efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


Az igazi bábmester I.

Én gyenge voltam, kevés voltam,
nekem egyedül az maradt,
hogy üdvödet szemmel kövessem. Pilinszky János: Én gyenge voltam


/Miután ötödévben szakítottam Regulusszal, hetekig kísértett egy visszatérő álom, amiben a dolgok fordítva történtek – hiszen bármelyikünk is mondta ki végül az utolsó szót, tulajdonképpen ez volt a helyzet, és a harag mögött, amit akkor éreztem, bőven volt kudarcérzés is. Mintha elvesztettem volna valami fontosat, ami rám volt bízva. Az álmomban, azt hiszem, ez a vesztes csalódás öltött testet: levelekben zaklattam Regulust, és azt mondogattam neki, nem hiszem el, hogy neki sosem hiányzom, nem hiszem el, hogy nem érzi azt az ürességet, amit én. Az álombeli Regulus mindig csak annyit írt vissza: Persze, hogy hiányzol, de ilyen apró kis felindulásokra nem lehet építeni…
Reggelente, amikor felébredtem, folyton csak egyetlen gondolat járt a fejemben, erre jól emlékszem: „Hiszek abban, hogy apró kis felindulásokból egész világok születhetnek.” Szentimentális, igaz? Te még nyálasnak is neveznéd. Ha ez megnyugtat, én sem voltam sokkal elnézőbb magammal szemben; soha nem felejtem el, milyen kegyetlenül kinevettem ezt az illanó, de kitartó valamit, milyen könnyen ostoroztam magam a butaságért… Akkor azért próbáltam mindennél jobban kiverni a fejemből ezt az idealista ábrándozást, mert rettegtem, hogy megfogadom a saját tanácsomat, és kibékülök Regulusszal, később pedig azért, mert kiderült, hogy egészen véletlenül teljesen igazam van.
Csak nem éppen úgy, ahogy azt elképzeltem./

Aodhfin védelmi bűbájai a józanész határait feszegették még úgy is, hogy nem egyszer voltam tanúja Dumbledore vagy éppen maga Voldemort magas szintű hókuszpókuszának – sőt, tulajdonképpen a kettő kombinációja alatt éltem már nagyon hosszú ideje. Elképzelésem sem volt, honnan van egy egyszerű mezei varázslónak akkora ereje, hogy közel három mérföldes hatósugarú körben védje magát mindenféle mágikus behatolástól, de persze a történet valószínűleg ott kezdődött, hogy Aodhfin nem volt sem egyszerű, sem mezei. Most kivételesen hálás voltam a hosszú sétáért, amit az első hoppanálásra alkalmas pont és a parókia között elterülő végtelennek tűnő ösvény kínált. Nyár elején, amikor a nagyszüleim így vagy úgy, de csúnyán magamra hagytak, Aodhfinnel együtt választottuk ki a barlangnak aligha nevezhető sziklás beszögellést, ahová Londonból feltűnés nélkül hoppanálhattam akár napi rendszerességgel, a plébániára vezető utat azonban én magam tapostam ki, állandó kísérőm, Regulus segítségével. A gondolattól, hogy Regulus alig néhány napja még itt járt velem, megduzzadt a gombóc a torkomban, és egy pillanatra nem kaptam levegőt. Kényszerítettem magam egy aprócska pihenőre egy szimpatikus bokor árnyékában; a térdemre hajtottam a fejem, úgy szuszogtam össze-vissza, amíg eszembe nem jutott a régi mantra, amivel végül megreguláztam engedetlen mellkasomat.
- Beszív-kifúj, mintha szülnél – motyogtam szédelegve, miközben egyre csak hessegettem édesanyám arcát. „Mekkora badarság ez? Mintha tudnád milyen az… Kevesebb mugli filmet kellene nézned.”. Végtelennek tűnő percek teltek el úgy, hogy csupán a hangom törte meg a szétszórtan hajladozó erdőszéli fák susogását; szinte olyan volt, mintha én magam is közéjük tartoznék. Mintha egy lennék a szakadék felé hajlongó gyenge ágak közül… Elég ebből! Tűnés innen, most azonnal! Az eszemmel tudtam, hogy felesleges aggódnom Regulusért, de a szívem nyugtalanul kalapált, és ennek köze sem volt az ideges csörtetéshez, amivel Caitlin hangjának köszönhetően végre újra nekirugaszkodtam az útnak. Még az is csak félig tűnt fel, hogy egyre több kavics gurul a lábam alól a mélységben húzódó, lustán csörgedező patakba. Persze, mivel a zuhanás nem lett volna halálos úgysem, hiszen idáig hallatszott a csobbanásuk… Ébresztő, Medy! Azt is tudtam, hogy ugyanott járok, mint tegnap este, azon a határon bolyongok, amin már oly sokszor a szüleim és a nagymamám halála óta. Tisztában voltam vele, hogy valamiféle lázálom vett erőt rajtam, azért botladozom részeg figyelmetlenséggel alig pár lépésre a kitaposott ösvénytől, és azért vagyok képtelen elnyomni magamban az irreális szorongást a könyvtárban üldögélő vőlegényemért. Tudtam. Láttam. Pontosan ezért ráztam meg magam folyton folyvást, amíg meg nem pillantottam az erdő végéről kikacsintó parókia falait, és ezért parancsoltam az izmaimnak egy kellemesnek ható séta sebességét, amíg szerény pompájában az egész templom elém nem tárult. Azután futottam.
*
- Ismét egyedül? – kérdezte Aodhfin. Ha aggódott is zilált külsőm és egyértelmű zaklatottságom miatt, nem mutatta, sőt, mintha készült volna rá. Egy vadászó ragadozó fürkésző tekintetével méregetett a székéből, úgy leste, hogyan toporgok a küszöbén már vagy századjára. Kivárt.
- Igen – feleltem egy hideg pillantás kíséretében, amit talán egészen elrontott a jobb szemhéjam ideges rángatózása, majd elindultam, hogy összetörjem az arckifejezését, mert utáltam a gyanakvást, amit odatuszkolt a gyomromat szorító kétségbeesett, ösztönös aggodalom mellé. Nem volt rá szükségem, hogy egy helyett két ostobaság foglalja odalent a helyet. Azt akartam, hogy valami teljesen eltüntesse mindkettőt. Így hát egyedül indultam a merengőt rejtő komódhoz, és, kihasználva az arcára kúszó döbbent sértettséget, szinte fél kézzel dobtam elé az asztalra a tálat.
- Türelmetlenek vagyunk? – Becsületére legyen mondva, higgadt mosolyt erőltetett a szikrányi harag helyére. Amíg nem ismertem közelebbről, amíg nem találkoztam vele majd’ mindennap, Aodhfin nem tűnt olyan embernek, akit különösebben felzaklat, ha nem ismerik el a helyét a világban. Azt, hogy felnőtt, azt, hogy pap, vagy akár azt, hogy ő a tanítóm, és nem fordítva. Ezeket a vonalakat már mind átléptem, és sohasem reagált másként, mint beletörődő, majdhogynem szeretetteljes türelemmel; olyasmivel, ami egy eltévelyedett, segítségre szoruló báránykának jár. Úgy tűnt, a merengő más lapra tartozik. Személyes tárgy volt, amit egy személyes fiókban őrzött, és mindig maga készített elő. Úgy kell neki, minek hagyta benne a kulcsot.
Medy…
- Igen. – A megbánás legkisebb jele nélkül huppantam le vele szemben, és minden további nélkül, neveletlen flegmasággal böktem a hullámzó kék folyadék, majd az emlékeket rejtő könyvespolc felé. – Kezdhetjük végre? Őszintén megijedtem attól, ahogy rám meredt, mert úgy éreztem, nem is engem néz; olyan volt, mintha egy bosszantó kísértet próbálna megölni a tekintetével, mintha a viselkedésemmel megidéztem volna valakit vagy valamit a múltjából. Egy pillanatra mintha megláthattam volna az igazi arcát… a vonások azonban szinte azonnal visszaolvadtak az álcázóbűbáj maszkjába. Jeges ujjak kúsztak végig a gerincemen, és már nem csak a szemem rángatózott, hanem minden ízemben remegtem, olyannyira, hogy a térdem megállíthatatlanul püfölte a székem lábát. Kopp-kopp-kopp. Kopp-kopp-kopp. A zaj egy kicsit emlékeztetett a koporsóra csapódó föld hangjára, az emlékektől pedig forró könnyek peregtek végig az arcomon. Aodhfin felébredt tőlük.
- Meredith, valami baj van? – kérdezte a szék mellett térdelve. Fogalmam sem volt, mikor és hogyan került az oldalamra, vagy, hogy mikor tette a térdemre a kezét. Dühödten dörzsölgettem az arcomat, és azon gondolkodtam, miért nem tolakodó az érintés. Miért ez rémít meg a legkevésbé ezen a napon? Akármi eszembe juthatott volna, mert bármit is ígértem a bosszúhadjáratom kezdetén, a pap soha többé nem lett a barátom. Azt sem tudtam, hány éves igazából. Azt sem tudtam, hogy esetleg tetszem-e neki, és csak álca az atyai gondoskodás. Tulajdonképpen az égvilágon semmit nem tudtam róla. Mégis csak egyetlen szó ugrott be a testhelyzetünkről: testvéri. Logikátlan volt ez is, mint a Regulusért való szorongás, de éppen olyan zsigeri is. Déja vu – jutott eszembe. - Valahol, valamikor már voltam itt, már megtörtént mindez. Az érzés egészen hatalmába kerített, és azon kaptam magam, hogy csukladozva borítom Aodhfin elé az egész félelemgombócot.
- Nem tudom. Hülyeség az egész. Furcsa vagyok. Sokszor mintha csak félig lennék, és most is… Talán kezdek bekattanni. Túl sok, érti? Minden túl sok. De ez mindegy is. Ez rendben van. Mármint persze, nincs rendben, de ez van. Tudja, ezt kell szeretni. De nem megy. Vagyis nem ezt. Csak Regulust. És vele minden könnyebb, vele olyan egyszerű egésznek maradni még úgy is, hogy ezernyi darab hever belőlem a föld alatt, de most nincs velem, és… Azt hiszem, azért remegek így, mert küzdök. Tovább tépem magam. Úgy értem… Tegnap… Regulusnak tegnap elég… halálos napja volt. – Idegesen felnevettem. A hang körbefutotta és megtöltötte a szobát, és minden örömtelensége ellenére úgy éreztem, lassan elapasztja majd a könnyeimet, így hát belekapaszkodtam a visszhangjába, és elkezdtem megrágni a nyelvemről legördülő szavakat. – Biztosan tudja, mire gondolok, még ha igazából nem is tartozik magára, mert nem ismeri, és nem kedveli őt. Amit mondani akarok, az az, hogy érthető módon kiborult. Én is kiborultam, nincs mit szépíteni rajta, éppen csak annyi a különbség, hogy ő csupán furcsa volt ma reggel, én viszont egyre csak csúszom vissza a zaklatottságba. Rendesen szét vagyok esve, nem igaz? Talán még nem is látott ilyennek. De ez is lényegtelen. Ami magára tartozik, az csak ennyi: Regulus ma egyedül akart lenni, kutatni a könyvtárukban a horcruxokkal kapcsolatban, én pedig tiszteletben tartottam ezt, de az, ahogy elköszönt, és az, ahogy most érzem magam, ez a félség, amit általában csak ő tud kifoltozni… ez mind-mind arra ösztökél, hogy most azonnal menjek el hozzájuk. De érzem, hogy most nem hiányzik neki az én nyomorom, mert van elég baja, és talán tényleg egyedül kell lennie, hogy elrendezze magában a dolgokat, ráadásul nekem is találnom kell valami mást, amivel összeránthatom magam, legalább addig, amíg nincs velem.
- Itt jövök a képbe én és a kis tavam, igaz? –Aodhfin közben leült a földre, onnan nézett föl rám elgondolkodva. Bólintottam. Hirtelen nagyon fiatalnak tűnt, és valamiért még mindig sokkal közelebbinek és megbízhatóbbnak éreztem, mint eddig bármikor. Talán azért, mert bebeszéltem magamnak, hogy így nem égbekiáltó őrültség, hogy kiöntöttem neki a szívem, talán, mert az agyam szerint most erre az ismerős érzésre volt szükségem; de az is lehet, hogy minden felgyülemlő gyanúm ellenére valódi volt az egész. Legalább erre a kis időre. A pap friss erővel állt fel, majd megpaskolta a vállam. Őszinte szívvel viszonoztam a mosolyát, és úgy lestem a szavait, mint annak idején, amikor még csak a prédikációit hallgattam a padok közül.
- Befejeztük Harry hatodik évét a Roxfortban, jól emlékszem?
- Igen – vágtam rá. – Most jön a hetedik eleje, de…
- De? – vonta föl a szemöldökét.
- De az egészet látni akarom. Azt mondta, ott ér véget minden. Azt mondta, ott hal meg Voldemort. Látnom kell. Nem holnap, nem holnapután, most.
- Ó. Nem készültem föl ennyire előre. Meredith, meg kell értened, hogy… - Egészen elsápadt izgatott hadarásomtól, és ami még rosszabb, el is hátrált tőlem. Ennyi volt, Medy. Nem szabadott volna hagynod… Zsibogott az arcom, mintha megpofozott volna. Ennyi volt. Véget ért, bármi is volt. Megrepedt a bizalom pillanatnyi takarója a vállamon: a fejembe, a szívembe és a hangomba egyaránt visszalopakodott a jeges gyanakvás. - Megérteni? Mit? Mire kell felkészülnie? Előveszi azokat a nyavalyás üvegcséket az emlékekkel, mint az a Dumbledore a másik világból, és kész! Milyen előkészületek kellenek ehhez? Vagy talán manipulálni akarja őket, ehhez kellene idő?
- Miért akarnám manipulálni az emlékeket? – Dühös felháborodással kiáltott rám, valami azonban azt súgta, telibe találtam egy aprócska részletet.
- Mert mondjuk, engem akar befolyásolni? – pattantam fel én magam is haragtól remegve.
- Elég ebből. – Idegesen a hajába túrt, és felsóhajtott. – Egyszerűen arról van szó, hogy nem szabadna egyben látnod az egészet. Túl sok lehet. Szerettem volna feldarabolni az emlékeket, részletekre bontani őket, amiket egyesével megbeszélhetünk…
- Akkor ránt ki belőlük, amikor csak akar, nem? – vágtam közbe most már inkább türelmetlenül, mint mérgesen.
- Igen, de…
- Nem látom a problémát. Csak azt tudom, hogy kilencre kell hazaérnem, és addig egy egész napig félre kell pakolnom a beteges aggodalmamat és a mentális bajaimat. Segít ebben vagy nem? Szótlanul bámult rám nagyon sokáig; közben a homlokáról gyöngyözni kezdett az izzadtság. Tudta, hogy minél többet gondolkozik a válaszon, annál gyanúsabb lesz a tétovázása, és annál inkább arra fogok következtetni, hogy átver és kihasznál engem segítség címszó alatt. Nem először fordult volna meg ez a fejemben, ezzel ő is tisztában volt, de még sosem adódott ehhez hasonló helyzet, ahol ilyen nehéz lett volna meggyőznie az ellenkezőjéről. Szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában, katt-katt, egyre tovább és tovább… Végül bólintott, és a könyvespolchoz lépett, hogy A gyűrűk ura mögül a szokásos varázslatok segítségével elővegye a szükséges emlékeket. Miközben motyogott, egyre előrébb buktak a vállai, és ahogy ezt figyeltem, rájöttem, hogy egy vesztes hátát nézem. Valahol, valamikor, annyi félresöpört rosszérzés és gyanakvás után végre nemcsak a problémáimat sikerült sarokba szorítanom, hanem Aodhfint is. Bármit is rejtegetett előlem, többé már nem tarthatta titokban.
*
Időközben besötétedett, Aodhfin azonban nem azért nem nézett a szemembe, mert az orra hegyénél sem látott tovább a félhomályba burkolózó szobában, hanem mert nem tudott szabadulni az utolsó átélt emlék képeitől. Én sem. Az ember azt hinné, hogy a velem történtek után leginkább mondjuk Remus halála viselt meg az elém vetített történetben, vagy az a sok fiatal, aki kiterítve feküdt az iskolám nagytermének padlóján, de valójában ezek a dolgok voltak azok, amikhez az elmúlt hetekben, ezt a lehetséges jövőt átélve hozzászoktam. Végignéztem Lily, James, Sirius és Dumbledore halálát is, és hazugság lenne azt állítanom, hogy nem ráztak meg a képsorok, de volt rájuk egy elképesztően erős és vigasztaló válaszom: Meg fogom akadályozni. Ezt is és ezt is és ezt is. A gondot azok az események okozták, amiket nem akartam megváltoztatni. Harry Potter, a barátaim meg sem született kisfiának boldog percei, azok a pillanatok, amiknél néha behunytam a szemem, mert illetlenségnek éreztem, hogy tanúja vagyok valami ennyire személyesnek. Az ilyesmiket elnézve elborzadtam a gondolattól, hogy elvegyem tőle ezt az életet, mert nem éreztem úgy, hogy megmenteném tőle. Egyetlen szó jutott róla eszembe: lopás. Szerencsére nem sok ilyen emlék akadt Aodhfin tarsolyában; sőt, ahogy telt az idő, egyre kevesebb, mert helytelen és logikátlan volt, hogy ilyesminek a birtokában lehet, és ez okot adott arra, hogy megkérdőjelezzem őt, amit természetesen nem akart. Segíteni akart, ahhoz pedig együttműködnöm és tanulnom kellett, nem pedig gyanakodnom és vádaskodnom. Most, hogy végignéztem három kisgyermek játékát az édesapjukkal, közvetlenül egy családi karácsony filmje után, rájöttem végre, mit értett Aodhfin felkészülés alatt: az ilyen ellentmondásos emlékek lenyisszantását az ezüst fonalakról. Egy illanó másodpercig egészen megsajnáltam a papot. Milyen szépen eltervezte, hogy végigéli velem egy tündéri kisfiú hányattatott életét, és úgy ismerteti meg velem Voldemort gyengepontját, hogy közben a lehető legjobb módon motivál arra, hogy ne a saját fejem után menjek, hanem az ő segítségével végezzek a gonosszal! Tökéletes terv lett volna, ha az emlékek véget érnek a Dumbledore irodájában mosolygó, csatát nyert Harry képével. „Ennyi baj egy életre elég volt nekem.” Regénybe illő zárómondat. Csakhogy ez a mosoly egy friss apuka mosolyává változott alig egy tizedmásodperc alatt, és Aodhfin akkor már nem tehetett semmit, hogy elzárjon a történet folytatásától és a gondolattól, hogy ehhez nekem már semmi közöm, ahogy neki sem. Már tudtam, hogy igaz, amitől eddig is féltem, már tudtam, hogy sosem szabadott volna hagynom, hogy a bosszúvágy elcsitítsa bennem a gyanakvást. A cél nem szentesíthette az eszközt. Úgy nem, hogy nem tudtam, ki is az az eszköz valójában. A feszülő csöndben csupán egyetlen kérdés egyensúlyozott a nyelvem hegyén: Ki a fene maga?, mégsem szegeztem neki. Okosan akartam csinálni. Úgy, hogy akkor se távozzak innen üres kézzel, ha soha többé nem jöhetek vissza az igazság miatt. - Az a nyakláncos rész még mindig ködös egy kissé – szólaltam meg végül.
- Igen? – Aodhfin még mindig nem nézett rám, nyugtalanul dobolt az asztalon az ujjaival.
- Igen. Túl egyszerűnek tűnik. Jó, persze, Dumbledore meghal érte meg ilyesmi, de Harry meg a barátai utána elbujdosnak egy jó kis sátorban, szövik a terveiket, összevesznek, megtalálják Griffendél kardját, és hip-hip hurrá?
- Úgy tűnt, hogy csak ennyi volt az egész? – motyogta szórakozottan, szinte csak rutinból, hiszen mindig így zajlottak az emlékek utáni beszélgetések.
- Nem, természetesen nem – feleltem óvatosan. - A szívem szakadt meg értük. Sokat szenvedtek. Ne is törődjön velem, talán csak az zavar még mindig, hogy Voldemort Siport használta a barlangos húzáshoz. Vagy az, hogy ha nem akarunk Dumbledore sorsára jutni, nagyon okosan kell kihoznunk onnan a horcruxot. – Azt hittem, tökéletesen alakítom az érdeklődő, gyanútlan diák szerepét, valami azonban mégis csak félrecsúszhatott bennem, mert a következő percben minden átmenet nélkül elszakadt nálam a cérna. – Á, felejtse el, de tényleg. Már tudom, miért érzem úgy, hogy a megvan-a-nyaklánc-meghalt-Dumbledore-elpusztítottuk-a-nyakláncot időszak túl gyors volt. Illetve nem is ezt a szót használtam, igaz? Meg is van. Azt mondtam: ködös. Van ötlete, hogy miért? Hm? Lehet, hogy azért, mert szó szerint az volt? Tudja, mint mikor Lumpsluck módosított a saját emlékeit. Tudja, mire gondolok, ugye? Tudja, hogy valami hiányzik a történetnek ebből a részéből, nemde? Hiszen maga szedte ki onnan. Ezért nem rántott ki a merengőből, hogy ezt a horcruxot külön megbeszéljük. Azt akarta, hogy minden más elvonja róla a figyelmemet. A többi kaland. Piton. Voldemort halála. Minden más, amit félórákig rágtunk át újra meg újra, hogy megértsem a jelentőségüket. – Az asztalra csaptam, hogy valami megtörje a csöndet a hisztérikus hangomon kívül. – Mondjon már valamit, az Isten szerelmére!
- Isten nevét hiába ne vedd. Egy lélegzetvételnyi ideig csak meredtem rá jeges döbbenettel, majd az a lélegzet vadállati morgássá változott a torkomban, és kis híján ráborítottam az asztalt a papra.
- Ezt most azért csinálja, hogy a színjátéka vallási részét elhiggyem?
- Nem – válaszolta remegő hangon, miközben lesöpörte az ölébe hullott papírokat -, csak figyelmeztetni akartalak, hogy ne tégy olyasmit, amit később megbánsz.
- Milyen figyelmes! Talán megfogadhatná a saját tanácsát. Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy.
- Pontosan azért nem mondom el, mi történt még a nyakék megtalálása és elpusztítása között, mert nem akarok hazudni. – Felém villant a szeme, aztán el is fordult, mintha csak képzeltem volna. A fájdalmat és a sajnálatot is csak képzeltem? – Különben is azt gondolom, hogy hamarabb megtudod majd, mint ahogy szeretnéd, és jobb… jobb, ha nem tőlem. Ennyi az egész.
- Az egész? Az egész mi? Az igazság? Az igazság? Mi van azzal a résszel , ahol végre elárulja, ki a fene is maga igazából? Legszívesebben letéptem volna az arcát, amikor ezt hallva elmosolyodott. Ideges mosoly volt és kezek-lábak együttes remegése kísérte, mégis úgy éreztem, mulat rajtam; a szememből dühös könnyek csordultak ki, és a legnagyobb megdöbbenésemre sós ízükben a megalázottság érzésére ismertem. Fel nem tudtam fogni, hogyan tudott a sok hazugság után még jobban megbántani ez az ember. Valamikor a sírás és a válasza között visszazuhantam a székembe – arról sem volt emlékem, mikor álltam fel belőle, hogy az öklömet rázva ordibáljak Aodhfinnel, de megkönnyebbülten konstatáltam, hogy az ilyesmihez már nincs erőm.
- Az a rész teljesen más lapra tartozik, Meredith. Tudtam, hogy egyszer erre is sor kerül, és azt is tudtam, hogy tőlem kell megtudnod a teljes igazságot arról, hogy ki is vagyok… - halkan, örömtelenül fölnevetett -, hiszen nincs is más, aki megmondhatná. De így is egyeztünk meg, nem emlékszel? Amikor rájöttél, hogy varázsló vagyok, tudni akartad, kit rejt az álarc. „Felismerek egy álcázóbűbájt, ha az orrom előtt van.” Sose felejtem el, ahogy ezt mondtad. Te emlékszel, mit feleltem rá?
- Valami olyasmit, hogy veszélyes lenne tudnom. Az biztos, hogy az egyelőre szó szerepelt a mondatban, mert ha mást nem is tudok magáról, az száz százalék, hogy ez az egyik kedvenc szava. – Mindenáron flegma és kegyetlen akartam lenni, de volt valami a hangsúlyában, amitől egyre kevésbé voltam lázadó hangulatban. Érdekelt, mi sül majd ki ebből, és sajnos azt is be kellett látnom, hogy igaza van: valóban nem árult soha zsákbamacskát. Ezen a frissen lelt megértésen bosszantóan sokat lendített az is, hogy a válaszom őszinte nevetésre fakasztotta.
- Na, igen, ebben lehet valami. Meredith, hiszel te az időutazásban? Az egyik percben joviális öregúrként kacarászik, a következőben pedig ilyen kérdéseket tesz fel neked? Medy, ez egy komplett őrült. Caitlin hangja kivételesen egészen háttérbe szorult a sajátom mellett, ami valahonnan nagyon messziről, Dumbledore szobájából csendült vissza hozzám mintegy csettintésre a szakállas igazgatóéval együtt:
- Egyre biztosabb vagyok abban, hogy valaki részletesen kidolgozta a tervet Voldemort számára, és a Sötét Nagyúrra csak a finomságokat hagyta. Egy olyan ember, aki a legkisebb buktatókkal és csavarokkal is tisztában volt a jövőt illetően…
- Talán egy időutazó...
Akkor és ott nem is lehettem volna gúnyosabb. Most? Az én világomban már minden elképzelhetőnek tűnt. Medy, próbáld logikusan megközelíteni a kérdést… A hangból sugárzott az irónia, ami a dorgálásokat kísérte, én azonban megfogadtam a tanácsot, és nem hagytam kapásból faképnél a valóban kissé háborodottnak tetsző Aodhfint.
- Az attól függ, hogy milyen típusúra gondol.
- Olyasmire, amit helyesebb lenne időnyerésként definiálni – felelte óvatosan. Ismét lesütötte a szemét, és az önbizalma hirtelen elpárolgásától én is kényelmetlenebbül éreztem magam.
- Feltételezem, azért mondja ezt, mert az időkorlátok átlépésének eszközeként egy időnyerőt képzel el. Ez eddig rendben is van, de… tudja, most már elég tehetségesen kiszúrom a csúsztatásait, és most az az érzésem, hogy nem véletlenül használta az utazás szót. Ebben az esetben viszont végképp elvesztettem a fonalat.
- Folytasd – intett halovány félmosollyal, mire kissé gúnyosan felvontam a szemöldökömet.
- Azt várja, hogy én vezessem le az egész történetét, mint valami előadást?
- Valahogy úgy. Egyrészt azért, mert így jóval kisebb az esélye annak, hogy egy ponton felállsz, és faképnél hagysz engem, másrészt, mert tudom, hogy így talán egy kicsit élvezni is fogod. Magad oldod meg a rejtélyt, hát nem pompás? – A szemöldököm most már majdhogynem eltűnt a frufrum alatt, így hát mentegetőzve hozzátette: - Tisztában vagyok vele, hogy működnek a hollóhátasok. Együtt nőttem föl eggyel.
- Hollóhátas volt a testvére? – bukott ki belőlem a kérdés, még mielőtt megállíthattam volna magam.
- Tulajdonképpen még most is az. A szavak jégkockaként gurultak végig a gerincemen; bár nagyon érdekelt volna, hogy a kedves atya melyik házat gazdagította a jelenlétével, elhatároztam, hogy ezentúl nem kérdezek, csak felvázolom az elképzeléseimet, és kényszerítem, hogy kiegészítse őket az igazsággal, azután pedig hazamegyek, és soha többé nem jövök ide Regulus nélkül.
- Az a helyzet, hogy bármennyire is ismeri a gondolkodásomat – húztam ki magam önkéntelenül -, bátor dolog azt feltételezni, hogy pont egy ilyen szélsőséges témában, mint az időnyerők, megfelelő tudással rendelkezem egy teória felállításához.
- Hidd el, biztosan tudom, hogy birtokában vagy a szükséges információknak. Honnan a csudából tudod? - Nagyon magabiztos, mondhatom – morogtam hangosan. – Én azt mondanám, nagy szerencséje van, mert valóban ez a helyzet. Nem mintha az én érdemem lenne, mert tulajdonképpen… szóval a bátyám egész kölyökkorában amneziátor akart lenni, miután apa elvitte őt egy minisztériumi kirándulásra. Hivatalosan apa-fia nap volt, de a tudásszomjam mondhatni levakarhatatlanná tett, szóval esélyük sem volt otthon hagyni engem… nem mintha bármelyikük is bánta volna. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy apa pozíciójának köszönhetően az egyik barátja be tudott vinni minket a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály alapvetően korlátozott hozzáférésű termeibe is. Életem egyik legjobb napja volt, még úgy is, hogy nagyon sokszor el kellett takarnom a szemem, és apa folyton kinevetett, és panaszkodott, hogy cipelnie kell, mert egy sózsák vagyok, és… - Fáradtan megdörzsöltem a szemem az öklömmel. – Szóval csodás nap volt. Nem is erről akartam beszélni, ennek csak annyi köze van az egészhez, hogy Flame-et lenyűgözték az időnyerők, és attól fogva évekig csak erről olvasott. Egy ideig nekem is elújságolta minden új felfedezését a témával kapcsolatban, aztán amikor eltávolodtunk egymástól, kamaszodni kezdett, és alig volt otthon a nyári szünetben, folyton belógtam a szobájába, és olvasgattam a könyveit. Ettől egy kicsit olyan volt, mintha még mindig ő lenne a legjobb barátom, mert a bolond gyerekfejemet megnyugtatta a tény, hogy vannak közös gondolataink, vannak dolgok, amiket mindketten ugyanúgy, ugyanonnan tudunk valami igazán érdekesről és különlegesről. Aodhfinnak volt egy jellegzetes atyai mosolya, amit régebben minden alkalommal felöltött, amikor a gyerekkoromról beszéltem, és azt hittem, ha végre felemelem a tekintetem az ölemből, és letörlöm a könnyeimet, ezt fogom látni. Ehelyett a hátával nézhettem farkasszemet, és azzal sem túl stabilan, mert a pap remegett, mint a nyárfalevél. Ha nem fogadtam volna meg, hogy nem kérdezek, most érdeklődtem volna a hogyléte felől, így azonban csöndben vártam, hogy megszólaljon. Amikor egyetlen hang nélkül tovább kuksolt a székében, és nem fordult újra felém, kelletlenül folytattam az eszmefuttatást, csak úgy vaktában lövöldözve. - Öhm. Akkor gondolom, most abból kellene kiindulnom, amit az időnyerőkről tudok. – Bizonytalanul megrángattam a pólóm ujját, majd vakarni kezdtem az alatta megbújó szúnyogcsípést. – Azt mondtam, szerintem nem véletlenül használta az utazás kifejezést, és mivel ezt feltételezem, azt hiszem… az lenne a lényeg, hogy mennyit haladunk vissza az időben egy ilyen szerkezet segítségével? – Semmi reakció. – Az időnyerőket csak bizonyos, nagyon indokolt esetekben alkalmazza a minisztérium, és elképesztően sok szabály van arra, mi az a maximális ugrás, amit még végrehajthat egy arra felhatalmazott varázsló. Amit Hermione Granger csinált az emlékekben, arra a mi világunkban szerintem még sosem volt példa, mert a tanulmányi célok az eddigi kormányok számára semmit sem jelentettek… jobban mondva nem eleget ahhoz, hogy ilyen erőforrásokat pazaroljanak rá. Amikor Harryvel kiszabadították Siriust, néhány órát kaptak csak, ugyebár, Hermione pedig általában csak egy-egy órát használt fel újra az időből… Az ő történetük persze teljesen törvényellenes, mert tilos megváltoztatni a már megtörtént eseményeket, de az időkorlátokat jól mutatta a dolog. Néhány óra a legtöbb, ami engedélyezett, de még ha szabadna is napokat nyerni egy ilyen szerkentyűvel, a mágia még ma sem tart ott, hogy lehetőség is lenne rá. Nincs olyan időnyerő, amivel akár csak egy-két napot is vissza lehetne forgatni, úgyhogy tényleg nem tudom, miért terelte erre a beszélgetést ahelyett, hogy kibökte volna az igazat.
- A bátyád végül nem a Misztériumügyi Főosztályra ment dolgozni, igaz? Ingerülten felsóhajtottam.
- Nem, mert valahol a nagy kamaszodás közben másfelé fordult a figyelme. Mit tudom én. Gondolom a halálfalóság is közrejátszott abban, hogy ennyire megváltoztak a céljai.
- De ha csak rajta múlik…
- Akkor valószínűleg amneziátor lett volna, igen. Miért kérdez ilyeneket? Magáról kellene beszélnünk, nem a bátyámról.
- Tegyük fel – mondta, szinte meg sem várva a válaszom végét, még mindig a szemközti falat kémlelve -, hogy valaki a bátyádhoz hasonlóan odavan ezért a témáért, és nem téríti el semmi attól, hogy felnőve ezzel foglalkozzon. Tegyük fel, hogy éveken át kísérletezik a minisztérium sosem látogatott termeiben, és a kollégáival ellentétben nem adja fel, amíg meg nem alkot egy olyan időnyerőt, amivel nemhogy napokat, de a kutatás előrehaladtával heteket, hónapokat, éveket is vissza lehet utazni az időben…
- Nem – kiáltottam fel elfúló, nem is emberi hangon, hiszen a torkomat aznap már másodjára szorította össze valami ösztönös, borzasztó félelem. – Annak mi értelme lenne? Miért akarna valaki éveket tölteni a múltban, és újraélni mindazt, amit az alatt a hosszú idő alatt kellene, ráadásul úgy, hogy közben vele együtt létezik az akkori önmaga is? Elképesztően kockázatos lenne, ennyi idő alatt milliónyi esély lenne rá, hogy összefusson saját magával, és annak beláthatatlan következményei lennének… Nem. Teljességgel lehetetlen, hogy a mágia határai eddig érjenek. Lehetetlen. Lehetetlen. – Szaggatottan kapkodtam levegő után, és egy hajszálon múlt, hogy a figyelem látszólagos hiányát kihasználva kirohanjak az ajtón. Rettegtem attól, ami a szavak élén táncolt, rettegtem attól a magyarázattól, ami lassan testet öltött a kétségek mögött.
- Tegyük fel, hogy nem az. El tudod képzelni, hogy valaki minden kockázat ellenére használja ezt az új időnyerőt? Óráknak tűnő másodpercekig csak ráztam a fejem némán, majd kényszerítettem magam, hogy ebbe az őrületbe egy fénysugárnyi ésszerűséget vigyek.
- Az egyetlen ok, amit el tudok képzelni az az időnyerés… az időutazásra, az… szóval nincs értelme csak úgy utazgatni, aki ilyesmit művel, az nyilván azért teszi, hogy megváltoztassa a múltat. De ez iszonyatos önzőség, kivéve, ha… - Nagy levegőt vettem, mielőtt kimondtam az első őrültséget, amit ez a szituáció kezdett bizonyossággá érlelni bennem. – Kivéve, ha azért csinálta az illető, hogy életeket mentsen vele, és elpusztítsa a szeretteit fenyegető gonoszt. Maga ezt tette, Aodhfin? A világban, ahol a húgom szörnyetegként szaladgált és a szüleim halottak voltak, valahogy sokkal könnyebb volt elfogadnom a tényt, hogy egy időutazó varázslóval ülök egy szobában, és azon fáradozom hetek óta, hogy jobbá tegyem az általa ismert jövőt. Sőt, nemcsak könnyű volt, de… szívmelengető is. Azt jelentette, hogy vannak még jó emberek, hogy vannak olyanok, akik feláldozzák a saját életüket azért, hogy másokon segítsenek. Annak, hogy mégsem hatódtam meg, csupán az volt az oka, hogy Aodhfin még mindig háttal ült nekem. Ez a felállás hihetetlen apróságnak tűnt az új fejlemények és információk tükrében, mégis, valahogy mindent kibillentett az egyensúlyából, és szinte a fülembe ordította, hogy valami nem stimmel. Aodhfin nem ordított. - Med, az én okaim mögött nincsen semmi magasztos vagy különleges. A történelem összes férfiját ez az átkozott érzés hajtotta a veszte felé, nem különbözöm tőlük semmiben. Aodhfin Mednek szólított, amit azelőtt soha, de soha nem tett meg, ráadásul nem is a saját szavait használta, hanem olyasvalakiét, akivel sosem találkozhatott, aki ezeket csak nekem mondta, aki… Azon kaptam magam, hogy robotként ismétlem a beszélgetés rám eső részét.
- Azt akarja mondani, hogy azért használta az időnyerőt, és utazott vele vissza Isten tudja hány évet az időben, mert… egy lány miatt? Mert szerelmes volt? Maga?
- Olyan hihetetlen ez?
- Igen, az – vágtam rá, aztán megmakacsoltam magam, és nem kérdeztem tovább, csak közöltem a nyilvánvalót. – Maga egy katolikus pap, Aodhfin. Azelőtt, hogy idejött, talán nem volt az?
- Sajnos azt kell mondanom, hogy amikor elindultam a saját időmből, éppen az ellenkezője voltam.
- Tehát, ha jól értem, nem azért utazott ide, hogy jót tegyen másokkal. – Amikor nem felelt, ösztönösen tovább gurítottam a fonalat, de közben azt kívántam, bár ne kellene ezt tennem, mert már az is elég volt, hogy sejtettem, kicsoda Aodhfin valójában, és mit tett velem és a családommal. – Ártani jött? Bosszút állni valamiért? – Hangatanul felemelkedtem a helyemről, és futásra készen hátráltam az ajtó felé, amíg meg nem botlottam a küszöbben. A szívem kihagyott egy dobbanást, a rettegés pedig az agyamat is kikapcsolta egy pillanatra. Az ájulásszerű sötétségben hálaimát remegtem az ajtófélfát szorító kezeimért, de amint kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy ha használni akarom a pálcámat, el kell engednem a támaszomat. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán meg tudnék-e nélküle állni a lábamon.
- Menekültem is – felelte suttogva, és talán észre sem vette, hogy én magam is arra készülök. – Elkövettem valami borzalmasat, és…
- És? – szakítottam félbe majdhogynem sikítva, és nem akartam, nem akartam, nem akartam… de muszáj volt. Össze kellett raknom a képet. - Egészen Voldemortig menekült, hogy segítsen neki megvalósítani valami még borzalmasabbat? – A semmiből jött zokogás annyira erőt vett rajtam, hogy a levegőért nagyobb küzdelmet kellett vívnom, mint a szavakért. – Maga látta el tanácsokkal, maga mondta neki, hogy rabolja el a húgomat, maga miatt… maga…
- Próbálom jóvátenni, Med…- Könyörgött, én pedig robbantam.
- Ne szólítson így! Hogy a fenébe hihetném el, hogy jóvá akarja tenni, ha még csak a szemembe se meri mondani? Nézzen rám, maga gyáva, nézzen rám!
- Azt hiszed, nem akarok? Azt hiszed, nem lenne könnyebb nekem? – Most már ő is kiabált, és talán sírt is, de ezt a gondolatot azonnali hatállyal száműztem a fejemből. – Neked könnyebb így. Már nem tudom elrejteni előled az igazi arcomat, túl sokat tudsz ahhoz, hogy működjön ez a hülye bűbáj…
- Nem érdekel. Azt gondolja, ha meglátom végre, ki is maga valójában, azzal tovább ronthat a helyzeten? Nem érti még, hogy nincs mit elrontani? Hogy már megtette? Hogy már úgy is tönkretette az életemet? Nem fogja fel, hogy mielőtt örökre itt hagyom ezt az átkozott templomot, legalább jogom van látni, ki az a szörnyeteg, aki miatt meghaltam? Azt akartam mondani… fel akartam sorolni mindenkit, akit elveszettem miatta, mert a hiányuk már úgyis itt szaggatta a szívemet és a koponyámat, és azt akartam, hogy ő is érezze, de… ez volt az igazság. Nélkülük lassan annyira semmi voltam, mint ők maguk. Azt hiszem, végül ezért fordult felém az ismerős, jégkék tekintetével, ami a bátyám húsz évvel öregebb arcából meredt rám, és ezért nem eredt utánam, amikor azonnal sarkon fordultam, hogy elrohanjak. A pillantása a hátamat marva tovább könyörgött, talán azért, hogy forduljak vissza, talán azért, hogy elmondhassa a teljes történetét, de már nem volt lábam, hogy megforduljak, és nem voltak füleim, hogy meghallgassam. Szárnyaim voltak. Szemeim, amikből ömlöttek a könnyek. Szívem, amiből ömlött a vér. Emlékeim egy házról, amiben laktam, egy ajtóról, amin be kellett lépnem, egy fiúról, akire várnom kellett. Kezeim, amik a végtelenből a kilincsért nyúltak. - Meredith? Merlinre, hogy nézel ki? Elestél valahol? Megütötted magad?
- Tiszta vér a felsőd és a nadrágod is, hol a csudában jártál?
- Med, valami baj van? A valóság vasmarokkal nyúlt értem: letörte a szárnyaimat, visszaadta a füleimet, és temérdek fájdalmat pumpált minden porcikámba, hogy visszahúzzon a talajra. Zihálva bámultam az engem körülvevő sápadt arcokra. A nagyanyám ráncai között megülő, még mindig szokatlanul ható aggodalomra. Shirley, a váratlan látogató kétségbeesett, kérdőjel alakú szájára. Flame-re. - Hagyjatok békén. Mindannyian – feleltem rekedt higgadtsággal, majd elindultam a lépcső felé. Regulus jönni fog. Tudni fogják, hogy rá van szükségem. A Hölgy tudni fogja. A múltkor is azonnal tudta. Tudnia is kell, nemde? Ő az én egyetlen gyámom. A nagymamám. Egy őszinte felnőtt. Egy felnőtt. Egy. Itt és most. Ha Shirley állít meg, talán meg tudtam volna őrizni a nyugalmamat addig, amíg felérek a szobámba, de a kéz, amely megfogta a karom, Flame-hez tartozott.
- Ne nyúlj hozzám, te szörnyeteg! – ordítottam az arcba, ami nem is az övé volt, mert a képzeletem megöregítette a megbántottságával együtt. A döbbenettől azonnal el is engedett, én pedig meg-megbotolva vetettem be magam a szobámba, és közben elméláztam azon, hogy talán nem is repültem hazáig. A kövek és a sziklák álmatag, kerekded emlékképei lassan éles és hegyes alakot öltöttek, ahogy a becsapódó ajtónak dőlve a padlóra roskadtam, ahhoz azonban nem voltak elég élesek, hogy elvágjanak a szemközt kattogó faliórától. Öt percem volt kilenc óráig. Ha lett volna időm, talán hitetlenkedtem volna. A katasztrófa mérnöki pontossággal ért véget, Field hadnagy – mondta Caitlin Shirley hangján, aztán kongatni kezdett. Kilencszer csilingelt. Egy kicsit kattogott. Fél tíz – kacagta ezer harangocskát rázva, mikor végre elhallgatott odalent a nappaliban az aggódó sustorgás. Bezáródott a ház. Valaki elment, de már senki sem akart bejönni. Tíz óra – morogta a húgom Flame dörmögését utánozva, és öklömnyire húzta össze didergő testemet, amikor a bátyám a vendégszoba felé tartva megtorpant az ajtóm előtt. Egyet koppantott rajta, mert tizenhárom éves volt, csillaglesre akart vinni, és ez volt a jel, de ma egyedül vágtam neki az útnak, az ablakomon át, és csak a Regulus érdekelt az egész égen. Az egész, örökké felhős égen.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.