát rebegett, amiért Meredith-nek fogalma sincs arról, hogy Regulus teljesen belezúgott, és azért fohászkodott, hogy ez még nagyon sokáig így maradjon. Mindannyiuknak így volt a legjobb.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.