efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Szletsnapi fejezet szeretett volna lenni, vgl azonban nem lett, s taln nem is baj. Nagyon nehz volt megrni. Amikor vekkel ezel?tt meglmodtam, mg elkpzelni sem tudtam, hogy ilyen nehz lesz. De elkszlt :) J olvasst!
Taylor Swift, The Civil Wars: Safe and Sound
Kodaline: Pray
Taylor Swift: Haunted


Halott menyasszony

Tíz ujjam van. Hajam. Fejem.
Egyhelyben állok.
De csurom vér és forog a korong,
és nincs világ, és nincs megállás. Pilinszky János: Summa


Az éjszakai levegő mintha a helyére kalauzolt volna minden eltévedt gondolatot és mozdulatot. Nem botladoztam és nem szédültem, még akkor sem, amikor a Grimmauld térre hoppanáltam, pedig a szűk, sötét alagúttól folyton a hányinger kerülgetett. Ennek talán az volt az oka, hogy végre valahára megtaláltam az egyetlen pozitív tulajdonságát: elég sötét és szűk volt ahhoz, hogy elvágjon tőlem mindent, ami a mai napon történt. Aodhfin, Flame, időutazás… ezek a szavak a nagyanyám háza mögött húzódó gyepesített sikátorban maradtak, onnan próbáltak utánam vinnyogni, teljesen sikertelenül. A tüdőm megtelt oxigénnel, a lábam energiával, a fejem pedig derűlátó gondolatokkal; még a visszatérő félelemgombóc is összehúzta magát a gyomromban. Azt gondolta magában: Regulust biztos szólította a Nagyúr. Azt hitte, hazaér a megbeszélt időre, ezért nem küldött baglyot, hogy ne aggódjak feleslegesen. Helyeslően bólintottam, majd suttogva hozzátettem:
- Az is lehet, hogy elaludt olvasás közben. Olyan kimerült volt szegény, egy csöppet sem csodálkoznék rajta, ha a könyvtár helyett az ágyában kezdte volna el bújni a könyveket… Egy macska szaladt át előttem az úton, és futtában rám sziszegett, mintha a suttogásom megzavarta volna valami igazán fontosban. Vigyorogva megdörzsöltem libabőrös karjaimat, majd az édesdeden alvó Regulusra gondolva megszaporáztam a lépteimet. A tizenhármas számhoz érve elkomolyodtam. Nem igazán szerettem Regulus nélkül lépni a Black-ház küszöbére, mert Mrs. Black túlságosan kedvelt engem, és hajlamos volt elképesztő módon rám telepedni, ha nem volt velem a fia, aki már gyakorlottan hárította a duruzsolását. Leginkább ezért találkoztunk főként a Hölgy otthonában, és ezért menekültünk Skóciába, Aodhfin paróki… Csatt. Volt-nincs. Leginkább nincs. Nincs helye. Nem itt és nem most. Soha többé. Ha mégis egyedül kellett tiszteletemet tennem a kúriában, mindig buzgón imádkoztam, hogy Sipor a ház asszonyának távollétéről tájékoztasson először. Nemrégiben azonban elérkezett a nap, amikor Mrs. Black maga osztotta meg velem a biztonsági varázslatokat, arra az esetre, ha „olyan helyre kell menekülnöm, amely olyasmitől is megóv, ami a szokott búvóhelyeken veszélyt jelentene” - azaz, ha egy hirtelen döntéssel teljesíteném az álmát, és átállnék az ő oldalukra. A meglepetésként kapott tudást még sosem használtam fel, mert egy kicsit árulásnak éreztem, hogy olyasmivel éljek, amivel tulajdonképpen megvesztegettek. A kilincshez érve azonban ezúttal elbizonytalanodtam; Regulusra gondoltam, és minden viszolygásom elszállt. Egy halálfaló menyasszonya voltam, sokak szemében már ez is felért a köpönyegforgatással, mi hát ehhez képest az, hogy gond nélkül tudok bejutni a hírhedt Black-házba? Ennek ellenére most is hezitáltam. Néha muszáj volt beszélgetnem egy kicsit a leendő anyósommal, mert öntudatlanul kottyantott el nekem dolgokat, amiket Regulus elől elhallgatott – és olyasmiket is, amik a Rend hasznára váltak. Mivel nem Regulus osztotta meg velem őket, bátran tovább adhattam… Már régen szántam rá magam az ilyen információgyűjtő csevejre, annyira össze voltunk gabalyodva hites vőlegényemmel, végül azonban arra jutottam, hogy ez a mai látogatás nem megfelelő alkalom erre, sem a késői óra, sem pedig zilált külsőm miatt. Váratlanul ért, hogy lenézve olyan élesen láttam magamon minden kosz- és vérfoltot, de már nem tudtam, és nem is akartam visszafordulni. Ahhoz képest, ahogy Regulus tegnap kinézett… Elhessegettem a gondolatot: inkább erőt vettem remegő kezeimen, és elegáns pálcaintésekkel beengedtem magam a házba. Egy ugrással bent termettem az előszobában, és az ajtónak dőltem, hogy kifújjam a levegőt, amiről azt sem tudtam, hogy visszatartottam. Mozdulatlanul hallgatóztam mindaddig, amíg megbizonyosodtam róla, hogy senki sem vette észre a jogtalan behatolást, majd lábujjhegyen elindultam a lépcső felé.
- Úrnőm nincs itthon. Néma sikkantással csapódtam a falnak, miközben az egyik kezemet a rémülettől dobogó szívemre, a másikat pedig a lehorzsolódott könyökömre szorítottam.
- Sipor! – sipítoztam a normálisnál egy oktávval magasabb hangon. - A frászt hoztad rám. Édes Istenem, de megijedtem tőled. Huh.
- Úrnőm házon kívül van – ismételte robotként azon a hangon, amit utoljára akkor hallottam tőle, amikor majdnem meghalt Regulus ágyán. Abban a pillanatban, hogy a párhuzam megfogalmazódott bennem, megállt a szívem, és bár a logika azt diktálta volna, hogy a manó hogyléte felől érdeklődjek, félőrült módjára rohantam fel a szőnyeggel borított lépcsőfokokon, hogy találkozzam végre a gazdájával. Valami borzasztó megszokásból megtorpantam Sirius szobája előtt, és az ajtaja felé fordultam, hogy megigazgassam a félfára ragasztott dacos feliratokat. Regulus mindig dühös volt rám emiatt, és amint elmentem tőlük, újra az eredeti rendetlen helyzetbe gyűrte mindet, de most… most egytől egyig tökéletesen álltak, mintha Regnek nem lett volna ideje a mi néma, gyerekes kis háborúnkra, vagy mintha… mintha feladta volna. A gondolattól visszatért a reggeli rossz előérzetem; a szám bizseregni kezdett Regulus csókjától, a fülemben az a szó csengett, és az érte tett ígéretek… Nem értettem, hol voltak eddig ezek az érzések, de most, hogy belém robbantak, megtántorodtam tőlük. Ha nem kapaszkodom meg a kilincsben, azzal a lendülettel száguldottam volna tovább Regulushoz, feltéptem volna az ajtaját, és nem érdekelt volna semmi sem, csak hogy ott legyen. Így azonban volt egy másodpercem józanul végiggondolni a dolgot, számba venni, mi mindenen ment keresztül tegnap, és megállapítani, hogy semmi szüksége rá, hogy őrjöngve törjem rá az ajtót. Úgy osontam tovább, mint egy tapintatos szerelmes. Tudtam, hol nyikorog a folyosó padlója, tudtam, mikor reccsen az ajtó, tudtam, hogyan kell leülnöm az ágyára, ha nem akarom felébreszteni… Az ágya be volt vetve, de csak úgy a látszat kedvéért, ebből tudtam, hogy Regulus csinálta. Hogy mikor és miért? Nem tudtam. Regulus ugyanis nem volt a szobában, és ekkor már levegő sem. Hisztis liba – torkolltam le magam az ájulás határán. – Talán még nem ért haza. Egy halálfaló barátnőjének lenni nem leányálom… - mondta egy alkalommal, amikor zokogva ápoltam a sebeit, mert egy teljes napra eltűnt. Képtelen vagyok hozzászokni – feleltem az ölébe gömbölyödve, mire megígérte, hogy igyekszik mindig üzenetet hagyni, akkor is, ha nem küld baglyot. Valóban, amint elmúlt a szédülés, megpillantottam a takaró ráncaiba gyűrt fehér lapot, épp Mardekár sötétzöld címere fölött. Erőltetett nyugalommal huppantam le az ágyra, és utána nyúltam, de már akkor láttam, hogy egy aprócska pacán kívül az égvilágon semmi sincs rajta. Csalódottan dőltem hanyatt, hogy legalább Regulus illata vegyen körül, majd remegő kézzel, óvodás módjára forgatni kezdtem a lapot, valami kódolt üzenet után kutatva. Ekkor jelent meg az ágy lábánál Sipor. Reménykedve ültem fel, de az érzés szinte azonnal cserben is hagyott, amikor végre alaposabban is megnéztem magamnak a manót. Sipor sosem volt egy manószépség, már ha létezik egyáltalán ilyesmi, ezúttal azonban különösen görbének tűnt, és ráncai olyan sokat mélyültek, mióta utoljára találkoztunk, mintha évtizedeket öregedett volna – szinte magam előtt láttam a bennük megülő könnycseppeket. Csakhogy a könnyeket nem csak odaképzeltem. Sipor hangtalanul zokogott, apró testét rohamokban rázta a szomorúság.
- Sipor? – Pókmászásban a takaró széléig küszködtem magam, és félénken megérintettem a füle hegyét. – Mi történt?
- Regulus gazdám…
- Mi van vele? – szorult össze a torkom. Most már én is sírtam. - Baja esett? Üzent valamit?
- Üzent – bólintott megkönnyebbülten, majd elernyesztette ökölbe szorult kezeit. Olyan volt, mintha parancs ellen cselekedne… vagy inkább, mintha nem tudná eldönteni, azt teszi-e. A látványától öklömnyire szorult a gyomrom. – Szavakat üzent, Meredith kisasszony. Sipor nem értette őket, nem is érti, de azt hiszi… Sipor biztos benne, hogy Regulus gazdám azt akarta, hogy Meredith kisasszony elolvassa a levelét, de Sipor nem tudja, szabad-e…
- Sipor, ide figyelj. – Bár én magam is nyárfalevélként reszkettem, erőltetett határozottsággal lefogtam csapkodó karjait, tenyeremmel pedig lassan letöröltem a sós foltokat az arcáról. – Meg kell nyugodnod. Ismersz engem, igaz? Tudod, hogy Regulus szeretett… - Meghűlt a vér az ereimben, nem tudtam elég gyorsan folytatni a mondatot, hogy meneküljek a jeges félelemtől, ami elöntötte a szívemet. -… szeret engem. Tudod, hogy nincsenek előttem titkai, ugye?
- Sipor tudja.
- Akkor el kell mondanod azokat a szavakat. Muszáj, Sipor – tettem hozzá a könyörgéstől elcsukló hangon.
- Gazdám azt mondta, Meredith kisasszony rögtön tudni fogja, mit kell tennie… Azt mondta, Sipornak meg kell jegyeznie minden egyes szót, hogy a kisasszony emlékezzen. Azt mondta… Gazdám azt mondta… - Fuldoklóként nyeldekelt, kidülledt manószemeivel kétségbeesetten bámult rám, körmei az alkaromba vájtak. – Konyha, apa, halál… föld. Nem tudom, a döbbenettől engedtem-e el, vagy csak meglepődtem, milyen váratlanul ernyedt el a teste, de Sipor egy pillanat múlva már a padlón kuporgott, egyetlen apró gombóccá gömbölyödve. - Sipor, kelj fel, menj ki a szoba elé, és várj meg ott. Megértetted? Várd meg odakint, amíg elolvasom a levelet. Ez nagyon fontos. Semmiféle gyengédséget nem mutattam felé, pedig nem voltam a gazdája, nem volt jogom ilyen hangot megütni vele szemben – mégis, egy szó nélkül felküzdötte magát a földről, és kisántikált a szobából. Valamilyen csoda folytán a testem képes volt elvonszolni magát Regulus íróasztalának lábához; egészen odakucorodtam, mint egy viharban rettegő kisgyerek, és a széknek támasztottam a homlokom, úgy dúdoltam a jelentéktelen kis pacának összeszorult szívvel egy régi emlék dallamát:
- Mondd, miért ilyen pokoli nehéz elveszíteni valakit? A gyűrött papír varázsütésre kisimult, majd megtelt Regulus szálkás betűivel. Nagyokat pislogva meredtem a szavakra, anélkül, hogy valóban láttam volna őket, aztán nagyon tág lett a világ, és én nagyon kicsi benne, úgyhogy ösztönösen bebújtam az asztala alá, a székét pedig magamra húztam. - Lumos – nyögtem az első sorokat bogarászva. Drága Med!
Azt hiszem, ismerlek egy kicsit, úgyhogy tudom, hogy ha meglátod, hogy búcsúzom, azonnal el akarod majd dobni ezt a levelet, valami világmegváltó gondolattól vagy egyszerűen a dühtől vezérelve… Arra kérlek, ne tedd. Hallgass meg, bogaram, mert hidd el, hogy most mindkettőnknek erre van szüksége.
Szóval itt volnánk, igaz? Arra már rájöttél, hogy ez egy búcsúlevél, de szeretném, ha azt is értenéd, miért. Nehéz elmondani, majdnem olyan nehéz, mint amilyen ma reggel volt otthagyni Téged, és hagyni, hogy azt hidd, még visszajövök, miközben tudtam, hogy ahová megyek, onnan még soha senki sem jött vissza. Valószínűleg én sem fogok, de kérlek, ne légy mérges, mert ha egyszer túljutsz a szokásos körökön, ezer százalék, hogy büszke leszel rám.
A barlangba megyek, Med, hogy… Tudod te azt. Mindig mondogattad, hogy nincs hátra, csak előre, de tegnap eltört bennem valami, amit még Te sem tudtál összeragasztani, mert minél jobban próbáltad, annál inkább éreztem, hogy többé már nem érdemlem meg. Rájöttem, hogy mit kell tennem, hogy legalább egy kicsit megmentselek Téged a szörnyetegtől, akiért valaha annyira rajongtam, és segítsek Neked megmenteni mindenki mást. Ugye, milyen bátran hangzik? Pedig félek, Med, olyan nagyon félek, mert szeretlek. Istenem, mennyire szeretlek! Tudom, hogy csaltam, mert harmadszorra nem valami elképesztően különleges alkalommal mondtam el Neked, mint ahogy azt ígértem, de szeretném, ha tudnád, hogy nem tudtam másként búcsúzni Tőled, és nem hagyhattalak itt úgy, hogy nem teljesítettem be a szeretetbűbáj rám eső részét. Nem szeretném, hogy úgy érezd, örökre magamhoz láncoltalak, de igazából önző vagyok, és rettegek a gondolattól, hogy ha már nem leszek, mást is szeretsz majd úgy, ahogyan engem. Emlékszel az idióta mugli filmekre, amiket megnézettél velem? Olyan könnyedén mondták búcsúzóul: azt akarom, hogy boldog légy!, miközben a valóságban pokoli nehéz, Med, mert miközben semmi mást nem kívánok Neked, csak tengernyi boldogságot, nem akarom, hogy azt mással éld át.
Nem terveztem, hogy ilyesmiket írok, szerettem volna hagyni, hogy szabad szívvel dönts. Ha nem szeretnéd beteljesíteni a varázslatot, csak annyit kell tenned, hogy nem mondod el nekem harmadszor – a halálom után amúgy sem lesz sok időd rá, csak annyi, amíg a világ élőnek hisz. Vagyis tulajdonképpen mit tudok én erről? Csak egy hülye állat vagyok, aki tizenöt évesen elmotyogott egy ősi varázsigét, anélkül, hogy megértette volna. Most már túl jól értem. Érzem. Jó lenne, ha te is éreznéd, mert elég klassz… Csodálatos, Med. De nem kell kimondanod, érted? Ne mondd ki, és lehetsz újra igazán szerelmes. Jó ég, kit hülyítek? Mondd ki, mert szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, és akarom a szíved, hogy ne haljak meg teljesen, akarom, hogy legyen egy hely, ahol úgy emlékeznek rám, ahogy csak Te tudsz. Vagy dehogyis akarom. Csak szeretném.
Ne haragudj, bogaram. Tényleg gonosz vagyok, és csak magamra gondolok, pedig olyan lehetetlennek tűnik ez, mert csak Te jársz a fejemben. De talán, ha elpusztítom a medált, jóváteszek mindent; azt is, hogy erre az életre kárhoztattalak az önzőségemmel, és nem engedtem, hogy elengedj, amikor még lehetett volna.
Regulus – gondoltam vinnyogva -, nem tudod, hogyan kell elpusztítani. Azt a részt már nem vártad meg, hát nem érted? Mit műveltél? Mit műveltél, édes jó Istenem… A saját gondolataim elviselhetetlenek voltak, és nem volt mibe kapaszkodnom, csak Regulusba: abba, amit itt hagyott nekem magából. Sajnálom. Azt gondoltam, férfi leszek, és nem érzelgősködöm, mert fontos dolgokat kell tisztáznunk, hogy legyen értelme a halálomnak. Nagyon ügyesen kell majd viselkedned, hallod? El is mondom majd Neked mindazt, amit tudnod kell, de muszáj…
Ez az, amit muszáj: Szeretem, ha nem szenvedsz a szárítóbűbájokkal, és hagyod, hogy a hajad hullámosra száradjon. Szeretem, hogy nem hiszed el, mennyire gyönyörű vagy, és hogy mindig azt hajtogatod, azért pepecselsz annyit a tükör előtt, hogy a rosszból a legjobbat hozd ki, hogy ne kelljen miattad szégyenkeznem, közben pedig nem veszed észre, hogy a barátaimnak utánad csorog a nyála. Szeretem, ahogy a szemed színe játékosan vált szürkéről kékre, attól függően, hogy mit viselsz, vagy éppen mire gondolsz, és szeretem, hogy amikor rám nézel, egészen elmélyül a kékje, mint soha máskor. Szeretem, hogy még most is elpirulsz, ha hozzád érek. Szeretem, ahogy a gyűrűt nézegeted az ujjadon, és szeretem a gondolatot, hogy egyszer a feleségem lettél volna. Szeretem, hogy szeretsz, és szeretlek szeretni. Szeretlek, Meredith Maeve Field, talán azóta, hogy hétévesen rám rontottál a könyvtárban. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, ott töltöm a mai napot, mert nem is tudtam volna máshová menni, hogy valahogy Nélküled is Veled lehessek. Van ennek értelme? Remélem, igen.
Szeretném, ha fognád a kezem, amikor meghalok, de félek, nagyon félek, hogy amilyen önző vagyok, magammal rántanálak. Semmit sem bánok, ami kettőnkkel történt, csak azt, hogy így kell végződnie, hogy össze kell törnöm a szíved. Olyan erős a vágy, hogy széttépjem ezt a levelet, és hozzád repüljek, de valahogy mégsem tehetem, éppen azért, mert ennyire szeretlek. Ez az, amit még el kellett mondanom, itt ér véget a búcsúm. Gondolj arra a percre a konyhátok padlóján, ha nagyon fáj, és engedd majd, hogy megfogjam a kezed ott, ahol leszek, mert hinnünk kell, hogy ez lehetséges. Emlékszel, mikor hozzám bújtál vigasztalásért, miután megbántottalak? Ott leszek, Med, mindig ott leszek, csak ne engedj el, mert én sem engedlek el soha.
Ez lenne a tökéletes zárómondat, igaz? Mármint persze, Te ennél százszor, ezerszer szebbet írnál nekem, de ha azt vesszük, hogy rólam van szó… Tudod, mire jöttem rá? Képmutató vagyok. Lehet, hogy gyönyörű szavakkal búcsúznál tőlem, de az arcodba vágnám őket, mert annyira fájna, hogy csak attól lenne jobb, ha bánthatnálak érte, hiszen akkor még itt lennél, hogy bántsalak. Megint össze-vissza beszélek. De hidd el, ezt érezném, ha a helyzet fordított lenne. Most mégis arra kérlek, azért könyörgöm minden őszinte szerelemmel, ami ebben a felemás szívemben van, hogy légy nagyon bátor. Pofátlanság, tudom. Utálom is érte magam, mert tisztában vagyok vele, hogy nekem nem lenne hozzá erőm – ugyanakkor azt is tudom, hogy Benned milliószor több van, hiszen annyival, de annyival jobb ember vagy nálam, és rengetegen vannak, akiknek szüksége van Rád. Utasítgatni foglak, mert egy szemétláda vagyok, de ezzel annak a tengernyi embernek szeretnélek megmenteni, akik még itt maradnak, hogy szeressenek azért, aki vagy.
Először is, Med, az Eskünek életben kell maradnia ahhoz, hogy biztonságban légy. Erre egy megoldásunk van: azt kell mondanod, hogy szakítottam Veled. Ha csak úgy meghalok, ki tudja, mit sütnek ki ezek a mocsadékok? Természetes halálról… mármint olyanról, ami nem merénylet miatt következik be, szó sem esett az Esküben, és biztos vagyok benne, hogy a Nagyúr megkapaszkodna ebben a kibúvóban, ha el akarna hallgattatni Téged. Kitalálna valamit. Ráadásul ez egy szokatlan Eskü, még sosem volt rá példa… biztosan tele van kiskapukkal, amikről álmodni sem merünk, úgyhogy olyasmire kell építenünk, amit több ponton is egyértelműen leszögeztek a nagyfőnökök, amikor kimondták az Eskü szavait: a szakításra.
Azt hiszem, nem lesz olyan nehéz elhitetned velük, hogy ez történt, mert mostanában sokat veszekedtünk. Nagyanyád is hallotta, mások is hallották, van elég tanú, és Mrs. Noble a tegnapi dolgokkal is tisztában van, akkor is hangosan vitáztunk… Ráadásul kilopóztam a házatokból, mint egy bűnöző; mi a frászért tettem volna ekkor taplóságot, ha nem azért, mert éppen összetörtem a szíved, és nem volt képem a Vén Patróna elé állni a darabjaival?
Jó ég, sajnálom. Ez most olyan, mintha direkt örülnék annak a sok feszültségnek és marakodásnak, amivel az utóbbi időben nem spóroltunk, pedig sajnálom. Sajnálom, Med. Azzal hitegetem magam, hogy egyikünk sem tehet róla, hogy nehéz idők járnak, de valójában én tehetek az egészről és ez a bomba, ami egyre csak nőtt bennem, most pedig felrobbant. Szenvedtem az élettől, aminek Te voltál az egyetlen értelme, és Te lettél az is, akin minden vergődésem csattant. Hála annak a Te Istenednek, hogy legalább ennyi hasznod lesz az egészből. Alá tudod támasztani azt, amit mondasz, el tudod velük hitetni, hogy eldobtalak magamtól. Azt mondják, a jó hazugság igazságon alapul… Sajnálom. Med. Ezt is úgy sajnálom. Mármint… Mindegy. Szóval mondd el, ami történt, mondd el, hogy nem bírtam tovább a lelkiismeret-furdalással, és meg akartalak menteni Téged a démonaimtól. El fogják hinni. Bella, Rabastan, a Nagyúr… Nem lesz okuk kételkedni, szóval nem ez lesz a nehéz, hanem a következő lépés.
Be kell adnod neki, hogy el akartam menekülni innen, de valaki rájött a halálfalók közül, és megölt engem az árulásért. Talán megkattantam egy kicsit, és egyenesen házhoz mentem valakihez, azzal a be nem ismert szándékkal, hogy megölessem magam? Ez bonyolult? Egyszerűbb lenne az öngyilkosság? Merlinre, nekem ez nem megy, kettőnk közül Te vagy a zseni. Nevetséges, hogy segítened kell, hogy segíthessek Rajtad. Szánalmas vagyok. De Med, a halálom nagyon fontos, mert ez az igazság, és az egyetlen út, hogy jól jöjjünk ki belőle az, ha a saját érdekeinknek megfelelően tálaljuk. Árulónak kell tűnnöm, hogy a haragjuk ne Rajtad csattanjon.
Rád bízom, hogy csinálod, de ezt a két dolgot mindenképpen kösd a lelkükre, miután elégetted ezt a levelet: szakítottam Veled, aztán meghaltam.
Azt kívánom, bár hazugság lenne.
Azt kívánom, bár… De mindegy. Túl okos vagy Te ehhez. Meg fogod oldani egyedül is, csak akartam adni egy lökést, és beleverni abba a tudós fejedbe, hogy nem omolhatsz össze, amíg nem vagy biztonságban. Ne merészelj összetörni, hallod? Ezeket a dolgokat meg kell tenned. Ha nem magadért, hát a tieidért. Elmondhatsz majd nekik mindent, érted? Mindent, amit tőlem tudtál meg. Szeretek arra gondolni, hogy ettől egy kicsit jobb lesz a világ, amiben élsz. Téged is szeretlek. Legyen elég ez a két dolog, hogy tovább menj. Kérlek, ne add fel. Küzdj még. Helyettem is. Magadért is. Értem is.
Így a végére rájöttem, mi a tökéletes zárómondat. Nem is mondat, csak egy szó… van erre valami irodalmi kifejezés.
Végszó, igaz? Ez az? Ami előtt a színészek nagy levegőt vesznek, kimondják, és aztán gördül a függöny? Jól emlékszem? Jól érzem? Ez is mindegy lenne, ha kapnék levegőt. Ha ki tudnám mondani. Egyedül csak azzal a bizonyos függönnyel nem lesz gond: azt elintézik helyettem, csak időben oda kell érnem.
Idő… Ideje indulnom. Nem akarom, hogy véletlenül ideérj, rám ronts, és eltántoríts attól, hogy egy jó célért haljak meg, mint valami nemes lelkű gyilkos.
Igazából persze mindennél jobban szeretném, ha most betoppannál ide, úgyhogy…
Nagy levegő, végszó, függöny: szeretlek. Regulus Arcturus Black
Egy másodpercig hitetlenül meredtem a levélre, miközben a gondolataim néma lázadással hadarták, hogy ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg Vele. Aztán lepergett ez a luxuspillanat, amikor még volt bennem egy csipetnyi naivság, amivel kételkedni tudtam, és elpusztult bennem az utolsó gyermeki sejt is. Meghalt, pont, mint Regulus. Indulnia kellett. Miért? – kérdezte volna a bennem lakó gyermek, ha nem lett volna szürke az arca a haláltól. Regulusnak indulnia kellett – motyogtam a csöppnyi testnek. - De mikor? Olyan gyorsan vetődtem ki az asztal alól, hogy lefejeltem a szék sarkát; valami vörös és ragacsos csorgott a szemembe, amit azon nyomban le is a töröltem az első kezem ügyébe akadó dologgal. A vérem elmaszatolta Regulus szavait, majd felgyújtotta őket. Nem, én gyújtottam fel. Mert Regulus azt mondta. Mert dühös voltam. Mert Regulus szájából akartam hallani őket. Mert nem akartam hallani őket soha, soha, soha. Az öklömmel a halántékomat dörzsöltem, hogy kiűzzem őket a fejemből, a talpammal pedig a lángoló papírdarabokat tapostam, de felgyulladt a talárom széle, és olyan forró volt a lábam alatt a talaj, mintha hideg vízben ácsorognék.
- Sipor. – A torkomból sikítva gurgulázó betűkből a legnagyobb meglepetésemre egy név bukkant elő. Pont az a név, aminek a gazdája a földet locsolta körülöttem mindenféle ördöngös manóbűbájjal.
- Meredith kisasszony vérzik – mondta szemrehányóan, de nem nézett rám; azt hitte, ha lehajtja a fejét, nem látom, hogy igazából a szemével öntözi körülöttem a padlón parázsló foltokat. Elöntötte a szívemet a hála, amiért helyettem sírt, amikor én nem sírhattam, csak menetelhettem. Mindig előre, sosem hátra, kézenfogva a lelkemet elöntő ocsmány reménnyel, amit vérző karjaim láttán lassan magához ölelt a visszás diadal.
- Nem baj, Sipor – feleltem mosolyogva. – Szükségünk lesz rá.
*
Felnőtt boldogság, így hívnám ezt az érzést, ha nem töltene ki a fejem búbjától a lábam hegyéig. Vagy inkább úgy: bölcs boldogság, mert ez még alliterálna is. Nincs kedvem kacarászni vagy ugrabugrálni, pedig mindkettő ősi szokásom direkt azokra az alkalmakra, amikor valami igazán nagy öröm ér. Most csak mosolygok, és szorítom Regulus kezét; a vőlegényem kezét. Talán a körülmények tették az egészet ilyen csendessé és komollyá, talán mi magunk értünk meg rá ilyen nagyon – nem számít. Menyasszony vagyok. Férjhez fogok menni a fiúhoz, akit mindennél jobban szeretek, az egyetlen emberhez, aki miatt még szilárd talaj van a lábam alatt. A szilárd talaj most lépcső, puha szőnyeg, mert Regulus felfelé vezet engem, egyenesen a szobájába, ahol egy manó lebeg élet és halál között. Ettől ki kellene józanodnom, de nincs rá szükség, mert furcsa módon így is sokkal jobban jelen vagyok a pillanatban, mint valaha. Az öröm mellett elfér a fájdalom és az aggódás; erről szól az élet. Az enyém még inkább, mint bárki másé.
- Bemenjünk? – kérdezi Regulus, majd egészen felém fordul, és a szájához szorítja a tenyeremet, hogy puhán belecsókoljon. A mozdulatban annyi szeretet van, hogy egy kicsit meg is szédülnék, ha nem lennék tőle olyan nagyon valóságos.
- Nincs más út, csak előre – felelem határozottan, majd elsimítom kócos haját a homlokából.
- Amit mondtam, hogy szörnyen néz ki… azzal nem vicceltem. – A tenyere, ami nem zárja bilincsbe a kezemet, már a kilincs fölött lebeg, de Regulus az arcomat kémlelve toporog az ajtó előtt.
- Segíteni szeretnék. Bármi is van vele, bármi is történt abban a barlangban… Megbirkózom vele.
Regulus bólint, de mégsem mozdul, amíg tüntetőleg előrébb nem araszolok.
- Nem tudom, mi lenne most a jobb… - kezdi már akkor, mikor még csak Sipor lábujjait látom. – Fel kellene ébresztenünk, és keresztkérdésekkel vizsgálni, hogy minden rendben van-e a fejében, vagy inkább… - Élesen szívom be a levegőt, amint elém tárul a megkínzott manótest minden részlete, Regulus pedig elharapja a mondat végét. Nem mintha tele lenne fizikai sérülésekkel, egyszerűen csak valahogy az egész létezése rettegést köpdös a világba, még úgy is, hogy nincs eszméleténél. Amennyire csak remegő lábaim engedik, közel osonok az ágyhoz, és kapkodva végigsimítok a manó ráncos arcán. A bőre egy kicsit mintha melegebb lenne a kelleténél, de egyébként semmi olyasmit nem látok rajta, amit azonnal kezelnünk kellene. Egy pillanatra azt kívánom, bár belenézhetnék a lelkébe is, de aztán úgy végigborzong rajtam valami ösztönös félelem, hogy azonnal el is felejtem a gondolatot.
- Szerintem hagyjuk aludni, amíg lehet – suttogom, miközben alig tudatosul bennem, milyen erősen markolom Regulus ujjait. - Talán tehetnénk vizes borogatást a fejére…
- Kötve hiszem, hogy most bármiféle víz közelében akarna lenni – vágja rá sötéten, és ezúttal ő szorít meg engem. Az erő nem az enyémhez hasonló gyengeséget rejt, hanem tömény bosszúvágyat, ezt jól tudom.
- Akkor üljünk le ide a sarokba, és meséld el végre, mi történt pontosan ezzel a szerencsétlen teremtéssel.
- A Nagyúr elvitte ebbe a fura barlangba valahol a tenger közepén. Azt hiszem, muglik nem találhatnak rá, mert az alapján, amit Siporból kiszedtem, teljesen zárt… valami ősi mágikus hely lehet, tele sötét varázslattal, amiben az a tetű lubickolhat. – Olyan régen ismertem már Regulust, de ilyen hangon még sosem hallottam Voldemortról beszélni. Ijesztő, az igaz, mert tele van maró gyűlölettel, keserűséggel és mérhetetlen csalódottsággal, valahogy mégis melegebb lesz tőle a szobában. – A falakat kívülről vérrel lehet megnyitni egy benyúló sziklaszirtről. Egy ártatlan vérével, ha jól sejtem. Sipor azt mondta, odabent egy óriási tó van, tele halottakkal, a tó közepén pedig egy tál, tele egy borzalmas itallal. Sipornak ki kellett innia, hogy a Nagyúr aztán elrejthessen valamit a tálban, de Sipor azt már nem látta rendesen, mert nagyon szomjas volt, és nagyon szenvedett attól a borzasztó löttytől, de inni csak a tóból tudott, és akkor lerántották azok a szörnyek, és…
- Elég – szakítom félbe csendesen, majd az ölembe húzom a fejét, és átölelem a reszketést, ami most ő maga. Az aranyvérű fiú, aki majdnem sír a szolgálójáért. – Inkább mondd el, hogy menekült meg.
- Emlékszel arra, amit a Mungóban meséltem? Hogy olyan csúnyán ráparancsoltam, hogy jöjjön haza? Ez mentette meg, ezért tudott visszajönni ebbe a házba… Anyám egy vidéki rokonnál van a hétvégére, de amint hazaér, nagy vonalakban kitálalok neki az egészről. Sipor a külvilágnak már nem létezik. A Nagyúr nem tudhatja meg, hogy él, nem tudhatja meg, hogy elkotyogta nekem a mocskos kis titkát.
- És mi? Mi mihez kezdünk vele? – sóhajtom alig hallhatóan, mert valójában nem akarom tudni.
- Elmondjuk Aodhfinnek. Ő biztos még többet kapizsgál a dologból, hála a flancos emlékeinek… - Regulus hirtelen kinyitja a szemét, már az sem érdekli, ha kicsordulnak azok a fránya könnyek; lágyan érinti meg az arcomat, a tekintete azonban keményen tartja fogva az enyémet. – Med, biztos vagyok benne, hogy egyszer oda akar majd küldeni, hogy megszerezd azt a valamit, amit Voldemort elrejtett, ráfogja majd, hogy ez a Nagy Pusztító Terv része, de meg kell ígérned, hogy sosem mész oda. Ígérd meg nekem…
*
A hullámok a lábaimat nyaldosták, és meg-megcsúsztam a vizes sziklákon, ahogy a minden ízében remegő Sipor után botladoztam egy érdes kőfal mentén. Nagyon sötét volt, mert bár közel volt a szabad ég, a hegynek ebbe az eldugott előszobájába nem hatolt be a sápadt holdfény. A sötétség megijesztett, de mivel ez a félelem eltörpült a mellkasomban dúló vihar mellett, nem törődtem vele. Siporét azonban nem hagyhattam figyelmen kívül, különösen akkor nem, amikor végül megtorpant a perem egy szélesebb szakaszán, és amilyen távolról csak lehetett, a falra mutatott:
- A bejárat. Abban a pillanatban nagyon sok mindent kellett volna megbeszélnem vele. Mikor jött ide Regulus? Hogyan? Vele voltál? A szívem mélyén azonban mindegyik kérdésre tudtam a választ, és meg sem próbáltam minden szörnyűség és fájdalom ellenére valahogy visszabotorkálni a józaneszemhez. Nem érdekelt. Az sem, hogy kegyetlen vagyok egy rabszolgasorban tengődő lénnyel, aki sosem bántott, és az sem, hogy a vőlegényem utolsó kívánsága ellen cselekszem. Bármi állt abban az átkozott levélben, amivel szétcincálta és megtaposta a létezésem, nem érdekelt. Nem érdekel. Úgyhogy végül csak biccentettem a manónak, majd szelíden megkértem, hogy várjon meg, és a karomról a sziklákra dörzsöltem a vért. Már megalvadt, így nagyon erősen végig kellett húznom az érdes falon, hogy újra felnyíljanak a sebek, de ez sem számított, mert valójában be sem forrtak soha. A barlangban világosabb volt, mint odakint, ahol Sipor vacogott könnyes szemekkel, ezért habozás nélkül indultam meg az új sziklaperemen. Zöldes fényben játszott minden, pont, ahogy Harry emlékezett; a fény a tó közepén magasló apró szigetről szűrődött felém. A szigeten senki sem várt engem, ezt már innen láttam, mégis, úgy tűnt, ha tovább tapogatózom a fal mentén, elérek egy olyan pontot, ahol közelebbről is szemügyre vehetem. Ahol találhatok egy csónakot, mélyen a vízbe eresztve, hófehér halottkarok szorításában… Odalent vergődik valaki. Levegőért szalad. Értem nyúl, ha megkeresem, és visszahúz… visszahúzhatom. A fejemben csönd volt. Caitlin hangja rettegve lapult meg egy sötét sarokban, és én gondolatban megtapostam ezt a gyáva hallgatást, mert bűzlött az aggodalomtól, és el akartam oltani. Olyan csönd volt mindenütt… olyan mérhetetlen csönd. Cseppet sem hasonlított az emlékben, abban a távoli, iszonyatos titkokat rejtő szobában hallott elszánt suttogásra. Nem voltam egy meg sem született kamaszfiú. Nem voltam Dumbledore. Nem voltam Regulus se. Egyedül voltam. „Voldemortban bizonyára fel sem merült, hogy egy tizenhat éves gyerek eljuthat ide.” - Nem gondolta, de megtörtént – suttogtam alig hallhatóan, mégis ezer visszhang verődött vissza rám, amitől a falhoz lapultam. – Meg fogom akadályozni – mondtam a hangoknak most már határozottan, aztán hagytam, hogy a terv nélküli gondolat kiáltásként szökjön ebbe a vakvilágba: - Invito Regulus Black! Remegtem. Féltem. Sírtam. Úgy zokogtam, hogy a fuldoklásom elnyomta a megtörő víztükör zaját, így hát csak meredtem a kiemelkedő alakra döbbent reménnyel. Sirius nem jött elő a függöny mögül. Regulus igen. Alig néhány lépésre volt tőlem. A kezét nyújtotta felém. Sötét haja volt és sápadt bőre, és nem akart már mást, csak velem lenni. Nem akart már hős lenni. Én sem. Ugyanazt éreztük, mint mindig. Letérdeltem a víz mellé, majd előrehajoltam a szívemmel és a mosolyommal, hogy megfogjam a kezet. A szakadt pulóverem megérintette a vízfelszínt, ahogy szinte lebegve nyújtózkodtam az alak felé, azután valóban lebegtem, puha karok tartottak fent, és Regulus felé sodortak, tálcán vittek neki, tálcán vittek a halálnak… - NEM! NEM! NEM! NEM! – A bokámat meleg ölelte körül. A hosszú ujjak bilincsként fonták körbe, és húztak visszafelé: a fénybe, ahol vak voltam, ahol semmi keresnivalóm nem volt. Ordítottam, sírtam, fájtam; jobban, mint mikor a sziklák lehorzsolták a hasamról a bőrt, jobban, mint mikor a fehér kezek visszarántották a fejem a vízbe, és egy pillanatra nem kaptam levegőt, jobban, mint amikor a dühödt kiáltásokat zokogás váltotta fel, és bezárult az ajtó köztem és a zöld fény között, és ott találtam magamat, a félembert a sötét előszobában egy könnykoncert közepén, ahol egy manóval játszottam duettet. Még mindig a bokámat szorongatta. - Nem, nem, nem, nem, nem – ismételgette a fejét rázva; a fülei az arcát csapkodták. Összegömbölyödtem a földön, és csukott szemmel figyeltem, ahogy a csapkodó hullámok hűvös jóindulattal segítenek a könnyeimnek tavat csinálni. Azon gondolkodtam, mikor lesz elég mély ahhoz, hogy elsüllyedjek benne. Mikor vájja szét ezeket a sziklákat annyira, hogy egészen alájuk bújjon, és összeérjen a benti tóval? Mikor mos minket össze az eső, Regulus? A pofon először az én arcomon csattant, aztán Siporén, nagyon sokszor.
- Meredith kisasszony ne haragudjon Siporra, de Sipornak vissza kellett hoznia Meredith kisasszonyt, mert Sipor gyenge, és nem tud erről a szörnyű helyről egyedül elhoppanálni, és…
- Megpofoztál – motyogtam a kezeire meredve. Egészen elkékültek, de nemcsak a hidegtől: azok a karján ütések nyomai voltak. Rúgásoké. – A lábamnál fogva vonszoltál ki ide?
- Sipor máshogy nem tudta megmenteni Meredith kisasszonyt – sütötte le a szemét. – Sipor nagyon sajnálja, de nem hagyhatta meghalni a kisasszonyt… Sipor most egyedül döntött, Sipornak most senki nem parancsolta meg, hogy hagyja ott a barlangban, hogy itassa meg vele mind egy cseppig azt az iszonyatos italt, hogy cserélje ki a nyakláncot, aztán menjen el, pedig ha Sipornak nem kellett volna foglalkoznia a nyakláncokkal, meg tudta volna menteni Regulus gazdámat… Meredith kisasszony, gazdám megparancsolta Sipornak, Sipor pedig hűséges a Black-családhoz, Sipor engedelmes házimanó… Sipor nem hagyhatta meghalni azt az embert, akit Regulus gazdám mindennél jobban szeretett. Az emlékezés összetörte Siport. Ez a hely, ahová érzéketlenül elrángattam, ugyanaz volt, ahol a Sötét Nagyúr megkínozta őt egy gonosz varázsitallal. Regulus és én akkor megígértük neki, hogy nem kell visszajönnie, de mindketten megszegtük a szavunkat, és a hely borzalmai tovább nőttek: az a hely lett, ahol Sipornak meg kellett kínoznia azt az embert, akit ő szeretett mindennél jobban. Végig kellett néznie, ahogy Regulus meghalt, mert kötötte az ősi mágia. Most nem kellett volna végignéznie semmit, mégis utánam jött, és bár két lábbal tapostam a neki tett ígéretemen és magán Siporon is, kimentett abból a tóból, ami elvette tőle Regulust, és kis híján vele is végzett. Sipor sokkal erősebb és bátrabb volt, mint én valaha, még akkor is, ha most még nálam is kisebb gömbbé csomagolta össze magát, és kimerülten sírdogált a tavacskám mellett. Robotként simogattam a fejét, és bár ragacsos volt az arcom, könnyek nélkül csitítgattam mindkettőnket, amíg rá nem döbbentem, hogy valahol a lelkem legsarkában még akad egy csonka gyertya, amivel világosságot gyújthatok legalább addig, amíg elérem, hogy se Sipor, se Regulus áldozata ne legyen hiába.
- Sipor, figyelj rám, kérlek – szólaltam meg a feneketlen kút legmélyéről, mire a manó kinyitotta dagadt szemeit. – A nyaklánc, amiről az előbb beszéltél, amit kivettél a kőtálból a szigeten… hová tetted?
- Regulus gazdám ráparancsolt Siporra, hogy semmisítse meg.
- Hazavitted? Ott van a Black-házban? – Egy horcrux.
- Igen, Sipor…
- Mrs. Black nem tudhat róla. Sipor, nem maradhat ott, érted? – Lázasan kergették egymást a fejemben a gondolatok, és bár tudtam, mit kellene tennem, a mondatok akadékoskodtak, és nem akartak testet ölteni.
- Regulus gazdám is ezt mondta – felelte Sipor szinte dorgálóan. – Gazdám azt is mondta, hogy arról, ami ma történt… hogy amit gazdám a barlangban csinált… hogy Sipor… hogy Sipor… Ezúttal én pofoztam meg őt. Nem is azért, amiért ő engem, hogy kirángassam valami belső, emésztő sötétségből, hanem azért, hogy engem ne rántson oda vissza.
- Sipor, most menj haza, fogd a medált, és vidd el Skóciába, az Aodhfin nevű paphoz, akit Regulusszal látogattam. Csak ő tudja elpusztítani. Csak az ő segítségével tudod teljesíteni Regulus parancsát. Sipor nem mozdult, csak nézett engem azzal az óriási manótekintetével, a hallgatásától pedig csöndes folyamként eredtek meg újra a könnyeim.
- Tudom, hogy nem vagy köteles teljesíteni, amit én kérek tőled, hiszen nem vagyok a gazdád, de azt reméltem… Sipor, elhoztál ide engem, pedig azt sem lett volna kötelező, és nem tudom, hogy azért tetted-e, mert te is remélted, hogy még megmenthetem Regulust, vagy valami más miatt, de…
- Sipor megteszi… megteszi Meredith kisasszonynak. Meredith kisasszony gazdám… gazdám menyasszonya. Meredith kisasszony mindig… kedves volt Siporhoz. Sipor megteszi, amit a kisasszony kért. Sipor elmegy ahhoz a paphoz.
- Köszönöm. Nagyon-nagyon köszönöm, Sipor. – Butaság, de éreztem, ahogy a megkínzottság könnyei a háláéval keverednek, és egy röpke pillanatra még ezért is hálás tudtam lenni. – Akkor indulj. Vigyázz, nehogy Mrs. Black vagy bárki más meglásson, tudod, hogy még mindig bujkálnod kell a Tudodki elől; most még inkább, mint ezelőtt. Mondd el Aodhfinnek, hogy mi történt, válaszolj minden kérdésére, mert szüksége lehet rá ahhoz, hogy meg tudja semmisíteni a láncot. Ha végeztél, menj haza, és rejtőzz el, ahogy eddig tetted.
- Igenis, Meredith kisasszony. – Amikor bólintott, még embrióként kuporgott a földön, de mire befejezte a mondatot, már kopott vigyázzállásban magasodott fölém, készen arra, hogy hoppanáljon.
- Regulus büszke lenne rád – suttogtam a lábait bámulva, majd befogtam a fülem, hogy megóvjam magam a hangos pukkanástól; az azonban nem jött. Csodálkozva néztem föl az engem vizslató Siporra, mire egészen haloványan elmosolyodott.
- Sipor először hazaviszi Meredith kisasszonyt.
- Nem haza megyek, Sipor – vágtam rá majdhogynem öntudatlanul, noha fogalmam sem volt, hová tartok.Gondolkodj, Meredith. Hogyan teljesíthetnéd Regulus kéréseit? Mi a legjobb megoldás?
- Akkor Sipor elviszi Meredith kisasszonyt oda, ahová megy. – A manó határozott mozdulattal megragadta a csuklómat, majd felcibált a földről, hogy indulásra nógasson. – Egyedül úgysem tud innen kijutni, hacsak nem akar úszni – tette hozzá gyanakodva.
- Nem, Sipor, már nem akarok úszni. Vigyél ki a partra, onnan már egyedül is tudok hoppanálni, nem kell a szuper manómágiád. – Szúrós szemekkel nézett fel rám, és egy kicsit erősebben fogta a karomat. Felsóhajtottam. – Nem fogok hülyeséget csinálni, Sipor. Az előbb megmentettél. Nem vagyok akkora tapló, hogy ezt semmibe vegyem, jó? Csak van egy kis dolgom. Regulus nekem is hagyott hátra feladatokat.
*
A parton reszketve támaszkodtam meg egy korhadó fában, miután biztató mosollyal útjára bocsátottam Siport. A mosolynak meg kellett halnia, mert túl sokat emésztett fel a pislákoló gyertyából: a helyére könnyek tolakodtak, dühös könnyek, fáradt könnyek, szomorú könnyek és tanácstalan könnyek. Gondolkozz, Meredith. Gondolkozz. A lábaim hirtelen felmondták a szolgálatot, és amint teljes súlyommal nehezedtem a halott fára, az megreccsent, és eltört alattam, hogy újabb horzsolást ejtsen a halott lelkemen. A halott kezeimmel végigsimítottam az oldalamon végigfutó sokadik vérző seben, de csak beledörzsöltem a halott fa halott mocskát a halott testembe, ahová már nem is fért több halál. - Szeretlek, Regulus – suttogtam erőtlenül a porba, mire a varázslat erejétől még egyszer fellobbant a gyertyaláng.
*
/Eszméletlenre átkozni valakit nem nagy dolog: egy jól irányzott kábító vagy taroló átok, és az ellenfél csatát vesztve hever a padlón. A mágia ilyen. Semmi közvetlen érintkezés, semmi fizikai kapcsolat, csak a pálca, pár szó, egy fénysugár és a test. Vagy egy másik pálca. A résztvevők talán nem is látják egymást, talán elbújnak egy sírkő mögött, talán méterekről céloznak egymásra.
A mágia ilyen. Azt hiszem, nincs az a Cruciatus, ami akkora örömet okozna, mint egy ökölcsapás. A puszta emberi erő, ahogy a bőr felszakítja a másik bőrt, ahogy minden segítség nélkül, egyes-egyedül csak te okozol fájdalmat egy célzott, dühödt érintéssel. A kezeden csillogó vérről az ellenfél fájdalma tükröződik vissza, úgyhogy nem is kell a szemébe nézned…
Annyira valóságos az egész, köze sincs a filmszerű, villogó harcokhoz, azokhoz a színekhez, amiket egy emberen sohasem látsz. Annyira valóságos… Mert amikor annak a másoknak tehetetlenül felreped a szája, nemcsak érzed, hanem látod is, hogyan hasadt meg, hogyan vérzik tehetetlenül a szíved. Egy eltörő csont a benned eltört létezés visszás képe ebben a mocskos világban, ahol mindig meghal valaki, akit szeretünk.
Azóta sem sírtam úgy. Azóta sem ütöttem meg senkit azzal a gomolygó fájdalommal.
Azóta sem szerettem úgy senkit, mint Regulus Arcturus Blacket./
*
Nem tudom, miért sétáltam végig azon az eldugott külvárosi utcán, amelyről csak egyszer hallottam, a homályos, még elevenen meghalt múltban. Nem tudom, miért hagytam, hogy a cipőm kopogását elnyelje a kiöntött csatorna bűzös sara, hogy a bokámat azok a szennyes hullámok nyaldossák, amik közé talán az imént köptek alávaló gyilkosok, miközben társukhoz igyekeztek a koszossá alázkodó csillagfényben. Nem tudom, hogyan találtam meg Perselus Pitont, nem tudom, miért nem maga Voldemort nyitott ajtót, miért a lompos, ápolatlan denevér, akit egész életemben csak szántam… Nem tudom. De jó érzés volt megütni őt.
*
- Sohasem állítottam, hogy szép az orrom, de erre a plasztikára már végképp nem volt szüksége, Field. Piton hangja valahonnan jobbról szűrődött el hozzám, enyhén tompán az előbb említett orra nyomott koszos konyharuhától. Nem foglalkoztam vele. Éppen döbbentem. A kifejezéstől beteges kényszer fogott el, hogy vihogni kezdjek, de már így sem volt túl jó a belépőm, úgyhogy csak bámultam magam tovább a tükörben rezzenéstelen arccal. Először azon döbbentem meg, hogy Piton se szó se beszéd berántott a házába azok után, hogy eltörtem az orrát, miközben nyugodt szívvel rám is csaphatta volna az ajtót. Erre rakódott rá az a meglepetés, hogy a bejárattal szemközt egy egész alakos tükröt tartott, amit ugyan évek óta nem takarított meg senki, de egy Piton-típusú fickónál már maga a létezése is csodaszámba ment. A következő döbbenet én magam voltam: a tükörképem ugyanis nem engem ábrázolt, hanem a halottat, akinek éreztem magam. Sápadt, véres…
-… koszos, szerencsétlen és aggasztóan önpusztító kinézetű. Ilyen vagy. És ezen az sem segít, hogy percek óta bambulsz a tükörbe. Mellesleg ha most nem valami roham közepén vagy éppen, hanem azon gondolkozol, hogy miért engedtelek be az otthonomba azok után, ahogy köszöntöttél, arra is ez a válaszom: borzalmasan nézel ki.
- Hát persze, és újabban te vagy a jótündér, aki segít a rászorulókon, mert önmagát látja bennük – mondta helyettem a tükörképem. Egy töredékgondolatom bokán rúgta. Viselkedj. Szükséged van a segítségére.
- Miért jöttél ide, Field? – állt meg mellettem Piton, kezében a véres ronggyal, amire olyan nagyon hasonlítottak a ruháim. - Mi a franc történt veled? Lehunytam a szemem, majd vettem néhány mély levegőt. Talán nem is olyan keveset, mint akartam. De Piton becsületére legyen mondva, türelmesen kivárta, amíg végre felé fordultam.
- Regulus meghalt.
- Tessék? – A rongy undorító placcsanással ért földet, Piton azonban oda sem nézett, csak meredt rám az arcára alvadt rengeteg vér mögül.
- Jól hallottad – feleltem hűvösen, aztán remegő tagjaimat palástolva megvizsgáltam a szobát, és rövid tétovázás után a szakadt kanapához sétáltam. Egy perc sem telt belé, Piton már szemben ült velem.
- Most?
- Percre pontosan kéred az időpontot? Mert akkor rászívtál, én sem tudom. Valamikor ma este.
- És te ide jöttél. Hozzám. – A kezét felemelve jelezte, hogy nem vár választ, majd dörzsölgetni kezdte a halántékát. – Te ölted meg?
Igen. Az ösztönös válasz hála Istennek a torkomban rekedt, mert a gyertya még utoljára teljes fénnyel égett, és bár a szívem halott volt, az eszem még élt. Úgyhogy azt feleltem:
- Nem. Te.
*
- Ennek semmi értelme. Becsöngetsz ide talpig véresen, szemmel láthatóan nem vagy magadnál és teljesen szét vagy csúszva érzelmileg, eltöröd az orrom, azt mondod, meghalt a vőlegényed, előadsz valami mesét arról, hogy módosítanunk kell az emlékeimet, hogy úgy tegyünk, mintha én öltem volna meg, és azt várod, hogy ebbe én belemenjek? – Piton fel-alá járkált a szobában, miközben időközönként gyilkos pillantásokat lövellt felém, de volt valami a viselkedésében, ami azt sugallta, valahogy mégiscsak mögé lát a dolgoknak, mégiscsak érzi, hogy nem véletlenül jöttem ma ide.
- Azt kell mondanod, hogy Reg szakított velem, aztán szökni készült, mert elege lett a halálfalóságból, de te rajtakaptad, aztán megölted. Tudom, hogy neked kellett rajtatartanod a szemed az Eskü óta, ezt meg se próbáld tagadni. Nem mondom, hogy követted vagy ilyesmi, de figyelted, hogy mire hogy reagál, és tudom, hogy ma nem ücsörgött egész nap a könyvtárban, hanem jelentenie kellett a Nagyúrnak a muglik lemészárlásáról… és mivel te figyelted meg, te is ott voltál, igaz?
- Mire akarsz kilyukadni, Field? – mordult rám.
- Arra, hogy a te nagyuracskát a gyanú legkisebb szikrája nélkül el fogja hinni, ha azt mondod, a jelentés után rossz előérzeted volt, és követted Regulust, aztán amikor el akart menekülni az országból, szóváltásba keveredtetek, megtudtad, hogy szakított velem, és tudtad, hogy meg kell ölnöd, mert az árulásnál nagyobb bűn nincs.
- Még ha tudnék is hazudni a Nagyúrnak, miért tenném? Mi történt igazából Blackkel?
- A bátyám, a nagyanyám… - Gondolkozz, Meredith, gondolkozz. Regulus meghalt. Megkért erre. Meghalt. Megkért. A kezedet is. Az életedet. Te az övét. Egymásét. Meghalt. Regulus meghalt. – A Nagyúr megbízik bennük, igaz? Ők látták, hogy feldúltan bezárkóztam a szobámba, miután olyan hirtelen hazaestem. Minden okuk meglesz rá, hogy azt higgyék, Regulus miatt voltam kiborulva…
- Mert nem így volt?
- Akkor nem – kaptam föl a fejem. A könnyek a számba csorogtak remegő ajkaim között. – Most igen. Piton dühösen fújta ki a levegőt, és egy pillanatra nagyon hasonlított az ellenszenves hősre Harry Potter emlékeiből. Láttam, hogy nagyon feszült, de azt is láttam, hogy látja, hogy valami szörnyűség történt, hogy érzi a felelősséget, amit a vállára pakoltam azzal, hogy idejöttem ma éjjel.
- Mit akarsz tőlem, Meredith? – kérdezte egészen nyugodtan.
- Te voltál az, aki elmondta nekem, hogy a húgom él. Nem kellett volna reményt adnod, így utólag talán jobb is lett volna, ha nem teszed, de akkor az a világot jelentette nekem. „Lucius egy hülye barom, ne foglalkozz vele. A húgod jól van.” Ezt mondtad. Nem volt muszáj, de megvigasztaltál. Tudom, hogy jó ember vagy.
- Halálfaló vagyok.
- Tudom. Tudom! – kiáltottam, és a fejemet a kezembe temettem, onnan pislogtam fel rá. - De Perselus, meg kell tenned, amit kérek, hogy megmenthesselek életed legnagyobb hibájától.
- Miről beszélsz már megint? Merlinre, neked a Mungóban lenne a helyed, már akkor oda kellett volna vinnem, amikor betoppantál, csak azt hittem, az a biztonságosabb, ha titokban küldelek el innen, hogy senki nem tudja, meg, hogy nálam jártál, se a tieid, se az enyémek közül, mert fogalmad sincs, milyen veszélyes ez…
- A Mungóba? Lilyhez? Piton összerándult a név hallatán. A tekintetéből minden jóindulat kiürült, csak valami vadállati félelem maradt benne és az elszántság, hogy az utolsó leheletéig védje magát. Az ereimben meghűlt az a halott vérem. Hadartam. Az életemért. Regulusért. Harryért. Magam sem tudtam már, hogyan és miért.
- Tudom, hogy szereted. Tudom, hogy az életed árán is megvédenéd még úgy is, hogy Jamesszel van, akit gyűlölsz. Tudom, hogy olyan őszintén szereted, hogy még az sem számít, hogy mással van, csak éljen. Perselus, ha segítesz nekem, megakadályozhatod, hogy miattad haljon meg. Van egy jóslat, amit te fogsz először hallani, amivel hűséges halálfalóként rohansz majd a Nagyúrhoz, mert fogalmad sem lesz, hogy Lily gyermekéről szól, és álmodban sem jut eszedbe, hogy a Nagyúr megöli majd érte, bárhogy könyörögsz is az életéért. Tudom, hogy most még semmi okod nincs hinni ebben, de kérlek… A jóslat miatt a Nagyúr bizalmába tudnál férkőzni, de ahhoz, hogy megmentsük Lilyt, más utat kell választanod, máshogy kell megnyerned a Nagyurat… Ezzel. Regulus meggyilkolásával. Azután megvédheted azt, akit szeretsz, csak segíts nekem megvédeni azokat, akiket én szeretek. Tudod, hogy bűbájtanból zseninek kiáltottak ki engem. Tudod, hogy a memóriamódosítást még ilyen állapotban is kirázom a kisujjamból. Tudod, hogy ha önként belemész, még maga a Nagyúr sem jön majd rá, hogy valaki belenyúlt a fejedbe. Tudod, hogy bele tudom ültetni a hamis emléket, és tudod, hogy Lily erőt ad majd ahhoz, hogy minden mástól távol tartsd benne a főnöködet. Tudod, mert rájöttél, hogy Regulus is ezt tette az Eskü előtt. Te rájöttél. Biztosan rájöttél. Segíts nekem. Segítsünk egymásnak. Kérlek… Pislákolt a gyertya; pislákoltak a fények Piton házában is, mert meg-megcsapta őket egy bűbáj szele. A változásé. Egy ígéreté. Egy elmúló életé. Azután kialudt a láng.
~o~
/Tudnod kell, hogy ami ezután következik, azt darabonként szedtem össze, ahogy saját magamat is. Meredith Field, a háromlábú szék a földön hevert, és nagyon sokan nagyon sokáig hajoltak le érte, amíg végre újra talpra állt. Az, amit hallani fogsz, az ő történetük az én történetemről: arról az időről, amikor szilánkokra törtem, és nem voltam, mert Ő sem volt már./
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.