efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Én úgy vettem észre, hogy a rendszer még mindig küzd egy kicsit az email-értesítésekkel és a véleményküldéssel, de bízom benne, hogy aki szeretne, az így is rátalál az új fejezetre, ha pedig nagyon kikívánkozik bel?letek a vélemény, nyugodtan lehet zaklatni az emailcímemen, nagyon örülnék neki! Jó olvasást :)
Ajánlott szám: Christina Perri - Human


Árvalányhaj


/Nem hiszek a dolgokban, amiket ilyenkor szokás mondani. Nem hiszem, hogy idővel jobb lesz, és nem hiszem, hogy eljön majd a nap, amikor elcsitul ez az éles fájdalom. Mert ha így lenne…; akkor mintha egyre kevésbé hiányozna az, akit elvesztettünk, az pedig azt jelentené, hogy egyre kevésbé szeretjük őt, nem? Az emlékek talán kopnak, hiszen emberek vagyunk, és télen a világ is megfakul kissé, de a szeretet? Hogyan lehetne egyre kevésbé szeretni valakit, aki meghalt, és egy nap már semennyire? Nem lehet. Ezt az egyet, a szeretetet nem lehet elfelejteni.
Abban hiszek, hogy semmi sem változik. Hogy már a hitetlen fájdalom és az értetlenség első napjaiban is vannak jó és rossz pillanataink. Órák, amikor képtelenség abbahagyni a sírást, és percek, amikor valami vagy valaki mosolyt csal az arcunkra.
Abban hiszek, hogy az élet megy tovább, és Isten átnyúl a kongó ürességen is, hogy ugyanúgy megmutassa nekünk a létezés csodáit. Azt, hogy az élet ajándék, és szeretetből kaptuk mindazt, ami körülvesz bennünket – az embereket is. Azt, hogy minden búcsú után eljön egy találkozás, még akkor is, ha évtizedeket kell várni a viszontlátásra, és sokszor elképzelhetetlen, hogy ennyit kell élnünk valaki nélkül.
Abban hiszek, hogy senki sem élt hiába, és hogy az elvesztés fájdalma is ajándék, mert azt suttogja, semmi sincs veszve, ha így tudunk szeretni.
Abban hiszek, hogy ez a fájdalom megtanul velünk együtt élni, és helyettünk emlékezik akkor is, amikor mi már túl sok mindent elfelejtettünk.
És abban is hiszek, hogy onnan fentről jobb a kilátás. Akik hiányoznak, azok szerettek minket, és nem haragudhatunk azért, mert vigyázni akarnak ránk – olyan nagyon, ahogy csak onnan lehetséges./



„Bármit is gondolsz most, ez egy biztonságos hely, Meredith. Ezt jegyezd meg, mert még szükséged lehet rá.” Ezt mondta Aodhfin, mikor fény derült a származására, és ezt hajtogatta most is, mikor újra meg újra nekirontottam a rettegésemmel. Mire abbahagytam a kiabálást, már minden ajtót és ablakot bezárt a templomban és a parókián is, csak azon fáradozott, hogy a vállamra terítsen egy pokrócot, és kihúzzon belőlem valami értelmeset.

Becsületére legyen mondva, elég gyorsan rájött mindenre a zokogás közben elmotyogott szörnyűségekből, és amint összerakta a képet, rám parancsolt, hogy napoljam el a sírást, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy neki is potyogtak a könnyei, és feldúltabb volt, mint amilyennek valaha is láttam. A keze egészen biztosan remegett, amikor két tenyere közé fogta az én jéghideg ökleimet.

Akkor döbbentem rá, hogy nem vezetett vissza a parókiára, hanem a templomban maradtunk, és éppúgy ülünk a pad tetején, mint amikor a varázsló létéről faggattam. Kérdések bugyogtak a sírás mögött, de hirtelen észrevettem a keresztre feszített Jézust az oltár fölött, és rájöttem, mennyire haragszom Istenre, amiért megengedte mindezt. A lelkem mélyén tudtam, hogy minden okkal történik, tudtam, hogy…; de hogyan is érthettem volna? A szüleim meghaltak.
- Miért nem irtja ki Isten tövestül az efféle gonoszságot? Miért, hah? Mi a jó neked ebben, Nagyfőnök?
- Meredith. – Észre sem vettem, hogy az öklömet rázva pattogok az oltár előtt, amíg Aodhfin a vissza nem terelt a padba. – Az emberek szabad akarata, emlékszel?
- Emlékszem. De csak egy csettintés lenne, hogy belenyúljon, hogy visszacsinálja, hogy…;
- Vannak emberek, akik ezt teszik – szakított félbe olyan elszántsággal, hogy még sírni is elfelejtettem. – Istent játszanak, belenyúlnak mások életébe…; Hidd el nekem, Meredith, és vésd az eszedbe, hogy annak sosincs jó vége. Ugyanolyan borzalmas dolgokat szül, mint ami ma veled történt.
- Bosszút akarok állni – suttogtam, és féltem, hogy Isten meghallja. És akkor Aodhfin, az Ő szolgája azt válaszolta:
- Azt lehet. Sőt, kell is.
- Tessék?
- Ne érts félre, nem magát a gondolatot támogatom, hanem…; - Úgy tett, mintha bizonytalanul nyúlna a szavak után, valami azonban azt súgta, ezt a beszédet már gyakorolta. Hogy másnak mondta el vagy mindvégig nekem szánta, azt nem tudom, de éreztem, hogy csak megjátssza a tétovázást. Nem mintha érdekelt volna. – A te esetedben a bosszú azt jelentené, hogy megállítasz egy szörnyeteget, hogy megmentesz sok száz, talán sok ezer életet. És én segíteni fogok neked ebben.
- Micsoda? Hogyan?
- Tudok dolgokat, amik segíthetnek legyőzni őket – mondta, és én tudtam, hogy amióta csak ismer, erre az egyetlen mondatra várt, mert a tekintete éhesen tapadt rám. Ez sem érdekelt.
- Úgy érti, mindkettőt? Kearát ésVoldemortot ?
- Igen.
- Mondja el! – ragadtam meg ismét zokogva a reverendáját. – Mondja el!
- Nem lehet – rázta meg a fejét. - Most még nem. – Ha lett volna erőm, ha lett volna dacos mosolyom, talán tiltakoztam volna, talán az arcába vágtam volna, hogy elegem van a „most még nem”-jeiből, de nem volt se erőm, se dacom, se mosolyom. – Ha azonban eljön az ideje, ha majd leülepedett benned a gyász, az esztelen düh és a céltalan bosszúvágy, ha majd képes leszel tiszta fejjel gondolkodni és tervezni…; akkor megmutatom, amit kell, és segítek neked. Tudom, hogy le tudod győzni őket. Tudom.
- Miért nem most? – kérdeztem suttogva, erőtlenül. Körülöttem életre kelt a világ: az ablakokon a reggel fényei szűrődtek be, én pedig azt éreztem, hogy mennem kell, mert most már bárhol biztonságban vagyok. A követező pillanatban valaki dörömbölni kezdett a templomajtón, és Nagyapa hangját hallottam, ahogy Aodhfin nevét kiáltja, és segítséget két, mert meg kell engem találnia, mert nem veszíthet el engem is. A kopogás szinte elnyomta a pap válaszát:
- Gyere vissza a tavaszi szünetben, Meredith.

~o~


Reggel volt, de éjszaka, mert a kandalló melletti sarokba kuporodtam, és egy párnába nyomtam az arcomat. A párnahuzatot édesanyám hímezte.

A zokogás, amely megállíthatatlanul tört elő belőlem, szinte vadállati volt; nem ismertem benne magamra, hiszen egész életemben hangtalanul sírtam. Aztán eszembe jutott a szó: árva, és már nem is akartam olyan lenni, amilyen voltam. Lehetetlen.

Az üvöltés magányos dolog volt, pedig olyan emberek vettek körül, akik ugyanúgy gyászoltak, mint én. De nem ugyanazt. Nem tudhatták. Semmit sem tudtak…;

Egyedül akartam lenni, mert szégyelltem, hogy nem tudok úrrá lenni az artikulálatlan, nyöszörgő kiáltásokon, szégyelltem, hogy ilyen a fájdalmam, szégyelltem, hogy nem olyan csendes és mély, mint a szüleim iránt érzett szeretetem. De nem tehettem semmit. Nem tudtam. Semmit sem tudtam.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, mióta elbújtam az emberekkel teli szobában, de már rekedt voltam a zokogástól, amikor felnyalábolt a földről az egyetlen ember, aki egy kicsit mégis tudta. Hogy ne értette volna, amikor pontosan egy évvel ezelőtt ugyanazok a kések döfködték a szívét, mint az enyémet? A gondolat visszás módon megnyugtatott, és még jobban sírtam tőle, most már csendesen, de még mindig embertelenül.
- Nagyon hasonlítasz édesanyádra. –David sokára szólalt meg, miután gondosan gombócba gyűrt minket az ölelésével, és a kanapéra kucorodott velem. A hajamba mormolt, és zokogott ő is, a könnyei végigperegtek kócos tincseimen, hogy a nyakában landoljanak. – Tudom, hogy mindenki azt mondja, teljesen olyan vagy, mint a Nagymamád, de a tekintetetek igazából az apukád tekintete is, a mosolyodat pedig teljesen anyukádtól örökölted, ahogy én az enyémet az édesapámtól. Emlékszel? Ez a mi ajándékunk. A szemed és a mosolyod veled emlékezik majd akkor is, amikor te éppen nem tudsz, és másoknak is segít majd emlékezni. Rettegni fogsz, hogy elfelejted őket, de ne aggódj, mert az élet nem hagyja, hallod? Nincs az az Isten, aki elvehetné tőled azt, ami megmaradt neked belőlük. A szeretetet nem felejted el, se a sajátodat, se a szüleidét, se a barátaidét, akik most és mindig támogatnak majd. Megtanulsz együtt élni vele, vagy talán a fájdalom igazodik majd hozzád, nem tudom még most sem, de rendben leszel, mert ők is azt akarnák. Hogy boldog legyél. És ha nélkülük nem lehetnél boldog, hát nem vittek volna téged is magukkal? Okkal maradtál itt. Maradnod kellett.

Egyedül voltunk a nappaliban, mintha már órákkal ezelőtt kiszivárgott volna mindenki, akit megrettentett a tehetetlenség, a semmibe fúló segíteni akarás. Egy pillanatra elcsendesedett minden, és a szomorú mosoly a szám szélén ugyan még nem az édesanyámé volt, de igyekezett megőrizni őt, ahogy David mondta. Résnyire nyitottam dagadt szemeimet, hogy megköszönjem neki, de nem engem nézett, hanem Regulust, aki az ajtóban állt, és ugyanolyan tanácstalanul meredt rám, mint mindenki más. Volt valami szívbemarkolóan szomorú a pillantásában; nem tragikusabb, mint a dolgok, amiket éreztem, csak más, és ösztönösen segíteni akartam rajta, de csak bólintott egyet Davidnek, és kihátrált a szobából.
- Regulus, várj! – kiáltotta David azt, amit én csak könnyekkel tudtam a világra küszködni. A hangjában olyan önzetlen lemondás és határozottság csendült, amitől még Regulus is megtorpant, sőt, egészen a dohányzóasztalig sétált vissza, onnan figyelt minket zsebre vágott kézzel. – Azt hiszed, rám van most szüksége?
- Csak te tudod, min megy most keresztül – felelte Rengulus csendesen. A levegő megtelt kimondatlan gondolatokkal, és elfelejtettem azon bosszankodni, hogy úgy beszélnek rólam, mintha itt sem lennék. Talán nem is vagy.
- Az nem számít. Agatha is árva, a keresztszülei nevelik, mégsem hozzá futottam tavaly a nyomorúságommal, hanem ahhoz, akit igazán szerettem. Csak akkor nyugodtam meg, amikor ő vigasztalt. – Szinte öntudatlanul szorította meg a kezem, sajgott érte mindenem. - Kell még bármit is mondanom, vagy megöleled végre Meredith-t?

A következő percben már Regulus karjai között szipogtam, a könnyek közé pedig meghatottság surrant, mert David mindvégig rólam beszélt, értem beszélt, és amikor átnyújtott Regulusnak, akire a leginkább szükségem volt, olyan önzetlen szeretetről tett tanúbizonyságot, mint még soha.
- Köszönöm. – Regulus is megérezte, és fejet hajtott előtte. A hangjából őszinte tisztelet csendült, én pedig a szívem legmélyéből suttogtam vele együtt. Köszönöm.

*


Egy falat sem ment le a torkomon, mégis ott ültem az asztalnál mindenkivel együtt, mert jólesett újra meg újra végignézni a körém gyűlt sokaságon. Részemről a biztonságom volt az utolsó gondolatom, Dumbledore és a nagyszüleim azonban egészen másként vélekedtek erről, így Tara nénin és Sebastian bácsin kívül még négy Rend-tag óvott engem féltő gonddal, amíg Nagyi és Nagyapa megpróbálták kideríteni, mi történt a bátyámmal, és mikor tehetnek bármit is a szüleimért, anélkül, hogy maguk is követnék őket oda, ahová nem lehet.

A négy fiatallal Dumbledore valami különös odafigyelést árult el, hiszen ha csak vigyázni akart volna rám, most néhány mogorva, de tapasztalt férfi kanalazta volna a szerepét vesztett ünnepi levest Sirius, James és Remus helyett, és Lily hiányában talán senki sem foglalkozott volna szalvétahajtogatással. Nyilvánvalóan nem volt véletlen, hogy a professzor a barátaimat küldte; azt üzente vele, érti és tudja, mivel tud most segíteni azon kívül, hogy megvéd egy esetleges támadástól.

A fiúk időről időre aggódó pillantásokat loptak felém, amit merev tekintettel, szinte érzelemmentesen viszonoztam, úgyhogy végül mindig lesütötték a szemüket, a nagy Sirius Black pedig még el is pirult, mint egy rajtakapott kisgyerek. Egyszerre küzdöttem magamért és értük, mert hirtelen elképesztően fontosnak tűnt, hogy visszakotorjam az arcomra az érzéseket, bármilyen borzalmasak is voltak azok; hiszen akadt köztük olyasmi is, amit egyre inkább meg akartam mutatni nekik, hogy ne legyenek ilyen ijedtek: szeretet és hála. Igen, ezeket szerettem volna az arcomra varázsolni, ezért szinte beleolvadtam az oldalamhoz ragadt Regulus ölelésébe, hogy erőt merítsek a leghétköznapibb dologhoz is.
- Meséljetek, milyen az egyetem? – böktem ki végül, mire Lily és Regulus egyszerre mosolygott rám.
- A fiúk történetei izgalmasabbak – felelte rögtön a lány, és nyomatékosítás végett James fejére csapott a villájával. - Persze a fele hazugság, de ahhoz meg már hozzászoktál, szóval…;
- Az oldalamat soha be nem gyógyuló horzsolások borítják – hajolt előre James cinkos suttogással, miközben eltakarta a száját a szalvétájával, és hátrébb tolta Lilyt. – De nehogy azt hidd, hogy a sok verekedéstől az aurorképzőben…; mindet az asszonytól kaptam, amiért minden este kék-zöld foltokkal esem haza az óráimról, és még otthon is gyógyítóskodnia kell!
- James – sziszegte ingerülten Lily.
- Hát persze, teljesen logikus – biccentettem mégis komoly képpel, mintha mi sem történt volna, majd Siriushoz fordultam. – Te velük laksz, úgyhogy téged kérdezlek: igaz ez?
- Fogalmam sincs, olyankor én mindig tanulok. – Sirius rezzenéstelen arccal döntötte félre a fejét, úgy várta a reakciómat; egy hajszálon múlt, hogy minden ellenére felnevettem, végül azonban megértettem, hogy komolyan beszél.
- Sirius…; - kezdtem óvatosan. – Miért van az, hogy a leveleidben sosem írsz a bulikról, amikről hetedévben még zenés darabot is akartál komponálni?
- Nem járunk bulikba. – James feszengett, de mire rájöttem, hogy azért, mert szégyelli, hogy viccelődni próbált, és talán meg kellene nyugtatnom, hogy semmi baj, mert én pedig majdnem nevetgélni kezdtem, már kibukott belőlem a kérdés:
- Azt meg hogy a fenébe?

A levegő megfagyott egy kósza percre, aztán mindenki kuncogni kezdett rajtam, még Regulus is rázkódott az elfojtott nevetéstől. Na tessék – üzentem Jamesnek a szám felfelé görbülő sarkával -, látod, hogy a végén én lettem a mókamester. Senki nem kérte, hogy ne legyél önmagad, csak mert…; Kész szerencse, hogy a gondolat végére Sirius beszélni kezdett.
- Az a helyzet, hogy mind azért tanulunk, hogy emberéleteket menthessük, és ez nem olyasmi, ami másnaposan könnyen ragad az emberre. Nem mondom, hogy néhanapján nem ugrunk le egy sörre valahova a srácokkal, és Lily is ki szokott bújni a könyvei mögül félévente egyszer, ahogy régen is, de…; Szóval érted.
- A mindenit – mondtam, kísértetiesen egyszerre Regulusszal.
- Mi az? – Sirius összeráncolta a szemöldökét, és valami még hihetetlenebb módon nemcsak engem nézett érdeklődve, hanem az öccsét is.

Regulusra pillantottam, aztán mikor alig észrevehetően bólintott, kimondtam a lehetetlent:
- Azt hiszem, felnőttetek.
- Ne sértegess minket, Meredith Field! – kiáltotta szinkronban Sirius és James, a még mindig kanalazó Remus pedig buzgón bólogatott hozzá, bár majd’ kiesett a szájából a falat, úgy rázta a nevetés.

Elmosolyodtam. Olyan igazán. Büszkén.
- Ennél nagyobb dicséretnek már nem is szánhattam volna, ti idióták. Elképesztőek vagytok…;
- Csak Tekergők. – A válasz és a vásott vigyor felelevenítette a roxforti emlékeket, és valami szöget ütött a fejemben.
- De annak is hiányosak…; mi van Peterrel? – Persze tudtam, hogy már az iskolában sem volt minden egészen rendben, ráadásul számomra mindig is Peter volt a kakukktojás, mégis meg kellett kérdeznem, mert nem felejtettem el, hogy a fiúk szinte atyai szeretettel ragaszkodnak hozzá. Az arckifejezésüket látva azonban erős késztetést éreztem, hogy visszaszívjam a dolgot. – Úgy értem – kezdtem ijedten a dadogást -, azt tudom, hogy engem nem kedvel, azt pedig sejtem, hogy nem volt mersze belépni a Rendbe, szóval nem az érdekel, hogy miért nincs most itt, hanem hogy úgy egyáltalán…; tartjátok még a kapcsolatot?
- Egy ideig próbáltuk – felelte Remus, miután elemelte a szájától a szalvétát, és gondterhelten a tányérjába dobta. Még sosem láttam ilyen dühösnek. – Nem akart velünk lakni, nem mondta el, hol tanul vagy dolgozik, elmaradtak a levelek is…; úgy nehéz érdeklődni valaki hogyléte felől, ha az illetőt nyilvánvalóan hidegen hagyja, hogy mi hogy vagyunk.

Azzal egy időben, hogy Sirius és James megbántott és értetlen képpel az ablak felé fordult, rájöttem, miért szorítja hirtelen olyan erősen a kezemet Regulus. Az Eskü miatt azonban nem mondhattam semmit, és különben is…; A fiúknak eddig fájt, ami velem történt, fájt, hogy nem segíthettek rajtam, hogy nem tudták visszaforgatni az időt, de ebbe az érzésbe, a szobát megülő hangulatba most már belevegyült egy barát elvesztésének a fájdalma is, a gyászom mellé a hallgatás dühe…; Olyan sok volt a fájdalom, olyan nagyon-nagyon sok…;

Valahonnan egészen messziről, megkésve jött az ásító gondolat: Tetszik, nem tetszik, most már te is felnőtt vagy, Medy. Úgy pattantam fel, mint aki forró kályhára ült, Regulust félig le is rántottam a székéről.

- Pisilnem kell – közöltem zavartan, mint egy gyerek, szándékosan, mint egy gyerek, majd elrohantam, össze-vissza bukdácsolva, mint egy gyerek. Magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, úgy dörömböltem végig a hidegen nyújtózkodó csempéken megkínzott vadállatként, a könnyeimmel pedig tele lett a mosdókagyló, amire végső elkeseredésemben rátámaszkodtam.

Pán Péterrel járok, az Isten szerelmére! – süvöltötte valami a fejem legsarkából, és a hangnak köze sem volt Catilinhez vagy bárki máshoz, mert én voltam, igazán én. – Mi kellett volna még az univerzumnak, hogy felfogja: nem akarok felnőni? – Aztán elhalt a hang, és egy kis ideig nem voltam, se kicsit, se igazán.

Csak akkor mertem felnézni a tükörre, amikor elapadtak a könnyek, és az új Meredith, ez a kényszeredett felnőtt mocorogni kezdett a bőrömben. Nem tetszett neki, amit látott, az pedig végképp nem, hogy ennek semmi köze a kisírt szemeimhez. Új Meredith nyújtogatta az ujjaimat, ide-oda nyomkodta az orromat, mégsem tudtam rájönni arra, mi nincs a helyén, amíg ki nem simított egy ragacsos tincset az arcomból.

Észrevétlenül osontam el Nagyi varrókészletéért, és akkor sem szólt rám senki, amikor az ollóval együtt visszalopakodtam a fürdőbe. Az első tincsek magányosan hevertek a földön, egészen, amíg Lily rám nem nyitotta az ajtót, és ki nem csavarta a kezemből az ollót. Zokogva mutogattam az állam vonalát, húzgáltam a kócos tincsek végét, ő pedig szó nélkül, egy anya mozdulataival fejezte be, amit elkezdtem. Le sem vettem a könnyektől vak szemeimet a tükörképemről, amíg Új Meredith egészen meg nem született. Én voltam az.

~o~


Flame legalább annyira a döbbenettől hátrált meg, mint a viharos ölelés erejétől, hiszen olyan sok év telt el azóta, hogy minden alkalommal a nyakába ugorva köszöntöttem őt, mikor belépett az ajtón…; A botladozás azonban csak néhány másodpercig tartott, és a bátyám máris igazi kőszikla volt, egy egész hadsereg bújt meg a karjai között, hogy megvédjen engem a gonosztól.
- Annyira féltem, hogy megölt téged is – motyogtam vállába, és addig szipogtam, amíg a fuldokló hang ki nem szorított a fejemből minden más zajt, még a Flame után megérkező nagyszüleim lépteit és a hajam után kutató nagyanyai érintés suhogását is.
- Hé, elég ebből, el akarsz ájulni? – Egy csipetnyi szemrehányás sem volt a hangjában, szinte simogatva törölte le a könnyeimet. – Vegyél nagy levegőket, és hagyd abba a sírást. Tudom, hogy semmi sincs rendben, de most már itt vagyok, és kitaláljuk, hogyan tovább, jó? Semmi bajom, Med, engem nem bántott. Engem nem bántott…; - Valahol az úton elveszett a gyűlölt képesség, hogy a szemembe hazudjon; a szavak csukladozva gördültek le az ajkairól és épp olyan könnyek kísérték, mint amik az én szememből záporoztak még mindig, mert persze, hogy bántotta. Árvák voltunk mind a ketten. Árvák voltunk, és ez olyan burkot vont körénk, amin egyszeriben senki sem tudott átlépni – de valahogy nem is akartak. Mindenki csendes együttérzéssel tért ki az utunkból, ahogy egymásba csimpaszkodva felmásztunk a lépcsőn, és miután magunkra csuktuk apa gyerekszobájának ajtaját, hosszú órákig senki sem próbált meg beszélgetni velünk. Úgyhogy a poros, régi bútorok között, a lassan kihűlő teánkat kortyolgatva egymással beszélgettünk: először csak fel-feltörő zokogással, majd egy nagyon hosszú csend után igazi szavakkal.

- Regulus?
- Szólították. – Nem akartam ennél többet beszélni róla, mert nem hiányzott ez a ráadás harag a Voldemort iránt érzett fortyogó gyűlöletem tetejére, végül azonban hozzátettem: - Nem akaródzott mennie, de aztán kapott egy levelet is, és elvileg rólam van szó. Ettől én ideges lettem, ő viszont a jó ég tudja miért, megnyugodott, mivel szerinte arra megy ki a játék, hogy ne csináljon miattam semmi hülyeséget…; szóval Tudodki csak le akarja nyugtatni valamivel, ami valószínűleg nem egy bocsánatkérés, de talán ahhoz hasonló.
- A Nagyúr ugyanazt fogja neki mondani, amit nekem is – felelte halvány, gúnyos mosollyal. – Hogy hiba volt eddig halogatni Keara megbélyegzését, és annak érdekében, hogy több ilyen „sajnálatos incidens” ne fordulhasson elő, még a támadás éjszakáján megkapta a Jegyet. Így már köti az Eskü, nem ölhet meg téged.
- Tehát azért jött. Miattam. – Ismét szaggatottan szedtem a levegőt, éppúgy, ahogy ez a gondolat tépett szét engem újra meg újra. Én tehetek mindenről…;- Anyuék azért haltak meg, mert én…;
- Azért haltak meg, mert Keara egy szörnyeteg és egész egyszerűen nem akart félmunkát végezni! – mordult rám mérgesen.
- Fájdalmat akart nekem okozni, mielőtt végez velem, te is tudod! – kiabáltam elszántan, mert csak arra volt szükségem, hogy igazat adjon nekem, hogy elátkozzon ő is, és meghaljak egészen. ̶ Az egész az én hibám…; - dünnyögtem mégis rettegve. Egészen megkönnyebbültem, amikor nem szólt rá semmit, csak gyengéden megfogta a kezem.
- Befejezted? – kérdezte végül.
- Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e rá. – Nehéz volt elismerni, hogy talán sosem lesz jobb, de ez volt az igazság, és nem akartam hazudni. Ahhoz túl valóságos volt minden.
- Na, ide figyelj, törpe. – A simogatásból bilincs lett, a szemében pedig a saját önvádam tükröződött, amitől a szívem tovább repedt. – Ha valakit okolni szeretnél, okolj engem. Én adtam Caitlint a Nagyúr kezére, én néztem végig tétlenül, ahogy átváltoztatta ezzé az érzéketlen gyilkológéppé. Egyszer sem léptem közbe, egyszer sem próbáltam tenni valamit, akármit, bármit…;
- Mit tehettél volna? – A kérdést nem vigasztalásnak szántam, csak azt akartam, hogy tudja, most már értem, mennyire nem állt hatalmában megállítani a borzalmakat, amik megváltoztatták az életünket. Azt akartam, hogy tudja, már nem haragszom, mert nincs miért. Csak azt tette, amit egész életében: megmentett engem, ahányszor csak kellett.

Csak tette, amit tennie kellett.

- Nem tudhattad, hogy ez lesz – folytattam egyre elszántabban. – Azt hitted, a kisebb rosszat választod. Tudtad, hogy ha engem belekényszerítenének a halálfalóságba, abba beleőrülnék, és azt hitted, Caitlinért csak váltságdíjat kérnek majd…; melyikünknek jutott volna eszébe, hogy erre kell nekik? Flame, te nem…; én…; nem hiszem, hogy másként cselekedtem volna. Nem hiszem, hogy hibáztál.
- Visszahozhattam volna, amikor még nem volt késő.
- Volt olyan pillanat? Nem bűnhődtünk volna meg érte mindannyian?
- Nem tudom. Nem tudom. – A tenyerébe temette az arcát, úgy zokogott hangtalanul.
- Amúgy is mindegy – érintettem meg a vállát bizonytalanul. – Nem igaz? Mindegy már. Minden mindegy. Caitlin is halott, csak…; csak Keara van.
- És szerinted hol? – kapta fel a fejét. A tekintetéből sütött a harag és a rettegés gyilkos keveréke, amitől reszketni kezdtem.
- Mire célzol ezzel?
- Arra, hogy a kezdetektől fogva az én házamban lakik. Arra, hogy előbb-utóbb újra jó pofát kell vágnom a jelenlétéhez, mert a Nagyúr elvárja, hogy kordában tartsam, amennyire csak tudom, de egyelőre nincs hová hazamennem.
Leforrázva meredtem rá.
- Kordában tartanod? Neked?
- Alkalomadtán hallgat rám – vont vállat. – Van valamiféle bizarr kötődése hozzám, mivel végig ott voltam mellette az átalakulása során és az új erkölcsi normája szerint az egyedüli figyelemre érdemes családtagja vagyok. Bátyjaként tekint rám, de hogy mennyi e mögött az emberi érzelem, azt el tudod képzelni…;
- És most ott van egyedül? Nálad?
- A Nagyúr alaposan megbüntette őt, mert a háta közepére sem hiányzott ez a felfordulás, és amúgy is voltak tervei apával. Mérget vehetsz rá, hogy tízen lesik minden lépését, nehogy megint elkövessen valami baromságot.
- Csak akkor ölhet, ha engedélyt kap rá? – gombolyítottam tovább a fonalat. Ismerd meg ellenségedet.
- Valahogy úgy. A Nagyúr olyan gyilkosságokat ad neki, amikkel példát akar statuálni, a hatalmát fitogtatni…; Megölni a helyettes aurorparancsnokot? Lehet, hogy vonzza a sajtót, de hogy nem vág a Nagyúr terveibe, az is biztos. Tajtékzott, amikor odahívtam a házunkhoz, hogy összekaparja a kis kedvencét, mielőtt utánad ered, és lemészárolja a fél országot.
- Akkor Keara egy ideid most szobafogságban lesz? – A hangom több félelemről árulkodott, mint kellett volna, mivel a szívemben egy szemernyit sem éreztem. Nem volt ott más, csak gyűlölet, gyász és valami lassan bimbózó, céltudatos bosszúvágy, mégis…;
Flame bólintott.
- Nem kell tőle félned.
- Ki van vele olyankor, amikor nincs büntetésben, és te sem vagy otthon? – Leplezni szerettem volna a rajtakapottságomat, mert szégyelltem, hogy félek. Utáltam. Utáltam az egészet.
- Emlékszel a lányra a tavalyi karácsonyi vacsoráról? Idanak hívják, és elég zakkant, de olyan dühös mágia lengi körül, ami előtt még Keara is kénytelen meghajolni. Egyelőre – tette hozzá sötét grimasszal.
- Ő a barátnőd, nem? – Emlékeztem még, milyen izgatottak voltak a szüleim, hogy Flame-nek végre komoly kapcsolata van. Hazugság volt. Egy hazugságnak örültek, egy hazugság miatt reménykedtek.
- Mindenkinek ezt mondtuk, de sosem volt hozzá közöm azon kívül, hogy együtt viseltük gondját Caitlinnek…; Kearának. Én kellettem, hogy már a kezdetekkor is legyen mellette ismerős arc Grahamen kívül, Idára pedig azért volt szükség, hogy valaki beavassa a lányos dolgokba, amikor eljön az ideje. Ő volt…;
- Caitlin őt kapta helyettünk – fejeztem be a gondolatot, miközben dühödten dörzsöltem le az arcomról a könnyeket. - Helyettem és anya helyett.
- Valahogy úgy – mondta megfontoltan, mintha tajtékzó vadállat lennék egy csapdában vergődve, és azt mérlegelné, mennyit bírok még. Az igazság az, hogy már nem sokat, Medy. Mit vehetnek még el tőled?
- Ő nevezte el Daphnénak is? – Kicsit megráztam magam, hogy lehulljon a fejemben elmotyogott szavak súlya a lelkemről, de ott maradt minden mással együtt, és lassan igaza lett: úgy éreztem, nem bírom már sokáig.
- Nem igazán volt választása. - Flame a homlokát masszírozta, és látszólag ugyanazzal a nyomasztó érzéssel küzdött, mint én: a gyengeséggel. - Idának…; neki tényleg volt egy kishúga, akit így hívtak. Mugli gyerekek verték agyon, amikor véletlenül a szemük láttára varázsolt, de a kedvükért nem tudta megismételni a dolgot. Négy-öt éves lehetett, még nem tudta irányítani…; önkéntelen volt az egész, de azok a kölykök nem értették, hogy is érthették volna, és mindenféle dolgok történtek, amit a kislány már nem élt túl. Ida ezután állt be halálfalónak. Az ő motivációját nehéz megkérdőjelezni, nem igaz?

Eszembe jutott, hogy Regulus mindig azt mondta: semmi sem fekete-fehér és mindenhol van egy kis igazság, ha elég mélyre ásol – Ida esetében pedig még ásni sem kellett. Én is ezt tettem volna, ha a dolgok fordítva történnek?

Nem tetszett a gondolat, és nem tetszett az sem, amit Flame kérdése kavart föl bennem, de már nem tudtam megállítani:
- Mi a helyzet a tiéddel?
- Tessék? – Őszinte értetlenkedéssel nézett rám, mintha álmából ébresztettem volna.
- A te motivációdat is nehéz megérteni?

Leolvadt róla minden gyermeki ártatlanság; valamiféle időtlen öregség költözött a vonásaiba, ami fájdalmas szívdobbanásokba fojtotta az ajkairól lecsusszanó puha nevetést.
- Med, az én okaim mögött nincsen semmi magasztos vagy különleges történet. A történelem összes férfiját ez az átkozott érzés hajtotta a veszte felé, nem különbözöm tőlük semmiben.
- Azt akarod mondani, hogy…; te most…; mi? Te azért lettél halálfaló, mert…; egy lány miatt? Szerelmes voltál? Te?
- Olyan hihetetlen ez? – mosolyodott el.
- Igen, az – vágtam rá. – Mégis ki az, aki miatt....
- Andromeda Black. – Olyan lágyan ejtette a nevét, mintha altatót dúdolna neki. Amikor nem feleltem semmit, fél szívvel összekócolta a hajam, és a hóna alá csapott, ahogy nagyon, nagyon régen tette. – Látod, közös a fekete folt az életünkben.
- Flame, én ezt akkor sem értem.
- Ó, dehogynem, te érted a legjobban. Majdnem ugyanaz történt, mint veled és Regulusszal, csak a mi esetünkben nem szabadott volna akadálynak lennie. Együtt játszottunk a teapartikon, mindketten a Mardekárba kerültünk, egymás mellett ültünk az órákon, együtt másztunk fel a bagolyházba feladni a leveleket…; évekig ő volt az egyik legjobb barátom. Elsős voltál, amikor elkezdtünk járni, és az a helyzet, hogy miattad vesztünk össze először: Andromeda folyton azzal nyaggatott, hogy nem védtelek meg téged Jason Helltől, én pedig mindig azzal vágtam vissza, hogy ő is tétlenül nézte végig azt a jelenetet, úgyhogy egy idő után rám hagyta, és úgy tűnt, rendbe jönnek a dolgok. Aztán jött az a hetedéves sárvérű, Ted Tonks, és mindennek vége lett.
- Szóval ezért – böktem ki végül hosszas hallgatás után.
- Ezért.
- És még mindig szereted?
- Még mindig halálfaló vagyok.
- Ez nem válasz.
- Nem? A szüleim meghaltak, a kishúgom egy tömeggyilkos, én mégsem akarok szabadulni ebből az őrületből, mert azt remélem, egy szép napon megölhetem Ted Tonksot és visszaszerezhetem Andromedát. Azt remélem, egyszer vége lesz mindennek, és valami csoda folytán értelmet nyer minden szörnyűség, amit elkövettem, minden hiba és minden…; minden…;
- Hagyd abba – mondtam csendesen. - Értem. Nem helyeslem, nem örülök neki, de értem, és ez…; azt hiszem ez több mint amiben valaha is reménykedni mertem veled kapcsolatban. Szóval köszönöm, hogy végre elmondtad.

Magához szorított, úgy suttogta a hajamba:
- Ugye tudod, hogy nem nevettem? Hogy akkor, amikor kínoztak téged, én gyáva voltam és szánalmas, de…; Hogy örülhettem volna annak, hogy fáj? Majd’ belehaltam. Most is majd’ belehalok. Szeretlek, törpe, érted? És szeretnélek megmenteni, szeretném megmutatni, hogyan tovább, hova menekülj, de nem tudom. Semmit sem tudok.
- Mind így vagyunk ezzel, Flame – súgtam vissza lehunyt szemmel, és azt képzeltem, Caitlin kiságya mellett suttogunk titokban, miközben féltő szeretettel, végtelen áhítattal bámuljuk szuszogó kis testét. - Ettől vagyunk emberek. És tudom, hogy nem nevettél, azt hiszem, mindig is tudtam csak…; mindig azt akartam, hogy…; hogy legalább magad megvédd. Velem szemben. Hogy bevallj mindent, és én megbocsáthassak, és minden-minden úgy legyen, mint régen.
- Elkéstem, igaz? – Néma könnyei eláztatták a hajam, de nem bántam.
- Talán igen, talán nem – válaszoltam apró mosollyal. - Most olyan, mintha éppen időben érkeztél volna, hogy megments mindkettőnket, és ez elég, mert nincs másunk. Nincsen semmi, de semmi másunk.

~o~


Szokás azt mondani egy temetésről: szép volt. Az emberek arra gondolnak, milyen sokan tették rajta tiszteletüket, vagy hogy milyen volt az időjárás, sokan pedig a papot dicsérik ezzel.

A szüleim temetése ezek szerint gyönyörű volt. Nagyon sokan szerették őket, munkatársak, híres emberek, tanítványok, szomszédok, barátok és messzi családtagok. A varázsvilág minden szegletéből eljött valaki, a társadalmunk minden rétegében tömegek voltak, akiket valahol, valamikor megérintett egy-egy jó szó vagy segítő kéz. Rengetegen állták körül a sírt, rengetegen álltak körül engem.

Nagy pelyhekben hullt a hó, mintha Isten azt gondolná, nem elég a puha földtakaró, kell még egy paplan, hogy melegítse őket, és a gondolaton átragyogott a napsütés. Különleges idő volt, ahogy a szüleim is különleges emberek voltak.

A varázslótemetés furcsa dolog, hiszen annyi különféle szokás és hagyomány van, attól függően, hogy tekintettel kell-e lenni a muglikra vagy csak magunk között búcsúzunk. De egy olyan családban, ahol az emberiség istenhite olyan mély gyökereket vert, mint a miénkben, egy percig sem volt kérdés, hogyan történjen. A nagyszüleim Aodhfint kérték meg, és az ezernyi bennem lüktető kérdés és kétely ellenére úgy éreztem, ennél tökéletesebb döntést nem is hozhattak volna: egészen úgy beszélt, mintha a saját szüleit temetné, és ez az alázatos együttérzés olyan szavakat adott a szájába, amiktől beterített a friss hó fehér nyugalma. A pelyhek összeolvadtak a könnyeimmel, és valaki azt suttogta: Minden okkal történik.

Aztán Isten szólt hozzám a szüleim hangján: A szeretet nem múlik el soha. , és azt gondoltam: végre valami, amit senki nem vehet el tőlem. Senki. Azután csak hallgattam a kopogást, az egyre hulló föld zaját, és erősen kapaszkodtam Flame-be, hogy ne legyen erőm a centimétereket számolni, amelyek a szüleimtől elválasztanak. Hogy ne akarjam őket kiásni. Hogy ne akarjak melléjük kucorodni én is. Hogy ne fázzak, hogy ne sírjak, hogy ne nyomjon össze a szomorúság.

Emlékeztettem magam, hogy visszakaptam egy testvért, hogy a másik oldalamon kősziklaként fogja a kezem Csodaország, hogy mögöttem barátok állnak és egy család; hogy a szeretet nem múlik el soha, és ezeket nem veheti el tőlem senki; hogy beledermedtek a pillanatba, és örökre az enyémek maradnak, mert szeretnek, és én is szeretem őket.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.