efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


A halálfaló menyasszonya
/Az esküvőm reggelén kezdődött életem egyik legboldogabb napja, pedig annyi minden történt, mire eljutottunk odáig, és olyan sokan hiányoztak mellőlem, akikkel mindennél jobban szerettem volna megosztani az örömömet… Persze nemcsak akkor hiányoztak, hanem mindig, szóval az érzés ismerős volt, hozzám tartozott. Emlékszem, milyen egyedül éreztem magam mégis, amíg a vőlegényem meg nem fogta a kezem, emlékszem, hogyan tanultam meg újra erőt meríteni ebből az egyszerű érintésből, hogyan tanultam meg újra szeretni: magamat, a világot, a férfit, aki megesküdött, hogy soha többé nem enged el. A napsugarak átragyogtak a templom rózsaablakain, hogy ezernyi színre fessék a hófehér ruhámat, és abban a pillanatban, abban a mesés színkavalkádban valahogy mindenki ott volt, és nem hiányzott többé senki.
Tudom, hogy úgy hangzik, mint valami tündérmese. De mielőtt fintorogni kezdenél, jusson eszedbe, hogy ez csak a történet vége, Te pedig nagyon jól ismered az elejét és a rögös utat, ami abba az aprócska kápolnába vezetett. Neked valószínűleg egyedül ez, az én vérrel és fájdalommal tarkított utam okozott valódi örömet, bár azt hiszem, már ez sem számít. Te is ott voltál a színek között./

A fűben hevertem, az eget bámultam, és egyre csak tekergettem az ujjamon a szelíd kis ezüstgyűrűt, ami csendes boldogsággal kiáltotta világgá, hogy elkeltem. A mozdulat az utóbbi hetekben úgy vált szokásommá, hogy eleinte észre sem vettem, és sok időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, miért ismételgetem gépiesen, szinte megszállottan. Szomorú rádöbbenés volt ez, keserédes kis ellentmondás: arra az egyetlen dologra emlékeztettem vele magam, ami mostanság örömet hozott az életembe. Úgy éreztem, bárhová máshová nyúlnék, a kezem beleakadna valami instant fájdalomba, és bár ez talán túlzás volt, némi igazság mégis volt benne, ugyanis a talárzsebemben mindig ott csörgött Flame egy-egy levele, tele a nagymamámról szóló hírekkel, melyektől sosem lettem vidám. Különös volt ennyi év után a bátyámmal levelezni, de ha akartam sem tudtam volna elkerülni, mivel Nagyapa nem volt hajlandó tájékoztatni engem Nagyi állapotáról azóta, hogy a tavaszi szünet utolsó napján felébredt, és nem sokkal később hazaengedték a Szent Mungóból. Tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy nincs jól, ám mindaddig próbáltam erőt meríteni a hazautazásom előtti beszélgetésünkből, amíg Nagyapa levelestől nem kezdte visszaküldeni hozzám Ullát, mintha bosszantanák a kérdéseim. Egyre kevésbé hittem abban, amiket Nagyi mondott nekem, mielőtt eljöttem: hogy csak nagyon kimerült volt, azért lett rosszul, és sohasem hagyna engem magamra ezzel a temérdek gyásszal, sohasem menne el azzal a tudattal, hogy nélküle teljesen elárvulnék. Azt is a fülembe súgta, miközben megölelt, hogy minden rendben lesz, és én nem kételkedtem benne, hiszen még sohasem adott rá okot. Reméltem, hogy még mindig ugyanaz a nagymama, aki régen volt, és elárulná nekem, ha a fia után szeretne menni, mert tudja, hogy azt is megérteném. Tudja, mert elmondtam neki, elmondtam neki mindent, ami a szívemet nyomta, ahogy mindig is. Egyre naivabbnak éreztem magam. Hogyan lehetne bármelyikünk is ugyanaz az ember, aki régen volt? Ezt a reménytelen gondolatot igazolta az is, ha balra néztem, hiszen Shirley is épp olyan meggyötört volt, mint én, még úgy is, hogy Flame-mel ellentétben Tara néni igyekezett szépítgetni Nagyi rosszulléteit, az éjszakai mászkálásokat, a hallucinációkat és a pánikrohamokat. Csak annyit írt, hogy egyre többször alszik a szülői házban, hogy segítsen Nagyapának, de persze értettünk mi ennyiből is, még ha Flame részletes beszámolója késett is a nagynéném leveléhez képest. A mai nap egy kicsit könnyedebb volt a többinél, mert a vizsgák végeztével legalább a tanulás szörnyű terhe legördült a vállunkról, és a hazautazás is hordozott magában mindenféle kimondatlan reményt, például hogy mi is tudunk majd segíteni, és akkor tényleg minden rendben lesz. A reménykedésbe valamiért nem tudtunk belefáradni, pedig mást sem csináltunk. Agatha nagyot szusszantott, úgyhogy jobbra fordítottam a fejem, hogy kiderítsem, mi baja van. David mellkasának vetettet a hátát, úgy üldögélt a tölgyfa alatti árnyékban gondterhelt arccal, és bárki más azt hihette volna, bántja valamit, én azonban ismertem már ezt a kifejezést, így csak elmosolyodtam, és kivártam a végét. Semmi sem jelezte jobban, hogy a világunk kifordult a sarkaiból, mint hogy Agatha lett a csapatunk hangulatmérő berendezése és főállású jókedvre derítője. Hogy a szükség, a felettünk lebegő rosszkedv nyomasztó levegője változtatta át a szürke kisegeret a társaság lelkévé vagy a felszín alatt mindig is ilyen volt, csak mindeddig félt megmutatni, nem tudom. De nem számított, mert egyszerűen megszerettük őt. Valahol, egy láthatatlan, megfoghatatlan ponton ugyanúgy a csapat tagja lett ő is, mint Regulus, és bár voltak még a múltból adódó feszült percek itt is-ott is, egyikük nélkül sem tudtam volna elképzelni a közös tanulásokat vagy az együtt lazításokat, és biztos voltam benne, hogy ezzel Shirley, Jeremy, de még David is így van. Utóbbi magatartása teljesen megváltozott az ominózus karácsonyeste óta, amikor olyan önzetlenül Regulus tenyerére helyezett, és ez az őszinte elengedés egyike volt azon kevés dolognak, amikért hálás lehettem. Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy talán túl idilli ez a baráti társaság, de olyankor egyrészt biztosan összeveszett valaki valakivel valami hétköznapi, életszerű valóságon, másrészt, ha nem is történt ilyesmi, akkor is mondhattam, hogy megérdemeljük. Ki ne érdemelt volna meg közülünk egy szeletnyi békét a háborgó világban? Agatha még ráncolta egy kicsit a homlokát, majd belekezdett az áporodott, meggyötört csönd kisöprésébe.
- Na, jó, most már kilustálkodtátok magatokat, ennyi idő alatt még az elszúrt vizsgáitokat is megsirathattátok, ideje nyilatkozni, hogy milyen programotok van az utolsó diáknyaratokra. – David nem szólt egy szót sem, csak belevigyorgott a barátnője nyakába, amitől az én mosolyom is tovább szélesedett. Egy pillanatra cinkosan összevillant a szemünk, és lubickoltunk egy kicsit a színtiszta barátságban, amit végül mégis csak sikerült felépítenünk. A többiek sem reagáltak semmit (bár Jeremy horkolása megmagyarázott egy hallgatást), így Agatha sietve hozzátette: - Úgy értem, persze, az évszázad esküvőjén kívül. – És esküszöm, előre hajolt, hogy megpaskolja a térdemet. Folyton rá kellett csodálkoznom, mennyit változott ő is és a kapcsolatunk is, hiszen olyan lehetetlennek tűnt, hogy egy életben, ahol látszólag csak elveszíteni tudom az embereket, találtam magamnak egy új barátot. Shirley a legnagyobb megdöbbenésemre fülig érő szájjal könyökölt fel; kicsit erőltetett volt a gesztus, de legalább őszinte.
- Ugyan, Agatha, ne szépítsük a dolgot: az esküvő mellett semmi sem rúghat labdába, szóóóval, halljuk csak az élménybeszámolót a gerlepártól. Azt tudom, hogy a sajtó előtt eddig sikerült titokban tartanotok, az is világos, hogy Mednek mást is sikerült elérnie, mert nem hatezer karátos gyémánt ragyog az ujján… Regulus olyan váratlanul emelte fel a fejét a hasamról, hogy egy pillanatra furcsán légiesnek éreztem magam, mintha deréktól lefelé megszűntem volna létezni. Aztán természetesen minden idegszálam jelezte, hogy hites vőlegényem feje igencsak nehéz, lévén olyan okos, így hát a hasfalam egyszerűen csak rendkívüli módon elzsibbadt. Leginkább ezekkel az apró fizikai jelzésekkel voltam elfoglalva, eszembe sem jutott, hogy miért volt olyan sietős ez a mozdulat Regulusnak. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen aprócska megjegyzésen felhúzta magát. Szerencsére Shirley résen volt, és rögtön mentegetőzni is kezdett:
- Hé, nyugalom, Black, nehogy nekem ess, csak ugrattalak! Pontosan tudom, hogy megengedhetted volna magadnak a világ legnagyobb drágakövét, és azt is sejtem, hogy szeretted volna hasonlóval kifejezni halhatatlan szerelmedet a mi Meredith-ünk iránt, de szerintem itt mind tudjuk, hogy nincs nála makacsabb nőszemély a világon. – Regulus bocsánatkérő vigyorral visszaereszkedett sajgó csontjaimra, majd incselkedve birizgálni kezdte a mellkasán nyugvó tenyeremet. – Upsz, talán csak a Vérmániás Hölgy… - morfondírozott tovább Shirley. – Szóval a kérdés az, hogy hogyan álltok a társadalmi elit két elszánt tagjával vívott háborútokkal. Még mindig félmillió fős lakodalmat szerveznének nektek?
- Az a helyzet, hogy a Nagyanyám megértőbb, mint Regulus anyja – feleltem fintorogva. – Úgyhogy az az új taktikám, hogy meggyőzöm őt, aztán hagyom, hogy a frissen meglelt egyetértését átragassza Mrs. Blackre.
- Azt azért hozzá kell tennünk, hogy ez a taktika elméletben sokkal hatékonyabb, mint gyakorlatban – nevetett fel Regulus.
- Vagyis? – Jeremy valamikor felébredt, és most minden férfiút meghazudtoló érdeklődéssel várta az esküvői szervezés részleteinek történetét. Olyan nyilvánvalóan szórakoztatta a szenvedésünk, hogy muszáj volt megdobnom néhány fűcsomóval, és hagytam, hogy Regulus válaszoljon neki.
- A dolog úgy áll, hogy folyton azt hajtogatjuk, nem szeretnénk nagy felhajtást, tudod, csak a család és a közeli barátok, plusz egy kis vacsora a szertartás után, Mrs. Noble pedig buzgón írja a leveleket tiarákról, selyemtalárokról meg vendéglistákról…
- Azt hiszem, most már nem – szólaltam meg mégis a számat harapdálva, mire Regulus felém fordította a fejét.
- Történt valami?
- Bevetettem az árva-kártyát. – Valahol a szemem sarkából kicsordult egy könnycsepp. Regulus egy picit erősebben szorította a kezem, de most ez sem volt elég, így hát hadartam tovább, mint egy eszelős, hátha el tudom nyomni a pangó fájdalmat. – Mármint közöltem vele, hogy az égvilágon semmi kedvem bulizni alig fél évvel azok után, ami a szüleimmel történt, meg hogy minek tömegeket csődíteni az egészre, amikor alig vannak már olyanok, akikkel szívesen osztanám meg az örömömet. Erre nem igazán tudott mást írni, mint hogy beszél Walburga nénivel, és megpróbálja elrendezni a dolgokat. Szóval, ha minden igaz, végül pici esküvő lesz Aodhfin templomában a lehető legalacsonyabb halálfalólétszámmal és a lehető legkisebb felhajtással.
- Ahogy elterveztük – mosolyodott el igazán boldogan.
- Azért nem egészen. – Nem tehettem róla, és nem is akartam tenni ellene, olyan ritka vendég volt: felkuncogtam. – A pikniket még mindig ellenzi. Az egész társaság egy emberként kezdett hőbörögni, hiszen a szertartás utáni piknikezés ötlete egy rettentően fáradt tanulós estén született közös gyermekünk volt.
- Mondtad neki, hogy átöltözhet? – nyavalygott Shirley.
- Igen, de nem hatotta meg.
- És akkor azt is ellenzi, hogy Nagyapád ír haverjai zenéljenek visszafogott balladákat, amikre szólótáncolnék? – szontyolodott el látványosan David is.
- Szóló? – mordult fel Jeremy. - Azt hittem, ezt megbeszéltük, pancser, mentorodként felelősségemnek érzem, hogy veled együtt lépjek fel a színpadra, és megkíméljem a közönséget valami kimondhatatlan borzalomtól… Egy rövid, illanó pillanatra megtört a jég, és egymás szavába vágva harsogtunk eszement ötleteket, amiknek a Vérmániás Hölgy olyan elvetemülten az útjába állt. Olyan nagyon nevettünk mindannyian, hogy kénytelen voltam végleg száműzni Regulus fejét a hasamról, mert a dupla megterhelést már nem bírták az izmaim, így hát egymás mellett nyomtuk az arcunkat a puha fűbe, hogy megfékezzük a gyerekes vihorászást. Hónapok óta nem éreztem magam ilyen önfeledtnek, és az eszemet sem tudom, mikor viselkedtünk utoljára együtt ilyen idiótán, de kimondhatatlanul jólesett, és nem akartam, hogy vége legyen. Tudtam, hogy a mi hajmeresztő gondolataink is elfogynak egyszer, amíg azonban két nevetőgörcs között oda tudtam sandítani Jeremyre és Davidre, nem féltem attól, hogy a dolog túlságosan hamar bekövetkezik, és ezzel ők is így lehettek, mert szinte hadarva próbálták egymást túllicitálni.
- Lányok? – Flame hangjának minden földi törvény szerint bele kellett volna vesznie a hangzavarba, én mégis meghallottam, és amikor egy rémült pillanat alatt ülő helyzetbe küzdöttem magam, már egy halálsápadt Shirleyvel néztem farkasszemet. Lassan beborított minket Flame árnyéka, de nem néztünk rá, csak meredtünk egymásra szótlanul, és ebben a végtelennek tűnő néma párbeszédben minden benne volt. – Azonnal haza kell jönnötök. – Flame gyengéden nyúlt a hónom alá, és a hirtelen beálló döbbent csendben egyetlen szó nélkül ölelt magához, hogy ne essek össze a testemet rázó irgalmatlan remegéstől, én azonban még mindig Shirleyt bámultam tágra nyílt, hitetlen szemekkel, és azon kaptam magam, hogy őrült módjára rázom a fejem, azt várva, hogy ugyanezt teszi, de ő csak a kezébe temette az arcát. Mintha nagyon szeretne mellettem állni, de nem lenne hozzá ereje. Pont, mint Nagyi.
~o~
Először Flame-re voltam dühös, amiért belegyalogolt a jókedv megérdemelt, mégis lopott perceibe, és tönkretett mindent. Olyan nagyon meg akartam ütni, hogy már a kezem is úgy remegett, mint a lábam, de épp ezért képtelen voltam tenni vagy mondani valamit, csak tűrtem, hogy a résnyire nyitott kovácsoltvas kapu felé terelgessen, és magamba ittam minden szeretetteljes rezdülését, amíg át nem adott a nyomunkban kullogó Regulusnak, hogy váltson pár szót az oszlopnak támaszkodó, könnyes arcú Dumbledore-ral. A fél füllel hallott párbeszéd és a sárga csillagokkal borított talár látványa okot adott arra, hogy inkább az igazgatóra haragudjak. A könnyei álszent kacajnak tűntek a szememet égető sós méreg mellett, és nem értettem, hogy sirathat valakit, aki nem az ő halottja, akit nincs is joga gyászolni. Medy, Nagyi az elsők között volt, akiket Dumbledore a Roxfortban tanított. Évtizedes barátság volt ez, tudod jól, és a te gyászod semmivel sem lesz kisebb attól, hogy ő is hasonlót érez, érted? Mindenkinek joga van a saját szomorúságához. Te sem örülnél, ha elvennék a tiédet. De Caitlin hangja ebben az egyben tévedett, mert semmire sem vágytam jobban, mint arra, hogy eltűnjön a fájdalom. Így hát őt utáltam egy kis ideig. Aztán Shirleyt, aki kiszakított Regulus öleléséből, és arra kényszerített, hogy búcsú nélkül hoppanáljak velük haza… Haza. Az utolsó helyre, amit az otthonomnak érezhettem a nagyszüleim miatt, az utolsó helyre, amiben legalább annyi gyerekkor lakozott, mint a londoni házban, ahová a szüleim halála óta be sem tettem a lábamat. Gyerekkor, amit most elloptak tőlem, mint oly’ sok minden mást. A koporsó után botladozva erre a rengeteg sok dühre gondoltam, amit nem tudtam elfelejteni. Hangtalanul könnyezve bámultam a sírt, és egy kósza pillanatig nem szégyelltem beismerni, hogy leginkább Nagyira vagyok mérges, amiért itt hagyott magamra. Búcsú nélkül, egy megszegett ígéret sebével az amúgy is cafatokban lógó szívemen. Annyira nagyon gyűlöltem érte… és ettől csak még szörnyűbb lett az egész. Pedig próbáltam bemesélni magamnak, hogy hozzászoktam már a gyászhoz, és a hónapok óta tartó éles fájdalom úgy elzsibbasztott bennem mindent, hogy ezt az új döfést szinte meg sem fogom érezni. Hiszen fizikailag lehetetlennek tűnt, hogy bármi is képes lenne fokozni a szüleim halála óta érzett szomorúságot… Az élet azonban néha fittyet hány a fizika törvényeire: ismét Flame mellett álltam és ismét úgy rázott a zokogás, hogy ha Regulus nem nyúl utánam, én lettem volna a világ legelkeseredettebb fúrófeje, és utat törtem volna magamnak a föld alá. Ez a temetés nem volt se szép, se megnyugtató. Senki sem suttogott a fülembe vigasztaló igazságokat, pedig immár eggyel több halott volt a túlvilágon, hogy megtegye. Talán a haragom tartotta távol őket, talán ők maguk is túl dühösek voltak, hogy megszólaljanak, nem tudom. De fájt ez is. Nagyon fájt.
~o~
- Tudod, azt gondolom, Isten ezzel akarja megmutatni neked, hogy az emberek természetes halállal is meghalhatnak. – Nagyapa egy pohár whiskyvel a kezében bámult ki az ablakon, és egy másodpercre sem nézett rám, pedig közvetlenül mellette kuporogtam Nagyi óriási karosszékében. – Hogy nem mindenkit rabolnak el vagy gyilkolnak meg… - Kikészített az, hogy hozzám beszél, valahogy mégsem vesz rólam tudomást, és még mindig annyi düh volt bennem, hogy mindez már túl sok volt. Előre hajoltam, hogy muszáj legyen rám néznie, úgy sziszegtem felé:
- Természetes halál? Nagyapa, Nagyi a fájdalomba halt bele. Erről is éppúgy Keara meg az a rohadék Voldemort tehet, mint anyuról és apuról, nem gondolhatod....
- Mit nem gondolhatok, hm? Áruld el nekem, ha már olyan okos vagy. – Hátrahőköltem a szemében ülő undortól. Nem volt erős, még csak kitartó sem, hiszen egy pislogás után eltűnt, de ott volt. Láttam.
- Én csak azt mondom, hogy ebben az egészben nem volt semmi természetes. Nem természetes az, ha egy anyának el kell temetnie a gyermekét, és nem természetes az sem, hogy tizenhét évesen mást sem csinálok, csak feketében járok, mert…
- Komolyan ez a legnagyobb problémád? A ruhák? – Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bár ordítana inkább.
- Te is tudod, hogy nem így értettem. A gyászra gondoltam, arra, hogy sohasem ér véget, hogy…
- Nem, nem tudom – vágott a szavamba könyörtelenül. Egészen közel hajolt, úgy vizslatott hideg tekintettel, amibe beleborzongtam. Egy hajszál választott el attól, hogy zokogva rohanjak ki a szobából, de hát nem az volt a feladatom, hogy megvigasztaljam a nagyapámat még akkor is, ha ő nem akart megvigasztalni engem? – Nem tudom, mit gondolsz, nem tudom, mit hogy értesz, mivel fogalmam sincs, hogy ki vagy! Nem is ismerlek! Nagyanyád volt az, aki ismert, aki folyton azt mondta, pont olyan vagy, mint ő… De a rohadt életbe, Meredith, ebben a percben egyetlen nyamvadt dolgot nem találok benned, ami hasonlítana rá! – Lihegve kortyolt bele a poharába, és mindent megtett, hogy ne kelljen többé rám néznie. Azt hiszem, egy kicsit részeg volt, de annyira biztosan nem, hogy ne tudja, mit beszél. - Írt nekem búcsúlevelet? – kérdeztem hirtelen, és a zsebembe gyűrtem az öklömet, hogy valahogy csillapítsam a haragomat. Nem segített, hogy most már mindkettejükre dühös voltam, mert csak duplázódott minden.
- Tessék? – fordult felém, hogy a döbbenetével újabb kést döfjön a hátamba. - Neked?
- Amikor kiengedték a Szent Mungóból a tavaszi szünet végén, megígérte nekem, hogy meggyógyul, miközben tudta, hogy hazudik. Ebben biztos vagyok. De abban is biztos vagyok, hogy szeretett engem, ezért kérdezem tőled, hogy írt-e nekem levelet, amikor már azt is tudta, nincs sok hátra. Szeretném tudni, hogy bocsánatot kért-e tőlem.
- Hogy van bőr a képeden…
- Minden rendben? – Flame enyhe füstszagot hozott magával, és belém mart az irigység, hogy volt lehetősége rászokni a dohányzásra. Volt valami kapaszkodója. Volt oka egészen eddig a verandán ücsörögni, ehelyett a pokol helyett.
- Nem, nincs – vágtam rá, mielőtt Nagyapa felelhetett volna. Ahogy felálltam a helyemről, még elkaptam a dühös pillantást, amit kiérdemeltem ezzel, de igazából már nem érdekelt. Csak azzal törődtem, hogy választ kapjak a kérdésemre, lehetőleg még az előtt, hogy megint összeesnék. Nagyon reszkettem. – Igen vagy nem, Nagyapa? Csak ennyit kell mondanod.
- Nem – köpte újra az ablak felé fordulva.
- Akkor tényleg nem hasonlítok rá, mert én írtam volna.
- Te… te alávaló kis perszóna, hogy merészeled sértegetni a nagyanyádat?
- Sértegetni? – Kétszer akkorát hátráltam tőle, mint amennyit felém botladozott, de még ez sem csökkentette a bennem tomboló haragot. - Te beszélsz itt sértegetésről? Te vagy az, aki egyetlen kedves szót nem tudott kinyögni nekem, amióta hazaértem! Hogy lehetsz olyan rövidlátó, hogy nem fogod fel? Értem én, hogy nem akarsz engem vigasztalgatni, mert neked is van elég bajod, és hogy a hátad közepére sem hiányzik, hogy egy olyan élő gyászszobor vigasztalgasson téged, amilyen én vagyok, de eszedbe sem jutott, hogy egymást is vigasztalhatnánk? Ugyanazt vesztettük el! Ugyanazokat az embereket! És te, te még csak azt sem hagyod, hogy haragudjak Nagyira!
- Senkinek sincs joga haragudni egy halottra, hát nem érted? Flame egész eddig megkövülten hallgatta az ordibálásunkat, most azonban, felteszem Nagyapa arckifejezése és pofonra emelkedő keze miatt közénk lépett. Egy mozdulattal félretoltam, arra sem volt időm, hogy rácsodálkozzam a belém költözött erőre. Azt akartam, hogy Nagyapa igazán meghallja, amit mondok.
- Te nem érted, Nagyapa. Pontosan azért van jogom haragudni, mert Nagyi halott.
Valami megrepedt benne, láttam a tekintetében, sőt… még hallani is véltem a fülemben lüktető vér dübörgése mellett. Letette a poharat az asztalra, és fáradt gyűlölettel meredt rám, mintha még sosem látott volna azelőtt, és idegen lennék a gyászoló házban.
- Menj innen, Meredith.
- Te most elküldesz engem? – A kérdés úgy lógott a levegőben, mint egy sikoly, és eszembe jutott, hogy talán tényleg az volt. Nem volt erőm felemelni a kezem, hogy megérintsem a számat. Imbolygott körülöttem a szoba.
- Hallottad, amit mondtam, nem? – Meggyötört arccal ereszkedett le a székbe, amiből én felálltam, az ujjai öntudatlanul is a bársonyhuzatot simogatták a karfáján. Közelebb akartam lépni, de valami visszatartott; halványan érzékeltem, hogy Flame megfogta a karomat. Nem tudtam, azért-e, hogy jelezze, elég volt mára, vagy mert attól fél, a padlóról kell majd felkanalaznia, ha elenged.
- Nem úgy értem. Komolyan kérdezem. – Kapkodva szedtem a levegőt, a gondolatok tőmondatokként buktak ki belőlem. – Elküldesz engem? Mármint… végleg? – Ha eddig végtelenül dühös voltam, most végtelenül rettegtem. Valami gyermeki aggodalommal csüngtem Nagyapa következő mondatán, miközben a pánik csak úgy száguldozott szerteszét a testemben. Flame erősebben szorított, fél kézzel át is ölelt, de én csak a választ vártam, mert az lehetett az utolsó mentsváram, ahogy ez a ház is az volt. Nem tudtam, hová mennék, ha Nagyapa elküldene. Hiszen nem volt hová mennem. Nem voltam feleség, csak menyasszony. Egy halálfaló menyasszonya. Nem volt még új otthonom, nem volt még új családom. A régire lett volna szükségem; arra, ami maradt belőle.
- Azt mondtam, menj innen. A többit majd megbeszéljük. Nem mondta, hogy ne butáskodjam. Nem mondta, hogy ez az otthonom. Azt sem mondta, hogy szeret engem. Csak azt tette, amit az elmúlt hónapokban egyfolytában: egyre távolabb taszított magától. Lassan már nem is láttam őt. Már nem is emlékeztem. Forgott körülöttem a világ, és nem ellenkeztem, amikor Flame csendesen felkísért a szobámba, mert nem volt hozzá se erőm, se akaratom. Egy kicsit én magam sem voltam.
~o~
Nem tudom, hogy elájultam vagy elaludtam, csak arra eszméltem fel, hogy fogalmam sincs, mióta bámulom éberen a plafont. Odakint besötétedett, mégis élesen láttam mindent a szobában, még a sarokban árválkodó teli bőröndöket is. Azon gondolkoztam, mi történne, ha kicsomagolnék, hogy változtatna-e valamin. Azon gondolkoztam, számít-e egyáltalán. A gondolatok egyre csak kergették egymást a fejemben, miközben igazából semmire sem gondoltam. Azt hiszem, beugrott, hogy el kellene látogatnom Aodhfin atyához, hogy valaki más emlékeiben lubickolhassam legalább néhány órácskára, aztán ezt is elvetettem. Emlékeztem rá, hogy a temetésen Aodhfin intett nekem, beszélni akart velem, de nem volt kedvem hozzá, és a sírástól bedagadt szemeim mögé bújva úgy tettem, mintha nem venném észre a mozdulatot. Annyira fortyogtam, hogy még rá is haragudtam, és úgy éreztem, mintha azok az emlékek, amiket a tavaszi szünetben mutatott nekem, fabatkát sem érnének. Végignéztem Harry Potter teljes gyerekkorát, amitől sajgott a szívem – ez most igazán nem hiányzott a lelkiállapotomhoz. Láttam néhány roxforti eseményt is, a Bölcsek Kövéről, a Titkok kamrájáról, és ez mind izgalmas volt, történelmileg és jellemfejlődésileg is érdekes, de nem fedeztem fel bennük semmi olyasmit, ami segíthetne legyőzni Voldemortot. Aodhfin azt mondta, a Tom Denem naplójáról szóló részeket később újra meg fogja mutatni nekem, és akkor majd biztosan más szemmel nézek rájuk, de most nem volt erőm feltenni a hősszemüveget. Tudtam, hogy folytatnom kell a tanulást, és a lehető legtöbb időt kell majd töltenem a papnál egész nyáron, éppen csak ötletem sem volt, elég lesz-e majd a szokásos séta a templomba a nagyszülői házból, vagy valahonnan máshonnan kell idehoppanálnom hozzá, minden egyes alkalommal próbára téve a biztonsági rendszerét, amit a mágikus behatolók ellen állított fel. Erről eszembe jutott, hogy talán figyelmeztetnem kellene őt, min gondolkodik Nagyapa – aztán meggondoltam magam. Nem tudom, hogy történt, de ez a döntés igencsak megkéshetett, mert már a lépcsőn jártam, amikor az üzenet eljutott a testemig, és végre megtorpantam. Persze az is lehet, hogy a fények és a hangfoszlányok miatt tértem magamhoz. Furcsa volt minden, szinte álomszerű, meg kellett szorítanom a korlátot, hogy jobb legyen, a szédülés pedig csak akkor szűnt meg, amikor zsebre vágtam a kezem: ez volt a mozdulat, amivel Regulusra emlékeztettem magam. Az egyetlen biztos pontra az életemben. Amikor végre újra ura voltam a tetteimnek, gyakorlottan osontam a konyha felé, és elfoglaltam gyermekkorom legjobb hallgatózó rejtekhelyét, ahová minden szó kristálytisztán jutott el a gyéren megvilágított helyiségből. Flame és Nagyapa voltak odabent, és csendesen beszélgettek; olyan csendesen, hogy nem értettem, hogyan hallhattam meg őket a lépcsőről. Nem mintha ez fontos lett volna.
- Maradnod kell, már csak te vagy neki. – Soha nem fordult még elő, hogy a bátyám ilyen felnőttes tekintéllyel szólalt volna meg előttem, de tetszett, mert tudtam, hogy miattam csinálja.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. – Elnyomtam egy hangos, megkönnyebbült sóhajt. Ez Nagyapa hangja volt, igazán az övé, mintha a délutáni vita sohasem történt volna meg. – Csak azért mondod, hogy ne kelljen szembesülnöd az igazsággal.
- Miről beszélsz? Nagyapa, Med elvesztette az otthonát, a szüleit, most a nagymamáját is, mégis kire számíthatna rajtad kívül? Te maradtál az egyetlen felnőtt az életében. Persze, ott van Tara is, de nagyon jól tudod, hogy Med tőled várja… tőled vár mindent. – Flame kétségbeesettnek tűnt, és ezúttal szinte gyermetegen tette hozzá: - Nem menekülhetsz el ez elől. Nagyapa úgy tett, mintha nem hallotta volna, tűnődve, de határozottan folytatta a gondolatmenetet, és én már tudtam, amit Flame még nem: hogy nem lehet meggyőzni őt semmiről. Akármi is történjék, Nagyapa már döntött. A könnyek egészen beterítették az arcomat.
- Már csak te vagy neki, fiam, ez az igazság, hiába is tagadnád. És tudom, hogy halálra rémiszt, de itt az ideje, hogy a rettegés helyett inkább megkapaszkodj ebben, mert téged még boldoggá tehet ez a felelősség. Nekem már nincs hozzá erőm. Nem ebben a házban, nem ebben az országban. – Székek nyikorogtak, ruhák súrlódtak össze, máskülönben azonban csak valami állatias szipogás törte meg a csendet. Az enyém. – Tudod, mit kell tenned – mondta még Nagyapa, és csak még erősebben zokogtam, mert nem tudtam eldöntetni, nekem szánta-e ezt a keserédes búcsút vagy Flame-nek. Talán ő maga sem tudta. Flame pedig egészen biztosan nem, mert bár biztosan meghallott engem, nem keresett meg a seprűtároló mögött, ahogy kiskorunkban tette.
~o~
Reggel arra ébredtem, hogy két boríték hever az ölemben, és egy csók emléke dereng a fejem búbján, de ez volt minden, ami Nagyapából maradt nekem; ezeket tapogattam felváltva, miközben időnként belehörpintettem a teába, amit Flame főzött nekem. Egymással szemben ültünk az asztalnál, de nemigen tudtunk mit mondani a másiknak. Olyan üresek voltunk mi is, mint a ház, amiben utoljára reggeliztünk. „Ne haragudj rám. Tudom, hogy megérted. Szeretlek, kincsem.” Ez állt mindkét levélben, én azonban csak arra tudtam gondolni, hogy Nagyapa vajon elolvasta-e, amit Nagyi írt nekem, vagy tényleg ennyire egyformán éreztek. Arra is gondoltam, hogy meg tudok-e bocsátani bármelyiküknek is. Mert bármennyire értettem is, miért mentek el, igazából nem értettem semmit. - Tudod, hová utazott? – Rekedt voltam, rozsdás és szomorú. A kezeim megint úgy remegtek, mint a nyárfalevél, pedig nem volta dühös, csak én voltam. A combom alá gyűrtem őket, amitől előregörbült a hátam, és fájni kezdett; ez a fájdalom legalább igazi volt. Más. Kezelhető. Úgy dédelgettem, mint egy kiscicát.
- Azt hiszem, Írországba. De nem mondta el. – Meg mertem volna esküdni rá, hogy valahol legbelül Flame sír és szenved, vonaglik a sok teher alatt, amit Nagyapa távozása pakolt rá. Ő nem örült ennek a fájdalomnak.
- Hát, nézzük a pozitív oldalát: milyen jó, hogy nem csomagoltam ki, igaz? – Annyira idegen volt a vicsor az arcomon, hogy inkább egyszerre felhajtottam az összes teámat, és felálltam, hogy újratöltsem a bögrémet. A mozgás is jólesett, mert minden lépésnél belenyilallt valami az elzsibbadt lábaimba. Flame bögréjét is felnyaláboltam, csak azután szembesültem vele, hogy időközben kihűlt a tea. Meggyújtottam a kanna alatt a tüzet, majd elhatároztam, hogy amíg felmelegszik, elmosogatok, mint a régi szép időkben, de a gondolattól sírás kerülgetett, ráadásul Flame hangja is megtorpanásra kényszerített.

Vagyis nemcsak a hangja: valahogyan a széke mellé kerültem, és hagytam, hogy a derekamat átölelve a hasamba motyogjon, mint egy elveszett kisgyerek.
- Fogalmam sincs, mihez kell most kezdenünk, Med. Hozzám nem jöhetsz, az túl veszélyes…
- Ó, pedig szerintem mesésen meglennék a szüleim gyilkosával – feleltem egy kicsit dühösen, mégsem hagytam abba a haja simogatását.
- El sem tudod képzelni, milyen kínszenvedés. Lassan inkább már aludni sem járok haza… Az a ribanc még akkor is elviselhetetlen, amikor éppen el tudok vonatkoztatni attól, hogy tönkretette az életemet, amikor egy percre meg tudom győzni magam, hogy nem az ő hibája, hogy ilyen lett, mert mostanában folyton a Nagyúr ellen lázadozik. Olyan, mintha a saját lábára akarna állni, leválni a halálfalókról, de közben meg úgy dicsőíti az ő „mesterét”, hogy lehetetlen kiigazodni rajta. Meséltem már, hogy elnevezte azokat a halálfalókat, akiket a Nagyúr mellé rendelt? Egy pillanatra azt hittem, szétrobbanok, úgy megrohant az ő szenvedése is; sietve elengedtem őt, és lekucorodtam mellé a padlóra. Ez is Regulusra emlékeztetett.
- Hogy hívja őket? – kérdeztem, és valahol az agyam legsarkában valaki, aki nem én voltam, jegyzetelni kezdett Aodhfinnek.
- Árnyékoknak. Nyilvánvaló volt, hogy neki ez nem jelent semmit, én azonban felnevettem. Keserű és vér ízű volt, de legalább igazi.
- Mi ezen olyan vicces? – ráncolta össze a szemöldökét. Láttam, hogy azt fontolgatja, vajon megőrültem-e, és kedvem lett volna üdvözölni őt a klubban, hiszen én magam is ezen törtem a fejem.
- Hogy ebből is látszik, valójában mennyire gyerek még. Nem emlékszel? Árnyéknak hívták a macskáját. Azt, amelyiket Cvikker után kapott.
- Ó. – Azt hittem, osztozik a felfedezésem örömében, ehelyett csak még inkább elkomolyodott az arca. – Jut eszembe, nem én öltem meg Cvikkert.
- Tessék?
- Az első macskát, amit Caitlinnel úgy megsirattatok. Tudom, hogy azt hiszed, én öltem meg gyakorlásként a halálfalóságra, de ez hülyeség. Csíptem azt a dagadt dögöt.
- Igen, ez rendkívül meggyőzően hangzott – vágtam rá gúnyosan, bár hittem neki, és ezt ő is tudta, mert rögtön vissza is tért az eredeti témánkra.
- Szóval nem tudom, hova mehetnél, Med. Az én házam kilőve, és azt sem engedem, hogy egyedül kínozd magad itt vagy… - nagyot nyelt, és egyszeriben kerülte a tekintetemet -, az otthonunkban.
- Az is ki van zárva, hogy másik házba költözz velem, igaz?
- Sajnos igen. – Úgy tűnt, tényleg bánja. Nagyon szerettem érte. - Keara a feladatom, ha csak látszólag is, de vele kell laknom.
- Hát, akkor elég egyértelmű, hogy hová kell mennem, nem? – Nem vettem észre, hogy gondolkoztam volna ezen, mégis meglepődtem, hogy milyen természetes az ötlet, és mennyire nem sajnálom, hogy eszembe jutott.
- Az jó, ha neked igen, de… - Annyira bizonytalanul bámult rám, hogy muszáj volt feltápászkodnom, és jeleznem, hogy kettőnk közül legalább az egyikünk kézben tartja a dolgokat.
- A Hölgy, Flame. A Hölgy.
- Micsoda? – tátotta el a száját úgy istenigazából. Nem hibáztattam érte: ha nem éreztem volna ezt a frissen jött magabiztosságot az üggyel kapcsolatban, én is hasonló fejet vágtam volna saját magamra.
- Itt volt a temetésen.
- Igen, és? Nagyival barátnők voltak valamikor az őskorban, meg nyilván illett…
- Aha, persze, de nemcsak eljött bámészkodni a színház kedvéért, hanem itt volt. Megölelt engem. Megölelt. Ott a szertartáson, aztán még egyszer, amikor elment. A Vérmániás Hölgy. Noble nagymama.
- Vagyis?
- Vagyis szerintem ő már akkor tudta, hogy ez lesz, és azt akarta, hogy én is tudjam. Hogy most már nem lehet csak a Hölgy. – Bizonytalan mosollyal tettem hozzá, mintha új esélyt kaptam volna valamire az élettől a sok veszteség között: - Ő az édesanyám édesanyja, Flame. Hová máshová mehetnék?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.