efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


Caitlin halála

Egy tökéletes körön, vagy még inkább
egy tökéletlen oválison át
nézi Isten a szörnyet. Millió
arc, kéz, köröm egyvelegét.
A háttérben hosszú és néma ágy;
közönséges párna és paplan.
A szörny patája átüti a padlót,
mire valaki elsírja magát.

Pilinszky János: Valaki


/Tegnap találtam egy bûbájt: egy teljesen felesleges bûbájt, hiszen a nemzet hõsének csak egy szavába kerül, s máris száz meg száz füle van szerte a világon. De az, hogy valami haszontalan dolgot cselekedjem a varázserõmmel, olyan luxus volt, aminek nem tudtam ellenállni. Fáradt voltam, és még most is az vagyok. Azt hiszem, most már mindig az leszek. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy hallottam az elsõ lehulló sárga falevél zörejét. A kert sarkában álló fenyõn lakó bolond feketerigót, amint lehunyta a szemét. Az apa kezét a gyermekem homlokán. Egy halott testvér sóhaját, a percmutató rohanását az ébresztõórán, amit tõle kaptam. Alig tíz percre, amíg a varázslat hatott, Isten füle voltam, tátott szájú ajándék a Teremtõ tenyerén - és akkor meghallottam, hogy egyszer régen énekeltél álmodban. És sírtam, amíg már nem hallottam többé az altatónkat.
Ez egy olyan nap, ez az a nap. Amikor nem számít, hogy helyesen cselekedtem, amikor szinte elemészt a bûntudat, mert hiába tudom, hogy már nem voltál a húgom, valahogy mégis az maradtál, és hiányzol. És sajnálom. Sajnálom, hogy nem élhettünk abban a jobb világban, ahonnan kitéptek minket./



- Tudod, amikor az üzenetben azt írtad, nyitva lesz az ablakod, azt én nagyon prózaian úgy értelmeztem, hogy elég lesz kavicsokkal dobálnom az üveget, máris bebocsátást nyerek az ajtón. – Bármikor máskor hat érzékem kattant volna teljes készenlétbe a fülembe kúszó suttogástól és a hátamhoz simuló érintéstõl, most azonban túl mély álomba sírtam magam, csupán félig-meddig eszméltem fel, épp csak annyira, hogy a gyomromban fészkelõ görcs megkönnyebbült sóhajtással nyugtázhassa: Regulus életben van.
- Seprû – motyogtam sután, amitõl rázkódni kezdett az ágy, jelezve, hogy a fiú nehezen fojtja el a nevetést.
- Gyalog jöttem, hogy kiszellõztessem a fejem.
- Akhmpf…;
- Fel kellett ide másznom, bogaram. Legközelebb legalább egy kötélhágcsót készíts ki nekem.
- Varázsló.
- Igen, de még így is nagyon kreatívnak kellett lennem, hogy bejussak hozzád. – Szusszantottam, és szinte öntudatlanul szembefordultam vele, hogy átölelhessem. – Na? Kap egy csókot a te reneszánsz hõsöd?
- Mhm.
- Ezt igennek veszem – vágta rá.
- Elég halk voltál? – kérdeztem hosszú percekkel késõbb, már teljesen felébredve. Végül is a herceg csókja még Csipkerózsikánál is bevált, ki vagyok én, hogy küzdjek ellene?
- Az volt a legkisebb gondom, te nagyon te.
- Az elõtt vagy az után, hogy apa ki akarta tekerni a nyakad?
- Nem, a szüleid nem hallottak meg, ha erre gondolsz. – Fészkelõdni kezdett: a karját a fejem alá csúsztatta, a jobb kezemet az övébe csomagolta a hasán, és pihekönnyû csókot nyomott a homlokomra. – Az Eskü miatt amúgy sem ölhetnek meg csak úgy…;
- Nem vicces, attól még iszonyúan ki lennének borulva, ha itt találnának téged.
- Vagy bárki más hímnemût. Med, a szüleid nem utálnak engem…; illetve nem jobban, mint egy sima srácot, akit helyettem mutattál volna be, mint szívszerelmedet. Sõt, megkockáztatom, hogy kevésbé, mert gyerekkorom óta ismernek, és akkor még kedveltek is.
- Eléggé – ismertem el, miközben Caitlin rajongására gondoltam. Mennyire más lenne minden, ha még itt lennél…; A családom határozottan szerette Regulust, amíg halálfaló nem lett, és veszélybe nem sodorta a lányukat mindenféle esküvel és a nem mindennapi szerelmével.
- Múlt héten korábban értem ide, még bevásárolni voltál – mondta váratlanul. – Beszélgettem édesanyáddal.
- Kiabált veled? – érdeklõdtem kíváncsian.
- Egyáltalán nem. Tulajdonképpen megígértem neki, hogy nem árulom el neked, miket mondott, de annyit biztosan mondhatok, hogy nem haragszanak rám apukáddal. Bíznak benned, és Flame viselt dolgai miatt engem is…; megértenek. Nehezen dolgozta fel, hogy a kisfiú, aki hétévesen már a konyhájában szaladgált, ezt az ösvényt választotta, de ennél nagyobb sokkal is meg kellett már birkóznia, egyébként pedig…;

Sokáig vártam, de nem fejezte be a mondatot, és amikor ránéztem, csukva volt a szeme. Tudtam, hogy nem alszik, ahogy azt is, okkal hallgatott el.
- Regulus.
- Azon gondolkozom, hogyan fogalmazzak mínusz egy szeretetbûbájos dobás nélkül – mosolyodott el. – De már meg is van. Vigyázz, lehet, hogy nyálas lesz egy kicsit…;
- Nagyon vicces – fintorogtam minden bizonnyal lelkesen csillogó szemekkel.
- A szüleid azt látják rajtam, hogy az életem árán is megvédenélek, és mivel, ha nem is a megfelelõ oldalon, de általában a tûzvonalban tevékenykedem, több esélyem is lesz rá, mint bárki másnak. Mi több, éppen a csinos kis csuklyám miatt lesz több lehetõségem megóvni téged a világunkra váró borzalmaktól. Anyukád azt mondta, elég ránk néznie, hogy nyilvánvaló legyen, milyen nagyon…; odavagyok érted, és hogy ez elég neki, hogy megbízzon bennem, csak tegyelek boldoggá, mert úgyis észreveszi, ha a károdra vagyok. Azt még megemlítette, hogy egyelõre csak a ragyogást látja rajtad, a kisírt szemeidrõl viszont szó sem esett, pedig nem hiszem, hogy pont õ ne tudná, ha még én is észreveszem…; de ez azért jó jel, nem? Hogy nem hibáztat úgy, mint én magamat.
- Neki van igaza. Ez a helyzet ezzel jár, abba kéne hagynod az önmarcangolást.
- Ühhüm…; amúgy megnyugodtál, bogaram?
- Elég meggyõzõen hangzott – morogtam álmosan. – Végül is, eddig sem viselkedtek veled ellenségesen…; eltekintve persze az Eskü utáni balhétól. Mindegy, én csak azt hittem, megjátsszák a kedvemért vagy ilyesmi. Tudod, az a feszültség a levegõben…;
- Az az alapfeszkó, mert hazahoztál egy fiút, zsenikém.
- Biztos?
- Tuti. Akárkivel eljátszogatnák ezt a cécót…; ó, majdnem elfelejtettem, kivéve persze Thorntonnal. Anyukád nem felejtettel el megosztani velem azt sem, hogy mindig is õt szánták melléd…;
- Bolond – reagáltam le tömören, majd a nyomatékosítás kedvéért megcsókoltam.
- Meddig maradhatok? – A két szót akkor préselte ki magából, amikor már muszáj volt levegõt vennie, és a válaszom láthatóan legalább annyira fontos volt neki, mint az oxigén.
- Hajnali ötig, anyu akkor szokott rám nyitni, hogy szendergek-e még. – Megforgattam a szemem, bár nagyon is értettem, miért van szüksége az ellenõrzésre két gyerek elvesztése után. Annyira, hogy még csodálkoztam is, hogy nem kukkant be hozzám óránként. Én megtettem volna a helyében, ahogy megtettem volna Regulusszal is.
- És addig mindenképpen aludni szeretnél? – pislogott rám a lehetõ leggyengébben megjátszott ártatlansággal.
- Van jobb ötleted? – Macskásan nyújtózkodva ásítoztam, közben pedig a hátamra fordulva elterültem az ágyam szabad térfelén. Ahogy vártam, másodpercekkel késõbb rám gördült, és a nyakamba susogta:
- Sokkal-sokkal jobb, bogaram…;

~o~


Idegesen baktattam föl az évek óta csak Carter-kastélynak nevezett, régi stílusú ház lépcsõjén, és szégyenszemre hosszú percekig tétováztam, mielõtt kopogásra emeltem a kezem – akkor azonban igen dühösen tettem, mert nagyon bosszantott a saját gyávaságom, úgyhogy a lendülettõl kis híján átestem a küszöbön, amikor az ajtó éppen ebben a tökéletesen sebezhetõ pillanatomban tárult ki. Jeremy testvére, Roderick úgy fel volt pakolva csomagokkal, mint egy málhás szamár, csodával határos módon mégis sikerült fél kézzel elkapnia. Kicsit tovább markolta a csuklóm, mint azt illendõ lett volna, és a majdhogynem nem létezõ, mégis valamilyen múltunkra való tekintettel amúgy is kínos volt egy kicsit minden találkozás, pláne, mióta kirúgták a Roxfortból, és a számuk körül-belül nullára redukálódott, szóval…;
- Meredith. – Hitetlenül bámult az arcomba, amitõl újra meg újra csak az kattogott a fejemben, hogy Jeremy szerint belém volt/van/lesz esve, és hogy milyen helyes, és hogy Regulus mennyivel helyesebb, és hogy…; Aztán Roderick végre észbe kapott, és nemcsak, hogy elengedett, de még hátrált is egy lépést, így visszakaptam a személyes teremet. – Ne haragudj, ez nagyon gáz volt. Csak meglepõdtem, mert rég láttalak…;
- Hát, ha szerinted gáz megmenteni valakit az orra eséstõl, akkor nagyon elrontottak téged odaát a Durmstrangban – feleltem könnyednek szánt hangon. Végül is bírtam a srácot, és már nem is féltem tõle olyan nagyon. Jeremy szerint szedett valami új orvosságot a dührohamaira, szóval abszolút nem voltam veszélyben, csak hát kiskoromban bele voltam zúgva, és az ilyesmit az ember nehezen felejti el. Nem nehezebben, minthogy majdnem megverte ugyanez a srác, de azért mégis. Mindegy. Tiszta barom vagyok, amiért ezen agyalok.
- Ugyanolyan nagylelkûen mented a helyzetet, mint mindig – vigyorodott el, majd a legnagyobb megdöbbenésemre megölelt. – Az új gyógyítóm szerint minden alkalmat meg kell ragadnom arra, hogy csinos lányokat ölelgessek, mert csodákat mûvel a pszichémmel. Nem venném a lelkemre, ha pont te maradnál ki a sorból…; - Nagyon furcsa arcot vághattam, mert hangosan felnevetett, aztán megpaskolta a fejem búbját. – Ne ijedezz már, nem foglak megenni! Tulajdonképpen pótlék vagy. Jeremy lelépett Nadine-nal valami kiállításra, amirõl jobb, ha nem kérdezel, a szüleimmel pedig az állomáson találkozom kábé negyed óra múlva, ha idõben ideér értem a minisztériumi kocsi, amit apám intézett, szóval elhagyom a házat vagy négy hónapra, és az égvilágon senkitõl sem tudok rendesen elbúcsúzni…; Klassz, hogy pont betoppantál, máris jobban érzem magam!
- Öhm…;
- Sokat beszélek. Ez is új neked. Mondanám, hogy majd megszokod, de hát nem sanszos, hogy a közeljövõben olyan sok idõt töltünk majd együtt. Nem mintha bánnám, ha úgy lenne, de hát ilyen az élet, még mindig eljöhet az idõ, amikor megkérem a kezed – kacsintott rám. – Hopsz, itt a kocsi, mennem kell. Fantasztikus volt látni téged, Meredith, bearanyoztad a napomat.
- Rick? – Annyira le voltam döbbenve, hogy egy percre azt is elfelejtettem, miért jöttem ide, és Roderick már fél lábbal az autóban volt, mikor utána kiáltottam. - Mielõtt elmész, beengedsz a házba? Beszélnem kéne Daviddel.
- Micsoda? Ja. Ó, anyám, ez egyre kínosabb, még jó, hogy lelépek. – Két hosszú lépéssel visszaszökkent mellém, és egy pillanat alatt beügyeskedte a zárba a kulcsot. – Egy kicsit komolyan azt hittem, csak miattam vagy Jeremy miatt jöttél ide, eszembe se jutott Thornton. Nem mintha nem kedvelném, csak nem sok vizet zavart a nyáron. Elég depis a csávó, jó is, hogy jössz, nem árt, ha vele is olyan csodát mûvelsz, mint velem. Holnapra szerencsés utat, csodás tanévet, és ha szakítanál Blackkel minden csiribú-csiribá ellenére, rögtön írj. Viszlát, Meredith! – Még egyszer megölelt, még puszit is nyomott az arcomra, aztán már itt sem volt.
- Hm. Isten veled Rick – motyogtam az autó után meredve, majd megráztam magam, és beléptem a Carter-kastélyba. A találkozás váratlan volt, Roderick átváltozására pedig nem találtam szavakat, az egész dolog mégsem volt elég nagy megpróbáltatás ahhoz, hogy felkészítsen arra, ami rám várt.

Igyekeztem edzeni magam, úgyhogy elõször apró dolgoktól féltem: eltévedek a házban, ahol évek óta nem jártam (éppen Rick miatt) - nem tévedek el, mindenre jól emlékszem, de ez nem sokat segít abban, hogy megtaláljam Davidet - megtalálom Davidet.

Megtaláltam. A Jeremy szobájához legközelebb esõ vendégszobában volt, és éppen az öccséhez vágott minden ruhadarabot, amit a jelek szerint eredetileg a bõröndjébe szánt volna.
- Merlinre, te gyökér, Mrs. Carter már a hét elején megkért, hogy vidd le a szennyesed, mi a francot csináltál azóta? Persze, odaadom ezt is, meg ezt is, meg ezt a vackot is, hogy ne pucéran kelljen jönnöd holnap az állomásra, de könyörgöm, nõj már fel! Az agyamra mész, nem igaz, hogy…;
- Zavarhatok, srácok? – kopogtattam be bátortalanul a nyitott ajtón.
- MED! - Benjy arcán õszinte mosollyá szélesedett a szemtelen vigyor, amivel eddig a bátyját bosszantotta, és bár kinõtt már az ilyesfajta szeretetnyilvánításból, minden figyelmeztetés nélkül csapott a hóna alá, hogy megölelgessen. Eszméletlenül sokat nõtt a nyáron, és annak ellenére, hogy idegenül mozgatta hosszú végtagjait, láthatólag nem küszködött az ilyenkor szokásos kamaszbajokkal. Minden volt, csak esetlen és bizonytalan nem. – Egy nap még feleségül foglak venni, Meredith Field, figyeld csak meg, úgyhogy zavarj nyugodtan, szelídítsd meg a vén, kibírhatatlan oroszlánt, én már itt sem vagyok! – Az volt az egyetlen szerencsém, hogy fel voltam készülve a váratlan puszikra, így a tenyeremet nyálazta össze. Becsületére legyen mondva, aztán hagyta, hogy a pulcsijába töröljem.
- Persze, már menekül is…; Olyan lusta, mint a disznó, és még csak a letolást sem képes elviselni, rohan minden szentbeszéd elõl…;
- Tulajdonképpen most határozottan jól tette, mert ma már õ a második, aki megkéri a kezem, és kezdek kicsit morcos lenni. – Csak viccnek szántam a dolgot, de úgy alakult, hogy David nagyon is komolyan vette, és abbahagyta a pakolászást, hogy a szemembe nézzen.
- Black!? – mordult fel.

Mondhatni hálás voltam azért, hogy végre nem kerüli a tekintetemet, de azért rosszul esett hangjában bujkáló sértettség.
- Uramisten, dehogy – vágtam rá mégis könnyedén, mert végsõ soron békülni jöttem. Nem mintha össze lettünk volna veszve, de voltak dolgok, amiket tisztáznunk kellett, és szerettem volna még az új tanév kezdete elõtt megtenni. – Rickkel futottam össze az elõbb, amikor ideértem. Illetve azzal a fura hippivel, aki Roderick Carter alakjában mászkált az ajtó elõtt. Elég…; döbbenetes találkozás volt.
- Nekem mondod? Két hónap alatt sem tudtam megszokni, szinte hiányzott a kiszámíthatatlan, primitív bunkó. Egyébként minek köszönhetem a látogatásodat?
- A gyilkos pillantásaidnak, és annak, hogy Flame ma nálunk teázik, én pedig gyáva vagyok, és még nem tudok mit kezdeni a testvérhelyzettel.
- Ja, igen. Shirley mesélte, hogy…; – Ebben a pillanatban jött rá, hogy éppen cseverészik velem, és a jelek szerint nem örült a felfedezésnek, mert elhallgatott, és tüntetõen fordult újra a bõröndje felé.

Arra jutottam, eljött az ideje, hogy magára hagyjam az ajtófélfát, és bízzak a múlt századi építészekben, hátha a támaszkodásom nélkül sem dõlnek össze a falak. Figyelmen kívül hagytam David felszisszenését, és helyet foglaltam a falatnyi helyen, amit a csomagok hagytak az ágyon.
- Pont az a bajom, hogy Shirley mesélte – mondtam, alighogy besüppedt alattam a matrac. – Nem beszéltél velem egész nyáron, és nem jöttél el a nagy randira sem.
- Agatha nem ért rá.
- Nadine sem volt ott, és Remus is egyedül jött, nem lógtál volna ki a sorból.
- Úgy hallottam, nélkülem is volt elég kínlódás, úgyhogy nem bánt túlzottan a dolog. – Hátat fordított, és az éjjeliszekrényében kezdett el kotorászni, nyilvánvalóan mindenféle cél nélkül.
- Ha arra gondolsz, hogy Regulus és Sirius tízpercenként rádöbbent, hogy civilizáltan társalognak, majd ennek örömére rögtön ordibálni kezdett egymással, akkor tényleg nem unatkoztunk. De nekem hiányoztál – tettem hozzá, hátha ez oldja a feszültséget.
- Kösz. – Most már meg sem próbált úgy tenni, mintha dolga lenne, csak leült a szekrényre, és meredten elbámult mellettem.
- David, haragszol rám?
- Szerinted?
- Szerintem igen. Csak nem igazán értem, hogy miért.
- Hát, azt én sem – mondta kis hallgatás után, majd két nagy levegõ és egy szusszantás után folytatta. - Merthogy valójában nem is haragszom, csak…; bosszant az egész, tudod? Egy díjnyertes ökör vagyok, komolyan, mert szerintem még Shirleynél is elõbb láttam meg, hogy mi lesz ebbõl a Black-ügybõl, esküszöm, már akkor leesett, mikor elõször bemutattad nekünk, és most mégis úgy érzem, átvert az élet azzal, hogy ennyire…; igazi lett az egész, tudod? Az Eskü, meg a nagy szerelem…; Egy csomószor azt hiszem, tudom kezelni a dolgot, de igazából egyáltalán nem megy.
- Oké – kezdtem óvatosan. - Ezt talán meg is tudnám érteni, ha…; például…; például, ha rám néznél végre, a fenébe is! – Nem akartam, de elszakadt a cérna, és nem mozdultam el ugyan a helyemrõl, de elég csúnyán rákiabáltam. – Bocs – motyogtam azonnal, bár nem bántam, mert David bólintott, és letelepedett velem szemben a szõnyegre. – Szóval…; David, én próbálom megérteni a te helyzetedet, az érzéseidet meg ilyesmik, de teljesen ellentmondásos vagy! Legutoljára, amikor szóba került a te és én, akkor áldásodat adtad rá, hogy Martin Schrieberrel járjak, és megnyugtattál, hogy jól vagy, rám szóltál, hogy ne aggódjam már agyon magam miattad és mások miatt, én…;
- Az könnyû volt, mert tudtam, hogy nem szereted – szólt közbe.
- Nem tudom, hogy segítsek neked, David – feleltem tehetetlenül. - Én nem tudok mit kezdeni még egy ilyen mosolyszünettel, érted? Van elég gond és baj az életemben anélkül is, hogy az egyik legjobb barátom alkalmanként minden átmenet nélkül megutáljon. Mit csináljak, hogy ne legyen ez az egész ilyen bizonytalan? Ne legyünk barátok?
- Merlinre, dehogy! – kerekedett el a szeme. – Amikor azt mondtam, jól vagyok, és nem kell velem foglalkoznod, komolyan gondoltam. Az elõbb az áldásos részrõl beszéltem. És most sem akartam duzzogni, holnap a suliban odamentem volna hozzád meg minden, csak…; Nem kell, hogy segíts, csak majd adj idõt néha, hogy magamon segítsek, mint most a nyáron is.
- Jó volt, hogy nem voltam? – kérdeztem kicsit megbántottan.
- Egy kicsit igen, egyébként pedig nagyon nem, mert általában elég vacakul éreztem magam anyuék miatt. Mármint…; szóval tudod. És hát elég jó barát vagy, és néha nagyon hülye érzés volt, hogy nem szólok hozzád a hoppanálási tanfolyamon, és gyakorlatilag nem hagyom, hogy a barátom legyél, miközben kellenél.
- Most már hagyod?
- Ideakaszkodtál a nyakamra, most már muszáj – vigyorodott el.
- Akkor a jövõben is ez lesz a taktikám. Egy percig sem hagylak nyugton.
- Csak, ha kérem – tette hozzá komolyan.
- Csak, ha kéred – bólintottam.

~o~


Másnap a King’s Crosson olyan parádé vett körül, hogy azt hittem, sosem jutok fel a vonatra. Amikor azt mondom, a teljes családom kikísért a pályaudvarra, akkor nem hazudok, még úgy sem, hogy a nagynénémék tulajdonképpen a saját lányuk miatt jöttek el. A szüleim óriási lelkesedését egyébként maximálisan megértettem és osztottam, mert azok után, amin a kapcsolatunk keresztülment, néha igencsak nehezen álltam meg én is, hogy ne töltsem velük minden Regulus-mentes szabad percemet, de hogy mit keresett velük Nagyi és Nagyapa vagy éppen a Vérmániás Hölgy, arra már ötletem sem volt. Fõleg, hogy mind a hármójuktól tisztességesen elbúcsúztam, miután hazaértem Davidtõl, és engedelmesen elpakoltam az útravaló sütiket és aranyvérû tanácsokat is. Nem panaszkodom, megbirkóztam a pluszölelésekkel, de azért nagyon-nagyon különös volt az egész, mintha legalábbis a vesztembe rohannék, és nem csak bentlakásos iskolába.

Egyes-egyedül Flame-mel nem tudtam mit kezdeni, ezzel azonban õ is így lehetett, mert egy esetlennek induló, de végül igazán testvérivé olvadó ölelésen kívül nem nagyon szólt hozzám, és még csak nem is integetett, amikor a vonat végre kigördült a pályaudvarról. De az intés feleannyira sem hiányzott, mint az aprócska alak, aki minden egyes évben hosszú perceken át futott a vonat mellett. Az egy olyan nap volt, az az a nap volt: a nap, amikor lehetetlen volt megkerülni a hiányát, mert az arcomba ordított, és a szívembe markolt. De nem sírtam, csak Regulus vállára hajtottam a fejem.

Az utazás a szokásos mederben, a Tekergõk hiányában teljesen eseménytelenül zajlott, és amint leszálltunk a roxmortsi peronon, az idõ hipogriffszárnyakon repült tovább.

A beosztásnak egy szempillantás alatt vége lett, és az egész Hollóhát megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor Jillian Pottert a Griffendélbe osztotta a Süveg, és nem minden lében kanál unokatestvére, Jonathan mellé, a mi házunkba. Még nekem is hatalmas kõ esett le a szívemrõl, pedig a felállás kicsit megnehezítette a Jamesnek tett ígéretem teljesítését. Végül azonban arra jutottam, hogy egy mozgékony kiskamaszt huszonnégy órában szemmel tartani amúgy is lehetetlenség (bármit is állított James), és a rendszeres ellenõrzésnek kiváló eszköze lesz a hagyományos pénteki konyhalátogatás, amit a Tekergõk nélkül összeszorult szívvel vártam ugyan, de ahogy az ilyenkor szokás, csupa boldog pillanatot hozott a hatodévembe. A hatodévembe, ami sok szempontból csonkának indult, ám végül csak egy dolog számított benne: a halálfalóság vállunkról lehulló terhe. Regulus ugyan kapott néha különös üzeneteket, hogy nyomozzon sosem látott roxfortos diákok és a családjuk után, de ezek az apró küldetések semmik voltak ahhoz a sosem múló aggodalomhoz képest, amit nyáron átéltünk. Voldemort keze megakadt Dumbledore védõhálóján, és ez négy csodálatos hónappal ajándékozott meg minket, ami alatt vígan élhettük a normális tinédzserek életét. Így hát a legjobb formámban, tökéletesen kiegyensúlyozottan indultam el az igazgató irodája felé december tizenötödikén, a tizenhetedik születésnapom reggelén, hogy a Minisztériumba utazzak, és letegyem a hoppanálásvizsgámat. Legfeljebb két órám volt az ügyre, utána ugyanis eget rengetõ ünnepléssorozat várt rám; hasonló ahhoz, amit David, Jeremy és Shirley nagykorúságakor már végigcsináltam. Ezúttal persze egészen más érzésekkel töltött el a gondolat, hiszen nem a szervezõi oldalon vártam izgatottan az ünnepeltet, hanem én magam voltam az, és tudtam, hogy a barátaim ki fognak tenni magukért. Tulajdonképpen már az is elég nagy ajándék volt, hogy tegnap titkos megbeszélésen kaptam rajta Regulust és Davidet. Még Caitlin hangja is órákon át duruzsolt az eseményrõl: Medy, ha ezek ketten együtt dolgoznak valamin, akkor mind meghaltunk, és ez már a mennyország. A te való életed mikor volt utoljára ilyen bosszantóan idilli, hm? Felháborítóan boldog vagyok!

Az emléktõl még most is vigyorognom kellett, és az örvendezés olyan feltûnõre sikeredett, hogy állandó kísérõm, Regulus Arcturus Black oldalba is bökött.
- Mit vigyorogsz, bolondgomba?
- Kikérem magamnak, egy kiskorú ne beszéljen velem ilyen hangon! – ugrottam a nyakába, majd amikor a bocsánatomért esedezett, kegyesen hagytam, hogy egy teljes folyosón át cipeljen vezeklésképpen. – Oké, most már letehetsz, még a végén nem marad energiád a meglepetés bulimra.
- Fogalmam sincs, mirõl beszélsz – csókolt meg vásott mosollyal, és gyanúsan nagy lendülettel indult tovább, még a kezem is majdnem kicsúszott a szorításából.
- Mondta a kiskorú a mindentudó, bölcs felnõttnek…;
- Egyedül az vigasztal, hogy már csak áprilisig kell hallgatnom ezt a szörnyûséget, ami mellesleg borzalmasan gyerekes, bogaram.
- Muhaha – feleltem a vállát lökdösve, mire megforgatta a szemét, és a fogai között szívta be a levegõt, ami pontosan úgy hangzott, mintha azt mondaná: Sssz. Ettõl szokás szerint erõt vett rajtam valami boldog meghatottság, és minden felnõtt komolyságommal hozzátettem: - Én is téged. Ezért, és csakis ezért nem faggatlak tovább a születésnapomról, hanem inkább érdeklõdöm, mi zajlik mostanság az életedben.
- Azokban a másodpercekben, amiket véletlenül nem veled töltök? – nevetett fel.
- Pontosan. Kezdhetnéd azzal, milyen érzés egy célért munkálkodni a barátaimmal, mennyire tesz boldoggá, hogy az elmúlt hónapokban eltûnt minden fenntartásuk veled kapcsolatban, és valóra vált a gyerekkori álmod, hogy a csapat teljes jogú tagja légy…;
- Majd este nyilatkozom.
- Áhá! – csaptam a kezére diadalittasan. - A bulim után, igaz? Haha! – Furcsa pillantással mért végig, amitõl csak még inkább vihognom kellett. - Oké, belátom, hogy cseles voltam. Akkor csak mesélj. Akármirõl.
- Az a helyzet, hogy van valami, amitõl még jobb kedved lesz, ha ez lehetséges egyáltalán – kezdte gonosz elégedettséggel a hangjában. – Felkészültél?
- Viccelsz? Gyerünk, ki vele!
- Rabastan nõsülni fog! – Ettõl aztán megtorpantak vígan ugrándozó lépteim.
- Tessék?
- Emlékszel, említettem a múltkor, hogy panaszkodott rám Rodolphusnak. – Aminek ugyebár semmi értelme nem volt, mert Regulus dühe teljesen lecsillapodott, mióta tudomást szerzett a kis fiaskómról Rabastannal; többé nem próbálta megátkozni, nem áskálódott ellene, sõt, nem csinált az égvilágon semmit. Keresztülnézett rajta, és legfeljebb annyit foglalkozott vele, mint a cipõjére ragadt kosszal…; az persze igaz, hogy Rabastan is tudta, mit jelent ez a közöny Regulusnál. Azon sem csodálkoztam volna, ha halálra rémül tõle, mert én néha komolyan féltem; sosem láttam még, hogy Regulus ennyire mélyen gyûlölt és megvetett volna valakit. Soha. – Rod elmondta Bellának, aki elmondta nekem, és valahol a kommunikációs folyamatba bekerült egy újabb személy is: maga a Nagyúr.
- Na neee.
- De bizony. Jobban járt volna a kis pondró, ha befogja a száját, mert az még hagyján, hogy Bella és Rod a mi oldalunkra állt az ügyben, és óriási patáliát csapott Rabastan mocsokságai miatt, de a Nagyúr is inkább pártolt téged, reménybeli õhalálfalósága, mint egy homoszexuális bérencet, akinek a másságát egyébként is rettentõen illetlennek találta. Pazarolni az arany vért? Még mit nem. Úgyhogy nyáron el kell vennie Brittany Burke-öt, és helyes kis tisztavérûeket nemzeni vele.

Szinte a levegõ is a torkomon akadt, és a beálló csöndben tisztán hallottam a saját szívverésem. Azon kaptam magam, hogy hitetlenül tapogatom a saját arcomat, mert a kegyetlen grimasz, amely valahonnan odatolakodott, olyan idegenül hatott rajtam; a következõ pillanatban Regulus érintése elõl is elhátráltam. Úgy éreztem magam, mint egy kárörömbõl és jeges gyûlöletbõl faragott szobor, amit nyakon öntöttek tucatnyi elfeledett, féltékeny és gyilkos gondolattal.
- Med? – Regulus felvette azt a jó tulajdonságomat, hogy a beszédes távolságtartás esetén egyszerûen nem hagyta magát, nagyon is jelen akart lenni, úgyhogy a derekamnál fogva magához húzott, és próbált a szemembe nézni. – Ugye tudod, hogy Brittany és én…; hogy az csak olyan volt, mint te meg Schrieber. Ugye tudod?
- Nem – vágtam rá. – Nem, mert te lefeküdtél azzal a perszónával.
- Azt hittem, azért nem beszéltünk eddig errõl, mert érted. Mert már nem számít, mert akkor sem számított, mert…;
- Nem – ismételtem olyan szelíden, ahogy csak a gonosz maszkom engedte -, persze, hogy nem számít, én most nem elszámoltatlak vagy ilyesmi, hanem…; A fenébe is,van egy kis igazság a földön. Ezek ketten megérdemlik egymást. Igen. Pontosan azt kapják, amit megérdemelnek.
- Megijesztesz – mondta õszinte aggodalommal, és öntudatlanul elkezdte lesimogatni az álarcomat. Álarc? Medy, ez te vagy. Most ez a bosszúálló angyal vagy, aki örül mások szenvedésének. Medy, fel kell ébredned.
- Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd.
- Nem teszek úgy, de nem fogom véka alá rejteni, hogy aggódom, ugyanis azzal a felemmel értem, amit utálok magamban. És az ég óvjon minket, ha te egy perccel is tovább maradsz ilyen, Med.

Az ég óvjon minket attól, hogy Keara légy.

Olyan volt, mint mély álomból ébredni: küzdöttem a valósággal, de végül visszatértem, és szégyelltem magam, és…;
- Ne várd, hogy sajnáljam õket. Különben is azért mondtad el, mert tudtad, hogy örülni fogok neki, nem?
- Igen, de nem…; nem így. Ijesztõ volt. Nem tudom…; nem tudom, mit vártam tõled. Siessünk, jó? Nem akarsz lekésni a jogsidról.

Némán bólintottam, és próbáltam visszatalálni magamhoz, miközben azon gondolkoztam, létezek-e még a buborékon kívül, vagy a dolgok, amik velem történtek, visszafordíthatatlanul eltorzítottak bennem mindent. Az imádság erõtlennek tûnt és bizonytalannak, így végül csak hálát adtam, hogy a buborék létezik, és Regulus fogja a kezem.

~o~


Feszült csöndben ültünk az asztal körül, és egyikünk sem nézett az üresen ásítozó, párnákkal magasított szék felé – az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nem Caitlin ordító hiánya okozta a szótlanságot; azt csak annál inkább túl akartuk volna kiabálni. Nem, a helyzet egyszerûen az volt, hogy se a szüleink, se mi magunk Flame-mel nem tudtunk mit kezdeni az új felállással. Karácsony ide vagy oda, pár hónapja még elképzelhetetlen lett volna, hogy gyilkos pillantások nélkül tartózkodjunk egymás közelében akár egy percig is, most pedig néha még egymásra is mosolyogtunk.

Tulajdonképpen még mindig bizonytalan voltam vele kapcsolatban, és nem tudtam eldönteni, hogy bosszant vagy imponál a története. Azért rabolta el Caitlint, hogy megmentsen engem? Elhiszem. De mi van az elõzõ évekkel, azzal a sok utálkozással és veszekedéssel? Nagyon nehéz volt bíznom benne, szükségem lett volna még valamire, ami meggyõz arról, hogy szeret, bármilyen bután is hangzik ez.

Végül pedig ott lappangott kettõnkben az elõzõ karácsony emléke, az akkor még Daphne néven futkosó Keara, aki arról panaszkodott a könyvtárban, hogy szeretne megölni engem, de a nagyok nem hagyják…; Flame akkor is megmentett engem, egy ideje már ezt is tudtam. De valóban kockáztatta az életét vagy csak mindketten túlreagáltuk a veszélyt?
- Hogy-hogy nem hoztad a barátnõdet? – bukott ki belõlem, és szinte reflexszerûen rászegeztem Flame-re a villámat.

Felvonta a szemöldökét. - Rossz kérdés.
- Ó. Hát persze. Nem is volt a barátnõd, igaz? Csak…; - Nagyon is testvéri volt a szigorú pillantás, amit rám vetett, de azért még rendreutasító, szóval engedelmesen elhallgattam. – Khm. Oké, valaki más jön, tõlem ennyi telt. Apu, kezdeményezz társalgást, te vagy a családfõ meg minden.
- Mesélhetnél a szülinapi zsúrodról – mosolyodott el kicsit kínlódva, de látszott rajta, hogy õszintén érdeklõdik, úgyhogy örültem, hogy oldhatom a hangulatot a történettel.
- Csak a híre jutott el ide?
- Az is csak tegnap – legyintett anyu, majd felém tolta a sültes tálat. – Közben azért egyél is, rettentõen sovány vagy.
- Ó, akkor gondolom Tara néni mondott valamit, aki Shirleytõl tudja, aki a világ legjobb rendezvényszervezõje. Komolyan.
- Nocsak – nevette el magát apa, mire büszkén kihúztam magam.
- Eeegen. Szóval az úgy volt, hogy amikor visszaértem a hoppanálási vizsgámról, ami természetesen elsõre sikerült, nem úgy, mint egyeseknek, igaz Flame? Na, tehát arra számítottam, hogy amint beteszem a lábam az iskolába, bekötik a szemem és elcipelnek valami eszméletlen jó helyre, mint ahogy szeptemberben csináltuk Daviddel, mert õszintén szólva nem néztem ki belõlük, hogy elõállnak valami újjal, és az a meglepetés buli volt a legrégebben, de nem így történt, mert még csak Regulus sem volt ott a kõszobor lábánál. Az addig rendben van, hogy közvetlenül a vizsga után elmehettem veletek sütizni, de hogy a családom után Dumbledore legyen az elsõ, aki gratulál nekem? Pff. Így hát kissé csalódottan baktattam végig a folyosókon, ahol aztán tényleg senki nem próbált elrabolni, és férfiasan bevallom elég sértõdötten törtem be a Hollóhát-toronyba, hogy átöltözzek, de ez mintha fel sem tûnt volna az embereknek. Jeremy elsõ mondata az volt hozzám, hogy „Rá akartuk venni Dumbledore-t, hogy születésnapod alkalmából idehoppanálhass, de nem nagyon csipázta az ötletet, úgyhogy nem is szóltunk. Meg amúgy is megbuktál, nem?” Mindezt ráadásul úgy, hogy aznap még csak nem is találkoztunk, mert már kora reggel Nadine-nal nyalakodott valahol, szóval úgy illett volna, hogy egy „Boldog szülinapot!”-tal indít, de nem. Kicsit felkaptam a vizet, és rettentõen felnõttesen feltrappoltam a szobámba…; ezt úgy értsétek, hogy közben végiggyalogoltam Jeremy, David, Shirley és még szegény Jonathan Potter lábujjain is dühömben, aztán bezárkóztam a fürdõszobába. Merthogy ugye rémesen csalódott voltam.

Egy percre meg kellett állnom, mert az én, hozzám hasonlóan érett családom sírva nevetett rajtam. Lehet, hogy ismerõsen cseng nekik a dolog?
- Mehet tovább? Most jön a java…; Tehááát magamra csaptam a fürdõszobaajtót, és…; és akkor hirtelen még a szám is tele lett konfettivel, és a fürdõkád tele volt az ajándékaimmal! Az ajtó túloldaláról, a lányszoba felõl pedig azt kiabálta az én hímnemû, mardekáros barátom, hogy csak akkor engednek ki, ha kitalálom, melyik ajándékot kitõl kaptam, mert õk nyilván nagyon ismernek engem, itt az ideje, hogy én is bebizonyítsam. Ja, és amúgy gratulál a jogsimhoz, nagyon-nagyon büszke rám, és…; na, itt szakította félbe egy egész tömeg ordítása. A durva az volt, hogy tisztán kihallottam belõle Sirius és James hangját, akik ugye már elballagtak. Összesen fél órámba telt egyébként a feladat megoldása, és csak azért tartott ennyi ideig, mert eszméletlenül sok ajándékot kaptam. És természetesen bekötötték a szemem, amint kiléptem az ajtón, és – itt elpirultam mindenféle más emléktõl –, lecipeltek az egyik használaton kívüli tanterembe az alagsorba, ahol természetesen még sohasem jártam, és az egész fel volt díszítve, és Merlinre, az egész valami hihetetlenül és elmondhatatlanul fantasztikus volt. Ott volt az összes barátom, még a Tekergõk és Lily Evans is, egy légtérben Regulusszal és néhány kedvesebb mardekárossal, akikkel Regulus révén lettem jóban, és egyetlen rossz szó sem hangzott el, mindenki együtt nevetett és ünnepelt…; Életem egyik legszebb napja volt.

Nem tudom, hogy esett, de a következõ másodpercben két oldalról öleltek a szüleim, és a hajamat áztatták a könnyeik.
- Hála Istennek érted, Meredith – mondták.
- Hála Istennek – ismételte Flame õszinte egyetértéssel, pedig nem is volt vallásos, és akkor már én is sírtam, és hirtelen felindulásból átnyúltam az asztalon, hogy megfogjam Flame kezét, és tudtam, hogy mind egyre gondolunk: minden szörnyûség ellenére ez életünk egyik legszebb napja. Nem tökéletes, de olyan soha nem is volt, vagy talán csak akkor, amikor nagyon kicsik voltunk Flame-mel, és minimum háromszor döntöttük fel a karácsonyfát szaladgálás közben. Egyszer még fel is gyújtottuk. Azóta mindig hiányzott valami, de azért a maga módján gyönyörû volt mindig a karácsony. Mint most is. Pedig valaki nagyon hiányzott. Ezért pár perccel késõbb már nem is az örömtõl sírtunk, hanem Érte, és a pillanat elszállt, és már nem a boldogságtól éreztük, hogy egy család vagyunk, hanem a közös fájdalomtól. De valahogy ez is békésen kötött össze minket, és a gyötrõ érzés mögött ott lapult az összetartozás mosolya. Igen, egy család vagyunk.

- Megyek, behozom a süteményt. – Anya bontakozott ki elõször a nagyölelésbõl, és olyan buzgón törölgette a szemét, hogy attól féltem, út közben nekimegy az ajtófélfának, így hát magától értetõdõen felpattantam én is, hogy segítsek, de leintett. – Maradj csak, szükségem van néhány percre…; van egy kis meglepetésem. Olyan rövid ideig voltál itthon a szülinapodon, hogy elmaradt…;
- Torta! – visítottam fel, mint egy hároméves, anya pedig csak somolygott, és ott hagyott minket. - Tizenkét éves korom óta dobozból eszem a tortámat a szülinapomon – magyaráztam a kuncogó apának és a szkeptikus mosolyú Flame-nek -, és Jeremy eddig majdnem mindig felfalta az egészet, David pedig egyszer rá is ült. Végre egy igazi, gyertyaelfújós, tányérról evõs torta…; Tessék átérezni a dolog színtiszta eufóriáját!

Apu már éppen nekifogott volna a színpadias lelkendezésnek, amikor éktelen csörömpölés hallatszott a konyha felõl. Aztán magától kinyílt a bejárati ajtó, és a jeges decemberi szél egészen az étkezõig futott; elaludtak a gyertyák az asztalon.
- Francba – kapott a fejéhez Flame, majd bûnbánó pillantást vetett apára. – Mondtad, hogy nyomjam fel egy kicsit a kilincset, mert meg kell majd javítani, de ugye késésben voltam, és elfelejtettem.
- Ennyi idõ alatt már be is csuktad volna, te észlény – felelte apu, majd a bátyám felé hajolt, és barackot nyomott a feje búbjára, mint egy ötévesnek. – Eredj, intézkedj.
- Én addig megnézem, mi van anyával – tápászkodtam fel megint, elnehezedve a lakomától. – Bár meggyõzõdésem, hogy csak nem lát a könnyektõl és levert valamit a pultról, azért jobb utána járni az ilyesminek. Múlt héten olvastam a Hírverõben, hogy piacra került egy sorozat harapós teáskészlet, és ha jól láttam, Noble nagyitól egy halom csészét kaptatok idén is…; - Ezzel pedig én is kiérdemeltem egy méretes barackot. Elhajolhattam volna elõle, de hát tizenhét évesen hányszor adatik meg az ember lányának az alkalom, hogy igazi gyerekként kezeljék?

Idiótán szökdécselve nyitottam be a konyhába, és kis híján pórul is jártam, mert megtántorodtam valami híg, ragacsos dolgon, és ha nem csúszok rajta egészen a pultig, biztosan elvágódtam volna.

A konyha anya felségterülete volt, vagyis õ takarította, és már a nyelvem hegyén is volt a cukkolás, amikor lenéztem a padlóra, és rájöttem, hogy amin végigkorcsolyáztam, az vér. Az édesanyám vére.

A vörösben pompázó konyhakés alig egy ujjnyira volt a pultba kapaszkodó kezemtõl, mintha nekem készítették volna oda. Átfutott a fejemen a gondolat, hogy meg kellene ragadnom, hátha itt van még a támadó, és valamivel meg kell védenem magam, mert a pálcám odafent van a szobámban, de a testem iszonyodva hátrált el; el a késtõl, el a padlón heverõ, mozdulatlan testtõl, el az anyukám kezei között szétkenõdött születésnapi tortától…; Még égtek a gyertyák. Pontosan hét darab a tizenhétbõl.
Alig kilenc napja volt a hetedik születésnapod, ugye, Caity?

Mire visszabukdácsoltam az étkezõbe, már rekedt voltam a sikítástól.

- Apu! Apu, segíts, apu gyere gyorsan, apu…; nem. Nem. Nem-nem-nem-nem-nem! Nem!

Az édesapám nem vérzett, de az asztalra borult, bele a tányérjába, amit máskor sohasem tett volna, a tekintete pedig üvegesen meredt a könyvespolcra, ami az étkezõt a könyvtártól elválasztotta. Az ujjai szinte szeretettel nyúltak a soha többé nem mosolygó pillantás irányába, ebbõl tudtam, hogy fel kellene néznem, és követnem az utolsó jelet, az utolsó érinteni akarást, az utolsó…; De éppen, mert az utolsó volt, képtelen voltam felemelni a fejem.

- Mindjárt vége, kicsi Medy – szólított meg a hang, ami elvett tõlem mindent. A szörnyeteg, aki ma végleg megölte a húgomat.

Szinte hálás voltam a szavaiért, de nem akartam, hogy lássa, mert tudtam, hogy akkor nem ölne meg. Pedig meg kellett tennie, mert nem maradt már senkim, senkim a világon…; Hagytam, hogy a könnyek végigszántsák az arcomat, mielõtt a szemébe néztem volna, engedtem neki, hogy felfalja a fájdalmamat; azt akartam, hogy azt higgye, gyõzött, azt akartam, hogy gyõzzön még ennél is jobban, és végezzen velem is, mert végzett már úgyis, ellopott már mindent.

Valamirõl megfeledkeztél – súgta egy hang, ami nagyon is az enyém volt. Igen, egy érzésrõl…; a bosszúságról. Hogy lehet ez a förmedvény, ez a gyilkos ennyire biztos magában? Miért nem feltételezi, hogy harcolni fogok? Mindjárt vége? Miért lenne? Miért ne történhetne csoda?

De nem a csodáról feledkeztem meg, hanem Flame-rõl. Pedig õ nem feledkezett meg rólam, mert a vállaimat rázogatta, még meg is pofozott, és újra meg újra kábító átkot lõtt a szõnyegen végignyúlt szörnyetegre.
- Nem lesz örökké eszméletlen, ugye te is tudod? – sziszegte az arcomba, és igen, igen tudtam.
- Mit tegyek? – kérdeztem teljesen éberen. Az került a legtöbb energiámba, hogy ne csodálkozzam rá saját magamra. Honnan van ez a józanság? Honnan van ez a tettrekészség? Édes Istenem.
- Menj a lehetõ legbiztonságosabb helyre, ahol biztosan nem keresne, ahová sosem tenné be a lábát…; - Karon ragadott, úgy vonszolt az ajtó felé, és ebbõl tudtam, hogy mégsem vagyok teljesen rendben. Ragadt a cipõm talpa. – Sõt, az a legjobb, ha olyan helyre mész, ahol még sohasem járt, világos? Mert nagyon dühös lesz, Med, és amikor igazán õrjöng, nem gondolkodik. Órákig fog kutatni utánad, még akkor is, ha most rögtön szólok a Nagyúrnak, hogy állítsa le. Amikor rájöttem, hogy itt van, azonnal jeleztem a családtagoknak, hogy rejtõzzenek, mert náluk fog keresni, de ahhoz, hogy tényleg biztonságban legyenek, el kell tûnnöd. Most.
- És te? – csúszott ki a számon.
- Kimagyarázom, nem fog bántani.
- Szórakozol velem? Most ölte meg…; Flame, az elõbb végzett…; - Sötét foltok táncoltak a szemem elõtt, és csak a szorítása tartott egyben.
- Nehogy nekem itt omolj össze! – pofozott fel megint. - Ne engem félts, menj már!
- Azt akarom, hogy velem gyere. – Fogalmam sincs, mi ütött belém, a bátyám értetlenkedése az enyém is volt, mégis…; - Nem megyek el nélküled.
- Megbolondultál? Te most meg akarsz engem menteni?
- Te kezdted!
- Együtt túl veszélyes – felelte összeszorított szájjal, majd kilökött az ajtón, és kilökött a kerítésen is. – De megígérem, hogy én is menekülni fogok, csak tûnj már el!

Egyetlen hely volt, ahová mehettem, és ahogy megfordultam a sarkamon, hogy elnyeljen a sötét alagút, már tudtam, hogy ez minden, ami maradt. Nem volt mosoly a szám szélén, nem volt nevetés az ajkamon, nem volt egyetlen boldog gondolat sem a fejemben, mert nem voltak már szüleim sem, akiktõl ezeket kaptam. És most már biztosan tudtam, hogy nincsen húgom sem, és többé nem is lesz soha.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.