efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Boldog j vet Kvnok mindenkinek, aki kitartott velem s a tatk-kal ilyen sokig - remlem, 2014-ben is itt lesztek! n igen ;)
Switchfoot: Your Love Is A Song


Sz Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.
Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek,
S vessem oda testemet, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igasággal.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha el nem múlik. (…)

Szent Pál Korinthusiaknak írt 1. levele 13. vers

/Először azt akartam mondani, hogy a szívem olyan, mint a szobám, aztán rájöttem, hogy ez így nem teljesen igaz, habár mindig is a „saját, privát kis birodalmam”-nak tartottam a szobámat, és ha belegondolsz, rángatózó húscafat helyett hogyan máshogy tudnád megfogalmazni, mi a szíved? De az a helyzet, hogy van egy óriási különbség: a szobám mindig változott, néha akaratomon kívül, néha azért, mert úgy döntöttem, szükségem van rá. A szívem viszont… sosem változott, és sosem tudtam megváltoztatni.
Megint a szeretetről fogok beszélni. Tudom, hogy fintorognál, ha még itt lennél, úgyhogy próbálok ismét annak mesélni, aki lehettél volna, hátha úgy nem érzem a nemlétező pillantásod súlyát a vállamon. Egyébként ez nagyon nehéz, és igazából azt jelenti, hogy sosem ismertelek téged. Hiszen össze-vissza gondolok rád, hol így, hol úgy, ugrál a fejem felett a sok Lehetett Volna, és nem tudom. Sokszor már azt sem tudom, én ki vagyok, pedig nekem egyszer azt mondta valaki, pontosan ugyanaz, aki lehettem volna. Mert az, ahogy szeretek, semmit sem változott.
Rólam miért nem lehet ugyanezt elmondani? – kérdezné egy harmadik Te, az, aki minden előtt voltál. Nem neki felelnék, mert neki még megvan az, amit tőled örökre elvettek: a szíve. Nem neki felelnél, mert nem akarom összetörni, nem akarom, hogy az a tengernyi szeretet még a képzeletemben is a semmibe szivárogjon a repedéseken keresztül.
Hosszan beszéltem, igaz? És össze-vissza. Nem így terveztem. Én csak… a szeretetről olyan nagyon lehetetlen kevesebbet mondani, érted? Hiszen olyan fontos. És butaság, de néha azt remélem, egyszer te is megérted. Te, aki már nem vagy és Te, aki lehettél volna, mert szeretlek, és ez sem változott soha./

Úgy ébredtem, hogy Regulus mérnöki pontossággal illett volna a karjaimba, de már nem volt ott; az ablakban ácsorgott összefont kézzel, felöltözve, és olyan távolinak tűnt, hogy belesajdult a szívem. Mocorogtam egy kicsit, hogy észrevegye, felébredtem, egy idő után azonban feladtam a finom célozgatást, és megértettem az üzenetet. A magam köré csavart takaróban, szégyenkezve, összeszorított fogakkal szedtem össze a ruháimat, majd becsaptam a fürdőszoba ajtót, anélkül, hogy egy szót is szóltam volna hozzá. Az ő némasága magáért beszélt – azt akartam, hogy az enyém is így tegyen. Jó párszor fröcsköltem magam arcon jeges vízzel, mire lenyugodtam, de amikor kiléptem a fürdőből, reményeim szerint már pontosan olyan szobor voltam, mint Regulus. Nem akartam, hogy bármit is lásson rajtam; már így is azt éreztem, túl sokat látott. A gondolattól sírni támadt kedvem, de azt végképp nem lehetett.
- Akkor én most megyek – vetettem oda foghegyről, mire még mindig hátat fordítva bólintott.
- Az lesz a legjobb – tette hozzá meredten kifelé tekintve az ablakon. Nem tehettem róla, ettől kicsordult egy átkozott könnycsepp a szemem sarkából, és az érzés, hogy egy másnap reggel kirugdosott egyéjszakás kaland vagyok, megtörte a lépteimet.
- Milyen kedves tőled, hogy így egyetértesz velem – mondtam az ajtó felé haladva, hogy enyém legyen az utolsó szó. Klassz terv volt, Medy, kár, hogy olyan a hangod, mint egy náthás elefánté! Nem értettem, mi történt Regulusszal, de olyan erős volt bennem a megalázottság, hogy nem is érdekelt igazán. Már a kilincsen volt a kezem, amikor Regulus megragadta a másikat, és nem engedte el, amíg felé nem fordultam. Sokáig tartó, néma küzdelem volt, ő azonban nem adta fel, és ettől lazult a gyomromban fészkelődő gombóc. De, bár végül szemben toporogtam vele, nem voltam hajlandó ránézni, amíg meg nem emelte az állam. Akkor pedig, ahogy mondani szokás, végem volt. Nagyon finoman csókolt meg, szinte félve, de a lepkéim még sohasem repdestek ennyire, és ha tudták volna, hogy ez még csak a kezdet, talán spóroltak volna az erővel. Azt hittem, összeesek, úgy dobogott a szívem, mikor végül az enyémnek támasztotta a homlokát, és suttogva megszólalt:
- Med?
- Hm? – motyogtam álmos megkönnyebbüléssel, majd kinyitottam a szemem.
- Szeretlek.
~o~
Két hang viaskodott a fejemben: az egyik azt hajtogatta, hogy még most álljak meg, amíg lehet, vacakoljak egy kicsit a küszöbön, hiszen kérem, ez a kastélyom arany kapuja!, a másik pedig be akart rontani a szobámba, hogy minél előbb túlessünk a dolgon. Az utóbbi győzött: Regulus még be sem lépett a birodalmamba, én már az ágy sarkán gubbasztottam a plüss elefántommal. Majd’ meghaltam az idegességtől.
- Izé… ez a szobám – cincogtam esetlenül. Olyan hülyén éreztem magam. Az sem segített, hogy Regulus egy mukkot sem szólt, csak nagyon komolyan lépegetett körbe- körbe-körbe… Minél tovább körözött, annál rosszabb ötletnek tűnt ez az egész. Körül-belül két éve ismertük egymást, de még sosem jöttünk fel ide, mert nálunk annyi más hely volt a játékra, a Black-házban viszont tényleg csak Regulus szobája vagy a kert, ha Mrs. Black jó kedvében volt. Vagy a lépcsőház, ha nem volt otthon, vagy… Mindegy. Az én szobám lányterület volt, Jeremy és David is csak néha napján tévedt be, ha bújócskáztunk és fel akartak húzni vagy cukkolni a rózsaszín ágytakaróm miatt, de velük sosem jöttem ilyen zavarba; éreztem, hogy tiszta vörös az arcom. Életemben először tudatosult bennem, hogy
fiú van a szobámban. Egy olyan fiú, akinek kétszáz éves bútorok vannak a házában, nem pedig…
- A babáim! – sikítottam fel, amikor Reg végre megtorpant; persze éppen a babaházam előtt. Hirtelen nagyon gyerekesnek éreztem magam. – Úgy értem… már tökre nem játszom azokkal. Tökre… dedósak.
- Lány vagy, nem? – Rám sem nézett, szinte a válla fölött szólt vissza, de azonnal le is tette Lucyt. Igaz, Edmund mellé ültette le, aki Narnia előtt folyton bántotta őt, és én még Narnia előtt tartottam a játéban, de nem szóltam semmi. Lucy bátor lány.
- Igen… - feleltem inkább bizonytalanul. – De kilenc éves. Tök öreg.
- Addig örülj, amíg nem vagy tizenegy – morogta mérgesen, majd karba tett kézzel megállt az ablakomnál, és csak bámult kifelé.
Ő tényleg öregnek tűnt. Nem tudom, miért gondoltam, hogy pont a szobám fogja felvidítani…
- Ennyire félsz, Arcturus?
- Nem félek! – dörrent rám, mire összerándultam. Soha nem kiabált még velem. Soha
senki nem kiabált még így velem. Elsírtam magam.
- Bocsánat! Bocsánat… - Észre sem vettem, hogy behunytam a szemem, amíg Regulus esetlen ujjai el nem kezdték dörzsölni a szemhéjamat. Mellettem besüppedt az ágy; először csak egy kis helyen, aztán, amikor nem nyitottam ki a szemem, teljes széltében. – Igen, félek – suttogta.
- Hé – bökdöstem meg megenyhülve az oldalát. – A Mardekárba fogsz kerülni. Pláne, ha sokat ordibálsz velem. – Megrándult a szám széle, és ettől már nem is hangzott olyan sértődöttnek, amit mondtam.
- Nem kellett volna. Hanyatt vágtam magam mellette a rózsaszín ágytakarón.
- Nem, tényleg nem.
- Haragszol?
- Nem. A’sszem… azt hiszem értelek. De Roxfort még olyan messze van, te pedig kicsit sem hasonlítasz a bátyádra. A Griffendélbe osztották? Na és!
- Anyám nem így gondolja.
- Hát… igazándiból rá sem hasonlítasz.
- Kösz. A’sszem. Amúgy szép szobád van. Igazándiból nem hasonlít rád. Ahogy felé fordítottam a fejem, láttam, hogy vigyorog, és bár tudtam, mi következik, az én arcomra is széles mosoly kúszott. Felvidítottam!
- Minden olyan rózsaszín, Maeve!
Rózsaszín!
~o~
Egy szál köntösben, dudorászva baktattam a szobám felé, és mondhatni nem számítottam rá, hogy bárki is lesz bent a frissen mosott ruháimon kívül.
- Regulus? – A hangomra úgy pattant fel az ágyról, mint a villám, és komolyan mondom,
fülig pirult. Elvigyorodtam. – Te zavarban vagy? – Nekem semmi okom nem volt rá, mert a köntös a térdem alá ért, a nyakamig össze volt húzva, és irgalmatlanul vastag volt, tehát ennyi erővel felöltözve is állhattam volna előtte.
- Dehogyis! – vágta rá, de kerülte a tekintetemet, csak téblábolt ide-oda.
- Dehogynem! - nevettem fel.
- Hé, talán ha nem flangálnál előttem félig pucéran…
- Talán, ha nem ücsörögtél volna a szobámban, miközben fürödtem, nem lennél ilyen helyzetben. Ki engedett egyáltalán be?
- Caitlin.
- Sejtettem… Múlt héten Grahamnek is tárlatvezetést tartott, hihetetlenül idegesítő – fintorogtam. Nem mozdultam el az ajtóból, pedig az lett volna a logikus, de lassan be kellett látnom, hogy ez tényleg furcsa helyzet. Már nyitottam a számat, hogy kiküldjem Regulust, amíg felöltözöm, vagy letorkolljam, amiért a megbeszéltnél korábban érkezett, de megelőzött.
- Mióta zöld itt minden?
- Huh. Emlékszel, mikor úgy öt éve órákig cikiztél a rózsaszín cuccaim miatt? Naná, hogy aztán mardekáros lettél…
- Ha-ha.
- Másnap mindent lecseréltettem anyával. Azóta ilyen, de valamiért sosem volt kedven felhozni téged ide…
- Jogos… Amúgy szép lett. Olyan medes. Magabiztos, megnyugtató… tetszik.
- Te most bókolsz?
- De, csak mert félpucéran flangálsz előttem, és tizennégy vagyok.
- Na, tűnés kifelé, öt perc, és kész leszek!
~o~
A mondat, ami a világ legszebb szava után következett, valahogy így szólt: „Egy kis időre van szükségem.”, de annyira letaglóztak a történtek, hogy igazából fel sem fogtam. Regulus sem gondolhatta túl komolyan, mert még aznap délután a házunkban kötött ki. Olyan rég volt a szobámban, hogy szinte megilletődve torpant meg a küszöbön. Szó nélkül intettem neki, hogy foglaljon helyet mellettem az ágyamon, majd a kezébe nyomtam a regényt, amit az imént fejeztem be, és aminek a folytatását éppen olvastam. Beleolvadtam a békés csöndbe, és bár eltökélt szándékom volt, hogy a könyv végére érek, folyton elkalandoztak a gondolataim, az arcomat pedig nem hagyta el az idétlen mosoly, ami Regulus második „szeretlek”-je után költözött rá. Ez volt az első, amióta együtt voltunk, és mivel ő maga mondta, hogy különleges alkalmakra tartogatja, kétség sem fért hozzá, hogy ő is azt érezte ma hajnalban, amit én. Valami azonban mégis nyomaszthatta, mert időről időre felsóhajtott, és még úgy is éreztem, milyen gyorsan ver a szíve, hogy csak a vállunk ért össze. Az én szívem ettől elképesztő módon püfölte a bordáimat, a torkomig pumpálva a vért, hogy a felszínre küzdjön egyetlen árva szót: az első a három közül. Aztán Regulus dühödt mozdulattal becsapta a könyvet, és belesuttogott a hajamba:
- Megbántad? Mert nem így terveztem, és a nyakamat rá, hogy te sem, de én azért… mármint… - Zavartan elhallgatott, és még jobban a nyakamba bújt. Felnevettem, majd minden porcikámban remegve, megfontolt mozdulattal kivettem a kezéből a könyvet, és az enyémmel együtt az éjjeliszekrényemre helyeztem. Mire végeztem a feladattal, már közel sem voltam ilyen higgadt: olyan kétségbeesett erővel vackoltam magam az ölelésébe, hogy az esetlen csók, amit a szájára nyomtam, szinte még a suttogás erejét is elnyomta, és egyszerű érintésbe olvasztotta a dübörögve várakozó vallomást:
- Szeretlek, te bolond, hát hogyan is bánhatnám?

Jóslataim 2014-re:
- 7 év után várhatóan befejezem a történetet, ami egyrészt szomorú, másrészt örömteli, mert remélhetőleg bőségesen megtérül a türelmetek és a kitartó szeretet, amivel mindeddig vártatok és olvastatok :) /Örülök, hogy ezt egy ilyen fejezet végén mondhatom... :)/
- A befejezésig előre láthatólag 28 fejezet és egy epilógus van hátra, ami soknak tűnhet, de most, hogy digitalizáltam magam (vagyis nem füzet-gépelés, hanem a modern kor vívmánya, az egybőlgépelekésnemvagyokkonzervatívugyanmárafelvilágosodásgyermekevagyoknemeszmegaword-módszer szerint dolgozom), reményeim szerint nem lesz az. Szurkoljatok! ^^
- Most 0:21 van, és szerintem még fél óráig megy majd az ablakom előtt a tűzijáték. Szegény én. Óriási köszönet Nektek mindenért!
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.