efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Nem éppen születésnapi hangulatú fejezet, de bízom benne, hogy azért célba ér az ajándék! ^^ Nagyon-nagyon boldog születésnapot, Lexi!
Ajánlott szám: Imagine Dragons - Bleeding out


A vég kezdete

„Ámde mi az óceán, ha nem cseppek sokasága?”- David Mitchell: Felhõatlasz


/Szerinted mennyi fájdalmat bír el egy ember? Nem tudod? Nézz rám, nézz vissza az életemre, és azonnal rájössz, hogy a bánatban nincs mennyi, csak mikor, hol és kivel van. Mert az a helyzet, hogy bármit elviselsz addig, amíg a nap végén van kit megölelned, amíg van egy váll, amin kisírhatod magad. Nincs az a teher, ami összeroppant, amíg szeretsz és téged is szeretnek. Amíg van családod, egyszerûen nem történhet akkora borzalom, amit képtelenség lenne ép ésszel túlélni.
Mit mondhatnék még? Elmondtam már mindent. Nem a teljes történetet persze - te is tudod, hogy annak messze még a vége -, de ezen a ponton fájdalmasan ismétlõdik minden, és kicsit túl sok az egész. Ahogy a veszteség kergetõzik a pillanatnyi boldogsággal…; még emlékezni is nagyon nehéz erre az idõszakra. De hát elõfordul az ilyesmi, nem igaz? /



Egyre csak gyûrögettem a foszladozó, foltos kis cetlit a kezemben, közben pedig azon gondolkoztam, kellene-e tennem vele valamit. Jelenteni a Minisztériumnak vagy Dumbledore-nak, megmutatni a barátaimnak, vagy esetleg a szokásomtól eltérõen egyszer nappali fényben is vetni rá egy pillantást…; Nem mintha az ablakpárkányon kuporogva nem kaptam volna teljes díszkivilágítást magától a Holdtól, de mégis. Egy kis részem remélte, hogy napfényben talán kevésbé tûnne igazinak, kevésbé tûnne ijesztõnek…;

Tedd, amit tenned kell – ásította unottan Caitlin, és én nem is hibáztattam, bár bosszantott a tanács, ami olyan sok idõ után tért vissza, ha lehet, még kevesebb útmutatással, mint azelõtt.

Tulajdonképpen én magam is untam, hogy hónapok óta minden éjjel órákat töltök az agyalással, és nem jutok semmire. Kisimítottam a papírt a térdemen:„Ne gondold, hogy nem talállak meg egy szép napon. Addig pedig szenvedj csak, te kis árva. Lesz még rosszabb is, ne félj.”- aztán újra apró galacsinná gyûrtem. A szívem mintha együtt érzett volna a szegény kis fecnivel, ami persze nem tehetett a tartalmáról, és vele gyûrõdött, újra meg újra, megtelve a gyûlölettel, kipréselve a céltudatos bosszúvágyat, újra meg újra, újra meg újra. A hálószoba csendjében könnyû volt sötét terveket szõni, fõleg mióta Shirley felhagyott a próbálkozásokkal, hogy visszarángasson az ágyamba.

Négyen szuszogtak körülöttem békésen, mégis egyedül voltam, mert körülvettek a rémálmok, és elzártak mindenkitõl. Csak én voltam, a levél és a gondolat, hogy holnap megkezdõdik a tavaszi szünet, és Aodhfin elárulja nekem, hogyan ölhetem meg Kearát, mielõtt õ ölne meg engem.

~o~


Félig lehajolva babráltam a csomagjaimmal, miközben õszintén reméltem, hogy hamarosan ideér valaki Regulusért. Az évfolyamunkból szinte csak mi ketten utaztunk haza a tavaszi szünetre, és egyébként sem szálltak fel túl sokan a Roxfort Expresszre, hiszen mindenkinek akadt elég dolga az iskolában – a tanárok tettek róla. Regulust azonban szólította a fõnöke, engem pedig a bosszú ígérete, tehát beadandó házi dolgozatok ide vagy oda, nem volt sok választásunk. Jönnünk kellett.

Regulus szórakozottan birizgálta a tincseimet; az elmúlt hónapok alatt ez öntudatlan, de kedveskedõ szokásává vált, mintha képtelen lenne megszokni a hosszú, loboncos frizura hiányát. Sokszor eszembe jutott az is, hogy talán az okát nem tudja felfogni még mindig, akárcsak én, de sosem mertem megkérdezni tõle, mit érez igazából. A szüleim halála mindig is csak rólam szólt, mivel Regulus nem hagyta, hogy belevonjam a gyászomba az õ fájdalmát, akárhogy is próbáltam. Nyilvánvalóan nem úgy és annyira hiányoztak neki ezek a drága emberek, mint nekem, de ott voltam az összes boldog gyerekkori emlékénél, amit nekik köszönhetett, így hát sejtettem, mit veszíthetett õ is. Egy idõ után azonban feladtam a sötétben tapogatózó vigasztalást, és csak hagytam, hogy õ vigasztaljon. Önzõ volt, de Regulus ezt akarta, én pedig túl gyenge voltam, hogy tiltakozzam ellene. Egyetlen dologhoz éreztem magamban elég erõt: a megtorláshoz.

- Szerintem, ha így haladsz, olyan erõsen lesz rögzítve az az izé, hogy nem tudsz majd kicsomagolni – jegyezte meg az üres peront kémlelve. Alig tudta elnyomni a vigyorgást, úgyhogy elég egyértelmû volt, hogy a fejemet nem szórakozottan, hanem kitûnõen szórakozva simogatja már hosszú percek óta. Megforgattam a szemem, és kelletlenül felegyenesedtem.
- Nem kell megvárnod velem a vonatot – mondtam századjára. – Néhányszor már utaztam ezen a járaton, biztos vagyok benne, hogy épségben eljutok Nagyiékhoz.
- Ühüm – bólogatott komolykodva. – Én pedig biztos vagyok benne, hogy már nagykorú vagy, van jogsid, és akár ebben a percben hoppanálhatnál a pályaudvarról, ha akarnál.
- Foglalkozz inkább a saját jogosítványoddal, kedves kiskorú. – Dacosan vágtam vissza, de csak a fél szívem volt benne, mert pontosan tudtam, hogy vesztésre állok, és úgyis átlát rajtam. – Mikor is mész vizsgázni? Holnap reggel, igaz? Majd írok, hogy mikor ugrom át hozzátok, most még nem tudom…;
- Mit nem tudsz? – Annyira biztos volt a gyõzelmében, hogy mindenféle alattomos trükköt bevetett a leleplezésemre, kezdve rögtön a becézgetõ körökkel, amiket a hüvelykujjával írt az arcomra. – Talán azt, hogy mivel etet majd téged az a pap, és hogy meddig tart majd, míg kiképez téged erre a bosszú-dologra?
- Fogalmam sincs, mirõl beszélsz.
- Szóval nem azért írtad a nagyszüleidnek, hogy vonattal mész, hogy idõt nyerj, és rögtön ahhoz a fura fazonhoz hoppanálhass? Rosszul olvasok a jelekben?
- Egyáltalán nem is kéne olvasnod bennük! – fakadtam ki.
- Ebben egyetértünk, bogaram, elvégre is arról volt szó, hogy nem hazudunk egymásnak, nem igaz? – Most már egészen átölelt, hiába ficánkoltam, és ez volt a lehetõ legnagyobb csalás, mert reflexszerûen simultam bele, teljesen elfelejtettem ellenkezni. Amúgy is igaza volt. Persze azért nem szóltam semmit, csak csöndesen duzzogva a vállába nyomtam az orrom. – Fordított helyzetben már leharaptad volna a fejem…;
- Nem hazudtam – böktem ki végül.
- Nem, csak sumákoltál. Mennyivel jobb is az…; - A hangjában egy csipetnyi düh csendült; ijedten csaptam hátra a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Ne haragudj. Én csak…;
- Nem azt mondom, hogy ne csináld, Med – szakított félbe kedvesen. – Mondtam én egyszer is, hogy ellene vagyok ennek az egésznek? Nem. Jobban örülnék, ha elkísérhetnélek, de ha neked ez így jobb, akkor rendben van, igyekszem megbékélni a helyzettel. Csak fogd már fel, hogy elõttem nem kell úgy lapítanod, mint Shirley elõtt, mert ki a fenét érdekel, ha ennek az Aodhfinnak hátsó szándékai vannak, ha közben segít neked kiiktatni ezeket a vadállatokat? És bármi van, jövök és megmentelek. Tényleg.
- Csak a szokásos – dünnyögtem mosolyogva, majd szégyellõsen megcsókoltam. – Bocsi.
- Nem gond. De ha már itt tartunk, biztos ne menjek veled?
- Elõbb vizsgázz le, meg foglalkozz kicsit anyukáddal. Különben is, egy nagyon zilált külsejû Sipor az elõbb hoppanált mögéd, szóval nem sok választásod van, Regulus úrfi…; Ha megtudok valamit, rögtön átugrom hozzád. Illetve nem rögtön, mert ott vannak a nagyszüleim, de na. Érted. Amint tudok, jövök. Majd írok. És…;
- Jól van, jól van, menj már, még a végén idegösszeomlást kapsz – nevetett fel. – Csak ne reménykedj nagyon, mert ki tudja…; lehet, hogy csak átverés az egész. És vigyázz magadra. És…;
- Na, most ki húzza az idõt? Nyomás, mielõtt Sipor a fejedre átkozza a gatyádat, mint ötéves korodban, mikor anyukád felhatalmazta, hogy mindenféle eszközzel neveljen téged jó modorra, ha kell…;

Fintorogva megcsókolt, majd a manóval együtt köddé vált mellõlem. Nagy levegõt vettem, aztán megkerestem a megfelelõ helyet, és én is belevetettem magam az utazás sötét mûanyagcsövébe.

*


- Meredith. – Aodhfin döbbent pillantásokat vetett hol rám, hol pedig a csomagjaimra, mintha korábban egyikünket sem tudott volna elképzelni a parókia küszöbén toporogva. Néhány másodpercre szinte ijedtnek tûnt, és attól féltem, rám csapja az ajtót, végül azonban szélesre tárta, hogy bemasírozhassak. – Nem gondoltam, hogy ilyen sietõs – motyogta a nyomomban loholva, ugyanis nem fáradoztam holmi lepakolással, mindenestül rohantam az irodája felé. Mire belépett, már mesére készen ültem a kedvenc fotelemben, és csak a szavát lestem.
- Úgy veszem észre, nem vagy túl beszédes kedvedben – mondta levegõ után kapkodva, miközben nyögve helyet foglalt velem szemben.
- Nem nekem kell beszélnem, hanem magának. Megígérte, hogy a tavaszi szünetben mindent elmond, hát tessék. Itt a szünet, itt vagyok én…;
- Nem tûnsz kevésbé feldúltnak, mint karácsonykor, és ha jól emlékszem, azt is mondtam, nyugodj le egy kissé, és majd akkor…;
- Elég a mellébeszélésbõl! – vágtam közbe mérgesen. – Sokat gondolkodtam azóta mindenen, és most már képes vagyok megfontoltan cselekedni, nem ugranék neki az öldöklésnek pusztán hirtelen dühbõl. A cél érdekében meg tudom õrizni a hidegvéremet. Ezt akarta, nem?
- Részben igen – bólintott elgondolkozva. – Igazán boldoggá tesz, hogy ilyen eltökéltnek érzed magad, de mielõtt bármit is megosztanék veled, egy dologra azért még kíváncsi lennék, ha nem bánod.
- Nem kap több idõt, ha erre akar kilyukadni. – Próbáltam aszerint viselkedni, amit állítottam magamról, de kezdtem elveszíteni a türelmemet, és nagyon közel álltam a kiboruláshoz, ami semmiképpen sem vetett volna jó fényt rám. – Ha azt akarja, hogy segítsek…; szóval, ha segíteni akar, ahogy megígérte, akkor most kell lépnie, mert…;
- Mert nem bírod tovább bosszú nélkül? – hajolt elõre érdeklõdve. Gyanúsan viselkedett, éreztem, hogy valamit észre kellene vennem…;
- Ez most beugratós kérdés?
- Ez most egy olyan kérdés, amire õszinte választ várok.
- Én…; - Görcsösen harapdáltam az ajkaimat, de nem tudtam eldönteni, mi lenne a megfelelõ taktika, mivel kerülhetném ki a csapdát…; úgyhogy csak hagytam, hogy a szavak õszintén bukjanak ki belõlem, gondolkodás nélkül. - Nem tudom, persze, hogy örülnék, ha mihamarabb kiiktathatnám Kearát meg Voldemortot a képbõl, de csak tizenhét vagyok, még iskolába járok, és bármilyen információt is tud nekem ajánlani, biztos vagyok benne, hogy nem elég ahhoz, hogy egy csettintéssel véget vessen minden szörnyûségnek. Nincsenek illúzióim, mindkettõnk korlátaival tisztában vagyok, Aodhfin atya.
- Nagyon helyes – dõlt hátra elégedetten. Kis híján felsóhajtottam: átmentem a vizsgán. – Ugyanis ha belekezdünk ebbe, akár évekig is eltarthat, mire sikert érünk el.
- Évekig?
- Ketten vannak, Meredith.
- Jó, tudom, de…;
- A két év is éveknek számít, az pedig nincs is olyan messze, ha belevesszük, hogy még másfél évig iskolás leszel. Roxforti diploma után egy kis világmegmentés: jól hangzik, nem?
- Az igaz. De…; - Nem szerettem volna elrontani, amit eddig elértem, a kérdés mégis kikívánkozott belõlem, és hiába fészkelõdtem, hiába harapdáltam most már az arcomat és a nyelvemet, nem tudtam nem feltenni. – Ha ezek a…; szörnyetegek még évekig büntetlenül garázdálkodnak, az rengeteg szenvedést is jelent.
- Nem azt ígértem, hogy hipp-hopp megmenthetsz mindenkit.
- Tudom, de…;
- Hidd el, hogy nagyon sokan köszönhetik majd neked az életüket, ha sikerrel jársz – felelte megnyugtató mosollyal, majd némi töprengés után hozzátette: - És mutatok majd olyan embereket, akiknek a megmentése mindent megérne neked. Mindent.
- Mutat? Embereket?
- Jobban mondva történéseket. Igen. – Szemmel láthatóan nagyon jót mulatott a meghökkenésemen, de a mosolya valahogy nem érte el a tekintetét, mert…; mert ideges volt. Izgult. Még a keze is remegett. – Fogalmazzunk úgy – kezdte óvatosan, megrágva a szavakat -, hogy a jövõbe látok.

A közénk zuhanó döbbent csendet csak szapora, szinte rémült lélegzete törte meg, én magam levegõt venni is elfelejtettem, azt hiszem. Annyit gondolkodtam azon, mi mindent tudhat ez az ember, ez a papvarázsló, aki muglinak álcázza magát, úgy bujkál a halálfalók elõl az Isten tudja miért; annyit törtem a fejem azon, hogyan tudhat olyasmit, amivel meg lehetne váltani a világot…; Ez a megoldás sosem jutott volna eszembe. Soha. Hûha, Medy. Hûha. Nem kellene menekülnöd, amíg lehet? Kis híján igazat adtam a hangnak, és felpattantam a helyemrõl, Aodhfin azonban megelõzött, mert kicsit megkésve, nagyon ijesztõ hévvel felnevetett, mielõtt mozdulhattam volna.

- Nem vagyok látó, és nem vagyok õrült sem, ha ettõl tartasz. Megértem, ha átsuhant az agyadon, mert félreérthetõen fogalmaztam, de…; Ez egy nagyon összetett dolog. Az a lényeg, hogy tudom, mi fog történni a jövõben, és emlékekként meg is tudom mutatni õket. Elég sok munkába került, mire ezeket az információkat ilyen formába tudtam önteni és elkészítettem a merengõmet, szóval…;
- Állj, állj, állj! Tessék? Maga készített egy merengõt? Te jó ég, hallja, mit beszél? Ki maga, valami zseni? Csak az amneziátorok tudnak merengõt csinálni, olyan összetett és bonyolult, és évtizedekig tanulják, és…; Uramisten, miket beszél itt össze-vissza? – A mosolyából már tudtam, hogy valamit furát mûveltem, aztán arra is rájöttem, mit: a szám elé szorított kézzel, tágra nyílt szemekkel hadartam el mindent, körül-belül tíz másodperc alatt. – Oké – fújtam ki a levegõt nagyon-nagyon-nagyon lassan. – Az az érzésem, hogy erre a kirohanásra most azt fogja mondani: „nem oszthatok meg veled mindent, egyelõre túl bonyolult lenne…; bíznod kell bennem, Meredith. Muszáj.” Vagy valami ilyesmit.
- Lehet, hogy kiismertél? – nevetett fel.
- Kötve hiszem, hogy az lehetséges. – Elkomorodtam, mire az õ arcáról is eltûnt minden vidámság. – Értem én, hogy ez az egész valami hihetetlenül magas fokú mágia, gyanítottam, hogy ez lesz a vége, de nem várhatja el, hogy vakon megbízzam önben, nem várhatja el, hogy ne tegyek fel kérdéseket, hogy ne gondoljam meg magam…;
- Egy percig sem feltételeztem ilyesmi. – Nem sietett megnyugtatni, majdhogynem számítóan szemlélte a reakcióimat, és biztosra vettem, hogy magában egyre csak analizál. Vagy csak paranoiás vagy. – Tudom, hogy azok alapján, amiket eddig hallottál, nem tûnik túl megbízhatónak ez az ügy, és én magam sem, de engedd meg, hogy megmutassam neked az elsõ…; emléket, jobb híján így nevezem.
- A maga emléke?
- Úgy is mondhatjuk – bólintott.
- Úgy is? Ez mit jelent? Azért nem pontos a definíció, mert igazából nem a maga szemszögébõl van az emlék, de valahogy mégis az ön fejébõl származik, vagy azért, mert nem is emlék, hanem inkább látomás? Vagy egy látomás emléke? Vagy…; - Idõben észbe kaptam, és pirulva elhallgattam. – Jó, most már értem, bonyolult és összetett. Nem kérdezek többet, mutassa azt az izét. Nem akar neki nevet adni?
- Dominó?
- Micsoda? Ennek meg mi értelme van?
- Felépítjük a történetet, aztán egy mozdulattal ledöntjük az egészet. – Az arckifejezése egy kissé vadállati lett, de legalább megtudtam, hogy valami miatt õ is ugyanúgy szomjazza a bosszút, mint én. Nem teljesen értettem, miért nem mond el mindent, miért nem osztja meg velem a saját okait, a saját történetét, de voltam annyira eltökélt, hogy ne érdekeljen túlságosan. Egyelõre.
- Ez butaság – vágtam rá flegmán, hogy még véletlenül se jusson eszébe, hogy gyanakodom rá és folyamatosan a motivációján gondolkodom. – Akkor inkább emlék. Végül is egy merengõbõl jönnek majd, ugye?
- Hát persze. Hozom is.

Átfutott a fejemen, hogy amíg nekem hátat fordítva a szekrényében molyol, leütöm és világgá szaladok, de túl nagy volt a tét: a kockázat bõven megérte Keara halálát. Bíznom kellett az egyetlen emberben, aki segítséget ajánlott nekem, legalább addig, amíg eldöntöm, ér-e valami az a segítség. Igen, elszánt voltam, mégis hosszú percekig bámultam az egyszerû, faragott tálat, miután Aodhfin beleöntött egy felcímkézett üvegcsét. A feliratot sajnos gondosan takarta elõlem, és éreztem, hogy ez nem véletlen. Õ sem bízott még bennem. Vagy azért titkolózott, hogy nekem ne adjon még több okot a bizalmatlanságra? Olyan kusza volt minden.
- Akkor még egyszer – szólaltam meg egy sorozatnyi torokköszörülés és toporgás után -, mit is fogok pontosan látni?
- Tragédiákat, amiket megakadályozhatsz.
- Vagyis olyan eseményeket, amik mindenképpen megtörténnek, ha mi ketten nem dolgozunk együtt?
- Pontosan.
- Ez nem érzelmi zsarolás?
- Neked van szükséged rám, és nem fordítva.
- Igen? Biztos ebben?

Volt valami a pillantásában, ami még az álcázó bûbáj falain is kiszökött, és egészen szíven szúrt. Olyannyira, hogy kezdtem elfelejteni, miért kételkedem a szavaiban, kezdtem elhinni, hogy tényleg csak segíteni akar, hogy nekem akar segíteni. Azt láttam, hogy szüksége van rám, de csak úgy, ahogy Istennek is: hogy a Jó eszköze legyek. Ez ellen pedig nem tiltakozhattam, így hát sietve hozzátettem:
- Felejtse el, sajnálom. Addig nem mondok semmi ilyesmit, amíg nem láttam ezt az emléket. Essünk túl rajta.

*


Azt állítani, hogy a szüleim halála óta nem zokogtam így, talán még alá is becsüli mindazt a fizikai fájdalmat, amit a merengõbõl kikerülve átéltem. Aodhfin a parókia teljes pokróckészletét a vállamra dobta, a tûz mellé ültetett, teát fõzött nekem és a fojtott hangokból ítélve még imádkozott is, hogy jobban legyek, a remegés azonban nem csitult egy másodpercre sem.

Az emlék valamiféle montázs volt, olyasmi, amivel még sohasem találkoztam, és azt hiszem, több mint húsz ember halálát kellett végignéznem alig pár perc leforgása alatt. Közülük négyen nagyon közel álltak a szívemhez, többüket ismertem és volt, aki a legjobb tudásom szerint még meg sem született, de egy közös volt bennük: az, akié ez az emlékszerû valami volt, aki valahogy ott volt minden halott mellett, akit jobb szó híján a kisfilm fõszereplõjének neveznék, mindegyikükre a családjaként tekintett, és ettõl az én szívem is megszakadt, sõt. A legeslegfurcsább és legkülönösebb módon magát az álmodót is megszerettem. Éreztem, hogy nem Aodhfin az, bár a pap álcája miatt nem tudhattam.

Amit tudtam, az egyetlen betonbiztos tény volt: az emlékbeli fiú, a fõszereplõ kiköpött James volt. Kivéve a szemét, mert a szeme…; mintha csak Lily nézett volna rám.
- Ki ez? – kérdeztem rekedt hangon, amikor végre elmúlt a sokk hatása, és valahogyan feldolgoztam, hogy amit láttam, még nem a valóság volt.
- Hogy érted? – vonta fel a szemöldökét kissé túl színpadiasan, mintha leplezni próbálná a megkönnyebbülését.
- A fiú, aki valahogy mindenhol ott volt, akkor is, amikor nem. Mármint…; szóval érti.
- Te mit gondolsz, ki õ?
- Elég elképesztõ dologra gondolok, de mivel azt állítja, hogy épp most néztem meg a jövõt egy rövidített film formájában, felteszem nem is olyan õrültség…; Szóval…; hát, Lily és James Potter fiának tûnt. Úgy láttam, vagy inkább éreztem. Nem tudom megfogalmazni. Az összes cucc ilyen lesz, amit majd mutat nekem?
- Hát, tulajdonképpen az õ története lesz, igen – ismerte el. - De egyesével minden sokkal tisztább lesz, megígérem. Egyébként Harry Potternek hívják, és ha te ma úgy sétálsz ki azon az ajtón, hogy mindezt el akarod felejteni, õ lesz az, aki megöli Voldemortot.
- Úgy, hogy közben meghalnak a szülei? Sirius és Remus? Dumbledore? Az a sok fiatal?
- Úgy.
- És az, amit maga ajánl, tulajdonképpen a lehetõség, hogy megtegyem helyette, és megmentsem ezeket az embereket.
- Pontosan. Úgy hiszem, az „emlékek” birtokában gyorsabban és hatékonyabban tudjuk aláásni Voldemort hatalmát, így…;
- És mi lesz Kearával? – szóltam közbe kicsit mérgesen, mert engem valójában ez érdekelt. Eddig legalábbis. Már nem nagyon tudtam.
- Ellene semmi ilyesmim nincs, sajnos, de…;
- Keara nincs az emlékek között?
- A jövõ, amirõl ezek az emlékek szólnak, nem tudott Kearáról, mert még azelõtt született, hogy Voldemort eme fantasztikus terve végbement volna.
- Ugye nem várja, hogy ezt most megértsem? – horkantam fel, miközben elszántan dörzsöltem a halántékomat, hogy elmúljon a fájdalmas lüktetés.
- Csak azt várom, hogy végignézd ezeket a dolgokat, tanulj belõlük, amikor eljön az idõ, cselekedj, és végül elérd, hogy Voldemort meghaljon.
- Csudijó hétvégi programnak hangzik.
- Én csupán azt mondom, hogy Voldemort ellen vannak eszközeim, Keara ellen viszont te vagy az egyetlen, aki segíthet, ezért választottalak téged, ezért…; Az Isten szerelmére, ezt a szörnyeteget a húgodból teremtették, ki tudná õt legyõzni, ha nem te? Neked kell megtenned.
- Tedd, amit tenned kell –motyogtam magam elé, majd hangosan hozzátettem: - Ebben talán igaza van, de mégis hogyan tudnánk egyszerre elpusztítani a két legnagyobb feketemágust a világon?
- Keara csak báb – felelte higgadtan. - Talán mi is találunk neki való szerepet a mi tervünkben. Az biztos, hogy õ a kisebbik gondunk.
- Magának talán igen – vágtam rá keserûen.
- A világnak is, nem? – kérdezett vissza egy kicsit feldúltan. - Ha Voldemortot sikerül elpusztítanunk, Keara a mestere nélkül már gyerekjáték lesz. Mérget vennék rá, hogy már út közben ki tudunk majd találni valamit ellene is…;

Kimerülten sóhajtottam egyet, és a tûzbe meredtem.
- Mit akar tõlem egészen pontosan?
- Gyere el a tavaszi szünetben, amikor csak tudsz, és én megmutatom, milyen élete lesz Harry Potternek, ha nem veszed le a válláról a hõsök terhét. Megmutatom, hogy jött rá Voldemort gyenge pontjaira, így megmutatom azt is, hogyan tudjuk õt elpusztítani.
- Szóval tulajdonképpen megnézet velem egy életrajzi drámát?
- Egy ideig el fog tartani, ha erre célzol – vont vállat.
- És ön azt állítja, minden percet megér.
- Ezt neked kell megmondanod – nézett rám sürgetõ komolysággal. – Megéri megmenteni azt a sok embert? Megéri megmenteni valakit az árvaságtól?

Nem feleltem, csak a hajammal játszottam és a dolgok után kaptam, amiket elvesztettem. Egyetlen sejtem sem kívánta a saját sorsomat egy meg sem született gyermeknek, és minden sejtem meg akarta õt menteni: ezen nem volt mit kimondani. Rám volt írva minden.

~o~


- Meglep, hogy ma itthon vacsorázol.

Legalább egy teljes percig tartott, mire ráeszméltem, hogy Nagyi hozzám beszél, és újabb harminc másodpercig, mire felfogtam, mit is mondott. Kicsit erõlködve nyeltem le a falatot, majd fáradtan megdörzsöltem a sok gondolkodástól sajgó halántékomat.
- Csak tegnap meg tegnapelõtt ragadtam ott Aodhfin atyánál, nem csinálok belõle rendszert – feleltem mogorván.
- Az pontosan két nap, Meredith, és alig három napja vagy itthon. - Itthon. Egy kicsit mindketten összerándultunk a szótól, Nagyi pedig sietve folytatta, erõltetett mosollyal a szája sarkában: - Nem panaszkodom, csak jó lenne több idõt tölteni veled ebben a rövidke szünidõben. No meg egy kicsit féltékeny is vagyok, mert ugye amíg te ott lebzselsz a papnál, velünk nem akaródzik kártyáznia…;

Elgyötörten visszamosolyogtam, de nem volt erõm belemenni a játékba, komoly õszinteséggel válaszoltam neki.

- Nézd, Aodhfin atya próbál segíteni abban, hogy egészségesen tudjam feldolgozni a történteket. – Vagy legalábbis valami olyasmi. – Most vagyok itt, hogy megtehesse, nekem pedig szükségem van rá, és nem tehetek róla, hogy ez eddig elhúzódott egy kicsit, igazán nem volt szándékos, ne haragudj. Tudod, hogy megy ez…; jól eldumálgatunk a halálról meg hasonló vidám dolgokról, nehéz szabadulni.
- Igaza van a gyereknek, Miriam, hagyd békén egy kicsit – motyogta mindenféle meggyõzõdés nélkül Nagyapa. Biztos voltam benne, hogy nem hallotta meg a zárómondatot.

Nagyi viszont igen. Nem is válaszolt; olyannyira hallgatott Nagyapa szórakozott feddésére, hogy csendesen lehajtotta a fejét, majd nemes egyszerûséggel az asztal alá zuhant. Hiába ugrottunk utána friss éberséggel mind a ketten, képtelenek voltunk felébreszteni.

*


Elõször nagyon hullámzott az egész: voltak percek, amikor legszívesebben repültem volna Regulushoz, hogy mindent elmeséljek neki, aztán pedig órák következtek, amikor fogalmam sem volt, hogyan tudnám elmagyarázni neki, ha egyszer én sem értem, és ilyenkor alig akadt ötletem, hogy bújjak el elõle. Néhány egyre laposabb levél és égbe kiáltóan hamis kifogás után azonban eljött a nap, amikor már nem tudtam hová menekülni elõle, mert éppolyan szükségem volt rá, mint a tüdõmet megtöltõ levegõre.

Egy zacskóba lélegeztem már legalább fél órája, idõnként pedig kérdõ pillantást vetettem a Szent Mungó ügyeletes nõvérére, hátha rám szól végre, hogy tegyem le a szemetet, elmúlt a pánikroham. Senki más felé nem mertem nézni, fõleg nem a kezeit tördelõ Nagyapa irányába; tudtam, hogy akkor az a kis erõ és nyugalom is elszállna belõlem, amit a sors fintorából egy kolbászos zsömle hiányából merítettem. Nagyi utálta a kolbászos szendvicset.

Regulus szinte észrevétlenül huppant le mellém, miután kezet fogott a nagyapámmal, a nõvér mégis rögtön ott termett, hogy kirántsa a kezembõl a papírzacskót és rövid úton a kukába dobja. Ismét elámultam azon, milyen nyilvánvaló külsõ jeleket hagy maga után a szeretet; hiszen biztosan volt valami a testtartásomban, a tekintetemben, ami elárulta, mennyivel többet ér Regulus jelenléte minden légzõgyakorlatnál.
- Hogy van a nagymamád? – Azonnal megfogta a kezem és magához húzott, hogy a vállára tudjam hajtani a fejem. Olyan érzés volt, mint elõször látni a napfényt az évtizedekig tartó börtön után.
- Nem igazán tudják – motyogtam, miközben egyre kevésbé éreztem magam elveszettnek. – Nagyapa szerint karácsony óta nem volt túl jól, voltak problémái, de semmi komoly, legalábbis semmi olyasmi, mint ma este, mert Reg, ma csak úgy összeesett, csak úgy leesett a székrõl, és nem mozdult, olyan sokáig nem mozdult, azt sem tudtuk, mit csináljunk, hiszen mindig õ tudta, mi a teendõ vészhelyzetben, nem én és nem is Nagyapa, én…;
- Hé, nyugodj meg, most már jó kezekben van. Minden rendben lesz, bogaram. – Regulusnak megvolt az a fantasztikus képessége, hogy amikor vigasztalt, valahogy minden érzékszervem csak arra tudott koncentrálni, mégis észrevettem, hogy Nagyapa felállt, és egyetlen szó nélkül elsétált mellõlünk.
- Nincs magánál – emeltem föl a fejem, majd kapkodva kisimítottam egy könnyektõl ragacsos tincset az arcomból. – A gyógyítója azt mondta, biztosan fel fog ébredni, és akkor rá fognak jönni, mi baja, de szerinte…; szóval beszélgetett Nagyapával, gondolom rákérdezett, történt-e velük mostanában valami rossz dolog, és…; amikor megtudta, mi történt apuékkal, már egészen máshogy viselkedett. Szerinte Nagyi azért beteg, mert a lelke mélyén nem akar már felgyógyulni semmibõl. Tudod, mert érzi…; érzi, hogy lehetetlen. Úgy értem, persze, ott van neki a lánya, Shirley, Flame, a nyakába szakadtam én is, akad feladat, akad felelõsség, amiért élni akar, de lehet, hogy már nem tud. Mármint…; amióta anya és apa meghalt, egy icipicivel sem lett jobb semmi, pedig hónapok teltek el, és én csak fájok, és…; szóval érted. De egyre inkább azt hiszem, hogy ez semmi ahhoz képest, amit a nagyszüleim élnek át. Mégis milyen lehet eltemetni az elsõszülött fiadat? Hogy lehet túlélni azt, hogy egy rakás földet lapátoltak az elsõ apróságra, aki anyának nevezett téged?
- Talán, ha neki is elmondanád mindezt, felébredne. Te magad mondtad, hogy felelõsséggel tartozik érted, és tudom, hogy ráadásul mindennél jobban szeret…; miért lenne érdemes kinyitnia a szemét és felkelni reggelente, ha nem ezért? – Elgondolkodva dörzsölgette le rólam a maszatfoltokat. – Tudom, hogy vannak dolgok, amiket látszólag lehetetlen túlélni, de azt is tudom, hogy muszáj, mert mindig van miért élni. Biztos vagyok benne, hogy ezt a nagymamád is tudja, csak emlékeztetned kellene rá.
- Gondolod?
- Tudom – felelte õszinte hittel, és megszorította a kezem.
- Rendben. Azt mondták, ma még egyszer bemehetek hozzá, majd kicsit késõbb, úgyhogy akkor…; akkor majd megpróbálom elmondani neki. Nem lesz könnyû. – Normálisan akartam érezni magam, így hát kedveskedve vállba böktem, és mosolyt erõltettem az arcomra. - Sõt, várakozni sem lesz az, szóval mesélj valamit, a világ terhe a vállaidon nyugszik, Arcturus.
- A hoppanálásvizsgámról már írtam levélben, igaz?
- Igen – bólintottam fintorogva, mert nem éppen az ilyen veszélyes vizekre gondoltam beszélgetésképpen -, és azt hiszem, gratuláltam is hozzá.
- Szintén levélben. – Nagyon közelrõl nézett engem nagyon intenzíven, tehát két lehetséges reakcióm volt: közelebb húzódni hozzá vagy minél messzebb. Mivel én voltam én, és olyan állapotban voltam, amilyenben, az elõbbi mellett döntöttem.
- Eeegen – válaszoltam, majd a nyakába fúrtam az arcomat.
- Jól gondolom, hogy neked is lenne mit mesélned? Mondjuk egy történetet arról, miért kerültél engem olyan látványosan? – Tréfásan orrba pöckölt, de valahogy erõltetett volt a mozdulat, és furcsa módon nem miattam, hanem mert õ is titkolt valamit. Szinte tapintani lehetett, ahogy hozzám hasonlóan kerülgette a forró kását.
- Arcturus, ha a saját figyelmemet akarnám elterelni, már rég belekezdtem volna a dologba, ehelyett viszont téged kértelek meg, hogy foglalj le, úgyhogy hagyd abba az aggódást, mindent el fogok mesélni, de nem most. Ez most a te köröd. – Mintha megnyomtam volna rajta egy gombot, hadarva szakadt fel belõle:
- A Nagyúr kölcsönkérte Siport.
- Tessék? Kölcsönkérte?
- Jól van, tulajdonképpen rám parancsolt, hogy adjam neki oda. – Olyan erõsen szorítottam a kezét, hogy felszisszent. Csak egy pillantást vetett az arcomra, aztán máris magyarázott tovább, mintha egy ilyen bejelentés után a szavak mindent megoldanának. – Fogalmam sincs, mire kell neki, Med, de nagyon rossz érzésem van az egésztõl, és komolyan mondom, még soha életemben nem beszéltem ilyen hangon Siporral. Úgy értem, olyan nagyon a lelkére akartam kötni, hogy bármi történik, muszáj hazajönnie, hogy egy kicsit túlzásba vittem a tekintély-dolgot, és…;
- Te most tényleg azon õrlõdsz, hogy milyen hangsúllyal próbáltad megvédeni a házimanódat? – A szorításom simogatássá szelídült, hogy eltüntessem az égbe kiáltó aggodalmat a tartásából. – Reg, most azonnal haza kell menned. Ki tudja, milyen állapotban jön vissza Sipor?
- De hát…;
- Figyelj, engem egy órán belül úgyis kitesznek innen, mert már így is rég vége a látogatási idõnek, és azt hiszem, Nagyapa sem akarja, hogy itt legyek, akkor sem, ha õ maradhat éjszakára. Bekönyörgöm magam Nagyihoz, elmondok neki mindent, ahogy tanácsoltad, aztán sietek hozzátok, ahogy csak tudok.
- De…;
- Regulus, oda megyek, ahol segíteni tudok. Illetve ez így most túl jól hangzik, mert ha Nagyapa egyedül akar lenni, így is-úgyis hozzád rohannék, ahogy mindig, de…;

Nem hittem volna, hogy szavak nélkül így is félbe lehet szakítani valakit, Regulus tekintete azonban minden hangnál hatásosabban fojtotta belém a mondandómat – ráadásul olyasmit súgott nekem, amit amúgy sem mondott volna ki hangosan.

*


Már az is gyanús volt, hogy a Black-kúria ajtaja résnyire nyitva állt, noha még idegességemben is elképzelhetõnek tartottam, hogy Regulus hagyta így a nagy sietségben. Inkább az nyugtalanított, hogy amint átléptem a küszöböt, rám telepedett valami borzongató rettegés, így a szokásommal ellentétben nem üdvözöltem nagy csinnadrattával a ház úrnõjét – és még csak nem is azért, mert nyilvánvalóan nem volt itthon, egyszerûen csak azt éreztem, muszáj lábujjhegyen járnom és az orromon vennem a levegõt.

Úgy szeltem végig a folyosót, mint egy kísértet. A fáklyák fény nélkül árválkodtak a falon, nekem pedig minden emlékfoszlányra szükségem volt, hogy ne botoljak meg valamiben, szóval ezúttal támogatást keresve, megfontoltan tapogattam végig a faliszõnyegeket, nem pedig áhítattal. Elõször átkoztam a fejem, amiért becsuktam magam mögött az ajtót, és elzártam magam még az utcai világítástól is, aztán azt sem tudtam, mibe verjem bele a nyakamon trónoló kongó ürességet, amikor eszembe jutott, hogy nagykorú boszorkány vagyok, pálcával a zsebemben. De már mindegy is volt, mert elértem a lefelé vezetõ lépcsõt, és megpillantottam az alagsori konyhából felszûrõdõ fényt.

Regulus a padlón térdelt, és puszta kézzel törölgette fel a mindent elborító koszos víztócsát, mintha õ is elfelejtette volna, kicsoda valójában. Kezdtem úgy érezni, hogy idõnként mind elfelejtjük, és beleborzongtam a gondolatba, hogy egyszer eljöhet a nap, amikor soha többé nem is fog eszükbe jutni.

Egy kis idõre odakuporodtam Regulus mellé, hogy segítsek, és csak néha álltam fel, hogy kicsavarjam a mosogatóba a rongyainkat; ilyenkor nem mozdult, amíg vissza nem tértem. Tudtam, hogy szüksége van rá, hogy kapaszkodik belé, egy idõ után mégis olyan nehéz lett a csönd, hogy egyszerûen nem bírtam tovább, lefogtam dühödten súroló kezeit.

Ebben a pillanatban emlékeztem. Egy másik konyhában ültünk egy másik padlón, amit akkor még nem szennyezett az édesanyám vére, de már gyászoltunk rajta valakit, és ott voltunk egymásnak a fájdalomban. Belém hasított, hogy talán most is elment valaki, aki a legjobb tudásom szerint majdhogynem olyan fontos lehetett Regulusnak, mint az édesapja volt. Eszembe jutott, hogy egy idõ után talán csak ennyi az élet: gyász, szomorúság és szenvedés.

Regulus azonban most már belém kapaszkodott a csönd helyett, és ebbõl tudtam, hogy a gondolat hazugság, ebbõl tudtam, hogy mindig van remény. Úgyhogy megkérdeztem:
- Sipor?
- Fent van a szobámban. Alszik.

Megkönnyebbült mosollyal hajoltam be a látóterébe, hogy végre rám nézzen, majd játékosan vállba bokszoltam:
- Nagyon ki lesz rád borulva, ha felébred, Regulus úrfi. A gazda ágyában…;!
- Szerintem észre sem fogja venni – rázta meg a fejét szomorúan, nekem pedig lehervadt a mosolyom.
- Mi történt vele?

Elvette tõlem a vizes ruhát, maga mellé dobta, majd addig fészkelõdött, amíg velem szemben térdelt, és mindkét kezem a tenyerében nyugodott. Attól a pillanattól fogva már a tekintetemet sem engedte el.
- Mindent elmondok majd, ha feljössz, mert amúgy is szeretném, ha vetnél Siporra egy pillantást, de elõtte szeretnék tõled kérdezni valamit. Biztos furcsállod majd az idõzítést, meg a helyszínt, sõt tulajdonképpen mindent, de amit Sipor mesélt nekem, elég sok mindenre rádöbbentett, és az is, ahogy a történetére reagáltam, szóval valami azt súgja, hogy minden körülmény ellenére most kell megkérdeznem.

A komolyságától és a szemében táncoló tengernyi érzelemtõl úgy összeszorult a torkom, hogy azt hittem, már soha többé nem tudok felelni egyetlen kérdésre sem, végül azonban pont azt az egyet tette fel nekem, amire kézzel-lábbal mutogatva is válaszoltam volna.
- Med, hozzám jössz feleségül?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.