efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Nem ppen szletsnapi hangulat fejezet, de bzom benne, hogy azrt clba r az ajndk! ^^ Nagyon-nagyon boldog szletsnapot, Lexi!
Ajnlott szm: Imagine Dragons - Bleeding out


A vég kezdete „Ámde mi az óceán, ha nem cseppek sokasága?”- David Mitchell: Felhőatlasz
/Szerinted mennyi fájdalmat bír el egy ember? Nem tudod? Nézz rám, nézz vissza az életemre, és azonnal rájössz, hogy a bánatban nincs mennyi, csak mikor, hol és kivel van. Mert az a helyzet, hogy bármit elviselsz addig, amíg a nap végén van kit megölelned, amíg van egy váll, amin kisírhatod magad. Nincs az a teher, ami összeroppant, amíg szeretsz és téged is szeretnek. Amíg van családod, egyszerűen nem történhet akkora borzalom, amit képtelenség lenne ép ésszel túlélni.
Mit mondhatnék még? Elmondtam már mindent. Nem a teljes történetet persze - te is tudod, hogy annak messze még a vége -, de ezen a ponton fájdalmasan ismétlődik minden, és kicsit túl sok az egész. Ahogy a veszteség kergetőzik a pillanatnyi boldogsággal… még emlékezni is nagyon nehéz erre az időszakra. De hát előfordul az ilyesmi, nem igaz? /

Egyre csak gyűrögettem a foszladozó, foltos kis cetlit a kezemben, közben pedig azon gondolkoztam, kellene-e tennem vele valamit. Jelenteni a Minisztériumnak vagy Dumbledore-nak, megmutatni a barátaimnak, vagy esetleg a szokásomtól eltérően egyszer nappali fényben is vetni rá egy pillantást… Nem mintha az ablakpárkányon kuporogva nem kaptam volna teljes díszkivilágítást magától a Holdtól, de mégis. Egy kis részem remélte, hogy napfényben talán kevésbé tűnne igazinak, kevésbé tűnne ijesztőnek… Tedd, amit tenned kell – ásította unottan Caitlin, és én nem is hibáztattam, bár bosszantott a tanács, ami olyan sok idő után tért vissza, ha lehet, még kevesebb útmutatással, mint azelőtt. Tulajdonképpen én magam is untam, hogy hónapok óta minden éjjel órákat töltök az agyalással, és nem jutok semmire. Kisimítottam a papírt a térdemen:„Ne gondold, hogy nem talállak meg egy szép napon. Addig pedig szenvedj csak, te kis árva. Lesz még rosszabb is, ne félj.”- aztán újra apró galacsinná gyűrtem. A szívem mintha együtt érzett volna a szegény kis fecnivel, ami persze nem tehetett a tartalmáról, és vele gyűrődött, újra meg újra, megtelve a gyűlölettel, kipréselve a céltudatos bosszúvágyat, újra meg újra, újra meg újra. A hálószoba csendjében könnyű volt sötét terveket szőni, főleg mióta Shirley felhagyott a próbálkozásokkal, hogy visszarángasson az ágyamba. Négyen szuszogtak körülöttem békésen, mégis egyedül voltam, mert körülvettek a rémálmok, és elzártak mindenkitől. Csak én voltam, a levél és a gondolat, hogy holnap megkezdődik a tavaszi szünet, és Aodhfin elárulja nekem, hogyan ölhetem meg Kearát, mielőtt ő ölne meg engem.
~o~
Félig lehajolva babráltam a csomagjaimmal, miközben őszintén reméltem, hogy hamarosan ideér valaki Regulusért. Az évfolyamunkból szinte csak mi ketten utaztunk haza a tavaszi szünetre, és egyébként sem szálltak fel túl sokan a Roxfort Expresszre, hiszen mindenkinek akadt elég dolga az iskolában – a tanárok tettek róla. Regulust azonban szólította a főnöke, engem pedig a bosszú ígérete, tehát beadandó házi dolgozatok ide vagy oda, nem volt sok választásunk. Jönnünk kellett. Regulus szórakozottan birizgálta a tincseimet; az elmúlt hónapok alatt ez öntudatlan, de kedveskedő szokásává vált, mintha képtelen lenne megszokni a hosszú, loboncos frizura hiányát. Sokszor eszembe jutott az is, hogy talán az okát nem tudja felfogni még mindig, akárcsak én, de sosem mertem megkérdezni tőle, mit érez igazából. A szüleim halála mindig is csak rólam szólt, mivel Regulus nem hagyta, hogy belevonjam a gyászomba az ő fájdalmát, akárhogy is próbáltam. Nyilvánvalóan nem úgy és annyira hiányoztak neki ezek a drága emberek, mint nekem, de ott voltam az összes boldog gyerekkori emlékénél, amit nekik köszönhetett, így hát sejtettem, mit veszíthetett ő is. Egy idő után azonban feladtam a sötétben tapogatózó vigasztalást, és csak hagytam, hogy ő vigasztaljon. Önző volt, de Regulus ezt akarta, én pedig túl gyenge voltam, hogy tiltakozzam ellene. Egyetlen dologhoz éreztem magamban elég erőt: a megtorláshoz. - Szerintem, ha így haladsz, olyan erősen lesz rögzítve az az izé, hogy nem tudsz majd kicsomagolni – jegyezte meg az üres peront kémlelve. Alig tudta elnyomni a vigyorgást, úgyhogy elég egyértelmű volt, hogy a fejemet nem szórakozottan, hanem kitűnően szórakozva simogatja már hosszú percek óta. Megforgattam a szemem, és kelletlenül felegyenesedtem.
- Nem kell megvárnod velem a vonatot – mondtam századjára. – Néhányszor már utaztam ezen a járaton, biztos vagyok benne, hogy épségben eljutok Nagyiékhoz.
- Ühüm – bólogatott komolykodva. – Én pedig biztos vagyok benne, hogy már nagykorú vagy, van jogsid, és akár ebben a percben hoppanálhatnál a pályaudvarról, ha akarnál.
- Foglalkozz inkább a saját jogosítványoddal, kedves kiskorú. – Dacosan vágtam vissza, de csak a fél szívem volt benne, mert pontosan tudtam, hogy vesztésre állok, és úgyis átlát rajtam. – Mikor is mész vizsgázni? Holnap reggel, igaz? Majd írok, hogy mikor ugrom át hozzátok, most még nem tudom…
- Mit nem tudsz? – Annyira biztos volt a győzelmében, hogy mindenféle alattomos trükköt bevetett a leleplezésemre, kezdve rögtön a becézgető körökkel, amiket a hüvelykujjával írt az arcomra. – Talán azt, hogy mivel etet majd téged az a pap, és hogy meddig tart majd, míg kiképez téged erre a bosszú-dologra?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Szóval nem azért írtad a nagyszüleidnek, hogy vonattal mész, hogy időt nyerj, és rögtön ahhoz a fura fazonhoz hoppanálhass? Rosszul olvasok a jelekben?
- Egyáltalán nem is kéne olvasnod bennük! – fakadtam ki.
- Ebben egyetértünk, bogaram, elvégre is arról volt szó, hogy nem hazudunk egymásnak, nem igaz? – Most már egészen átölelt, hiába ficánkoltam, és ez volt a lehető legnagyobb csalás, mert reflexszerűen simultam bele, teljesen elfelejtettem ellenkezni. Amúgy is igaza volt. Persze azért nem szóltam semmit, csak csöndesen duzzogva a vállába nyomtam az orrom. – Fordított helyzetben már leharaptad volna a fejem…
- Nem hazudtam – böktem ki végül.
- Nem, csak sumákoltál. Mennyivel jobb is az… - A hangjában egy csipetnyi düh csendült; ijedten csaptam hátra a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Ne haragudj. Én csak…
- Nem azt mondom, hogy ne csináld, Med – szakított félbe kedvesen. – Mondtam én egyszer is, hogy ellene vagyok ennek az egésznek? Nem. Jobban örülnék, ha elkísérhetnélek, de ha neked ez így jobb, akkor rendben van, igyekszem megbékélni a helyzettel. Csak fogd már fel, hogy előttem nem kell úgy lapítanod, mint Shirley előtt, mert ki a fenét érdekel, ha ennek az Aodhfinnak hátsó szándékai vannak, ha közben segít neked kiiktatni ezeket a vadállatokat? És bármi van, jövök és megmentelek. Tényleg.
- Csak a szokásos – dünnyögtem mosolyogva, majd szégyellősen megcsókoltam. – Bocsi.
- Nem gond. De ha már itt tartunk, biztos ne menjek veled?
- Előbb vizsgázz le, meg foglalkozz kicsit anyukáddal. Különben is, egy nagyon zilált külsejű Sipor az előbb hoppanált mögéd, szóval nem sok választásod van, Regulus úrfi… Ha megtudok valamit, rögtön átugrom hozzád. Illetve nem rögtön, mert ott vannak a nagyszüleim, de na. Érted. Amint tudok, jövök. Majd írok. És…
- Jól van, jól van, menj már, még a végén idegösszeomlást kapsz – nevetett fel. – Csak ne reménykedj nagyon, mert ki tudja… lehet, hogy csak átverés az egész. És vigyázz magadra. És…
- Na, most ki húzza az időt? Nyomás, mielőtt Sipor a fejedre átkozza a gatyádat, mint ötéves korodban, mikor anyukád felhatalmazta, hogy mindenféle eszközzel neveljen téged jó modorra, ha kell… Fintorogva megcsókolt, majd a manóval együtt köddé vált mellőlem. Nagy levegőt vettem, aztán megkerestem a megfelelő helyet, és én is belevetettem magam az utazás sötét műanyagcsövébe.
*
- Meredith. – Aodhfin döbbent pillantásokat vetett hol rám, hol pedig a csomagjaimra, mintha korábban egyikünket sem tudott volna elképzelni a parókia küszöbén toporogva. Néhány másodpercre szinte ijedtnek tűnt, és attól féltem, rám csapja az ajtót, végül azonban szélesre tárta, hogy bemasírozhassak. – Nem gondoltam, hogy ilyen sietős – motyogta a nyomomban loholva, ugyanis nem fáradoztam holmi lepakolással, mindenestül rohantam az irodája felé. Mire belépett, már mesére készen ültem a kedvenc fotelemben, és csak a szavát lestem.
- Úgy veszem észre, nem vagy túl beszédes kedvedben – mondta levegő után kapkodva, miközben nyögve helyet foglalt velem szemben.
- Nem nekem kell beszélnem, hanem magának. Megígérte, hogy a tavaszi szünetben mindent elmond, hát tessék. Itt a szünet, itt vagyok én…
- Nem tűnsz kevésbé feldúltnak, mint karácsonykor, és ha jól emlékszem, azt is mondtam, nyugodj le egy kissé, és majd akkor…
- Elég a mellébeszélésből! – vágtam közbe mérgesen. – Sokat gondolkodtam azóta mindenen, és most már képes vagyok megfontoltan cselekedni, nem ugranék neki az öldöklésnek pusztán hirtelen dühből. A cél érdekében meg tudom őrizni a hidegvéremet. Ezt akarta, nem?
- Részben igen – bólintott elgondolkozva. – Igazán boldoggá tesz, hogy ilyen eltökéltnek érzed magad, de mielőtt bármit is megosztanék veled, egy dologra azért még kíváncsi lennék, ha nem bánod.
- Nem kap több időt, ha erre akar kilyukadni. – Próbáltam aszerint viselkedni, amit állítottam magamról, de kezdtem elveszíteni a türelmemet, és nagyon közel álltam a kiboruláshoz, ami semmiképpen sem vetett volna jó fényt rám. – Ha azt akarja, hogy segítsek… szóval, ha segíteni akar, ahogy megígérte, akkor most kell lépnie, mert…
- Mert nem bírod tovább bosszú nélkül? – hajolt előre érdeklődve. Gyanúsan viselkedett, éreztem, hogy valamit észre kellene vennem…
- Ez most beugratós kérdés?
- Ez most egy olyan kérdés, amire őszinte választ várok.
- Én… - Görcsösen harapdáltam az ajkaimat, de nem tudtam eldönteni, mi lenne a megfelelő taktika, mivel kerülhetném ki a csapdát… úgyhogy csak hagytam, hogy a szavak őszintén bukjanak ki belőlem, gondolkodás nélkül. - Nem tudom, persze, hogy örülnék, ha mihamarabb kiiktathatnám Kearát meg Voldemortot a képből, de csak tizenhét vagyok, még iskolába járok, és bármilyen információt is tud nekem ajánlani, biztos vagyok benne, hogy nem elég ahhoz, hogy egy csettintéssel véget vessen minden szörnyűségnek. Nincsenek illúzióim, mindkettőnk korlátaival tisztában vagyok, Aodhfin atya.
- Nagyon helyes – dőlt hátra elégedetten. Kis híján felsóhajtottam: átmentem a vizsgán. – Ugyanis ha belekezdünk ebbe, akár évekig is eltarthat, mire sikert érünk el.
- Évekig?
- Ketten vannak, Meredith.
- Jó, tudom, de…
- A két év is éveknek számít, az pedig nincs is olyan messze, ha belevesszük, hogy még másfél évig iskolás leszel. Roxforti diploma után egy kis világmegmentés: jól hangzik, nem?
- Az igaz. De… - Nem szerettem volna elrontani, amit eddig elértem, a kérdés mégis kikívánkozott belőlem, és hiába fészkelődtem, hiába harapdáltam most már az arcomat és a nyelvemet, nem tudtam nem feltenni. – Ha ezek a… szörnyetegek még évekig büntetlenül garázdálkodnak, az rengeteg szenvedést is jelent.
- Nem azt ígértem, hogy hipp-hopp megmenthetsz mindenkit.
- Tudom, de…
- Hidd el, hogy nagyon sokan köszönhetik majd neked az életüket, ha sikerrel jársz – felelte megnyugtató mosollyal, majd némi töprengés után hozzátette: - És mutatok majd olyan embereket, akiknek a megmentése mindent megérne neked. Mindent.
- Mutat? Embereket?
- Jobban mondva történéseket. Igen. – Szemmel láthatóan nagyon jót mulatott a meghökkenésemen, de a mosolya valahogy nem érte el a tekintetét, mert… mert ideges volt. Izgult. Még a keze is remegett. – Fogalmazzunk úgy – kezdte óvatosan, megrágva a szavakat -, hogy a jövőbe látok. A közénk zuhanó döbbent csendet csak szapora, szinte rémült lélegzete törte meg, én magam levegőt venni is elfelejtettem, azt hiszem. Annyit gondolkodtam azon, mi mindent tudhat ez az ember, ez a papvarázsló, aki muglinak álcázza magát, úgy bujkál a halálfalók elől az Isten tudja miért; annyit törtem a fejem azon, hogyan tudhat olyasmit, amivel meg lehetne váltani a világot… Ez a megoldás sosem jutott volna eszembe. Soha. Hűha, Medy. Hűha. Nem kellene menekülnöd, amíg lehet? Kis híján igazat adtam a hangnak, és felpattantam a helyemről, Aodhfin azonban megelőzött, mert kicsit megkésve, nagyon ijesztő hévvel felnevetett, mielőtt mozdulhattam volna. - Nem vagyok látó, és nem vagyok őrült sem, ha ettől tartasz. Megértem, ha átsuhant az agyadon, mert félreérthetően fogalmaztam, de… Ez egy nagyon összetett dolog. Az a lényeg, hogy tudom, mi fog történni a jövőben, és emlékekként meg is tudom mutatni őket. Elég sok munkába került, mire ezeket az információkat ilyen formába tudtam önteni és elkészítettem a merengőmet, szóval…
- Állj, állj, állj! Tessék? Maga készített egy merengőt? Te jó ég, hallja, mit beszél? Ki maga, valami zseni? Csak az amneziátorok tudnak merengőt csinálni, olyan összetett és bonyolult, és évtizedekig tanulják, és… Uramisten, miket beszél itt össze-vissza? – A mosolyából már tudtam, hogy valamit furát műveltem, aztán arra is rájöttem, mit: a szám elé szorított kézzel, tágra nyílt szemekkel hadartam el mindent, körül-belül tíz másodperc alatt. – Oké – fújtam ki a levegőt nagyon-nagyon-nagyon lassan. – Az az érzésem, hogy erre a kirohanásra most azt fogja mondani: „nem oszthatok meg veled mindent, egyelőre túl bonyolult lenne… bíznod kell bennem, Meredith. Muszáj.” Vagy valami ilyesmit.
- Lehet, hogy kiismertél? – nevetett fel.
- Kötve hiszem, hogy az lehetséges. – Elkomorodtam, mire az ő arcáról is eltűnt minden vidámság. – Értem én, hogy ez az egész valami hihetetlenül magas fokú mágia, gyanítottam, hogy ez lesz a vége, de nem várhatja el, hogy vakon megbízzam önben, nem várhatja el, hogy ne tegyek fel kérdéseket, hogy ne gondoljam meg magam…
- Egy percig sem feltételeztem ilyesmi. – Nem sietett megnyugtatni, majdhogynem számítóan szemlélte a reakcióimat, és biztosra vettem, hogy magában egyre csak analizál. Vagy csak paranoiás vagy. – Tudom, hogy azok alapján, amiket eddig hallottál, nem tűnik túl megbízhatónak ez az ügy, és én magam sem, de engedd meg, hogy megmutassam neked az első… emléket, jobb híján így nevezem.
- A maga emléke?
- Úgy is mondhatjuk – bólintott.
- Úgy is? Ez mit jelent? Azért nem pontos a definíció, mert igazából nem a maga szemszögéből van az emlék, de valahogy mégis az ön fejéből származik, vagy azért, mert nem is emlék, hanem inkább látomás? Vagy egy látomás emléke? Vagy… - Időben észbe kaptam, és pirulva elhallgattam. – Jó, most már értem, bonyolult és összetett. Nem kérdezek többet, mutassa azt az izét. Nem akar neki nevet adni?
- Dominó?
- Micsoda? Ennek meg mi értelme van?
- Felépítjük a történetet, aztán egy mozdulattal ledöntjük az egészet. – Az arckifejezése egy kissé vadállati lett, de legalább megtudtam, hogy valami miatt ő is ugyanúgy szomjazza a bosszút, mint én. Nem teljesen értettem, miért nem mond el mindent, miért nem osztja meg velem a saját okait, a saját történetét, de voltam annyira eltökélt, hogy ne érdekeljen túlságosan. Egyelőre.
- Ez butaság – vágtam rá flegmán, hogy még véletlenül se jusson eszébe, hogy gyanakodom rá és folyamatosan a motivációján gondolkodom. – Akkor inkább emlék. Végül is egy merengőből jönnek majd, ugye?
- Hát persze. Hozom is. Átfutott a fejemen, hogy amíg nekem hátat fordítva a szekrényében molyol, leütöm és világgá szaladok, de túl nagy volt a tét: a kockázat bőven megérte Keara halálát. Bíznom kellett az egyetlen emberben, aki segítséget ajánlott nekem, legalább addig, amíg eldöntöm, ér-e valami az a segítség. Igen, elszánt voltam, mégis hosszú percekig bámultam az egyszerű, faragott tálat, miután Aodhfin beleöntött egy felcímkézett üvegcsét. A feliratot sajnos gondosan takarta előlem, és éreztem, hogy ez nem véletlen. Ő sem bízott még bennem. Vagy azért titkolózott, hogy nekem ne adjon még több okot a bizalmatlanságra? Olyan kusza volt minden.
- Akkor még egyszer – szólaltam meg egy sorozatnyi torokköszörülés és toporgás után -, mit is fogok pontosan látni?
- Tragédiákat, amiket megakadályozhatsz.
- Vagyis olyan eseményeket, amik mindenképpen megtörténnek, ha mi ketten nem dolgozunk együtt?
- Pontosan.
- Ez nem érzelmi zsarolás?
- Neked van szükséged rám, és nem fordítva.
- Igen? Biztos ebben? Volt valami a pillantásában, ami még az álcázó bűbáj falain is kiszökött, és egészen szíven szúrt. Olyannyira, hogy kezdtem elfelejteni, miért kételkedem a szavaiban, kezdtem elhinni, hogy tényleg csak segíteni akar, hogy nekem akar segíteni. Azt láttam, hogy szüksége van rám, de csak úgy, ahogy Istennek is: hogy a Jó eszköze legyek. Ez ellen pedig nem tiltakozhattam, így hát sietve hozzátettem:
- Felejtse el, sajnálom. Addig nem mondok semmi ilyesmit, amíg nem láttam ezt az emléket. Essünk túl rajta.
*
Azt állítani, hogy a szüleim halála óta nem zokogtam így, talán még alá is becsüli mindazt a fizikai fájdalmat, amit a merengőből kikerülve átéltem. Aodhfin a parókia teljes pokróckészletét a vállamra dobta, a tűz mellé ültetett, teát főzött nekem és a fojtott hangokból ítélve még imádkozott is, hogy jobban legyek, a remegés azonban nem csitult egy másodpercre sem. Az emlék valamiféle montázs volt, olyasmi, amivel még sohasem találkoztam, és azt hiszem, több mint húsz ember halálát kellett végignéznem alig pár perc leforgása alatt. Közülük négyen nagyon közel álltak a szívemhez, többüket ismertem és volt, aki a legjobb tudásom szerint még meg sem született, de egy közös volt bennük: az, akié ez az emlékszerű valami volt, aki valahogy ott volt minden halott mellett, akit jobb szó híján a kisfilm főszereplőjének neveznék, mindegyikükre a családjaként tekintett, és ettől az én szívem is megszakadt, sőt. A legeslegfurcsább és legkülönösebb módon magát az álmodót is megszerettem. Éreztem, hogy nem Aodhfin az, bár a pap álcája miatt nem tudhattam. Amit tudtam, az egyetlen betonbiztos tény volt: az emlékbeli fiú, a főszereplő kiköpött James volt. Kivéve a szemét, mert a szeme… mintha csak Lily nézett volna rám.
- Ki ez? – kérdeztem rekedt hangon, amikor végre elmúlt a sokk hatása, és valahogyan feldolgoztam, hogy amit láttam, még nem a valóság volt.
- Hogy érted? – vonta fel a szemöldökét kissé túl színpadiasan, mintha leplezni próbálná a megkönnyebbülését.
- A fiú, aki valahogy mindenhol ott volt, akkor is, amikor nem. Mármint… szóval érti.
- Te mit gondolsz, ki ő?
- Elég elképesztő dologra gondolok, de mivel azt állítja, hogy épp most néztem meg a jövőt egy rövidített film formájában, felteszem nem is olyan őrültség… Szóval… hát, Lily és James Potter fiának tűnt. Úgy láttam, vagy inkább éreztem. Nem tudom megfogalmazni. Az összes cucc ilyen lesz, amit majd mutat nekem?
- Hát, tulajdonképpen az ő története lesz, igen – ismerte el. - De egyesével minden sokkal tisztább lesz, megígérem. Egyébként Harry Potternek hívják, és ha te ma úgy sétálsz ki azon az ajtón, hogy mindezt el akarod felejteni, ő lesz az, aki megöli Voldemortot.
- Úgy, hogy közben meghalnak a szülei? Sirius és Remus? Dumbledore? Az a sok fiatal?
- Úgy.
- És az, amit maga ajánl, tulajdonképpen a lehetőség, hogy megtegyem helyette, és megmentsem ezeket az embereket.
- Pontosan. Úgy hiszem, az „emlékek” birtokában gyorsabban és hatékonyabban tudjuk aláásni Voldemort hatalmát, így…
- És mi lesz Kearával? – szóltam közbe kicsit mérgesen, mert engem valójában ez érdekelt. Eddig legalábbis. Már nem nagyon tudtam.
- Ellene semmi ilyesmim nincs, sajnos, de…
- Keara nincs az emlékek között?
- A jövő, amiről ezek az emlékek szólnak, nem tudott Kearáról, mert még azelőtt született, hogy Voldemort eme fantasztikus terve végbement volna.
- Ugye nem várja, hogy ezt most megértsem? – horkantam fel, miközben elszántan dörzsöltem a halántékomat, hogy elmúljon a fájdalmas lüktetés.
- Csak azt várom, hogy végignézd ezeket a dolgokat, tanulj belőlük, amikor eljön az idő, cselekedj, és végül elérd, hogy Voldemort meghaljon.
- Csudijó hétvégi programnak hangzik.
- Én csupán azt mondom, hogy Voldemort ellen vannak eszközeim, Keara ellen viszont te vagy az egyetlen, aki segíthet, ezért választottalak téged, ezért… Az Isten szerelmére, ezt a szörnyeteget a húgodból teremtették, ki tudná őt legyőzni, ha nem te? Neked kell megtenned.
- Tedd, amit tenned kell –motyogtam magam elé, majd hangosan hozzátettem: - Ebben talán igaza van, de mégis hogyan tudnánk egyszerre elpusztítani a két legnagyobb feketemágust a világon?
- Keara csak báb – felelte higgadtan. - Talán mi is találunk neki való szerepet a mi tervünkben. Az biztos, hogy ő a kisebbik gondunk.
- Magának talán igen – vágtam rá keserűen.
- A világnak is, nem? – kérdezett vissza egy kicsit feldúltan. - Ha Voldemortot sikerül elpusztítanunk, Keara a mestere nélkül már gyerekjáték lesz. Mérget vennék rá, hogy már út közben ki tudunk majd találni valamit ellene is… Kimerülten sóhajtottam egyet, és a tűzbe meredtem.
- Mit akar tőlem egészen pontosan?
- Gyere el a tavaszi szünetben, amikor csak tudsz, és én megmutatom, milyen élete lesz Harry Potternek, ha nem veszed le a válláról a hősök terhét. Megmutatom, hogy jött rá Voldemort gyenge pontjaira, így megmutatom azt is, hogyan tudjuk őt elpusztítani.
- Szóval tulajdonképpen megnézet velem egy életrajzi drámát?
- Egy ideig el fog tartani, ha erre célzol – vont vállat.
- És ön azt állítja, minden percet megér.
- Ezt neked kell megmondanod – nézett rám sürgető komolysággal. – Megéri megmenteni azt a sok embert? Megéri megmenteni valakit az árvaságtól? Nem feleltem, csak a hajammal játszottam és a dolgok után kaptam, amiket elvesztettem. Egyetlen sejtem sem kívánta a saját sorsomat egy meg sem született gyermeknek, és minden sejtem meg akarta őt menteni: ezen nem volt mit kimondani. Rám volt írva minden.
~o~
- Meglep, hogy ma itthon vacsorázol. Legalább egy teljes percig tartott, mire ráeszméltem, hogy Nagyi hozzám beszél, és újabb harminc másodpercig, mire felfogtam, mit is mondott. Kicsit erőlködve nyeltem le a falatot, majd fáradtan megdörzsöltem a sok gondolkodástól sajgó halántékomat.
- Csak tegnap meg tegnapelőtt ragadtam ott Aodhfin atyánál, nem csinálok belőle rendszert – feleltem mogorván.
- Az pontosan két nap, Meredith, és alig három napja vagy itthon. - Itthon. Egy kicsit mindketten összerándultunk a szótól, Nagyi pedig sietve folytatta, erőltetett mosollyal a szája sarkában: - Nem panaszkodom, csak jó lenne több időt tölteni veled ebben a rövidke szünidőben. No meg egy kicsit féltékeny is vagyok, mert ugye amíg te ott lebzselsz a papnál, velünk nem akaródzik kártyáznia… Elgyötörten visszamosolyogtam, de nem volt erőm belemenni a játékba, komoly őszinteséggel válaszoltam neki. - Nézd, Aodhfin atya próbál segíteni abban, hogy egészségesen tudjam feldolgozni a történteket. – Vagy legalábbis valami olyasmi. – Most vagyok itt, hogy megtehesse, nekem pedig szükségem van rá, és nem tehetek róla, hogy ez eddig elhúzódott egy kicsit, igazán nem volt szándékos, ne haragudj. Tudod, hogy megy ez… jól eldumálgatunk a halálról meg hasonló vidám dolgokról, nehéz szabadulni.
- Igaza van a gyereknek, Miriam, hagyd békén egy kicsit – motyogta mindenféle meggyőződés nélkül Nagyapa. Biztos voltam benne, hogy nem hallotta meg a zárómondatot. Nagyi viszont igen. Nem is válaszolt; olyannyira hallgatott Nagyapa szórakozott feddésére, hogy csendesen lehajtotta a fejét, majd nemes egyszerűséggel az asztal alá zuhant. Hiába ugrottunk utána friss éberséggel mind a ketten, képtelenek voltunk felébreszteni.
*
Először nagyon hullámzott az egész: voltak percek, amikor legszívesebben repültem volna Regulushoz, hogy mindent elmeséljek neki, aztán pedig órák következtek, amikor fogalmam sem volt, hogyan tudnám elmagyarázni neki, ha egyszer én sem értem, és ilyenkor alig akadt ötletem, hogy bújjak el előle. Néhány egyre laposabb levél és égbe kiáltóan hamis kifogás után azonban eljött a nap, amikor már nem tudtam hová menekülni előle, mert éppolyan szükségem volt rá, mint a tüdőmet megtöltő levegőre. Egy zacskóba lélegeztem már legalább fél órája, időnként pedig kérdő pillantást vetettem a Szent Mungó ügyeletes nővérére, hátha rám szól végre, hogy tegyem le a szemetet, elmúlt a pánikroham. Senki más felé nem mertem nézni, főleg nem a kezeit tördelő Nagyapa irányába; tudtam, hogy akkor az a kis erő és nyugalom is elszállna belőlem, amit a sors fintorából egy kolbászos zsömle hiányából merítettem. Nagyi utálta a kolbászos szendvicset. Regulus szinte észrevétlenül huppant le mellém, miután kezet fogott a nagyapámmal, a nővér mégis rögtön ott termett, hogy kirántsa a kezemből a papírzacskót és rövid úton a kukába dobja. Ismét elámultam azon, milyen nyilvánvaló külső jeleket hagy maga után a szeretet; hiszen biztosan volt valami a testtartásomban, a tekintetemben, ami elárulta, mennyivel többet ér Regulus jelenléte minden légzőgyakorlatnál.
- Hogy van a nagymamád? – Azonnal megfogta a kezem és magához húzott, hogy a vállára tudjam hajtani a fejem. Olyan érzés volt, mint először látni a napfényt az évtizedekig tartó börtön után.
- Nem igazán tudják – motyogtam, miközben egyre kevésbé éreztem magam elveszettnek. – Nagyapa szerint karácsony óta nem volt túl jól, voltak problémái, de semmi komoly, legalábbis semmi olyasmi, mint ma este, mert Reg, ma csak úgy összeesett, csak úgy leesett a székről, és nem mozdult, olyan sokáig nem mozdult, azt sem tudtuk, mit csináljunk, hiszen mindig ő tudta, mi a teendő vészhelyzetben, nem én és nem is Nagyapa, én…
- Hé, nyugodj meg, most már jó kezekben van. Minden rendben lesz, bogaram. – Regulusnak megvolt az a fantasztikus képessége, hogy amikor vigasztalt, valahogy minden érzékszervem csak arra tudott koncentrálni, mégis észrevettem, hogy Nagyapa felállt, és egyetlen szó nélkül elsétált mellőlünk.
- Nincs magánál – emeltem föl a fejem, majd kapkodva kisimítottam egy könnyektől ragacsos tincset az arcomból. – A gyógyítója azt mondta, biztosan fel fog ébredni, és akkor rá fognak jönni, mi baja, de szerinte… szóval beszélgetett Nagyapával, gondolom rákérdezett, történt-e velük mostanában valami rossz dolog, és… amikor megtudta, mi történt apuékkal, már egészen máshogy viselkedett. Szerinte Nagyi azért beteg, mert a lelke mélyén nem akar már felgyógyulni semmiből. Tudod, mert érzi… érzi, hogy lehetetlen. Úgy értem, persze, ott van neki a lánya, Shirley, Flame, a nyakába szakadtam én is, akad feladat, akad felelősség, amiért élni akar, de lehet, hogy már nem tud. Mármint… amióta anya és apa meghalt, egy icipicivel sem lett jobb semmi, pedig hónapok teltek el, és én csak fájok, és… szóval érted. De egyre inkább azt hiszem, hogy ez semmi ahhoz képest, amit a nagyszüleim élnek át. Mégis milyen lehet eltemetni az elsőszülött fiadat? Hogy lehet túlélni azt, hogy egy rakás földet lapátoltak az első apróságra, aki anyának nevezett téged?
- Talán, ha neki is elmondanád mindezt, felébredne. Te magad mondtad, hogy felelősséggel tartozik érted, és tudom, hogy ráadásul mindennél jobban szeret… miért lenne érdemes kinyitnia a szemét és felkelni reggelente, ha nem ezért? – Elgondolkodva dörzsölgette le rólam a maszatfoltokat. – Tudom, hogy vannak dolgok, amiket látszólag lehetetlen túlélni, de azt is tudom, hogy muszáj, mert mindig van miért élni. Biztos vagyok benne, hogy ezt a nagymamád is tudja, csak emlékeztetned kellene rá.
- Gondolod?
- Tudom – felelte őszinte hittel, és megszorította a kezem.
- Rendben. Azt mondták, ma még egyszer bemehetek hozzá, majd kicsit később, úgyhogy akkor… akkor majd megpróbálom elmondani neki. Nem lesz könnyű. – Normálisan akartam érezni magam, így hát kedveskedve vállba böktem, és mosolyt erőltettem az arcomra. - Sőt, várakozni sem lesz az, szóval mesélj valamit, a világ terhe a vállaidon nyugszik, Arcturus.
- A hoppanálásvizsgámról már írtam levélben, igaz?
- Igen – bólintottam fintorogva, mert nem éppen az ilyen veszélyes vizekre gondoltam beszélgetésképpen -, és azt hiszem, gratuláltam is hozzá.
- Szintén levélben. – Nagyon közelről nézett engem nagyon intenzíven, tehát két lehetséges reakcióm volt: közelebb húzódni hozzá vagy minél messzebb. Mivel én voltam én, és olyan állapotban voltam, amilyenben, az előbbi mellett döntöttem.
- Eeegen – válaszoltam, majd a nyakába fúrtam az arcomat.
- Jól gondolom, hogy neked is lenne mit mesélned? Mondjuk egy történetet arról, miért kerültél engem olyan látványosan? – Tréfásan orrba pöckölt, de valahogy erőltetett volt a mozdulat, és furcsa módon nem miattam, hanem mert ő is titkolt valamit. Szinte tapintani lehetett, ahogy hozzám hasonlóan kerülgette a forró kását.
- Arcturus, ha a saját figyelmemet akarnám elterelni, már rég belekezdtem volna a dologba, ehelyett viszont téged kértelek meg, hogy foglalj le, úgyhogy hagyd abba az aggódást, mindent el fogok mesélni, de nem most. Ez most a te köröd. – Mintha megnyomtam volna rajta egy gombot, hadarva szakadt fel belőle:
- A Nagyúr kölcsönkérte Siport.
- Tessék? Kölcsönkérte?
- Jól van, tulajdonképpen rám parancsolt, hogy adjam neki oda. – Olyan erősen szorítottam a kezét, hogy felszisszent. Csak egy pillantást vetett az arcomra, aztán máris magyarázott tovább, mintha egy ilyen bejelentés után a szavak mindent megoldanának. – Fogalmam sincs, mire kell neki, Med, de nagyon rossz érzésem van az egésztől, és komolyan mondom, még soha életemben nem beszéltem ilyen hangon Siporral. Úgy értem, olyan nagyon a lelkére akartam kötni, hogy bármi történik, muszáj hazajönnie, hogy egy kicsit túlzásba vittem a tekintély-dolgot, és…
- Te most tényleg azon őrlődsz, hogy milyen hangsúllyal próbáltad megvédeni a házimanódat? – A szorításom simogatássá szelídült, hogy eltüntessem az égbe kiáltó aggodalmat a tartásából. – Reg, most azonnal haza kell menned. Ki tudja, milyen állapotban jön vissza Sipor?
- De hát…
- Figyelj, engem egy órán belül úgyis kitesznek innen, mert már így is rég vége a látogatási időnek, és azt hiszem, Nagyapa sem akarja, hogy itt legyek, akkor sem, ha ő maradhat éjszakára. Bekönyörgöm magam Nagyihoz, elmondok neki mindent, ahogy tanácsoltad, aztán sietek hozzátok, ahogy csak tudok.
- De…
- Regulus, oda megyek, ahol segíteni tudok. Illetve ez így most túl jól hangzik, mert ha Nagyapa egyedül akar lenni, így is-úgyis hozzád rohannék, ahogy mindig, de… Nem hittem volna, hogy szavak nélkül így is félbe lehet szakítani valakit, Regulus tekintete azonban minden hangnál hatásosabban fojtotta belém a mondandómat – ráadásul olyasmit súgott nekem, amit amúgy sem mondott volna ki hangosan.
*
Már az is gyanús volt, hogy a Black-kúria ajtaja résnyire nyitva állt, noha még idegességemben is elképzelhetőnek tartottam, hogy Regulus hagyta így a nagy sietségben. Inkább az nyugtalanított, hogy amint átléptem a küszöböt, rám telepedett valami borzongató rettegés, így a szokásommal ellentétben nem üdvözöltem nagy csinnadrattával a ház úrnőjét – és még csak nem is azért, mert nyilvánvalóan nem volt itthon, egyszerűen csak azt éreztem, muszáj lábujjhegyen járnom és az orromon vennem a levegőt.

Úgy szeltem végig a folyosót, mint egy kísértet. A fáklyák fény nélkül árválkodtak a falon, nekem pedig minden emlékfoszlányra szükségem volt, hogy ne botoljak meg valamiben, szóval ezúttal támogatást keresve, megfontoltan tapogattam végig a faliszőnyegeket, nem pedig áhítattal. Először átkoztam a fejem, amiért becsuktam magam mögött az ajtót, és elzártam magam még az utcai világítástól is, aztán azt sem tudtam, mibe verjem bele a nyakamon trónoló kongó ürességet, amikor eszembe jutott, hogy nagykorú boszorkány vagyok, pálcával a zsebemben. De már mindegy is volt, mert elértem a lefelé vezető lépcsőt, és megpillantottam az alagsori konyhából felszűrődő fényt. Regulus a padlón térdelt, és puszta kézzel törölgette fel a mindent elborító koszos víztócsát, mintha ő is elfelejtette volna, kicsoda valójában. Kezdtem úgy érezni, hogy időnként mind elfelejtjük, és beleborzongtam a gondolatba, hogy egyszer eljöhet a nap, amikor soha többé nem is fog eszükbe jutni. Egy kis időre odakuporodtam Regulus mellé, hogy segítsek, és csak néha álltam fel, hogy kicsavarjam a mosogatóba a rongyainkat; ilyenkor nem mozdult, amíg vissza nem tértem. Tudtam, hogy szüksége van rá, hogy kapaszkodik belé, egy idő után mégis olyan nehéz lett a csönd, hogy egyszerűen nem bírtam tovább, lefogtam dühödten súroló kezeit. Ebben a pillanatban emlékeztem. Egy másik konyhában ültünk egy másik padlón, amit akkor még nem szennyezett az édesanyám vére, de már gyászoltunk rajta valakit, és ott voltunk egymásnak a fájdalomban. Belém hasított, hogy talán most is elment valaki, aki a legjobb tudásom szerint majdhogynem olyan fontos lehetett Regulusnak, mint az édesapja volt. Eszembe jutott, hogy egy idő után talán csak ennyi az élet: gyász, szomorúság és szenvedés. Regulus azonban most már belém kapaszkodott a csönd helyett, és ebből tudtam, hogy a gondolat hazugság, ebből tudtam, hogy mindig van remény. Úgyhogy megkérdeztem:
- Sipor?
- Fent van a szobámban. Alszik. Megkönnyebbült mosollyal hajoltam be a látóterébe, hogy végre rám nézzen, majd játékosan vállba bokszoltam:
- Nagyon ki lesz rád borulva, ha felébred, Regulus úrfi. A gazda ágyában…!
- Szerintem észre sem fogja venni – rázta meg a fejét szomorúan, nekem pedig lehervadt a mosolyom.
- Mi történt vele? Elvette tőlem a vizes ruhát, maga mellé dobta, majd addig fészkelődött, amíg velem szemben térdelt, és mindkét kezem a tenyerében nyugodott. Attól a pillanattól fogva már a tekintetemet sem engedte el.
- Mindent elmondok majd, ha feljössz, mert amúgy is szeretném, ha vetnél Siporra egy pillantást, de előtte szeretnék tőled kérdezni valamit. Biztos furcsállod majd az időzítést, meg a helyszínt, sőt tulajdonképpen mindent, de amit Sipor mesélt nekem, elég sok mindenre rádöbbentett, és az is, ahogy a történetére reagáltam, szóval valami azt súgja, hogy minden körülmény ellenére most kell megkérdeznem. A komolyságától és a szemében táncoló tengernyi érzelemtől úgy összeszorult a torkom, hogy azt hittem, már soha többé nem tudok felelni egyetlen kérdésre sem, végül azonban pont azt az egyet tette fel nekem, amire kézzel-lábbal mutogatva is válaszoltam volna.
- Med, hozzám jössz feleségül?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.