efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Az év utolsó frissítése (nahát :D). Holnap az év els? új fejezetével folytatódik ;) Jó olvasást mindenkinek!
Ajánlott dalok:
- Cloud Atlas End Title
- Hannah Trigwell: Hallelujah cover


Széllel szemben dúdolok

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fû. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerûen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

Pilinszky János: Itt és most



/Most megpróbálom nyakon csípni, és megfogalmazni azt az érzést, amikor biciklizés közben dudorászol; azt hiszem, amilyen semmitmondónak tûnik ez a gondolat, olyan különleges valójában. Mert igazából persze mindenki, aki mellett elhaladsz, tisztán hallja, hogy énekelsz, de ha fúj a szél, ha nem, csak elég gyorsan kell tekerned ahhoz, hogy úgy tûnjön, mintha egyedül te lennél a világon, és csupán Isten hallgatózna szeretetteljes kíváncsisággal. El tudod képzelni, milyen végtelen nyugalom és boldogság ez a legnagyobb fájdalmak idején is? Széllel szemben dúdolni, ez mindig is valamiféle öngyógyítás volt számomra. És tudod mit? Mondok valamit, ami még ennél is szebb: szerelmesnek lenni is ilyen.
De persze honnan is tudhatnád, amikor sosem tanultál meg biciklizni./




Hosszú perceken át bizalmatlanul méregette a középméretû mugli drótszerkezetet, összeráncolt szemöldökei közül csak úgy sütött az ismeretlen kaland elutasítása. Aztán, pusztán biztonsági ellenõrzés gyanánt belerúgott a járgányba, mire az nagy zajjal a földre borult. Regulus döbbent borzalommal ugrott hátra, én pedig a fûben ülve, hangtalanul nevettem a félelmén, patakzottak a könnyeim. Elképesztõen jól szórakoztam.

Újdonsült barátom talán fél percig tûrte a megaláztatást, majd egy jól irányzott lábmozdulattal még egyet lökött a legújabb ellenségén, miközben megvetõen felém köpte a nevét:

- Bicikli. Mekkora baromság.
- Még azt sem tudod, mire való! – Ügyeltem rá, hogy a hangom kellõképpen fojtott maradjon, mert Mrs. Black a csörömpöléshez bizonyítottan hozzá volt szokva, az én gyerekes szopránom azonban valahogy mindig odacsalta közénk szaglászni. Igaz, hogy a kert végében voltunk Regulusszal, a fészer takarásában, és az anyukája odabent teázott a házban az enyémmel, mégis aggódtam, hogy rögtön kiront hozzánk, és rájön, hogy mugli cuccokat mutogatok a fiának, és akkor soha többé nem engedi el hozzánk játszani. Márpedig ennek az elsõ látogatásnak pont az volt a célja, hogy Mrs. Black a jövõben egyedül is útjára merje bocsátani Regulust, ahogy anyu azt már olyan sokszor megtette velem. Mert a Hopp-por végül is nem olyan veszélyes utazási mód, mint a…;

-…; biciklizés? Azt csinálod ezzel a szörnyeteggel?
- Igen, és te is meg fogod tanulni. Majd, ha tényleg magunk leszünk.
- Aha.
- Igen. Bizony. – Csípõre tettem a kezem, és nagyon szigorúan néztem bele fintorgó arcába. Lehetett volna jó jel is, hogy nem tiltakozott nyíltan, de a sok közös játék után már sejtettem, hogy ez a gõgös közöny annál sokkal-sokkal áttörhetetlenebb.

De nem csak én tanultam…;

- Miért mutattad meg most, ha nem is használhatjuk? – Bátran állta dacos tekintetemet, de közben bölcsen meg is kerülte azt, és amint belecsaptam az izgatott csacsogásba, a feszültség már köddé is vált, még a kicsit beképzelt mosolygásáról sem voltam hajlandó tudomást venni.
- Azért, mert tegnap kaptam a nagypapámtól, és szerettem volna, ha te látod elõször a barátaim közül, mert te sokkal jobban szeretsz repülni bármelyiküknél, és amikor biciklizek, az majdnem olyan, mint mikor repülhettem a játékseprûdön, lobog a hajam, meg minden, csak valahogy biztonságosabban, és…;

Akármekkora veszekedésbõl hátráltam ki, nem az én fecsegésem hatott legyõzöttnek, hanem Regulus pillantása, amitõl két lelkendezés között zavarba jöttem, és elhallgattam.
- Rosszul vagy?
- Dehogyis – vágta rá. – Csak elsõ. Valamiben elsõ vagyok.

És hirtelen teljesen más szemmel vizsgálta meg az eldõlt biciklit.


~o~


Hosszú órák teltek el azóta, hogy Regulus felpattant mellõlem a pokrócról, és az almás pitére taposva idegesen kirohant a kertbõl. Akkor elhitettem magammal, hogy az elmúlt hetek alatt hozzászoktam a félbeszakított randevúkhoz és az aggodalomtól zokogva átvirrasztott éjszakákhoz, így hát nyugodtan pakolásztam a romok között, és mosollyal az arcomon sétáltam be a hátsó ajtón át a konyhába. Anya éppen a vacsorát fõzte indokolatlanul dühös pálcamozdulatokkal, de amint beléptem, abbahagyott mindent, és bár sosem hagyta el az arcát a rosszalló szorongás, amikor Regulusról volt szó, az ölelésébõl csak vigasztaló megértés áradt. Az édesanyám egy halálfaló édesanyja is volt, és ezt nem tudta elfelejteni, fõleg nem úgy, hogy a lánya egy másikba volt szerelmes.
- Készítettem egy kis limonádét, kóstold meg – mondta, miután elengedett. Kicsit összeroskadva, az erõs nõ mindenféle álcája nélkül bólintottam, és a poharat megmarkolva elindultam a szobám felé, hogy csendes anyai engedéllyel kibõgjem magam. – Meredith? – szólt utánam, ahogy átléptem a küszöböt. – Ébressz fel, mielõtt az éjszaka közepén átszaladsz hozzá. Egyébként pedig minden rendben lesz. Regulus tud magára vigyázni.

Lehet, hogy tudott, de errõl valószínûleg elfelejtett értesíteni engem. A faliórám hajnali egyet mutatott, tehát majdnem egy egész óra múlt el nyom nélkül már azóta is, hogy Flame „jól vagyok” baglya kopogtatott anya ablakán.

Az enyém tárva-nyitva állt; a jelek szerint teljesen fölöslegesen. Nem bírtam tovább, magamra kaptam a ruháimat, és a szüleim szobáját útba ejtve, szinte lóhalálában vetettem magam a kandallóba. A zöld lángok barátságosan nyalogatták a lábam, én azonban semmit sem éreztem, és egész testemben remegtem a rettegéstõl. Sipor felneszelt ugyan az érkezésemre, de csak némán félrehúzódott elõlem: nem szólt, én pedig nem kérdeztem.

A reszketés akkor sem szûnt meg, amikor benyitottam Regulus szobájába, és ott találtam õt összekuporodva a földön, az ágy lábának támaszkodva. Valami nagyon nincs rendben.

Lábujjhegyen osontam felé, mintha egy alvó szörnyeteget közelítenék meg, és csak akkor mertem megszólítani, mikor már meg tudtam érinteni a vállát.
- Reg?
- Ne érj hozzám! – förmedt rám, bár a tenyere, amibe az arcát temette, elnyomta rekedt hangját, és a felszólításnak alig maradt ereje. Azért mégis csak fájt.

Szótlanul tudomásul vettem a dolgot, aztán helyet foglaltam mellette a földön. Szinte jólesett a testhelyzet, olyan nagyon emlékeztetett egy másik alkalomra, amikor sikerült megvigasztalnom Regulust, pont így, csak egy asztal alá bújva. Már csak a kezét kellett volna megfognom…; de amint érte nyúltam, elrántotta elõlem.
- Megmondtam, hogy ne érj hozzám – emelte föl a fejét. Minden, amit eddig tompított a nem-látás, úgy zúdult rám a tekintetébõl, mint egy vödör jeges víz. – Menj el, látni sem bírlak.

Elfordult tõlem, visszagyûrte magát a kezek és lábak tengerébe. Ennél nyilvánvalóbban már nem tudta volna közölni vele, hogy valamiért gyûlöl és/vagy haragszik rám.
- Nem – mondtam milliónyi darabra törten, aztán feléledt bennem a tehetetlenség és az értetlenség dühe, és dacosan megismételtem, miközben a maradék erõmmel eltéptem az arcától, és két tenyerem közé zártam az ujjait: - Nem.Mondd el, mi történt, hadd segítsek…;

Átléphettem egy láthatatlan határvonalat, mert felugrott, és a falig hátrált elõlem.
- Hát persze, hiszen muszáj mindent tudnod, mi? – fröcsögte felém. – Mindenbe bele kell ütnöd az orrod, képtelen vagy a háttérbe húzódni…; Nesze, te akartad: megöltem egy muglit.

Annyira ledermedtem, hogy ha akartam volna se tudtam volna felkecmeregni, és újra meg újra utána nyúlni. Persze, tudtuk, hogy egyszer elkerülhetetlen lesz, de ez így olyan gyorsan történt, és úgy…;
- Sajnálom – suttogtam, mire borzalmas hangon felnevetett.
- Egy percig se tedd, én sem bánom. Tudod, mit sajnálok egyedül? Hogy nem Rabastant találtam el. – Úgy köpte a nevet, mintha ölni akarna már ezzel is, és nemcsak a barátját, hanem engem is.
Ha valami, hát ez segített felkelnem: a következõ pillanatban már az ágyba kapaszkodva álltam, és azon igyekeztem, hogy ne hátráljak el Regulustól. Az volt a rettenetes igazság, hogy életemben talán elõször igazán féltem tõle; ami pedig még borzasztóbb volt, hogy ezt észre is vette. És örült neki.
- Nagyon helyes, rettegj csak. Mégis mikor akartál mesélni nekem a tóparti kalandotokról, hm?*– sziszegte félhangosan. – Soha, igaz? Az állítólagos legjobb barátom meg akart ölni, halálosan megfenyegetett téged, hogy elszakítson tõlem, amikor még csak nem is jártunk, amikor te még csak nem is gondoltál rá, és te hazudtál nekem, hagytad, hogy kis híján sikerrel járjon! Annyira féltél, hogy inkább beáldoztad volna a barátságunkat, minthogy eláruld, mi történt, és ha akkor feladom, ha nem lesz elegem a sunnyogásodból…; de még akkor is a szemembe hazudtál, amikor végre rákérdeztem, ott szépítetted a történetet, ahol csak tudtad…;**
- Nem tudom, mit mondott neked Rabastan, de…;
- Nem kellett mondania semmit, te szerencsétlen! Láttam az egészet! Õ fogta le a muglit, akit vallatnom kellett. Dulakodtak, és a memóriafeltáró bûbáj Rabastant találta el. A Nagyúr varázsigéje nagyon különleges, tudod? Azt hívja elõ, amit a személy szép, titkos emlékként dédelget magában, hogy aztán ellene fordíthassuk. Az én barátom, aki mellesleg szerelmes belém, ezt az emléket babusgatta, és én meg akartam ölni érte, de azzal az átokkal természetesen már sikerült a muglit eltalálnom. Amúgy is végeznem kellett volna vele, már képtelenség volt tovább halogatni a gyilkosságot, de még most is csak az emészt, hogy Rabastan, ez a rohadék életben maradt, érted?
- Hazudsz. – Alig sikerült kipréselnem magamból ezt az egyetlen szót, pedig most már tudtam, hogy a mûsor értem szól, és nem ellenem. Tulajdonképpen Regulus is ezt mondta el. Volt azonban valami, amit tagadott, ami megmagyarázta a rideg távolságtartást a szenvedélyes féltés haragja mögött: Regulus életében elõször kiontott egy emberi életet, és ebbe, akár sajnálta, akár nem, majdnem belehalt maga is.

Amikor lassú, imbolygó lépteim végül megtorpantak elõtte, már némán folytak a könnyei.
- Ne érj hozzám, te vagy a hazug – súgta ökölbe szorított kézzel és a földre szegezett tekintettel. – És még így is annyival jobbat érdemelsz egy gyilkosnál. Annyival jobbat érdemelsz nálam, hát nem érted?
- Ne kezdd megint, Regulus. Kérlek. - Olyan szorosan elõtte álltam, hogy a könnyei a cipõmre hullottak, mégsem voltam elég közel hozzá. A tenyerembe fogtam az arcát, úgy simogattam le róla a dühöt és a szomorúságot, amíg végre a szemembe nem nézett megint, aztán addig csókoltam, amíg vissza nem csókolt, addig öleltem, amíg egészen be tudtam csomagolni, és végül el tudtam nyelni minden fájdalmát. Nem volt köztünk semmi, egy test és egy lélek voltunk, és a párnák közé zuhanva csak remélni mertem, hogy egyszer és mindenkorra megérti, hogy semmi más nem számít, csak mi ketten. Egyedül mi.




*16. fejezet: Törésvonal
**23. fejezet: Rettegés
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.