efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Nem futhatsz el


/Futás…; Még a régi szép idõkben, mikor elmentem egy mugli gimnázium mellett, hallottam, ahogy a tanár ezt ordítja: „Azért kaptad a lábad, hogy fuss!”
Furcsa. Akkor elsiklottam felette, de mostanában gyakran eszembe jut. Valóban érdemes eszerint élni? Egyáltalán, érdemes élni?
A vicces az, hogy az Élet elõl is csak futni lehet. Fanyar humor.
De nem éri meg futni. Nem is tudnál. Mert van, ami elõl nem futhatsz el. Az Élet is ilyen. Vagy talán ilyen volt egykor. Keress valakit, aki tudja, érti ezt, és akkor te is megérted.
És akár hiszed, akár nem, minden más kérdésedre is megkapod a választ. Mert minden az Élethez kapcsolódik.
Tudod, miért? Mert Elõle semmi sem futhat el./



Kibontakoztam Sirius ölelésébõl és nekiláttam, hogy Caitlin rajzát a fejem fölé, az ágyam mögötti falra rögzítsem.

Mögém állt és nézte, ahogy dolgozom.
- Ne segítsek? – kérdezte.
- Kösz, nem kell, már készen vagyok – válaszoltam, és kifújtam az orrom.
- Jól néz ki – állapította meg Sirius.

Hátrébb léptem. Igaz, ami igaz, tényleg feldobta azt a falat: a folyó színe harmonizált a halványkék fallal…; De volt egy bökkenõ, amire Sirius is rálépett.
- Elég komor hangulatú…; Biztos ez kell ide?
- Most már biztos – bólintottam. Közelebbrõl megszemlélte.
- Ezt…; Õ rajzolta?
- Igen. Caitlin.

Szomorúan bólintott, jelezve, hogy megértette. Nem csak azt, amit mondtam, hanem azt is ami szavaim mögött rejtõzött. Hogy…; túlléptem önmagamon. Ez a legszebb kifejezés rá.
- Várj csak, Meredith! – intett közelebb. – Miért rajzolt volna ilyesmit egy öt éves kislány?
- Eredetileg nem így nézett ki.
- Hogy-hogy…;? Úgy érted…; - A döbbenet kiült arcára, értetlenül huppant le az ágyamra.
- Jóra gondolsz, a rajz a valóságot ábrázolja. – Fel-le járkáltam, hangomba szokatlan határozottság költözött. – Azt hiszem, Cait lenyúlta az üknagyanyánk-féle ceruzákat. Anya gondosan õrzi õket egy szekrényben, viszont…; aznap takarított. Caitlin nagyon ügyes, anyától könnyedén elvehette a dobozból.

Sirius bizonytalanul meredt rám.
- Figyelj, ezek a ceruzák nem átlagosak, a világon alig néhány ember van, akinél fellelhetõ a teljes készlet. Idomulnak a használójukhoz és átmásolják a rajzoló személyiségét a rajzba. Ez általában azt eredményezi, hogy a kép minden pontja mozog, de azt hiszem…; Caitlin még nem tud rendesen rajzolni, talán ez is közrejátszott ebben a különös jelenségben. De biztos nem volt elég…; Ötévesen már megtörténhet az elsõ önkéntelen varázslat, ugye?

Szólásra nyitotta a száját, de én választ sem várva folytattam.
- Igen, persze…; Ez lehet a kulcs. Cait varázsolt. Ezért most…; Te jó ég, Sirius, Flame nem tud errõl! A kezemben van a gyõztes kártya és õ teljesen tudatlan! Ez…;

Felmásztam Sirius mellé az ágyra és a kép elé térdeltem.
- Tisztán emlékszem az eredeti képre. Az elmozdulások koordináták is lehetnek…; De ez csak a mostani helyzetük felderítésére elég... Minden nap figyelnem kell a rajzot és akkor talán…;
- Öhm…; Meredith? – hallottam Sirius bátortalan hangját.

Hihetetlenül tettre kész lettem és talán túlságosan is bepörögtem. Ha Sirius nem állít le, lehet, hogy rögtön nekilátok a keresésnek, és szépen a vesztembe rohanok.

Lekászálódtam az ágyról, majd leültem mellé. Az ölébe húzott.
- Most végre láttam, mitõl hollóhátas egy hollóhátas…; Félelmetes volt, ahogy járt az agyad – dörmögte.
- Elhiszem – mosolyodtam el.
- Ráadásul a felét nem is értettem – folytatta. – Mi köze Flame-nek Caitlin eltûnéséhez? Mostanában túl sok kétértelmû megjegyzést hallok tõled a bátyádra vonatkozóan.
- Mindent idejében meg fogsz tudni, Sirius. De most beszélnem kell Shirleyvel – Felhorkant. – és el kell mennem a könyvtárba.
Felpattantam és az ajtó felé iramodtam, a hangja azonban megállított.
- Med…;
- Igen? – Megfordultam; Sirius arcán olyan zavarodottság ült, amit ritkán lehet látni, és akkor is csak a közelállóknak.
- Szóval…; Azt hiszem ez a nap is egy ok…; vagyis…; - Megköszörülte a torkát. Én pedig nagyon rosszat sejtettem…; - Meredith Field, gondoltál már rám úgy…; - Ismét elbizonytalanodott.
Úgy? A rémület vasmarokkal szorította össze a szívemet. Ha Sirius most szerelmet vall, az mindennek a végét jelentheti. Én nem…; Ha megteszi, kiugrom az ablakon.
- Szóval gondoltál már rám úgy, mint a testvéredre? – nyögte ki végül és igazán félve nézett rám.

Ez meglepett. Annyira rám tört a megkönnyebbülés, hogy mozdulni sem bírtam tõle, Sirius pedig tévesen értelmezte ezt.
- Tudom, hülye voltam, hogy felhoztam, bocs…; Csak már olyan régóta vagyunk barátok, és annyi mindent együtt éltünk át, hogy azt gondoltam, ez már több mint barátság…; De persze én megér…;
Odarohantam hozzá és megöleltem.
- Sirius, én mindig is úgy gondoltam rád, mint az én nagy és okos bátyámra.
- Ó…; komolyan? – Felkapott és megpörgetett. – Egyébként csak azért kérdeztem rá, mert már unom, hogy állandóan három néven kell szólítanom téged. Most itt a negyedik, ami csak az enyém!
- Pontosan mire is gondolsz? – vontam fel a szemöldököm.
- Sietned kell, nem, hugi? – pöckölte meg az orrom, mire elfintorodtam.
- Ez azt jelenti, hogy a ’kicsim’ törölve a listáról? – Nem hittem a csodában, de egy próbát megért.
- Semmit sem ígérek, kicsim – vigyorgott rám, majd egy szempillantás alatt magára kanyarította a láthatatlanná tévõ köpenyt.
- Ó, hogy én hogy utállak ilyenkor, Black!
- Ilyen helyzetben a ’bátyus’ kifejezõbb, kicsim…;
- Argh…;

~o~



Sirius bekopogott Flitwick professzor irodájába; ragaszkodott hozzá, hogy õ indokolja meg egész napos hiányzásomat. Más esetében felmerült volna bennem, hogy csak a saját alibije miatt csinálja, de biztos voltam benne, hogy újdonsült bátyámnak eszébe sem jutott, hogy õ ugyanúgy lógott az óráiról.

Szinte rögtön válaszolt is a professzor cincogó hangja. Megindultam befelé Siriussszal együtt, ám visszatartott.
- Maradj itt.

Elfintorodtam, de azért engedelmesen ácsorogtam kint a folyosón, miközben Sirius hosszadalmasan beszélgetett házvezetõ tanárommal. Rengeteg ismerõs haladt el mellettem, akik idegesítõ megkönnyebbüléssel nyugtázták üdvözlõ mosolyom.

Minderre rátett egy lapáttal, hogy Sirius és Flitwick már vagy fél órája beszélgettek rólam.
Majdnem ott tartottam, hogy rájuk töröm az ajtót, mikor végre-valahára kiléptek rajta.
- Viszlát, professzor! – köszönt el Sirius, és el is indult, nem zavartatta magát.
- Professzor, kérem, ne büntesse meg Siriust, õ csak miattam…;
- Ezt már megbeszéltem Mr. Blackkel – szakított félbe Flitwick. – Most menjen, mert lekési a vacsorát.
Bólintottam és Sirius után indultam.
- Ó, és Miss Field! – cincogta a professzor.
- Igen, tanár úr? – fordultam ismét felé.
- Ha lehetséges, holnap ne késsen az órákról – mosolygott. – Ha már Mr. Black ilyeneket mondott magáról…;
- Igyekszem, professzor. – Mosolyt erõltettem az arcomra, és elhatároztam, hogy megölöm Siriust.

~o~



A következõ nap katasztrófa volt. Azt kívántam, bár beteget jelentettem volna – hiszen így is úgy bántak velem.

Az elsõ óránk bájitaltan volt a mardekárosokkal, és én Caitlinen gondolkoztam, ezért figyelmetlenségbõl egy egész üveg békapetét tartottam az üstöm felé sárkányvér helyett.

A mellettem dolgozó Grint véletlenül meglökte a könyökömet, ekkor végre feleszméltem. és szerencsére reflexbõl lerántottam a földre a fiút. Az immár zöld színû fõzet beterítette a körülöttünk állókat.
- Merlinre, mit tudtak ezen az egyszerû bájitalon elrontani? – ordította magából kikelve Lumpsluck.

Rendbe tette a termet, majd a gyengélkedõre küldte a sebesülteket. Én Grinttel együtt épségben álltam fel a földrõl.
- Tudja valaki, ki okozta ezt a vegyi katasztrófát? – sziszegte a professzor, apró malacszemeit rajtunk jártatva.

Regulus Black sunyi mosollyal emelte fel a kezét.
- Tessék, Black! – reccsent rá Lumpsluck.
- Field és Grint volt az, tanár úr. – Hitetlenkedve meredtem rá. Regulus a barátom…; Hát õ a következõ, aki elfordul tõlem? – Grint meglökte Field kezét, a fõzet ezután robbant fel.
- Húsz pont a Mardekártól, Grint! – mondta a fiúnak a professzor. Az én tekintetemet érthetetlen módon kerülte.
- De professzor! – ellenkeztem. – Én fogtam meg a rossz hozzávalót, ráadásul a teljes kiszerelést! Augus nem tehet semmirõl, csak egy szerencsétlen véletlen volt. Ne a Marde…;
- Field, kísérje fel Blacket a gyengélkedõre – fordult el Lumpsluck.
- De…;
- A fenébe is, a fiúnak vérzik az orra! Siessen már, kisasszony!

Durván karon ragadtam Reget, és kivonszoltam a folyosóra.
- Nem akarsz megállni? - lihegte a fiú.
- Mondd meg nekem, Black, miért fogtad Grintre az egészet?
- Nyugodj már le, Meredith! – A vállamra tette a kezét, és teljes nyugalommal megállított. Nem úgy tûnt, mintha megviselték volna az események, és ezért rettentõen haragudtam rá. – Rühellem azt a férget. Szerintem te se bálványozod az éles eszéért...
Halványan elmosolyodtam; már meg is enyhültem, körül-belül két másodpercig tudtam igazán mérges lenni rá.

- De engem miért nem büntetett meg az a vén marha? – Tényleg értetlenül néztem rá, mire megvonta a vállát.
- Nem hiszem, hogy akarod, hogy kimondjam – dõlt mellém.
Bólintottam.
- Rohadtul idegesít, ha sajnálnak – nyögtem és fejemet a vállába vertem. Nem jajdult fel, volt gyakorlata.
- Ugyan, már…; - legyintett. – Lumpsluck egy szentimentális barom. McGalagony például biztos nem fogja ezt csinálni – vigyorgott rám.
- Hülye! – emeltem fel a fejem. Az arcunk egész közel volt egymáshoz…;
- Hiszen nem is vérzel! – kiáltottam fel.
- Lehet, hogy a hollóhátas fejednek nem tûnt fel, de Lumpsluck csak keresett valakit, aki eltávolít a terembõl, hogy ne kelljen megbüntetnie. Peched volt, Field. Thorntonnal is nagyon szemezett…;
Hasba ütöttem, de csak még szélesebben vigyorgott.
- Néha pont olyan vagy, mint a bátyád – sóhajtottam.

Egybõl leolvadt a mosolya.
- Na, ja, csak ezt õ nem veszi észre – motyogta.
- Sajnálom, Reg. Nem kellett volna…;
- Ki, ha nem te? Talán csak mi ketten tudjuk, milyen, ha az embert cserbenhagyja a bátyja. – Fájdalmas tekintete az enyémbe fúródott, barna szeme elsötétült, mikor a hátam mögé pillantott. – Már jön is az emlegetett szamarunk. Kerüld a robbantós helyzeteket, Field.

Sarkon fordult és egy szempillantás alatt eltûnt a folyosó végén.

- Fogalmam sincs, mit eszel rajta – morogta mögém lépve Sirius.
- Nem eszek rajta semmit, ódzkodom a kannibalizmustól. – Felhorkant. – Barátok vagyunk. Ennyi.
- Ez is bõven elég – dühöngött. – Az lenne a legszebb, ha össze is jönnétek…;
- Regulus nagyon is jól néz ki. – Döbbenten meredt rám. – De már harmadik óta bele van zúgva Shannon Morganbe.
- Középtermetû, fekete haj, fekete szem és griffendéles?
- Pontosan – lepõdtem meg. – Honnan tudod?
- Tudod, a határtalan memória…; De ha csak rajtad múlna, akkor? –Ismét komolyabb hangot ütött meg, az önelégült mosoly lekopott az arcáról.
- Nem – feleltem tartózkodóan.
- Ja persze – karolta át a vállam. – Az a szõke gyerek van a képben, ugye?
- Világosbarna – javítottam ki. – Sose szõkézz le egy hollóhátast.
- Oké, oké, de mi van kö…;
- Neked is szemet szúrt az a sok gyilkos pillantás, amit a rajongóid felénk küldenek mostanság? – váltottam gyorsan témát.
- Ne foglalkozz velük. – Lazának akart tûnni, de nem tudott átverni, a szemében árulkodón megcsillant az aggodalom. – Milyen órád lesz?
- Gyógynövénytan.
- Remek, akkor mehetünk együtt, nekem LLG-m lesz.

Elindultunk a kijárat felé.
- És a többiek? – kérdeztem.
- Remus számmisztikás, Peter mugliismeretes.
- James? – Elõre tudtam a választ. Kedvenc rúnamániás barátnõm…;
- Kettõt találhatsz – csóválta meg a fejét.
Felnyögtem.
- Teljesen megbolondult.
- Biztos fejére ejtették kiskorában – vigyorgott rám Sirius.

~o~



Gyógynövénytanon Bimba professzor szinte minden mozdulatomat pluszponttal jutalmazta, és mivel dupla óra volt, a Hollóhát homokórája jelentõsen gyarapodott. Ennek örültem, de a féltékeny pillantások egyre jobban zavartak.

Ebéd után felvettem Vector professzor zsebkendõjét, amit tíz ponttal hálált meg, a következõ számmisztika órán pedig játszottunk. Mindenki azt hiszi, hogy ez segít?

A napot átváltoztatástannal zártuk, itt telt be a pohár is.

McGalagony mellettem elhaladva megveregette a vállam, mire elképedt pillantást váltottam Shirleyvel.

Öt perccel az órakezdés után egy lány rontott be a terembe.
- Elnézést a késésért, tanárnõ! – zihálta Shannon.
- Tizenöt pont a Griffendéltõl, Miss Morgan! – csattant McGalagony hangja. – Üljön le!
Shannon a mi asztalunkhoz lépett.
- Leülhetek? – suttogta.
- Persze – feleltük kórusban Shirleyvel.

Elegem volt a kitüntetett figyelembõl. Ha már egy késésért is mínusz tizenöt pont jár, vajon mit kapok én, ha felrobbantom a professzor íróasztalát?

Megtettem.

McGalagony döbbenten meredt rám, majd egy intéssel rendbe hozta az asztalt.
- Az órámnak szentelje a figyelmét, Miss Field! – Ennyi, semmi levonás, még csak egy szokásosnál szigorúbb szemöldökráncolás sem. – Akkor ismételjük át az állati transzformációkról tanultakat…;

Felpattantam.
- Ne csináld, Meredith! – suttogta rémülten Shirley.
- Igen, Miss Field? – fordult felém ismét a tanárnõ.
- Kérem, professzor – kezdtem dühtõl remegõ hangon. – Órák után hívja össze a bûbájtan-terembe azokat a tanárokat, akik tanítanak engem!
- Mégis miért tenném? – értetlenkedett.
- Beszélnem kell magukkal! – feleltem szikrázó szemekkel. Nem túl szokványos kérés volt, a stílus, amiben pedig elõterjesztettem, nem volt a legudvariasabb, úgyhogy nem csoda, ha a diákok tátott szájal figyelték a jelenetet.
- Majd meglátom – dadogta.

Felkaptam a táskám, McGalagony hangja az ajtónál ért utol.
- Nem mehet el! Hiszen már tegnap is…;
- Küldjön büntetõmunkára – vetettem oda, és kiviharzottam a terembõl.

Pár sarokkal odébb megálltam, és a homlokomat a hûvös falnak nyomtam. Hatalmas hülyeséget csináltam, de úgy éreztem, ez az egyetlen megoldás. Ez így nem mehet tovább.

Lépteket hallottam. Mikor megpillantottam a fiút, beugrottam egy közeli falikárpit mögött rejtõzõ járatba és reménykedtem, hogy nem látott meg, azonban vészesen közeledett; a faliszõnyegen már átütött alakja.

Tétován felemelte a kezét, de lehanyatlott. Hatalmasat sóhajtott, beleremegett a szívem is. Végül megfordult, és valószínûleg visszament átváltoztatástanra.

Leroskadtam a fal tövébe, arcomat a kezembe temettem. Ez se volt jó így. Végre tisztába kell jönnöm az érzéseimmel.

~o~



Egy pad tetején üldögéltem, mikor beözönlöttek a tanárok.
- Nem kértem az egész tanári kart – fordultam hûvösen McGalagony felé.
- Jobbnak láttam így – válaszolta hasonlóan kimérten.
- Meg ugyebár hátha ajándékosztás lesz – dörzsölte össze kezeit Lumpsluck. Elfintorodtam. Hülye, naiv marha.
- Na de kérem! – cincogta vigyorogva Flitwick.
Fújtattam egyet. Utálom, ha a fejemben turkálnak.
- Mirõl lenne szó, Meredith? – érdeklõdött kedvesen Bimba professzor.
- Pont errõl! – Leugrottam a padról, és õrült járkálásba kezdtem, amivel csak erõsítettem az egész szituáció irrealitását. – Ez a túlzott kedvesség, a kitüntetett figyelem, hogy elsiklanak a hibáim felett, még akkor is ha szándékosak…; elegem van! – A végét az arcukba ordítottam, ami persze nem volt a legszerencsésebb, de mégis elnézték nekem.
- De Meredith – kezdte Flitwick. -, mi csak se…;
- Nincs szükségem a segítségükre, hiszen ezzel nem is segítenek, sokkal inkább…;
- Á, Miss Field, már rég nem hallottam ilyen pompás hangerõvel kommunikálni! – hunyorgott rám derûsen a belépõ Dumbledore. Már csak õ hiányozott ahhoz, hogy úgy istenigazából robbanjak. Szóval nem zavartattam magam, ahhoz túl dühös és zsúfolt voltam.
- Azzal, hogy így bánnak velem, nem csak ellenségeket szereznek nekem, de hátráltatják ezt az egészet, ami most végbemegy bennem…; Nem értik…;
- Sajnos mi itt egytõl egyig tudjuk, mit élsz most át – komorodott el az igazgató.
- Nem tudnak maguk semmit! – kiáltottam, és az ajtó felé futottam. Mindig a legrosszabbkor tör rám a sírás. – Még épp hogy csak elfogadtam ezt az új helyzetet! Alig voltam képes ebbõl a…; hiányos kirakóból a lehetõ legjobb képet kirakni…; Nem hagyom, hogy tönkretegyék az eltúlzott jóindulatukkal ennek az idõszaknak a munkáját, nem hagyom, hogy visszaküldjenek az alagút végére…; Mert minden jutalom, minden érdemtelenül kapott figyelmesség arra emlékeztet, hogy miért is kapom és ez…; csak hagyjanak békén! Kérem…; – bukott ki belõlem a zokogó jólneveltség, majd kirohantam a terembõl.

Végig a kihalt, sötét folyosókon, bele az ismeretlenbe…; A könnyektõl semmit sem láttam, csak futottam…;
Teljes erõbõl neki valakinek, aki még csak meg sem tántorodott. Átöleltem a derekát, arcomat a vállába fúrtam, és a sós permetet nyelve magamba szívtam az illatát.

Felismertem, de nem menekültem. Eljött a pillanat, amikor szembe kellett néznem a ténnyel, hogy valami nem változott. Egyszerûen vannak dolgok, amik elõl nem futhatsz el.

Ahogy szorosan magamhoz szorítottam, rájöttem, hogy mi hiányzott ebbõl az apránként felépített várból. Az esõ. A barátaim. David Thornton.

Mert a ruhájának esõ illata volt, mint mindig. Nem olyan, mint a londoni esõnek, aminek a szmog miatt minden cseppje tüzes vasként égeti az ember bõrét, nem. Olyan volt, mint az igazi vidéki esõ, ami a réteken hullik alá. Az esõ a mindenem.

Akik szeretik, azok általában az ablakból nézve, egy bögre teával a kezükben teszik, én azonban leveszem a cipõmet, és fel-alá rohangálok a dús fûben. Mezítláb*. Mert így vagyok szabad, így vagyok egész, engem ez tölt fel, ez segít túlélni. **

Néha már az illata is segít, mint most.
- Kerestelek – motyogta a hajamba David.
- Miért? – dörmögtem a vállába.
- Rebesgették, hogy az igazgatói székre pályázol, és összehívtad a tanári kart egy kis kampányolásra. – Hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- A végén Dumbledore is befutott, és önként kölcsönadta a székét. – Még mindig nem engedtem el.
- Remek. Figyelj, Meredith, beszélnünk kéne…;
- Essünk neki. – Nagyot sóhajtottam és kibontakoztam az ölelésbõl.
- Nem megyünk le a parkba? – Belenéztem azokba a különleges szemekbe: sötétkék alapon apró zöld pöttyök, mint a csillagok az égen, együtt fogják össze a jövõ fonalát. Egyetlen nagy hálót alkotnak és mindenki kiolvashatja belõlük a sorsát. Én évek óta keresem azt a hálót David szemében, de eddig nem jártam sikerrel. Talán egyszer csak az enyém lesz az a miniatûr égbolt és akkor…;
- Ahhoz nincs túl sötét? – húzódtam távolabb.
- Azért van félhomály, mert esik az esõ – mosolyodott el és mindentudóan megfogta a kezem. Sietve indultunk a bejárati csarnok felé.

A park füvére lépve lerúgtuk a cipõnket, úgy sétáltunk a terebélyes fûzfa lombja alá, ahol hátunkat a törzsének támasztottuk.
- Év eleje óta kerülsz – kezdte csendesen David.
- Nézd, én…; Caitlin eltûnése óta sok minden változott. Azt hittem a régi csapat is széthullik, mert ennyire más lettem…;
- Ez még nem ok arra, hogy állandóan kitérj elõlem! – csattant fel.

Az arca elé araszoltam, hogy érintésekkel is nyomatékot adhassak a szavaimnak.
- David te voltál az egyik legjobb barátom, de…; tavaly óta túl sok minden történt.
- Ahogy az iskolakezdés óta is. Mindent, amit régen személyesen mondtál el nekem, Shirleytõl kellett megtudnom. El tudod képzelni azt az érzést, hogy látom, milyen állapotban vagy, de nem tudok segíteni, mert nem engeded? Fontos vagy nekem Med, és nem bírom tovább ezt az egészet.
- A mi kapcsolatunk túl szoros ahhoz, hogy titkolózzunk, márpedig nekem vannak titkaim, olyanok, amiket eddig csak Shirleynek mondtam el. Következményekkel járnak. Nem akarlak titeket is belerángatni…; Veszélyes.
- A barátok arra valók, hogy önként beleugorjanak az ilyesmibe – fogta meg a kezem. – Hallgatlak.






*Bocs mindenkitõl, de nem bírtam ki XD Ezt muszáj volt, még ha kicsit olyan is, mintha megloptam volna magam…; Remélem annyira azért nem zavaró.

**Na igen, ez meg a másik. Itt teljes egészében lehet engem azonosítani Meredith-szel. Mostantól lehet flúgos libának tartani, aki mezítláb rohangál otthon az esõben, de az a helyzet, hogy nem zavar, mert ez az igazság. Na de ez a kis bekezdés jó kis plusz volt azoknak, akik próbálnak megismerni ;)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.