efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


Nefelejcs
/Az első dolog, ami eszembe jut, valahányszor megállok a fa alatt az, hogy milyen borzalmas az egész, milyen szívfacsaró, hogy pont én választottam a feliratot. A második pedig mindig az, hogy talán inkább az én síromon lenne a helye – ezt azonban elhessegetem, mert félig-meddig így is azon van. Ahogy vesszük.
A félreeső hanton nefelejcsek mosolyognak, de csak én látom őket, mert csupán én járok ki ide. Jöhetne más is, hiszen élnek még rokonai a gödör mélyén nyugvónak, de talán nem szeretnek úgy emlékezni rá, ahogy itt lehet; ahogy meghalt, ahogy élt, ahogy… talán… Mindegy is. Jobb ez így. Jobb egyedül mosolyogni vissza a nefelejcsekre: úgyis csak én nem felejtek igazán soha./

- Regulus, ne csináld ezt, kérlek. – Biztos voltam benne, hogy nem hallotta meg a suttogásom, mert én magam is megsüketültem a becsapódó ajtó zajától, de a szavak a szívemben voltak, és kiszöktek a számon. Egy ideig könnyes szemmel meredtem a repedésre a falon, majd elmotyogtam egy Reparót, és szapora léptekkel Regulus után indultam, hogy elejét vegyem a nagyanyámmal való kellemetlen találkozásnak. Természetesen elkéstem.
- Majd a saját házadban vagdalózz, fiatalember! – morogta Mrs. Noble, mire Regulus hátán megfeszültek az izmok. Nem hiányzott neki mára még egy kioktatás, főleg nem valakitől, aki azt gondolta, tudja, mi a legjobb nekünk. Enyhén zihálva fékeztem le a vőlegényem mellett, és azon nyomban a keze után nyúltam, de egy másodperccel a mozdulat vége előtt a zsebébe süllyesztette, anélkül, hogy rám pillantott volna. Noble nagyi tekintetébe megértés és aggodalom surrant, két olyan érzelem, amihez képtelen voltam hozzászokni gyermekkorom rettegett és megvetett arcán. Higgadtan végignézett rajtunk, majd a háta mögé gyűrte a kezében tartott, könyvjelzőkkel tarkított esküvői magazinokat, és a fejével a kert felé intett.
- Szép idő van, menjetek ki egy kicsit. Rátok fér a pihenés. Egy hónap múlva esküvő. – Az első két mondat engem buzdított, az utolsónak viszont váratlan éle volt, amire még a fogát csikorgató, minden ízében dühtől remegő Regulus is felkapta a fejét. Tele volt figyelmeztetéssel és fenyegetéssel, mintha a nagyanyám azt mondta volna: Vigyázz, fiatalember, mert még rengeteg ideje van az unokámnak, hogy meggondolja magát. És ne hidd, hogy nem támogatnám. Egy utolsó, kőkemény pillantást vetett Regulusra – Ne merészelj még egyszer így viselkedni vele. -, és elvonult a szobájába. Mikor elhaladt mellettem, szinte kedvesen szorította meg a karom, az érintése ismét a kert felé lökött.
- Egy perc és jövök – mondtam csendesen Regulusnak -, valahol itt kell lennie a kockás pokrócnak. A kamra óriási volt, mint minden a nagyanyám házában, de lassan minden szegletét ismertem, mert a falakat és a tárgyakat édesanyám gyöngybetűi tarkították. Varázsszőnyeg – állt a kopott bambuszkosáron egy írni tanuló gyerek kövérkés kézírásával, és bár tudtam, hogy benne lapul a pléd, egy percre leroskadtam rá, mielőtt felnyitottam volna a fedelét. Azt is tudtam, hogy sietnem kellene, lenyugtatni Regulust, eltüntetni a feszültséget, de a lábaim lázadozva zsibbadtak a hosszú sétától, a karjaim pedig sajogva emlékeztettek rá, hogy alig tíz perce még két haragtól hullámzó mellkasnak feszültek neki, hogy megakadályozzanak egy verekedést. Leginkább persze a fejem zúgott, hiába temettem bele a tenyerembe: horcruxok, barlangok, szemüveges fiúk, szakállas varázslók és égig érő tornyok kergették egymást a gondolataim között, és azt kívántam, bár erről beszélhetnék Regulusszal, bár ne kellene most Siriusszal foglalkoznunk. Mire kínzóan lassú lépteim végül visszavittek Regulushoz, ő már a kertben rugdosott néhány ártatlan fűcsomót. Kirázott a hideg a látványától, és olyasféle ólmos fáradtság vett rajtam erőt, ami arra vágyik, hogy megérintsék, így sehogy sem képes ő maga érinteni. Kihúztam a derekam, hogy lerázzam magamról az érzést, ölelés helyett mégis nagy ívben kikerültem Regulust, és kiterítettem a pokrócot egy óriási fűzfa árnyékában, ahol különösen elviselhetőnek tűnt a hőség. Törökülésben ültem a pokróc sarkán, úgy tépkedtem a füvet marékszámra, amíg Regulus oda nem sétált hozzám.
- Nem volt joga hozzá, hiába véded – közölte velem jeges nyugalommal.
- Nem védem, és tudom, hogy igazságtalan volt – válaszoltam anélkül, hogy felemeltem volna a fejem.
- Neki ezt miért nem mondtad el?
- Pontosan azért, amiért neked sem mondtam semmit. Mert unom ezt az egészet. Hirtelen guggolt le, és szinte erőszakosan rántotta fel az államat, hogy a szemembe nézzen.
- Mit unsz, hm? Minket?
- Ne légy nevetséges. – Elfordítottam a fejem, majd hátradőltem, hogy elhajoljak szorító kezeitől. Túl nagy volt a lendület, koppanva landoltam a földön; lehunytam a szemem, és úgy tettem, mintha csak álmodnék.
- Ez aztán a válasz, Meredith, ezt nevezem.
- Elárulnád, miért velem veszekszel? Nem volt elég mára a balhé, és pont kéznél vagyok?
- Ne légy nevetséges – ismételte gúnyosan, és egy puffanással leült mellém. – Tudod, hogy igazából nem rád haragszom – tette hozzá erőltetett gyengédséggel a hangjában. Felhorkantam.
- Miért nem mész inkább haza? – csúszott ki a számon.
- Miért? Ha már a miérteknél tartunk: miért nem mondtad el Siriusnak, hogy ha valami idióta romantikus megfontolásból nem jövök ide csókkal ébreszteni téged, nem botlottam volna bele a kedves családi jelenetedbe Kearával, és most halott lennél? Miért hagytad, hogy lehordjon a sárga földig, és a szememre vesse, hogy nem vigyázom rád eléggé? Miért nem küldted el a fenébe, mikor azt mondta, nem jön el az esküvőnkre, mert nem nézi végig, ahogy megölöd magad?
- Azért, mert már elmondtam neki, mi történt. Te is tudod, hogy elmeséltem neki az egészet, hogy megmutattam neki a leveledet. Regulus, kérlek… - Kényelmetlen volt fekve magyarázkodni és könyörögni, de ennyihez volt erőm.
- Tudom, bogaram, tudom. – A karja súrolta az enyémet, ahogy lefeküdt mellém, de nem fogta meg a kezemet. – Én csak… á, én csak nem értem, hogy miért én? Értem, hogy a bátyám saját magára volt mérges, értem azt is, hogy még mindig begőzöl, ha meglát, de miért az az első dolga, amikor véletlenül összefutunk az utcán, hogy nekem esik? Az öccse vagyok, bármi is történt, és tudnia kell, hogy az életem árán is megvédenélek, tudnia kell, hogy ha ezt kérdőjelezi meg, az olyan, mintha késeket döfne a hátamba… Bármi másért ugrana a torkomnak, esküszöm, nem borulnék ki ennyire, de ez…
- Te pedig most rajtam vezeted le az egészet – jegyeztem meg halkan.
- Te akarsz beházasodni ebbe az elcseszett családba – vágta rá gorombán.
- A franc akar beházasodni! Hozzád megyek feleségül, nem a családodhoz.
- Naná, de jön vele ez a cirkusz is.
- Eddig is jött. Ne kezdd ezt megint.
- Micsodát?
- Az egész melodrámát, ahol azt szajkózod, hogy jobbat érdemlek nálad, blablabla. Azt hittem, réges-rég túl vagyunk ezen. – Regulus még egy szusszantásra sem méltatott, úgyhogy kelletlenül folytattam: - Egyébként pedig az én családom sem makulátlan. – Nem bírtam tovább, újra a keze után nyúltam, de ismét elhúzta előlem, és a feje alá hajtogatta mindkét karját. – Főleg nem ez a része – tettem hozzá, majd felkönyököltem, hogy a fejemmel a kert végében magasló kúria felé inthessek. Regulus ki sem nyitotta a szemét, lustán, szenvtelenül köpte a szavakat, és úgy tett, mintha nem is érzékelné a kísérletemet a békülésre:
- A Vérmániás Hölgyre célzol? Mégis mit kellett volna mondanom? Nagy levegőt vettem. Tisztában voltam vele, hogy nem rám haragszik, hanem a világra, és benne leginkább Siriusra, és valószínűleg azért ilyen rosszkedvű, mert tegnap éjjel meg kellett ölnie valakit, vagy, mert úgy érzi, Siriusnak mégis igaza lehet, és nem tud majd megvédeni. Mindegyik gondolatba belesápadtam, de annyi erőt és megértést képes voltam meríteni belőlük, hogy nyugodtan válaszolhassak, és ne adjam fel.
- Igen, rá. Oké, most, hogy itt lakom, egy kicsit jobban megértjük egymást, és azt hiszem, még büszke is rám a tízpontos vőlegényem miatt – arcizma sem rándult az évődésre -, de ettől függetlenül továbbra is – hasra fordultam mellette, és a fülébe suttogtam, mintha a nagyanyámnak itt is lennének kémei – érdekes nőszemélynek tartom. Nem feltétlenül pozitív értelemben.
- Legalább a nagyapád már nem él.
- Tessék? – hőköltem hátra. Regulus ezzel túl messzire ment; belegyalogolni egy nagyszülő elvesztésébe azok után, amiket ezen a nyáron átéltem? Még ha egy olyan nagyszülőről volt is szó, akit sosem ismertem… Rögtön meg is érezte, hogy átlépett egy láthatatlan határt: az oldalára gördült, átvetette a derekamon a bal karját, az arcát pedig bocsánatkérően a hajamba temette.
- Csak arra gondoltam… tudod, eszembe jutottak a furcsa dolgok, amiket pletykálnak róla az aranyvérű banyák – motyogta elveszetten. – Hogy mérgeket gyártott, mugli nőkön kísérletezett…
- Na, igen – fintorodtam el megadóan. – Amiről nem tudnak, az természetesen a szebbik része a történetnek. Először ugyanis teherbe ejtette őket.
- Hogy mi? – Reméltem, hogy az undort ugyanaz táplálja benne, mint bennem, és nem a halálfalóság, a muglikkal való közösülés gondolata. Erről csak a szemébe nézve győződhettem meg, így hát egy utolsó mozdulattal az oldalamra küszködtem magam, az univerzum legkényelmesebb testhelyzetébe, mindenhol összegabalyodva Regulusszal, a homlokával az enyémen. Abban a percben mindent elsöprő bizonyossággal tudtam, hogy részvétet érzett a nők iránt.
- Amikor még kicsik voltunk Flame-mel, kutakodtunk itt a házban, és megtaláltuk a nagyapánk naplóit. Azokat, amikben a kísérleti eredményeiről számolt be. Természetesen a nagy részét még nem értettük, de az elég nyilvánvaló volt, hogy nem tündérmese, hanem valami visszataszító, mondtam is Flame-nek, hogy menjünk onnan, de neki akkor köszöntött be a sokadik dackorszaka, úgyhogy felkapta a legvastagabb könyvet, és otthon eldugta az ágyneműtartójában. Évekkel később jöttünk rá, hogy Noble nagyapa egy olyan varázsigén dolgozott, ami a megfelelő időpontban elszórva tetszőleges ideig késleltette volna a születést.
- Miért? – ráncolta össze a szemöldökét.
- Igazából a körülményektől eltekintve nem is akkora butaság. – Addig mocorogtam, amíg a vállgödrébe tudtam tuszkolni az arcomat. – Úgy értem, vannak azok a nők, mostanában egyre többen, akik azért vetetnek el egy kisbabát, mert nem állnak rá készen lelkileg, anyagilag, nincs meg a kellő háttér, a támogató család… Ezzel a bűbájjal a kicsit megrekesztette volna egy kezdeti fejlődési szakaszban mindaddig, amíg az anya azt nem érezte volna, hogy a baba jó helyre érkezik. Közben nyilván nem eshetett volna újra teherbe, nem sérült volna meg végzetesen egy rosszul elvégzett abortusz miatt, ilyesmik. Nem élek burokban, tudom, mik mennek a varázsvilágban is.
- Ez akkor is természetellenesnek hangzik.
- Tudom, nem is azt mondom, hogy feltétlenül jó dolog lett volna, ha nem lehetősége befejezni és szabadalmaztatni, csak… nem is tudom. – Szorosan átöleltem, hogy a jelenléte minden mást kiszorítson a külvilágból, és ne legyen úrrá rajtam a szégyenérzet, amiért olyan menthetetlenül naiv vagyok. – Ki fogsz nevetni, de abban reménykedem, hogy van egy icipici esélye annak, hogy értékeset akart létrehozni. Borzalmas eszközökkel és módszerekkel, igen, de jó szándékkal.
- Miért nevetnélek ki? Ugyanazért tudsz ebben bízni, ami miatt még mindig velem vagy, a mai hisztim és minden hülyeség ellenére is. A hatalmas szíved és a csodálatos hited miatt, bogaram. – Most, hogy már ő is teljes erejével ölelt át, mintha az élete múlna rajta, elég közel tud-e tartani magához, tökéletesen elcsitult körülöttünk az izgő-mozgó létezés, és tisztán hallottam, hogy egyszerre dobog a szívünk. Letaglózó felismerés volt, mint mindig, olyasmi, amit tamáskodva szemlél az ember mindaddig, amíg meg nem tapasztalja, akkor pedig hirtelen elképesztően aprónak érzi magát, egy hangyának az óriás tenyerén.
- Most úgy mondanék neked valamit – suttogtam furcsán dédelgetve az oxigénhiányt. Regulus puhán felnevetett.
- Ugye? Én pedig mindennél jobban szeretnék válaszolni rá, de… Nyomasztó, hogy várnunk kell vele az esküvőig, igaz?
- Örülj neki, hogy csak ezzel kell – vigyorogtam bele a mellkasába.
- Touché – felelte vidáman, majd eleresztett, hogy megcsókolhasson.
- Regulus?
- Hm?
- Nefelejcs. – Egy kód volt ez is, de a többivel ellentétben valami csodálatosan sokrétű, ezerféle mondanivalóval telt álnév, ami ösztönösen gördült le a nyelvem hegyéről.

Regulus kinyitotta a szemét, és komoly kis mosollyal a szája szegletében, egy büszke, mindent világgá kiáltó pillantással válaszolta:
- Te se.
~o~
A csengőszó rövid volt és éles, először nem is akartam odafigyelni rá. Senki olyat nem ismertem, akit szívesen láttam volna ilyen későn a házban, és csöngetnie kellett; Flame-nek és Regulusnak szabad bejárása volt. A Hölgy azonban éppen vadul kártyázott a házimanóval – persze nyerésre állt –, úgyhogy felsóhajtottam, és elszántam magam a cselekvésre.
- Majd én kinyitom – vetettem oda nekik teljesen feleslegesen, majd kinyújtóztattam a végtagjaimat, a dohányzóasztalra dobtam a könyvemet, és feltápászkodtam a karosszékből, hogy elhagyjam a tökéletesen ideális este zsibbadt nyugalmát. Legalább hatszor ásítottam, mire a bejárati ajtóhoz értem, de amikor kinyitottam, már sikításra nyílt a szám. A küszöbön valami véres dolog nyöszörgött, a ruhája mindenütt cafatokban lógott le róla, ám ami igazán megrémisztett, az a szeme volt. Regulus tekintetével nézett rám.
- Nagymama! – kiáltottam teli tüdőből, és lerogytam a fiú mellé. – Nagymama, segíts! Annyira remegett a kezem, hogy alig találtam meg Regulus pulzusát. De végül megtaláltam. Életben volt.
- Mrs. Noble! – A saját ordibálásomtól nem hallottam meg a közeledő lépteket, ezért összerándultam, amikor megéreztem a vállamon a nagyanyám puha tenyerét.
- Jóságos Merlin – suttogta elhűlve. – Phebe, gyere ide! Meredith, menj arrébb, majd a házimanó behozza a házba. Erősebb és óvatosabb is, mint te… na, gyere, gyermekem, nem lesz semmi baj.
- Lélegzik – emeltem fel a fejem, bár alig tudtam elszakítani a pillantásomat az emelkedő mellkas látványától. – Lélegzik – ismételtem robotszerűen, és megérintettem a mozgó húst. – Lélegzik. A pofon akkorát csattant az arcomon, hogy csillagokat láttam tőle, és azt hiszem, ahogy mondani szokás, a fal adta a másikat.
- Koncentrálj, Meredith Field! – sziszegte a Hölgy. – Regulus most nincs itt, hogy visszahozzon, ha elkalandozol, neked kell visszahoznod őt! A vőlegényednek szüksége van rád! Felállni! Most azonnal! Tettem, amit parancsolt, de csak akkor fogtam fel a szavait, amikor bebotorkáltam a konyhába, és megláttam Regulust az asztalon.
- Hívom Lilyt.
- Nagyon helyes. – A Hölgy kurtán biccentett, aztán rámordult Phebere, hogy hozzon még törölközőt. Abban a pillanatban, talán életemben először, igazán szerettem őt.
*
Kimentem a fürdőbe hogy átvizezzem a nedves ruhát, noha valójában nem volt szükség rá Lily elképesztő csodatétele után. Egyszerűen csak nem bírtam tétlenül várni, hogy Regulus – a valódi, egészséges Regulus, csupán néhány karcolással a bőrén – felébredjen a bájitalok mesterséges álmából. Mire visszatértem, már ülő helyzetbe tornázta magát az ágyamban, és éppen a fogait tapogatta a nyelve hegyével. Lilynek ötöt kellett visszanövesztenie, ha nem többet; egy idő után eluntam a számolást. Elborzasztott ez is, éppúgy, mint az összeforró csontok ropogása. Hét bordája tört el, és az egyik átszúrta a bal tüdejét, ezért csodálkoztam rá megint, hogy még mindig lélegzik.
- Hahó – köszönt rám, amikor megpillantott az ajtóban.
- Szia. – Legszívesebben rohantam volna, hogy a nyakába fúrjam az arcomat, és össze-vissza csókoljam, de volt valami a tekintetében, ami azt súgta, meg se próbáljak érzelgősködni. Egy ideig a szám szélét rágva meredtem rá, végül azonban úgy döntöttem, nem veszek tudomást a távolságtartás nyilvánvaló jeleiről. Három hosszú lépéssel átszeltem a szobát, és mellékucorodtam, ahogy elterveztem, anélkül, hogy reagáltam volna a grimaszára. Felszisszent, amikor a szokásos ölelésbe vackoltam magam.
- Ne drámázz nekem, Lily tökéletesen összerakott, nem fájhat semmid. – Igyekeztem ugratósra venni a figurát, a hangomban azonban bőven csendült düh is.
- Evans? – Talán azt hitte, nem veszem észre, hogy a megszokott mozdulattal, ösztönösen az enyémre hajtotta a fejét, de nem kerülte el a figyelmemet semmi. Minden olyan rendetlennek és oda nem illőnek tűnt köztünk, hogy a legkisebb ismerős gesztus után éhesen kapott a lelkem.
- Igen, ő. Meg persze James is itt volt, nem hagyta, hogy Lily egyedül jöjjön ide. Rengeteget segített. Ha ő nem jön, még mindig a konyhában feküdnél.
- Majd megköszönöm neki a következő Legjobb Barát Találkozón. Elengedtem a fülem mellett a gúnyos felhangot, és az ujjainkat összekulcsolva megkérdeztem:
- Mi történt?
- Nem akarod tudni – vágta rá.
- Kis híján idegösszeomlást kaptam az összevert, ájult hústömeg felett, ami pár órája voltál. – Eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek, de lesütötte a tekintetét. – Igenis tudni akarom, mi történt veled.
- Utálni fogsz.
- Már most is utállak.
Türelmetlenül morrantott egyet, mintha nem tetszene neki, hogy az ellentétekkel játszom. Néhány napja még imádta.
- Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek előre – nyögte ki hosszú hallgatás után, majd elengedte a kezem, hogy megdörzsölje a homlokát. Nem fogta meg újra. – Problémánk akadt néhány rosszarcú fazonnal a mugli alvilágból. Rabastannak kellett volna lerendeznie őket még tegnap, de szokás szerint úgy ment oda, mint egy felfújt hólyag, és azok az állatok nagyon gyorsan rájöttek, hogyan lehet legyőzni őt. Kettőt sikerült megölnie, de a másik négy addig trükközött, amíg elvették a pálcáját. Rabastan fülét-farkát behúzva menekült onnan, vissza a Nagyúr szoknyája alá, aki végül persze engem küldött vissza, hogy rendbe hozzam, amit az a barom elcseszett, mert tudja, mennyire utálom a fejét, és kedveskedni akart, vagy mit tudom én. Talán azt gondolta, földön túli elégtétel lesz sikerrel véghezvinni valamit, amit az a féleszű marha nem tudott. Nem is hagyta, hogy magammal vigyek valakit, egyedül küldött. – Remegni kezdett a dühtől, keze ökölbe szorult, és azt kívántam, bár még mindig kapaszkodna belém. – A rohadékok készültek. Ahogy beléptem a szaros kis viskójukba, kiütötték a pálcát a kezemből, aztán rögtön el is kezdtek verni. Nem a fejemmel indult a móka, úgyhogy összesen húsz embert számoltam meg, mielőtt először elájultam. Nem siették el, azt akarták, hogy mindenkinek jusson legalább egy rúgás… de figyelmetlenek voltak, és egyszer csak abban a sarokban kötöttem ki, ahová a pálcám gurult. Nem beszélt tovább, én azonban jól tudtam, hogy a történetnek messze nincs vége.
- Megölted őket – fejeztem be egyszerűen. Nem húzódtam el, így biztosra vettem, hogy hallja, mennyire dübörög a szívem.
- Az összeset. A nagyúr büszke lesz rám – tette hozzá sötéten felnevetve.
- És ezt azért nem akartad elmesélni, mert?
- Mert újra megtenném. Mert még sosem aláztak meg ennyire. Mert nem önvédelemből öltem meg a mocskos muglikat, hanem mert gyűlöltem őket. Nem bírtam tovább, kiugrottam az ágyból, és rövid toporgás után összekuporodtam a szőnyeg legsarkán.
- Utálod, hogy ezt mondtam – állapította meg csendesen, és mintha valami visszás diadal csendült volna a hangjában. Cinikus félmosollyal várta a válaszomat, közben pedig betakarózott, mintha nem is akarná, hogy visszabújjak mellé.
- Nem kértem, hogy hazudj. Örülök, hogy őszinte voltál.
- Örülsz? – szisszent fel elfeledkezve a nemtörődöm álarcról. – Utálsz – ismételte makacsul.
- Emlékezem – javítottam ki, és a térdemre hajtottam az arcom.
- Mire?
- Hogy nem vagyunk egyformák. Hogy Black vagy. Hogy halálfaló vagy.
- Ezek nem a pozitív tulajdonságaim.
- Az igaz – hagytam rá. – De már tisztában voltam velük, amikor igent mondtam neked.
- És ez jelent valamit? Vállat vontam.
- Med, a fenébe is, nézz rám! Amikor nem reagáltam semmit, szinte a semmiből ott termett előttem, a lendülete a hátamra döntött. Meg sem nyikkantam a fájdalomtól, hiszen minden porcikájából az elvesztés félelme sugárzott, és ennek jelentenie kellett valamit. Mindent. Kisimította a szememből a hajam, és nem engedte el a tekintetem.
- Med, mondj már valamit. Beletúrtam a hajába, és olyan közel húztam magamhoz, hogy összeért az orrunk.
- Emlékszel, mit tettem, mikor megölted az első muglit? – suttogtam remegve. Az arcomon sós könnyek peregtek végig, és a vibráló csöndben fülsüketítő koppanással landoltak a padlón. – Azért csináltam, hogy segítsek neked felejteni. Most te segíts nekem.
*
Hirtelen fogalmam sem volt, mikor fordult elő utoljára, hogy nem foglalkoztunk semmivel, és csak úgy léteztünk bele a vakvilágba: nem emlékeztem, mikor találtuk meg utoljára a buborékunkat. Valahogy nem is számított. A buborékban nem volt idő, nem volt kötelesség, nem volt fájdalom… Csakhogy a buborék falain nem volt nehéz áttörni: tulajdonképpen az első erősebb reggeli napsugár képes volt rá, hiába húztam el a sötétítő függönyömet. Regulus morogva rántott vissza a takaró alá, amikor megpróbáltam megigazítani.
- Ne foglalkozz vele.
- Már késő. Úgy értem, késő van. Lassan a Hölgy is aggódni kezd értünk. Legalább reggelizni le kellene mennünk. – Kedveskedve megpöcköltem az orrát, de még csak el sem mosolyodott; olyan csendes komolysággal csókolt meg, mint még talán soha.
- Ha most elmegyünk innen, soha többé nem jöhetünk vissza – suttogta az arcomra.
- Ne dramatizáld túl, leendő férjuram – nevettem fel. – Van egy olyan sejtésem, hogy amint lesz egy saját házunk, és nem kell édesanyád vagy a nagyanyám erkölcsi aggályaival foglalkoznunk, minden reggelünk ilyen lesz. Most viszont ideje elkezdenünk egy új napot. Eszünk valamit, aztán elmegyünk Aodhfinhoz, mit szólsz hozzá?
- Nagyon lelkes vagy – közölte szemrehányón, és nyöszörögve a hátára gördült.
- Összezavarodott – javítottam ki egy cuppanós puszi kíséretében, miközben kikászálódtam az ágyból. – Válaszokat akarok, amint lehet. Ez az egész horcrux-téma egy nagy katyvasz a fejemben, és minél hamarabb tisztul ki a kép, annál hamarabb tehetem el láb alól a főnöködet, és annál nagyobb esélyünk lesz egy nyugodt életre, ahol…- Zavartan elhallgattam.
- Ahol?
- Ahol tényleg ilyen minden reggel – feleltem elfordulva. Reméltem, hogy még álmos, és nem tűnik fel neki a hazugság, de persze nem volt ekkora szerencsém.
- Nem ezt akartad mondani, igaz?
- Nem fontos.
- Med. – Regulus csalt: hátulról átölelte a derekamat, és a lapockám közé fúrta az arcát.
- Jól van, azt akartam mondani, hogy ahol nem történnek meg olyan dolgok, mint a tegnapi szörnyűség, de… felejtsd el – hadartam fénysebességgel, és megfordultam, hogy ezúttal én csaljak: kisimítottam a kócos tincseket a homlokából, és aprócska tenyereimmel megpróbáltam bekeretezni az arcát. – Nem szeretnélek felzaklatni. Segíteni akarok neked, hogy feldolgozd az egészet. Azt akarom, hogy megbocsáss magadnak. Azt akarom, hogy elfelejtsd.
- Sok mindent akarsz – hunyta le a szemét.
- Ez nem igaz. Csak téged, de téged tökéletes állapotban. És szerintem a legjobb mód arra, hogy kikupálódj, az az, hogy eljössz velem a paphoz, segítesz megérteni a horcrux-izéket, ezáltal segítesz legyőzni a főcsuklyát, ééés jobb hellyé tenni a varázsvilágot.
- Nem hiszem, hogy…
- Tenned kell valamit – szakítottam félbe. – Nem ülhetsz egymagadban, az egész borzalmon töprengve. Továbbá az is meggyőződésem, hogy jó hatással van rád a jelenlétem, szóval…
- Igazad van – állt fel hirtelen, majd csókot nyomott a homlokomra, és öltözni kezdett. – Tennem kell valamit, de nem ezt. Valami mást. De egyedül.
- Tessék? – kérdeztem megbántottan. - Mégis mit akarsz csinálni?
- Hé, nyugalom. – Csak félig húzta még fel a zokniját, így szó szerint ugrálva termett ott előttem, hogy letörölje a könnyeket, amik az engedélyem nélkül csordultak ki a szemem sarkából. – Egy percig sem vitatom, hogy jó hatással vagy rám, sőt. Egyszerűen csak arról van szó, hogy most… most egyedül kell lennem. Azt fogom csinálni, amit javasoltál, csak nem veled. Aztán… aztán este találkozunk itt nálatok, és egyeztetjük a napi eredményeket, jó?
- Hová mész? – Ösztönösen megigazítottam a pólóját, és forgolódni kezdtem, hogy megtaláljam a cipőjét, na meg persze, hogy elrejtsem a gerincemen felkúszó értelmetlenül erős szomorúságot.
- Körülnézek otthon a könyvtárban. Tudod, mondtam a múltkor, hogy nekem valahonnan ismerős ez a horcrux-dolog, és végre arra is rájöttem, hogy honnan, csak tegnap nem ez volt a fő témánk, úgyhogy elfelejtettem mondani. Emlékszel a könyvre, amit a megismerkedésünkkor olvastam?
- A legfeketébb mágia? – Küldtem felé egy „naná, hogy emlékszem”-pillantást, mire nevetve megragadta a kezem, és magához rántott.
- Úgy van, zsenikém – ölelt meg büszkén. – Abban a könyvben olvastam róluk. És valami azt súgja, hogy rejt még mást is a könyvtárunk. Plusz, a könyvek még sosem néztek rám olyan undorral, mint a te Aodhfin haverod.
- Mit szólnál, ha veled mennék, és ma én is hanyagolnám ezt a haveromat? – dünnyögtem a mellkasába.
- Rossz ötlet – vágta rá gyanúsan gyorsan, mire összerándultam. Kapkodva magyarázkodni kezdett, és szorosabban ölelt magához. - Te magad mondtad, hogy szorít az idő. Ha te elmész hozzá, én meg közben máshonnan gyűjtöm az infót, azzal időt spórolunk. Megadóan sóhajtottam.
- De este csapatmegbeszélés, ugye?
- Pontosan. Csak te és én. Volt valami a hangjában, amitől ösztönösen a szemébe akartam nézni, de mire eltoltam magamtól, hogy felemelhessem a fejem, már fülig ért a szája.
- Segítesz kiosonnom a házból? Nincs kedvem a nagyanyádhoz.
- Arra gondolsz, hogy vonuljak át hozzá a kis pizsamámban, és tereljem el a figyelmét?
- Úgy van, még véletlenül se öltözz fel. Tudod, kedves Meredith Field, vannak emberek, akiknek kifejezetten előnyös a ruházat viselése, de te nem tartozol közéjük. Most el is magyaráznám, hogy miért, de szerintem tegnap éjjel már megsejthettél valamit, szóval kár lenne tovább fáradoznom…
- Nehezedre esne? – kaptam a szívemhez tettetett felháborodással.
- Éppen ellenkezőleg – csókolt meg elkomolyodva. – Ha rajtam múlna, mást se csinálnék, de ha most nekikezdek, nem lesz erőm kilépni ebből a szobából, és tenni a dolgomat. Márpedig azt akarom, hogy megkapd az a jobb világot. Én akarom elhozni neked, még akkor is, ha csak egy egészen kis szegletét tudom.
- Már így is sokkal többet hoztál belőle.
- Azért még próbálkozom. Csak szeretném, ha tudnád, hogy mindent érted teszek. Azért, hogy boldog lehess. Egészen boldog.
- Veled is az vagyok.
- Tudod, hogy értem. Jobb világ, satöbbi…
- Szóval küldetésünk van?
- Pontosan. Neked most éppen az, hogy épségben kijuttass innen. Megfogtam a kezét, és nehéz szívvel az ajtó felé húztam. Valami különös oknál fogva összeszorult a torkom, ahogy megtorpantunk a küszöbön, és sehogy sem akarózott elengednem az ujjait. Mélyeket lélegezve próbáltam erőt és reményt meríteni a pillantásából, miközben azt mondogattam magamnak, hogy butaság éppen most pánikolni, amikor nem is küldetésre megy, csak a saját könyvtárába. Olvasni fog, nem öldökölni – ismételgettem a gyomromban fészkelő rettegő gombócnak. Bátorítóan rám mosolygott: a gesztus nem egészen érte el a szemét, mintha ő is érezné a félelmet, mégis elég volt ahhoz, hogy lerázzam magamról a sajátomat, és végre megszólaljak.
- Te jobbra, én balra, amint kinyitom az ajtót, rendben? És este itt találkozunk, ahogy megbeszéltük. Nyolc óra?
- Kilenc.
- Számítsd bele, hogy ha most szó nélkül lelépsz, muszáj lesz a Hölggyel vacsoráznod – figyelmeztettem tréfásan.
- Igenis, főnök – biccentett komolykodva. Reszketeg volt ez is, olyannyira, hogy nem bírtam tovább a gyülemlő feszültséget, és egy villámgyors csók után félhangosan elkiáltottam magam:
- Most! Nem mernék megesküdni rá, de úgy tetszett, mintha még egyszer megcsókolt volna, mielőtt a fogók felfoghatatlan gyorsaságával elillant mellőlem a résnyire nyitott ajtón át. Akár ettől a lopott, búcsúszerű gesztustól is összerándulhatott volna bennem a félelemgombóc, mégis a fülemhez kaptam a szám helyett, mert ott visszhangzott benne egyetlen elsuttogott szó Regulus hangján: Szeretlek.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.