efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


Félhomály II.

Ahonnét jöttem, s ahová
Soha nem mertem visszatérni,
az erdőbe, a nagy lombok alá,
visszalépek a fehér-feketébe. A maszat és a tisztaság,
akár az óraketyegés,
ugyanazt mondja és ugyanazt írja.
Mezítláb állok s mezítelenül. Pilinszky János: Hol és mikor?


/Tudod, folyton arra gondolok, hogy az élet szép, aztán eszembe jutsz, és elbizonytalanodom./
A hajam égnek állt, a pizsamám a térdemig felgyűrődött a bal lábamon, és időnként nekimentem egy-két ajtófélfának, mert még nem mozogtam olyan otthonosan a házban, hogy a félig leragadt szemhéjaim ne jelentsenek akadályt a tájékozódásban. Nem állt szándékomban ilyen állapotban barangolni ebben a nagy múltú kúriában, ötnemzedéknyi Noble és egy igen büszke Lestrange-lány otthonában, de ma valahogy egyáltalán nem érdekelt, mit szólnak majd a hegyes orrú portrék (amik előtt elhaladva mindig hálát adtam az arcvonásaimért) és a nagyanyám, ha horkolva az asztalra borulok reggeli közben – az utóbbi két hétben Noble nagyinak is voltak érdekes dolgai. Szanaszét szórt zsebkendők a makulátlanul tiszta szalonban, éjszakai kóborlások a szobám előtt, zokogva csitított portréalakok… Ijesztő, de szerettem azt gondolni, én tartom őt vissza attól, hogy magával rántsa a gyász, mint ahogy Regulus óvott engem az őrülettől, ami folyvást a nyomomban sompolygott, de túl gyakran azért nem áltattam ezzel magam. Ethelberta Noble egy kőszikla volt kívül-belül; a szüleim halála óta fél év telt el, ami alatt felé sem néztem, és talán Flame sem látogatta őt olyan sűrűn, mint azelőtt, mégsem omlott össze a magánytól. Persze, ahogy említettem, neki is akadtak pillanatai. A lényeg tulajdonképpen az volt, hogy minden régi sérelem és hidegség ellenére meglepően jól kijöttünk egymással – bár úgy sejtettem, erről egyrészt a közelgő esküvőm, másrészt a vőlegény személye tehet, no meg az, hogy nem sűrűn tartózkodom itthon.

A konyha felől a megszokott zajok szűrődtek felém, de most már jól tudtam, hogy a Hölgyet nem a sürgés-forgás közepében kell keresnem, hogy illedelmesen jó reggelt kívánjak neki, hanem a kertben vagy a nappaliban, ugyanis karos- vagy hintaszékben szerette olvasni a Reggeli Prófétát, a kedvétől függően. A nappali ablakából remek kilátás nyílt a kertre, úgyhogy megspóroltam magamnak egy felesleges kört odakint (már ilyen korán is elképesztő volt a hőség), és egyenesen oda botorkáltam. A smaragdzöld karosszékben tényleg ült valaki, de az nem a nagyanyám volt; az álom éppolyan gyorsan illant el a szememből, mint ahogy előrántottam a pálcámat. Egy perce még éhes voltam, most ölni akartam. - Micsoda üdvözlés ez, drága nővérkém? Én talán rád támadtam, mikor betántorogtál ide? – Keara mézes-mázos mosollyal dőlt előre, és rám villantotta tejszerű fogsorát.
- Neked én nem vagyok a nővéred – sziszegtem a kanapé mögé oldalazva. – És ne tegyél úgy, mintha nem tudnánk mindketten, miért jöttél ide. Egyéni probléma, ha te játszadozni akarsz előtte… én nem asszisztálok hozzá, te kis taknyos. Ideje úgy intézni a dolgokat, mint a felnőttek! – A bíborszínű átok a fali tükörbe csapódott, a szilánkok beterítették körülöttem a szőnyeget. A kanapé hátoldalához simultam, és próbáltam kifülelni a zakatoló szívverésemen túl, hogy az én átkom talált-e. A válasz túl közelről jött, egy dühtől eltorzult, groteszk tinédzserarc képében:
- Még ezt is el kell rontanod, igaz, te kis… -… de számítottam rá, hogy így lesz, és telibe találtam az arcot. Keara szája elnyílt a döbbenettől; úgy tottyant a fenekére, mintha valóban csak hétéves lenne, és úgy meredt a pálcájára a kezemben, mintha nem hinné el, hogy nincs Mikulás, mintha fel sem tudná fogni, hogy tudtam én, a megvetett senki alig három perc alatt a nagy Voldemort kedvenc tanítványa fölé kerekedni. A sok fekete szemfesték alatt igazi gyermeki csodálkozás ült, és még mielőtt erőt meríthettem volna a szüleim halálából, hogy megöljem őt, minden más is azzá lett rajta: a következő pillanatban Caitlin hevert a lábaim előtt.
- Medy… - Legörbült szájjal hátrált el tőlem nevetséges rákmászásban, megbántottan, döbbent rettegéssel. Amikor a komódnak ütközött, a kezeit az orrára szorította, és a vér láttán elsírta magát. – Medy, fáj! Az ösztöneim felé rántottak, az agyam félhomályos része pedig egy tálalószekrény mögé, és én félúton, a bútor sarkába kapaszkodva megrekedtem. Képtelen voltam levenni róla a szemem: pontosan annyit nőtt a két év alatt, amióta nem láttam, amennyit kellett neki. Egy fél fejjel magasabb lett, a haja hosszabb volt, és már nem is csigás, csak hullámos, mint az enyém, és talán egy kicsit barnább is, nem olyan szőke, amilyenre emlékeztem. De a krokodilkönnyek ugyanazok voltak, és a félelme is, amivel a tekintetembe kapaszkodott…
- Medy, fáj! – ismételte most már zokogva. – Ne bánts többet, kérlek, Medy, inkább gyógyíts meg! -… és pontosan ez tartott a helyemen. Tőlem félt ennyire. Hányingerem volt magamtól. Bántottam a saját húgom? Pálcát emeltem rá? Mi a franc ütött belém? Mikor lettem ilyen barbár? Medy! A fejemben is riadt volt a hangja, és ez megadta a kezdőlökést. - Caity, sajnálom… - Túl lassan mozogtam, de azzal vigasztaltam magam, hogy így talán kevésbé érez fenyegetőnek. Felemeltem a kezeimet is, hogy jelezzem, eszem ágában sincs újra bántani, de összerándult a mozdulattól, és nagyon kicsire összehúzta magát, egy hajas gombóccá, ami már rám sem mert nézni. Akkor döbbentem rá, hogy mindkét kezemben pálcát tartok. Hát persze, hogy még jobban megijedt…
- Figyelj, Caity, ezeket most leteszem, jó messzire magamtól, hogy biztosan ne történjen semmi baj, rendben? – Apránként csináltam, hálát adva azért, hogy a kék szemek újra felém pislognak. – Most már nem kell félned, már vége van… - Össze-vissza hablatyoltam, nem is tudtam, minek van vége, de nem is számított más, csak a megkönnyebbülés, az ölelésre tárt karok, a mosoly a sok kis tejfogacskával… és a pálcák már majdnem a szekrény tetején voltak, csak nyújtózkodnom kellett még egy kicsit… Aztán az ujjak, amik nem az enyémek voltak, köréjük záródtak, és elvették tőlem, és Caitlin eltűnt, megint eltűnt, és minden elveszett…
*
Személyesen szerettem volna elmondani mindezt, de nem volt szívem felébreszteni téged - pláne, hogy Lily kifejezetten megtiltotta -, most pedig muszáj elmennem, úgyhogy leírom. Figyelmeztetlek, hogy nem fogok finomkodni, mert tudnod kell a teljes igazat, úgy kell tudnod, mintha ott lettél volna. Hiszen ott kellett volna lenned. Med, az a sötétség, ami a Nagyapád eltűnése vagy talán már a szüleid halála óta egyre elszántabban kering körülötted, ma valahogy átvette az uralmat és elvesztetted… elvesztél. Két nagyon hosszú percig azt hittem, már nem is tudlak visszahozni. Azt hittem, puszta kézzel kaparod ki a szemem, amiért az utolsó pillanatban elvettem tőled a pálcákat, az egyetlen védelmet, amiről önként mondtál le, miközben a legfőbb ellenséged egy késsel rontott rád. Azt hittem, félre sem tudlak majd rántani. Aztán a penge az én húsomba vágott, a vérem az arcodra fröccsent, és végre hagytad, hogy a hátam mögé lökjelek és egészen a szemközti falig átkozzam Kearát. Tripla pálca, tripla átok. De az a szörnyeteg meg sem nyikkant.
- Hát persze, a páncélos lovag – zihálta gúnyos, szinte elégedett mosollyal. – Rólad folyton elfeledkezem a fontos helyzetekben. Kár… ha tudnád, milyen sokszor eszembe jutsz éjszakánként…
- Tűnj el innen, amíg szépen mondom. – A bal kezemmel a csuklódat szorítottam; éreztem, milyen lassú a pulzusod, mintha már nem is itt lennél. Meg akartalak ölelni, tetőtől talpig megvizsgálni, nem esett-e bajod, de sakkban kellett tartanom Kearát, így hát csak közelebb húztalak egy kicsit.
- Nem is próbálsz megölni? Csalódást okozol, szépfiú…
- Azt mondtam, kotródj! Harmadszor már nem figyelmeztetlek, Keara, csak szólítom a Nagyurat.
- A Nagyurat? Azt, aki olyan elszántan tartott távol tőled engem, nehogy bekavarjak a szánalmas kis tervébe, hogy halálfalót csináljon abból a szerencsétlen félnótásból ott mögötted? Minek szólítanád? Ha büntetni akarsz, hát büntess meg te, Regulus – duruzsolta az ablakpárkányra ereszkedve. Nem akart elmenni, én pedig… ahhoz, hogy megérintsem a Jegyet, el kellett volna eresztenem téged, és arra képtelen voltam.
- Nem szabadna itt lenned, téged is köt az Eskü. Nem tanultál abból, amit a karácsonyi fiaskó után kaptál a Nagyúrtól? – Finoman simogatni kezdtem a kezedet, mire a vállamnak támasztottad a homlokod, és a szabad kezeddel átölelted a derekamat. Sírtál. Félig már velem voltál, de hogy részt is vegyél abban, ami körülötted történik? Éreztem, hogy ez nem menne. Meg kellett védenem téged. Halványan viszonoztam Keara ragadozómosolyát.
- Megtisztelnél, ha válaszolnál a kérdésemre. Vagy akár el is tűnhetsz egy szó nélkül, nem venném zokon.
- Tudod, szépfiú, most sok mindent tehetnék, hogy bebizonyítsam, rossz testvért választottál az ágyadba, de unom ezt a drámát, úgyhogy inkább tényleg elmegyek. – Nagy megkönnyebbülésemre valóban feltápászkodott a párkányról, ettől azonban nem nyugodtam meg teljesen. Még tartogatott valamit mára. – Ha most hagytad volna, hogy megöljem Medyt, nem szenvedett volna olyan sokat. Jó kedvem volt, úgy gondoltam, elég büntetés, ha a nyafogó hugicája képében döföm le, mint az anyját, de hát jöttél te, és elrontottad a játékomat, szóval… legközelebb valami sokkal véresebbel fogok készülni. Ne mondd, hogy nem szóltam előre! Az ajtóból fordult vissza; ahogy az ajtófélfának támaszkodott, a bal karján felcsúszott a talárja.
- A pálcát juttasd majd vissza Bastinak, szépfiú… legalább annyira fog örülni a látogatásodnak, mint én, ha valamelyik éjjel mégis benéznél hozzám. – Egy utolsó önelégült pillantást vetett rám, aztán, úgy ahogy volt, pálca nélkül köddé vált. Med, ott, ahol a Sötét Jegynek kellett volna lennie a karján, csak egy sebhely maradt. Keara már nem halálfaló.
Összehajtottam Regulus levelét, és csak néztem az ablakon át, ahogy Flame megerősíti a ház védelmi varázslatait. Egy pillanatra maga Voldemort is megjelent a nagyanyám szobájának ajtajában, de túl dühös volt, én pedig túl gyáva és meggyötört ahhoz, hogy a képébe ordítsam, milyen kontrolálhatatlan szörnyeteg lett a házi kedvencéből. Tudta úgyis, azért szikrázott úgy az az undorító, vörös szeme. - Elment? – kérdeztem Flame-től, amikor leült velem szemben, az ágy túlsó oldalán, és tanulmányozni kezdte az eszméletlen Hölgy petyhüdt vonásait.
- Már egy órája. Ő ismeri a legjobban Keara mágiáját, rendes volt tőle, hogy beszállt néhány igézettel…
- Rendes volt tőle? Flame, ez az utolsó szemétláda tehet róla, hogy… - Megráztam a fejem; a szavak a torkomon akadtak a haragtól. – Egyébként a nagyanyánkat is meggyógyíthatta volna, ha már idefáradt őnagysága, az irgalmas Nagyúr…
- Meg is tette – vágta rá furcsán mentegetőzve. – Azt mondta, az öreglány pár óra múlva felébred. Nincs vész, csak egy kicsit erősebb kábító átkot kapott Kearától, ami az ő korában már… Észre sem vetted, amikor a Nagyúr bejött ide? Nem feleltem, csak a kezembe temettem az arcom, Flame pedig egészen félreértette a magatartásomat.
- Med, elhiheted, én sem örülök annak, hogy a Nagyúr itt járt, de te is tudod, hogy Dumbledore fele ilyen hatékonyan sem tudna megóvni téged, és a Nagyúrnak most úgyis az lett a rögeszméje, hogy minél jobban betartson annak a kis libának, amiért szembeszegült vele…
- Caitlin volt – bukott ki belőlem sikítva. – Caitlin volt! Caitlin volt! Nem tudom, mikor került mellém, de hosszú idő óta először megölelt és hagyta, hogy belezokogjak a mellkasába, hogy teljesen telesírjam a szívét.
- Tudom, Med, tudom… ezt a trükköt rajtam gyakorolta, mielőtt megszökött.
~o~
A templom végében toporogtam, amíg Aodhfin atya kedvesen körbevezetett egy sugárzóan boldog ifjú párt, közben pedig arra gondoltam, mikor lehetünk végre ilyenek Regulusszal. Ilyen gondtalanul szerelmesek és önfeledtek. Lesz egyáltalán olyan idő, amikor csak egymásra és a közös jövőnkre kell gondolnunk? Amikor nincsenek orvtámadások, halálfaló-küldetések és halál, halál, halál az életünkben? A töprengésből az ajtócsapódás ébresztett fel, így legalább volt néhány percem, hogy rendezzem a vonásaimat. A lehető legnyugodtabban akartam közölni a pappal a fejleményeket, mint egy vérbeli, hidegvérű bosszúálló. Persze, mint mindig, most is csúfos kudarcot vallottam, Aodhfin ugyanis egy másodperc alatt átlátott rajtam.
- Jól vagy? Történt valami? – kérdezte köszönés helyett, és már terelgetett is a parókia felé.
- Keara ma reggel meg akart ölni. – Igyekeztem összekaparni a maradék önbecsülésemet, ezért rövid, tömör mondatokban beszéltem, és fél lépéssel Aodhfin előtt haladtam. – Sikerrel is járt volna, ha Regulus nincs ott, ugyanis valami kicsavart sötét mágiával felvette a húgom, Caitlin alakját, és kis híján elérte, hogy a kése elé vessem magam. Felteszem, földöntúli örömet érzett volna, ha ugyanúgy ölhet meg engem, mint az édesanyámat. Csinálhatok limonádét? – Tudtam, hogy az irodájába akar menni, ezért csak azért is a konyha felé vettem az irányt, de karon ragadott.
- Már csináltam. Tudod, készültem, hogy jössz, mint az elmúlt héten minden délután. – Mostanában szeretett emlékeztetni arra, milyen rendszeresek ezek a tanórák, hátha felfogom végre, mennyi mindent megtudtam már a meg sem született Harry Potter jövőjéről, és azokról a dolgokról, amiket meg akarunk akadályozni. Nem járt túl sok sikerrel, mert azon kívül, hogy nagyon élveztem a Siriusról szóló emlékeket (megélt, börtönjárta negyvenesként igen mókás látványt nyújtott), továbbra is azt gondoltam, semmi értelme az egésznek. Aodhfin kedvesen intett a szokásos székem felé, én pedig kelletlenül helyet foglaltam benne, majd magam alá gyűrtem a lábaimat, és a kikészített limonádé után nyúltam, hogy a kérdései elől az ivásba meneküljek.
- Hogy történhetett ez? – esett rögtön nekem. – Kearát karácsony óta ugyanúgy köti az Eskü, mint minden halálfalót, azt hittem, Voldemort egyszer és mindenkorra megakadályozta, hogy a szüleid… szóval hogy az akkorihoz hasonló támadás még véletlenül se forduljon elő, amíg te és a Black-gyerek együtt vagytok! Ez volt a nyavalyás Eskütök egyetlen pozitívuma!
- Regulusnak hívják – ismételtem el századjára -, és köszönöm a kérdését, ma sajnos nem tud részt venni ezen a találkozón. Természetesen a lelkemre kötötte, hogy meséljem el neki, mi történt Harryvel, miután csókolózott azzal a kínai leányzóval, de…
- Meredith - mondta gondterhelten. – Tudod, hogy idegesít, hogy magaddal hordod ezt a Regulust, szóval örülnék, ha legalább ilyenkor, mikor egyedül vagyunk, és a munkára tudunk koncentrálni, nem emlegetnéd őt folyton…
- Azt hittem, megegyeztünk, Aodhfin. A „nyavalyás Eskünknek” hála amúgy sincsenek előtte titkaim, szóval sokkal egyszerűbb…
- Igen-igen, ezt tudom, hagyjuk is a témát. Térjünk vissza Kearára. Tehát? Hogyan lehetséges, hogy rád támadt?
- Nos, uram, erre rendkívül egyszerű a válasz: Keara már nem halálfaló.
- Meredith, ez nem vicces. – A szavak automatikusan gördültek felém, de valahol útközben suttogássá szelídültek, és tudtam, hogy Aodhfin csak próbálkozik, éppúgy, mint én magam alig néhány órával ezelőtt. Megpróbálja felfogni a lehetetlent – immár sokadjára. Tudtam, hogy felesleges, mert úgyis célba ért már az üzenet, de azért sötét mosollyal válaszoltam:
- Nem is viccnek szántam.
- Uram, irgalmazz. – Minél tovább figyeltem a papot, annál furcsább érzés volt végignézni rajta a saját érzelmi hullámvasutamat a hitetlen fejcsóválástól a dühös asztalcsapkodásig. - De hát hogyan lehetséges ez? – kiáltotta csak úgy a semmibe, amikor már vörös volt a tenyere a haragos dobolástól, majd felpattant, hogy eszelős járkálásba kezdjen a felborult székét kerülgetve. - Hiszen alig néhány hónapja kapta meg a Jegyet!
- Egészen pontosan hat – bólintottam unottan. Semmi olyat nem mondhatott, amit Flame-mel ne rágtam volna át ezerszer, és őszintén szólva nagyra értékeltem volna, ha gyorsan túlesik a sokkon, megemészti az új információkat, és elkezd azon dolgozni, hogy remek kis feketemágus-gyilkost faragjon belőlem.
- Fél éve! Fél tetves éve, hogy a fene egye meg! Mikor lett Voldemort akkora állat, hogy hagyja megtörténni ezt? A kedvencével! A jobbkezével! Alig fél év után!
- Most mit van úgy oda? – Megelégeltem a drámát, és két lépéssel elvágtam a menetelése útját. – Két év se kellett hozzá, hogy ötévesből tizenöt éves legyen, elég nyilvánvaló, hogy gyorsan kinövi a dolgokat!
- Örülök, hogy te már így megbékéltél az üggyel, de lennél oly’ kedves, és adnál nekem tíz percet, hogy kidühöngjem magam? – ripakodott rám, majd nemes egyszerűséggel kikerült, és folytatta a masírozást. – Ez mindent megváltoztat. Mihez kezdjünk, hm? A tervünk lényege az volt, hogy egyesével intézzük el őket, de erre csak azért volt lehetőségünk, mert Caitlin nem volt több egy szerencsétlen bábnál, csupán Voldemort csökevényes függeléke volt…
- Keara. A neve Keara. – Nagyon nehezemre esett visszafogni a hangomat, de nem akartam kiabálni vele. Haladni akartam. Előre, mindig csak előre, sosem hátra. – Egyébként pedig egy percig se higgye, hogy nyugodt vagyok, miután majdnem meghaltam ma reggel. Én csak igyekszem tovább lépni. Persze, lehet, hogy ez keresztülhúzta a számításainkat, de ha kicsit belegondolna, maga is belátná, hogy Keara most egy ideig biztosan bujkálni fog, építeni az Árnyék-hadsereget meg ilyesmi, és lehet, hogy én veszélyben vagyok, de a Voldemort elleni mesterkedéseinket ez elég kismértékben befolyásolja. Még mindig ő a fő célpont. Még mindig ő a főgonosz. Éppen csak arról van szó, hogy egy kicsit nagyobb az esélye annak, hogy a közeljövőben meghalok, szóval jó lenne belehúzni egy kicsit ezekkel az emlékekkel, és minél gyorsabban kiiktatni őt a képből, hogy aztán az önvédelemből elkövetett emberölés lehessen a legelső a listámon, és végre kicsinálhassam Kearát is. Azon kaptam magam, hogy úgy kapkodom a levegőt, mint egy fuldokló, és remegve szorítom a szék támláját, amit valahol a beszédem közepe táján öntudatos mozdulattal toltam vissza a helyére. Aodhfin csodálkozva meredt rám, én pedig lesütöttem a tekintetem, és azt latolgattam, mi a veszélyesebb: a szégyen, amit a rettegés miatt érzek, vagy maga a rettegés. Nem akartam meghalni. Nem akartam, hogy Keara öljön meg. Magabiztosnak akartam látszani, ezért magabiztos, felnőtt szavak hagyták el a számat, de valójában rettenetesen féltem a jövőtől, és ezért nagyon szégyelltem magam. Aodhfin csodálkozva meredt rám, de nem reagált sem a monológomra, sem pedig a testemet rázó reszketésre, holott egy normális napon egyiket sem hagyta volna szó nélkül. A hallgatása kellemetlenné tette az amúgy is kényelmetlen helyzetet, és legszívesebben hadarva szabadkoztam volna, hogy azonnal hazamehessek, valójában azonban hazamenni is féltem, és nagyon jól tudtam, hogy a menekülés amúgy sem megoldás, így erősebben kapaszkodtam a székbe, és nyugalmat erőltettem az arcomra. Miközben beszéltem, abban reménykedtem, hogy ez a nyugalom valahogy lemászik a szívembe is. Foggal-körömmel, át az ereken és húscafatokon, keservesen, küszködve, de mégis… Hirtelen nagyon hiányzott mellőlem Regulus. - Nézze, én csak azt mondom, hogy sosem lehet tudni. Semmit, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz. És lehet, hogy az a legjobb taktika, ha mindent folytatunk úgy, ahogy elterveztük. Hiszen maga mondta, hogy Keara legyőzésére talán útközben találunk valami megoldást… ez nem változott. Sőt, előfordulhat, hogy az előnyünkre válik ez az önállósodás. Flame-mel úgy gondoljuk, hogy Keara nagyravágyásból hagyta ott Voldemortot, mert kevés volt neki az öleb-szerep. Tulajdonképpen a mestere ellen fordult, valószínűleg arra készül, hogy megerősödjön ellene, ez nem… ez akár… - Aodhfin egy szobor volt az orrom előtt, és ettől nagy sokára ugyan, de elbizonytalanodtam; hebegve hallgattam el, és kínlódva vártam, hogy a csend végre kiprovokáljon valamit a papból.
- Igazad van. Sajnálom. Beszéltél erről a bátyáddal?
- Igen, persze – feleltem meglepetten. – Úgy értem, nem magáról vagy a nagy tervünkről, hanem Keara terveiről. Mármint…
- Értem-értem, ne szabadkozz – legyintett szórakozottan, majd ismét hellyel kínált, mintha az elmúlt félóra meg sem történt volna. – Azt hiszem, még nem szoktam hozzá, hogy ilyen jóban vagytok.
- Már csak ő van nekem – mondtam csendesen, mire különös melegség surrant a tekintetébe.
- Na meg persze a Black-fiú.
- Regulus – javítottam ki fél szívvel.
- Hogyne-hogyne – mosolygott rám, majd végre valahára komolyabb témára terelte a szót, olyasmire, aminek nem az én életemhez volt köze, hanem egy másik kioltásához. - Ha itt lenne, tőle kérdezném meg, de ugye sajnos nem lehet ma jelen... – Válasz helyett csak megforgattam a szemem, úgyhogy folytatta is: - Minden rendben van a manóval?
- Regulus ráparancsolt Siporra, hogy ne hagyja el a házat, szóval minimális az esély arra, hogy lebukjunk Voldemort előtt. Rájött már, hogy mi van a barlangi tóban? Aodhfin mosolya most már elérte a szemét is.
- Eddig is tudtam – felelte, miközben az asztalra helyezte a merengőt -, most pedig eljött az idő, hogy meg is mutassam.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.