efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
ldott, boldog karcsonyt mindenkinek! :) Ajnlott szm: OneRepublic - Prodigal


Telefonfülke
/Tudod, azt veszem észre, hogy egyre kevesebb a telefonfülke ebben a városban. A mugli szomszédok szerint valami vezeték nélküli kütyü tehet róla, amit ha akarnék, se tudnék megérteni, és őszintén szólva meg sem próbálom. Tulajdonképpen szeretem azt gondolni, hogy miattam tűnnek el, és hogy egy nap majd viszik magukkal az emlékeket is. Meredith Nyomor Field álmodik. De ha nem tenné, ha nem kergetné a nagybetűs, kacagó Reményt fáradhatatlan hittel, egészen biztosan megőrülne megint./
- Most nézd meg, minden csupa mandarin lett, tiszta ragacs az arcod… Nem bírtad volna lenyelni a magokat is? – Regulus zsörtölődve kimasírozott a fürdőszobába, majd a frissen bevizezett monogramos zsebkendőjével dörzsölni kezdte az orrom hegyét. Olyan aprólékos műgonddal csutakolt, mint egy anyamacska a kölykét, két szemöldöke között elmélyült a ránc a nagy koncentrálástól. Aztán találkozott a tekintetünk, és elnevette magát.
- A kezemet is megtörlöd, anyu? – pislogtam rá leplezetlen mosollyal. Felé nyújtottam a tenyerem, mire rövid grimaszolás után úgy istenigazából megcsókolt; a kiköpött mandarinmagok halkan koppantak a földön.
- Na, tessék, látod, mit csináltál? – szuszogta a nyakamba. – Leszel szíves azonnal felszedni, ez a padló majd’ százéves mahagóni!
- Ennek a kérésnek semmi köze ahhoz, hogy szoknyában vagyok, ugye? – Válaszként csak vállat vont, és a tarkójára kulcsolt kézzel kényelmesen hátradőlt az ágyán, úgyhogy jól hasba bokszoltam, és csak azért is a szőnyegre kuporodva csipegettem fel a magokat.
- Ünneprontó… - morogta. Kinyújtottam rá a nyelvem; ügyet sem vetettem arra, hogy színpadias szenvedéssel a párnái közé fúrta a fejét, inkább az ablakához sétáltam a maroknyi sárgásfehér bogyóval.
- Mit ügyködsz? – Teljesen hangtalanul termett mögöttem, a frászt hozta rám.
- Elvetem őket a kaktuszod tövébe, hátha kinő itt egy rakás mandarinfa…
- Igazi sült bolond vagy, bogaram. – Lazán átölelte a derekam, és a fejem felett kibámult az ablakon. Zavart, hogy kitörik a nyakam, ha normálisan akarom látni az arcát, így hát gyorsan megpördültem, hogy behajolhassak a látóterébe.
- Akkor meg is eszel? – kérdeztem a számat harapdálva.
- Jaj, ne, ez felhívás keringőre? – Játszi ijedtséggel húzódott el tőlem, de a kezét a csípőmön hagyta. – Nem akarsz inkább búsan bambulni bele a bíbor…
- Ó, fogd már be! -… és nem kellett kétszer kérnem.
*
- Meredith Maeve Field!
- Igen, Arcturus? – Azzal még nem volt baj, hogy levegőt vett, a kiabálástól azonban idegesítően remegett a mellkasa, amin én álmosan pihentettem a fejem. Megint sokat vártam arra, hogy hazajöjjön, ezért egyrészt Mrs. Black segítségével sikerült elpusztítanom vagy kétkilónyi mandarint, másrészt elfáradtam. Az orrom elé nyomta az ébresztőóráját, és mindkettőnket ülő helyzetbe ráncigált – rá nem jellemző módon tisztes távolságra egymástól.
- Egy órán keresztül csak csókolóztunk meg lustálkodtunk, Med! – fakadt ki, az éjjeliszekrényére ejtve az órát. – Egy hete nem láttalak a barom főnököm miatt, erre te beszélgetés helyett galádul elcsábítottál…
- Ki vagy te, és mit csináltál Regulus Blackkel?
Durcásan összefonta maga előtt a karjait.
- Jól van, oké – nevettem el magam. – Legközelebb engedélyt kérek, vagy legalább figyelmeztetlek, mielőtt akaratod ellenére letámadlak, jó? – Mogorván bólintott. – Öhm… mesélhetek úgy is az elmúlt hét eseménytelenségéről és a sóvárgó hiányérzetemről, amit a távolléted okozott, ó, szívem bitorlója, hogy közben odabújok hősi, mesterien összegubancolt, izmos karjaid közé? Elvigyorodott. - Egye fene…
- Mit akarsz hallani? A katasztrofális hoppanálás órákat, David amputoportálásának történetét, azt, amikor megtámadott egy óriáspók fürdőszoba-takarítás közben, vagy…
- Mindegyiket, így, szépen sorban.
- Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? – háborodtam fel tüntetően, majd belefogtam a hihetetlenül izgalmas történetekbe. Mondjuk David tényleg viccesen nézett ki lábujjak nélkül, de… Egy idő után megmakacsoltam magam. – Mi lesz, ha nem mesélek tovább?
- Akkor csak úgy csendben leszünk.
- Remek – vágtam rá, és tulajdonképpen tényleg az volt.
- Regulus? – Öt perc meghitt hallgatás után döntöttem úgy, hogy kicsomagolom magam az öleléséből, és fölé hajolva megcsiklandozom a szája szegletében bujkáló gödröcskét. Örültem, hogy még ott van, mert Regulus arca egyébként ijesztően fogyásnak indult, mintha minden vidám párnácska az agresszív izmokba osont volna át, homlokán pedig halovány, de nagyon is valóságos barázdák rajzolódtak ki.
- Mondd, bogaram. – Ugyanolyan lágyan becézett, mint mindig, de a szemét nem nyitotta ki; sejtette előre, mivel akarom zaklatni.
- Ugye csak azért kellett pontokba szedve, időrendi sorrendben elregélnem az utóbbi napok történéseit az összes visszautasított meghívással és házimunkával együtt, mert nem akarsz a saját dolgaidról beszélni? Mert én szentül hiszem, hogy…
- Jobb kint, mint bent – fejezte be vagy századjára a szavajárásommá vált mondatot. Elég idő telt már el az Eskü óta, mégsem volt képes teljesen megnyílni felém, még mindig tabu volt a halálfalósága, mintha védeni akarná tőle nemcsak az én lelkemet, de saját magát is. Pedig ez így nem…
-… működhet sokáig, Reg. Szoknom kell ezeket, mert ezt az életet választottam magamnak, mindketten…
- Még nem kellett ölnöm. – Felpattantak a szemei, de nem nézett rám.
- Még? – bukott ki belőlem. Rövid, csuklásszerű kacajt hallatott, és egy röpke pillanatra megcsókolt.
- Olyan naiv vagy, Med.
- Én nem azért… - A mellkasán doboltam; ezúttal én kerültem az ő tekintetét. – Tudom… vagy legalábbis el tudom képzelni, miről szól ez az egész, hogy mikre kényszerít, de… Meddig tudsz még észrevétlenül kibújni a gyilkosság alól?
- Az attól függ. – Simogatni kezdte izgő-mozgó mancsimat, fejével mocorogva mélyítette el a párna horpadását. – Rabastan nagyon lelkesen beugrik helyettem, ha helyzet van, de előbb-utóbb nem csak Bellának fog feltűnni a dolog… Ma is azért jöttem később, mert fejmosást tartott nekem. – Hosszan kifújta a levegőt. – Talán még egy-két hét. Több is lehet, ha kevesebbszer szólít el engem, és akkor talán egészen a téli szünetig megúszom, mert a suliban elvileg nem zaklathat… Nem tudom. De egyébként is kezdem azt érezni, hogy nem is az a legrosszabb… Kezdem… kíméletesnek látni a halált. Odakint minden második szavam a Crutiatus-átok, és még csak nem is élvezetből, mint Bellának; önvédelem. Nem lóghatok ki a sorból ennél is jobban. – Kicsit erősebben szorított magához, és éreztem, hogy reszket a keze. - De mentség ez nekem egyáltalán, Meredith? Meddig… meddig nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy muszáj szörnyűségeket tennem, de azért jó ember vagyok? Azt érzem, hogy ha jó ember lennék, inkább meghalnék, minthogy másokat bántsak.
- Hé. – Én is remegő kezekkel nyúltam az arca után. – Azért kell elhinned, hogy jó ember vagy, mert én mondom. Bízz bennem.
- Bízom – hunyta be a szemét, és kicsit kisimultak a vonásai az érintésem alatt. – De például csak tegnap négy galwayi sár… mugli származásút kínoztunk meg…
- Tessék? Galwayt mondtál? Regulus!
- Francba – könyökölt fel szemmel látható lelkiismeret-furdalással. – Igen, azt mondtam, Med, de tudom, hogy nem ismerted őket.
- Honnan a fenéből tudhatnád? Vagy ezer nyarat töltöttem el ott, ott ismertem meg Jeremyt és Davidet is, ott… Te jó ég. – Zihálva kaptam levegő után, és egészen az ágy széléig húzódtam, ahol átöleltem a térdeimet, és nem mozdultam. Regulus nagyon sokáig nem mert közelebb jönni hozzám, végül azonban egészen átölelt.
- Ezért nem szoktam neked mesélni.
- Ha meséltél volna, most talán nem így reagálok. Olyan vagyok, mint egy hisztis kisgyerek.
- A nagy francokat vagy olyan. Ha nem így reagálnál, már nem az az ember lennél, akibe a fejem búbjáig belehabarodtam.
- Lehet, hogy támadt egy nagyon hülye ötletem, Reg – motyogtam a nyakába bújva.
- Most mondhatsz bármit, én megyek.
- Jó. Akkor gyere el velem egy templomba. Nem Aodhfinhez, Isten őrizz, de valahova máshova. Ismerek néhány gyönyörű helyet Londonban, és legalább sétálunk egyet.
*
Regulus egyre csak forgatta a fejét, mintha a freskók ugyanúgy változnának, mint a varázsvilág képei.
- Amikor elhoztál ide, azt hittem, te bolondultál meg helyettem, bogaram. Nem akartam mondani, mert féltem, hogy rád zúdítom az egész galwayi feszültséget, de…
- Most miért mondod?
- Mert kiderült, hogy a körülményekhez képest mindketten normálisak vagyunk, és mint mindig, igazad lett. Lenyugodtam itt. Az egész olyan békés: te, a falak, a padok illata… Úgy érzem, otthon vagyok, pedig ez a templom-téma olyan medes, tudod? Teljesen a tiéd, valami, amibe nem illek bele, ami valahogy rajtam kívül tartozik hozzád… Mármint ilyesminek tűnt. Eddig. És utáltam is ezt a te Istenedet, de nem tudom… Talán van értelme.
- Nagyon-nagyon rég nem hallottalak egyhuzamban így és ennyit beszélni, Arcturus. Hiányoztál.
- Pedig itt voltam – karolt át. - Nem panaszkodhatsz, az elmúlt hetet leszámítva elég sokat vagyunk együtt…
- Tudod, hogy értem. Eddig ücsörögtél az aggodalomgombócod közepén, és még úgy sem mondtál nekem semmit, hogy ez a nagy titkolózás szemernyit sem javított a biztonságunkon. Kisajátítottad a gombócot, pedig közösen kaptuk.
- Borzalmasak a metaforáid – fintorodott el automatikusan.
- Végighallgatnál? Szeretném elmondani, hogy utálom, ami Galwayben történt, de örülök, hogy végre megosztottad velem. Te is tudod, hogy nincs értelme titkolózni, igaz? Ezért van az Eskü. Feleslegesen próbálsz a széltől is óvni…
- Persze, hogy tudom, Med. – Fáradtan megdörzsölte a barázdákat a homlokán, és zsebre vágta a kezét. – Nem is téged védtelek, hanem magamat. Még mindig rettegek, hogy kiábrándulsz belőlem, azért nem beszélek.
- Olyan bolond vagy – feleltem hosszú hallgatás után.
- Nem vitatkozom – vigyorodott el. - Végül is egy templom közepén akarom megcsókolni a barátnőmet…
- Nem illik - csaptam a szájára.
- Tudom.
- De a kezemet megfoghatod.
- Bőkezűséged határtalan, bogaram.
- A metaforáim meg királylányok a szóvicceidhez képest – nevettem el magam. – Amúgy… meséltem már, hogy ebben a templomban találkoztam először Graham nagymamájával? Puha érintése egy pillanatra bilinccsé szorult a kezem körül, ám egy másodperc alatt el is ernyedt.
- Nahát, tényleg? – kérdezte könnyednek szánt hangon, és a tekintete mindent elárult, amit a hirtelen mozdulatból csak megsejthettem.
- Mit műveltek vele?
- Micsoda? Semmi… A fenébe. - Aggódva nézett rám, és olyan szégyenkezést láttam a szemében, amitől görcsbe rándult a gyomrom. – Med, biztos, hogy…
- Mit műveltél vele, Regulus? Így kérdezzem inkább?
- Én semmit! Most nem magamat fedezem, hanem téged próbállak védeni… Nem akarod tudni.
- De igen – erősködtem a csuklóját szorongatva. - Vagy ha nem, akkor is tudnom kell.
- Annyit tudok, hogy megbolondult – kezdte, egészen elfojtva a hangját. – Miután Graham rájött, hogy ismer téged, elvileg mindenki kiborult, hogy a nő leleplezheti előtted Grahamet, és akkor oda a nagy terv… szóval Bella kézbe vette az ügyet. Részleteket nem tudok, mert ez még azelőtt történt, hogy beléptem, talán két éve is van már, de abban biztos lehetsz, hogy Bella nem a legmegnyerőbb teavendég, és szívesen teszteli a Nagyúr saját gyártású elmetrükkjeit, szóval… ha tényleg megőrült a néni, az nem véletlen.
- Ez megmagyarázza, hogy az utolsó találkozásainknál miért volt olyan zavart… - motyogtam megrendülten. – De én azt hittem, az időkori elbutulás vagy Alzheimer, tudod… Ó, édes Istenem. És most mi van vele? Ugye nem ölték meg?
- Nem mindegy már?
- Hogy mondhatsz ilyet? – hőköltem hátra könnyes szemekkel.
- Nézd, én csak annyit hallottam, hogy Graham néha látogatja őt itt, Londonban.
- Akkor telefonálnom kell.
- Tessék? Sietve felpattantam, meg sem vártam, hogy Regulus kövessen engem. „London” azt jelenthette, hogy Graham nagymamája még a saját házában lakik, és ha így volt, beszélnem kellett vele. Fogalmam sem volt, hogy miért, hogy mi az az erős érzés, ami energiát ad a lábamnak az eszeveszett futáshoz, de valamiért azt gondoltam magamban, jobb is így. Csak néhány szóra vágytam, ami elcsitítja az érzést. Csak néhány szóra.

Az első telefonfülke a templomtól kétsaroknyira jött szembe velem; úgy téptem fel az ajtaját, mintha az életem múlna rajta. A homlokomat a koszos, de hideg üvegnek nyomtam, hogy tisztán tudjak gondolkodni; emlékeznem kellett a telefonszámra, egyszerűen muszáj volt. A szemem sarkából láttam, hogy Regulus utolért, és helyet foglalt egy közeli padon, ettől pedig szokás szerint megnyugodtam annyira, hogy eszembe jussanak a szükséges számok. Még fel sem készültem a régen hallott hangra, amikor valaki felvette a vonal másik végén, de minden készület felesleges is lett volna, a hang ugyanis egy férfihez tartozott. Megtanultam gyanakodni, úgyhogy hadarva bemutatkoztam egy gyógyszercég munkatársaként, és Mrs. Sullivan után érdeklődtem, mert tudtam, hogy Graham az édesanyja vezetéknevét viseli. Reméltem, hogy ez az igazi neve, és nemcsak valami koholmány a félrevezetésünkre, de minél hosszabb volt a csönd a túloldalon, annál jobban viszketett a tenyerem, hogy lecsapjam a kagylót.
- Meredith – szólalt meg végül ismét a férfihang, és akkor felismertem.
- Graham – válaszoltam elszorult torokkal. A megnevezhetetlen érzés mellé egy régi ismerős tolakodott: a düh. Úgy tűnt azonban, hogy máshoz is hazatalált.
- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról, hogy hívogatod a nagymamámat?
- Ki akartam deríteni, hogy jól van-e, mi közöd neked ehhez? Már azelőtt a barátom volt, hogy veled találkoztam, egész kislánykorom óta ismerem…
- Ismered, persze – köpte felém a szavakat. – Bár ne ismernéd. Hiszen ezért telefonálsz pont most, nem? Hallottad, hogy meghalt, és a kis barátod segítségével kiagyaltad, hogy csakis te tehetsz róla. Lelkiismeret-furdalásod van, mi? A jó öreg Meredith Field sosem változik.
- Meghalt? – suttogtam döbbenten. – Graham, sajnálom. – Kicsúszott a számon a részvét, még mielőtt végiggondolhattam volna, kivel beszélek.
- Tudod, mit csinálj a sajnálatoddal. Te ölted meg. Csak te tehetsz róla. – Ettől elszakadt a cérna.
- Igen? Te és a hazug anyád akkor tiszták vagytok, mint a patyolat, igaz? Nem tehettek semmiről, soha nem tettetek semmi rosszat, amivel belerángattátok a mocsokságaitokba… Kinek van lelkiismeret-furdalása, hm? – kérdeztem szinte kiabálva, mert igaza volt, így hívták az érzést. – De persze rögtön másra kell kenned; a jó öreg Graham Sullivan sosem változik. Vagy nem is így hívnak? Ez is hazugság volt? Felelj nekem, te rohadék! – De a kagylóból már csak a sípolás szólt. Graham, az a gyáva rohadék letette, anélkül, hogy bármit is mondott volna, anélkül, hogy…

Mindenáron ki akartam szabadulni, de a fülke ajtaja beragadt. Rájöttem, hogy dühös könnyek égetik az arcom, és talán azért nem tudom kinyitni, mert korlátozottak a látásviszonyok. Türelmetlenül megdörgöltem a szememet az öklömmel, és újra nekiveselkedtem a fogantyúnak, de az még mindig nem engedett, hiába rángattam. Regulus kérdőn pillantott felém a padról, aztán villámgyorsan fel is ugrott, hogy kiszabadítson. Még a piszkos üvegen át is észrevehette, milyen állapotban vagyok, mert felöltötte a legmegnyugtatóbb mosolyát – a reflexszerűen az arcomra kúszó válaszgrimasz azonban a gyomromban rekedt a háta mögött közeledő csuklyás alak láttán. A pánik olyan erővel tört rám, amitől széthullott a világ. Egy tizedmásodperc alatt átváltoztam valamivé, ami sikítva, zokogva, halálos kétségbeeséssel püfölte a fülke üvegfalát, mint egy vadállat. A rettegés az utolsó józan gondolatot is kiűzte a fejemből, a testem sajgó tehetetlenség volt, csupa fájdalom és szenvedés, és remegett, mint a nyárfalevél, össze-visszarázkódott, ahogy az egész fülke is, mintha rugdosnák… Hiszen ez történt. A feleszmélés után még öt rúgást számoltam meg, aztán kinyílt az ajtó, és egy fiúsra vágott hajú kamaszlány bámult rám a keretének támaszkodva, kicsit zihálva az elmúlt percek erőlködésétől. Fekete kapucnija hátracsúszott, a hozzá tartozó pamutpulcsiról pedig egy rózsaszín macska vigyorgott rám két fogsorral.
- Szerintem kezeltesd magad – mondta megvetően a lány, majd egy mozdulattal kirántott a fülkéből, és Regulus felé lökött. – Már a pasidnak is mondtam, de egy beragadt ajtótól nem kéne idegösszeroppanást kapnod. Pláne nem a városnak ezen a részén. Ez a szar itt folyton bekrepál, szóval, ha legközelebb ide jössz, ne lepődj meg.
- Kösz – préseltem ki magamból, miközben kihúztam magam. Persze, nagyon kínos helyzet volt, de igyekeztem méltósággal viselni. – Mármint, hogy kiszabadítottál. A kioktatásra nem volt szükségem.
- Aha, hát bocs, de leszarom. A kedvedért nem fogok titkot csinálni belőle, hogy ki nem állhatom az ilyen flúgos, hisztis libákat. És most, ha nem haragszotok, telefonálnék egyet, mert nem azért jöttem, hogy szuperhős legyek. – Hátat fordított nekünk, és már dobálta is be az aprót, mintha mi sem történt volna. Regulus kézen fogott, és elráncigált onnan.
- Jól vagy? – kérdezte őszinte aggodalommal.
- Nézzük csak: kiosztott egy bunkó mugli kislány, akiről egy elborult pillanatomban azt hittem, halálfaló, amitől bekattantam, és úgy viselkedtem, mint egy dühöngő őrült. Nem, nem vagyok jól, üljünk le egy kicsit, oké? – Regulus bólintott, aztán szó nélkül az ölébe húzott a padon.
- Azt hitted, Caitlin az, ugye?
- Keara. És nem mindegy már?
- Ne kezdd most te, nem…
- Azt. Azt hittem. Vagyis remélem, hogy igen, mert ha minden random halálfalóra így reagálok, akkor nem érem meg a tizenhetedik szülinapomat, mert a következő házibulid vendéglistája fog megfojtani.
- Ne dramatizáld túl, bárki paranoiás lenne attól, ami a húgoddal történt. Nem csak téged készít ki ez a Keara-mizéria, mindenki…
- Regulus, hogy néztem ki kívülről? Mert belülről nem láttam magam, nem láttam semmi, olyan volt, mintha nem is lennék, mintha teljesen lekapcsolták volna a villanyt, érted? Én a húgom… Keara levele óta csak túlélek. A túléléshez pedig minden ilyen szituációban meg kell őriznem a hidegvérem. És főleg nem hallucinálhatok Keara-támadásokat egy kelet-londoni parkban, igaz?
- Hallucináció? Legalább belátod, hogy flúgos vagy. Az is valami.
- Mit akarsz már megint? – Regulus idegesen morrant rá a lányra, ám az csak engem bámult nagy, kéken csillogó szemeivel. A gyomrom diónyira zsugorodott, mert meg mertem volna esküdni rá, hogy az előbb még barnák voltak.
- Ott hagytál egy rakás aprót a készülék mellett, flúgos. Gondoltam, fizetek vele az elsőrangú műsorért, hátha legközelebb is hasonlóhoz lesz szerencsém. Az igazán megtisztelő lenne, kedves Medy.
*
Fogalmam sincs, hogyan jutottunk vissza a parkból a Black-házba, mert amint Keara – aki egészen biztosan Grahammel volt a telefonhívásomkor, azért tudta, hová kell jönnie, ha belém akar rúgni - elhoppanált az orrunk elől, újra elvesztettem minden kapcsolatomat a valósággal. Nem tarthatott sokáig, mert Regulusról úgy folyt a víz, hogy biztos lehettem benne, hazáig futott velem, és mire a szobájába értünk, már teljesen magamnál voltam. Aztán rájöttem, hogy Regulus pólója az én könnyeimtől vizes. Nem volt nehéz felismerni, mert még mindig megállíthatatlanul zokogtam. Regulus a kezemet szorongatta, amíg el nem múlt a különös roham, Mrs. Black pedig úgy borogatta a homlokomat, mintha a saját gyereke lennék, és erről eszembe jutott az első igazán tiszta gondolat:
- Nem akarom, hogy a szüleim tudjanak erről. Kérem, ne mondja el nekik, Walburga néni, kérem, őrizze meg a titkomat… Regulus egyszer csak eltűnt mellőlem, csak a szitokszavak visszhangja maradt utána.
- A Nagyúr szólította őt, gyermekem, de nagyon siet haza. Szólni fog az érdekedben, mert a húgod ugyan nem bántott fizikálisan, de éppen hogy csak nem törte meg az Esküt.
- Nem a húgom, és nem csinált semmi rosszat – suttogtam a kígyót ábrázoló arany brosstűjére meredve.
- Meredith, nem védheted még ezek után is…
- Nem védem. Azt akarom ezzel mondani, hogy Keara még nem halálfaló. Fel volt gyűrve a pulcsija ujja, és nem volt rajta a Jegy.
- Regulus elmondta, hogy álcázta magát. Ezért nem láttál rajta semmit. Ez az ördögadta kísérleti nyúl egészen biztosan halálfaló. Soha semmiben nem kritizáltam még a Nagyurat, de ez a teremtmény… elvenni valaki gyermekét, és így kifordítani magából… Ez embertelen.
- Voldemort nem ember, Walburga néni – feleltem, és éreztem, hogy a könnyek újra jönnek, egyre csak jönnek…
*
Nem először fordult elő, hogy várakozás közben elaludtam Regulus szobájában, de először történt meg, hogy egy forró fürdő után. Mrs. Black úgy gondolta, segíthet, és igaza lett – bár a csokitorta, amit Sipor sütött nekem, talán még többet javított a helyzeten. Írtam egy levelet a szüleimnek arról, hogy ma ismét a Grimmauld téren várom meg Regulust, aztán visszafeküdtem az ágyába, és igyekeztem kizárni a történteket azzal, hogy az aggodalomra koncentráltam. Mint mindig, álmomban most is össze-vissza forgolódtam, mintha minden négyzetcentiméteren kétségbeesetten kutattam volna valami után. Ha szerencsém volt, mint ahogy ma is, arra eszméltem fel, hogy megtaláltam.
- Füstszagod van – morogtam a puha gödröcskébe a nyaka és a válla között, miközben nagyokat szuszogtam, mert bármilyen szag azt jelentette, hogy életben van és velem van.
- Akartam fürdeni, de nem akartalak tovább váratni téged – felelte leheletnyi idegességgel a hangjában; éreztem, hogy a szíve is túl gyorsan ver a tenyerem alatt.
- Cigiztél? – kérdeztem szinte öntudatlanul, mire felnevetett.
- Tessék?
- Csak azért gondoltam, mert feldúltnak tűnsz.
- Még ki sem nyitottad a szemed, bogaram.
- Jó-jó, de attól még érzem – vágtam rá, majd álmosan közelebb fészkeltem magam. – És mindenki, aki szívja, azzal traktál, hogy ez az izé megnyugtatja, és gondoltam…
- Szerintem te még félig alszol – csókolt homlokon. – Miért kellene nekem egy szál büdös valami ahhoz, hogy megnyugodjak, mikor itt vagy te? Ugyanezt éreztem én is, és ahogy mindig, amikor Regulus velem volt, rémképek nélkül aludtam el újra – mielőtt teljesen elsodort az álom, éreztem, hogy már egyenletesen ver a szíve, sőt: egészen úgy tűnt, mintha a dobogás egy ütemre járna az enyémmel.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.